Magyar Teozófiai Társulat

Danis Tamás cikke

Megjelent a Gömöri hírlap, 1993. március 9-i számában

Honismeret XXIII. évf. 2.szám

Talán a Színháztörténeti Múzeumban a szakemberek, vagy távoli rokon gon­dolhatott a közelmúltban Maróthy Margitra, aki 1872. november 9-én született Rozsályban, Szatmár megyében, Szatmárnémetitől 20-25 km-re északra, a mai Magyarország területén. Vajon tudnak-e ennek a falucskának a lakói arról, hogy a magyar színészetnek milyen fénylő csillaga született községükben?

Maróthy Margit Maróthy János és Dansinger Friderika elsőszülött gyermeke­ként látta meg a napvilágot. Maróthy János földbirtokos volt. Margit gyermekko­ra első éveit a rozsályi várban töltötte. Ezt apja a dohánypajtát elpusztító tűzvész után, ősi birtokával egyetemben kénytelen volt eladni és kisebb birtokot vásárolni.

A család 1883-ban Pestre költözött, ugyanis Margit apját az 1848-49-es szabad­ságharc egykori katonáit befogadó Honvéd Menház parancsnokává nevezték ki, címzetes ezredesi rangban. Az édesapa a menházban tevékenykedett, a család a Kálvin téren, a Két oroszlánhoz nevet viselő hosszú, egyemeletes épületben la­kott.

Maróthy Margit Pesten a Veres Pálné Nőképzőben, majd az Állami Felsőbb Leány­iskolában végezte középiskolai tanulmányait. Édesanyja 1886-ban a Színművé­szeti Akadémiára íratta. Igaz, kedélytelen, félénk természete miatt ilyen irányú tanulmányokhoz nem volt nagy kedve. Az akadémián mégis megkedvelték, felfe­dezték tehetségét, sőt ösztöndíjat is kapott. A drámai tehetségére felfigyelő, kiváló képességű Nagy Imre művészcsoportjába került.

Szülei a kornak megfelelő szellemben, féltő gondossággal nevelték. Az utcára egyedül sohasem mehetett, az akadémiára és onnan haza édesanyja kísérte. Édesapja szigorú ember volt, ennek ellenére a legnagyobb büntetése az volt, ha leányát nem csókolta meg. Margitnak édesapja volt a férfiideálja, így aztán nagy veszteséget jelentett számára, amikor édesapja a második szélhűdésből már nem épült fel. Az özvegyen maradt édesanya zongora-, ének-, német- és franciaórákat adott, ebből tartotta fenn a családot.

Már 1890 januárjában, negyedéves színiakademista korában, a Nemzeti Színház Budapesten szerződéskötést ajánlott fel a fiatal tehetségnek. Márciusban itt volt a vizsgaelőadása, az Ember tragédiájának Éva szerepében mutatkozott be. Su­dár termete, csengő alt hangja és a szülőföldről hozott gyönyörű magyar kiejtése mindenkit elbájolt. Igen nagy sikert aratott, mindössze tizenhét évesen, már 1890 áprilisától a Nemzeti Színház tagja lett.

A sikert sajnos nagy bánat követte, május 7-én édesanyja váratlanul meghalt. Tanulmányaiban támasza, pályájának irányítója magára hagyta, igaz, leánya első alakításaiban még gyönyörködhetett, örvendezhetett a kibontakozó tehetség sikerének. Margit öccsével, a 13 éves Kálmánnal együtt, aki Kassán katonai reáliskolában tanult, teljesen árván maradt. Ebben a helyzetben Paulay Ede, a Nemzeti Színház igazgatója állt a pálya kezdetén álló művész mellé, így lett Maróthy Margit a színház árvája. Jászai Mari szeretettel ölelte magához, kényeztette, és azt mondogatta, hogy benne látja utódát. Paulay az évad vé­gén tehetsége teljes kibontakozása ér­dekében azt tanácsolta, hogy egy téli szezon idején, mint a budapesti Nem­zeti Színház tagja, vállaljon szerepet a Kolozsvári Nemzeti Színházban. A kolozsvári vendégeskedés sok-sok sikert, tapsot és csokrok özönét jelen­tette a fiatal színésznő számára. De ennél többet is jelentett az Erdély köz­pontjában töltött időszak. A már ko­rábban ismert, jó barát és távoli rokon, Ráthonyi Ákos volt legtöbb szerepében partnere, így a Csongor és Tündében, a Lear királyban, és a Rómeó és Júlia főszereplőit is ők személyesítették meg. E szín­padi kapcsolat a szezon végére az ifjú művészek színpadon kívüli szerelmével, és az 1893-ban Rozsályban megkötött házasságával végződött Az ifjú férj kedvéért Paulay Ede hozzájárulásával, még egy évet töltöttek Kolozsvárott. A Nemzeti Színháznak a fiatal tehetséges művésznőről való gondoskodása igen előrelátó volt. Hosszabb tanulmányútra küldték ki Párizsba és Londonba.

1894-ben már mindkettőjüket Pesten találjuk. Ráthonyi Ákos sikeresen szere­pelt a jelentős fővárosi színházakban, így a Vígszínházban, a Király Színházban, majd a Magyar Színházban. Állandó elfoglaltsága és hevessége felesége féltékeny­ségét váltotta ki.

Maróthy Margit a Budapesti Nemzeti Színházban további 9 évadon át játszott 1894-től 1903-ig. Ebben az időszakban a Szent Iván éji álomban Heléna szerepé­ben. A másik Sheakespeare-darabban, a Vízkeresztben Viola szerepében Márkus Emíliát helyettesítve lépett színre. A Magyar Esti Hírlap erről az alakításról így írt: „...a közönség nyílt színben is tapsolta. Mint szerelmi követ ifjúnak öltözve, ideális szép alakot mutatott be a fiatal művésznő. De sudár termetén, mély tüzű szemein, bájos vonásain kívül értelmes és érzelmes játékával hódított."

A Budapesti Hírlapban Katona Bánk bánjában alakított Melinda szerepéről így írtak: „Az új Melindát arisztokratikus szépségén, erős tragikai poséjain, a színes szavalatra való rátermettsége is segítette, hogy a kiváló elődök után is erősen szá­mot tett. Legkiválóbb és új volt a megőrülés nehéz jelenetében."

A nagy nemzeti eszményképet, a Nagyságos Fejedelem emlékét idéző vidéki ün­nepségen is fellépett R-né Maróthy Margit. Erről a Szatmármegyei Közlöny 1903. szeptember 27-i száma így ír: „Hallottuk mi őt máskor is szavalni! (...) De ma fe­lülmúlta magát. Királynői volt már a megjelenése, Rákóczi korabeli festői, ragyogó magyar díszöltözetben jelent meg úgy, amint a 'Nagyasszonyunkat', Zrínyi Ilonát festik. A Rathonok és Maróthok ősi mártír lelke zúgott a hangjából, mint a tenger moraja, hogy aztán lágyan susogó szellővé olvadjon el." Farkas Imre Rákóczi In­duló c. versét adta elő. Ezután két kuruc dalt szavalt cigányzene kísérettel.

A Pesti Hírlap a Szép Helénában játszott szerepét így értékelte: „Maróthy Margit­nak nemcsak a paróka állott kitűnően, hanem a szerep is. A csábos, érzéki Helén asszonyt szép megjelenésével éppen úgy jellemezte, mint játékával, melyben büsz­keség, kacérság és szenvedélyes sóvárgás egyesült."

A Budapesti Hírlap 1903. január 18-i számában azt olvashatjuk, hogy a Magyar Színházban Zola Raquin Teréz c. művét mutatták be. Maróthy Margit alakításá­ról a lap így ír: „Ebben a borzalmas, sötét, kegyetlen drámában köszöntött be a Magyar Színházba egy igen kedves, igen talentumos és igen szép asszony, a művésznő, Ráthonyiné Maróthy Margit, akit a Nemzeti Színházból hódítottak ide. Az ő meleg üdvözlése, nagy sikere hozott virágot, mégpedig igen sok virágot ebbe a virágtalan darabba… dicsősége és dícsérete, hogy az ábrázolása igazán ható, erőteljes és gazdag volt.” Ezen szavak mögött hervadhatatlan elismerés áll, melyről a Színművészeti lexikon is tanúskodik (szerk.Németh Antal).

A Budapesti Napló (1904. április 10.) a Vizek felett c. darab bemutatójáról a következőképpen szólt: „A Magyar Színház bemutatója elsősorban R-né Maróthy Margitnak adott alkalmat, hogy nagy színjátszó tehetségét, fényes temperamentumát kitüntesse. … Külsejében csodálatosan szép, játékában erős és meggyőző. Elérkezettnek vélvén az időt, hogy a Nemzeti Színház ezt az elsőrangú talentumot visszaszerezze a drámai ensemble oszlopának.”

Gyönyörűen ívelő pályája azonban megtört, rohamosan erősödő tüdőcsúcshurut, majd szívideg bántalmai miatt 1905-ben orvosának tanácsára nyugdíjba vonult. Amint önmaga írja, még annakidején Kolozsvárott téli estéken a Gyalui Havasok felől fújó hideg szelek váltották ki megbetegedését, melyet a fővárosi megerőltető feladatok sora csak súlyosbított.

A művészi pályától megvált művésznő gondját-baját tetézte az, hogy 13 évi házasság után, 1906-ban elvált első férjétől.

1907-ben hosszabb időt töltött Genfben, majd hazatérte után férjhez ment a pohorellai származású dr. Gömöry Olivérhez, aki igen művelt, széles látó­körű, gyöngéd férj volt. Gömöry Olivér gimnáziumi tanul­mányait 1878 és 1886 között a bécsi Thereziánumban végezte, ahol a ma­gyar nyelv mellett német, angol és francia nyelvismeretre tett szert. A későbbiek során jogi tanulmányokat folytatott, és így a Gömör megyében betöltött tisztségein kívül miniszteri titkári feladatot látott el Budapesten. Gömöry Olivér írói ambícióit bizonyít­ja megjelent novellás-esszés kötete. Szoros barátság fűzte Justh Zsig­mondhoz, aki számos művében a tár­sadalom átalakításának szükségessé­gével foglalkozott. 1911-ben Gömöry Olivér szüleinek halála után feleségé­vel együtt a családi birtokra, Serkébe költözött. Ez a környezet a színmű­vésznő egészségére kedvezően hatott. Napjaikat kedves vidéki lakukban élték, és európai utazásokkal tarkították. A kedves férj azonban 1917-ben megbetegedett. A budapesti kivizsgálások után a beteg szanatóriumi kezelésről hallani sem akart, így hazatértek Serkébe, ahol felesége ápolta. Majd 1918-ban a beteg állapota súlyossá vált, már a 10 hónapos pesti kezelés sem segített, és 1920. február 20-án a serki temetőben helyezték örök nyugalomra.

Már férje életének utolsó hónapjaiban serkei kúriájuk a vörös katonák és a cseh legionáriusok csatározásának kereszttüzébe került. Hol az egyik, hol a másik sereg ütött hadiszállást otthonukban, melyet több súlyos találat is ért, és csak a több-százéves boltívek és az ezen fekvő vastag földréteg védelmezte meg életüket. A húszas évek elején a magára maradt színművésznő a férjtől örökölt gazdaság háborús állapotok utáni rendbehozatalával, a gazdaság irányításával foglalkozott.

Már a korábbi nyugat-európai utazásai során megismerkedett a teozófiai nézetekkel. Részt vett a teozófusok berlini és bécsi kongresszusain is. Elhatározta, hogy munkájával szolgálni fogja a teozófiát, ezért lefordította angolból magyar nyelvre a hinduizmus sok ezer éves szent könyvét, a Bhagavad Gitá-t, és lefordí­totta a hindu Mahabaratanak egy töredékét, a Csend hangjá-t is, továbbá más hasonló természetű írásokat.

1925-ben Gömöryné a Teozófiai Társaság megalakulásának 50. évfordulója al­kalmából az Indiában, Madrasz-Adyárban rendezett kongresszusán vett részt, ahol az öt világrészből összesereglett 41 nemzet 41 nyelvet beszélő, különböző fajú 3.000 képviselő találkozott. Innen útját kibővítve, Észak-Indiát is meglátogat­ta, és csupán 1926-ban tért haza.

1918 után a szlovenszkói magyar kultúra egyik jeles intézménye a Rimaszombati Polgári Olvasókör Irodalmi Társasága volt. Munkáját dr. Veress Samu, a gimná­zium magyar nyelv és irodalom tanára irányította. E szervezet gondozásában és dr. Veress Samu előszavával jelent meg 1927-ben Gömöry Olivérné, sz. Maróthy Margitnak az Indiai utamról c. könyve. Ez az írás a hosszú utazás során látott gyönyörű természeti tájak, azok lakóinak, növény- és állatvilágának bemutatá­sán kívül a mindenben és mindenütt jelen levő örökkévaló Isten lényét láttatja. Az írónő az eszmék világában elmélyedő lélek tapasztalatait közli. A bevezetőben Veress Samu a következőképpen ajánlja a könyvet: „[...] általa az emberszerető szív még szeretőbbé, a gondolkozó lélek tartalmasabbá, a saját felfogása szerint vallásos ember még vallásosabbá lesz, s az igazságot kereső lélek az igazság ra­jongójává válik.”

A teozófia az emberi léleknek az istenséggel való egységéről szóló misztikus val­lási szemlélet. Feladata az igazság keresése, a nagy világvallások tanulmányozá­sa, a természet még fel nem ismert törvényeinek a kutatása, feleletet akar adni arra a kérdésre: miért vagyunk, mi a célja az életnek? A teozófus tanok alapja a reinkarnáció, mely feltételezi a léleknek a testbe való ismételt visszatérését (testet öltését) a szerzett tapasztalatokkal egyetemben.

A teozófia nem vallás, nincsenek szertartásai, de a minden vallás mélyén rejlő igazságot keresi. Az igazságot a legkülönbözőbb tudományok keretein belül kere­sik és ennek megfelelően szerteágazó előadássorozatok hangzottak el a kongresszuson. így pl. az ásványtan köréből, a növény- és állatvilág fejlődéséről, szociális kérdésekről, a diplomácia problémáiról, a pénzbefektetés és a vállalkozás gond­jairól. Mondhatni, mindenki megtalálhatta az érdeklődésének megfelelő témát. Gömöryné rámutatott arra, hogy miért van sok ellensége a teozófiának. A teozófia etikája az önzetlenség. Nem mindenki talál örömöt mások örömében, lel értéket a szenvedésben, mely bizony elősegíthetné egyéni fejlődését.

Bámulatosán tiszta lencséjű szemmel, érzékeny fogékonysággal gyönyörködteti az olvasót az indiai táj, a természet csodálatos szépségének leírásával. Bírálja a kultúrájára gőgös Európát, lakóinak anyagiasságát és felhívja a figyelmet a család, a haza, az emberiséggel szembeni kötelességek teljesítésére. Amint írja, Adyarban, a kongresszuson „minden csupa harmónia, erő és tudás, melyből min­denki tetszése szerint meríthet."

 

Közli úti élményeinek olvasójával, hogy a s z é p e t érezni kell, a t u d á s vezes­se az embert, és e r e j e tegye alkotóvá, és amint mondja, ez a művészet alapja. Kiemeli a nő nevelésének fontosságát. Erről így ír: „Szellemileg, gondolkodási ké­pességben minél tökéletesebb az összhang férfi és nő között, annál tökéletesebb munkatársak és munkásai az életnek. Kitűnő anya nélkül nincs kiváló férfiú". És végül így összegez: „Amilyen a nő, olyan a nemzet."

A húszas években számos nyomát látjuk annak, hogy özvegy Gömöry Olivérné kapcsolatot keresett a közélettel. Befogatta hintájába két fehér lipicaiját és Feled­re vagy Rimaszombatba hajtatott.

Ellátogatott férje rokonaihoz, előadást tartott, kúriájában fogadta a Prágában és Pozsonyban tanuló fiatalok csoportját, és megvitatta velük az aktuális társada­lompolitikai kérdéseket. Több ízben, hosszabb időn át vendégeskedett otthoná­ban a hírneves Korányi professzor és családja. Boross Zoltán emlékei szerint 1928 táján a kúria parkjában mintegy hetven személy részvételével teozófiai összejövetelt szervezett, melyről ő a korabeli Gömör c. hetilapban be is számolt. A serkei kúria gyakorta európai szintű értelmiségi társaskörnek adott otthont, hi­szen megfordult itt Győry Dezső, Szombathy Viktor, Boross Zoltán, Benkovits Gyula, Simándy Pál, Komlós Aladár, Kubinyi László, Balogh Edgár, Werner Gyula és mások.

Gömöryné M. Margit 13 évi özvegység után, 1933-ban ismét férjhez ment. Férje I'saák Elemér lett, akinek apja a rozsályi tűzvész után megvásárolta birtokukat, így 61 éves korában visszakerült szülőföldjére, a várba, ahol édes szüleivel gyer­mekkorát élte. A fáma szerint Gömöry Olivér és I'saák Elemér annak idején a színművésznő miatt párbajt is vívtak. Sokak nézete szerint ez a harmadik házas­ság menekülés volt a magányból és társtalanságból.

A harmadik házassága idején is gyakran meglátogatta serkei otthonát melyet hű, belső emberei őriztek. A fiakkerhez hasonló tetejű Fiat autója, melyet sofőrje és gépésze vezetett gyakran búgott fel a Serkébe vezető poros úton. Az alkalma­zottak szűk köre évtizedeken át hűen szolgálta a „méltót”, így Balogné, Margit asszony, aki kulcsárnője volt, de Bódi János, Páles, majd Zajac Bálint kertészek voltak kedves alkalmazottai.

1938 után öccsének gyermekei, valamint az I'saák rokonság tagjai nyaranta ven­dégeskedtek az ódon, meghitt szép angolparkkal körülvett otthonban. A háború utolsó esztendejében egyre több látogatója akadt, akik a biztonságosabb, nyugod­tabb vidéki otthonban kerestek menedéket.

Maróthy Margit megélhetését a két háború közötti időszakban a csaknem 250 holdas, Serke határában levő petres-pusztai birtok biztosította, melyet jobbára bérlet útján hasznosított. A Petresben nagy kiterjedésű gyümölcsöse is volt, mely­nek bő terméséből néhány teli kosarat (naspolyát, almát) a templomkert kapujá­ba helyeztetett a gyerekek nagy örömére. A Tusom völgy erdejéből kitermelt fa árá­ból jövedelmét gyarapította, de engedélye tüzelőhöz és haszonfához juttatta a falu közösségét is. Gazdaságát igyekezett modernizálni, így pl. tejgazdaságot létesített. Ilyen irányú törekvéseit azonban a háborús időszak körülményei visszavetették.

Harmadik férje 1944 tavaszán meghalt, így özvegyen maradt a háborús ve­szedelmek idején. 1944 utolsó napjai, majd az ezt követő időszak a végső meg­próbáltatások tíz esztendejét jelentették az egyedül álló színművész számára. A harci események nem okoztak komoly károkat otthona épületében, ellenben az áttekinthetetlenség zűrzavarában halászók éltek a lehetőséggel. Ekkor egy éltesebb szovjet tiszt tiszteletteljesen bemutatkozott, elfogadva a ház asszonyának kéznyújtását, a továbbiak során francia nyelven értekeztek. A tiszt felismerve a helyrehozhatatlan károkozás veszélyét, megállj-t parancsolt és mindent helyre ra­katott. Ezekben a napokban, sőt január végéig fegyveres katona őrködött a kúria nyugalma felett.

Az orosz csapatok elvonulásával az udvarház egyetlen szobájában és egy kis konyhában húzódott meg kedves, hűséges kulcsárnőjével Balognéval. Ez volt a helyi hatalom döntése. A zsúfolt könyvtárszobában maradt kedvenc tárgyai kö­zött derűs mosollyal fogadta ritkán érkező látogatóit.

A pengő-korona pénzváltásból eredő kötött betétjéből közbenjárásommal szabadítottak fel számára időnként száz koronát. Ha ez az összeg elfogyott, akkor az antikvariátusok csináltak jó boltot. Hozzájuk vándoroltak apránként az értékes festmények, gobelinek, dísztárgyak a megmaradt töredékből. Az 1947-48-as esztendőkben lehetősége nyílt volna a lakosságcsere során az áttelepülésre. A kormánybiztos meghatalmazottja, dr. Boross Zoltán által felkínált le­hetőséget azzal utasította vissza, hogy Isten így rendelkezett, itt kell elszegényed­nem és meghalnom - de majd a másik életemben a „káma” szerint értékeli az Úr jövendőm alakulását. Szűk környezetén, néhány ismerősén kívül közömbösen viselkedtek irányában.

1955. február 27-én csendesen, megnyugodva sorsában, panasz nélkül, végel­gyengülésben költözött el az e földön élők sorából. Gömöry Olivér, második férje családjának sírkertjében temette el az idős Zajdó László református tiszteletes, akivel a hitben mutatkozó felfogásbéli különbségek miatt nem tartott szoros kap­csolatot.

Végrendeletében mintegy 2.000 kötetet számláló könyvtárát a Sárospataki Főis­kolára hagyta, a hagyatékot azonban a rimaszombati Gömöri Múzeum vette át, és őrzi napjainkban is.

Megemlékezésünkkel tartozunk a Magyar Nemzeti Színház örökös tagjának, hi­szen Maróthy Margit erre a megtisztelő címre élete végéig büszke volt.

A századforduló idején sok kimagasló színházi élményben részesítette az igé­nyes pesti színházlátogatókat. Mi pedig, gömöriek, büszkék vagyunk arra, hogy köztünk élt, ragaszkodott vidékünkhöz, és gömöri föld ad neki örök nyugalmat. Serke község születésének 120. évfordulója idején felújította a Gömöry-család sír­kertjét. Helyes volna, ha a sírkert gránitoszlopán felvésett neve adna tájékoztatást végső nyughelyéről, hiszen a falubéli mester faragta fejtábla nagyon múlandó.

 

FORRÁSOK:

Maróthyak leszármazása és életük története - kézirat (Gömör-Kishonti Múzeum)

Gömöry Olivérné: Indiai utamról, Rimaszombat Rábely Károly könyvnyomdája, 1927. Gömör c. hetilap