Embléma Magyar Teozófiai Társulat
 
Kezdőoldal
HírekA Teozófiáról rövidenA teozófiáról bővebbenA Teozófiai TársulatA Társulat alosztályaiA társulat jelvényeA Teozófia nagy tanítóiCentenáriumi oldalHonlapajánlóTeozófiai kiadványok
Felhasználónév:

Jelszó:

 

  

Tisztelt Látogató!

Köszönjük, ha
személyi jövedelemadója 1%-át Társulatunknak ajánlja fel.

Az így befolyt összeget
új könyvek kiadására fordítjuk.

19672414-1-41

 

 

A TEOZÓFIÁRÓL BŐVEBBEN

Az időtlen bölcsességnek az idők során és a különböző emberi kultúrákban sokféle neve volt. A ma ismert teozófia ennek napjainkban használt kifejezése, amit ismereteink szerint legkorábban az időszámításunk első századaiban élő új-platonisták használtak.

A teozófia kifejezésnek többféle megfogalmazása ismert:

– a szó jelentése szerint: theos-sophia, azaz isteni bölcsesség (ősi bölcsességnek is szokás nevezni), az élet alapvető igazsága, a legmélyebb végső valóság megtapasztalása;

– az ilyen néven ismert tanok/tanítások összessége, amely az emberről és a világról szól, és ezek egy részét a Teozófiai Társulat tagjai tették közzé. A teozófia olyan egyetemes igazságokat tartalmaz, amelyek az egész emberiségre és az egész mindenségre vonatkoznak. Egyfajta szintézis, amely a vallások, a tudományok és a művészetek legmélyén rejtőző közös gyökereket és törvényszerűségeket tárja fel. Az ember és a világegyetem természetét és működésének törvényeit kíséreli meg bemutatni, az idő és a tér korlátozásain belül fejezni ki a valóságot. De mindez csak vezérfonal a mögötte levő isteni bölcsesség megtapasztalásához és ezáltal megismeréséhez;

– az életmód szerinti értelmezésben a teozófia az ősi bölcsesség tanítása, amely ráébreszti az emberi tudatot saját természetére és egységes kapcsolatára minden létezővel. Olyan tanítások összessége, amelyek az önzetlen emberbarátsághoz, szellemi megkülönböztető-képességhez, harmonikus és részvét-teli cselekvéshez és belső szabadsághoz vezetnek.

Ahhoz, hogy életmódunk, létezésünk, cselekvésünk, gondolkodásunk, érzésünk megváltozzon, szükségszerű, hogy a teozófia tanításait megvalósítsuk életünkben. Ez egyfajta folyamat, amelynek során önmagunkat – és ezen keresztül a világot – át tudjuk alakítani. Ennek az átalakulásnak a lényegét csak megtapasztalni tudjuk, leírni nem.

A teozófiai megközelítési mód

Gyakran úgy beszélünk a teozófiáról, az Ősi Bölcsességről, hogy az nem vallás, hanem az „Igazság”, ami minden vallás alapját képezi. Ez így is van, azonban más szempontból azt mondhatjuk, hogy a teozófia egyszersmind bölcselet és tudomány is. Mindezek azonban csak akkor értékesek, ha a tanultakat át tudjuk vinni a mindennapi életünkre is: ebből a szempontból a teozófia életmód is!

Bölcselet azért, mert világosan feltárja a naprendszerünkhöz tartozó testek és lelkek fejlődésére vonatkozó isteni terv magyarázatát. Megmutatja az általános fejlődés menetét, elénk tár és javasol egy lehetséges módszert, amelynek segítségével a fejlődés folyamatát megrövidíthetjük úgy, hogy tudatos erőfeszítéssel egyenesebb úton haladhatunk a cél felé. Ez a javasolt módszer a tanulmányozás, az elmélkedés és a felismerések gyakorlati megvalósításának hármassága.

Tudomány azért, mert az említett bölcselettel nem mint teológiai hittel, hanem mint közvetlen tudással foglalkozik, amelyet tanulmányozással és kutatással meg lehet szerezni. Azt állítja, hogy szükségtelen a vakhit, mert minden embernek vannak szunnyadó képességei, amelyek – ha életre kelti őket – alkalmassá teszik arra, hogy önerejéből lásson és vizsgálódjon.

Az ősi bölcsesség tanításai, amelyeket a teozófiai irodalom elénk tár, az előttünk járók közvetlen megfigyeléseinek eredményei. Mindenki, aki hasonlóan szeretne fejlődni, és dolgozik is érte, önmaga is ellenőrizheti azokat.

Ami pedig az életmódot illeti: az elme és a szív teozófiája azonos a működő szeretet-tel. Ez a szeretet az ‘egy’-ség csendes érzékelésében tevékenykedik. Békét hoz önmagunkban és körülöttünk. Érdemes megfogadni az előttünk járók tapasztalatát:

„Ne tanuld az elme terméketlen teozófiáját, büszkén arra, hogy megtöltötted a fejedet mások gondolataival. De ne légy elégedett az érzelmi teozófiával, egyfajta ’kegyeskedő jókodás’-sal sem, azt hívén, az a szívből való. – Tanuld az élő bölcsességet, azt, ami a teozófia az elme és a szív mély harmóniájában, és ami a valódi, a ‘más’-t, az elkülönülést nem ismerő Én, az egység hangján szól.”

Az Élet alapvető egysége

A teozófia legalapvetőbb igazsága és tanítása az, hogy a világ egy és a Világ Teremtője és Fenntartója mindenütt jelen van. Ez az Isteni élet a legparányibbtól a leghatalmasabbig minden létező dolog szellemi lényege. Áthatja, és mozgásba hozza az egész természetet és formák milliárdjaiban nyilvánul meg. Megkülönböztetjük Istent, mint a Végtelen Létet, az Abszolútot, a Mindenséget, és ennek az Egy Létnek a megnyilvánulását, vagy Logoszt, az Igét, amely a világegyetemet élteti és vezeti.

Amit a világból érzékszerveink segítségével ismerünk, annak a kifejeződése, ami az azokkal észlelhető dolgok mögött van: egy mindenütt jelenlevő, örökkévaló, határtalan és változatlan Lényeg. A filozófusok Abszolútnak, a vallásos hívők Istennek, mások AZ-nak nevezik. Minőség nélküli, bár minden minőség eredete. Nem a cselekvő, hanem minden cselekvés gyökere, az önmagából való létezés.

A teozófia tanítása szerint ez az EGYETEMES, isteni ÉN mindenütt jelenvaló – mindent átható, irányító, tápláló és éltető – egyetlen valóság, amelyen kívül semmi sem létezik. Minden, felettünk a csillagos égbolt, a hófödte hegycsúcsok, a zöldellő völgyek, a hatalmas óceánok, a kövek, a növények, a madarak és az ember, mind-mind része az Egy Életnek. Ott van a kőben, fűben, fában, madárban, Önben és valamennyi embertársunkban. A nagy életadó, aki bennünk és kívülünk lakozik, nem hallható, nem látható, és mégis mindenki megismerheti, aki a megismerést keresi.

A misztikus leírások szerint ez az egyetemes ÉN a létezés, a tudat és az üdvösség hármassága. Ezek a tulajdonságai elválaszthatatlanok egymástól. Isten egy, a megnyilvánulásban pedig hármas természetű.

Az ÉN gondolatából, az általa elképzelt önkorlátozásból jön létre a forma, a különféleség és a „sok”-ság. Az anyag nem más, mint az ÉN saját akaratából önmagára kirótt korlátozása. A szellem leszáll az anyagba, hogy a korlátokon belül saját képességeit megnyilvánítsa, tulajdonságait reprodukálja.

Az ember, az elkülönült, korlátozott, különálló Én tükrözi az egyetemes ÉN lényegi tulajdonságait. Az emberben a legfelsőbb ÉN tudatosságából megismerés, a létezéséből tevékenység, az üdvösségéből akarat lesz, elhatározás a boldogság elérésére és az önmegvalósításra. Az egyetemes ÉN három princípiuma – az akarat, a bölcsesség (szeretet) és a tevékenység – mutatkozik meg az elkülönült, a megteremtett Én-ben, a formák minden változatában a legparányibb lénytől a legmagasztosabb Logoszig.

A bennünk levő Én azonos az egyetemes ÉN-nel. Bármilyen erők nyilvánulnak is meg szerte a világon, ugyanazok az erők csíráiban, szunnyadó állapotban bennünk is megvannak. A Legfelsőbb Lény nem fejlődik, őhozzá nem lehet sem hozzátenni, sem elvenni. Részei, a tudategységek olyanok, mint az egyetemes ÉN, csupán kibontakoztatják képességeiket az anyagi formában, amint életük körülményei ezeket a képességeket előhívják. A sokféleség tehát az EGYSÉG-ben gyökerezik, amelyből származik és amelyben feloldódik.

Az ősi bölcsesség tanítása szerint a világegyetem Legfelsőbb Lénye a tudat – számunkra elképzelhetetlen mértékű – kitágulásának folyamatát valósítja meg. Ebben a folyamatban mi is részesülünk, hiszen „benne élünk, mozgunk és létezünk”. A misztikus utalások szerint a cél „egy távoli, isteni esemény, amely felé az egész teremtés halad”.

Általános érvényű igazságok

Ezek olyan igazságok, amelyek feltétlenek és el nem veszhetnek, legfeljebb egy ideig rejtve maradhatnak. Átfogóak és mégis egyszerűek.

1. Isten („AZ”) létezik és a világ törvényei igazságosak.

A látszat ellenére is minden dolog határozottan és értelemmel együttműködik a jó érdekében. Körülményeink – bármilyen visszásnak tetszenek is néha, mégis – teljesen olyanok, amilyenekre szükségünk van. A körülöttünk levő dolgok nem azért vannak, hogy akadályozzanak, hanem azért, hogy segítsenek – csak meg kell mindent értenünk. Mivel az egész rendszer az ember javát is szolgálja, az ember feladata a tanulás, hogy megértse azt és tudatosan együttműködjön vele.

2. Az ember halhatatlan, és a jövője határtalan.

A valódi ember a szellem, a test pedig csak a szellem mulandó eszköze. Attól kezdve, hogy az ember a tudatos önfejlesztés útjára lép, mindent a szellem szempontjából kell néznie, és minden esetben, amikor belső harcra kerül sor, nem az alacsonyabbal, hanem a magasabbal kell azonosnak éreznie magát. Az, amit általában az ember életének nevezünk, a valódi és nagyobb életének csupán egy napja. A halál korántsem olyan fontos, mint ahogy azt gondoljuk, mert a halál nem az élet végét jelenti, hanem csak átmenetet az élet egyik állapotából egy másikba. Az ember már eddig is hosszú fejlődésen ment keresztül, nemcsak a múltbeli, hanem a jövőbeli fejlődése is végtelen, mindkettő tanulmányozása érdekes és tanulságos. Mindenki egészen biztosan eléri a célt, bármennyire is úgy tűnik másoknak, hogy messzire tévedt a replica watches replica watches fejlődés útjától.

3. A világot feltételek nélküli, megváltoztathatatlan törvények kormányozzák.

Minden gondolatnak, szónak és cselekedetnek megvan a maga meghatározott következménye. Ez nem jutalom és nem büntetés, amely kívülről érkezik, hanem a törvények működéséből származó következmény, amely az ok és okozat viszonyán keresztül meghatározott összefüggésben van az adott gondolattal, szóval és cselekedettel. Az ok és okozat csak egy és ugyanazon dolog két elválaszthatatlan része. Az embernek nemcsak feladata, de érdeke is, hogy az isteni törvényeket behatóan tanulmányozza, hogy képes legyen hozzájuk alkalmazkodni és használni azokat, éppen úgy, ahogyan az eddig megismert más természeti törvényeket is használjuk. Szükséges, hogy az ember tökéletes uralomra tegyen szert önmaga fölött, hogy életét okosan, a törvényekkel összhangban irányítsa.

A világ, amelyben élünk

Az emberről általában úgy beszélnek, mint akinek lelke van. Az ősi bölcsesség tanítása azonban közvetlen megfigyelések eredményeként megfordítja ezt a kijelentést, és azt állítja, hogy az ember szellem – amely az úgynevezett lélek, vagyis értelem, érzelem és tevékenység formájában nyilvánul meg és – akinek teste van. Valójában azonban különféle testei vannak, amelyek tudatának hordozói és eszközei a különböző világokban. Ezek a világok (vagy síkok) a térben nem különülnek el egymástól, hanem áthatják egymást, így egyidejűleg vannak jelen körülöttünk, pontosan úgy, ahogy a víz is áthatja az iszapot, vagy a levegő oxigénje is oldódik a vízben. Ezek a természet anyagi oldalának világai, különböző mértékű sűrűségük az anyaguk összetételétől függ. Az ember egyidejűleg több ilyen világban él, de általában csak a legalsóbb (a sűrű fizikai) világban öntudatos, a többiről csak álmában, vagy elmélyült állapotban nyer némi tudomást.

Az, amit halálnak neveznek, nem egyéb, mint a legalsóbb világhoz tartozó eszközének vagy tudathordozójának – fizikai testének – letevése. A valódi embert azonban a felsőbb világban mindez nem változtatja meg. Nem érinti ez a tény, nincs nagyobb hatással rá, mint a fizikai emberre, ha leveti a kabátját. Mindezek az állítások nem csupán feltevésen, hanem az előttünk járók megfigyelésein és tapasztalatain alapulnak.

Ezeknek a világoknak a teozófiai irodalomban használt elnevezései a legdurvábbtól a finomabb anyag felé haladva a következők: fizikai világ, érzelmi vagy asztrális világ, gondolati vagy mentális világ (mennyország), az intuíció (buddhi) világa és a szellemi (atmikus vagy nirvánikus) világ. Van két ezeknél is magasabb rendű, a monádi világ vagy az eredetek világa, és az isteni világ vagy a Logosz világa.

A létezés egyetemes törvényei

1. Reinkarnáció – az újraszületés törvénye

Az emberi egyenlőtlenségeknek – akár képességben, akár lehetőségben, akár körülményben nyilvánul meg – az alábbi két elterjedt magyarázatát ismerjük:

1. az ember egyszer él és életét tőle független hatások irányítják (az „eleve elrendeltség” tana), az ember pedig tehetetlen és ezért passzív. Ennek a felfogásnak két fő irányzata

– a vallásos, amely szerint minden ember Isten egy életre teremtett lénye, képességeit, lehetőségeit „Isten kifürkészhetetlen útjai” határozzák meg, ami azt jelenti, hogy az ember tehetetlen, mert sorsát egy önkényes, kiszámíthatatlan akarat vezeti;

– a tudományos, amely szerint az ember az átöröklés következményeként olyan biológiai folyamatok eredménye, amelyekre neki nem volt befolyása, későbbi sorsát azonban a tudományos eredmények felhasználásával módosíthatja.

2. az ember nemcsak egyszer él a Földön (az újraszületés, a reinkarnáció tana), amely szerint az ember tulajdon sorsának mestere, mert ő maga saját egyéni múltjának eredménye. Az ember jelenleg az, amit korábbi életei során önmagából alkotott. Ezért az is hatalmában áll, hogy jövőjét tanulással és a fejlődés törvényeinek alkalmazásával alakítsa.

Minden emberi szellem, mint csíra kezdi meg emberi pályafutását, minden tudás, lelkiismeret és ítélőképesség nélkül. Kellemes és fájdalmas tapasztalatok során jut olyan anyaghoz, amelyből felépíti mentális és morális képességeit. A vele született jellemet önmaga fejlesztette ki. A jó hajlamok, értékes képességek, nemes jellem mind-mind sok és kemény munka eredménye, sok nehéz erőfeszítés jutalma. Az ellenkező jelek azt mutatják, hogy a szellemi csíra növekedése és fejlődése még kezdetleges fokon áll. Tudatlanságunkból eredő tévedéseinket szenvedés követi. Akaraterőnk és bölcsességünk csak a szenvedésünk kiváltotta erőfeszítéseink során fejlődik. Minden egyes ember valójában saját dicsőségének vagy nyomorúságának szerzője, saját életének, jutalmának és büntetésének elhatározója és saját maga bírája („ahogy vetünk, úgy aratunk”). Mindannyian ugyanazt az utat járjuk: a tökéletesség elérése minden ember rendeltetése.

A teozófiai irodalom megkülönbözteti a szellemi embert, az egyéniséget és a halandó embert, a személyiséget. Az előbbi az, aki az életek sorozatán át tapasztal, az utóbbi pedig az egyes életekben használt gondolati, érzelmi és fizikai eszköz, amelyeken keresztül a tapasztalás megtörténik.

2. Karma – az ok-okozat törvénye

A karma szó egyszerűen cselekvést jelent. Jelentősége messzire mutató, mert a cselekvés sokkal többől áll, mint azt a hétköznapi ember gondolná. Minden cselekvésnek megvan a múltja, amely megelőzi, és a jövője, amely követi. A cselekvés vágyat feltételez, amely elindította, csakúgy, mint a látható mozgást, amelyet általában „cselekedet”-nek neveznek. Minden cselekedet az okok és okozatok végtelen láncolatának egy-egy láncszeme, mert minden okozatból ok lesz, és minden ok egyszer okozat volt.

A személyiség életében ennek a végtelen láncnak minden egyes szeme három összetevőből áll: vágyból, gondolatból és tevékenységből. A vágy serkenti a gondolatot, a gondolat megtestesül a tettben. Néha a gondolat az, amely – emlékezés formájában – felkelti a vágyat, és a vágy tettekben valósul meg. De mindig megvan a három összetevő: két láthatatlan, a tudathoz tartozó, és egy látható, a testhez tartozó, mert valójában a tett is a tudatban van, mint mentális kép, mielőtt kivetül, mint fizikai mozdulat. A vágy, a gondolat és a tevékenység – a tudat három formája.

A vágy, a gondolat és cselekvés együttműködése – a „tett” –, és az ilyen tettek végtelen egymásba kapcsolódása, mint az okok és okozatok láncolata, egyaránt benne van a karma szóban. A karmát nevezhetjük az ok és okozat törvényének is. Tudományos meghatározása szerint: „a hatás és ellenhatás (akció és reakció) egyenlő erejű és ellenkező irányú.” Néha az egyensúly törvényének is nevezik, mert bármikor és bárhol megbillen az egyensúly, a természet törekszik azt helyreállítani.

A karmikus törvény határozott elveinek tekintjük a következőket: a gondolat alakítja a jellemet; a vágy alkalmat teremt és tárgyakat vonz; tetteink pedig, amelyek másokra hatnak, hasonló természetű visszahatásokat teremtenek számunkra.

3. Dharma – az életfeladat törvénye

Minden elkülönült szellemi ember (az egyéniség, az ego) az újabb és újabb testetöltésekor magával hozza az erre az életre szóló életfeladatát, amelynek teljesítése a fejlődése során csakis az ő saját feladata. A dharma tehát mindenkinek az egyéni életfeladata. Egy hasonlattal élve: a karma az az erő, amely életünk szekerét hátulról tolja (a múltunk), míg a dharma előre húzza. E kettő kombinációja határozza meg életünk folyását. Más dharmáját követni, arra vágyni tévedés, ami szenvedést és belső elégedetlenséget eredményez. Ezt tapasztaljuk akkor is, ha nem teljesítjük saját dharmánkat. A dharma a felismert hivatás vonalán végzett kötelesség, amely végső soron erkölcsi természetű. Az, aki ráeszmél saját és embertársai dharmájának sajátságos, egyéni voltára és annak jelentőségére, megérti és elviseli az ebből következő egyéni sorsokat, a világ eseményeit, és megbékél azokkal.

4. Az analógia törvénye

„Mint fent, úgy lent, mint a nagyvilág, úgy a kisvilág” – ahogyan a Smaragdtábla tanítja az analógia törvényét. Ez azt jelenti, hogy egyrészt a makrokozmosz rendje ugyanaz, mint a mikrokozmoszé (az atom szerkezete és a galaxis szerkezete azonos), másrészt pedig, hogy a világ alacsonyabb síkjain létező és végbemenő dolgok a világ magasabb síkjain létező és végbemenő dolgok tükörképei. Ezek a tükörképek a szellemi szintek másolatai, többé-kevésbé sűrűsödött, anyagiasult, tehát elfátyolozott és nehezen felismerhető formában. Akár a „kisvilágot” (az embert), akár a „nagyvilágot” (a kozmoszt) ismerjük meg, következtetéseket vonhatunk le a még nem ismert tükröződés működéséről.

„És ahogy minden az egyből keletkezett, úgy hasonul minden létező ehhez az egyhez, amelyből származik.” A legfelsőbb háromság (akarat – szeretet/bölcsesség – teremtő értelem) mása az emberben levő Isten, a monád, amit hívhatunk az isteni szikrának is. A monád a benne meglévő isteni tulajdonságokat még lejjebb sugározza, az egyéniségen át az ember személyiségébe. Az alacsonyabb ez esetben valódi tükörképe a magasabbnak.

Képzeljük el, hogy egy nyugodt víztükörben ott ring a környező táj képe. A tóparti fák képe mintegy közvetlenül a víz felszíne alatt van, a hegyek magas csúcsai mintha messze, mélyen a víz színe alatt volnának. A legmagasabb tükörképe látszik a legmélyebben. Ugyanígy tükröződik az emberi szellem legmagasabb csúcsa – az akarat – a fizikai világban végbemenő cselekedetekben, a szeretet/bölcsesség az asztrális világban megjelenő érzelmi életben, az értelem pedig az elvont és a konkrét gondolkodásban. A tótükör, ami a képet megfordítja, az Én, az egyéniség. A monád befogadta a hármasságot, az Én pedig levetíti az alsóbb világokba. Ez az értelme annak a mondásnak, hogy „Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette”. Létünk egyetlen célja, hogy isteni mivoltunk itt „lent” minél tökéletesebben megmutatkozzon.

5. Az áldozat törvénye

A Logosz, az Isten minden megnyilvánulása során feláldozza önmagát és így árasztja ki és tartja fenn a világegyetemet. Ugyanígy áldozattal éri el az ember is a tökéletességet. Ez az áldozat nem azonos a szenvedéssel. Igazi lényege az élet önkéntes és boldog kiárasztása, hogy más is részesülhessen belőle.

A Logosz áldozata abból áll, hogy végtelen életét önként korlátozza – önalkotta formák milliárdjaiban –, hogy megnyilvánulhasson. Amint egyre „lejjebb” ereszkedik az anyagi világba, végtelen képességeiből a létrehozott formákban egyre többet felad, ezért látjuk meg olyan nehezen egy „élettelen” kődarabban, egy növényben, egy állatban, vagy akár önmagunkban is az Isteni Lényeget.

Az ember áldozata abban áll, hogy – nem a gyümölcsért és nem kötelességszerűen – az alacsonyabbat feláldozza a magasabb rendűért, a „helyesért”, és minden képességét örömmel és önfeláldozással a Legmagasabb szolgálatára használja fel.

6. A fejlődés és kibontakozás törvénye

Az Ősi, időtlen Bölcsesség tanítása szerint a kibontakozás és a fejlődés folyamata a szellemi út, amelynek során a tudat kibontakozik – a szunnyadótól a tudatosig; az eszközök fejlődnek – a tehetetlentől és durvától a kifinomultig.

A teremtés során a Nagy Tűz-ből kiáradó Isteni Szikrák – a teozófiai irodalomban monád-nak nevezett egyedi tudat-egységek – belemerülnek a szintén megteremtett anyagba és abban formákat hoznak létre, amelyeken keresztül a tudat és az anyag egymásra hat. Mint minden folyamat, a tudat számára ez egy ’leszálló’, az anyagi világba egyre jobban belemerülő és egy ’felszálló’, az anyagi világból kiemelkedő szakaszból áll. Ennek a kiemelkedési szakasznak egy részlete az, amit emberi fejlődésnek szokás nevezni, és amelynek során a korábban az ásványi, növényi és állatvilágon keresztül haladt monádok a kialakult formákban már egyre tudatosabban képesek együttműködni a közben mintegy ’átszellemített’ anyaggal. A szellemi ember a kezdeti, természet-közelinek nevezhető állapotból egyre több tapasztalatot szerezve egyre tudatosabbá válik, és felismeri, hogy a természettel és az élővilág többi tagjával történő együttműködés vezet a további fejlődés felé.

Az emberi fejlődés egy későbbi szakaszában alakul ki a tanítvány és a Mester kapcsolata, amire jellemző a mondás:

„Ha a tanítvány készen áll, a Mester megjelenik.”

Ennek a kapcsolatnak szakaszai az egyes beavatások és a további út, amiről az előttünk járók, elsősorban a nagy vallás-alapítók mindnyájunk számára felfogható módon tettek tanúságot.

A Mesterek és az Ösvény

A teozófiai irodalomban Mester névvel illetik azokat a lényeket, akik emberi fejlődésüket már befejezték, elérték az emberi tökéletességet, akik megtanultak mindent, ami naprendszerünk ránk, emberekre vonatkozó részét illeti, és elérték azt, amit a keresztények „üdvözülésnek”, a hinduk és buddhisták pedig „felszabadulásnak” neveznek. E nagy lények alkotják a Nagy Fehér Testvériséget, azt a Hierarchiát, amely az emberi világot a Logosz terveinek megfelelően kormányozza, és előbbre viszi. Az emberiség Idősebb Testvéreinek nevezik magukat, akik önként reinkarnálódnak még emberi testbe, hogy összekötő kapocsként szolgáljanak az ember és a Logosz között.

Az emberi történelem bizonyos szakaszaiban, komoly válságok idején, vagy amikor a civilizáció valamelyik formája átalakulóban van, az okkult Hierarchia tagjai, a Mesterek, sőt a náluk is magasabb fejlődési szintet elért lények is emberi testet öltenek. „Mindennapos” tevékenységük alapvetően minden nagy emberbaráti mozgalom és a világ kultúrájának valamennyi, az emberi fejlődéshez és haladáshoz hozzájáruló irányzatának támogatása. Ezeket az adeptusokat Keleten mahatmák-nak, vagy Nagy Szellemeknek, rishik-nek, vagy arhátok-nak nevezik. Nyugaton a középkorban a hagyomány, mint a Szent Grál Lovagjai-ról tudott róluk, a kereszténységben halványan sejteti őket a „Szentek Egysége” elnevezés.

Azokat, akik megfelelnek bizonyos feltételeknek, a tanítványaikká fogadják, azzal a céllal, hogy a tanítványok fejlődését annyira meggyorsítsák, hogy komoly próbatételek után ők is belépjenek a nagy Testvériségbe, és így segítségükre lehessenek az emberiségért végzett munkájukban. Ez a lehetőség mindenki számára adott, hiszen az út nyitva áll mindenki számára. A régi példabeszéd igaz ma is: „Szűk a kapu és keskeny az út, amely az igaz élethez vezet, és kevesen vannak, akik megtalálják”.

Ahhoz, hogy a Mesterek közelébe jussunk, el kell sajátítanunk bizonyos képességeket, ki kell fejlesztenünk magunkban bizonyos tulajdonságokat. Ezek az alábbiak:

1. Megkülönböztető-képesség, hogy képesek legyünk különbséget tenni a helyes és a helytelen, az igaz és a hamis, stb. között.

2. Vágytalanság, amelynek során minden önző vágytól megszabadulunk, legyen annak tárgya akár a legmagasztosabb cél is.

3. Helyes magaviselet, ami hat fő területre bontható:

– önuralom a gondolkodásban,

– önuralom a cselekvésben,

– tolerancia,

– vidámság,

– céltudatosság,

– bizalom.

4. Szeretet, ami valójában az Istennel való egyesülés megvalósítása.

A világ szent írásai mind azt állítják, hogy léteznek olyan ösvények, olyan szellemi utak, amelyeket megtalálhatunk, és amelyek valamelyikén járhatunk. Mivel az utat többnyire „keskeny út”-ként emlegetik, hajlamosak vagyunk inkább korlátozásként felfogni, mintsem olyannak, amelyen egy teljesebb életre találunk. A teozófiai irodalomban az ilyen utakat gyakran a tökéletességhez vezető ösvényként nevezzük. Ez ugyanis nem a létezés statikus állapota, hanem maga az élet keresése. Mindegyikünk, akár tudatosan, akár öntudatlanul, ilyen úton jár, mert minden megtett lépésünk, bármilyen bizonytalannak érezzük is, továbbvisz bennünket. Ahogy a Bhagavad Gîtâ írja: „Sokféle úton jönnek énhozzám, és Én minden úton eléjük megyek, mert az ösvény, amelyen jönnek, minden irányból, az Enyém”. Minden embernek joga van arra, hogy a saját útját járja, és saját igazságát találja meg. Az ember képes önmagát tudatosan átalakítani, és egyre magasabb szintre emelni. A komoly tanulók számára lehetővé válik az ősrégi keskeny út elérése, amit az Arany Lépcső-nek nevezett írás is tartalmaz:

„Tiszta élet,

nyílt elme,

megtisztult szív,

élénk értelem,

világos szellemi meglátás,

testvéries érzés tanulótársunk iránt,

készség tanítást és tanácsot adni és kapni,

személyes igazságtalanságok bátor elviselése,

elveinkért való bátor helytállás,

félelem nélküli védelme azoknak, akiket igazságtalanul bántanak

és folytonos éber szemmel tartása az emberi haladás és tökéletesedés eszményének,

amit a titkos tudomány elénk tár

– ez az az Arany Lépcső, amelynek fokain a tanuló felhághat
az Isteni Bölcsesség templomához.”