Nyikolaj Konsztantyinovics Rerih Oroszországban, Szentpéterváron született 1874. október 10-én egy jogász-közjegyző család legidősebb gyermekeként. Szerencsésnek mondható környezetben nőtt fel, hiszen a család a felső középosztályhoz tartozott. Már gyermekként írókkal, művészekkel, tudósokkal találkozott, akik gyakran vendégeskedtek náluk. Korán megmutatkozott széleskörű érdeklődése és tehetsége. Kilenc éves volt, amikor egy ismert régész érkezett a járásukba és rögtön magával vitte az érdeklődő fiút az ásatásokra. Ez a korai élmény felkeltette Rerihben a múlt századok titkai iránti vonzódását. Régi tárgyakat, pénzeket, ásványokat gyűjtött, saját herbáriumot készített. Egészen korán kitűnt rajztehetségével, és már 16 évesen a művészeti akadémiára akart jelentkezni, hogy mielőbb igazi művésszé képezze magát. Apja kívánsága viszont az volt, hogy a nyomdokaiba lépjen és jogi tanulmányokat folytasson. Így 1893 őszén Nyikolaj egyszerre kezdte el a Művészeti Akadémiát és a Szentpétervári Egyetemet. Nagy hatással volt rá művész-tanára, Kuindzsi, akinek a műhelyében 4 évet töltött, s aki nem csak a művészetre, hanem magas erkölcsi tisztaságra és életismeretre tanította a fiatalembert. A szárnyát bontogató Rerih korai képei a régi orosz történelem témáiból merítettek.
Nemsokára olyan írókkal, történészekkel, zeneszerzőkkel és művészekkel találkozott, akik a korszak meghatározó művészeivé váltak, mint pl. Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov, Sztravinszkij, Saljapin. A Konzervatórium koncertjein Glazunov, Ljadov, Wagner, Szkrjabin, Prokofjev zenéjét hallgatva egy életre megszerette a muzsikát. Az 1890-es évek az orosz művészet felvirágzását hozták, különösen Szentpéterváron, ahol Gyjagiljev vezetésével avantgárd csoportok és szövetségek formálódtak. Folyóiratuknak Rerih is munkatársa volt. A „Művészet világa” – bár rövid ideig élt – szemben állt az akadémizmussal, szentimentalizmussal, realizmussal, és megismertette az olvasókat az európai posztimpresszionista és modernista mozgalmakkal. Diplomáját megszerezve Rerih egy évet Európában töltött, múzeumok, kiállítások, műtermek, valamint a Párizsi és Berlini Szalon látogatásával.
Elutazása előtt, 1900-ban találkozott Jelena Sapocsnyikovával, az ismert építész lányával, aki Kutuzov tábornok dédunokája, valamint a zeneszerző, Muszorgszkij unokahúga volt. Találkozásuk sorsdöntő volt, az első pillanattól fogva tartó vonzalom életük végéig tartott. Házasságukat mindvégig a kölcsönös szeretet, megértés és egymás véleményének tiszteletben tartása jellemezte. Rerih európai útjáról való visszatérte után összeházasodtak. Két gyermekük született: Jurij és Szvjatoszláv.
Jelena Rerih különleges asszony volt, tehetséges zongoraművész, könyvek írója, nevéhez fűződik H.P. Blavatsky Titkos Tanításának orosz nyelvre történő fordítása. Különösen értékes még levelezése a barátokkal, munkatársakkal és idegenekkel, amelyből mély életbölcsesség árad. (Jelena Rerihről külön pályarajz olvasható.)
A házasságkötés után a fiatal család megélhetéséről gondoskodni kellett, és Rerih igazgató lett a Művészeteket Ösztönző Társaság iskolájában. Tele volt a társaság átszervezésével kapcsolatos tervekkel, meg akarta az intézményt védeni az akadémikus középszerűségtől, amelyben az évek óta vegetált. Új módszereket és rendszert vezetett be a művészeti oktatásba, lehetőséget biztosított az előadóknak a tanítási program szabad kiválasztására.
A műemlékvédő
1904-ben Rerih Oroszország 40 városában tett utazást azzal a céllal, hogy tanulmányozza az orosz építészeti stílust és történeti emlékeket. Utazása során feltárult számára az orosz múlt: a régi műemlékek, templomok, városfalak, várak. A műemlékek sok évszázad óta rendkívül elhanyagolt állapota megrendítette. Rerih, a régész és művészettörténész megértette, hogy a történelmi emlékek kulcsok az orosz kultúra megértéséhez. Elhatározta, hogy felhívja a figyelmet erre a problémára, és kereste a lehetőséget az értékek védelmére és megóvására. Megfestett egy 75 képből álló sorozatot, amely régi építményeket ábrázolt. Pétervárra visszatérve tervet dolgozott ki a kulturális örökség védelmére, amely a századelőn még meglehetősen szokatlan volt. Terve valójában 31 év múlva valósult meg, de már más léptékben.
Ebben az időszakban festette első vallási tárgyú képeit, majd orosz legendákat vitt vászonra. Ilyen volt pl. „Az utolsó angyal” c. képe. Az angyal-ábrázolás téma volt az előképe a későbbi hierarchia-ábrázolásoknak.
Színházi évek
1906-ban Szergej Gyjagiljev megszervezte az orosz festők első párizsi kiállítását (melyen Rerih 16 képpel szerepelt), ezzel felhívta a figyelmet az orosz zenére és művészetre. Bemutatták Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov, Borogyin, Rahmanyinov, Szkrjabin, Glazunov és Sztravinszkij műveit. 1909-ben mutatták be Saljapinnal Rimszkij-Korszakov operáját, a Rettegett Ivánt, melynek díszletét és színpadra vitelét Rerih tervezte. Úgyszintén Rerih színpadi megjelenítése volt a Poloveci táncok Borogyin Igor hercegéből. Sztravinszkij Tavaszünnepének színpadra állítását Nyizsinszkij koreografálta, Rerih pedig a művészi színrevitel (díszlet, jelmez) megalkotója volt. A csodálatos balett bemutatója végletes érzelmeket, földrengésszerű megrázkódtatást váltott ki a közönségből.
Neve és művészete nemcsak Oroszországban, hanem egész Európában ismertté lett, Velencében, Párizsban, Londonban, Brüsszelben, Rómában különböző kiállításokon állította ki képeit. Az I. világháborút közvetlenül megelőző években Rerih már a katasztrófa előérzetétől szenvedett. Szimbolikus vásznain nagy erők feszültek.
1915-ben a művész súlyos tüdőgyulladást kapott. Az orvosok Finnországba küldték családostul, gyógyulni. Rerihet állandó bronchitisz kínozta. 1917 májusában már annyira súlyosbodott a betegsége, hogy végrendelkezett. 1918 nyarára viszont az elhúzódó betegség hirtelen véget ért.
1917-ben Oroszországban kitört a forradalom, visszatérni veszélyes lett volna. A család már ekkoriban dédelgette egy indiai út tervét, mely egyre erősebben és erősebben, mágnesként vonzotta őket. Svédországba utaztak, ahol Rerih kiállította képeit, majd onnan tovább Londonba.
Rerih 1916-19 között írt egy ún. „fehér versciklust”, melyet először Berlinben publikáltak „Morya virágai” címmel. A versek Rerih belső törekvéséről, lelki-szellemi útkereséséről árulkodnak. Így ír a költő-művész az „Örökről” c. poémájában: „Testvér, elhagyunk mindent, ami gyorsan változik. Másként nem sikerül elgondolkodnunk arról, ami mindnyájunk számára változatlan. Gondolj az Örökre.”
Amerikában
Meghívás érkezett számára Amerikából, ahol 1920-ban New-Yorkban hatalmas sikerrel megnyílt első kiállítása, és közel 400 művét állították ki különböző városokban. Jelmezt és színpadi díszletet tervezett a Sznyegurocskához, majd a Trisztán és Izoldához a Chichagoi Operaházban. Képsorozatot festett Új-Mexiban és egy Óceáni sorozatot a Monhigan szigeten.
Eszménye és hivatottsága vezette: a népek együttműködését látta maga előtt – a kultúra talaján. Magot vetett: 1921-ben New-Yorkban megalapította az Egyesült Művészetek Intézetét. Tehetséges előadókat talált, magasan képzett pedagógusokat a zene, színházművészet, rajz és festészet, színpadi díszlet, jelmez, szobrászat, építészet, balett, dráma, újságírás, nemzetközi nyelv területéről. Az intézet felvirágzott, de csak 1937-ig működött, mert az ország a háborús depressziótól szenvedett, közben kimerültek a működéshez szükséges alapok, Rerih pedig családjával hosszú ideig Indiában tartózkodott. Az intézményt később újra életre keltették Manhattenben, mint Rerih Múzeumot, amely azóta is fennáll, a művészi életmű széles skáláját vonultatva fel.
Közép-Ázsiai és Indiai expedíció
1923 májusában Rerihék végre útnak indultak Indiába, ahol a havas Himalája csúcsai között remélték az „örök”-kel való találkozást. Rerih bizonyítani próbálta azt a feltételezését, miszerint az indiai és az orosz kultúra gyökerei azonosak. A rövidebb-hosszabb pihenőkkel megszakított expedíció öt és fél évig tartott. Kísérőik az út folyamán cserélődtek, de három ember a kezdetektől a befejezésig ott volt az expedícióban: Nyikolaj és Jelena Rerih, valamint fiuk, Jurij, Ázsia élő és holt nyelveinek avatott ismerője.
1923 decemberében érkeztek Bombaybe, ahol kulturális központokat, történeti helyeket látogattak meg, indiai kutatókkal, tanítókkal, művészekkel találkoztak. December végére már a Himalája déli lejtőinél jártak, Szikkimben. Kutató expedíciót szerveztek, amely a kínai Turkesztán, Altáj, Mongólia, Tibet útvonalon haladt. Az utazás addig még fel nem tárt (nem kutatott) területeken folyt: tanulmányozták a vallást, elsősorban a buddhizmust, a nyelveket, szokásokat, a helyi lakosok kultúráját. Ezen az első Közép-Ázsia expedíción Rerih megírta 
az „Ázsia szíve” című könyvét, ami életteli elbeszélés a csodás tájakról és az ott élő emberekről. Még élőbben és kifejezőbben tanúskodnak erről az utazásról képei, az a kb. 500 vászon, amit az utazás alatt alkotott. A képeken (mint pl. a Kancsendzsunga, Szikkim hágó, A Himalája hatalmas szelleme) látjuk, ahogyan a filozófiai gondolat képi ábrázolássá alakul, körben a csodás Kelet-Indiai természettel.
Küldetéssel Moszkvában
Az expedíciót megszakítva Rerih különleges küldetéssel Moszkvába indult: átadta a szovjet kormányzatnak a Mahatma, a keleti lelki tanító küldeményét. 1926 júniusában találkozott a külügyekért felelős Csicserinnel, és átnyújtotta neki a Mahatma levelét és egy kis dobozkát, melyben himalájai szent föld volt.
Nehéz felbecsülni mai szemmel ennek az eseménynek a jelentőségét. Nem egyszerűen szimbolikus cselekedet volt, hanem valamiféle prófétikus előrelátás. Sajnos nem sikerült teljesen véghezvinni küldetését. Oroszország vezetői visszautasították a felajánlott segítséget. Hogy a bebörtönzés elől elmeneküljön, Rerih gyorsan elutazott Moszkvából az Altájon keresztül Mongóliába.
Az út folytatódik
Rerih expedícióját nem nézte túl jó szemmel az angol hírszerzés sem, bolsevista ügynöknek vélték. Még jobban féltek attól az elképzelésétől, hogy esetleg az ő révén megvalósulhat India népeinek összefogása. Ezért minden lehető eszközzel megpróbálták meghiúsítani az expedíciót.
1927. szeptember 20-án az expedíciót megállították a tibeti csapatok. Elvették útleveleiket. Erős fagy jött, mínusz 50 fokos. Az utazók 4500 méter magasban voltak meleg sátrak, meleg ruházat nélkül. Rerih levélben segítséget kért az angol rezidenstől, de kérése válasz nélkül maradt. Öt és fél hónapig tartották a tibetiek felügyeletük alatt az expedíciót – lassú halálra ítélve őket. Rerih ezt írta naplójába: „Százkét élőlény közül elvesztettünk kilencvenkettőt. A tibeti hegyekben öt emberünk maradt kísérőink közül.” A tél elmúltával a tibeti minisztérium engedélyezte útjuk további folytatását.
Rerih „Az út” című képén Krisztus alakját festette meg, amint iszonyúan nehéz úton, szakadékokon keresztül vándorol a Himalája csúcsa felé – metaforája ez annak az útnak, amit a lélek jár be a szellemi ösvényen haladva. Több ekkor készült képe alapgondolatát az emberi hit ábrázolása adja.
Rerihék expedíciója időnként kimondhatatlanul nehéz volt. A művész 35 nagy hegyi hágón való átkelésről számol be 4200 – 6400 méter magasságban. Rerih készen állt a kemény megmérettetésekre, hitte, hogy a hegyek szigora, a sok átélt nehézség és akadály fejleszti a lélek erejét. Azok az emberek, akik részt vettek Rerihék expedícióján, kiemelték a művész mély bölcsességét, művészi tehetségét és rendkívüli munkabírását. A következő életképet jegyezték fel az expedíció életéből: „Ebéd utáni órák, 160 Fahrenheit (71 Celsius). Az egész tábor egy izzó sziklatenger közepén, nem mozdul, majdnem halott, kiszáradt ettől a pokoltól. Még a mongol lovak is, akik hozzászoktak ehhez, a fa alatt állnak mozdulatlanul, csak a farkukkal csapkodnak, erőlködnek, hogy elkergessék az apró legyeket. Az emberek vagy mozdulatlanul ülnek, vagy forró vizet isznak, vagy betemetkezve fekszenek. Nyikoláj Konsztantyinovics egy kényelmes széken vagy a jurtában ül – és dolgozik.”
A festőművész másik nagy témája a nő és jövendő feladatának ábrázolása. Azé a nőé, aki a férfi társaként egy új és jobb világot hoz majd létre. Képei, pl. a Madonna, a Világanya – a nőt, mint isteni lényt jelenítik meg a szentháromság különféle ábrázolásaiban. A Világanya azonos az indiai Laksmi és Káli istennőkkel. A kék és lila tónusú festmény az egyik legihletettebb ábrázolás a művész életművében.
Vallási tárgyú képein alakokat és szimbólumokat láthatunk, különösen kiemelkedik közülük Maitreya – a buddhisták megváltójának ábrázolása, aki a Puránákból ismert, mint Kalki-Avatár, Mongóliában, mint Rigden-Dzsapó, az Altájban, mint Fehér-Burhán. Mindezek szerepelnek a Shambhala vezetőiről szóló legendákban, akik megjelennek a földön, hogy elpusztítsák a gonoszt és felmutassák a tisztaságot, megújítva minden élőlényt. Rerih fegyvere ebben a harcban a „kultúra” volt. Festészete a Himalája ezerarcú ábrázolásával mindennél erősebben nyilvánítja ki a művész lelki nagyságát és hatalmas küldetésének biztos tudatát. Ráirányítja a figyelmet az emberi lélekre, rádöbbenti az embert saját szellemiségére.
Szinte lehetetlen Jelenának, Rerih feleségének szerepét értékelni Nyikoláj Konsztantyinovics életében és művészetében. Szövetségük teljes és mindenoldalú kölcsönös együttműködés volt életük végéig. Jelena teljesen osztozott férjével mindenben, szellemi erő volt férje művészetében és életében. Rerih együttélésük 40. évfordulóján ezt írta naplójába: „40 év – nem kevés. Ilyen hosszú idő alatt volt sok vihar és zivatar. Egyetértésben vettünk minden akadályt. És a nehézségek lehetőségekké váltak. Könyveimet ajánlottam Jelenának, feleségemnek, barátomnak, társamnak, ihletőmnek. … Péterváron és Skandináviában és Angliában és Amerikában és egész Ázsiában dolgoztunk, tanultunk, szélesítettük tudásunkat. Együtt teremtettünk, és nem ok nélkül mondom, hogy az alkotásoknak mindkét nevet viselniük kell, a férfiét és a nőét.”
Nagy expedíciójuk befejezésekor, 1928-ban a család a Kula völgyben telepedett le, kb. 2000 méter magasságban a Himalája lábainál, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a hegyek ölelte völgyre. Ez a hely lett sokáig az otthonuk. Itt szervezték meg az „Uruszvati” Himalájai Kutató Intézetet, amelynek célja az expedíció alatt gyűjtött anyagok feldolgozása és rendszerezése volt. Az intézet botanikai, néprajzi, nyelvi és régészeti tudományos kutatásokat végzett. Apjuk vezetésével a két fiú, Jurij és Szvjatoszláv gyógynövény-gyűjteményt hozott létre, valamint mélyreható tanulmányokat folytattak a botanika és az ősi orvoslás terén, létrehozták a tibeti és kínai gyógyszerkönyvet.
A béke követe
A következő évben visszatértek Amerikába. A művész indítványozta a kulturális értékek védelmét szolgáló nemzetközi egyezmény megalkotását. Egy zászlót javasolt jelképnek, a béke zászlaját, amivel megjelölik azokat a helyeket, amelyek az egyezmény védelme alatt állnak. A jelképen fehér háttérben három piros pont szerepel egy piros körbe zárva. Sokféle jelentése lehet ennek a szimbólumnak. Legismertebb, hogy a vallásokat – művészeteket – tudományt jelképezi, vagy mint múltat – jelent és jövendőt, mint a kultúra összetartozó aspektusait. Ez a szimbólum Tamerlán pecsétjén, a tibeti, kaukázusi és skandináv díszítéseken, valamint a bizánci és római korban is megtalálható. Rerih sok vásznán látni ezt a jelet, különösen a „Madonna Oriflama” című vásznon, amely a jelképet őrző madonnát ábrázolja.
A jel és a kísérő jelmondat: „Pax Kultúra” (Béke kultúra – Béke a kultúrán keresztül) a rerihi látomást szimbolizálja, elképzelését a jövő emberiségéről. Azt írta:
„Gyerünk – egyesüljünk! Kérditek hogyan?
Hangoljuk össze azt, ami a legkönnyebben teremt közös, őszinte nyelvet,
ez a Szépség és Tudás nyelve lehet.”
Az egyezményt 1935-ben Washingtonban, a Fehér Házban aláírták a Pán-Amerikai országok.
Rerih 1947. december 13-án halt meg. Hamvait szeretett hegyei által körülvéve – amelyek közül sokat megörökített közel 7000 festményén – egy hegyoldal őrzi.
„Minden oroszhon felett létezik egy felejthetetlen Oroszország.
Minden szeretet felett van egy általános emberi szeretet.
Minden szépség felett létezik egy szépség, amely
a Világegyetem megismerésére vezet.”
(Idézet egy Rerih írásból)
Eredeti címe: A Nagy Áldozat: képek a pogány Oroszországból
Orosz mesealak (magyarul Hópelyhecske)
A Mahatma által küldött szent szöveget először 1965-ben publikálták a „Nemzetközi élet” c. folyóiratban
„ Mi a Himalájában tudunk az Önökkel történtekről.
Önök felszámolták a templomokat, amely fészket rakott a hazugságnak és babonának.
Elpusztították a kispolgárságot, akik az előítéleteket tették meg vezetőjüknek.
Szétzúzták a nevelés börtönét.
Elpusztították a képmutatást.
Szolgává tették a hadsereget.
Bezárták az éjszakai bűnbarlangok kapuit.
Megszabadították a földet az áruló pénztől.
Elismerték, hogy a vallásnak van tanítása a mindent átfogó anyagról.
Elismerték a személyes tulajdon jelentéktelenségét.
Felismerték a közösségek fejlődését.
Megmutatták az ismeretek szerepét.
Meghajoltak a szépség előtt.
Elhozták a gyermekeknek az egész világegyetem erejét.
Kinyitották a paloták ablakát.
Észrevették, hogy sürgősen szükség van a közjó házának felépítésére.
Mi megállítottuk a felkelést Indiában, még korai volt, így idejében elismertük az
Önök mozgalmát, és minden segítségünket küldjük, erősítve Ázsia egységét!
Tudjuk, sokat építkeznek majd az elkövetkező években.
Üdvözöljük Önöket, keressük a kölcsönös kapcsolatok felvirágzását.”