H. P. BLAVATSKY

 

TITKOS TANÍTÁS VII.

 

 

AZ EMBERISÉG NAGY TANÍTÓI

 

 

 

 

 

A TUDOMÁNY, A VALLÁS ÉS A FILOZÓFIA SZINTÉZISE

 

 

 

SATYÂT NÂSTI PARO DHARMAH

Nincs magasztosabb vallás az igazságnál

 

 

 

 

 

 

 

 
Fordította: Szabari János, 2017.

 

 

Magyar Teozófiai Társulat

 

 

 

 

EZT A MUNKÁT

 

MINDEN ORSZÁG ÉS MINDEN FAJ

 

IGAZ TEOZÓFUSÁNAK

 

AJÁNLOM,

 

 

MERT ŐK AKARTÁK, ÉS NEKIK KÉSZÜLT.

 


T A R T A L O M

 

Előszó. 5

Bevezetés. 6

I. fejezet Előzetes áttekintés. 14

II. fejezet Modern kriticizmus és az ókoriak. 25

III. fejezet A mágia eredete. 29

IV. fejezet A beavatottak titoktartása. 34

V. fejezet Néhány ok a titoktartásra. 42

VI. fejezet A gyakorlati mágia veszélyei 49

VII. fejezet Óbor új palackokban. 55

VIII. fejezet Enoch Könyve a kereszténység forrása és alapja. 58

IX. fejezet Hermetikus és kabbalista tanítások. 64

X. fejezet Az abc-k és számjegyek értelmezéseinek különböző okkult rendszerei 68

XI. fejezet A hatszög a középponttal, vagy a hetedik kulcs. 73

XII. fejezet A valódi okkultista kötelessége a vallások iránt 75

XIII. fejezet A Krisztus utáni adeptusok és tanításaik. 77

XIV. fejezet Simon és életrajzírója, Hippolytus. 80

XV. fejezet Szt. Pál, a jelenlegi kereszténység tényleges alapítója. 83

XVI. fejezet Péter egy zsidó kabbalista, nem pedig beavatott 86

XVII. fejezet Tyanai Apollonius. 87

XVIII. fejezet Az adeptus-életrajzok alapjául szolgáló tények. 92

XIX. fejezet Antiochiai Szt. Ciprián. 108

XX. fejezet A keleti Gupta Vidyâ és a kabbala. 110

XXI. fejezet A héber allegóriák. 124

XXII. fejezet A „Zohar” a teremtésről és az Elohim-ról 132

XXIII. fejezet Amit az okkultistának és kabbalistának el kell mondania. 140

XXIV. fejezet Modern kabbalisták a tudományban és az okkult csillagászatban. 143

XXV. fejezet A keleti és a nyugati okkultizmus. 147

XXVI. fejezet A bálványok és a teraphim.. 154

XXVII. fejezet Az egyiptomi mágia. 159

XXVIII. fejezet A misztériumok eredete. 170

XXIX. fejezet A Nap-beavatott próbatétele. 177

XXX. fejezet A „beavatás Napjának” misztériuma. 182

XXXI. fejezet A misztériumok céljai 184

XXXII. fejezet A misztériumok maradványai 188

XXXIII. fejezet A misztériumok vége Európában. 195

XXXIV. fejezet A misztériumok kereszténység utáni utódai 198

XXXV. fejezet A Nap és a csillagok jelképrendszere. 206

XXXVI. fejezet A pogány csillagimádás vagy asztrológia. 212

XXXVII. fejezet A csillagok lelkei – az egyetemes napimádat 217

XXXVIII. fejezet Asztrológia és csillagimádat 220

XXXIX. fejezet Ciklusok és Avatâra-k. 224

XL. fejezet Titkos ciklusok. 227

BUDDHA MISZTÉRIUMA.. 234

XLI. fejezet Az Avatâra-kkal kapcsolatos tanítás. 234

XLII. fejezet A hét princípium.. 242

XLIII. fejezet Buddha misztériuma. 243

XLIV. fejezet Buddha „reinkarnációi”. 250

XLV. fejezet Buddha egyik kiadatlan beszéde. 254

XLVI. fejezet Nirvana-Moksha. 255

XLVII. fejezet „Lam-Rin” és Dzyan titkos könyvei 261

XLVIII. fejezet Amita Buddha Kwan-Shai-yin és Kwan-yin – amit a „Dzyan Könyve” és Tsong-Kha-pa lámakolostorai mondanak. 263

XLIX. fejezet Tsong-Kha-pa – Lohan-ok Kínában. 264

L. fejezet Néhány további téves nézet helyesbítése. 266

LI. fejezet A „szem tana” és a „szív tana” vagy a „szív pecsétje”. 272

 


 

Előszó

 

Ennek a kötetnek a nyomdai előkészítési feladata nehéz és gondterhes volt, és világosan le kell szögezni, mi is történt. Az írások, amiket H.P.B.-től kaptam, teljesen rendezetlenek voltak, és nem volt nyilvánvaló sorrendjük, ezért minden írást külön fejezetbe tettem, és sorba rendeztem azokat, amennyire csak lehetséges volt. A nyelvtani hibák kijavításán és a nyilvánvalóan nem-angol kifejezésmód kiküszöbölésén kívül az írások azok, ahogyan H.P.B. hagyta azokat, eltekintve a máshogyan jelöltektől. Néhány esetben kitöltöttem a hézagokat, de minden ilyen beszúrás szögletes zárójelben szerepel, hogy így meg lehessen különböztetni az eredeti szövegtől. A „Buddha misztériuma” részben egy további nehézség bukkant fel, egyes fejezetek négyszer vagy ötször is át voltak írva, és minden változat tartalmazott néhány mondatot, ami nem szerepelt a többiben. Ezeket a változatokat összeraktam, és a legteljesebbet vettem alapul, majd beleillesztettem mindent, amely bármely más változatban szerepelt. Azonban némileg haboztam, hogy beletegyem-e ezeket a fejezeteket a Titkos Tanításba. A legösztönzőbb gondolatokkal együtt nagyon sok tárgybeli tévedést tartalmaznak, és sok kijelentés exoterikus írásokon alapul, nem pedig ezoterikus tudáson. Azzal kaptam ezeket az írásokat a kezembe, hogy adjam ki azokat a Titkos Tanítás harmadik köteteként, ezért nem érzem feljogosítva magamat arra, hogy a szerző és az olvasók közé álljak, sem arra, hogy megváltoztassam a kijelentéseket, hogy azok összhangba kerüljenek a tényekkel, vagy akár kihagyjak fejezeteket. Azt mondja, teljesen saját szaktudása alapján cselekszik, és bármely képzett olvasó számára nyilvánvaló lesz, hogy – esetleg szándékosan – sok kijelentést annyira összezavar, hogy azok így pusztán álcázások, más állítások pedig – valószínűleg nem szándékosan – nem többek, mint ezoterikus igazságok exoterikus félreértései. Az olvasónak itt is, akárcsak mindenhol, saját ítéletére kell támaszkodnia, viszont ragaszkodva ezeknek a fejezeteknek a nyilvánosságra hozásához, nem tudom azokat kiengedni a nyilvánosság elé egy figyelmeztetés nélkül, hogy több, bennük levő dolog nyilvánvalóan téves. Nem fér ahhoz kétség, hogy ha a szerző adta volna ki ezt a könyvet, akkor teljesen átírta volna ennek a résznek az egészét. Ahogyan volt, az tűnt a legjobbnak, hogy ismertessek mindent, amit mondott a különböző változatokban, és meghagyjam a leginkább befejezetlen állapotában, mert a tanulmányozók legjobban azt fogják szeretni, ha az szerepel a könyvben, amit ténylegesen mondott, még akkor is, ha esetleg alaposabban meg kell vizsgálniuk, mintha lett volna ideje a munkáját befejeznie.

A könyvben szereplő idézeteket amennyire lehetséges, sikerült megtalálni, és pontos hivatkozást megadni. Ebben a sok vesződséggel járó munkában Mrs. Cooper-Oakley vezetésével a leggondosabb és legalaposabb tanulók egész csapata volt önkéntes segítőm. Az ő segítségük nélkül nem lett volna lehetséges megadni a hivatkozásokat, amikhez gyakran egy egész könyvet át kellett bogarászni, hogy megtaláljanak egy néhány soros részletet.

Ez a kötet teljessé teszi a H.P.B. által hátrahagyott írásokat, eltekintve néhány elszórt cikktől, amik még megmaradtak, és majd a saját kiadványában, a Luciferben fogjuk kiadni. Az ő tanulói jól tudják, hogy lesznek néhányan a jelenlegi generációban, akik igazságot szolgáltatnak H.P.B. okkult tudásának és nagyszerű gondolatíveinek, de ahogyan ő várhatja, hogy a jövendő generációk igazolják tanítókénti nagyságát, ugyanúgy a tanítványai is várhatják bizalmuk beigazolódását.

ANNIE BESANT.


 

Bevezetés

 

„Akié a tudás, azé a hatalom!”, ez nagyon régi axióma. A tudás – amelyhez az első lépés az igazság megértésének, a valós valótlantól való megkülönböztetésének képessége – csak azoknál van, akik megszabadultak minden előítélettől, legyőzték emberi önteltségüket és önzésüket, és készek elfogadni minden és bármilyen igazságot, ha azt egyszer bebizonyították nekik. Ilyen ember nagyon kevés van. A többség egy munkát a bírálóinak megfelelő előítéletei alapján ítél meg, akiket viszont inkább a szerző népszerűsége vagy népszerűtlensége vezet, mint annak saját hibái vagy erényei. A teozófusok körén kívül ezért a jelenlegi kötet biztosan még hidegebb fogadtatásra fog találni az átlag közvélemény körében, mint a korábbi kötetek, amelyekkel találkozott. Napjainkban nincs olyan megállapítás, amely tisztességes vizsgálatra vagy csak meghallgatásra számíthatna, hacsak az érvei nem a törvényes és elfogadott kutatás irányvonala mentén haladnak, és megmaradva a hivatalos tudomány és az ortodox teológia határain belül.

Korunk egy látszólagos ellentétet mutató visszásság. Mindenekfelett materialista, ahogyan mindenekfelett szenteskedő is. Irodalmunk, úgynevezett modern gondolkodásunk és fejlődésünk egyaránt e két párhuzamos vonal mentén fut, amelyek annyira összeférhetetlenül különbözőek és mégis mindkettő annyira népszerű és annyira nagyon vaskalapos a maga módján. Annak, aki egy harmadik vonalat merészel húzni a kettő közé, hogy összhangba hozza azokat, teljesen fel kell készülnie a legrosszabbra. Azt fogja látni, hogy a munkáját kiforgatják a könyvbírálók, kigúnyolják a tudomány és az egyház talpnyalói, pontatlanuk idézik az ellenfelei, és visszautasítják még a jóindulatú kölcsönkönyvtárak is. A társadalom úgynevezett kulturált köreiben meglévő nevetséges tévképzetek az ősi bölcsesség-vallásról (bodhizmusról), amit csodálatosan tisztán és tudományos igénnyel bemutattak az Esoteric Buddhism magyarázatai, jó bizonyíték ezekre. Ezek figyelmeztetésként szolgálhatnak még azoknak a teozófusoknak is, megkeményedve ügyük szolgálatának szinte élethosszig tartó küzdelmében sem az írásaikban nem bátortalanok, és a legkevésbé sem rémíti meg őket a dogmatikus önteltség és a tudományos tekintély. Csinálhatnak bármit a teozófus írók, sem a materializmus, sem a doktrínákon alapuló vallásosság nem fogja filozófiájukat tárgyilagosan meghallgatni. Tanításaikat rendszeresen el fogják utasítani, elméleteiktől pedig még a tudományos kérészéletű dolgok rangjának, napjaink állandóan változó „munkahipotéziseinek” a helyét is megtagadják. Az „állati” elmélet pártolói számára a kozmogenezisről és az antropogenezisről szóló tanításaink legjobb esetben „tündérmesék”. Azok számára, akik húzódoznak bármilyen erkölcsi felelősségtől, nyilvánvalóan kényelmesebbnek tűnik elfogadni egy közös majomszerű őstől való leszármazást, és testvért látni egy néma, farok nélküli babuinban, mint elismerni felmenőkként a Pitri-ket, az „Isten fiait”, és testvérként elfogadni egy nyomortanyáról származó éhenkórászt.

„Hátrébb az agarakkal! – kiáltják a szenteskedők. – Soha nem fogtok a tiszteletre méltó templomjáró keresztényekből ezoterikus buddhistákat csinálni!”

Igazából nem is szeretnénk semmilyen módon megpróbálni az átváltoztatást. De ez nem akadályozhatja meg a teozófusokat, és nem is fogja, hogy kimondják azt, amit ki kell mondaniuk, különösen azok számára, akik – szemben a doktrínákkal dolgozó modern tudományunkkal – nem annak tisztességes érdekeiért, hanem csak saját egyéni szórakozásaik sikerének és személyes megdicsőülésüknek a biztosításáért cselekednek. Ha sok részletet nem is tudunk bebizonyítani, ők sem tudnak többet, viszont megmutathatjuk – ahelyett, hogy történelmi és tudományos tényeket ismertetnénk azok tájékoztatására, akik, mivel náluk kevesebbet tudnak, a tudósokat figyelik, hogy megfejtsék a gondolkodásukat és kialakítsák a véleményüket – hogy a tudósaink többsége erőfeszítéseit hogyan irányítja kizárólag az ősi tények megsemmisítésére vagy olyan eltorzítására, hogy azok bizonyítékok legyenek saját egyedi nézeteik alátámasztására. Ezt nem a rosszindulat vagy akár a bírálat szellemében tesszük, mivel az író készségesen beismeri, hogy azok többsége, akikre megjegyzéseket tesz, nála mérhetetlenül magasabb képzettségi szinten állnak. De a nagy tudósság nem zárja ki eleve az elfogultságot és az előítéletet, és nem is véd meg az elbizakodottságtól, sokkal inkább az ellenkezője igaz. Másfelől az csak saját kijelentéseink, vagyis az Ősi Bölcsesség és annak nagy igazságai jogos védelmében történik, hogy „nagy szaktekintélyeink” fejére olvasunk bizonyos dolgokat.

Valóban, ha óvatosságból nem válaszoltunk volna meg korábban néhány ellenvetést a jelenlegi munkában alkalmazott alapvető tételekkel kapcsolatban – olyan kifogásokat, amelyeket ennek, annak vagy amannak a tudósnak a szaktekintélye alapján tesznek a filozófiával kapcsolatos minden ősrégi munka ezoterikus jellegét illetően – akkor kijelentéseinknek ismét ellentmondanának, sőt, rossz hírbe kevernék. Ennek a kötetnek az egyik fő témája a régi árja, görög és egyéb kiváló filozófusok, valamint a világ minden szentírásában jelenlevő erős ezoterikus allegória és szimbolizmus bemutatása. Egy másik célunk annak bebizonyítása, hogy az értelmezési kulcsnak, ahogyan azt az okkultizmus keleti hindu-buddhista kánona megadja – amely illik a keresztény evangéliumokhoz, ahogyan az ősi egyiptomi, görög, kaldeai, perzsa, sőt még a zsidó-mózesi könyvekhez is –, közösnek kell lennie minden nép számára, bármennyire térjenek is el egyéni módszereik és exoterikus „álarcaik”. Ezeket az állításokat vehemensen tagadja napjaink néhány élvonalbeli tudósa. Az edinburghi előadásaiban Max Müller professzor azzal vetette el a teozófusok ezen alapvető állítását, hogy a hindu shâstra-k és pandit-ok nem ismernek ilyen ezotériát.B/1 A művelt szanszkritológus hosszasan ecsetelte, hogy nincs rejtett jelentés, nincs ezoterikus elem vagy „álarcok” sem a Purâna-kban, sem az Upanishad-okban. Figyelembe véve, hogy az „Upanishad” szó lefordítva „Titkos Tanítást” jelent, ez a kijelentés finoman fogalmazva bámulatos. Sir M. Monier Williams ugyanezt a nézetet vallja a buddhizmussal kapcsolatban. Őt hallgatni annyi, mint Gautama Buddhát az ezoterikus tanításokra irányuló minden igény ellenségének tekinteni. Ő maga soha nem tanította azokat! Minden ilyen „igény” az okkult tudásra és a „mágikus képességekre” az utóbbi arhatoknak, „Ázsia Fénye” későbbi követőinek köszönhető! Ott van még B. Jowett professzor, amint megvetően fátylat borít Platón Timæus-ának és a mózesi könyvek neoplatonikusok általi „képtelen” értelmezéseire. Nincs még csak egy leheletnyi sem a miszticizmus keleti (gnosztikus) szelleméből Platón Dialogues-ában – mondja a görög Regius professzor –, sem semmilyen tudományos megközelítés. Végül, mindennek a betetőzésül Sayce professzor, az asszirológus, bár nem tagadja az asszír táblákon és az ékírásos irodalomban egy rejtett jelentés tényleges létezését –

Sok ilyen szent szöveget… úgy írtak meg, hogy csak a beavatottak számára érthető –,

mégis azt bizonygatja, hogy azok „kulcsai és a szójegyzékei” már az asszirológusok kezében vannak. A modern tudósok – állítja – rendelkezésére állnak azok a kulcsok az ezoterikus feljegyzések értelmezéséhez,

Amelyekkel még a [kaldeai] beavatott papok sem rendelkeztek.

Így modern orientalistáink és professzoraink tudományos megközelítésében a tudomány csecsemőkorában volt az egyiptomi és kaldeai csillagászok idejében. Pânini, a világ legnagyobb grammatikusa nem volt járatos az írás művészetében. Ugyanígy volt Buddha és mindenki más Indiában i.e. 300-ig. A legnagyobb tudatlanság az indiai Rishi-k idejében, valamint Thales-ében, Pythagoras-éban és Platónéban uralkodott. A teozófusoknak valójában babonás tudatlanoknak kell lenniük, hogy azt mondják, amit mondanak, szemben az ilyen tudós tanúbizonyságokkal!

Tényleg úgy néz ki, mintha a világ teremtése óta a valódi tudásnak csak egyetlen korszaka lett volna – a jelenlegi kor. A ködös homályban, a történelem szürke hajnalán állnak a világhírű régi bölcsek halvány árnyékai. Reménytelenül tapogatózva keresték saját misztériumaik pontos jelentését, amelyekből a szellem anélkül távozott el, hogy felfedte volna magát a hierophant-oknak, és rejtőzködve maradt a térben a modern tudomány és kutatás beavatottainak eljöveteléig. A tudás fényének dele csak most érkezett el a „Mindentudóhoz”, aki az adatelemzés ragyogó napjának fényében sütkérezve a „munkahipotézisek” penelopéi feladatával foglalja el magát, és hangosan hirdeti a jogait az egyetemes tudásra. Csodálkozhat-e így bárki is, hogy a jelenlegi nézetek szerint az ősi filozófusok tanítása, de néha még az elmúlt századokban élt közvetlen követőiké is soha nem volt használható a világ, és értékes az ő számára? Ugyanis ahogyan sokszor és bő lére eresztve elmagyarázzák, míg a régi Rishi-k és bölcsek messze benn jártak a mítoszok és a babonaság terméketlen mezején, a középkori, de még az átlagos XVIII. századi tudósokat is többé vagy kevésbé pedig mindig megbénították „természetfeletti” vallásuk és hiteik. Igaz, általában elismerik, hogy egyes ősi és középkori tudósok, mint Pythagoras, Platón, Paracelsus és Roger Bacon, akiket dicső nevek serege követ, valóban nem kevés határkövet hagytak a filozófia értékes tárnáiban és a fizikai tudományok feltáratlan rétegeiben. De azután ezeknek a tényleges kibányászása, az arany és az ezüst kiolvasztása és a bennük levő értékes ékkövek kimetszése mind a modern tudós türelmes munkájának köszönhető. Az pedig nem az utóbbi párját ritkító lángesze miatt van-e, hogy a tudatlan és eddig félrevezetett világ a kozmosz valódi természetének, az univerzum és az ember tényleges eredete pontos ismeretének birtokába jutott, ahogyan ezeket a fizikusok automatikus és mechanikus elméletei feltárják, a szigorúan tudományos filozófiának megfelelően? Művelt korunk előtt a tudomány csupán egy elnevezés volt, a filozófia pedig téveszme és kelepce. A hiteles tudomány és filozófia kortárs szaktekintélyeinek szerény kijelentései szerint a Tudás Fája csupán most hajtott ki a babonaság elszáradt gyomjai közül, ahogyan egy gyönyörű pillangó emelkedik ki egy ronda lárvából. Ezért semmi köszönnivalónk sincs elődeinknek. A régiek a legjobb esetben is csak előkészítették és megtrágyázták a talajt, a modernek azok, akik elvetették a tudás magjait, és felnevelték a szépséges növényeket, amiket tiszta tagadásnak és meddő agnoszticizmusnak neveznek.

Ez azonban nem a teozófusok által vallott nézet. Ők azt ismételgetik, amit húsz éve elmondtunk. Nem elegendő beszélni „egy kulturálatlan múlt tarthatatlan elképzeléseiről” (Tyndall), a védikus költők „gyerekes beszédéről” (Max Müller), a neoplatonikusok „képtelenségeiről” (Jowett) és a kaldeai-asszír beavatott papok tudatlanságáról saját jelképeikkel kapcsolatban, amikor összehasonlítjuk azt a brit orientalista tudásával (Sayce). Az ilyen feltételezéseket be kell bizonyítani valami szilárdabbal, mint ezeknek a tudósoknak a puszta kijelentései. Ugyanis semennyi hencegő önteltség nem tudja elrejteni azokat az intellektuális kincsesbányákat, amikből olyan sok modern filozófus és tudós az állításait merítette. Hány rendkívül elismert európai tudós szerzett nagyrabecsülést és hitelességet pusztán azzal, hogy felöltöztette ezeknek a régi filozófusoknak a gondolatait, akiket bármikor készek becsmérelni – ennek kimondása a tárgyilagos utókorra marad. Így nagyon is úgy tűnik, hogy egyáltalán nem valótlanság azt mondani bizonyos orientalistákról és a holt nyelvek tudósairól – ahogyan az Isis Unveiled-ben kijelentettük –, inkább megengedik, hogy határtalan önteltségük és beképzeltségük elragadja logikájukat és gondolkodási képességüket, mint sem hogy elismerjenek a régi filozófusoknak bármilyen tudást, amivel a jelenlegiek nem rendelkeznek.

Mivel ennek a munkának egy része a beavatottakkal és a titkos tudással foglalkozik, amit a misztériumok során adtak át, ezért azoknak az állításait kell először megvizsgálni, akik annak ellenére, hogy Platón beavatott volt, azt tartják, hogy nincs semmilyen felfedezendő rejtett misztérium a munkáiban. A görögökkel és a szanszkrittal foglalkozó jelenlegi tudósok közül túl sokan vannak, akik hajlamosak figyelmen kívül hagyni a tényeket saját előítéletes elméleteik kedvéért, ami személyes elfogultságukon alapul. Minden lehetséges alkalommal könnyedén elfelejtik nem csak a sok változást a nyelvben, hanem a régi filozófusok írásaiban megjelenő allegorikus stílust és azt a titoktartást is, ami a misztikusok lételeme volt, hogy mind a kereszténység előtti, mind a kereszténység utáni klasszikus íróknak – minden esetre a nagy többségüknek – szent kötelezettsége volt, hogy soha ne hozzák nyilvánosságra az ünnepélyes titkokat, amiket a szentélyekben adtak át nekik. Ez önmagában elég ahhoz, hogy a fordítóikat és avatatlan bírálóikat siralmasan félrevezesse. Ezek a bírálók azonban semmi ilyesmit nem fognak beismerni, ahogyan máris látni fogjuk.

Ugyanis több mint 22 évszázada mindenki, aki Platónt olvasott, tudatában volt, hogy – hasonlóan a többi jelentős görög filozófushoz – egy beavatott volt, ezért, mivel kötötte a Testvériség esküje, bizonyos dolgokról csak burkolt allegóriákban tudott beszélni. A misztériumok iránti tisztelete határtalan, nyíltan bevallja, hogy „talányos módon” ír, és megértjük, hogy a legnagyobb óvatossággal jár el, hogy szavainak valódi jelentését elrejtse. Minden alkalommal, amikor a téma a keleti bölcsesség legnagyobb titkait érinti – az univerzum kozmogóniáját vagy a korábban létező világok gondolatát – Platón filozófiáját a legmélyebb sötétségbe rejti el. A Timæus-a annyira összekuszált, hogy a beavatotton kívül senki nem tudja megérteni a rejtett jelentését. Ahogyan már elmondtuk az Isis Unveiled-ben:

Platón eszmefuttatásait a Banquet-ben a teremtésről, vagy inkább az őseredeti ember fejlődéséről és az értekezést a kozmológiáról a Timæus-ban allegorikusan kell venni, ha egyáltalán elfogadjuk. Ez az a rejtett, pythagorasi jelentés a Timæus-ban, a Cratylus-ban, a Parmenides-ben és még néhány más trilógiában és dialógusban, amit a neoplatonikusok bátorkodtak megmagyarázni, már amennyire a jó szellemiséget felidéző titkossági fogadalmuk megengedte azt. Az a pythagorasi tanítás, hogy az Isten az Egyetemes Elme, amely szétárad minden dologban, és a lélek halhatatlanságáról szóló hittétel a legalapvetőbb jellemzők ezekben a látszólag összeférhetetlen tanításokban. Áhítatossága és mélységes tisztelete, amit a misztériumok iránt érzett, elegendő figyelmeztetések arra, hogy Platón nem engedett volna meg magának olyan meggondolatlanságot, hogy annak a mély felelősségérzésnek a fölébe kerekedjen, amit minden adeptus érez. „Állandóan tökéletesítve magát a tökéletes misztériumokban, az ember egyedül így válhat tökéletessé” – mondja a Phædrus-ban.

Nem igyekezett elrejteni nyugtalanságát, hogy a misztériumok kevésbé titkosakká váltak, mint régebben. Ahelyett, hogy megszentségtelenítette volna azokat úgy, hogy a tömegek elé tárta volna őket, féltékeny elővigyázattal védte mindenkitől, a legkomolyabb és legérdemesebb tanítványai kivételével.B/2 Miközben említi az isteneket minden oldalon, egyistenhite megkérdőjelezhetetlen, mert értekezéseinek egész sora azt jelzi, hogy az „istenek” fogalmon lények olyan osztályát érti, akik alacsonyabb szinten állnak, mint az istenségek, de eggyel magasabb szinten az embereknél. Még Josephus is felfogta és elismerte ezt a tényt, fajának természetes előítélete ellenére. Ebben a híres, Apion elleni kirohanásában ez a történész ezt mondja: „Azonban a görögök között azok, akik az igazságnak megfelelően filozofáltak, nem voltak tudatlanok semmiben, … és nem is vallottak kudarcot a mitikus allegóriák dermesztő felszínességeinek észlelésében, aminek alapján jogosan vették azokat semmibe. … Ilyen dolog miatt mondja Platón megrendülve, hogy nem szükséges a többi költő közül bárkit is befogadni „a közösségbe”, és udvariasan elküldi Homéroszt, miután megkoronázta és balzsammal kenegette, azért, hogy nem rombolja szét az ő mítoszaival az egyetlen Istennel kapcsolatos ortodox hitet.”B/3

Ez pedig minden filozófus „Istene”, a végtelen és személytelen Isten. Mindez és még sokkal több is, amiket itt hely hiányában nem idézünk, az embert ahhoz a megingathatatlan meggyőződéshez vezeti, hogy (a) mivel minden tudomány és filozófia a templomi hierophantok kezében volt, Platónnak, mint általuk beavatottnak ismernie kellett azokat, és hogy (b) egyedül a logikus levezetés bőségesen elegendő bárkinek ahhoz, hogy megindokolja Platón írásaiban az allegóriákat és „homályos mondásokat”, amik elleplezik a igazságot, aminek feltárására nem volt joga.

Ez alapozta meg, hogy miből ered, hogy az egyik legjobb görög tudós Angliában, Jowett professzor, Platón műveinek modern fordítója megpróbálja bebizonyítani, hogy a Dialógusok egyike – beleértve még a Timæus-t is – sem tartalmaz semmilyen elemet a keleti miszticizmusból. Azokat, akik felfogják Platón filozófiájának valódi szellemét, aligha fogják meggyőzni azok az érvek, amiket a Balliol College igazgatója tár az olvasói elé. Lehet, hogy számára nyilvánvalóan „homályos és taszító” a Timæus, de ugyanolyan biztos, hogy ez a homályosság nem „a fizikai tudomány kezdetlegességéből” fakad, ahogyan a professzor mondja hallgatóinak, hanem inkább az akkori titoktartásból, nem a „teológiai, matematikai és fiziológiai elképzelések zűrzavarából”, vagy „abból a vágyból, hogy megértsék az egész természetet a részek kielégítő ismerete nélkül”.B/4 Ugyanis a matematika és a geometria az okkult kozmogónia gerince volt, ezért a „teológiáé” is, az ősi bölcsek fiziológiai elképzeléseit pedig napról napra igazolja korunk tudománya, legalább is azok számára, akik tudják, hogyan kell olvasni és érteni az ősi ezoterikus műveket. A „részek ismerete” nem sok hasznunkra van, ha ez a tudás csak az Egész vagy „az Egyetemes természete és értelme” – ahogyan Platón nevezte az Istenséget – még teljesebb nem ismeréséhez vezet, és azt eredményezi, hogy a legelképzelhetetlenebb módon melléfogjunk a híres rávezető módszereink miatt. Lehet, hogy Platón „nem volt képes a rávezetésre vagy az általánosításra modern értelemben”,B/5 az is lehet, hogy nem ismerte a vérkeringést, amiről azt mondják, „teljesen ismeretlen volt a számára”,B/6 azt azonban semmi nem cáfolja, hogy tudta, valójában mi is a vér – ez pedig több, mint amit bármely modern fiziológus vagy biológus napjainkban kijelenthet.

Bár Jowett professzor szélesebb körű és sokkal bőségesebb tudásmennyiséget engedélyez a „fizikai filozófusnak”, mint szinte bármely más magyarázója vagy bírálója, mindazonáltal a bírálata olyan jelentős túlsúlyban van a dicséretéhez képest, hogy talán jobb lesz, ha a saját szavait idézzük, hogy világosan bemutassuk ezt az elfogultságot. Tehát ezt mondja:

Az érzéket az értelem irányítása alá vonni, találni valamilyen utat a külsőségek labirintusán vagy káoszán keresztül, akár a matematika országútján, akár tekervényesebb ösvényeken, amiket az embernek a világgal való és a világnak az emberrel való analógiája sugalmaz, úgy látni minden dolgot, hogy oka van, és egy végpont felé halad – ez az ókori fizikai filozófus szelleme.B/7 Viszont mi nem is méltányoljuk azokat a körülményeket, amik között a tudást megszerezte, és nem is rendelkezünk azokkal az ő képzeletét megragadó elképzelésekkel, amik a miénket is ugyanúgy megfognák. Ő ugyanis az anyag és az elme között ingadozik, az elvonatkoztatás uralma alatt áll, a benyomásai szinte véletlenszerűen érkeznek a természeten kívülről, látja a fényt, de nem látja a tárgyakat, amiket megvilágít a fény, és egymás mellé helyez olyan dolgokat, amik számunkra olyan távoliaknak tűnnek, mint a Föld sarkai, mert nem talál semmit közöttük.

Az utolsó állításnak nyilvánvalóan ellenszenvesnek kell lennie a modern „fizikai filozófus” számára, aki látja maga előtt a „tárgyakat”, de nem sikerül meglátnia az Egyetemes Elme fényét, ami megvilágítja azokat, vagyis éppen az ellenkező mód jellemzi. Ezért a tudós professzor arra a következtetésre jut, hogy az ókori filozófusnak, akit Platón Timæus-a alapján ítél meg, határozottan filozófiátlan, sőt irracionális módon kellett cselekednie. Ugyanis:

Minden átmenet nélkül átlép a személyekről az eszmékre és a számokra, és az eszmékről és a számokról személyekre,B/8 összekavarja a szubjektumot az objektummal, az első és a végső okokat, és a geometriai alakzatokról álmodozvaB/9 elvész az érzékek áradatában. Ekkor pedig részünkről az elme erőfeszítésére van szükség azért, hogy megértsük a kettős nyelvezetét, vagy felfogjuk az ókori filozófusok tudásának pirkadati jellegét és lángeszét, amely ilyen körülmények között[?] úgy tűnik, egyfajta isteni képességgel sok esetben előre megérezte az igazságot.B/10

Azt, hogy az „ilyen körülmények” az „ókori filozófusok lángeszében” meglévő tudatlanságra és mentális egykedvűségre, vagy valami másra vonatkoznak-e, nem tudjuk. Azt azonban tudjuk, hogy a dőlt betűvel szedett mondatok jelentése tökéletesen világos. Regius görög professzor akár hisz, akár nem hisz a geometriai alakzatok és az ezoterikus „zsargon” rejtett jelentésében, mindazonáltal elismeri egy „kettős nyelvezet” meglétét ezeknek a filozófusoknak az írásaiban. Ebből következően elfogad egy rejtett jelentést, aminek kellett lennie értelmezésének. Akkor viszont miért mond olyan simán ellent a saját kijelentésének a következő oldalon? És miért kell elutasítania a Timæus-tól – ami mindenekelőtt pythogoraszi (misztikus) párbeszéd – bármilyen okkult jelentést, és minden erejével azon lenni, hogy meggyőzze olvasóit, hogy:

A hatás, amit a Timæus az utókorban keltett, részben érthetetlenségének köszönhető.

A következő idézet a Bevezetéséből közvetlen ellentétben áll azzal a bekezdéssel, amit fentebb idéztünk:

Ennek a párbeszédnek a feltételezett mélységeiben a neoplatonisták rejtett jelentéseket és kapcsolatot találtak a zsidó és a keresztény szentírások között, és ezekből írták le azokat a tanításokat, amik teljesen hadilábon álltak Platón szellemiségével. Azt híve, hogy a Szentlélek sugalmazása alatt állt, vagy Mózestól kapta a bölcsességét,B/11 úgy látszott, hogy megtalálták írásaiban a keresztény Szentháromságot, az Igét, az egyházat, … és a neoplatonistáknak volt egy értelmezési módszerük, ami ki tudott erőszakolni bármilyen szóból bármilyen jelentést. Valójában képtelenek voltak különbséget tenni az egyik filozófus véleménye és egy másiké között, vagy Platón komoly gondolatai és múló fantáziái között.B/12 … [Azonban] nincs olyan veszély, hogy a Timæus modern magyarázói a neoplatonizmus képtelenségébe esnek.

Nincs semmilyen veszély természetesen, azon egyszerű okból, hogy a modern magyarázók soha nem rendelkeztek a kulccsal az okkult értelmezésekhez. Mielőtt pedig még egy szót szólnánk Platón és a neoplatonikusok védelmében, a Balliol College tudós igazgatóját tisztelettel meg kellene kérdezni: Mit tud vagy tudhat az értelmezés ezoterikus kánonáról? A „kánon” fogalmon itt azt a kulcsot értjük, amit „szájból fülbe” szóban adott át a mester a tanítványnak, vagy a hierophant a beavatásra jelöltnek. Ez így van időtlen idők óta, korszakok hosszú során keresztül, amelyek folyamán a belső – nem nyilvános – misztériumok minden vidék legszentebb intézményei voltak. Egy ilyen kulcs nélkül sem Platón Dialogues-ának, sem semmilyen szentírásnak – a Védáktól Homéroszig, a Zend Avesta-tól a mózesi könyvekig – a helyes értelmezése nem lehetséges. Akkor honnan tudja Dr. Jowett, hogy a népek különböző szent könyveinek a neoplatonikusok általi értelmezései „képtelenségek” voltak? Egyébként hol volt lehetősége tanulmányozni ezeket az „értelmezéseket”? A történelem azt mutatja, hogy minden ilyen munkát megsemmisítettek a keresztény egyház alapítói és fanatikus katekizmustanulóik, ahol csak rábukkantak ilyesmire. Azt mondani, hogy olyan emberek, mint Ammonius, egy lángész és szent, aki a tudásával és szent életével kiérdemelte a Theodidaktos („Isten által tanított”) címet, olyan emberek, mint Plotinus, Porphyryus és Proclus, „képtelenek voltak különbséget tennie az egyik filozófus véleménye és egy másiké között, vagy Platón komoly gondolatai és múló fantáziái között”, egy tarthatatlan helyzet elfoglalását jelenti egy tudós számára. Ez egyenértékű annak kimondásával, hogy (a) Görögország és a Római Birodalom leghíresebb filozófusai, legnagyobb tudósai és szentjei közül rengetegen ostoba fajankók voltak, és (b) a görög filozófia összes többi magyarázója és kedvelője, akik közül néhányan koruk legélesebb elméi – akik nem értenek egyet Dr. Jowett-tel – szintén bolondok, és nem jobbak azoknál, akiket csodálnak. Az utoljára idézett bekezdés leereszkedő tónusát átszínezi a legnaivabb önteltség, ami még az öndicsőítő és egymást csodáló klikkek korában is rendkívüli. Össze kell hasonlítanunk a professzor nézeteit néhány más tudóséval.

A New Yorki Alexander Wilder professzor, napjaink egyik legjobb platonistája Ammonius-ról, a neoplatonikus iskola megalapítójáról beszélve ezt mondja:

Mély spirituális intuíciója, kiterjedt tudása, közeli kapcsolata a keresztény egyházatyákkal, Pantæus-szal, Kelemennel, Athenagoras-szal és a kor legképzettebb filozófusaival, mind képessé tették arra a munkára, amit olyan alaposan elvégzett.B/13 Sikeresen vonzotta be nézeteihez a Római Birodalom legnagyobb tudósait és közembereit, akiknek nem fűlt a foguk ahhoz, hogy időt vesztegessenek dialektikus elfoglaltságokra vagy felületes szertartásokra. Közreműködésének eredményei napjainkban is érzékelhetők a keresztény világ minden országában, minden kiemelkedő tanításrendszer az ő teremtő kezének a jeleit viseli. Minden ókori filozófiának megvannak a hívei a modernek között, és még a judaizmus is… elvégzett olyan változtatásokat, amiket az „Isten által tanított” alexandriai javasolt. … Ritka tudású és tehetséges ember volt, fedhetetlen élettel és barátságos természettel. Szinte emberfeletti látókörével és sok kiválóságával nyerte el a Theodidakos elnevezést, de ő Pythagoras szerénységi példáját követte, és csak a Philalethian, vagyis az igazság szerelmese jelzőt öltötte fel.B/14

Az igazságnak és a tényeknek nagyon jót tenne, ha a modern tudósaink a szerénység terén követnék nagy elődeik lépéseit. De ők nem Philalethian-ok!

Továbbá tudjuk, hogy:

Orpheus-hoz, Pythagoras-hoz, Konfuciuszhoz, Szókrátészhez és magához Jézushoz hasonlóanB/15 semmilyen írásművet nem alkotott.B/16 Ehelyett… a legfontosabb tanításait megfelelően felkészített és fegyelmezett személyekkel közölte, előírva nekik a titoktartás kötelezettségét, ahogy ő előtte Zoroaszter, Pythagoras és a misztériumok idejében is volt. Néhány tanítványának értekezéseitől eltekintve csak az ellenfelei kijelentéseivel rendelkezünk, amelyek megállapítják, ténylegesen mit is tanított.B/17

Valószínűleg ilyen „ellenfelek” elfogult kijelentései azok, amikből Platón Dialógusainak tanult oxfordi fordítója arra a következtetésre jut, hogy:

Azt, ami igazán nagyszerű és igazán jellemző volt rá [Platónra], hogy felismerjen és összekapcsoljon elvonatkoztatásokat, nem értették meg [a neoplatonikusok] egyáltalán[?].

Azt állítja, elég megvetően az intellektuális elemzés ősi módszereiről, hogy:

Napjainkban… egy ókori filozófust magából és a gondolkodás korabeli történelméből kell értelmezni.B/18

Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy az ókori görög arányossági szabályt (ha valaha is megtalálják) és Phidias Athena Promachus-át napjainkban az építészet és a szobrászat korabeli történelméből, az Albert Hall-ból, a Memorial Monument-ből és a borzalmas krinolinos Madonnákból, amik Olaszország vásári helyein elterjedtek, kellene megfejteni. Jowett professzor megjegyzi, hogy „a miszticizmus nem kriticizmus”. Nem, de a kriticizmus sem mindig pártatlan és hibátlan ítélet.

A kritika könnyű, a művészet azonban nehéz.

Az ilyen „művészet” pedig a neoplatonisták szóban forgó kritikusából – görög tudóssága ellenére – a-tól z-ig hiányzik. Teljesen nyilvánvalóan nem is rendelkezik Pythagoras és Platón miszticizmusa valódi szellemének kulcsával sem, mivel tagadja még a Timæus-ban is a keleti miszticizmus alkotóelemét, és úgy próbálja bemutatni a görög filozófiát, hogy az gyakorolt hatást a keletire, elfeledve azt a tényt, hogy az igazság ennek pontosan a fordítottja, hogy „az orientalizmus mélyebb és áthatolóbb szelleme” az, ami – Pythagoras-on és a misztériumokba való beavatásán keresztül – áthatotta Platón lelkének legmélyebb részeit.

Dr. Jowett azonban ezt nem érti. Nem is áll készen annak beismerésére, hogy bármi jó vagy ésszerű – a „gondolkodás jelenkori történetének” megfelelően – származhat Názáreten kívülről, a pogány misztériumokból, de még arra sem, hogy van bármi értelmezendő rejtett természet a Timæus-ban vagy bármely más Dialógusban. Számára ugyanis:

Platón úgynevezett miszticizmusa tisztán görög, ami a tökéletlen tudásábólB/19 és nagyra vágódásából származik, és egy olyan korszak képződménye, amelyben a filozófia nem vált el teljesen a költészettől és a mitológiától.B/20

Számos más ugyanilyen hibás állítás között különösen azok a feltételezések, hogy (a) Platón teljesen mentes volt a keleti filozófia bármely elemétől az írásaiban, és (b) hogy minden modern tudós, anélkül, hogy maga misztikus vagy kabbalista lenne, megítélhetné az ősi ezoterizmust, azok, amikkel harcba kívánunk szállni. Ehhez sajátjainknál tekintélyesebb állításokat kell bemutatnunk, és más, Dr. Jowett-tal azonos nagyságú – ha nem nagyobb – tudósok bizonyítékait kell előhoznunk, szakterületük specialistáit, hogy szembeszálljanak a görög oxfordi egyetemi tanárának az érveivel és megsemmisítsék azokat.

Azt, hogy Platón kétségtelenül Pythagoras lelkes híve és követője volt, senki nem tagadja. Az is ugyanígy kétségtelen – ahogyan Matter megállapítja –, hogy Platón ugyanabból a forrásból egyrészt megörökölte a tanításait, másrészt merítette a bölcsességét, mint a számoszi filozófus.B/21 Pythagoras tanításai pedig ízig-vérig keletiek, sőt, brahmaniak is, mert ez a nagy filozófus mindig is messze, kelet felé mutatott forrásként, ahonnan az ismereteit és filozófiáját merítette. Colebroke pedig bemutatja, hogy Platón ugyanezt teszi a leveleiben, és azt mondja, hogy a tanításait „ősi és megszentelt tanokból” vette.B/22 Továbbá mind Pythagoras, mind Platón elképzelései túlságosan jól megegyeznek India rendszereivel és a zoroasztriánizmussal ahhoz, hogy bárkiben is kétség merüljön fel eredetüket illetően, aki valamelyest is jártas ezekben a rendszerekben. Továbbá:

Pantæus-nak, Athenagoras-nak és Kelemennek teljességében megtanították a platonikus filozófiát, és megértették velük annak alapvető egységét a keleti rendszerekkel.B/23

Pantæus és kortársai története megadhatja a kulcsot a platonikus, ugyanakkor a keleti elemekhez, amik annyira megdöbbentően túlsúlyban vannak az Evangéliumokban a zsidó írásokhoz képest.

 

I. fejezet Előzetes áttekintés

 

A beavatottakat, akik szert tettek képességekre és transzcendentális tudásra, a mi korunktól elindulva a negyedik gyökérfajig tudjuk visszakövetni. Mivel a témák sokfélesége, amikkel foglalkoznunk kell, nem engedik meg egy olyan történelmi fejezet összeállítását, amelyet bármennyire is történelmi lenne a tények és az igazság tekintetében, mégis eleve istenkáromlásként és meseként utasítana el mind az egyház, mind a tudomány, így csupán érintjük ezt a témát. A tudomány kénye-kedve és fantáziája szerint ókori hősök tucatjainak neveit húzza ki, egyszerűen azért, mert a történeteikben túl nagynak vélik a mitikus alkotóelemet. Az egyház azt bizonygatja, hogy a bibliai pátriárkákat történelmi személyeknek kell tekinteni, a hét „csillag-angyalát” pedig „a Teremtő történelmi csatornáinak és közvetítőinek” nevezi. Mindkettőjüknek igaza van, mert mindketten erős csoportot tudnak maguk mellé állítani. Az emberiség legfeljebb egy szánalmas birkanyáj, amely vakon követi a vezetőt, aki éppen abban a pillanatban a kedvére van. Az emberiség – legalább is a nagyobb része – utál önmaga gondolkodni. Sértésnek veszi a legszerényebb invitálást is, hogy csak egy pillanatra lépjen ki a régi bejáratott ösvényről, és saját maga meggyőződve lépjen rá egy valamilyen új irányba vezető új ösvényre. Adjunk neki egy ismeretlen megoldandó problémát, és ha a matematikusai, nem szeretve annak kinézetét, visszautasítják, hogy foglalkozzanak vele, akkor a matematikában járatlan tömeg csak bámulni fog az ismeretlen mennyiségre, reménytelenül belegabalyodva a különféle x-ekbe és y-okba elfordul, és megpróbálja darabokra szaggatni intellektuális nirvánájának hívatlan megzavaróját. Ez talán magyarázatot ad a római katolikus egyház által élvezett nyugalomra és különleges sikerre a névleges protestánsokká és szabad gondolkodókká történő átalakulása során, akik rengetegen vannak, de akik soha nem vették a fáradságot, hogy saját maguk elgondolkodjanak az ember belső természetével kapcsolatos legfontosabb és hatalmas problémákon.

És mégis, ha a tények bizonyosságát, a történelemben megőrzött feljegyzéseket és az egyház szakadatlan átkozódását Káin gyalázatos fajának „fekete mágiája” és mágusai ellen nem vesszük figyelembe, akkor az erőfeszítéseink tényleg nagyon satnyának fognak bizonyulni. Amikor közel két évezred alatt az emberiség testületei soha nem hagytak fel a szavuk felemelésével a fekete mágia ellen, akkor cáfolhatatlannak kell lennie a következtetésnek, hogy ha a fekete mágia valós tényként létezik, akkor valahol léteznie kell az ellentétének, a fehér mágiának is. Hamisított ezüst érmék nem létezhetnének, ha nem volnának eredeti ezüst pénzek. A természet kettős, bármit is próbál csinálni, és ennek az egyházi üldözésnek már régen fel kellett volna nyitnia a tömegek szemét. Bármilyen sok utazó is álljon készen arra, hogy kiforgasson minden tényt, ami rendkívüli képességekkel kapcsolatos, amelyekkel bizonyos emberek meg vannak áldva „pogány” országokban, bármilyen buzgón is emeljenek hibás építményeket ilyen tényekre, és – hogy egy régi közmondással éljünk – „a fehér hattyút fekete lúdnak nevezzék”*, és megöljék azt, de azért a római katolikus misszionáriusok tanúvallomását is figyelembe kellene venni, ha már esküt tettek bizonyos tényekre egy testületben. Nem is azért, mert azt választják, hogy sátáni tevékenységet lássanak bizonyos típusú megnyilvánulásokban, hanem hogy a tanúságtételüket arra, hogy léteznek ilyen képességek, nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Mert mit mondanak, mondjuk Kínáról? Azok a misszionáriusok, akik hosszú évekig éltek abban az országban, komolyan tanulmányoztak minden tényt és hitet, amik akadályt jelenthetnek sikerük számára, hogy megtérítsenek embereket, és akik megismerkedtek mind a hivatalos vallás, mind a szektás hitek minden exoterikus rítusával – mindegyik megesküdött bizonyos emberi testület létezésére, amit senki nem érhet el a császár és magas rangú tisztviselők bizonyos kiválasztott csoportján kívül. Néhány évvel ezelőtt, a tonkini háború előtt Peking érseke néhány száz misszionáriussal és kereszténnyel kapcsolatos jelentésében Rómának azzal megegyező történetet írt le, mint 25 évvel korábban, és ezt széles körben körözték egyházi tanulmányokban. Arról szólt, hogy kipuhatolták bizonyos hivatalos küldöttségek rejtélyét, amiket veszély idején a császár és a kormányzó hatalmak küldtek ki Sheu-jukhoz és Kiuay-ukhoz – ahogyan a nép között nevezték őket. Úgy magyarázták, hogy ez a Sheu és Kiuay a hegyek védőszellemei voltak, a legcsodálatosabb képességekkel felruházva. Őket tekintették Kína védelmezőinek a „tudatlan” tömegek, a jó és „tanult” misszionáriusok pedig a sátáni erő megtestesülésének.

A Sheu és a Kiuay olyan emberek, akik a létezés egy másik állapotához tartoznak a közönséges emberekhez, vagy ahhoz az állapothoz képest, amit élveznek, amikor testeikben tartózkodnak. Test nélküli szellemek, kísértetek és éjjeli rémek, akik mindazonáltal tárgyiasult formában élnek a földön, és a hegyek búvóhelyein lakoznak, amik mindenki számára elérhetetlenek, kivéve azokat, akiknek megengedik, hogy meglátogassák őket.1/1  

Tibetben bizonyos aszkétákat Lha-knak, szellemeknek is neveznek azok, akikkel nem hajlandók kommunikálni. A Sheu és a Kiuay, akik a császár és a filozófusok, valamint a semmilyen „szellemekben” nem hívő konfuciánusok legnagyobb figyelmét élvezik, egyszerűen Lohan-ok, adeptusok, akik a legnagyobb magányban élnek ismeretlen menedékhelyükön.

Úgy tűnik azonban, hogy a kínai zárkózottság és a természet szövetségre léptek az európai kíváncsiság és – ahogyan Tibetben komolyan gondolják – megszentségtelenítés ellen. Marco Polo, a híres utazó volt talán az az európai, aki a legmesszebbre merészkedett ezeknek a vidékeknek a belsejébe. Talán itt megismételhetjük, amit 1876-ban mondtunk róla.

A Góbi-sivatag vidékét és tulajdonképpen az egész Független Tatárföldet* és Tibetet gondosan védelmezik a külföldiek betolakodása ellen. Azokat, akiknek engedélyezik, hogy áthaladjanak rajtuk, különös figyelem övezi, és a főhatóság bizonyos ügynökei kísérik, és becsületbeli kötelességük, hogy ne adjanak ki információt a külvilágnak helyszínekkel és személyekkel kapcsolatban. De pont e korlátozás miatt sok minden egészítheti ki ezeket az oldalakat, kutatások, kalandok és felfedezések leírásai, amit érdeklődéssel lehet olvasni. El fog jönni az idő előbb-utóbb, amikor a sivatag rettegett homokja felfedi régóta eltemetett titkait, és akkor modern beképzeltségünknek tényleg nem várt megaláztatásban lesz része.

„Pashai1/2 lakói – mondja Marco Polo, a XIII. századi vakmerő utazó – nagy adeptusok a varázslatok és a sátáni praktikák terén.” Tanult szerkesztője pedig hozzáteszi: „Ez a Paschai vagy Udyana Padma Sambhava-nak, a lámaizmus, vagyis a tibeti buddhizmus egyik fő apostolának és hatalmas varázslómesternek a szülőhazája volt. Sakya tanításait, ahogyan elterjedtek Udyana-ban a régi időkben, valószínűleg erősen átitatta a sivaista mágia, a tibetiek pedig még mindig úgy tekintenek arra a helyre, mint a varázslás és a boszorkányság hagyományos terepére.”

A „régi idők” ugyanolyanok, mint a „modern idők”, semmi nem változik a mágikus gyakorlatokat illetően, kivéve, hogy még ezoterikusabbá, rejtettebbé vált, az adeptusok óvatossága pedig az utazók kíváncsiskodásának arányában növekszik. Hiouen-Thsang ezt mondja a lakosságról: „Az emberek… szeretnek tanulni, de nem nagy hévvel teszik ezt. A mágikus formulák tudománya megszokott, hivatásszerű tevékenységgé vált náluk.1/3 Nem fogunk ellentmondani a tiszteletreméltó kínai zarándoknak ezen a ponton, és készek vagyunk elismerni, hogy a VII. században egyes emberek „hivatásszerű tevékenységgé” tették a mágiát, ahogyan egyes emberek ma is ezt teszik, de nyilvánvalóan nem a valódi adeptusok. Továbbá abban az évszázadban a buddhizmus még alig terjedt el Tibetben, a lakóit pedig átitatták a bőn – a lámaizmus előtti vallás – varázslatai. Nem Hiouen-Thsang, a jámbor, bátor férfi, aki százszor is az életét kockáztatta, hogy Buddha árnyéka észlelésének boldogságában részesüljön Peshavar barlangjában, nem ő az, aki megvádolta a jó lámákat és papi csodatevőket, hogy „hivatásszerű tevékenységük gyakorlását” bemutatták volna az utazóknak. Gautama rendelkezésének, amit Prasenajit királynak, a pártfogójának adott válasza tartalmaz, aki azért hívta, hogy csodákat hajtson végre, állandóan benne kellett lennie Hiouen-Thsang fejében. „Nagy király – mondta Gautama – én nem úgy tanítom a törvényt a tanítványaimnak, hogy azt mondom nekik: ’Menjetek, ti szentéletűek, és a brahmanák és a családfők előtt természetfeletti képességeitekkel hajtsatok végre nagyobb csodákat, mint amire bármely ember képes.’ Én azt mondom nekik, amikor a törvényt tanítom: ’Úgy éljetek, ti szentéletűek, hogy elrejtitek a jó munkáitokat, és megmutatjátok a bűneiteket’.”

Megdöbbenve a mágikus mutatványok leírásain, amiknek minden kor utazói a tanúi és feljegyzői voltak, akik Tatáriába és Tibetbe látogattak, Yule ezredes arra a következtetésre jut, hogy a bennszülötteknek „a modern spiritiszták teljes enciklopédiájának” rendelkezésükre kellett állnia. Duhalde megemlíti a varázslataik között azt a mesterséget, hogy invokációjukra megjelennek Laotseu1/4 és az istenségeik képmásai a levegőben, és hogy egy ceruzával válaszokat íratnak feltett kérdésekre anélkül, hogy bárki is megérintené azt.1/5

Az említett invokációk hozzátartoznak szentélyeik vallási misztériumaihoz, ha másképpen végzik, vagy nyereség céljából, akkor azt varázslásnak, halott-idézésnek tekintik, és szigorúan tiltják. Az utóbbi mesterséget, hogy egy ceruzával íratnak érintés nélkül, ismerték és gyakorolták Kínában és más országokban is már a keresztény időszak előtt. Azokban az országokban ez a mágia abc-je.

Amikor Hiouen-Thsang imádni kívánta Buddha árnyékát, akkor nem a „hivatásos mágusokhoz” folyamodott, hanem saját lélek-megidézésének erejéhez, az ima erejéhez, a hithez és az elrévedéshez. Minden sötét és kopár volt az üreg közelében, amelyben a csoda állítólag néha megtörténik. Hiouen-Thsang belépett, és elkezdte imádságait. Elmondott száz köszöntést, de nem látott és nem hallott semmit. Azután magát túlságosan bűnösnek gondolva keserűen és kétségbeesetten felkiáltott. Amikor már azon volt, hogy felad minden reményt, észrevett a keleti falon egy halvány fényt, de az eltűnt. Újult erővel kezdett imádkozni, ekkor már tele reménnyel, és újra meglátta a fényt, ami felvillant és ismét eltűnt. Ezután tett egy ünnepélyes fogadalmat: nem fogja elhagyni a barlangot, amíg az a gyönyörűség nem éri, hogy végül megpillantja „A Korszak Tiszteletreméltójának” árnyékát. Ez után hosszabban kellett várakoznia, mert csak kétszáz ima után történt meg, hogy a sötét barlang hirtelen „fényben fürdött, és Buddha árnyéka ragyogó fehér fényben fenségesen felemelkedett a falon, mint amikor a felhők hirtelen szétnyílnak, és minden egyszerre csak a ’Fény Hegyének’ csodálatos képében jelenik meg. Káprázatos ragyogás világította meg az isteni arckép minden vonását. Hiouen-Thsang beleveszett a révületébe és a csodálatos jelenségbe, és el nem fordította volna a szemét a fenséges és egyedülálló dologról”. Hiouen-Thsang saját naplójában, a See-yu-kee-ben hozzáteszi, hogy ez csak akkor van, amikor az ember őszinte hittel imádkozik, és ha kap fentről egy rejtett benyomást, hogy tisztán látja az árnyékot, de nem tudja élvezni a látványt bármennyi ideig. (Max Müller: Buddhist Pilgrims.)

Az ország egyik végétől a másikig tele van misztikusokkal, vallási filozófusokkal, buddhista szentekkel és mágusokkal. Egyetemes egy szellemi világban való hit, ami tele van láthatatlan lényekkel, akik bizonyos alkalmakkor tárgyiasulva jelennek meg a halandóknak. „Közép-Ázsia népeinek hite szerint – jegyzi meg I.J. Schmidt – a föld és annak belseje, ahogyan a körülölelő légkör is tele van szellemi lényekkel, amelyek részben segítő, részben ártó hatást gyakorolnak az egész szerves és szervetlen természetre. … Különösen a sivatagok és más vad térségek vagy tájak azok, amelyekben a természet hatásai megjelennek óriási és szörnyű méretarányban, és amelyeket a gonosz szellemek fő lakhelyének vagy találkozási helyének tartanak. Ennek következtében a turáni sztyeppéket, különösen pedig a hatalmas Góbi homoksivatagot úgy tekintették, mint ártó lények lakhelyét ősrégi idők óta.”

A Dr. Schliemann által Mükénében feltárt kincsek felébresztették a könnyen érthető kapzsiságot, és a kalandor spekulánsok szeme olyan helyszínek felé fordul, amelyekről feltételezik, hogy ősi népek gazdagsága van eltemetve, kriptákban vagy barlangokban, vagy a homok alatt, vagy folyami üledékekben. Nincs más olyan helyszín, még Peruban sem, ami köré annyi hagyomány kötődne, mint a Góbi-sivatag. A független Tatáriában a futóhomok ezen óriási pusztasága egykor – ha a feljegyzések pontosan adják tudtul – a világon valaha látott egyik leggazdagabb birodalom székhelye volt. Azt mondják, a felszín alatt olyan gazdagság fekszik aranyban, ékszerben, szobrokban, fegyverekben, szerszámokban és mindabban, ami a civilizációt jelzi, mint a luxuscikkek és a képzőművészet, mint amilyet egyetlen létező keresztény főváros sem képes korunkban felmutatni. A Góbi homokja folyamatosan mozog keletről nyugatra a szörnyű viharos szelek előtt, amik állandóan fújnak. Alkalomadtán egy-egy rejtett kincs feltárul, de egyetlen bennszülött sem meri megérinteni, mert az egész terület egy hatalmas varázslat tilalma alatt áll. A büntetés halál lenne. A Bhata-k – rejtőzködő, de megbízható gnómok – védik a történelem előtti emberek rejtett kincseit, és várják a napot, amikor a ciklikus periódusok fordulása ismét azt eredményezi, hogy a történetüket meg kell ismerni az emberiség tanításához.1/6

A fentieket azzal a szándékkal idéztük az Isis Unveiled-ből, hogy felfrissítsük az olvasók emlékezetét. Az egyik ciklikus periódus éppen elmúlt, és talán nem kell várnunk a Mahâ Kalpa végéig, hogy feltáruljon valami a rejtélyes sivatag történelméből a Bhata-k, sőt még India nem kevésbé rejtett Râkshasa-i ellenére. Nincs olyan, a korábbi kötetekben bemutatott mese vagy regény, azok kaotikus állapota ellenére, amelyeknél a hiúságtól teljesen mentes író nyilvánosan bevallaná az összevisszaságot sűrű bocsánatkérések közepette.

Most már általánosan elfogadott dolog, hogy időtlen idők óta a távoli kelet, különösen India a tudás és mindenféle tanulás földje volt. Viszont nincs még egy olyan, amelynél minden művészetének és tudományának eredetét annyian tagadnák, mint az őseredeti árják földje. A-tól Z-ig minden említésre méltó tudományt a görögök, a rejtélyes Yavana-k hoztak be – az orientalisták döntésének megfelelően! Ezért legalább is logikus, hogy még az okkult tudomány ismeretét is meg kell tagadni Indiától, mivel annak általános gyakorlata abban az országban kevésbé ismert, mint más ősi népek esetében. Ez egyszerűen azért van, mert:

A hinduknál ez, ha lehetséges, még ezoterikusabb volt és most is az, mint akár az egyiptomi papok között volt. Annyira szentnek tartották, hogy még a létezését is csak félig ismerték be, és csak tömegválságok esetén gyakorolták. Több volt vallási dolognál, mert isteninek tekintették [és tekintik most is]. Az egyiptomi hierophantokat – függetlenül egy szigorú és tiszta erkölcsiség gyakorlásától – nem lehet összehasonlítani egy pillanatig sem az aszkétikus gimnoszofistákkal, sem életük szentségében, sem a minden földi dologról való természetfeletti lemondásukkal kifejlesztett csodás képességeikben. Azok, akik jól ismerték őket, még nagyobb tiszteletben tartották őket, mint Kaldea mágusait. „Megtagadva maguktól az élet legegyszerűbb kényelmi dolgait, fákban laktak, és a legelzárkózottabb remeteként élték az életüket”,1/7 miközben egyiptomi testvéreik legalább egybegyűltek. Függetlenül attól a szégyenfolttól, amely mindazokra vetült, akik mágiát és jövőbelátást gyakoroltak, a történelem úgy tartja őket számon, mint a legnagyobb titkok tudóit az orvosi ismeretekben és páratlan képességűeket annak gyakorlásában. A hindu matham-okban számos kötetet megőriztek, amelyekben feljegyzik tudásuk bizonyítékait. Ha azt próbálnánk mondani, hogy vagy ezek a gimnoszofisták a mágia valódi megalapítói Indiában, vagy ők csak azt gyakorolták, ami örökségként rájuk szállt a legkorábbi Rishi-ktől1/8 – a hét őseredeti bölcstől – azt csak puszta spekulációnak tekintenék a precíz tudósok.1/9

Mindazonáltal ezt meg kell próbálni. Az Isis Unveiled-ben mindazt, amit a mágiáról ki lehetett jelenteni, utalások öltözékében jelenítettük meg, és így a két hatalmas kötetben szétszórt nagy mennyiségű anyagnak köszönhetően jelentőségének nagy része elveszett az olvasó számára, miközben a figyelmét még kevésbé sikerült felkelteni a hibás elrendezés következtében. Az utalások azonban most magyarázatokká növekedhetnek. Az ember nem tudja túl gyakran megismételni: A mágia egyidős az emberrel. Többé már nem lehet sarlatánságnak vagy hallucinációnak nevezni, amikor kisebb ágait – mint a most tévesen „hipnózisnak”, a „gondolatolvasásnak, „szugerálás alatti cselekvésnek” és még ki tudja hogyan nevezett mesmerizmus, csak hogy elkerüljék annak helyes és jogos megnevezését – mostanában nagyon komolyan vizsgálják a legismertebb biológusok és fiziológusok mind Európában, mind Amerikában. A mágia elkülöníthetetlenül összefonódik minden vidék vallásával, és elválaszthatatlan eredetétől. A történelem számára lehetetlenség megnevezni azt az időpontot, amikor még nem létezett, ahogyan azt a korszakot is, amikor létrejött, hacsak nem veszik figyelembe a beavatottak által megőrzött tanításokat. A tudomány az ember eredetének kérdését sem fogja soha megoldani, ha elveti a világon levő legrégibb feljegyzések bizonyítékait, és elutasítja a természet misztériumai törvényes őrzőinek kezéből az egyetemes jelképrendszerhez való kulcsot. Amikor csak egy író megpróbálta összekapcsolni a mágia első megjelenését egy adott országgal vagy valamilyen történelmi eseménnyel vagy személlyel, a további kutatások a hipotézisét alaptalanná tették. A szimbológusok között ennél a pontnál van a legszánalmasabb ellentmondás. Egyesek azt mondják, hogy Odin, a skandináv pap és uralkodó hozta létre a mágia gyakorlatát nagyjából i.e. 70-ben, noha többször is említésre kerül a Bibliában. Amint azonban bizonyítást nyert, hogy Valas (Voilers) papnő rejtelmes szertartásai jóval megelőzték Odin korát, 1/10 akkor Zoroaszterrel kezdtek próbálkozni azon az alapon, hogy ő volt a mágikus rítusok megalapítója. Ammianus Marcellinus, Plinius és Arnobius más régi történészekkel együtt azonban bebizonyították, hogy Zoroaszter csupán annak a mágiának a megreformálója volt, amit a kaldeaiak és az egyiptomiak gyakoroltak, és semmiképpen sem a megalapítója.1/11

Azok közül, akik következetesen elfordultak az okkultizmustól, de még a spiritizmustól is, mivel „nem filozofikusak” és ezért nem érdemelnek tudományos vizsgálatot, kinek van joga azt mondani, hogy tanulmányozta a régieket, vagy hogy ha tanulmányozta őket, akkor megértett mindent, amit mondtak? Csak azok, akik bölcsebbnek tartják magukat az ő generációiknál, azok, akik azt gondolják, hogy tudják mindazt, amit a régiek tudtak, és így mára már sokkal többet tudnak, képzelik azt, hogy jogosultak nevetni az ő régies, egyszerű gondolkodásukon és babonaságain. Azok, akik úgy képzelik, hogy egy nagy titkot fedeztek fel azzal, hogy az ősi királyi szarkofágokat, amikből mára hiányoznak a király-beavatottak, „zabos ládákként” határozzák meg, a piramisokat pedig, amikben elhelyezték azokat, csűrként, esetleg borospinceként!1/12 A modern társadalom néhány tudós szaktekintélye alapján a mágiát sarlatánságnak nevezi. Van viszont 800 millió ember a bolygón, akik a mai napig hisznek benne, és azt mondják, van 20 milliónyi tökéletesen józan és gyakran nagyon intelligens férfi és nő, ugyanannak a társadalomnak a tagjai, akik spiritizmus elnevezés alatt hisznek a jelenségeiben. Az egész ókori világ a tudósaival és filozófusaival, bölcseivel és prófétáival hitt benne. Hol van az az ország, amelyben nem gyakorolták? Melyik kor volt az, amikor száműzték, akár csak a mi országunkból? Az Újvilágban, ahogyan az Óvilágban is (az utóbbi sokkal fiatalabb, mint az előbbi) a tudományok tudományát ismerték és gyakorolták a legrégibb ősidők óta. A mexikóiaknak megvoltak a beavatottjaik, a pap-hierofántjaik és mágusaik, és a beavatási kriptáik. A Csendes-óceáni államokban feltárt két szobor közül az egyik egy mexikói adeptust ábrázol abban a testtartásban, amit a hindu aszkétáknak előírnak, a másik pedig egy azték papot olyan fejfedőben, ami egy indiai istennő fejéről származhat. Eközben a „guatemalai érem” a „Tudás fáját” jeleníti meg – a szemek és fülek százaival, a látást és a hallást szimbolizálva – amelyet körbeölel a „Bölcsesség kígyója”, amely a szent madár fülébe sugdos. Bernard Diaz de Castilla, Cortez követője némi elképzelést ad annak a népnek a különleges finomságáról, értelmességéről és civilizáltságáról, amelyet a spanyolok kegyetlen erőszakkal leigáztak. A piramisaik megegyeznek az egyiptomiakkal, ugyanazon titkos arányossági szabály szerint építették fel azokat, mint a fáraók, és szemmel láthatóan az aztékok a civilizációjukat és vallásukat többszörösen is ugyanabból a forrásból merítették, mint az egyiptomiak, és még azelőtt az indiaiak. E három nép között a titkos természetfilozófiát vagy mágiát a legmagasabb szinten gyakorolták.

Azt, hogy ez természetes és nem természetfölötti volt, és hogy a régiek így tekintettek rá, bemutatja az, amit Lucianus mond a „nevető filozófusról”, Demokritoszról, akiről ezt meséli az olvasóinak:

Nem hitt bennük [a csodákban]… de maga is alkalmazta, hogy felfedezze a módszert, amivel a szellemidézők létre tudták hozni azokat. Egyszóval a filozófiája arra a következtetésre juttatta, hogy a mágia teljesen a törvények alkalmazására és követésére, valamint a természet munkáira korlátozódik.

Ki az, aki a mágiát még mindig a régiek „babonaságának” nevezheti?

Ebből a szempontból Demokritosz véleménye a legnagyobb fontosságú a számunkra, mivel a Xerxes által Abdera-ban hagyott mágusok voltak a tanítói, és ráadásul jelentős ideig tanulmányozta a mágiát az egyiptomi papoknál.1/13 Életének 109 évéből közel 90 évet ez a nagy filozófus kísérleket folytatott, és lejegyezte azokat egy könyvben, amely Petronius szerint1/14 a természetről szól, tényekről, amiket ő maga igazolt. Mi pedig azt találjuk, hogy nem csak nem hitt a csodákban, és teljesen elutasította azokat, hanem azt is állította, hogy mindegyikük, amelyeket szemtanúk hitelesítettek, megtörtént és megtörténhetett, még ha a leghihetetlenebbek is, és azokat a „természet rejtett törvényeinek” megfelelően hozták létre.1/15 … Tegyük ehhez hozzá, hogy Görögország, „a művészetek és a tudományok későbbi bölcsője” és India, a vallások bölcsője, arra szentelte, az egyik pedig még mindig arra szenteli magát, hogy tanulmányozza és gyakorolja – és ki merészeli kétségbe vonni tanulmányként a fennköltségét, tudományként pedig a mélységét?1/16

Egyetlen igazi teozófus sem tenne így soha. Ugyanis nagyszerű keleti társaságunk tagjaként kétségbevonhatatlanul tudja, hogy a kelet Titkos Tanítása tartalmazza az egyetemes tudomány alfáját és ómegáját, hogy homályos szövegeiben, az allegorikus szimbolizmus burjánzása, bár talán túlságosan is bujasága alatt nyugszik minden ősi és modern tudás sarokköve. Az a kő, amit az Isteni Építő hozott le, és amit most elutasít a túl emberi munkás, és ez azért van, mert halálos anyagiságában az ember elveszítette minden emlékezetét, nemcsak a szent gyermekkorára, hanem a valódi felnőtt korára is, amikor ő maga volt az Építők egyike. Amikor „a hajnali csillagok együtt énekeltek, és az Istenek Fiai örömmel kiabáltak”, miután lefektették a mérőszalagokat a föld alapjaihoz –, hogy Jób, az arab beavatott mély értelmű és költői nyelvét használjuk. Azok viszont, akik még mindig képesek helyet biztosítani legbelsőbb Én-jükben az Isteni Sugár számára, és akik elfogadják azt, ezért a titkos tudományok adatai helyes hitbe és alázatosságba kerülnek, ők jól tudják, hogy ez az a kő, amelyben eltemetve marad az abszolút a filozófiában, ami a kulcs az élet és halál minden sötét problémájához. Közülük legalábbis egyesek magyarázatot találhatnak ezekben a kötetekben.

Az író teljesen tisztában van azokkal az óriási nehézségekkel, amelyek felbukkannak az ilyen nehezen érthető kérdések kezelésében és a feladat minden veszélyével. Mivel az izzó igazsággal szembeni emberi természet része, szélhámos névvel sértegetik, és ezt nap mint nap látjuk megtörténni, de tudomásul vesszük. Mert minden okkult igazságnak át kell mennie ilyen elutasításon, a támogatóinak pedig mártírságon, mielőtt végül elfogadják, bár még akkor is túl gyakran megmarad:

Egy korona,

Aranynak néz ki, de csak egy töviskoszorú.

Az okkult misztériumokon alapuló igazságok esetében egy azokat értékelő olvasóra ezer olyan jut, akik szélhámosságnak bélyegzik meg. Ez teljesen természetes, és az egyetlen eszköz ennek elkerülésére egy okkultista számára az, ha elkötelezi magát a pythagoraszi „csend fogadalmához”, és megújítja azt minden öt évben. Különben a kulturált társadalom – amelynek kétharmada kötelességének érzi azt gondolni, hogy az első adeptus első megjelenése óta az emberiség egyik fele csaló, és megtéveszti a másik felét –, tehát a kulturált társadalom ellentmondást nem tűrve kiköveteli az örökségét és hagyományos jogát, hogy megkövezze az alkalmatlankodót. Ezek a jóakaratú kritikusok, akik a legkészségesebben hirdetik Carlyle napjainkban híres axiómáját földijeikkel kapcsolatban, hogy azok „leggyakrabban ostobák”, elsősorban arra fordítanak gondot, hogy magukat biztonságosan elhelyezzék e szabály alóli egyedül szerencsés kivételek között, ebből a műből erőt fognak meríteni és további megerősítést fognak kapni arra a szomorú tényre, hogy az emberiség egyszerűen csirkefogókból és született idiótákból áll. Ez azonban nagyon keveset számít. Az okkultisták és ősi tudományuk beigazolódása lassan, de folyamatosan halad bele a társadalom valódi szívébe, óránként, naponta és évente, két óriási ág, a mágia-spiritizmus és a római egyház két elszigetelt hajtásának formájában. A tények nagyon gyakran a valótlanságon keresztül törnek maguknak utat. Hasonlóan egy óriási óriáskígyóhoz, a tévedés minden alakban körülveszi az emberiséget, megpróbálja a halálos gyűrűiben megfojtani minden törekvését az igazság és a fény felé. De a tévedés csak a felszínen erős, az okkult természet megakadályozza, hogy mélyebbre hatoljon, mert ugyanez az okkult természet viszont az egész bolygót veszi körül, minden irányban, és nem hagyja még a legsötétebb sarkot sem meglátogatás nélkül. Az okkultizmusnak pedig akár tüneménnyel vagy csodával, akár szellemhoroggal vagy püspöki pásztorbottal, győznie kell azon a napon, ami előtt a jelenlegi korunk eléri Európában a nyugati ciklus „Shani (Szaturnusz) háromszoros hetességét”, más szavakkal a XXI. század vége előtt.

Valójában a hosszú régmúlt talaja nem halott, mert csak pihen. Az ősi druidák szent tölgyfáinak vázai még mindig hozhatnak hajtásokat kiszáradt ágaikból, és új életre születhetnek, mint az a maréknyi gabona, amit egy 4000 éves múmia szarkofágjában találtak, és amit elültetve kicsírázott, megnőtt, és „kiváló termést” hozott. Miért ne? Az igazság furcsább, mint a fantázia. Lehet, hogy valamely napon és a legváratlanabbul igazolja bölcsességét, és megmutatja korunk beképzeltségét, bebizonyítva, hogy a Titkos Testvériség valójában nem halt ki az utolsó eklektikus iskola filaletiánusaival, hogy a gnózis még mindig virágzik a földön, a hívei pedig sokan vannak, noha ismeretlenek. Mindezt megteheti egy vagy több nagy Mester, akik Európába látogatnak, és sorban leleplezik a mágia állítólagos leleplezőit és becsmérlőit. Ilyen titkos testvériségeket számos, jól ismert szerző megemlít, és beszélnek róluk Mackenzie: Royal Masonic Cyclopædia-jában is. Az író – szemben azokkal a milliókkal, akik tagadják – most vakmerően megismétli azt, amit az Isis Unveiled-ben mondott:

Ha őket [a beavatottakat] a regényíró puszta kitalálásának tekintik, akkor ez csak segít az „adeptus-testvéreknek” hogy annál könnyebben megőrizzék inkognitójukat. …

E század St. Germain-jei Cagliostro-i, miután megtanulták a keserű leckét a múlt gyalázkodásaiból és üldözéseiből, mostanság más taktikát követnek.1/17

Ezeket a prófétai szavakat 1876-ban írtam, és 1886-ban megerősítem. Mindazonáltal ismét azt mondjuk:

Számos olyan misztikus Testvériség van, amiknek semmi közük a „civilizált” országokhoz, és ismeretlen közösségeik azok, amelyen a múlt csontvázait rejtegetik. Ezek az „adeptusok”, ha úgy akarják, ismeretlen ősiségre tartanak igényt, és ellenőrizhető dokumentumokat mutatnak be, amik sok rejtett oldalt megmagyaráznak mind a szent, mind a hétköznapi történelemben.1/18 Ha a keresztény atyák ismerték volna a kulcsokat az egyiptomi és hindu szimbolizmus írásaihoz és titkaihoz, akkor a régiek egyetlen mozzanatát sem engedték volna meg, hogy megcsonkítatlanul maradjon.1/19

Van azonban a világon az adeptusok egy másik osztálya, amely szintén egy testvériséghez tartozik, és hatalmasabb bármely másiknál, amit az avatatlanok ismernek. Ezek között személyeikben vannak jók és jó szándékúak, alkalmanként még tiszták és szentek is, mint egyének. Összességükben azonban, egy testületként nyomon követve, önző, egyoldalú képződmények, könyörtelen erővel és célkitűzéssel, ezeket a fekete mágia adeptusai közé kell sorolni. Ők a mi modern római katolikus „atyáink” és papságunk. A hieratikus írások és szimbólumok többségét ők fejtették meg a középkor óta. Százszor képzettebbek a titkos szimbólumrendszerben és a régi vallásokban, mint amilyenek orientalistáink valaha is lesznek, a ravaszság és az okosság megszemélyesítőjeként a fekete mágia minden ilyen adeptusa a kulcsokat szorosan tartja ökölbe szorított kezében, és vigyázza a titkot, megakadályozza, hogy azt ne lehessen könnyen kifecsegni. Jóval több magasan képzett kabbalista van Rómában és egész Európában és Amerikában, mint azt általában feltételezik. Így a „fekete” adeptusok ezen állítólagosan nyilvános „testvériségei” erősebbek és veszélyesebbek a protestáns országok számára, mint a keleti okkultisták bármilyen serege. Az emberek nevetnek a mágián! A tudósok, fiziológusok és biológusok kigúnyolják az erőt, sőt még a hitet is annak létezésében, amit a hétköznapi beszédben „varázslásnak” és „fekete mágiának” neveznek! Az archeológusoknak ott van Stonehenge Angliában a titkai ezrével és annak ikertestvére, a brit Karnac, még sincs közöttük egy sem, aki csak sejtené is, mi folyt a kriptáiban, rejtélyes zugaiban és sarkaiban az elmúlt évszázadon át. Sőt, mi több, még az ilyen „mágia-termek” létezéséről sem tudnak Stonehenge-ükben, ahol érdekes jelenetek játszódnak le, amikor egy újonnan megtért megjelenik.

Kísérletek százait végezték és végzik naponta a Salpêtrière-ben és képzett hipnotizőrök a saját otthonaikban. Mára bizonyított dolog, hogy bizonyos érzékenyek – férfiak és nők egyaránt –, amikor a kezelést végző transzban megparancsolja nekik, hogy csináljanak meg bizonyos dolgokat – kezdve egy pohár víz megivásától egészen egy gyilkosság szimulálásáig –, visszatérve normális állapotukba elveszítik minden emléküket a sugalmazott – vagy „szuggerált”, ahogyan a tudomány most nevezi – parancsról. Mindazonáltal a kitűzött időpontban az alanyt – bár tudatánál van és teljesen éber – egy benne levő ellenállhatatlan erő kényszeríti, hogy megtegye azt a dolgot, amit mesmerizálója belé szuggerált. Valamint, bármi legyen is az, és bármilyen, az alanyt irányító személy által rögzített időtartamig az akaratának erejével uralma alatt tartja az alanyt, ahogyan egy kígyó tart megbűvölve egy madarat, és végül kényszeríti arra, hogy beleugorjon kitátott szájába. De még ennél is rosszabb: mert a madár tudatában van a veszélynek, ellenáll, akármennyire is reménytelenek a végső erőfeszítései, míg a hipnotizált egyén nem lázad, hanem úgy látszik, hogy a saját szabad akaratának a sugallatát és hangját követi.

Európai tudósaink közül, akik hisznek az ilyen tudományos kísérletekben, és nagyon kevesen vannak, akik mostanában még mindig kételkednek, és nem érzik meggyőzve magukat azok tényleges valóságáról – tehát azt kérdezzük, közülük ki az, aki kész beismerni, hogy ez olyan, mint a fekete mágia? Pedig ez a régiek eredeti, tagadhatatlan és valóságos megbűvölése, és varázslása. Nîlgiri Mulu Kurumba-i ugyanígy járnak el megbabonázásaikban, amikor megpróbálnak elpusztítani egy ellenséget, de Szikhföld és Bhután dugpái sem ismernek semmi erősebb közvetítőt az akaratuknál. Csakhogy náluk az akarat nem ugrásokkal és megállásokkal halad, hanem biztonsággal működik, nem függ az „alany” fogékonyságának vagy idegi befolyásolhatóságának mértékétől. Miután kiválasztotta áldozatát és ráhangolódott, a dugpa „fluiduma” biztosan megtalálja az útját, mert az akarata mérhetetlenül erősebben fejlett, mint a nyugati kísérletező akarata – az önerejéből, képzetlenül és öntudatlanul a tudomány érdekében varázslóvá válté – akinek elképzelése sincs (sem hite) az ősrégi módszerek változatosságáról és erejéről, amiket a kelet és a nyugat tudatos varázslói, a „fekete mágusok” fejlesztettek ki.

Most pedig nyíltan és egyenesen feltesszük a kérdést: A fanatikus és rajongó pap, aki arra vágyik, hogy a társadalom valamely kiválasztott gazdag és befolyásos tagját megtérítse, miért ne használná ugyanazokat az eszközöket céljának elérése érdekében, mint amiket a francia fiziológus és kísérletező használ ilyen esetben az alanya esetében? A római katolikus pap lelkiismerete nagyon valószínűleg nyugodt. Személyesen nem önző cél érdekében dolgozik, hanem azért, hogy „megmentsen egy lelket” az „örök kárhozattól”. Ebből a nézőpontból, ha mágiának kell benne lennie, akkor az szent, elismerésre méltó és isteni mágia. Ilyen a vakhit hatalma.

Ezért, amikor hitelt érdemlő és tiszteletre méltó, magas társadalmi helyzetű és kifogástalan jellemű személyek arról biztosítanak, hogy sok jól szervezett társaság van a római katolikus papok között, akik a modern spiritizmus és médiumság ürügye mellett és leple alatt szeánszokat tartanak, hogy szuggerálással térítsenek közvetlenül és távolból egyaránt, akkor azt válaszoljuk: Tudjuk.

Továbbá amikor azt is elmondják, hogy amikor csak ezek a pap-hipnotizőrök befolyást kívánnak szerezni valamely egyén vagy egyének felett, akiket megtérítésre kiválasztottak, akkor visszavonulnak egy földalatti helyre, amelyek ilyen célokra vannak kijelölve és felszentelve (azaz ceremoniális mágia), ott pedig egy kört formálnak, és közös akaraterejüket az adott személy irányába küldik ki, és ilyen módon a folyamatot megismételve teljes irányítást szereznek áldozatuk felett, akkor ismét ezt válaszoljuk: Nagyon valószínű.

Ami azt illeti, tudjuk, hogy ilyen gyakorlatnak kell lennie, akár Stonehenge-ben, akár máshol végeznek efféle ceremoniális mágiát és megbabonázást. Azt mondjuk, hogy tudjuk személyes tapasztalásból, és mert az író legjobb és legszeretettebb barátai közül többet öntudatlanul behúztak a római egyházba, és annak „jóságos” védelme alá ilyen eszközökkel. Ezért sajnálattal csak nevetni tudunk azoknak a megtévesztett tudósoknak és kulturált kísérletezőknek a tudatlanságán és önfejűségén, akik miközben hisznek Dr. Charcot és tanítványai képességében, hogy „megbabonázzák” alanyaikat, egy gúnyos mosolynál nem telik nekik többre, amikor a fekete mágiát és annak erejét említik előttük. Éliphas Lévi, a pap-kabbalista meghalt, mielőtt a tudomány és a Francia Orvosi Akadémia elfogadta a hipnózist és javasolja felvenni tudományos kísérletei közé, de ez az, amit 25 éve mondott a Dogme et Rituel de la Haute Magie című művének „Les Envoûtements et les Sorts” fejezetében:

Az, amit a varázslók és a szellemidézők mindenekfelett kerestek a Gonosz Szellem megidézésekor, az a magnetikus erő volt, ami egy valódi adeptus törvényes tulajdona, és amit gonosz célokból kívánnak birtokukba venni. … Az egyik fő céljuk a varázsigék vagy az ártalmas befolyások ereje volt. … Azt az erőt az asztrális fény áramával való igazi megmérgezésekhez lehet hasonlítani. Akaratukat szertartások segítségével felemelik olyan szintre, hogy az távolból is mérgező. … „Dogma” című művünkben elmondtuk, mit gondolunk a mágikus varázsigékről, és hogy ez az erő hogyan válik különösen valóságossá és veszélyessé. A valódi mágus szertartás nélkül és csupán rosszallásával rádob egy varázsigét azokra, akiknek a viselkedésével elégedetlen, és akikről azt gondolja, hogy szükséges őket megbüntetni.1/20 Rádob egy varázsigét mindazokra, akár megbocsátásával is, akik bántják, és a beavatottak ellenségei soha többé nem élveznek hosszú büntetlenséget rossz cselekedeteik esetén. Mi magunk láttuk ennek a végzetes törvénynek a bizonyítékait számos példában. A mártírok kivégzői mindig szánalmasan pusztulnak el, az adeptusok pedig az értelem mártírjai. A sors intézkedése [a karma] semmibe venni látszik azokat, akik semmibe veszik az adeptusokat, és halálra ítéli azokat, akik megpróbálják az adeptusok életét elvenni. A bolygó zsidó legendája népszerű költemény erre a titokra. Egy nép egy bölcset a keresztfára küldött, ez a nép azt parancsolta neki, hogy „Menj tovább!”, amikor megpróbált egy pillanatra megpihenni. Nos, ez a nép attól kezdve egy hasonló ítélet alanyává válik, teljesen száműzötté válik, és hosszú évszázadokon keresztül azt a parancsot kapja, hogy „Menj tovább, menj tovább!”, nem találva sem megnyugvást, sem könyörületet.1/21

A „mesék” és a „babonaság” lesz a válasz. Legyen így. Az önzés és a részvétlenség halálos lehelete előtt minden kényelmetlen tény átalakul értelmetlen képzelgéssé, és az egykor zöldellő Tudás Fájának minden ága elszárad és lehullajtja eredeti szellemi jelentését. Modern szimbológusunk csak akkor felülmúlhatatlanul okos, amikor fallikus imádást és szexuális emblémákat érzékel még ott is, ahol semmi ilyen jelentés nem volt. Viszont az okkult tan valódi tanulója számára a fehér és isteni mágia nem létezhetett a természetben ellentéte, a fekete mágia nélkül, mint ahogyan a nappal éjszaka nélkül, legyen az akár húsz óra, akár hat hónap hosszúságú. Számára ugyanis a természetben mindenhez tartozik egy okkult – egy fényes és egy sötét – oldal is. A piramisoknak és a druida tölgyeknek, a kőasztaloknak és a bódhifáknak, a növénynek és az ásványnak, mindennek teljes mély jelentése és a bölcsesség szent igazsága volt, amikor a legfőbb druida mágikus gyógyításait és ráolvasásait végezte. Az egyiptomi hierophant pedig megidézte és irányította Chemnu-t, a „bájos kísértetet”, a régiek női Frankenstein-teremtményét, aki azért kelt fel, hogy a beavatásra jelölt lelki erejét meggyötörje és próbára tegye egyidejűleg a földi emberi természetének utolsó velőtrázó sikolyával.

Igaz, a mágia elveszítette a nevét, és azzal együtt a jogait a megbecsülésre. Praktikáit azonban naponta használják, utódai pedig, a „magnetikus befolyás”, a „szónoki képesség”, az „ellenállhatatlan megbabonázás”, az „egész hallgatóságot leigázta, és mintha varázsige hatalma alatt tartotta volna” olyan kifejezések, amiket mindenki ismer és használ, bármennyire is általában semmitmondók most. Hatásai viszont meghatározottabbak és világosabbak olyan vallási gyülekezetekben, mint a Saker-ek, a Fekete Metodisták, az Üdvhadsereg tagjai, akik ezt „a Szentlélek tevékenységének” és „kegyelemnek” nevezik.

A valódi igazság az, hogy a mágia még mindig teljesen befolyásolja az emberiséget, bármennyire is vak az utóbbi annak csendes jelenlétére és tagjaira kifejtett hatására, bármennyire is tudatlan legyen és maradjon a társadalom napi és óránkénti segítő és ártó hatásaival kapcsolatban. A világ tele van ilyen öntudatlan mágusokkal – a politikában csakúgy, mint a mindennapi életben, az egyházban, ahogyan a szabadgondolkodók erődjeiben is. Ezeknek a mágusoknak a többsége sajnálatosan „varázsló”, nem metaforai értelemben, hanem a rideg valóságban, a bennük rejlő önzőség, bosszúvágyó természetük, irigységük és rosszindulatuk okán. A mágia valódi tanulója jól tudva az igazságot, sajnálkozva nézi ezt, és ha bölcs, akkor csendben marad. Ugyanis minden erőfeszítéséért arra, hogy megszüntesse az egyetemes vakságot, csak hálátlansággal, rágalmazással, gyakran kiátkozással fizetnek meg, ami nem képes elérni hozzá, hanem azokra hull vissza, aki rosszat akarnak neki. Hazugságok és rágalom – az utóbbi egy agyart növesztő hazugság, amely tényleges harapásokat tesz az üres, ártalmatlan hazudozáshoz – válik osztályrészévé, és így a jó szándékút hamarosan darabokra tépik, jutalmul a megvilágosításra való jóakaratú vágyáért.

Úgy hisszük, eleget mondtunk annak bebizonyításához, hogy egy titkos egyetemes tanítás, beleszámítva a mágia gyakorlati módszereit is, nem kalandregény vagy fantazmagória. A tényt ismerte az egész ókori világ, és annak tudása fennmaradt keleten, különösen Indiában. Ha pedig létezik ilyen tudomány, akkor természetesen valahol kell lennie professzorainak vagy adeptusoknak is. Mindenesetre keveset számít, hogy a szent tanok őrzőit élő, ténylegesen létező embereknek tekintik-e, vagy mítoszoknak. A filozófiájuk az, amelynek meg kell állnia, vagy el kell buknia saját érdemei alapján, az pedig független bármilyen adeptustól. Mert a bölcs Gamaliel szavaival, amiket a Synedrion-nak címzett: „Ha ez a tanítás hamis, akkor meg fog semmisülni, és magát fogja elbuktatni, de ha igaz, akkor nem lehet elpusztítani”.

II. fejezet Modern kriticizmus és az ókoriak

 

Az árja kelet Titkos Tanítása megismételve megtalálható az egyiptomi jelképrendszerben és Hermész könyveinek kifejezésrendszerében. A jelenlegi évszázad kezdetén vagy akörül minden hermetikusnak nevezett könyv az átlagos tudós véleménye szerint nem érdemelt komoly figyelmet. Úgy írták le és hirdették nagy hangon, mint mesék, csaló színjátékok és a legképtelenebb kijelentések gyűjteményeit. Azt mondták, „azok soha nem léteztek a keresztény időszak előtt”, „valamennyit a spekuláció, a csalás és a vallásos megtévesztés hármas céljából írták”, mindegyik, még a legjobb is ostoba apokrif volt.2/1 Ebből a szempontból a XIX. század a XVIII. rendkívül méltó utódának bizonyult, mert Voltaire korában, mint ahogyan ebben a században is, annak kivételével, amit közvetlenül a Királyi Akadémia bocsátott ki, minden hazugság, babona és ostobaság volt. Az ókoriak bölcsességében való hitet kinevették, talán még annál is jobban, mint manapság. Már maga a gondolat is, hogy hitelt érdemlőnek fogadják el „egy valótlan Hermész, egy valótlan Orpheusz, egy valótlan Zoroaszter”, valótlan jósok, valótlan Szibillák és egy háromszorosan valótlan Mesmer és képtelen fluiduma munkáit és bolond ötleteit, tabu téma volt a tudomány minden területén. Így mindent, ami Oxford és Cambridge2/2 vagy a Francia Akadémia művelt és dogmatikus határain kívül keletkezett, azokban az időkben „tudománytalannak” és „nevetséges képtelenségnek” minősítettek le. Ez az irányzat a mai napig fennmaradt.

Semmi nem állhat távolabb egyetlen valódi okkultista szándékától sem – aki magasabb pszichikus fejlettsége folytán rendelkezik olyan kutatási eszközökkel, amik sokkal áthatóbb képességűek, mint amik most még a fizikai kísérletezők kezében vannak –, hogy elutasítóan tekintsen olyan erőfeszítésekre, amiket a fizikai kutatás terén tesznek. Az erőfeszítések és fáradozások, amiket azért tesznek, hogy megoldják a természet annyi kérdését, amennyit csak lehet, mindig is szentek voltak a szemében. Az a szellem, amelyben Sir Isaac Newton megjegyezte, hogy minden csillagászati munkája végén csupán egy kisgyereknek érezte magát, aki kagylókat gyűjtöget a tudás óceánjának partján, az egyik tiszteletet érdemlő dolog a természet határtalanságáért, amit maga az okkult filozófia sem képes felülmúlni. Az pedig fenntartás nélkül elismerhető, hogy a gondolkodásmód, amit ez a híres hasonlat leír, olyan, ami tökéletesen megjeleníti a valódi tudósok nagy többségének gondolkodásmódját a természet fizikai síkjának minden jelenségével kapcsolatban. Ezzel foglalkozva gyakran maga a természet figyelmezteti és inti higgadtságra őket. Olyan türelemmel figyelik meg a tényeket, amit nem lehet felülmúlni. Lassan illesztik bele azokat elméletekbe, olyan megfontoltsággal, amit nem lehet eléggé dicsérni. Azon korlátozások fenntartásával, amik között megfigyelik a természetet, csodálatosan pontosak megfigyeléseik leírásában. Továbbá elismerhetjük, hogy a modern tudósok különösen óvatosak abban, hogy ne erősítsenek meg tagadásokat. Mondhatják azt, hogy rendkívül valószínűtlen, hogy valamilyen felfedezés mindig is ellentmondásban lesz ilyen vagy olyan elmélettel, amit most feljegyzett tények ilyen és ilyen halmaza támogat. De még a legszélesebb általánosítássokkal kapcsolatban is – amik dogmatikus formába csak rövid tudományos népszerűsítő könyvekben alakulnak át – magának a „tudománynak” a tónusa, ha az említett elvonatkoztatás a legkiválóbb képviselőinek személyei között megtartható, maga az egyik korlátozás és gyakran mértékletesség.

Ezért távol attól, hogy hajlamos lenne gúnyolódni azokon a tévedéseken, amikbe módszereik korlátai a tudósokat csábítják, a valódi okkultista inkább értékelni fogja egy helyzet hevületét, amiben a nagy igyekezet és az igazságra való szomjúság csalódásra és gyakran zűrzavarra kárhoztat.

Az, amit azonban a modern tudománnyal kapcsolatban helyteleníteni kell, önmagában a túlzott óvatosság rossz testet öltése, ami a legkedvezőbb aspektusában megóvja a tudományt az elhamarkodott következtetésektől. Ez a rossz testet öltés a tudósok nehézkessége annak elfogadására, hogy más kutatási eszközök is alkalmazhatók a természet rejtélyeihez, mint a fizikai sík eszközei, és hogy ennek következtében lehetetlen helyesen megítélni bármely más sík jelenségeit sem azok megfigyelése nélkül, sem mások által nyújtott nézőpontokból. Mindaddig tehát, amíg szándékosan behunyják a szemüket azon bizonyítékok előtt, amik világosan megmutatnák nekik, hogy a természet összetettebb, mint amit pusztán a fizikai jelenségek sugallnak, és hogy léteznek eszközök, amikkel az emberi érzékelés képességei néha átléphetnek az egyik síkról egy másikra és mivel energiájukat rossz irányba fordítják, amikor kizárólag a fizikai szerkezetek vagy erők apró részletei felé fordulnak, így kevésbé illeti őket rokonszenv, mint szemrehányás.

Az ember törpének és megszégyenültnek érzi magát, amikor olvassa, amit M. Renan-nak, minden múlt-, jelen- és jövőbeli vallásos hit e művelt modern „pusztítójának” el kell mondania a szegény emberiségről és annak megkülönböztető-képességéről. Úgy véli:

Az emberiségnek csak nagyon korlátos gondolkodása van, és azon emberek száma, akik képesen erősen (agyafúrtan) megragadni a dolgok valódi analógiáját, szinte észrevehetetlen.2/3

Összehasonlítva azonban ezt a kijelentést egy másik véleménnyel, amit ugyanez a szerző nyilvánít ki, nevezetesen:

A kritikus elméjének meg kell adnia magát a tényeknek, kezeit és lábait megkötözve azoknak kell őt vonszolniuk, bárhová is vezessenek,2/4

az ember megkönnyebbülést érez. Továbbá, amikor ezt a két filozofikus állítást megerősíti egy harmadik kijelentés, amit a híres akadémikus tett, aki ezt állítja:

Minden eleve elfogultságot száműzni kell a tudományból,2/5

akkor az embernek kevés félnivalója marad. Sajnos, M. Renan volt az első, aki megszegte ezt az aranyszabályt.

Hérodotosz tanúbizonyságát – akit kétségtelenül szarkasztikusan a „Történelem Atyjának” neveznek, mivel minden kérdésben, amiben a modern gondolkodás nem ért vele egyet, tanúságtétele semmit nem számít –, a józan és megfontolt állításokat Platón, Thuküdidész, Polübiosz és Plutarkhosz filozófiai elbeszéléseiben, de még maga Arisztotelész bizonyos kijelentéseit is mindig félreteszik, amikor csak olyasmiket tartalmaznak, amit a modern kriticizmus mítosznak méltóztatik tekinteni. Eltelt némi idő azóta, hogy Strauss kihirdette, hogy:

Egy természetfölötti elem vagy csoda egy elbeszélésben csalhatatlan jel, hogy abban egy mítosz jelenik meg,

és ilyen a kriticizmus zsinórmértéke, amit hallgatólagosan minden modern kritikus alkalmaz. De egy mítosszal – μῠθος – mit kezdhetünk? Nem azt mondják az ókori írók határozottan, hogy a szó jelentése hagyomány? Nem volt-e a latin fabula szó, a mese rokonértelmű valami elmondottal, ahogyan az a történelem előtti időkben történt, nem pedig szükségszerűen kitalálttal? A kriticizmus ilyen zsarnokai és despota uralkodói mellett, mint amilyen a francia, angol és német orientalisták többsége, vége-hossza nem lesz a történelmi, földrajzi, etnológiai és filológia meglepetéseknek az elkövetkező évszázadban. A filozófiában a szánalmas teljesítmények az utóbbi időkben annyira általánossá váltak, hogy a közvélemény már semmin nem lepődik meg ezen a területen. Az egyik tanult elmélkedő már kijelentette, hogy Homérosz egyszerűen „az epika misztikus megszemélyesítője”,2/6 egy másik azt, hogy Hippokrátész, Eszkulápiosz fia „csak egy ábránd lehetett”, hogy az aszklepiadésziak függetlenül hét évszázados létezésüktől, egyszerűen „kitalációnak” bizonyulhatnak, hogy „Trója városa (ellentétben Dr. Schliemann-nal) csak a térképeken létezett, stb.. Ez után miért ne ösztönöznék a világot arra, hogy a régi idők minden eddigi történelmi szereplőjét tekintse mítosznak? Ha Nagy Sándorra nem lett volna szüksége a filológiának pörölyként, amivel a brahmani kronológiai állítások fejeit törheti be, akkor már régen egyszerűen „annektálási jelképpé” vagy „hódító lángelmévé” vált volna, ahogyan már néhány francia író javasolta.

Az üres tagadás az egyetlen menedék, ami a kritikusoknak maradt. Ez a legbiztosabb menedékhely egy bizonyos ideig, ahol az utolsó szkeptikusok menedéket találnak. Ugyanis az, aki fenntartás nélkül tagad, vele szükségtelen a vitatkozással vesződni, és így kerüli el azt, ami még rosszabb, hogy esetleg egy vagy két támadási pontot szolgáltasson vitapartnere cáfolhatatlan érveinek és tényeinek. Creuzer-nek, valamennyi modern szimbológus közül a legnagyobbnak, a legműveltebbnek a tudós német mitológusok tömegében, irigykednie kellett bizonyos szkeptikusok nyugodt elbizakodottságára, amikor egy reménytelen összevisszaság pillanatában beismerni kényszerült, hogy:

Arra kényszerülünk, hogy visszatérjünk a trollok és a szellemek elméleteihez, ahogyan azokat a régiek értették, [ez egy olyan tanítás,] ami nélkül teljesen lehetetlenné válik megmagyarázni bármit is a régiek misztériumaival kapcsolatban,2/7

amely misztériumok tagadhatatlanok.

A római katolikusok, akik pontosan az utóbbival megegyező istenimádásban bűnösek – amit a késői kaldeaiaktól, a libanoni nabatheusoktól és a megkeresztelkedett szabeusoktól2/8 kölcsönöztek, nem pedig a régi idők tanult csillagászaitól és beavatottaitól – most annak kiátkozásával elrejtenék a forrást, amiből eredt. A teológia és az egyház szíves-örömest összezavarná a tiszta forrást, ami a kezdetek óta táplálja őket, megakadályozandó, hogy az utókor belepillanthasson, és így meglássa eredeti ősalakját. Az okkultisták azonban úgy hiszik, hogy eljött az idő, hogy mindenki megkapja azt, amit megérdemel. Ami a többi ellenfelünket illeti – a modern szkeptikusokat, az epikureusokat, a cinikusokat és a szadduceusokat – ők találhatnak választ a tagadásukra a korábbi köteteinkben. Ami az ősi tanításokra szórt sok igazságtalan fröcskölődést illeti, ezek okát a következő szavakkal írtuk le az Isis Unveiled-ben:

Napjaink magyarázójának és kritikusának az ősi tudással kapcsolatos gondolkodását a templomok exoterizmusa korlátozza és fonja körül, szellemi megérzése vagy nem akar, vagy nem tud behatolni a régiek legbelsőbb szentélyébe, ahol a hierophant megtanította a neofitának, hogy a nyilvános istentiszteletet annak valódi fényében szemlélje. Egyetlen régi bölcs sem tanította azt, hogy az ember a teremtés koronája, és hogy a csillagos égboltot és az anyaföldünket az ő kedvéért teremtették.2/9

Amikor olyan szavakkal találkozunk, mint a fallicizmus,2/10 ami napjainkban nyomtatásban megjelenik, könnyű belátni, hogy a titkolózás és az eredeti értelemből való kiforgatás ideje elmúlt. A tudomány, a filológia, a szimbolizmus és az összehasonlító vallástan túlságosan messzire fejlődött ahhoz, hogy még mindig a teljes tagadásba burkolózzanak, az egyház pedig túlságosan bölcs és óvatos ahhoz, hogy most ne hozza ki a legjobbat a helyzetből. Eközben „Hecate rombuszait” és „Lucifer kerekeit”,2/11 amiket naponta tárnak fel babiloni helyszíneken, többé nem lehet világos bizonyítékként használni a sátánimádásra, mivel ugyanezek a jelképek megjelennek a latin egyház szertartásaiban is. Az utóbbi túlságosan művelt ahhoz, hogy ne legyen tudatában a ténynek, amely szerint még a késői kaldeaiak, akik fokozatosan beleestek a dualizmusba, minden dolgot két elsődleges princípiumra osztva, sem imádták soha a Sátánt vagy bálványokat jobban, mint a zoroasztriánusok, akiket most ugyanezzel vádolnak. De az is tény, hogy a kaldeaiak vallása legalább annyira magasan filozofikus volt, mint bármely más vallás, a duális és exoterikus teozófiájuk a zsidók féltve őrzött kincsévé vált, akik aztán arra kényszerültek, hogy megosszák azt a keresztényekkel. A párszikat a mai napig napimádattal vádolják, és még a kaldeai orákulumoknál is, a „Zoroaszter mágikus és filozófiai tanaiban” az ember a következőt találja:

Ne irányítsd a te gondolataidat a föld hatalmas méreteire,

Mert az igazság növénye nem abban gyökerezik.

Ne méricskélt a Nap méreteit sem, mérőrudakat összehordva,

Mert azt az Atya örök akarata hordozza, nem a te kedvedért van.

Ne foglalkozz a Hold zabolátlan pályájával, mert az mindig a kényszerűség útján halad.

A csillagok haladása sem a te kedvedért jött létre.

Hatalmas különbség volt az arra érdemesnek bizonyultak által tanított valódi istenimádás és a hivatalos vallások között. A mágusokat mindenféle babonasággal vádolták, de ez az, amit ugyanaz a kaldeai orákulum mond:

A madarak fenséges szárnyalása nem igaz,

Sem az áldozati állatok beleinek vizsgálata, ezek mind csak játékok,

A pénzsóvár csalás alapja, kerüld el ezeket,

Ha szeretnéd megnyitni a kegyesség szent paradicsomát,

Ahol az erény, a bölcsesség és az igazságosság gyűlik össze.2/12

Ahogyan a korábbi munkánkban mondtuk:

Akik figyelmeztetik az embereket a „pénzsóvár csalásra”, biztosan nem azok, akiket ezzel lehetne vádolni. Ha pedig csodálatosnak látszó cselekedeteket visznek véghez, elfogulatlanul ki merheti tagadni, hogy az csupán azért történt, mert a természetfilozófia és a pszichológiai tudomány olyan szintű tudásával rendelkeztek, ami ismeretlen tudósaink számára.2/13

A fent idézett stanzák meglehetősen furcsa tanítást jelentettek azok számára, akik egyetemesen isteneknek hitték és imádták a Napot, a Holdat és az égi seregeket. Mivel a mágikus érzékelések fenséges mélysége túl van a modern materialista gondolkodás hatókörén, ezért a kaldeai mágusokat szabeanizmussal és napimádattal vádolják, ami azonban csak a tanulatlan tömegek vallása volt.

 


 

III. fejezet A mágia eredete

 

A dolgok újabban tényleg eléggé megváltoztak. A kutatási területek kiszélesedtek, a régi vallásokat kicsit jobban megértik, és azóta a szörnyű nap óta, amikor a Francia Akadémia Benjamin Franklin által vezetett bizottsága Mesmer jelenéseit csak azért vizsgálta, hogy azokat sarlatánságnak és okos gazemberségnek nyilvánítsa, mind a pogány filozófia, mind a mesmerizmus bizonyos jogokat és kiváltságokat szerzett, és ma már teljesen eltérő nézőpontból tekintenek rájuk. De vajon kaptak-e teljes igazságszolgáltatást, és vajon bármennyivel is helyesebben ítélik-e meg őket? Attól tartunk, hogy nem. Az emberi természet most is ugyanolyan, mint amikor a pápa az előítélet erejéről a következőt mondta:

A különbség ugyanolyan nagy aközött,

Ahogyan a szemek látnak, mint ahogyan a dolgok látszanak.

Minden szokás önmagából veszi a színezéket,

Vagy néhányat a saját megnyilvánuló szenvedélyeink színeznek át,

Vagy a képzelet sugara felnagyít, megsokszoroz,

Összezsugorít, visszájára fordít, és tízezer színárnyalatot tesz hozzá.

Így századunk első évtizedeiben a hermetikus filozófiára mind a papság, mind a tudósok két teljesen ellentétes nézőpontból tekintettek. Az előbbiek bűnösnek és ördögtől valónak nevezték, az utóbbiak egyenesen tagadták az eredetiségét, függetlenül a bizonyítékoktól, amikkel minden korszak legképzettebb emberei álltak elő, beleértve a saját korunkat is. A tudós Kircher atyát például figyelembe sem vették, és az állítását, amely szerint valamennyi, Mercurios Trismegistos, Berosus, Sziroszi Pherecydes, stb. munkájaként ismert töredék olyan tekercs volt, amely megmenekült a nagy Alexandriai Könyvtár százezer kötetét felfaló tűzvésztől, egyszerűen kinevették. Mindazonáltal Európa tanult osztályai tudták akkor, ahogyan most is, hogy a híres Alexandriai Könyvtárat, a „korszakok csodáját” Ptolemaiosz Philadelphosz alapította, hogy sok kéziratát gondosan lemásolták a szent szövegekről és a legrégibb kaldeai, föníciai, perzsa, stb. pergamenekről, és hogy ezek az átiratok és másolatok újabb százezer tekercset tettek ki, ahogyan Josephus és Strabo állítja.

Van még Alexandriai Kelemen kiegészítő bizonyítéka is, aminek valamilyen mértékig hitelt kellene adni.3/1 Kelemen tanúsítja Toth könyvei további 30 ezer kötetének létezését, amit Osymandias sírboltjának könyvtárában helyeztek el, a bejárat fölött, ahová a következő szavakat vésték fel: „Gyógyulás a léleknek”.

Azóta – ahogyan mindenki tudja – a „hamis” Pymander és a nem kevésbé „hamis” Aszklepiosz „apokrif” munkáinak teljes szövegét megtalálta Champollion Egyiptom legősibb nyelvemlékeiben.3/2 Ahogyan az Isis Umveiled-ben mondtuk:

Miután egész életüket a régi egyiptomi bölcsesség feljegyzései tanulmányozásának szentelték, mind Champollion-Figéac, mind ifjabb Champollion nyilvánosan kijelentették, függetlenül a sok elfogult ítélettől, amiket bizonyos elhamarkodott és ostoba kritikus kockáztatott meg, hogy Hermész Könyvei „tényleg egyiptomi hagyományok nagy tömegét tartalmazzák, amiket folyamatosan erősítenek meg a legrégebbi ókor Egyiptomának leghitelesebb feljegyzései és szövegemlékei”.3/3

Champollion, mint egyiptológus érdemeit senki nem kérdőjelezi meg, és ha ő kijelenti, hogy minden a rejtélyes Hermész Triszmegisztosz írásainak pontosságát bizonyítja, és ha azt az állítást, hogy azok ősisége az idő homályába vész, megerősíti a legapróbb részletekig, akkor a kriticizmusnak tényleg teljesen elégedettnek kellene lennie. Champollion ezt mondja:

Ezek a feliratok a legősibb igazságok egyedüli megbízható visszhangjai és kifejeződései.

Azóta, hogy e szavakat leírta, a „mitikus” Orfeusz egyes „apokrif” verseit ugyancsak megtalálták szóról szóra lemásolva hieroglifákban, a negyedik dinasztia bizonyos felirataiban, különböző istenségeknek címezve. Végül Creuzer felfedezte, és azonnal rá is mutatott arra a nagyon fontos tényre, hogy Homérosznál és Hésziodosznál található számos részletet a két nagy költő kétséget kizáróan az orfikus himnuszokból vette kölcsön, így bizonyítva, hogy az utóbbiak lényegesen régebbiek, mint az Iliász és az Odüsszeia.

Így tehát az ősi állítások fokozatosan igazolódnak, a modern kriticizmusnak pedig meg kell hajolnia a bizonyítékok előtt. Sok olyan író van most, aki bevallja, hogy az olyan típusú irodalmat, mint Egyiptom hermetikus munkái, soha nem lehet túlságosan messze, a történelem előtti korokba helyezni. Sok ilyen ősi munka szövegét – beleértve Enoch-ét is –, amiket évszázadunk kezdetén nagy hangon „apokrifnek” nyilvánítottak, most felfedezik és felismerik Kaldea, India, Fönícia, Egyiptom és Közép-Ázsia legtitkosabb és legszentebb szentélyeiben. De még az ilyen bizonyítékoknak sem sikerült meggyőznie materialistáink zömét. Ennek oka nagyon egyszerű és nyilvánvaló. Mindezek a szövegek – amiket az ókorban egyetemes tisztelet övezett, amiket a nagy templomok titkos könyvtáraiban őriztek, amiket a legnagyobb államférfiak, klasszikus írók, filozófusok, királyok, világi emberek, valamint hírneves bölcsek tanulmányoztak (ha nem is mindig sajátítottak el) – micsodák voltak? Értekezések a mágiáról és az okkultizmusról, tisztán és egyszerűen a ma kigúnyolt és tabunak tekintett teozófia –, innen ered a kiközösítésük.

Vajon akkor az emberek annyira egyszerűek és hiszékenyek voltak Pythagorasz és Platon idejében? Vajon Babilon, Egyiptom, India és Görögország milliói nagy bölcseik vezetésével valamennyien olyan ostobák voltak, hogy a fejlett műveltség és civilizáció azon időszakaiban, amik megelőzték az időszámításunk szerinti első évet – ez utóbbi csak a középkori fanatizmus intellektuális sötétségének szülője volt – olyan sok, egyébként nagyszerű ember az életét egy puszta illúziónak, egy mágiának nevezett babonaságnak szentelte? Úgy látszana, ha az ember megelégedne a modern filozófia szavaival és következtetéseivel.

Bármely művészetnek és tudománynak, bármi is legyen a belső érdeme, megvannak a maga felfedezői és művelői, ennek következtében a szakemberei, hogy tanítsák azt. Mi az okkult tudományok vagy a mágia eredete? Kik voltak annak tanítói, és mit tudunk róluk akár a történelemben, akár a legendákban? Alexandriai Kelemen, az egyházalapító atyák közül az egyik legintelligensebb és legműveltebb, ezt a kérdést a Stromateis című művében válaszolja meg. A neoplatonikus iskola e korábbi diákja így érvel:

Ha létezik tanítás, akkor meg kell keresnünk a tanítót.3/4

Ennek megfelelően bemutatja, hogy Cleanthes-t Zeno tanította, Theophrastus-t Arisztotelész, Metrodorus-t Epikurosz, Platónt Szókratész, stb. Majd hozzáteszi, hogy amikor tovább keresett visszafelé Pythagoraszig, Phereküdészig és Thalészig, még mindig azok tanítóit kellett keresnie. Ugyanez vonatkozik az egyiptomiakra, az indiaiakra, a babiloniakra és magukra a mágusokra is. Azt mondja, nem tudta befejezni a kérdezést, hogy megtudja, ki volt az, akit mindannyian a tanítójuknak tudtak. Amikor pedig (Kelemen) lerajzolta a kutatását egészen az emberiség bölcsőjéig, az emberiség első generációjáig, újra megismételte a kérdését: „Ki az ő tanítójuk?” Úgy okoskodik, hogy az ő tanítójuk nyilvánvalóan „nem lehetett ember”. De még akkor is, amikor eljutott olyan magasságokba, mint az angyaloké, ugyanaz a kérdést lehet feltenni velük kapcsolatban: „Kik voltak az ő tanítóik (mármint az ’isteni’ és a ’bukott’ angyaloké)?”

A jó egyházatya hosszas érvelésének természetesen az a célja, hogy felfedezzen két különböző tanítót, az egyik a bibliai pátriárkák tanítója, a másik pedig a pogányok tanítója. A Titkos Tanítás tanulmányozóinak azonban nem kell ilyesmivel fáradozniuk. Az ő tanítóik teljesen tisztában vannak azzal, kik voltak elődeik mesterei az okkult tudományok és bölcsesség terén.

A két tanár, akiket Kelemen végül kinyomozott, és ahogyan várható volt, Isten és örökös és örökkévaló ellensége és ellenfele, az Ördög, mivel Kelemen kutatásának tárgya a hermetikus filozófia duális oldalára, az okra és okozatra vonatkozik. Elismerve az erények erkölcsi szépségét, amiket minden okkult munkában hirdetnek, amikkel csak megismerkedett, Kelemen tudni szeretné a tanítás és a gyakorlat, a jó és a gonosz mágia közötti szemmel látható ellentmondás okát, és arra a következtetésre jut, hogy a mágiának két eredete van, isteni és sátáni. Érzékeli annak két csatornára történő kettéágazódását, és innen származik a levezetése és következtetése.

Ezt mi is érzékeljük, anélkül azonban, hogy az ilyen kettéágazódást sátáninak minősítenénk, mert a „baloldali ösvényt” alapítójának kezei által elindítottnak ítéljük meg. Egyébként Kelemen saját vallásának eredményei alapján ítélve, és a Mesterük halála óta élt bizonyos tanítóinak életén végigmenve az okkultistáknak joguk lenne némileg ugyanarra a következtetésre jutnia, mint Kelemennek. Joguk lenne azt mondani, hogy amíg Krisztus, valamennyi valódi keresztény Mestere minden tekintetben isteni volt, azok, akik alkalmazták az inkvizíció borzalmait, az eretnekek, zsidók és alkimisták, a protestáns Kálvin – aki megégette Servetus-t – megkínzását és elpusztítását, egészen az amerikai boszorkányok megkorbácsolóiig és megégetőikig, az ő Mesterüknek az Ördögnek kellett lennie. Mivel azonban az okkultisták nem hisznek az Ördögben, lehetetlen a számukra, hogy ilyen módon vágjanak vissza.

Kelemen tanúságtétele azonban értékes, amennyiben megmutatja (1) az ő idejében létező okkult tudományokkal kapcsolatos művek óriási mennyiségét, és (2) a különleges képességeket, amiket bizonyos emberek ezeken a tudományokon keresztül szereztek meg.

Például a Stromateis-éből a teljes hatodik könyvet arra áldozza, hogy az igazi és a hamis filozófiák két első „Mesterét” kutassa, akiket – ahogyan mondja – egyaránt megőriztek az egyiptomi szentélyekben. Az is nagyon találó, hogy megszólítja a görögöket, megkérdezve tőlük, miért ne tudnák elfogadni Mózes „csodáit”, mint olyanokat, mivel ugyanazokat a kiváltságokat hirdetik saját filozófusaik esetében, és erre számos példát ismertet. Ahogyan mondja, Æchus az, aki okkult képességeit egy csodás esőn keresztül kapja meg, Aristæus az, aki felkelti a szeleket, Empedocles az, aki lecsendesíti a szélvihart, és kényszeríti arra, hogy elüljön, stb.3/5

Mercurius Triszmegisztosz könyvei keltették fel leginkább az érdeklődését.3/6 Fellelkesíti a Sybilla-i könyvekben Hystaspes (vagy Gushtasp) magasztalása is, sőt, még a tisztességes asztrológia is.

Minden korban használták a mágiát, és visszaéltek azzal, mint ahogyan a mi korunkban használják a mesmerizmust vagy hipnotizálást, és visszaélnek vele. Az ókori világnak megvoltak a maga Apollóniusz-ai és Phereküdész-ei, és az értelmes emberek akkor meg tudták őket különböztetni, mint ahogyan most is meg tudják. Miközben nincs olyan klasszikus vagy pogány író, aki egyetlen hibás szót is talált volna például Tyana-i Apollóniusz esetében, ez nem mondható el Phereküdész esetében. Miletia-i Hesychius, Byblos-i Philo és Eusthathius az utóbbit egyöntetűen azzal vádolják, hogy a filozófiáját és a tudományát démonikus hagyományokra, vagyis varázslásra építette. Cicero kijelenti, hogy Phereküdész potius divinus quam medicus, „inkább egy jövendőmondó, mint orvos”, Diogenész Laerciusz pedig nagyszámú történetet ismertet a jövendöléseivel kapcsolatban. Egyik nap Phereküdész megjósolja, hogy egy tőle több száz km-re levő hajó hajótörést fog szenvedni, más alkalommal azt jövendöli, hogy a spártaiakat el fogják foglalni az árkádiaiak, végül pedig előre látja saját nyomorúságos végét is.3/7

Nem feledkezve meg azokról az ellenvetésekről, amiket majd az itt bemutatott ezoterikus tanokról szóló tanításokkal kapcsolatban tesznek, az író arra kényszerül, hogy egyesekkel már most szembesüljön.

Az olyan gyanúsítgatások, mint amilyeneket Kelemen előhoz a „pogány” adeptusok ellen, csak bizonyítják a tisztánlátó képességek és az előrelátás létezését minden korban, ugyanakkor nem jelentenek bizonyítékot az Ördög létezésére. Ezért ezeknek nincs értéke a nem keresztények számára, akiknek a Sátán a hit egyik fő tartóoszlopa. Baronius és de Mirville például a démonológia egyik megdönthetetlen bizonyítékát találják az anyag és a szellem egyaránt örökkévalóságában való hitben!

De Mirville azt írja, hogy Phereküdész:

Elvileg lehetségesnek tartja Zeusz vagy Ether elsőségét, majd pedig ugyanazon a síkon vele egyaránt örökkévaló és együtt cselekvő princípiumot, amit az ötödik elemnek vagy Ogenos-nak nevez.3/8

Majd hangsúlyozza, hogy az Ogenos jelentése úgy adható meg, mint ami bezár, ami rabságban tart, és ez Hádész, „vagy egy szóval a pokol”. A szinonimákat minden iskolás gyerek ismeri anélkül, hogy a márki venné a fáradságot, hogy megmagyarázná az Akadémiának, ami pedig a levezetést illeti, minden okkultista természetesen tagadni fogja azt, és csak mosolyog dőreségén.

A latin egyház nézeteinek összegzése – ahogyan a de Mirville márkival megegyező jellegű szerzők ismertetik – így foglalható össze: a hermetikus könyvek, azok bölcsessége – függetlenül attól, hogy azt Rómában teljesen elfogadják – „Káin, az átkozott által az emberiségre hagyott örökség”. „Általánosan elfogadott a történelemben” – mondja a Sátán modern életrajzírója:

Hogy a vízözön után a Nagyúr és leszármazottai azonnal újra elterjesztették a káiniták és az elsüllyedt faj ősi tanításait.3/9

Ez mindenesetre azt bizonyítja, hogy a mágia, vagy a varázslás, ahogyan ő nevezi, egy vízözön előtti művészet, és így egy pont ide. Mert ahogyan mondja:

Berosius bizonyítéka Ham-ot azonossá teszi az első Zoroaszterrel, Baktria alapítójával, Babilon minden mágikus művészetének első megteremtőjével, a Chemesenua-val vagy Cham-mal,3/10 a Noé idejének becsületes emberei számára a rossz hírűvel,3/11 végül pedig Egyiptom imádatának tárgyával, amely megkapva a χημεία nevét, amiből a kémia származik, a tiszteletére megépítette Choemnis városát, vagy „a tűz városát”.3/12 Azt mondják, Ham rajongott érte, amikor a Chammaim nevet adták a piramisoknak, és idővel ez a szó durvult el a mi „chimney” (kémény) modern főnevünkké.3/13

Ez az állítás teljesen hibás. Egyiptom volt a kémia bölcsője és annak születési helye – ezt mára meglehetősen jól ismerik. Kenrick és mások csak azt mutatják be, hogy a szó tövének chemi-nek vagy chem-nek kell lennie, ami nem Cham vagy Ham, hanem Khem, a misztériumok egyiptomi fallikus istene.

De ez nem minden. De Mirville azon van, hogy sátáni eredetet találjon még a mostanra gyermeteggé vált Tarot számára is.

Így folytatja mondandóját:

Ami pedig e gonosz mágia terjesztésének eszközeit illeti, a hagyomány megmutatja azokat bizonyos rovásírásos karakterekben, amiket fémlemezeken [vagy fémfóliákon, pengéken] talált meg, amelyek megmenekültek az özönvíz pusztításától.3/14 Ezt lehetne legendának tekinteni, ha további felfedezések nem azt mutatnák, hogy messze nem arról van szó. Olyan lemezeket találtak, amiket furcsa és teljesen megfejthetetlen karakterek borítanak, olyan karakterek, amik kétségtelenül ősiek, amelyeknek a chamita-k [a szerzőnél ők a varázslók] csodálatos és szörnyűséges képességeik eredetét tulajdonítják.3/15

Hagyjuk rá azonban a jámbor szerzőre a saját ortodox hiedelmeit. Mindenesetre úgy tűnik, teljesen őszinte a nézeteiben. Mindazonáltal ügyes érveit az alapjainál kell meggyengíteni, mert matematikai alapon kell bebizonyítani, hogy kicsoda, vagy inkább micsoda volt valójában Káin és Ham. De Mirville csupán egyházának hűséges fia, aki abban érdekelt, hogy Káint megtartsa antropomorf jellegében, és jelenlegi helyén a „Szentírásban”. Másrészről viszont az okkultizmus tanulója egyedül az igazságban érdekelt. De természetes fejlődése során annak a kornak is el kell jönnie.

 


 

IV. fejezet A beavatottak titoktartása

 

A Jézusnak tulajdonított mondások és példabeszédek valótlan mennyiségén a legkevésbé sem csodálkozhatunk. Orpheusz-tól, az első beavatott adeptustól kezdve, akire a történelem egy pillantást vet a kereszténység előtti korszak ködében, Pythogorasz-on, Konfuciuszon, Buddhán, Jézuson, Tyana-i Apolloniuszon keresztül Ammoniusz Saccas-ig nem volt olyan tanító vagy beavatott, aki bármit is írásba foglalt volna a köznép számára. Kivétel nélkül valamennyien mindig hallgatást és titoktartást ajánlottak bizonyos tényekkel és cselekedetekkel kapcsolatban. Konfuciusztól kezdve, aki visszautasította, hogy nyilvánosan és kielégítően elmagyarázza, mit értett a „Nagy Végletén”, vagy megadja a kulcsot az „előjelek” segítségével történő jövendöléshez, egészen Jézusig, aki ráparancsolt a tanítványaira, hogy ne mondják meg az embereknek, hogy ő Krisztus4/1 (Chrestos), a „szenvedés” és a megpróbáltatások embere a legfelsőbb és utolsó beavatása előtt, vagy hogy végrehajtotta a feltámasztás „csodáját”.4/2 Az apostoloknak meg kellett őrizniük a hallgatást, és így a bal kéz nem tudhatta, mit csinált a jobb, egyszerűbb szavakkal: a Bal Kéz tudományának veszélyes szakértői – a Jobb Kéz adeptusainak szörnyű ellenségei, különösen azok legmagasabb beavatása előtt – nehogy hasznot húzzanak a nyilvánosságból, és így ártani tudjanak mind a gyógyítónak, mind a betegnek. Ha pedig a fentiekről azt állítják, hogy egyszerűen csak feltételezés, akkor vajon mi lehet a következő félelmetes szavak jelentése?

Néktek adatott, hogy az Isten országának titkát tudjátok, ama kívül levőknek pedig példázatokban adatnak mindenek. Hogy nézvén nézzenek és ne lássanak; és hallván halljanak és ne értsenek, hogy soha meg ne térjenek és bűneik meg ne bocsáttassanak.4/3

Hacsak nem a hallgatás és a karma törvényének értelmében magyarázzuk, ennek a megjegyzésnek a legteljesebb önzősége és szívtelen szellemisége szinte túlságosan is nyilvánvaló. Ezeket a szavakat közvetlenül összekapcsolják az eleve elrendelés szörnyűséges dogmájával. A jó és értelmes keresztények tényleg ilyen kegyetlen önzés gyalázatos szerepét osztják Megváltójukra?4/4

Az ilyen, példabeszédekbe foglalt igazságok terjesztésének munkája a nagy beavatottak tanítványaira hárult. Az ő kötelességük volt a titkos tanítás alaphangjának követése anélkül, hogy feltárták volna misztériumait. Ezt megfigyelhetjük valamennyi nagy adeptus történetében. Pythagorasz az osztályait felosztotta exoterikus és ezoterikus előadások hallgatóira. A mágusok tanításaikat és beavatásaikat Baktria távoli rejtett barlangjaiban kapták. Amikor Josephus kijelenti, hogy Ábrahám matematikát tanított, akkor ezen „mágiát” értett, mert a matematika pithagoraszi kódja ezoterikus tudományt vagy gnózist jelentett.

Wilder professzor megjegyzi:

Júdea és Carmel esszénusai hasonló megkülönböztetéseket tettek, a hozzájuk csatlakozókat neofitákra, testvérekre és tökéletesekre osztották. … Ammonius tanítványainak esküt kellett tenniük, hogy nem árulják el a magasabb szintű tanításokat, kivéve azokat, akik teljesen megtanulták és begyakorolták azokat [felkészültek a beavatásra]4/5

Az egyik legnyomósabb okot a szigorú titoktartás szükségességére maga Jézus adta meg, ha az ember hihet Máténak. Ugyanis a Mesterrel egyenesen ezeket a szavakat mondatja:

Ne adjátok azt, a mi szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat lábaikkal, és néktek fordulván, meg ne szaggassanak titeket.4/6

Mélységes igaz és bölcs szavak. Korunkban sokan vannak, még közöttünk is, akiket erőszakosan emlékeztetnek rájuk – gyakran akkor, amikor már túl késő.4/7

Még Maimonides is hallgatást javasol a Biblia szövegeinek valódi jelentésével kapcsolatban. Ez a rendelkezés romba dönti azt az állítást, hogy a „Szentírás” az egyedüli könyv a világon, amelynek isteni jóslatai egyszerű, kendőzetlen igazságokat tartalmaznak. Lehet, hogy így van a képzett kabbalisták esetében, de biztosan az ellenkezője igaz a keresztények esetében. Mert a tudós héber filozófus ezt mondja:

Mindazoknak, akik rátalálnak Mózes I. Könyvének valódi jelentésére, vigyázniuk kell, hogy ne fecsegjék ki azt. Ez egy olyan irányelv, amit minden bölcsünk ismételten elmond nekünk, és mindenek fölött vonatkozik ez a hat nap munkájára. Ha egy személy magától, vagy más valaki segítségével felfedezi annak valódi jelentését, akkor csendben kell maradnia, vagy ha beszél, akkor homályosan kell róla beszélnie, talányos módon, ahogyan én magam is teszem, a többit pedig hagyom, hogy kitalálják azok, akik képesek megérteni engem.

Miután az Ószövetség jelképrendszerét és ezotériáját így beismeri az egyik legnagyobb zsidó filozófus, az csak természetes, hogy találunk olyan keresztény alapító atyákat, akik ugyanezt a beismerést teszik az Újszövetséggel és általánosságban a Bibliával kapcsolatban. Így azt találjuk, hogy Alexandriai Kelemen és Origenész bevallja ezt olyan egyszerű szavakkal, amilyenekkel csak tudják. Kelemen, akit beavattak az eleuziszi misztériumokba, azt mondja, hogy:

Az ott tanított tanok magukba foglalták minden oktatás végcélját, ahogyan azt átvették Mózestől és a többi prófétától.

Ez a tények csekély elferdítése, ami megbocsátható a jó atyának. Végül is ezek a szavak elismerik, hogy a zsidók misztériumai azonosak voltak a pogány görögökéivel, akik az egyiptomiaktól vették át azokat, akik pedig a kaldeaiaktól kölcsönözték, akik pedig az árjáktól, az atlantisziaktól kapták, és így tovább – messze túl annak a fajnak az idején is. Az Evangélium titkos jelentését is nyíltan feltárja Kelemen, amikor azt mondja, hogy a hit misztériumait nem kell mindenkinek feltárni.

Mivel azonban ezt a hagyományt nem hozzák nyilvánosságra, csak annak, aki felfogja a szó nagyszerűségét, ezért szükségszerű elrejteni egy misztériumban az elmondott bölcsességet, amit az Isten Fia tanított.4/8

Nem kevésbé szókimondó Origenész a Bibliával és annak jelképes meséivel kapcsolatban. Így kiált fel:

Ha ragaszkodunk a betűhöz, és bizonyára megértjük, mi van ilyen módon leírva a zsidók és a köznép törvényében, akkor el kell pirulnom, amikor fennhangon elismerem, hogy Isten az, aki ezeket a törvényeket adta, akkor pedig az emberek törvényei kiválóbbnak és ésszerűbbeknek tűnnek.4/9

Jogosan „pirulhatott el” a korai kereszténység nyílt és őszinte atyja a viszonylagos tisztaság idejében. A mi nagyon irodalmias és civilizált korunk keresztényei azonban egyáltalán nem pirulnak el, éppen ellenkezőleg, beveszik a „fényt” a Nap keletkezése előtt, az Édenkertet, Jónás cethalát és mindent, függetlenül attól, amit ugyanez az Origenész kér egy nagyon természetes méltatlankodó kitörésében:

Milyen értelmes ember fog egyetérteni azzal a kijelentéssel, hogy az első, a második és a harmadik napon, amelyen este és reggel volt, azok Nap, Hold és csillagok nélkül voltak, az első nap pedig mennybolt nélkül? Milyen idióta ember az, aki feltételezné, hogy Isten fákat ültetett a Paradicsomban, az Édenkertben, mint egy gazdálkodó, stb.? Azt hiszem, minden embernek ezeket a dolgokat képeknek kell gondolnia, amik mögött rejtett jelentés húzódik.4/10

Mégis „ilyen idióták” millióit találjuk meg megvilágosodott korunkban, és nem csak a harmadik században. Amikor Pál egyértelmű kijelentését a Galáciabeliekhez, IV. 22-25-ben, amely szerint Ábrahám és két fia története egészében „egy allegória”, és hogy „Ágár a Sínai hegy”, hozzávesszük ehhez, akkor tényleg tehető némi szemrehányás mind a keresztényeknek, mind a pogányoknak, akik visszautasítják, hogy a Bibliát bármilyen más megvilágításban fogadják el, mint egy nagyon ötletes allegóriáéban.

Simeon Ben-„Jochai” rabbi, a Zohar szerkesztője soha nem közölte tanításának legfontosabb pontjait máshogyan, csak szóban, és csak nagyon korlátozott számú tanítványának. Ezért a Mercavah-ba való végső beavatás nélkül a Kabalah tanulmányozása mindig is tökéletlen lesz, a Mercavah-t pedig csak „sötétben, egy elhagyatott helyen és sok rettenetes próbatétel után” lehet tanítani. A nagy zsidó beavatott halála óta ez a titkos tanítás a külvilág számára feltörhetetlen titokként maradt fenn.

A tiszteletreméltó tannaim szektában azok voltak a bölcs emberek, akik gyakorlatilag titkokat tanítottak, és néhány tanítványt beavattak a nagy és végső misztériumba. Viszont a Mishna Hagiga 2. fejezete azt mondja, hogy a Mercaba tartalomjegyzékét „csak a bölcs öregeknek kell átadni”. A Gemara még ennél is dogmatikusabb. „A misztériumok fontosabb titkait még minden pap előtt sem tárták fel. Egyedül a beavatottaknak árulták el azokat”. Úgy találjuk, ugyanez az erős titoktartás uralkodott minden ősi vallásban.4/11

Mit mond maga a Kabalah? A nagy rabbijai ténylegesen megfenyegették azt, aki szó szerint fogadta el kijelentéseiket. Ezt olvassuk a Zohar-ban:

Jaj annak az embernek, aki a Tórában, tehát a Törvényben csak egyszerű ismertetést és közönséges szavakat lát! Mert ha tényleg csak ezeket tartalmazná, akkor akár ma is meg tudnánk alkotni egy Tórát, ami sokkal érdemesebb a csodálatra. Mert ha csak az egyszerű szavakat találjuk meg, akkor csak a föld törvényhozóihoz kellene fordulnunk,4/12 azokhoz, akikben a leggyakrabban találkozunk a legnagyobb kiválósággal. Elegendő lenne leutánoznunk őket, és megalkotni egy Tórát az ő szavaik és példájuk alapján. Ez azonban nem így van, a Tóra minden szava emelkedett jelentést és fennkölt misztériumot tartalmaz… A Tóra elbeszélései a Tóra díszruhái. Jaj annak, aki az öltözéket magának a Tórának tekinti… Az egyszerű emberek csak az öltözéket vagy az elbeszélést veszik észre, nem ismernek más dolgot, nem látják meg, ami a ruházat alatt megbújik. A képzettebb emberek nem figyelnek oda az öltözékre, csak a testre, amit betakar.4/13

Ammonius Saccas azt tanította, hogy a bölcsesség-vallás titkos tanítása teljességében megtalálható Thoth (Hermész) Könyveiben, amelyekből Pythagorász is és Platón is a tudását és filozófiája nagy részét vette. Ezekről a könyvekről pedig kijelentette, hogy „azonosak a távoli kelet bölcseinek tanításaival”. A. Wilder professzor megjegyzi:

Mivel a Thoth név főiskolát vagy gyülekezetet jelent, nem teljesen valószínűtlen, hogy a könyveket azért nevezték így, mert Memphisz papi testvériségének összegyűjtött jövendöléseit és tanításait tartalmazták. Wise rabbi ugyanezt a hipotézist terjeszti elő a zsidó szentírásokban feljegyzett isteni kijelentésekkel kapcsolatban.4/14

Ez nagyon valószínű. Csak az „isteni kijelentéseket” nem értették meg eddig soha az avatatlanok. Philo Judæus, egy beavatatlan megpróbálta megadni azok titkos jelentését, és kudarcot vallott.

Azonban a Thoth Könyvei, vagy a Biblia, a Védák vagy a Kabalah mind ugyanazt a titoktartást írják elő a bennük szimbolizált bizonyos természeti misztériumokkal kapcsolatban. „Jaj annak, aki tiltott módon kifecsegi az Első Beavató által fülébe súgott szavakat.” Azt, hogy kicsoda a „Beavató”, világossá tette az Enoch Könyve:

Tőlük [az angyaloktól] hallottam mindent, és megértettem, amit láttam, azt, ami nem ebben a generációban [fajban] történik meg, hanem egy olyan generációban, ami majd egy távoli időszakban következik el [a 6. és a 7. fajokban] a kiválasztottak [beavatottak] miatt.4/15

Továbbá azt mondja azok megítélésével kapcsolatban, akik megismerve „az angyalok minden titkát” felfedik azokat, hogy:

Felfedeztek titkokat, és ők azok, akik megítéltetnek, nem pedig te, fiam [Noé]… te tiszta vagy és jó, és nem kell a szemedre hányni semmit titkok felfedezéséért [felfedéséért].4/16

Vannak azonban olyanok az országunkban, akik miután „titkokat fedeznek fel” a maguk erejéből és kizárólag saját tanulásuk és éleselméjűségük következtében, és akik mindamellett becsületes és egyenes emberek, akiket nem rettentenek el a fenyegetések vagy a figyelmeztetés, mivel soha nem tettek titoktartási fogadalmat, teljesen megdöbbennek ilyen felfedezések esetén. Egyikük az egyik „Kulcs a zsidó-egyiptomi misztériumhoz” művelt szerzője és felfedezője. Ahogyan mondja, van „néhány furcsa tulajdonság, ami a Biblia közzétételével és formájával kapcsolatos”.

Azok, akik ezt a könyvet összeállították, ugyanolyan emberek voltak, mint mi vagyunk. Ismerték, látták, kezelték és megértették a kulcs mértéken keresztül4/17 az élet törvényét, az örökké tevékeny Istent.4/18 Nem kellett azt hinniük, hogy Ő létezik, hogy dolgozik, hogy tervez, hogy megvalósít, mint egy hatalmas gépész és építész.4/19 Akkor mi volt az, ami egyedül nekik megőrizte ezt a tudást, miközben először Isten embereiként, másodszor pedig Jézus Krisztus apostolaiként szűkmarkúan odavetettek egy látást akadályozó rituális szertartást és üres tanítást a hitről, de bizonyítékul a lényeget nem, ami éppen azoknak az érzékeknek a gyakorlásán keresztül jön meg, amiket az Istenség minden embernek megadott alapvető eszközként bármilyen helyes felfogóképesség megszerzéséhez? A misztérium, a példabeszéd, a közmondás és a valódi jelentés elrejtése az Ó- és az Újszövetség lényege. Vegyük azt, hogy a Biblia elbeszéléseit arra találták ki, hogy megtévesszék a tudatlan tömeget, még akkor is, amikor az erkölcsi kötelességek legtökéletesebb gyűjteményét kötelezővé tették. Hogyan lehetséges igazolni annyi nagy megtévesztést egy isteni gazdálkodás részeként, amikor ahhoz a gazdálkodáshoz – a dolgok természetének megfelelően – az egyszerű és tökéletes szavahihetőség jellegzetességét kell tulajdonítani? Milyen misztérium van, vagy milyennek kell valószínűleg lennie Isten igazságainak kihirdetésében?4/20

Mindenesetre annál semmi sem biztosabb, hogy ezeket a misztériumokat kezdettől fogva átadják. Ez pedig így volt már az első, félisteni, tiszta és szellemi emberfajok esetében is. Rendelkeztek „Isten igazságaival”, és annak, valamint ideáljaiknak megfelelően éltek. Megőrizték azokat mindaddig, amíg alig volt bármilyen gonoszság, ebből következően alig volt lehetséges annak a tudásnak és azoknak az igazságoknak a rossz célra történő felhasználása. Azonban a fejlődés és az anyagiságba való fokozatos lesüllyedés szintén egy ilyen „igazság” és „Isten” egyik törvénye. Ahogyan az emberiség fejlődött, és minden egyes generációval egyre földibbé, evilágibbá vált, minden átmeneti én individualitása elkezdett előre tolakodni. A személyes önzőség az, ami kifejlődik, és arra buzdítja az embert, hogy használja rossz célra a tudását és képességét. Az önzés pedig emberi építmény, amelynek ablakai és ajtói állandóan szélesre vannak tárva, hogy mindenféle gonoszság beléphessen az ember lelkébe. Kevesen voltak az emberek az emberiség ifjú korában, és még kevesebben vannak most azok, akik hajlandóságot éreznek a gyakorlatba átültetni a pápa erőteljes kijelentését, hogy kitépné a saját szívét, ha az csak arra lenne képes, hogy önmagát szeresse, és kinevesse valamennyi szomszédját. Ebből eredt annak szükségessége, hogy fokozatosan el kellett venni az embertől az isteni tudást és erőt, ami minden új emberi ciklussal egyre veszélyesebbé vált, mint egy kétélű fegyver, amelynek a gonosz oldala állandóan fenyegette az ember szomszédját, és amelynek a jóra való ereje csupán az én-re fecsérlődött el. Az a kevés „kiválasztott”, akiknek a belső természete a külső fizikai növekedéstől érintetlenül maradt, így idővel a felfedett misztériumok egyedüli őrzőjévé vált, és ők a tudást azoknak adták át, akik a legalkalmasabbak voltak annak átvételére, míg a többiek számára elérhetetlenné tették azt. Utasítsuk el ezt a Titkos Tanításokból származó magyarázatot, és a vallás valódi fogalma rokon értelművé válik a megtévesztéssel és a csalással.

Mégis, azt nem lehet megengedni, hogy a tömegek valamilyen erkölcsi megszorítások nélkül maradjanak. Az ember állandóan sóvárog egy „azon túl” után, és nem élhet valamiféle eszme nélkül, ami jelzőfényként és vigaszként szolgál. Ugyanakkor nincs egyetlen olyan átlagember sem – még a mi általános oktatási rendszerünkben sem –, akire rá lehetne bízni túlságosan metafizikus igazságokat, amik túl finomak ahhoz, hogy elméjével felfogja, annak veszélye nélkül, hogy fenyegető reakciót váltson ki, és az istenekben és a szentekben való hit helyet engedjen egy tudománytalan sötét ateizmusnak. Egyetlen valódi emberbarát, így egyetlen okkultista sem álmodna egy pillanatig sem olyan emberiségről, amelynek nincs egy szemernyi vallása sem. Még a modern idők vallása Európában, ami a vasárnapokra korlátozódik, is jobb a semminél. De ha – ahogyan Bunyan mondja – „a vallás a legjobb fegyver, ami az embernek lehet”, akkor biztosan a „legrosszabb lepel”, és ez a „lepel” és csalárd fondorlat, ami ellen az okkultisták és teozófusok harcolnak. A valódi eszményi Istenség, az egyetlen élő Isten a természetben soha nem szenvedhet kárt az emberi imádat során, ha félrehúzzák azt a külső leplet, amit az emberi képzelet szült, és amit a hatalomra és uralkodásra éhes papság alattomos keze vetett az Istenségre. Ennek az évszázadnak a kezdetével ütött az óra, hogy az egyes népek „legmagasabb isteneit” megfosszák trónjaiktól az Egy Egyetemes Istenségnek, a megváltoztathatatlan törvény és nem az irgalmasság istenének, a méltó ítélet és nem a kegyelem istenének javára. Ez a kegyelem csupán ösztönző lenne a rossz cselekedetre, és annak megismétlésére. A legnagyobb bűntény, amit az emberiség ellen valaha is elkövettek, azon a napon történt, amikor az első pap kitalálta az első önző célra elmondott imát. Egy isten, akit ki lehet engesztelni gonosz imákkal, hogy az imádkozó „fegyvereit áldja meg”, és küldjön vereséget és halált ellenségeinek ezreire – a testvéreire. Egy Istenség, akiről fel lehet tételezni, hogy nem fordít süket füleket olyan dicsőítő énekek felé, amik össze vannak keverve könyörgésekkel az én számára „kedvező széljárásért”, ami természetesen katasztrofális más hajósok én-jei számára, akik az ellenkező irányból jönnek. Nos, az Istennek ez az elképzelése az, ami táplálta az emberben az önzőséget, és megfosztotta őt önállóságától. Az imádkozás megnemesítő tevékenység, amikor az egy erőteljes érzés, forró vágy, ami a szívünk belsejéből tör elő más emberek javáért, és amikor teljesen mentes bármilyen személyes önző céltól. Sóvárgás, ami túl van azon, ami természetes és szent az emberben, azért az állapotért, amelyben megoszthatja ezt az elragadtatást másokkal. Az ember megértheti és nagyra értékelheti a „pogány” Szókratész szavait, aki kijelentette mélységes, bár nem tanult bölcsességében, hogy:

Az imáinkat általánosságban mindenkit elérő áldásért kell mondanunk, mert az istenek tudják a legjobban, mi a jó nekünk.

A hivatalos ima azonban – egy közösséget érintő szerencsétlenségért vagy egyetlen egyén javáért, figyelmen kívül hagyva ezrek vesztét – a legalantasabb bűntények, azonfelül arcátlan önteltség és babona. Ez a Jehova-követőknek – a puszták és az aranyborjú zsidóinak – kifosztásából eredő közvetlen örökség.

„Jehova” az – ahogyan máris bebizonyítjuk – aki javasolta a kimondhatatlan név e helyettesítőjének elfedését és elrejtését, és aki mindehhez „misztériumot, példabeszédeket, közmondásokat és leplet” rendelt. Mózes mindenesetre beavatta a hetven öreget a rejtett igazságokba, és így az Ószövetség írói bizonyos fokig igazolást nyernek. Az Újszövetség íróinak még annyira sem jártak sikerrel. Eltorzították Krisztus központi alakját dogmáikkal, és azóta is a tévedések és a legsötétebb bűntények millióiba vezetik az embereket az Ő szent nevében.

Nyilvánvaló, hogy Pál és Alexandriai Kelemen kivételével, akik mindketten beavatást kaptak a misztériumokba, az alapító atyák egyike sem tudott sokat magáról az igazságról. Ők leginkább tanulatlan, tudatlan emberek voltak, és ha ilyenek, mint Augustine és Lactantius, vagy éppen a nagytiszteletű Bede és mások annyira fájdalmasan tudatlanok voltak Galilei4/21 idejéig a pogány templomokban tanított legalapvetőbb igazságokkal kapcsolatban – mint például a Föld gömbölyűsége, a heliocentrikus rendszer nyilvánvalónak vétele – akkor milyen hatalmasnak kellett lennie a többiek tudatlanságának! A tudás és a bűn rokonértelműek voltak a korai keresztényeknél. Innen ered az Ördöggel cimborálás vádja, amivel elhalmozták a pogány filozófusokat.

Az igazságnak azonban ki kell buknia. Az okkultisták – akikre olyan írók, mint De Mirville „az átkozott Káin követőiként” hivatkoznak – olyan helyzetben vannak, hogy most felfordíthatják a lapjaikat. Az, amit eddig csak a régi és a modern kabbalisták ismertek Európában és Ázsiában, nyilvánosságra került, és matematikailag igaznak bizonyult. A Key to the Hebrew-Egyptian Mystery or the Source of Measures szerzője bebizonyította – remélhetően általános megelégedésre – hogy a két nagy Isten-név, a Jehovah és Elohim számértékükben azonos jelentést képviselnek, egy átmérő, és egy kör-kerület értékét, más szavakkal, hogy geometriai viszonyok numerikus mutatói, végül pedig azt, hogy Jehovah Káin és viszont.

Ez a nézet – mondja a szerző:

egyben segít eltávolítani az undorító szennyfoltot Káin nevéről, ami egy előre kitervelt dolog a karakter-gyilkosságához. Ugyanis még e bizonyítások nélkül is, a tényleges szöveg alapján ő [Káin] volt Jehovah. Így a teológiai iskolák, ha tudatában lennének, jobban tennék, hogy tisztességes módon változtassák meg – ha ilyen dolog lehetséges – az általuk imádott Isten nevét és jó hírét.4/22

Ez nem az első figyelmeztetés, amit a „teológiai iskolák” kaptak, amelyek azonban – semmi kétség – tudták ezt a kezdetektől, ahogyan Alexandriai Kelemen és mások is. De ha így is van, még kevesebb hasznuk van belőle, mivel a beismerés többet hozna nekik, mint a meghonosodott hit puszta sérthetetlensége és fennköltsége.

Azt is meg lehet azonban kérdezni, hogy az ázsiai vallások, amelyekben semmi ilyesmi elrejteni való nincs, és amelyek teljesen nyíltan hirdetik tanaik ezoterizmusát, miért követik ugyanezt az utat? Egyszerűen ezért:

Miközben az egyház a jelenlegi, és kétségtelenül kikényszerített hallgatása ebben a témában csupán a Biblia külső vagy elméleti formájára vonatkozik – azoknak a titkoknak a felfedésére, amikből gyakorlati kár nem származna, ha kezdettől fogva megmagyarázták volna –, ez teljesen más kérdés a keleti ezoterizmusban és szimbológiában. Az Evangéliumok nagy központi alakját ugyanúgy nem kellene befolyásolnia a kinyilatkoztatott Ószövetség jelképrendszerének, mint ahogyan a buddhizmus alapítóját sem érintették meg a Purâna-k brahmani írásai, amik megelőzték az ő születését, mivel mindazokat allegorikusnak mutatták be. Továbbá a Názáreti Jézus többet nyert, mint veszített volna, ha egy egyszerű halandónak mutatták volna be, akit saját tanításai és érdemei alapján ítélnek meg, ahelyett, hogy a kereszténységbe Istenként fogadták be, akinek sok kijelentését és cselekedetét most nyílt bírálat éri. Másrészről a jelképek és az allegorikus mondások, amelyek a természet nagy igazságaira leplet borítanak a Védákban, a Brâhmana-kban, az Upanishad-okban és különösen a lámaista Chagpa Thogmed-ben és más munkákban, teljesen eltérő természetűek és jóval bonyolultabbak titkos jelentésükben. Amíg a bibliai jelek szinte kizárólag hármasságot alkotó alapúak, addig a keleti könyveké hetességi alapon lettek kidolgozva. Ezek olyan szorosan kapcsolatosak a fizika és a fiziológia rejtélyeivel, mint a pszichizmussal, a kozmikus elemek transzcendentális természetével és a teogóniával. Megfejtve ezeket, a jelenlegi generációk kezébe kerülve, egyre ártalmasabbnak bizonyulnának az avatatlanok számára, azok fizikai és értelmi fejlődésének jelenlegi szintjén, a spiritualitás, sőt még a gyakorlati erkölcsiség hiányában is, teljesen katasztrofálissá válnának.

 Mindazonáltal a szentélyek titkos tanításai nem maradtak tanú nélkül, különböző módokon tették halhatatlanná azokat. Elárasztották a világot kötetek százaiban, amik tele vannak az alkimisták különös, fejtörő fogalomrendszerével, az okkult misztikus tan elfojthatatlan vízeséseiként csillantak fel költők és dalnokok tollából. Egyedül a lángésznek voltak bizonyos előjogai azokban a sötét korokban, amikor egyetlen álmodozó sem adhatott át a világnak még olyan kitalált történetet sem, aminek a mennyországa és földje ne felelt volna meg a bibliai szövegeknek. Egyedül a lángésznek engedték meg a mentális vakságnak azokban a századaiban, amikor a „Szent Hivataltól” való félelem vastag leplet borított minden kozmikus és pszichikus igazságra, hogy szabadon felfedje a beavatás egyes legnagyobb igazságait. Honnan kapta Ariosto az Orlando Furioso című művében annak a Holdon található völgynek az elképzelését, ahol a halálunk után megtalálhatjuk minden földi létező gondolatát és képét? Hogyan került Dante képzeletébe az Isteni Színjáték Pokol részében – egy új jánosi Apokalipszisben, egy versbe szedett valódi okkult kinyilatkoztatásban – található sok leírás látogatásáról és a hét szféra lelkeivel való bensőséges kapcsolatról? A költészetben és a szatírában minden okkult igazságot szívesen láttak – de egyiket sem ismerték fel komolyként. De Gabalis bárót jobban ismerik és tisztelik, mint Porphyrius-t és Iamblichus-t. Platón rejtélyes Atlantiszát kitalációnak nyilvánították, miközben Noé vízözöne a mai napig benne van bizonyos archeológusok fejében. Ők kigúnyolják Marcel Palingenius Zodiac-jának archetípusi világát, és személyes támadásként sértődnének meg a kéréstől, hogy vitassuk meg Mercurius Trismegisztosz négy világát, az archetípusit, a szellemit, az asztrálist és az elementárist, a három továbbival a nyílt szín mögött. Nyilvánvalóan a civilizált társadalom még mindig csak félig van felkészülve a kinyilatkoztatásra. Ezért a beavatottak soha nem fogják kiadni az egész titkot, amíg az emberiség zöme meg nem változtatja tényleges természetét, és jobban fel nem készül az igazságra. Alexandriai Kelemennek határozottan igaza volt, amikor ezt mondta: „Szükségszerű elrejteni egy misztériumba az elmondott bölcsességet” – amit az „Isten fiai” tanítanak.

Ez a bölcsesség – amint látni fogjuk – minden őseredeti igazságra vonatkozik, amiket magának az Univerzumnak az „Építői” átadtak az első fajoknak, az „Elme-szültéknek”.

Minden ősi országban volt egy, a civilizáció számára átadott ezoterikus tanítás, egy rendszer, amit BÖLCSESSÉGNEK4/23 neveztek, és azokat, akik ennek gyakorlására áldozták magukat, eleinte bölcseknek vagy bölcs embereknek hívták. … Pythagorász ezt a rendszert ή γνώσις τών όντων-nak, a meglévő dolgok tudásának vagy gnózisának nevezte. A BÖLCSESSÉG fennkölt elnevezése alatt a régi tanítók, India bölcsei, Perzsia és Babilon mágusai, Izreal látnokai és prófétái, Egyiptom és Arábia hierophantjai és Görögország és a nyugat filozófusai rendelkeztek mindazzal a tudással, amit alapvetően isteninek tekintettek, egy részét ezoterikusnak, a többit pedig külsődlegesnek sorolták be. A rabbik a külsődleges és világias csoportot Mercavah-nak nevezték, mivel az a test, vagy hordozóeszköz, amely a magasabb tudást tartalmazza.4/24

A későbbiekben fogunk beszélni a keleti chelâ-k számára előírt hallgatás törvényéről.

 

V. fejezet Néhány ok a titoktartásra

 

Az a tény, hogy az okkult tudományokat összességében távol tartották a világtól, és a beavatottak megtagadták az emberiségtől, gyakran vált panaszkodás tárgyává. Azt állították, hogy a titkos tan őrzői önzők voltak, amikor visszatartották az ősi bölcsesség „kincseit”, és hogy kifejezetten bűntény volt távol tartani ilyen tudást – „ha egyáltalán létezik” – a tudósoktól, stb.

Viszont kellett lennie néhány nagyon jó oknak erre, mivel a történelem legkorábbi hajnalától ezt az elvet követte minden hierophant és „Mester”. Pythagoraszt, az első adeptust és valódi tudóst a kereszténység előtti Európában, azzal vádolják, hogy a nyilvánosság előtt a Föld mozdulatlanságát és a csillagok körülötte való keringő mozgását tanította, miközben ismertette a kiváltságos adeptusainak a hitét a Föld bolygóként történő mozgásában és a napközpontú rendszerben. Az ilyen titoktartás okai azonban sokrétűek, és azokról soha nem titokzatoskodtak. A fő okot ismertettük az Isis Unveiled-ben. Ezt most megismételhetjük:

Attól a naptól kezdve, amikortól a korai fajok „isteni dinasztiáinak” első oktatói által tanított első misztikus a földi világ és a láthatatlan seregek világai közötti, az anyagi és a tiszta szellemi szférák közötti kapcsolatteremtés eszközeiről kapott tanítást, arra a következtetésre jutott, hogy otthagyni ezt a misztikus tudományt az avatatlan csőcselék – akart vagy akaratlan – megszentségtelenítésére, annak elveszítését jelentené. A vele való visszaélés az emberiség gyors pusztulásához vezethetett volna, olyan volt, mintha egy csapat gyereket robbanószerekkel vennénk körül, majd gyufát adnánk nekik. Az első isteni tanító csak néhány kiválasztottat avatott be, ők pedig csendben maradtak a tömeg előtt. Felismerték az ő „Istenüket”, és minden adeptus érezte a nagy „Én-t” önmagában. Az Âtman, az Én, a hatalmas Úr és Védelmező, amint az ember megismerte őt az „Én vagyok-ként”, az „Ego sum-ként”, az „Amsi-ként”, megmutatkozott teljes erejében annak, aki fel tudta ismerni a „még mindig halk hangot”. Az első védikus költő által leírt ősi ember idejétől kezdve egészen a modern korunkig nem volt filozófus megnevezést kiérdemlő személy, aki ne hordozta volna szívének csendes szentélyében a nagy és misztikus igazságot. Ha beavatott volt, akkor megszentelt tudományként tanulta, ha nem volt az, mint Szókratész, aki önmagának és követőinek ismételgetve a fennkölt parancsot: „Óh, ember, ismerd meg önmagad”, sikerült felismernie az Istenét önmagában. „Istenek vagytok” – mondja nekünk a király-zsoltáros, és azt találjuk, hogy Jézus úgy emlékeztet az írásokra, hogy ez a kifejezés más halandó emberekhez szólt, akik ugyanezt az előjogot kérték maguknak bármilyen istenkáromlás nélkül. Ennek pontos visszhangjaként pedig, miközben Pál kijelenti, hogy mindannyian „az élő Isten templomai” vagyunk, óvatosan emlékeztet máshol, hogy végül is ezek a dolgok csak a „bölcseknek” szólnak, és „törvénytelen dolog” beszélni róluk.5/1

Ennek a titoktartásnak néhány okát ismertethetjük a továbbiakban.

A jó szellemek megidézése (teurgia) gyakorlati oldalának alapvető törvénye és főkulcsa, annak fő alkalmazásaiban a kozmikus és csillagászati, a pszichikus és szellemi misztériumok terén az volt, és az ma is, amit a görög neoplatonikusok „teofániának” neveztek. Általánosan elfogadott jelentésében ez „kapcsolattartás az istenek (vagy Isten) és azon beavatott halandók között, akik spirituálisan megfelelők arra, hogy egy ilyen összeköttetést élvezhessenek”. Ezoterikusan azonban ennél többet jelent. Ugyanis nem csak egy isten jelenléte, hanem egy tényleges – jóllehet átmeneti – testet öltés, a személyes istenség, a Felsőbb Én úgymond elegyítése az emberrel, annak földi képviselőjével vagy közegével. Általános törvény, hogy a Legfőbb Isten, az emberi lény Lélek-fölöttije (Âtma-Buddhi) csak beárnyékolja az egyént élete folyamán abból a célból, hogy útmutatással és kinyilatkoztatással lássa el. Ezt a római katolikusok – akik tévesen ezt a Lélek-fölöttit „őrangyalnak” nevezik – úgy mondják, hogy „Kívül áll és figyel”. A teofániai misztérium esetében azonban maga ölt testet a teurgistában megnyilatkozási célból. Amikor a testet öltés időleges, azokban a misztikus transzokban vagy „eksztázisban”, ami Plotinus úgy határozott meg, mint

az elme felszabadulása annak véges tudatossága alól, eggyé válva és azonosulva a Végtelennel,

ez a magasztos állapot nagyon rövid. Mivel az emberi lélek Istenének a sarja vagy kiáradása, az „Atya és a Fiú” eggyé válik, „az isteni forrás úgy folyik, mint egy patak emberi medrébe”.5/2 Kivételes esetekben azonban, a misztérium teljessé válik, a testből vett Ige a valóságban tény, az egyén istenivé válik a fogalom teljes értelmében, mivel a személyes Istene őt az állandó, élethosszig tartó szentélyéve tette, „Isten templomává” – ahogyan Pál mondja.

Az pedig, amit itt az ember személyes Istenén értünk, természetesen nem egyedül a hetedik princípiuma, mivel önmagában és lényegét tekintve az pusztán a végtelen Fényóceán egyik sugara. Isteni lelkünkkel, a Buddhi-val együtt nem nevezhető duádnak, ahogyan egyébként lehetne, mivel bár az Âtmâ-ból és a Buddhi-ból (a két felső princípiumból) képződik, az előbbi nem entitás, hanem az Abszolútból való kiáradás, és valójában elválaszthatatlan attól. A személyes Isten nem a monád, hanem ténylegesen ez utóbbi prototípusa, amire ha jobb elnevezést akarunk, akkor a megnyilvánult Kâranâtmâ-nak5/3 (kauzális léleknek) nevezzük, ami az emberi monádok vagy Én-ek „hét” fő tartályainak egyike. Az utóbbiak fokozatosan alakulnak ki és erősödnek meg testet öltési ciklusaik során az egyéniség állandó gyarapodásával a személyiségekből, amelyekben testet ölt az az androgün, félig szellemi, félig földi princípium, ami részese a mennynek és a földnek egyaránt, és amit a vedantisták Jîva-nak vagy Vijñânamaya Kosha-nak neveznek, az okkultisták pedig manasznak (elmének). Röviden ez az, ami részlegesen egyesül a monáddal, és minden új megszületésben testet ölt. Tökéletes egységében a (hetedik) princípiumával a szellem tiszta, ez a Felsőbb Én, ahogyan a teozófia minden tanulója tudja. Minden új testet öltés után a Buddhi-manasz úgymond kiszemezgeti annak a személyiségnek nevezett virágnak az illatát, amelynek a tisztán földi maradványa – az üledéke – hátramarad, hogy fokozatosan elmosódjon, akár egy árnyék. Ez a tanítás legnehezebb része, mert annyira transzcendentálisan metafizikus.

Ahogyan ebben és más munkákban is sokszor megismételtük, nem az ókori filozófusok, bölcsek és adeptusok azok, akiket valaha is bálványimádással lehetne vádolni. Valójában ők azok, akik felismerve az isteni egységet, az ezoterizmus misztériumaiba való beavatottságuk következtében az egyedüliek voltak, akik helyesen értették a ύπόνοια-t, (hyponéa-t), vagyis az úgynevezett angyalok, istenek és mindenféle szellemi lények antropomorfizmusának mögöttes jelentését. Mindannyian – imádva az egy Isteni Lényeget, ami áthatja a természet teljes világát – tisztelték, de soha nem imádták vagy bálványozták ezeket az akár magas, akár alacsonyabb rendű „isteneket”, sőt még saját személyes Istenüket sem, amelynek egyik sugarai voltak, és akihez folyamodtak.5/4

A szent Hármasság kiárad az Egyből, és ez a Tetraktisz, az istenek, a démonok és a lelkek a Hármasság egyik kiáradásai. A hősök és az emberek magukban megismétlik a hierarchiát.

Így mondja Chios-i Metrodorus, a pythagoreus, a mondat második fele azt jelenti, hogy az ember magában hordozza a hét isteni hierarchia halvány tükröződését, ezért a Felsőbb Én-je önmagában csak a közvetlen Sugár megtört sugara. Aki az utóbbit egy entitásnak tekinti a fogalom szokásos értelmében – ahogyan Epikurosz mondja – az a „hitetlenek és istentagadók” egyike, mert hozzáköti ahhoz az Istenhez „a sokaság véleményeit” – ami a legdurvább típusú antropomorfizmus.5/5 Az adeptus és az okkultista tudja, hogy „amit az isteneknek neveznek, azok csak első princípiumok” (Arisztotelész). Mindazonáltal értelmes, tudatos és élő „princípiumok”, a megnyilvánulatlan Fényből – ami számunkra a Sötétség – megnyilvánult Elsődleges Hét Fény. Ők a hét – exoterikusan a négy – Kumâra, vagy Brahmâ „Elme-szülte Fiai”. Továbbá ők a Dhyân Chohan-ok, akik az eonok örökkévalóságában az alsóbb istenek és az isteni lények azon hierarchiáinak prototípusai, amely létezési létrájának alsó végén mi vagyunk, emberek.

Így véletlenül a többistenhit – amikor filozófiailag megértjük – lehet, hogy egy fokkal magasabb szinten áll, mint mondjuk a protestánsok egyistenhite, akik korlátozzák és feltételekhez kötik az Istenséget, aki esetében ragaszkodnak ahhoz, hogy a Végtelent lássák benne, de akinek a feltételezett cselekedetei az „Abszolútot és Végtelent” a filozófia legképtelenebb paradoxonává teszik. Ebből a szempontból a római katolicizmus mérhetetlenül magasabb rendű és logikusabb, mint a protestantizmus, bár a római egyház örömmel vette át a pogány „sokaság” exoteriáját, és utasította vissza a tiszta ezoterizmus filozófiáját.

Tehát minden halandónak megvan a maga halhatatlan párja, vagy inkább archetípusa a mennyben. Ez azt jelenti, hogy az előbbi elválaszthatatlanul egyesül az utóbbival minden testet öltésében, és a születések ciklusának időtartamára. Csak ez a benne levő szellemi és értelmi princípiumon keresztül történik, ami teljesen eltér az alsó én-től, és soha nem a földi személyiségen keresztül. Néhányan közülük hajlamosak teljesen megszakítani az egységet abban az esetben, ha hiány van az erkölcsi egyéni kötőanyagban, vagyis a szellemi kötelékben. Valóban – ahogyan Paracelsus mondja furcsa és félremagyarázott fogalomrendszerével – az embert a három szellemével (összetevőjével) egy magzatként akasztja rá mindhárom a makrokozmosz méhére, az őt egyesítve tartó fonál a „fonál-lélek”, a vedantisták Sûtrâtmâ-ja és Taijasa-ja (a „fénylője”). Ezen az emberben levő szellemi és értelmi princípiumon, Taijasa-n keresztül – a fénylőn, „mert rendelkezik a hozzá csatlakozó fénylő belső szervvel” – történik, hogy az ember így egyesül a mennyei prototípusával, és soha nem az alsó, belső én-jén vagy asztrális testén keresztül, mert abból a legtöbb esetben nem marad semmi, csak fokozatosan elmosódik.

Az okkultizmus vagy teurgia megtanítja az ilyen egyesülés létrehozásának eszközeit. De az ember tevékenységei – egyedül saját személyes érdeme – azok, amelyek létre tudják ezt hozni a földi világban, vagy meg tudják határozni időtartamát. Tarthat néhány másodperctől – egy felvillanástól – több óráig, amely idő alatt a teurgista vagy teofántista maga az a beárnyékoló „Isten”, ennek következtében arra az időre birtokába kerül a viszonylagos mindentudás és mindenhatóság. Olyan tökéletes (isteni) adeptusok esetében, mint Buddha5/6 és mások, egy ilyen avatâra-i körülmény egy személyt alkotó állapota az egész élet során fennállhat, míg teljesen beavatottak esetében, akik még nem érték el a Jîvanmukta5/7 tökéletes állapotát, a teljesen uralom alatti teopneusztia azt eredményezi, hogy a magas szintű adeptus teljesen emlékezik mindenre, amit látott, hallott vagy érzékelt.

Taijasa az érzékek fölötti megnyilvánulása.5/8

Aki kevésbé tökéletes, annál csak részleges, bizonytalan emlékezésben fog végződni, míg a kezdőnek pszichikus tapasztalásainak első időszakában puszta zűrzavarral kell szembesülnie, amit a titkok gyors és végül teljes elfelejtése követ, amelyeket látott ebben a hipnózis feletti állapotában. A visszaemlékezés mértéke, amikor az ember visszatér az éber állapotához és fizikai érzékeihez, a szellemi és pszichikus megtisztultságától függ, a szellemi emlékezet legnagyobb ellensége ugyanis az ember fizikai agya, az érzékekből származó természetének szerve.

A fenti állításokat ebben a munkában használt fogalomrendszerben írjuk le a könnyebb érthetőség kedvéért. Olyan sok és változatos körülmény és állapot létezik, hogy még egy látnok is hajlamos összetéveszteni az egyiket a másikkal. Az ismétlés kedvéért: A ritkán használt görög szó, a „teofánia” többet jelentett a neoplatonikusoknál, mint a modern szótárszerkesztőknél. A „teofánia” összetett szó, (a „theos” – „Isten”-ből és a „phainomai” – „megjelenni”-ből), nem egyszerűen „Isten megnyilvánulása az ember számára tényleges megjelenéssel” jelentésű – ami egyébként teljes képtelenség –, hanem egy isten tényleges jelenléte az emberben, egy isteni testet öltés. Amikor Simon mágus kijelentette, hogy ő az „Atyaisten”, akkor éppen azt akarta közölni, amit már elmagyarázott, nevezetesen hogy ő a saját Atyjának egy isteni testet öltése volt, akár ebben az Atyában egy angyalt, egy istent vagy egy szellemet látunk. Ezért őt úgy nevezték, hogy „ez az Istennek ama nagy ereje!”5/9 vagy az az erő, ami azt eredményezi, hogy az Isteni Én ereklyeként helyezze magát az alsóbb én-jébe, az emberbe.

Ez a létezés és a testet öltés számos misztériumának az egyike. Egy másik az, amikor egy adeptus az élete folyamán eléri a szentségnek és a tisztaságnak azt az állapotát, ami „egyenlővé teszi az angyalokkal”, és akkor halálakor szellem- vagy asztrális teste annyira szilárddá és tapinthatóvá válik, mint az elhunyt teste, és ez átalakul a valódi emberré.5/10 A régi fizikai test lehullik, mint egy levedlett kígyóbőr, az „új” ember teste vagy látható marad, vagy az adeptus ítélete szerint eltűnik a szem elől, mintegy körbeveszi az âkâsai burok, ami elfedi azt. Az utóbbi esetben három módszer nyílik meg az adeptus számára.

(1.) Maradhat a földi szférában (Vâyu vagy Kâma-loka-ban), abban az éteri helyben elrejtőzik az emberi tekintet elől, eltekintve a tisztánlátó felvillanásoktól. Ebben az esetben az asztrális teste, mivel nagy tisztaságának és szellemiességének köszönhetően elveszíti azokat az állapotokat, amelyekre az âkâshai fénynek (alsó vagy földi éternek) szüksége van, hogy elnyelje a félig anyagi részecskéit, az adeptusnak meg kell maradnia a szétbomló burkok közegében, és így nem végez jó vagy hasznos munkát. Természetesen ez nem lehetséges.

(2.) Akaratának rendkívüli megfeszítésével össze tud keveredni és egyesülni tud a monádjával. Így cselekedve azonban (a) megfosztaná felsőbb Én-jét a halál utáni szamâdhi-tól – egy olyan üdvösségtől, ami nem valódi nirvâna – az asztrálistól, ami bármennyire is tiszta, túlságosan földi egy ilyen állapothoz, és (b) ezáltal megnyitná magát a karmikus törvény számára, mert ez a cselekedet tulajdonképpen csupán a személyes önzés eredménye, az általa megtermelt gyümölcs önmaga számára történő betakarítása.

(3.) Az adeptusnak lehetősége van lemondani a tudatos nirvâná-ról és pihenésről, hogy a földön dolgozzon az emberiség javáért. Ezt kétféle módon tudja megtenni. Vagy – ahogyan fentebb mondtuk – megszilárdítva asztrális testét fizikai megjelenésűvé, újra felölti ugyanazt a személyiséget, vagy igénybe vesz egy teljesen új fizikai testet, akár egy újszülött csecsemő az, akár – ahogyan Shankarâchârya leírása szerint egy halott rádzsa testével történt – „belépve egy elhagyott burokba”, és abban élve, ameddig jónak látja. Ez az, amit „folyamatos létezésnek” neveznek. A „Buddhával kapcsolatos rejtélyek” című fejezetben jobban meg fogjuk világítani ezt az elméletet, ami az avatatlanok számára felfoghatatlan, vagy a többség számára egyszerűen képtelenség. Ilyen a tanítás, és mindenkinek megvan a választási lehetősége, hogy vagy még mélyebbre hatoljon bele, vagy észrevétlenül hagyja.

A fentiek csupán kis részei annak, amit az Isis Unveiled-ben el lehetett volna mondani, ha akkor az időpont olyan megfelelő lett volna, mint most. Az ember nem tanulmányozhatja, és nem húzhat hasznot az okkult tudományból, ha fel nem áldozza magát – a szívét, a lelkét és a testét – érte. Egyes igazságai túl félelmetesek, túl veszélyesek az átlagos elme számára. Senki nem szórakozhat és játszhat büntetlenül ilyen szörnyű fegyverekkel. Ezért van az – ahogyan Szt. Pál mondja – hogy „törvénytelen” dolog beszélni róluk. Fogadjuk el az emlékeztetőt, és beszéljünk csak arról, ami „törvényes”.

A fejezet elején levő idézet ráadásul nem csak a pszichikus vagy spirituális mágiára vonatkozik. Az okkult tudomány gyakorlati tanításai teljesen eltérőek, és csak kevés olyan erős elme van, amely alkalmas befogadásukra. Ami az extázist és ehhez hasonló önmegvilágosodást illeti, ezt meg lehet szerezni magunktól, és bármilyen tanító vagy beavatás nélkül, mert az extázist az Én fizikai én feletti belső uralmával és irányításával érjük el. Ami pedig a természet erői feletti uralmat illeti, ehhez hosszú gyakorlás szükséges, vagy egy „természetes mágusként” született ember képessége. Azoknak, akik egyik szükséges képesítéssel sem rendelkeznek, erősen ajánlott, hogy korlátozzák magukat a tisztán szellemi fejlődésre. De még ez is nehéz, mivel az első szükséges tulajdonság a megingathatatlan hit az ember saját képességeiben és a benne rejlő Istenben, különben az ember egyszerűen csak egy beszámíthatatlan médiummá fejlődik. A régi világ teljes misztikus irodalmát áttekintve a spirituális ezotéria ugyanazon elvével találkozunk, hogy a személyes Isten a hívőn belül, és soha nem kívül létezik. Ez a személyes Istenség nem csalóka fuvallat vagy képzelődés, hanem egy halhatatlan Entitás, a beavatottak Beavatója, most, hogy az őseredeti emberiség mennyei vagy Égi Beavatója – az előző ciklusok Shishta-ja – többé már nincs közöttünk. Mint egy vízszint alatti áramlás, gyors és tiszta, anélkül fut, hogy kristálytisztasága összekeveredne a dogmatizmus iszapos és zavaros vizeivel, egy erőltetett antropomorf Istenséggel és a vallási türelmetlenséggel. Megtaláljuk ezt a gondolatot a Codex Nazaræus félremagyarázott és barbár fogalomrendszerében és ez utóbbi vallás negyedik evangéliumának fenséges neoplatonikus nyelvezetében, a legrégebbi Védában, az Avesta-ban, az Abhidharma-ban, Kapila Sânkhya-jában és a Bhagavad Gîtâ-ban. Nem érhetjük el az adeptusságot, a nirvâná-t, az üdvösséget és a „Mennyei Birodalmat”, hacsak elválaszthatatlanul hozzá nem kapcsolódunk a Fény Királyunkhoz, a Ragyogás és a Fény Urához, a bennünk levő halhatatlan Istenhez. „Aham eva param Brahman” – „Ténylegesen a legfőbb Brahman vagyok” – mindig is az egyetlen élő igazság volt az adeptusok szívében és fejében, és ez az, ami segít a misztikusnak azzá válnia. Az embernek mindenekelőtt fel kell ismernie saját halhatatlan princípiumát, és csak utána tudja legyőzni vagy elvenni a Mennyei Királyságot erőszakkal. Csak ezt kell elérnie a felső – nem a középső, sem a harmadik – embernek, mivel az utóbbi porból van. A második ember, a „Fiú” – ezen a síkon, mivel az „Atyja” a Fiú egy még magasabb síkon – sem tud semmit csinálni az első, az „Atya” közreműködése nélkül. A sikerhez az embernek azonosítania kell magát isteni Szülőjével.

Az első ember földből való, földi; a második [belső, a felsőbb] ember, az Úr, mennyből való… Ímé titkot mondok néktek.5/11

Így mondja Pál, csak megemlítve a duális és a Szentháromságnak megfelelő embert a nem beavatottak jobb megértése kedvéért. Ez azonban nem minden, mert a delphoi parancsot be kell teljesíteni: az embernek meg kell ismernie önmagát azért, hogy tökéletes adeptussá váljon. Mennyire kevesen vannak azonban, akik meg tudják szerezni a tudást, nem pusztán annak belső misztikus, de még szószerinti értelmében is, mert két értelem van az orákulum ezen utasításában. Buddha és a bodhiszattvák e tanítása tiszta és egyszerű.

Ilyen annak a misztikus jelentése is, amit Pál mondott a korinthusiaknak arról, hogy ők az „Isten temploma”, mert ezoterikusan ezt jelentette:

Nem tudjátok-é, hogy ti [egy] Isten temploma vagytok, és [egy] Isten Lelke lakozik bennetek?5/12

Ez pontosan ugyanazt a jelentést hordozza, mint a vedantista „Ténylegesen Brahman vagyok”-ja. A fenti kijelentés semmivel sem istenkáromlóbb, mint Pálé, ha egyáltalán van istenkáromlás bármelyikben is – amit tagadunk. Csak a vedantista, aki soha nem hivatkozik úgy a testére, mint ha az ő maga, vagy akár csak önmaga része lenne, vagy bármi más, mint egy illuzórikus forma, hogy mások láthassák őt, nyíltabban és őszintébben fogalmazza meg állítását, mint Pál tette.

A delphoi parancs, az „Ismerd meg önmagadat” tökéletesen érthető volt minden régi nép számára. Ugyanígy van most is, kivéve a keresztényeket, mivel a muzulmánok kivételével minden keleti vallás része és darabja, beleértve a kabbalában képzett zsidókat is. A teljes jelentésének megértéséhez azonban mindenekelőtt szükség van a reinkarnációban és annak minden misztériumában való hitre, de nem úgy, ahogyan az Allan Kardec iskola francia reinkarnácionistáinak tanításában szerepel, hanem úgy, ahogyan az ezoterikus filozófia kifejti és tanítja. Röviden, az embernek ismernie kell, ki volt, mielőtt eljut oda, hogy kicsoda most. Vajon hányan vannak az európaiak között, akik képesek kifejleszteni magukban egy tökéletes hitet elmúlt és jövendő reinkarnációikban általánosságban akár törvényként, nem is beszélve az ember közvetlenül megelőző életének misztikus ismeretéről? A korai oktatás, a hagyomány és a gondolkodás nevelése, minden szemben áll az egész életciklusuk során egy ilyen hittel. A művelt emberek abban a rendkívül ártalmas elképzelésben nevelkedtek fel, hogy a nagy különbségek, amelyek az egy és ugyanazon emberiség vagy akár faj csoportjai között vannak, csupán véletlen eredményei, hogy az emberek közötti szakadékok adott társadalmi helyzetükben, születésükben, értelmükben, fizikai és mentális képességeikben – e tulajdonságok mindegyikének közvetlen befolyása van minden emberi életre – mind-mind egyszerűen a vak véletlennek köszönhetők, és csak a legvallásosabbak találnak homályos vigaszt az elképzelésben, hogy mindez „Isten akarata”. Soha nem vizsgálták meg, soha nem álltak meg mélységében átgondolni azt a szemrehányást, amit Istenüknek tesznek, ha már az ember sokszori földi újraszületésének e hatalmas és teljesen pártatlan törvényét ostoba módon elutasítják. Férfiak és nők, akik arra vágynak, hogy keresztényeknek tekintsék őket, gyakran valóban és őszintén megpróbálnak Krisztus-szerű életet élni, soha nem álltak meg, hogy elgondolkodjanak saját Bibliájuk szavain. „Illés vagy-é te?” – kérdezték a zsidó papok és leviták a Keresztelőt.5/13 Megváltójuk a tanítványainak tanította az ezoterikus filozófia e hatalmas igazságát, de bizony ha az apostolai meg is értették azt, úgy tűnik, senki más nem fogta fel annak valódi jelentését. Nem, még Nikodémusz sem, aki a „ha valaki újonnan nem születik,5/14 nem láthatja az Isten országát” kijelentésre ezt válaszolja: „Mimódon születhet az ember, ha vén?” Azonnal megkapja Jézustól a dorgálást ezzel a megjegyzéssel: „Te Izráel tanítója vagy, és nem tudod ezeket?” – mivel senkinek nincs joga magát „Mesternek” vagy tanítónak nevezni úgy, hogy nem kapott beavatást (a) a vízen, a tűzön és a szellemen keresztül történő szellemi újraszületés és (b) a testből való újraszületés misztériumaiba.5/15 Így tehát mi lehet világosabb kifejezés, ami a sokszori újraszületés tanítását illeti, mint amit Jézus válaszolt a szadduceusoknak, „akik tagadják bármilyen feltámadás létezését”, tehát bármilyen újraszületést, mivel a fizikai testben való feltámadás dogmáját most képtelenségnek tekintik, még az intelligens papság is:

De a kik méltókká tétetnek, hogy ama világot5/16 elvegyék, … sem nem házasodnak, sem férjhez nem adatnak… mert meg sem halhatnak többé,

ami azt mutatja, hogy korábban már meghalt, egynél többször. Majd így folytatja:

Hogy pedig a halottak feltámadnak, Mózes is megjelentette a csipkebokornál, mikor az Urat Ábrahám Istenének és Izsák Istenének és Jákób Istenének mondja. Az Isten pedig nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene.5/17

A „hogy pedig a halottak feltámadnak” mondat nyilvánvalóan Jákob és Izsák akkori tényleges újraszületésére vonatkozott, nem pedig a jövendő feltámadásukra, ugyanis ilyen esetben még mindig halottak lennének időközben, és nem lehetne rájuk „élőként” utalni.

Azonban Krisztus leginkább sok mindent eláruló példázata vagy példabeszéde abban a magyarázatban található, amit az apostolainak adott a vak emberről:

És kérdezék őt a tanítványai, mondván: Mester, ki vétkezett, ez-é vagy ennek szülei, hogy vakon született? Felele Jézus: Sem ez [a fizikai vak ember] nem vétkezett, sem ennek szülei; hanem, hogy megnyilvánuljanak benne az Isten [az ő Istenének] dolgai.5/18

Az ember csak saját Istenének „szentségtartója”, az „épület”, és természetesen nem a templom, hanem a benne lakója – „Isten” hordozó eszköze5/19 – az, aki bűnt követett el egy korábbi testet öltésben, és ezzel a vakság karmáját vonta rá az új épületre. Így Jézus igazat mondott, de a mai napig a követői nem hajlandók megérteni a bölcsesség kimondott szavait. A Megváltót úgy mutatják be követői, mintha a szavaival és magyarázatával kikövezte volna az utat egy előre megalkotott programhoz, aminek egy szándékos csodához kellett vezetnie. Bizony, a nagy Mártír attól kezdve és 18 évszázadon keresztül megmaradt áldozatnak, akit naponta, sokkal nagyobb kegyetlenséggel feszítenek keresztre papi tanítványai és világi követői, mint valaha is megtehették volna allegorikus ellenségei. Mert ilyen a „hogy megnyilvánuljanak benne az Isten dolgai” szavak valódi jelentése a teológiai és nagyon felületes értelmezés fényében, ha az ezoterikus magyarázatot visszautasítják.

Nincs kétség afelől, hogy a fentieket új istenkáromlásnak fogják tekinteni. Mindazonáltal sok általunk ismert olyan keresztény van, akiknek a szíve olyan erős rokonszenvet érez Jézus eszményük iránt, mint ahogyan a lelküket taszítja a Megváltó hivatalos teológiai képe, és akik el fognak töprengeni a magyarázatunkon, és azt nem sértésnek, hanem esetleg segítségnek fogják találni.

 

VI. fejezet A gyakorlati mágia veszélyei

 

A mágia kettős erő: semmi sem könnyebb, mint átváltoztatni varázslássá, egyetlen rossz gondolat elegendő hozzá. Ezért míg az elméleti okkultizmus ártalmatlan és jótékony lehet, addig a gyakorlati mágia, vagy az Élet és a Tudás Fájának6/1 gyümölcsei, vagy másképpen „a Jó és a Rossz tudománya” tele van veszélyekkel. Az elméleti okkultizmus tanulmányozásához kétségtelenül sok olyan munka van, amit haszonnal lehet olvasni, olyan könyveken kívül, mint Finer Forces of Nature, stb. a Zohar, a Sepher Jetzirah, Enoch Könyve, Franck Kabalah-ja és sok hermetikus értekezés. Ezek ritkán vannak meg európai nyelveken, de a középkori filozófusok – akiket általában alkimistákként és rózsakeresztesekként ismertek – latin nyelvű munkáiból számos megmaradt. De még ezek áttanulmányozása is bizonyulhat veszélyesnek a vezető nélküli tanulmányozó számára. Ha a helyes kulcs nélkül közelít hozzájuk, és ha a tanulmányozó mentális képességei hiányának következtében nem alkalmas a mágiára, és így képtelen megkülönböztetni a jobboldali ösvényt a baloldalitól, akkor fogadja el a tanácsunkat, és hagyja békén ezeket a tanulmányokat. Különben csak magára és a családjára fog hozni váratlan csapásokat és szerencsétlenségeket, soha nem sejtve, honnan érkeznek, és azt sem, mik azok az elméje által felébresztett képességek, amik magukhoz vonzzák azokat. Sok, haladó szintű tanulóknak szóló munka létezik, de ezeket csak a felesküdött, vagy fogadalmat tett chelâ-k (tanítványok) rendelkezésére lehet bocsátani, azokéra, akik kimondták az örökre megkötő esküt, és akik ezért segítséget és védelmet kapnak. Minden más szándék esetén, legyenek bármilyen jószándékú munkák is, csak félrevezetik a meggondolatlant, és észrevehetetlenül a fekete mágiához vagy varázsláshoz vezetik, ha nem még rosszabbhoz.

A misztikus karakterek, abc-rendek és számjegyek, amik megtalálhatók a Great Kabalah osztályaiban és alosztályaiban, talán az abban található a legveszélyesebb részek, de különösen a számjegyek azok. Azért mondjuk veszélyesnek, mert azonnali módon hoznak létre hatásokat és eredményeket, és teszik ezt kísérletező akaratával vagy anélkül, sőt, még a tudta nélkül is. Egyes tanulmányozók egyszerűen azért hajlamosak kételkedni ebben az állításban, mert miután manipulálták ezeket a számjegyeket, nem sikerült észlelniük semmilyen végzetes fizikai megnyilvánulást vagy eredményt. Az ilyen eredményeket találhatnánk a legkevésbé veszélyesnek, a létrehozott erkölcsi indítékok és a különböző események, amelyek jelentkeznek és egy előreláthatatlan válsággá alakulnak, ezek azok, amik tanúsítanák annak az igazát, amit most állítunk, ha a laikus tanulmányozók rendelkeznének a megkülönböztető-képességgel.

Az okkult tanítás e különleges ágának kiindulási pontját a számjegyek, betűk vagy abc-rendek „megfelelésének törvényeként” ismerjük, aminek a jelmondata a zsidó és keresztény kabbalistáknál a két félreértelmezett verssor, amik azt mondják, hogy Isten

minden dolgot számban, mértékben és súlyban rendelt el,6/2

és

Ő [hímnem] megteremtette őt [nőnem], és látta őt, és megszámolta őt, és megmérte őt.6/3

De a keleti okkultistáknak egy másik jelmondata van: „Abszolút Egység, x, a számon és sokaságon belül”. A rejtett bölcsesség nyugati és keleti tanulmányozói egyaránt ragaszkodnak ehhez az axiomatikus igazsághoz. Csak az utóbbiak talán őszintébbek hitvallásukban. Ahelyett, hogy tudományuk maszkját öltenék fel, nyíltan megmutatják az arcukat, még ha gondosan fátyollal borítják a szívüket és lelküket a nem eléggé méltányoló nyilvánosság és az avatatlanok előtt, akik örökké készek saját önző céljaikra fordítani a legszentebb igazságokat is. De az Egység az okkult tudományok – fizikaiak és metafizikaiak – valódi alapja. Ezt még Éliphas Lévi, a művelt nyugati kabbalista is bemutatta, aki hajlott arra, hogy inkább jezsuita legyen. Ezt mondja:

Az Abszolút Egység a dolgok legmagasabb és végső oka. Ezért ez az ok nem lehet sem egyetlen személy, sem három személy, ez Ok, és mindenekfeletti Ok (raison par excellence).6/4

Ennek az „Istenben” vagy természetben levő Egységnek a sokaságban jelentése csak transzcendens módszerek segítségével fejthető meg, számjegyekkel, a lélek és a Lélek közötti megfeleléssel. A Kabalah-ban – ahogyan a Bibliában is – megtalálható olyan nevek, mint Jehovah, Adam Kadmon, Éva, Káin, Ábel, Enoch, szorosabban kapcsolódnak geometriai és csillagászati összefüggésekkel a fiziológiához (vagy fallicizmushoz), mint a teológiához vagy a valláshoz. Noha még kevés ember van, aki kész ezt elfogadni, de be fogjuk bizonyítani, hogy így van. Ha mindazok a nevek szimbólumok mind rejtett, mind megnyilvánult dolgokra a Bibliában is, ahogyan a Védákban is, a megfelelő misztériumaik nagymértékben különböznek. Platón jelmondatát: „Isten geometrizál” az árják és a zsidók egyaránt elfogadták. Viszont amíg az előbbiek a megfelelések tudományát arra használták, hogy fátyollal fedjék le a természet legszellemibb és legfennköltebb igazságait, addig az utóbbiak éleselméjűségüket arra használták, hogy csupán egyet rejtsenek el – számukra a legistenibbet – az evolúció misztériumai közül, nevezetesen a születését és nemzését, és akkor istenné tették az utóbbi szerveit.

Ettől eltekintve minden kozmogónia, a legkorábbitól kezdve a legutolsóig a számjegyeken és geometriai ábrákon alapul, összeköttetésben áll azokkal, és a legszorosabb kapcsolatban van velük. Egy beavatott foglalkozott a kérdéssel, hogy ezek az ábrák és számok olyan számértékeket adnak, amik a kör – „az örökké láthatatlan Istenség titkos lakóhelye”, ahogyan az alkimisták mondják – lényeges értékein alapulnak, ahogyan ezek szolgáltatnak minden más okkult sajátosságot, amik kapcsolatban állnak ilyen misztériumokkal, legyenek azok antrografikaiak, antropológiaiak, kozmikusak vagy pszichikusak. „Újraegyesítve az eszméket a számokkal, ugyanúgy hatással lehetünk az eszmékre, mint a számokra, és eljutunk az igazság matematikájához” – írja egy okkultista, aki úgy mutatja meg a nagy bölcsességét, hogy ismeretlen kíván maradni.

Bármely kabbalista, aki jól ismeri a számok és a geometria pythagoraszi rendszerét, be tudja bizonyítani, hogy Platón metafizikai nézetei a legszigorúbb matematikai alapelveken alapultak. „A valódi matematika – mondja a Magicon – olyan valami, amihez mindegyik magasabb tudomány kapcsolódik, a közönséges matematika csupán egy megtévesztő fantazmagória, amelynek sokat dicsért tévedhetetlensége csak abból fakad, hogy anyagokat, állapotokat és kapcsolatokat tettek alapjául”. …

Egyedül a számok kozmológiai elmélete, amit Pythagorasz Indiában és az egyiptomi hierophant-októl tanult, tudja összhangba hozni a két egységet, az anyagot és a szellemet, és elérni, hogy azok egymást leírják matematikailag. Egyedül az Univerzum szent számai ezoterikus kombinációjukban tudják megoldani a nagy problémát, és megmagyarázni a sugárzás elméletét és a kiáradások ciklusát. Az alsóbb rendeknek, mielőtt magasabbakká fejlődnének, ki kell áradniuk a magasabb szellemi rendekből, amikor pedig elérkeznek a fordulóponthoz, vissza kell olvadniuk a végtelenbe.6/5

Ez az a valódi matematika, amelyen a kozmosz és minden misztérium ismerete nyugszik, és annak a számára, aki megismerkedik vele, a lehető legkönnyebb dolog bebizonyítani, hogy mind a védikus, mind a bibliai felépítés az „Isten a természetben” és a „természet az Istenben” alaptörvényre épül. Ezért ezt a törvényt – ahogyan minden más, az örökkévalóságban megváltoztathatatlan és rögzített dolgot is – nem lehet pontosan kifejezni, csak a Platón által hivatkozott legtisztább transzcendentális matematikában, különösen a transzcendentálisan alkalmazott geometriában. Felfedve az emberek számára – nem ijedünk meg ettől a kifejezéstől, és nem fogjuk azt visszavonni – ebben a geometriai és szimbolikus öltözékben, az Igazság további jelképrendszerbe növekedett és fejlődött, amit az ember talált ki az emberiség tömegeinek szükségletei és jobb megértése céljából, akik túl későn léptek be a saját ciklikus fejlődésükbe és evolúciójukba ahhoz, hogy osztozzanak az őseredeti tudásban, és más módon soha nem érthetnék azt meg. Ha később a papság – ravasz és hatalomra törő minden korban – antropomorfizálta és lealacsonyította az elvont eszményeket, mint ahogyan a valódi és isteni lényeket, akik nagyon is léteznek a természetben, és akik manvantarai világunk és ciklusunk őrzői és védelmezői, akkor a hiba és a bűn az állítólagos vezetőket terheli, és nem a tömegeket.

De eljött az idő, amikor középkori ősapáink durva elképzelései már nem tudják kielégíteni a gondolkodó vallásos embert. A középkori alkimista és misztikus mostanra átalakult szkeptikus kémikussá és fizikussá, és legtöbbjüknél azt találjuk, hogy elfordultak az igazságtól a tisztán antropomorf eszmék, a vaskos materializmus és a formák miatt, amiken keresztül az megmutatkozik nekik. Ezért a jövendő generációkat vagy fokozatosan be kell avatni az exoterikus vallások mögött húzódó igazságokba, beleértve a sajátjukat is, vagy hagyni kell, hogy az utolsó aranyozott bálványok emberi porhüvelyeit összetörjék. Egyetlen művelt férfi vagy nő sem fordulna el a most „babonáknak” nevezett dolgok egyikétől sem, amelyekről azt hiszik, hogy óvodás meséken és tudatlanságon alapulnak, ha csak megpillanthatnák azt az alapot, ami minden „babona” mögött húzódik. De hadd tanulják meg egyszer minden bizonnyal, hogy alig van olyan állítás az okkult tudományokban, ami ne alapulna filozófiai és tudományos természeti tényeken, és majd ezeket a tudományokat ugyanolyan – ha nem nagyobb – hévvel fogják tanulmányozni, mint amilyen energiával elmenekültek előlük.

Ezt nem lehet azonnal elérni, mert az emberiség javára az ilyen igazságokat fokozatosan kell felfedni, és nagy óvatossággal, mivel az átlagos elme nincs rájuk felkészülve. Korunk agnosztikusai bármennyire is megtalálják magukban a modern tudomány által megkívánt mentális hozzáállást, az emberek mindig hajlanak arra, hogy ragaszkodjanak a régi vesszőparipáikhoz mindaddig, amíg ki nem kopnak az emlékezetből. Olyanok, mint Juliánusz császár – akit a Hitehagyottnak neveztek, mert túlságosan szerette ahhoz az igazságot, hogy bármi mást elfogadjon –, aki bár az utolsó teofániájában a szeretett isteneit elmosódott, elkoptatott és alig észlelhető árnyékokként pillantotta meg, mindazonáltal ragaszkodott hozzájuk. Ragaszkodjon tehát a világ az isteneihez, bármelyik síkhoz vagy birodalomhoz is tartozzanak azok. A valódi okkultista bűnös lenne az emberiség elárulásában, ha örökre összezúzná a régi istenségeket, mielőtt a teljes és hamisítatlan igazsággal helyettesíthetné azokat, ezt pedig eddig nem tudta megtenni. Viszont az olvasónak megengedhető, hogy annak az igazságnak legalább az abc-jét megtanulja. Mindenesetre meg lehet neki mutatni, hogy a pogányok istenei és istennői, akiket az egyház démonoknak ítélt, nem azok, ha nem is tudja megtanulni a teljes és végső igazságot arról, hogy kik is ők.

Bizonyosodjon meg arról, hogy a hermetikus „Három Anya” és a Sepher Jetzirah Három Anyája egy és ugyanaz a dolog, hogy nincsenek démon-istennők, csak fény, hő és elektromosság, és akkor esetleg a tanult osztályok nem fogják őket többé durván elutasítani. Ezt követően a Rosicrucian Illuminati találhat követőket még a királyi akadémiákon is, amik talán jobban felkészültek lesznek, mint most, hogy elfogadják az ősi természettudomány nagy igazságait, különösen akkor, amikor tudós tagjaik megbizonyosodnak arról, hogy a hermészi párbeszédekben a „Három Anya” jelképként írja le azokat az energiákat vagy hatóerőket, amelyeknek megvan a maguk helye az „erők kölcsönhatásainak” modern rendszerében.6/6 Még a „babonás” brahman és bálványimádó többistenhitének is megvan a maga létjogosultsága, mivel a három nagy isten, Brahmâ, Vishnu és Shiva három Shakti-ja azonos az egyistenhitű zsidók „Három Anyájával”.

A teljes ősi vallási és misztikus irodalom szimbolikus. Hermész Könyve, a Zohar, a Ya-Yakav, az egyiptomi Holtak Könyve, a Védák, az Upanishadok és a Biblia, mind ugyanúgy tele vannak jelképekkel, mint a kaldeai Qû-tâmy nabateus kinyilatkoztatásai. Időpocsékolás lenne azt kérdezni, melyik a legrégibb, mindegyik egyszerűen a történelem előtti tudás és kinyilatkoztatás egyetlen őseredeti feljegyzésének a különböző változata.

Mózes I. Könyvének első négy fejezete összegzi az Öt Könyv összes többi részét, amik csak ugyanannak a dolognak a különböző változatai különböző allegorikus és szimbolikus alkalmazásokban. Miután felfedezték, hogy a Kheopsz-piramist annak minden méretével a legkisebb részletekig tartalmazza a Salamon templomának szerkezete, és miután megállapították, hogy a Shem, Ham és Japhet bibliai nevek meghatározzák

a piramis méreteit Noé 600 éves periódusával, valamint Shem, Ham és Japhet 500 éves periódusával kapcsolatban, … az „Elohim fiai” és H-Adam „lányai” kifejezés elsősorban csillagászati fogalmak.6/7

A már említett rendkívül érdekes munka – amiről sajnos azt kell mondanunk, hogy nagyon kevéssé ismert Európában – szerzője, úgy tűnik, nem lát semmit ebben a felfedezésben azon túl, hogy a matematika és a metrológia jelen van a Bibliában. Eljut a legváratlanabb és legkülönlegesebb következtetésekig is, amiket nagyon kevéssé igazolnak a felfedezett tények. Úgy tűnik, az a benyomása, hogy mivel a zsidó bibliai nevek mind csillagászatiak, ezért minden más nép szentírásai „csak azok lehetnek, és semmi mások”. Ez azonban a The Source of Measures nagytudású és csodálatosan éleslátású szerzőjének óriási tévedése, ha valóban így gondolja. A „Kulcs a héber-egyiptomi misztériumhoz” fejezet csak e két nép papi írásainak bizonyos részét tárja fel, és a többi népét érintetlenül hagyja. Az az elképzelése, hogy a Kabalah „csupán az a magasztos tudomány, amin a szabadkőművesség alapul”, tulajdonképpen úgy tekint a szabadkőművességre, mint a Kabalah lényegére, az utóbbira pedig, mint „a Szentírás héber szövegének átgondolt alapjára”. Erről nem fogunk vitatkozni a szerzővel. De miért kellene mindazoknak nyilvános megvetés tárgyának lenniük, akik esetleg a Kabalah-ban találtak valamit az „átgondolt tudományon” túl, amikre a szabadkőművesség állítólag ráépült?

Egy ilyen következtetés a maga kizárólagosságában és egyoldalúságában magában hordozza a jövendő téveszméket, és teljesen hibás. Kíméletlen kriticizmusában szégyenfoltot vet magára az „isteni tudományra”.

A Kabalah valóban „a szabadkőművesség lényege”, de a metrológiától csak annak egyik megnyilvánulásában függ, a kevésbé ezoterikustól, mivel még Platón sem csinált titkot abból, hogy az Istenség örökké geometrizál. Az avatatlanok számára, legyenek bár tanultak, és lángeszűek, a Kabalah, ami csak „Isten öltözékével”, vagyis az igazság fátylával és leplével foglalkozik,

a talajtól épül felfelé egy gyakorlati alkalmazással jelenkori felhasználásra.6/8

Vagy más szavakkal, csak a földi síkon képvisel egy egzakt tudományt. A beavatott számára a kabbalista Úr az őseredeti fajból ereszkedik le, ami a szellemi síkon keletkezett az „Elme-szülte Hétből”. Miután elérte a Földet, az isteni matematika – a maga idejében a mágia szinonimája, ahogyan Josephus elmondja – fátylat borított az arcára. Ezért a legfontosabb titok, ami modern korunkban még nyilvánosságra hoz, a régi római mértékegységek és a jelenlegi brit mértékegységek, a zsidó-egyiptomi könyök és a szabadkőműves col azonossága.6/9

A felfedezés rendkívül csodálatos, és elvezetett további és kisebb rejtélyek feltárulásához a jelképrendszer és a bibliai nevek terén. Sikerült teljesen megérteni és bebizonyítani – ahogyan Nachanides bemutatja –, hogy Mózes idejében az Első Könyvének kezdő mondatát a következőképpen kellett olvasni: B’rash ithbara Elohim, vagyis „A legfőbb forrásban [vagy Mûlaprakriti-ben, a Gyökér nélküli Gyökérben] fejlődtek ki [vagy bontakoztak ki] az istenek [Elohim], a mennyek és a föld”. Ez mára a masszóra* és a teológiai ravaszkodás következtében így alakult át: B’rashith bara Elohim, vagyis „Kezdetben Isten teremtette a mennyeket és a földet” – amely pusztán zsonglőrködés a szavakkal, és elvezetett az anyagias antropomorfizmushoz és dualizmushoz. Vajon mennyi hasonló példát találhatnánk még az ókor okkult munkái közül a legutolsóban, a Bibliában? Nincs többé semmi kétség az okkultisták fejében, hogy függetlenül a formájától és külső jelentésétől, a Biblia – ahogyan megmagyarázza a Zohar vagy Midrash, a Yetzirah (a Teremtés Könyve) és a Magyarázat a tíz Sephiroth-hoz (a XII. századi Azariel Ben Manachem műve) – az árják Titkos Tanításának része és darabja, amely ugyanolyan módon ad magyarázatot, mint a Védák és az összes többi allegorikus könyv. A Zohar, amely azt tanítja, hogy a Személytelen Egy Ok az Univerzumban a kiáradásain, a Sephiroth-on keresztül nyilvánul meg – mivel az Univerzum a maga teljességében egyszerűen az a fátyol, ami az Istenség saját szubsztanciájából szövődött – tagadhatatlanul  a legkorábbi Védák másolata és szó szerinti visszhangja. Önmagában véve, a védikus és általában a brahmani irodalom további segítsége nélkül a Biblia soha nem fogja feltárni az okkult természet egyetemes titkait. A könyökök, colok és ennek a fizikai síknak a mértékegységei soha nem fogják megoldani a világ problémáit a szellemi síkon, mert a szellemnek nem lehet sem a súlyát, sem a nagyságát megmérni. Ezeknek a problémáknak a kidolgozása a „misztikusokra és álmodozókra” marad, egyedül ők azok, akik képesek ezt megvalósítani.

Mózes beavatott pap volt, jártas volt az egyiptomi templomok minden misztériumában és okkult tudásában, ezért tökéletesen ismerte az ősi bölcsességet. Ez utóbbi az, amiben a „misztériumok misztériumának”, a nagy piramisnak a szimbolikus és csillagászati jelentését keresni kell. Mivel pedig annyira jártas volt a geometriai titkokban, amik hosszú korszakokon keresztül rejtve meghúzódtak erős mélységében – a Kozmosz kiterjedései és arányai, beleértve a kicsi Földünket is –, lehet-e csodálkozni, hogy felhasználta a tudását? Egyiptom ezotériája egykor az egész világé volt. A harmadik faj hosszú korszakain keresztül az egész emberiség közös kincse volt, amit a Tanítóitól, a „Fény Fiaitól”, az őseredeti Héttől kapott. Volt olyan idő is, amikor a bölcsesség-vallás nem szimbolikus volt, mert csak fokozatosan vált ezoterikussá, mivel a változást a rossz célra való felhasználás és az atlantisziak varázslásai tették szükségszerűvé. Ugyanis nem az isteni ajándék használata, csak a „rossz célra használata” volt az, ami a negyedik faj embereit a fekete mágiához és a varázsláshoz vezette, és végül a „bölcsesség elfelejtőivé” tette. Eközben az ötödik faj emberei, a Tretâ juga Rishi-jeinek örökösei arra használták képességeiket, hogy elsorvasszák az ilyen hajlamokat általában az emberiségben, utána pedig, mint a „választott forrás”, szétszórják azokat. Azok, akik megmenekültek a „nagy vízözöntől”, csak az emlékét őrizték meg, és egy hitet, ami egyik rokonuk közvetlen felmenőinek tudásán alapult, hogy létezett egy ilyen tudomány, és azt most féltékenyen őrzi a „választott forrás”, amelyet Enoch dicsőített. De el kell jönnie ismét annak az időnek, amikor az embernek újra azzá kell válnia, mint ami a második juga (kor) folyamán volt, amikor majd a próbatételi ciklusa véget ér, és fokozatosan azzá válik, ami volt, félig anyagi és tiszta. Vajon Platón, a beavatott nem mondja-e a Phædrus-ban, hogy mindaz, ami az ember egykor volt, és ami újra lehet:

Mielőtt az ember szelleme belesüllyedt az érzékiségbe, és a szárnyai elvesztésén keresztül testesült meg, az istenek között élt a légies szellemi világban, ahol minden igaz és tiszta.6/10

Máshol arról az időszakról beszél, amikor az emberek nem öltöttek állandó formát, hanem tiszta szellemekként éltek.

Azok a tudósok, akik hajlamosak ezen nevetni, bogozzák ki maguk az első ember eredetének rejtélyét.

Nem akarva, hogy a választott népe – amit ő választott ki – olyan durván bálványimádó maradjon, mint az őket körülvevő pogány tömegek, Mózes felhasználta a piramis kozmogóniai misztériumainak ismereteit arra, hogy ráépítse a Teremtés Könyvének kozmogóniáját szimbólumokban és jelekben. Ez felfoghatóbb volt a tömegek elméi számára, mint a nehezen érthető igazságok, amiket a szentélyekben tanítottak a tanult embereknek. Semmi újat nem talált ki, csak a külső öltözetet, egy jottányit sem tett hozzá, de ebben csupán a régebbi népek és beavatottak példáját követte. Ha a hierophant-ja által neki felfedett nagy igazságokat szellemes hasonlatokba is öltöztette, ezt azért tette, hogy megfeleljen az izraeliták kívánalmainak. Ez a nyakas faj nem fogadna el semmilyen istent, hacsak az nem antropomorf, mint az olümposzi istenek. Magának Mózesnek viszont nem sikerült előrelátni azt az időt, amikor magasan képzett államférfiak fogják védelmezni az igazság gyümölcsének a héját, ami benne a Sinai hegyen fejlődött ki és érett meg, amikor saját személyes Istenével, isteni Én-jével tanácskozott. Mózes megértette az ilyen igazságok átadásában rejlő óriási veszélyt, mert értette Prométheusz meséjét, és emlékezett a múltra. Ezért fátyollal borította be azokat a nyilvánosság tekintete által okozott megszentségtelenítés elől, és allegorikusan nyilatkoztatta ki azokat. Ez az, amiért az életrajzírója azt mondja róla, hogy amikor leereszkedett a Sinairól,

Mózes nem tudta, hogy az ő orczájának bőre sugárzik… és leplet tőn orczájára.6/11

Így pedig „leplet tett” az Öt Könyvé-nek orcájára, mégpedig olyan mértékben, hogy az ortodox kronológiát használva csak az esemény után 3376 évvel kezd az embereknek az a meggyőződésük kialakulni, hogy az „tényleg egy fátyol”. Nem Isten, vagy akár Jehovah arca sugárzik át, még csak nem is Mózes arca, hanem bizony a későbbi rabbiké.

Nem csoda, hogy Kelemen a Stromateis-ban azt írta, hogy:

Tehát az elleplezés vonatkozásában a héber rejtvények hasonlítanak az egyiptomiakhoz is.6/12

 

 

 

 

VII. fejezet Óbor új palackokban

 

Több mint valószínű, hogy a protestánsok a reformáció idejében semmit sem tudtak a kereszténység valódi eredetéről, vagy, hogy világosabban és helyesebben fogalmazzunk, a latin klerikalizmusról. Az sem valószínű, hogy a görög egyház sokat tudott róla, mivel a kettő szétválása olyan időszakban történt meg, amikor a politikai hatalomért való küzdelemben a latin egyház bármi áron biztosította a magasan képzett, ambiciózus és befolyásos pogányokkal való szövetséget, miközben ezek hajlandók voltak az új vallás külső megjelenését felvenni, feltéve, ha ez által hatalomban maradhattak. Nem szükséges itt emlékeztetni az olvasót ennek a küzdelemnek a részleteire, minden tanult ember jól ismeri azokat. Az biztos, hogy a rendkívül művelt gnosztikusokat és vezetőiket – olyan embereket, mint Saturnilus, egy megalkuvást nem ismerő aszkéta, vagy mint Marcion, Valentinus, Basilides, Menander és Cerinthus – nem azért bélyegezte meg az (új) latin egyház, mert eretnekek voltak, nem is azért, mert a tanaik és az eljárásaik valóban „ob turpitudinem portentosam nimium horribilem”, vagyis „rettenetesek, visszataszítóan undort keltőek” voltak, ahogyan Baronius mondja Carpocrates-éiről, hanem egyszerűen mert túl sok tényt és igazságot ismertek. Kenneth R. H. Mackenzie helyesen jegyzi meg:

Megbélyegezte őket a későbbi római egyház, mert összeütközésbe kerültek a kereszténység tisztább egyházával, azzal a tulajdonnal, amit elbitorolt Róma püspöke, de aminek az eredetije továbbra is alapítója, az eredeti ortodox görög egyház felé fogékony.7/1

Vonakodva az indokolatlan feltételezések felelősségének felvállalásától, az író úgy véli, a legjobb bebizonyítani ezt a következtetést egy buzgó római katolikus író pár személyes és hajlíthatatlan beismerésével, akit nyilvánvalóan a Vatikán bízott meg ezzel a kényes feladattal. De Mirville márki elkeseredett erőfeszítéseket tesz, hogy megmagyarázzon a katolikus érdekek védelmében bizonyos jelentős felfedezéseket az archeológiában és a paleográfiában, bár az egyház okosan kívül maradt a vitatkozásból és a védekezésből. Ezt tagadhatatlanul mutatják azok a vaskos kötetei, amiket a Francia Akadémiának címzett 1803 és 1865 között. Abba a kifogásba kapaszkodva, hogy felhívja a materialista „halhatatlanok” figyelmét a „spiritizmus járványára”, Európának és Amerikának a sátáni erők számtalan serege általi elözönlésére, erőfeszítéseit abba az irányba fordítja, hogy ugyanezt bizonyítsa azzal, hogy ismerteti a keresztény és pogány istenek teljes családfáját és teogóniáját, és hogy párhuzamba állítja a kettőt. Minden ilyen csodás hasonlóság és azonosság csupán „látszólagos és felületes”, győzködi az olvasót. Azt mondja nekik, hogy a keresztény szimbólumokat, de még a szereplőket is, mint Krisztus, a Szűz, az angyalok és a szentek, mindet évszázadokkal korábban megszemélyesítették a pokol ördögei azért, hogy hiteltelenítsék az örökkévaló igazságot istentelen másolataikkal. Ismerve a jövőt, az ördögök előre láttak eseményeket, miután „felfedezték az angyalok titkait”. A pogány istenek, valamennyi napisten, akiket Üdvözítőnek, Megváltónak neveztek, szeplőtelen anyától született, és erőszakos halált halt, mind csupán ferouer-ek7/2 voltak – ahogyan a zoroasztriánusok nevezték őket –, az eljövendő Messiás előbb keletkezett démoni másolatai (copies anricipées). Az ilyen hasonmások elismerésének a veszélye valójában később vált veszedelmesen naggyá. Vészjóslóan ott lődörgött a levegőben, Damoklész kardjaként lógott az egyház fölött Voltaire, Dupuis és más hasonló stílusú írók idejétől kezdve. Az egyiptológusok felfedezései, az asszíriai és babiloni Mózes előtti maradványok megtalálása, amik Mózes legendáját hordozzák7/3 és különösen az angolul publikált sok racionalista munka, mint a Supernatural Religion, elkerülhetetlenné tette az elismerést. Ezért következett be a protestáns és római katolikus írók megjelenése, akiket azért küldtek, hogy megmagyarázzák a megmagyarázhatatlant, hogy összeegyeztessék az isteni kinyilatkoztatás tényét azzal a rejtéllyel, hogy a kereszténység isteni személyiségei, rítusai, dogmái olyan gyakran azonosak számos nagy pogány valláséival. Az előbbiek – a protestáns írók – a „prófétai, előzetes elképzelések” alapján próbálták megmagyarázni, a latinisták pedig, mint de Mirville, azzal, hogy kitalálták az angyalok és istenek két csoportját, az egyik isteni és igaz, a másik – a korábbi – „az eredetiek korábban keletkezett másolatai”, és a Gonosz által elkövetett ügyes plágiumok. A protestáns cselfogás egy régi dolog, a római katolikusoké pedig annyira régi, hogy el is felejtődött, viszont annyira jó, mint amilyen új. Dr. Lundy Monumental Christianity-je és A Miracle in Stone-ja tartozik az első próbálkozásokhoz. De Mirville Pneumatologie-je a másodikhoz. Indiában és Kínában a skót és más misszionáriusok minden ilyen erőfeszítése nevetésben végződik, és semmi bajt nem okoz, a jezsuiták által kigondolt terv azonban komolyabb. De Mirville kötetei így nagyon fontosak, mivel olyan forrásból áradnak ki, amelynek tagadhatatlanul rendelkezésére áll a korszak legkiemelkedőbb tudása, és ez párosul mindazzal a fondorlattal és szőrszálhasogatással, amit Loyola fiai nyújtani tudnak. De Mirville márki nyilvánvalóan segítséget kapott a Róma szolgálatában álló legélesebb elméktől.

Azzal kezdi, hogy nem csak elismeri minden, a latin egyház ellen felhozott gyanúsítás és vád jogosságát a dogmáinak eredetiségével kapcsolatban, de látható örömmel elébe is megy az ilyen vádaknak, ugyanis úgy mutatja be a kereszténység minden dogmáját, mint ami létezett az ókor pogány szertartásaiban is. Végigmegy a pogány istenségek teljes panteonján, és mindegyiket úgy mutatja be, hogy rendelkezik bizonyos hasonlósággal a szentháromsági személyekkel és Máriával. Alig van olyan misztérium, dogma vagy rítus a latin egyházban, amit ne úgy mutatna be a szerző, mint amit „leutánoztak az elhajlottak” – az „elhajlottak” az ördögök. Mivel mindezeket beismeri és megmagyarázza, a szimbológusoknak csendben kellene maradniuk. És így is tennének, ha nem lennének materialista kritikusok, hogy visszautasítsák az ördög ilyen mértékű mindenhatóságát ebben a világban. Mert ha Róma el is ismeri a hasonlóságot, de jogot formál arra is, hogy megítélje, ki a valódi és ki a hamis Avatâra, ki az igazi és ki a nem valódi Isten, ki az eredeti és ki a másolat – noha a másolat évezredekkel megelőzi az eredetit.

Szerzőnk annak bemutatásával folytatja, hogy amikor csak a misszionáriusok megpróbálnak megtéríteni egy bálványimádót, mindig ugyanazt a választ kapják:

Nekünk már előttetek megvolt a Megfeszítettünk. Mit akartok nekünk mutatni?7/4 Továbbá mit nyernénk azzal, ha megtagadnánk ennek a másolatnak a misztikus oldalát azzal az ürüggyel, hogy Weber szerint az összes jelenlegi Purâna régebbiek átdolgozása, mivel itt a személyiségek ugyanazon sorrendjében van egy határozott elsőbbségünk, amit soha, senki nem gondolna kétségbe vonni.7/5

Példaként a szerző Buddhát, Krishnát, Apollót, stb. hozza fel. Miután mindezeket elismerte, a probléma alól így bújik ki:

Az egyházatyák azonban felismerték saját tulajdonukat minden ilyen báránybőrben, … ismerve az Evangélium segítségével… a fény állítólagos szellemeinek minden fortélyát. Tehát az atyák, miután elgondolkodtak a „Mindazok, akik előttem jöttek, tolvajok és rablók” (János, X. 8.) meggyőző szavakon, nem haboztak felismerni a működésben levő okkult tevékenységet, a mindenre kiterjedő és emberfeletti irányítást, ami korábban a valótlanság felé vitt, a népek mindezen hamis istenének egyetemes jellemzőjét és környezetét: „omnes dii gentium dæmonia (elilim)”. (Zsoltárok, XCV)7/6

Ilyen állásponttal minden könnyűvé válik. Nincs egyetlen olyan szembeszökő hasonlóság, nincs egyetlen tökéletesen bizonyított azonosság, amit így ne lehetne eltenni láb alól. A fent idézett kegyetlen, önző, öndicsőítő szavakat, amiket János annak a szájába ad, aki a megtestesült alázatosság és könyörületesség volt, soha nem ejthette ki Jézus. Az okkultisták felháborodva utasítják vissza a gyanúsítást, és készek megvédeni az embert akár az Isten ellen is, bemutatva, honnan származnak azok a szavak, amiket a negyedik evangélium szerzője ellopott. Ezeket teljességükben az Enoch Könyvében található „Próféciákból” vette. Ennek a ténynek a bizonyítására a művelt biblia-tudósnak, Laurence érseknek és az Evolution of Christianity szerzőjének, a fordítás szerkesztőjének a személyét hozhatjuk elő. A Bevezetés Enoch Könyvéhez utolsó oldalán a következő bekezdést találjuk:

A jó Pásztor által a bérenc őrzőktől és vérengző farkasoktól megmentett bárányról szóló példabeszédet a negyedig evangélista nyilvánvalóan az Enoch LXXXIX-ből kölcsönözte, amelyben a szerző úgy ábrázolja a pásztorokat, mint akik leölik és elpusztítják a bárányt Uruk eljövetele előtt, és így felfedi annak a valódi jelentését, ami mindeddig rejtélyes rész volt a jánosi példabeszédben – „Mindazok, a kik előttem jöttek, tolvajok és rablók” – olyan kifejezésmód, amit most nyilvánvaló utalásként értékelünk Enoch allegorikus pásztoraira.

Valóban „nyilvánvaló”, de ezen kívül még valami más is. Ugyanis, ha Jézus ezeket a szavakat olyan értelemben mondta volna ki, mint amit neki tulajdonítanak, akkor el kellett olvasnia az Enoch Könyvét, egy tisztán kabbalista, okkult munkát, és ezért felismerte egy olyan értekezés értékét, amit most az egyháza apokrifnek minősít. Ráadásul lehetetlen, hogy nem tudta, hogy ezek a szavak a legrégibb beavatási rítushoz tartoztak.7/7 Ha pedig nem olvasta, és a mondat Jánoshoz tartozik, vagy bárki is írta a negyedik evangéliumot, akkor mennyire lehet megbízni a keresztény Megváltónak tulajdonított többi mondás és példabeszéd hitelességében?

 Így de Mirville szemléltetése szerencsétlen. Az egyház által elővezetett minden más bizonyíték a kereszténység előtti és elleni másolók pokoli jellegére könnyen elintézhető. Ez talán szerencsétlen, de tény, mindazonáltal – Magna est veritas et prevalebit. [Nagy az igazság, és többet ér.]

A fentiek az okkultisták válasza a két pártnak, akik szakadatlanul vádolják őket, az egyik „babonasággal”, a másik pedig „varázslással”. Azoknak a testvéreinknek, akik keresztények, és a keleti chelâ-k számára előírt titoktartással piszkálnak bennünket, mindig hozzátéve, hogy az ő „Istenük könyve” egy „nyitott könyv” mindenki számára, „hogy olvassák, megértsék és üdvözüljenek”, azzal válaszolunk, hogy megkérjük őket, tanulmányozzák, amit ebben a fejezetben elmondtunk, utána pedig cáfolják meg, ha tudják. Napjainkban nagyon kevesen vannak, akik elég felkészültek, hogy biztosítsák olvasóikat, hogy a Biblia

szerzőjének Istent, a végcéljának a megváltást, mondanivalójának pedig a semmilyen hibával nem elegyített igazságot tartották.

Ha Locke-nek fel lehetne most tenni a kérdést, talán nem volna hajlandó újra megismételni, hogy a Biblia

teljesen tiszta, teljesen őszinte, semmi nem túl sok benne, semmi nem hiányzik belőle.

A Bibliának, ha nem is kell bebizonyítani, hogy mindennek a teljes ellentéte, nagy szüksége van egy olyan magyarázóra, aki járatos a kelet tanításaiban, mivel azokat meg kell találni annak titkos köteteiben. Az sem biztonságos most Enoch Könyvének Laurence érsek általi fordítása után, hogy idézzük Cowper-t, és megnyugtassuk magunkat, hogy a Biblia

… fényt ad minden kornak,

Ad, de nem utánoz semmit.

mert igenis utánoz, mégpedig nagyon jelentősen, különösen azok véleménye szerint, akik – mivel semmit nem tudnak annak szimbolikus jelentéséről és a mögötte húzódó és benne elrejtett igazságok egyetemességéről – hajlamosak ítéletet hirdetni annak holtbetűs megjelenése alapján. Ez egy hatalmas kötet, egy mestermunka, ami nagy igazságokat tartalmazó okos és ötletes mesékből áll, de ezeket az igazságokat csak azok számára tárja fel, akik a beavatottakhoz hasonlóan rendelkeznek egy kulccsal a belső jelentésükhöz. Egy mese, amely tényleg fennkölt erkölcsiségében és tanításában, még mindig csak egy mese és allegória, a régi zsidó részeiben kitalált személyiségek gyűjteménye, a későbbi kiegészítéseiben pedig mondásoké és példabeszédeké, és így teljesen félrevezető bárki számára, aki nem ismeri az ezotériáját. Ezenkívül csillagimádás és szabeus istenimádás, tiszta és egyszerű, ami Mózes Öt Könyvében megtalálható, amikor exoterikusan olvassák, és a legcsodálatosabb mértékben ősi tudomány és csillagászat, amikor ezoterikusan értelmezik.

 

VIII. fejezet Enoch Könyve a kereszténység forrása és alapja

 

Miközben a Mercavah-val sokat foglalkoznak, a zsidók, vagy inkább a zsinagógáik elutasították az Enoch Könyvét, vagy azért, mert nem tartalmazta azt kezdettől a héber kánon, vagy azért, mert – ahogyan Tertullianus gondolta – azt

A zsidók nem ismerték el, ahogyan semmilyen más szentírást sem, ami Krisztusról beszél.8/1

Azonban ezen okok egyike sem a valódi volt. A Bírák Tanácsának semmi köze nem volt hozzá, egyszerűen azért, mert az inkább egy mágiával foglalkozó mű volt, mint tisztán kabbalista. Napjainkban mind a latin, mind a protestáns egyház teológusai az apokrif munkák közé sorolják. Mindazonáltal az Újszövetség és különösen az Apostolok Cselekedetei és a Levelek bővelkednek eszmékben és tanításokban, amiket most dogmákként fogadnak el és állítanak be a tévedhetetlen római és más egyházak is, és akár egész mondatokat vesz át szó szerint Enoch-tól, vagy az „ál-Enoch-tól”, aki ezen a néven írt arámiul vagy szír-kaldeaiul, ahogyan Laurence érsek, az etiópiai szöveg fordítója állítja.

A plagizálás annyira szembetűnő, hogy a The Evolution of Christianity szerzője, aki Laurence érsek fordítását szerkesztette, arra kényszerült, hogy néhány sokatmondó megjegyzést tegyen bevezetőjében. Logikai bizonyíték8/2 alapján azt találták, hogy ez a könyv a keresztény időszak előtt készült (nem számít, hogy kettő vagy húsz évszázaddal korábban). Ahogyan a szerkesztő helyesen érvel, az

Akár egy nagy héber próféta sugalmazott jövendölése, aki csodás pontossággal előrejelzi a Názáreti Jézus jövőbeli tanítását, akár az a szemita regény, amelyből az utóbbi kölcsönözte az elképzeléseit az Ember Fiának dicsőséges visszatéréséről, hogy elfoglaljon egy bírói trónust örvendező szentek és reszkető bűnösök között, akikre örökké tartó boldogság vagy örök tűz vár, akár ezeket a mennyei látomásokat emberinek vagy isteninek kell elfogadni, olyan óriási befolyást gyakoroltak az emberiség sorsára közel kétezer éven keresztül, hogy a vallási igazság őszinte és pártatlan keresői többé nem késlekedhetnek, hogy megvizsgálják a kapcsolatot Enoch Könyve és a kereszténység kinyilatkoztatása vagy fejlődése között.8/3

Az Enoch Könyve

Beszámol az elemek természetfeletti irányításáról is egyedi angyalok tevékenységén keresztül, akik uralkodnak a szelek, a tenger, a jégverés, a fagy, a harmat, a villámlás és a visszhangzó mennydörgés fölött. Szintén megadja a legfontosabb bukott angyalok neveit, akik között felismerünk néhány láthatatlan hatalmat, amiket héber-kaldeai fohászok égetett agyagkorsóira felvésett [mágikus] varázsigék neveznek meg.8/4

Ezeken a korsókon megtaláljuk a „halleluja” szót is, ami azt mutatja, hogy

egy olyan szó, ami a régi ördögűző szír-kaldeaiaknál a nyelv forgandóságán keresztül a modern evangelizátorok siboletjévé* vált.8/5

A szerkesztő ezután azzal folytatja, hogy ismertet 57 verset az Evangéliumok és az Apostolok cselekedetei különböző részeiből párhuzamosan az Enoch Könyvéből vett részekkel, és ezt mondja:

A teológusok figyelme a Júdás levelében található részre összpontosult, mert a szerző kifejezetten megnevezi a prófétát. Viszont Enoch-nál és az Újszövetség írásainak szerzőjénél található nyelvezet és gondolatok halmozott egybeesése, amint az feltárul az általunk összevetett párhuzamos részekből, világosan megmutatja, hogy a szemita Milton munkája volt az a kiapadhatatlan forrás, amiből az evangélisták és az apostolok, vagy a nevükben író emberek kölcsönözték a feltámadás, az ítélet, a halhatatlanság, a kárhozat és az ember fiának örökkévaló uralkodása alatti igazságosság egyetemes birodalma elképzeléseit. Ez az evangéliumi plágium János Jelenéseiben csúcsosodik ki, ami Enoch látomásait ülteti át a kereszténységbe némi módosítással. Ebben hiányoljuk az apokaliptikus jövendölés nagy mesterének fennkölt egyszerűségét, aki az özönvíz előtti patriarchák nevében prófétált.8/6

Az igazat megvallva, a hipotézisnek legalább azt kellett volna sugalmaznia, hogy az Enoch Könyve jelenlegi formájában egyszerűen egy átirat sokkal régebbi szövegekből, számos kereszténység előtti és utáni kiegészítéssel és beszúrással. Modern kutatók egészen odáig mentek, hogy kimutatják, a LXXI. fejezetben Enoch a nappalt és az éjszakát 18 részre osztatja fel, és az év leghosszabb napja 12-t tartalmaz ebből a 18 részből, miközben 16 óra hosszúságú nappal nem fordulhatott elő Palesztinában. A fordító, Laurence érsek ilyen megjegyzést tesz:

Az a vidék, ahol a szerző élt, nem helyezkedhetett el lentebb, mint az északi szélesség 45. foka, ahol a leghosszabb nap 15 és fél óra, sem pedig feljebb, mint kb. a 49. fok, ahol a leghosszabb nap pontosan 16 óra. Ez behatárolja azt az országot, ahol írt, ami legalább a Kaszpi-tenger és a Fekete-tenger északi vidékének magasságában volt. … Az Enoch Könyvének szerzője talán az egyik törzsnek a tagja volt, amit Shalmaneser elvitt és elhelyezett „Halah-ban és Habor-ban a Goshen folyó mentén és Medes városainban”.8/7

A későbbiekben bevallja, hogy:

Nem lehet azt mondani, hogy belső bizonyíték tanúsítja az Ószövetség felsőbbrendűségét az Enoch Könyvével szemben. … Az Enoch Könyve tanítja az Ember Fiának, a Kiválasztottnak, a Messiásnak a korábbi létezését, aki „kezdetektől létezett titokban,8/8 és aki nevének megidézése a Szellemek Urának jelenlétében történt, mielőtt a nap és az állatövi jegyek teremtése megtörtént”. A szerző ugyancsak utal a „másik Hatalmasságra, aki a víz fölött levő Földön volt azon a napon” – ami nyilvánvaló utalás Mózes I. Könyve I. 2. nyelvezetére.8/9 [Fenntartjuk, hogy ez érvényes a hindu Nârâyana-ra is, a „vizeken mozgóra”.] Megvan tehát a Szellemek Ura, a Kiválasztott és egy harmadik Hatalmasság, ami láthatólag előrevetíti az eljövendő Háromságot [ahogyan a Trimûrti-t is]. Azonban bár Enoch képzeletbeli Messiása kétségtelenül fontos hatást gyakorolt az Ember Fia istenségének eredeti elképzeléseire, nem sikerül azonosítanunk a homályos utalását a másik „Hatalmasságra” az alexandriai iskola Szentháromság tanával, még pontosabban a „hatalom angyalaival”, akik bőségesen jelen vannak Enoch látomásában.8/10

Egy okkultistának aligha lenne gondja az említett „Hatalmasság” azonosításával. A szerkesztő figyelemre méltó észrevételeit a következő gondolatokkal fejezi be:

Idáig megtudtuk, hogy az Enoch Könyvét a keresztény korszak előtt hozta nyilvánosságra valamilyen nagy ismeretlen szemita[?] faj, amely egy próféták utáni korban sugalmazottnak hitte magát, és kölcsönvette egy vízözön előtti pátriárka nevét,8/11 hogy hitelesítse saját, messiási királyságról szóló lelkes előrejelzését. Mivel pedig ennek a csodálatos könyvnek a tartalma szabadon átmegy az Újszövetség összeállításába, következésképpen ha a szerző nem egy sugalmazott próféta volt, aki előre jelezte a kereszténység tanításait, akkor egy képzelődő rajongó volt, akinek a látomásait elfogadták az evangélisták és az apostolok kinyilatkoztatásként – kétféle következtetés, ami magába foglalja a kereszténység isteni vagy emberi eredetét.8/12

Mindezeknek a végeredménye ugyanennek a szerkesztőnek a szavaival:

Az a felfedezés, hogy az állítólagos kinyilatkoztatás nyelvezete és gondolatai megtalálhatók egy korábban létező munkában, amit az evangélisták és apostolok sugalmazottnak fogadnak el, viszont amit a modern teológusok az apokrif művek közé sorolnak.8/13

Ez megmagyarázza a Bodlean Könyvtár egyházi könyvtárosainak vonakodását is, hogy közzé tegyék az Enoch Könyvének etióp szövegét.

Az Enoch Könyvének jövendölései tényleg prófétaiak, de azokat a hétből az öt fajnak szánták és azok feljegyzéseit fedik le, mindent, ami a két utolsóra vonatkozik, titokban tartják. Így az angol fordítás szerkesztője áltat tett megjegyzés, hogy:

A XCII. fejezet próféciák sorozatát írja le, amik Enoch saját korából a jelenlegi generáción mintegy ezer évvel túlra terjednek ki,8/14

tévedés. A próféciák a jelenlegi faj végéig terjednek ki, nem csupán innen számított „ezer évig. Nagyon igaz, hogy:

Az elfogadott [keresztény] időszámítási rendszerben egy nap [alkalmanként] száz, egy hét pedig hétszáz évet jelent.8/15

Ez azonban egy önkényes és képzeletszülte rendszer, amit a keresztények azért használnak, hogy összhangba hozzák a bibliai időszámítást a tényekkel és elméletekkel, és nem fejezi ki az eredeti gondolatot. A „napok” a mellékfajok meghatározatlan időszakait jelentik, a „hetek” pedig az alfajokét, mivel a gyökérfajokra egy olyan kifejezéssel történik utalás, ami még csak meg sem található az angol fordításban. Továbbá a 150. oldal alján szereplő mondat:

Azután, a negyedik héten… a szent és becsületes látomásait meg fogják tapasztalni, generációk egymásutánisága fog bekövetkezni.8/16

teljesen rossz. Az eredetiben ez áll: „generációk egymásutánisága következett be a földön”, stb. Vagyis az első emberi faj után, amelyet valódi emberi módon nemzettek, ami a harmadik gyökérfajban terjedt el – ez olyan változtatás, ami teljesen módosítja a jelentést. Tehát mindaz, ami szerepel a fordításban – ahogyan nagyon valószínűen az etióp szövegben is, mivel a másolatokat alaposan meghamisították – olyan dolgokról, amelyeknek majd a jövőben kell megtörténniük, tájékoztatásunk szerint az eredeti kaldeai kéziratban múlt időben szerepel, és nem jövendölés, hanem annak az elbeszélése, ami már megtörtént a múltban. Amikor Enoch elkezd „beszélni egy könyvből”,8/17 akkor egy nagy bölcs által ismertetett elbeszélést olvas fel, a próféciák pedig nem a sajátjai, hanem a bölcstől származnak. Enoch vagy Enoichion „belső szemet” vagy bölcset jelent. Így minden prófétát és adeptust lehet „Enoichion-nak” nevezni anélkül, hogy ál-Enoch-ká válna. Itt azonban a bölcs, aki összeállította a jelenlegi Enoch Könyvét, határozottan úgy jelenik meg, mint aki egy könyvből olvas fel:

Az első héten a hetediken születtem meg [miután a fizikai nemzés elkezdődött, az első alfaj hetedik ágában vagy mellékfajában, konkrétan a harmadik gyökérfajban]. … Utánam azonban a második héten [a második alfajban] nagy gonoszság fog felemelkedni [inkább emelkedett fel], és azon a héten be fog következni az első vége, amelyben az emberiség veszélytelen lesz. De amikor az első teljessé válik, a romlottság fog megnövekedni.8/18

Ezzel a fordítással ennek semmi értelme nincs. Ahogyan az ezoterikus szövegben áll, egyszerűen azt jelenti, hogy az első gyökérfaj el fog jutni egy végponthoz a harmadik gyökérfaj második alfaja során, amely időszakban az emberiség veszélytelen lesz. Mindennek semmi köze semmiféle bibliai vízözönhöz. A 10. vers a hatodik hétről beszél [a harmadik gyökérfaj hatodik alfajáról], amikor:

Mindazok, akik benne el fognak sötétülni, valamennyiük szíve el fogja felejteni a bölcsességet [az isteni tudás ki fog halni] és abban fog egy ember felemelkedni.

Ezt az „embert” a fordítók valamilyen saját rejtélyes indokaik alapján úgy veszik, hogy Nabukodonozort jelenti – valóban ő a tisztán emberi faj (az allegorikus nemzésbe bukás után) első hierophant-ja, akit arra választottak ki, hogy megóvja a feledéstől a dévák (angyalok vagy Elohim) haldokló bölcsességét. Ő az első „Ember Fia” – a misztikus elnevezést a Mânushi (emberek) első emberi iskolájának isteni beavatottjai kapták a harmadik gyökérfaj legvége idején. Hívták a „Megváltónak” is, mivel az is volt a többi hierophant-tal együtt, akik megmentették a Kiválasztottat és a Tökéletest a geológiai tűzvésztől, és hagyták elpusztulni a Vég kataklizmájában8/19 azokat, akik elfelejtették az őseredeti bölcsességet a szexuális érzékiségben.

[A „hatodik hét” vagyis a hatodik alfaj] befejezése folyamán pedig tűzzel fogja elégetni az uradalom házát [a bolygó felét, vagy az akkor lakott földrészt], és a választott gyökér minden faja szét fog szóródni.8/20

A fentiek a kiválasztott beavatottakra vonatkoznak, és egyáltalán nem a zsidókra, az állítólagos választott népre, vagy a babiloni fogságra, ahogyan azt a keresztény teológusok értelmezik. Figyelembe véve, hogy Enoch vagy a megörökítői a „bűnösökről hozott határozat” végrehajtását említik több különböző hét folyamán,8/21 kijelentik, hogy „az istentelenek minden munkája el fog tűnni az egész földről” e negyedik idő (a negyedik faj) során, ez biztosan aligha a Biblia egyetlen vízözönére vonatkozik, és még kevésbé a fogságra.

Így tehát arra következtethetünk, hogy mivel az Enoch Könyve a manvantara öt faját fedi le, néhány utalással a két utolsóra, ezért nem tartalmaz „bibliai próféciákat”, hanem egyszerűen tényeket, amiket a kelet titkos könyveiből vettek. A szerkesztő továbbá beismeri, hogy:

Az előző hat, vagyis a 13. 14. 15. 16. 17. és 18. verset a XIX. fejezet 14. és 15. versei közül emelték át, ahol az eredeti kéziratban megtalálhatók.8/22

Ezzel az önkényes átírással a zűrzavart még jobban megkavarta. Mégis, teljesen igaza van, amikor azt mondja, hogy az Evangéliumok tanításait, de még az Ószövetségéit is összességükben az Enoch Könyvéből vették, mert ez annyira nyilvánvaló, mint a Nap az égen. Mózes Öt Könyvének egésze úgy lett kialakítva, hogy összhangban legyen az ismertetett tényekkel, és ez megmagyarázza, hogy a héberek miért utasítják vissza, hogy ezt a könyvet a kánonjukban belehelyezzék, ugyanúgy, mint ahogyan később a keresztények elutasították, hogy kanonizált munkáik között ismerjék el. Az a tény, hogy Júdás apostol és sokan az egyházatyák közül úgy hivatkoznak rá, mint kinyilatkoztatásra és szent műre, azonban kiváló bizonyíték arra, hogy a korai keresztények elfogadták. Közülük a legműveltebbek – mint például Alexandriai Kelemen – a kereszténységet és annak tanításait teljesen más megvilágításban értették, mint modern utódaik, és Krisztusra olyan aspektusból tekintettek, amit az okkultisták csak méltányolni tudnak. A korai nazarénusok és a kresztiánusok – ahogyan Justin vértanú nevezi őket – Jézus, a valódi Felkent és a beavatás Krisztusa követői voltak, míg a modern keresztények, különösen a nyugatiak lehetnek pápisták, görögök, kálvinisták vagy lutheránusok, de aligha lehet őket keresztényeknek, vagyis Jézus Krisztus követőinek nevezni.

Az Enoch Könyve tehát teljesen szimbolikus. Az emberi fajok történelmére vonatkozik, és azok korai viszonyára a teogóniával, mivel a jelképek összevegyülnek csillagászati és kozmikus misztériumokkal. Egy fejezet azonban hiányzik a Noéval kapcsolatos leírásokban (mind a párizsi, mind a Bodleian-i kéziratból), nevezetesen az LVIII. fejezet a X. részben. Ezt nem lehetett átalakítani, ezért pedig el kellett tűnnie, csupán eltorzult töredékei maradtak meg. A tehenekről szóló álom, a fekete, a vörös és a fehér üsző az első fajokra, azok osztályaira és eltűnésükre vonatkozik. A LXXXVIII. fejezet, amelyben a négy angyal egyike „odament a fehér tehénhez, és megtanított neki egy misztériumot”, ami után a megszülető misztérium „emberré vált”, (a) az ősi árják kifejlődő első csoportjára és (b) az úgynevezett „hermafrodita misztériumára” vonatkozik, ami utalás az első, mostanival megegyező típusú emberi fajok születésére.

A jól ismert rítus Indiában, az, amely fennmaradt abban a patriarchális országban napjainkig, és amit úgy ismerünk, mint az átkelést vagy újraszületést a tehénen keresztül – egy olyan szertartás, amelynek azok az alsóbb kasztok, amelyek brahmanokká szeretnének válni, alá kell vetniük magukat – ebből a misztériumból ered. Olvassa el bármely keleti okkultista gondos figyelemmel a fent megnevezett fejezetet az Enoch Könyvében, és meg fogja találni, hogy a „Bárány Ura” – akiben a keresztények és az európai misztikusok Krisztust látják – az Áldozati Hierophant, akinek a nevét szanszkritul nem merjük megadni. Továbbá, miközben a nyugati egyházi emberek az egyiptomiakat és az izraelitákat a „bárány és a farkasok” szerepében látják, valójában mindezek az állatok a neofita próbatételeire és a beavatás misztériumaira vonatkoznak, mind Indiában, mind Egyiptomban, és arra a legszörnyűségesebb büntetésre, amiket a „farkasok” vonnak magukra – azok, akik válogatás nélkül felfedik azt a tudást, ami csak a kiválasztottat és a „tökéletest” illeti.

Azok a keresztények, akik – hála a későbbi beszúrásoknak8/23 – abba a fejezetbe beleírtak egy háromszoros próféciát, ami a vízözönre, Mózesre és Jézusra vonatkozik, tévedésben vannak, mivel az valójában Atlantisz büntetését és elvesztét, valamint az oktalan viselkedés megtorlását jelenti. A „Bárány Ura” a karma, egyben a „hierophant-ok vezetője”, a Legfőbb Beavató a földön. Ő mondja Enoch-nak, aki könyörög neki, hogy mentse meg a bárány vezetőit attól, hogy felfalják a vadállatok:

…Elő fogok idézni egy szavalatot, amit előttem kell előadni… milyen sokat kiszolgáltattak a pusztulásra, és… mit fognak csinálni, akár úgy cselekednek, ahogyan megparancsoltam nekik, akár nem.

Ennek azonban nem lehetnek tudatában, te sem adhatsz nekik semmilyen magyarázatot, és nem is korholhatod őket, de lennie kell egy leírásnak minden általuk a saját idejükben elkövetett pusztításról.8/24

…Csendben, örvendezve nézte, ahogyan felfalták, lenyelték és elragadták őket, és ott maradtak minden vadállat prédájának…8/25

Azok, akik abban a hitben leledzenek, hogy bármely nép okkultistái elutasítják a Bibliát, annak eredeti szövegében és jelentésében, tévedésben vannak. Nem utasítják el jobban, mint a Thoth Könyveit, a kaldeai Kabalah-t, vagy magát a Dzyan Könyvét. Az okkultisták csak az egyoldalú értelmezéseket és a Bibliában található emberi elemeket utasítják el, amely legalább annyira okkult és ezért szent mű, mint a többi. A büntetés pedig valóban szörnyű mindazoknak, akik áthágják a titkos kinyilatkoztatások megengedett korlátait. Prométheusztól Jézusig és tőle a legmagasabb adeptusig, ahogyan a legalacsonyabb tanítványig, a misztériumok minden felfedőjének egy Chrestos-szá, egy „bánat emberévé” és mártírrá kell válnia. „Óvakodj attól – mondta az egyik legnagyobb Mester – hogy felfedjed a Misztériumot a kívülállóknak” – az avatatlanoknak, a szadduceusoknak és a hitetleneknek. A történelemben minden nagy hierophantot úgy mutatnak be, mint aki erőszakos halállal fejezi be életét: Buddha,8/26 Pythagorasz, Zoroaszter, a legnagyobb gnosztikusok, azok saját iskoláiknak alapítói, a mi modernebb korunkban pedig több tűz-filozófus, rózsakeresztes és adeptus. Valamennyien úgy jelennek meg – akár egyenesen, akár az allegória leple alatt –, mint akik büntetést fizettek az általuk tett kinyilatkoztatásokért.

Az avatatlan olvasó számára ez csak véletlen egybeesésnek látszódhat. Az okkultista számára minden „Mester” halála fontos és komoly jelentést hordozó. Hol találunk olyat a történelemben, hogy egy hatalmas vagy szerény „Üzenethozót”, egy beavatottat vagy egy neofitát, akit, amikor valamilyen addig elrejtett igazság vagy igazságok hordozójává vált, ne feszítették volna keresztre és ne tépték volna cafatokra az irigység, a rosszindulat és a tudatlanság „kutyái”? Ilyen a szörnyű okkult törvény, és az, aki nem érzi magában egy oroszlán szívét, hogy megvesse a vad ugatókat, és egy galamb lelkét, hogy megbocsásson a szegény tudatlan ostobáknak, hagyjon fel a szent tudománnyal. A sikerhez az okkultistának rettenthetetlennek kell lennie, szembe kell néznie a veszélyekkel, a becstelenséggel és a halállal, megbocsátónak kell lennie, és hallgatnia kell azokról a dolgokról, amiket nem lehet kiadni. Azoknak, akik hiába dolgoztak ezeken a területeken, napjainkban várakozniuk kell – ahogyan az Enoch Könyve tanítja – „amíg a gonosztevők elpusztulnak”, és a bűnösök hatalma megsemmisül. Nem megengedett az okkultistának hogy a bosszút keresse, vagy akár csak vágyakozzon rá:

Várjon, amíg a bűn elmúlik, mert az ő neveiket [a bűnösökét] ki kell törölni a szent könyvekből [az asztrális feljegyzésekből], a magjukat el kell pusztítani, a szellemeiket pedig megsemmisíteni.8/27

Ezoterikusan Enoch az „Ember Fia”, az első, szimbolikusan pedig az ötödik gyökérfaj első alfaja.8/28 Ha pedig a neve numerikus és csillagászati jelek céljaira szolgál, a napévet vagy 365-öt jelentve, összhangban a Mózes I. Könyvében neki tulajdonított korral, akkor ez azért van, mert a hetedik lévén okkult célokból ő a két megelőző fajnak és 14 alfajának megszemélyesített időszaka. Ezért úgy jelenik meg a Könyvben, mint Noé dédapja, aki viszont a negyedik gyökérfajjal harcoló ötödik emberiségének a megszemélyesítése. Ez a felfedett és világivá vált misztériumok nagy időszaka, amikor az „Isten Fiai” lejőve a földre elvették az emberek feleségeit és lányait, és megtanították nekik az angyalok titkait. Más szavakkal, amikor a harmadik faj „elme-szülte” emberei elkeveredtek a negyedik faj embereivel, és az isteni tudományt az emberek fokozatosan varázslássá süllyesztették le.

 

IX. fejezet Hermetikus és kabbalista tanítások

 

Hermész kozmogóniáját ugyanúgy fátyol borítja, mint a mózesi rendszert, csak látszatra sokkal inkább összhangban van a titkos tudomány tanításaival, sőt még a modern tudományéval is. A háromszorosan nagy Triszmegisztosz azt mondja, hogy „a kéz, amely a világot a forma nélküli korábban létező anyagból formába öntötte, nem kéz”. Erre Mózes I. Könyve így válaszol: „A világ a semmiből teremtődött”, bár a Kabalah tagadja, hogy ilyen jelentése lenne a nyitó mondatoknak. A kabbalisták soha nem fogadtak el ilyen képtelenséget jobban, mint az indiai árják. Náluk a tűz vagy hő és a mozgás9/1 voltak a világnak a korábban létező anyagból való megformálásának fő eszközei. A védantisták Parabrahman-ja és Mûlaprakriti-je a kabbalisták Ain Soph-jának és Shekinah-jának ősalakja. Aditi a Sephira őstípusa, a Prajâpati-k pedig a Sephiroth idősebb testvérei. A modern tudomány csillagköd-elméletét annak minden rejtélyével az ősi tanítás kozmogóniájában megoldották, és a paradox, bár rendkívül tudományos kijelentés, hogy „a lehűlés összehúzódást okoz, az összehúzódás pedig hőt termel, ezért a lehűlés hőt eredményez” úgy jelenik meg, mint a fő hatóerő a világok kialakulásában, és különösen a mi naprendszerünkében.

Mindez benne szerepel a kis terjedelmű Sepher Jetzirah-ban, annak csodálatos „A bölcsesség 32 útjában”, amit „Jah Kehovah Sabaoth” hitelesített bárki számára, aki rendelkezik a kulccsal a titkos jelentéséhez. Ami Mózes I. Könyve első verseinek dogmatikus vagy teológiai értelmezését illeti, azt találóan megválaszolja ugyanez a könyv, amelyben a Három Anyáról, a levegőről, a vízről és a tűzről beszélve az író egy mérlegként írja le azokat:

Az egyik serpenyőben a jó, a másikban a rossz, és a mérleg nyelve közöttük leng.9/2

Az Egy Örökkévaló és Mindig Jelenlevő Istenség egyik titkos neve minden országban ugyanaz volt, és a mai napig megőrizte a hasonló kiejtését a különböző nyelveken. A hinduk Aum-ja, a szent szótag a görögöknél ’Aιών-ná vált, a rómaiaknál pedig Ævum-má, a Mindenség Pán-jává. A Sepher Jetzirah-ban a 13. utat az „értelem gyűjtésének” nevezik, mert:

Ilyen módon gyűjtjük össze a mennyei adeptusok nézeteit a csillagokról és az égi jelekről, a bolygókkal kapcsolatos megfigyeléseik pedig a tudomány megtestesülése.9/3

A benne szereplő 32.-t és utolsót az „értelem szolgálatának” hívják, és azért nevezik így, mert ez

Mindazok rendezőelve, akik a hét bolygó munkájának szolgálatát végzik azok seregeinek megfelelően.9/4

A „munka” beavatás volt, amelynek során a „hét bolygóval” kapcsolatos minden misztériumot elárultak, ahogyan a „Nap-beavatott” rejtélyét is a hét sugárzásával vagy sugarával – a felkent, a Krisztus dicsőségéét és diadaláét is. Olyan misztérium ez, ami világossá teszi Kelemen meglehetősen rejtélyes kijelentését:

Ugyanis azt fogjuk találni, hogy nagyon sok olyan dogma, amit ilyen [barbár és hellén filozófiai] szekták hirdetnek, mivel nem vált teljesen értelmetlenné és nincs elvágva a természet rendjétől [„Krisztus elvágásával”,9/5 vagy inkább Chrestos-éval]… eredetében és igazságtartalmában teljesen megfelelő.9/6

Az Isis Unveiled-ben9/7 teljesebb tájékoztatást talál, mint ami itt megadható a Zohar-ról és annak szerzőjéről, a nagy kabbalistáról, Simeon Ben Jochai-ról. Ott elmondjuk, hogy tudomásunk szerint mivel birtokában volt a titkos tudás és a Mercaba, ami biztosította az „Ige” befogadását, az egész élete veszélynek volt kitéve, és el kellett menekülnie a vadonba, ahol 12 évig élt egy barlangban, körülvéve hűséges tanítványokkal, és végül ott halt meg égi jelek és csodák közepette.9/8 A tanításai a Titkos Tanítás eredetéről, vagy ahogyan szintén nevezte, a titkos bölcsességről, ugyanazok, mint amik keleten megtalálhatók, azzal a különbséggel, hogy a bolygói szellemek serege vezetőjének helyére ő „Istent” teszi. Azt mondja, hogy ezt a bölcsességet először maga Isten tanította egy bizonyos számú kiválasztott angyalnak, míg a keleti tanításban ez a kijelentés máshogyan hangzik, amint majd látni fogjuk.

Előttünk van néhány összefoglaló és kabbalista tanulmány a szent Enoch Könyvéről és a tarot-ról (rota-ról). Idézünk egy nyugati okkultista kéziratának másolatából, amelynek bevezetésében ezeket a szavakat találjuk:

 Csak egyetlen törvény, egyetlen princípium, egyetlen hatóerő, egyetlen igazság és egyetlen ige. Az, ami fent van, analóg módon olyan, mint ami lent van. Minden, ami van, a mennyiségek és az egyensúlyok eredménye.

Éliphas Lévi axiómája és ez a három mondat azonos gondolatot mutat a kelet és a nyugat között a titkos tudomány tekintetében, amiről ugyanez a kézirat ezt mondja:

Az elrejtett dolgok kulcsa a szentély kulcsa. Ez az a szent szó, amely megadja az adeptusoknak az okkultizmus és misztériumai legfőbb mozgatórugóját. Ez a filozófiák és a dogmák tökéletes megtestesítője, ez az alfa és az ómega, ezt a fény, az élet és az egyetemes bölcsesség.

Továbbá a szent Enoch Könyve tarot-ját vagy rota-ját a következő magyarázat vezeti be:

E könyv ősisége elveszett az idők homályában. Indiai eredetű, és egy Mózest messze megelőző korszakból származik. … Különálló lapokra írták, amik először tiszta aranyból és értékes fémekből voltak. … Szimbolikus, és keverékei beleilleszkednek a szellem minden csodájába. A korszakokon történő áthaladása megváltoztatta, mindazonáltal megőrizte – a kíváncsiak tudatlanságának köszönhetően – rendszerét és a legfontosabb eredeti számait.

Ez Enoch rota-ja, amit most Enoch tarot-jának neveznek, amire De Mirville – ahogyan láttuk – úgy hivatkozik, mint a „gonosz mágiára” használt eszközre, a „fém lemezekre [vagy lapokra], amik megmenekültek a pusztulástól a vízözön során”, és amiket Káinnak tulajdonított. Abból az egyszerű okból menekültek meg a vízözöntől, hogy az nem „egyetemes” áradat volt. Azt pedig, hogy „indiai eredetű” volt, azért mondják, mert a származása az ötödik gyökérfaj első alfajának indiai árjáihoz kötődik, mielőtt Atlantisz utolsó erődítménye végleg elpusztult volna. Viszont ha az eredete az eredeti hinduk ősapáihoz kapcsolódik, akkor nem India volt, ahol először használták. Származása még ősibb, és a Himaleh-be,9/9 a havas térségbe és azon túl kell visszavezetni. Azon a rejtélyes helyen született, amelyet senki nem képes meghatározni, és amely a kétségbeesésbe hajszolja mind a térképészeket, mind a keresztény teológusokat, az a vidék, ahová a brahmanok elhelyezik a Kailâsa-jukat, a Sumeru hegyet és a Pârvati Pamîr-t, ami a görögöknél átalakult Paropamisus-szá.

E még mindig létező helyszín köré épültek az Édenkert hagyományai. Ezekből a vidékekből kapták a görögök a Parnasszusukat,9/10 és innen származott a legtöbb bibliai személyiség, egyesek a maguk idejében emberek voltak, mások félistenek és hősök, néhányan pedig – bár nagyon kevesen – mítoszok, az előbbiek csillagászati párjai. Ábrahám volt az egyikük, egy kaldeai brahman9/11 – mondja a legenda – aki miután megtagadta isteneit, és elhagyta a kaldeai Ur-t (pur, „város”?), átváltozott A-brahm-má9/12 (vagyis A-braham-má), „nem-brahmanná”, aki kivándorolt. Így magyarázzák azt, hogy Ábrahám „sok nép atyjává” vált. Az okkultizmus tanulóinak nem szabad elfelejteniük, hogy az ősi panteonokban (beleértve a Bibliáét is) minden istennek és hősnek három úgymond életrajzi elbeszélése van, amik egymással párhuzamosan futnak, és mindegyik az adott hős egy-egy aspektusával kapcsolatos, a történelmivel, a csillagászatival és a tökéletesen mitikussal, és az utóbbi arra szolgál, hogy a másik kettőt összekapcsolja egymással, és elsimítsa az elbeszélésben levő egyenetlenségeket és összeegyeztethetetlenségeket és egy vagy több jelképbe gyűjtse az első kettő igazságait. A helyszíneket úgy alakítják, hogy megfeleljenek csillagászati, sőt pszichikai eseményeknek is. A történelmet így foglyul ejtette az ősi titok, hogy később a XIX. század nagy szfinxévé váljon. Csupán ahelyett, hogy felfalná a túlságosan             lassú észjárású faggatóit, akik meg fogják fejteni rejtélyét, akár elismeri, akár nem, a modern Œdipus megszentségteleníti és kiforgatja, mielőtt az okoskodások tengerébe kényszerítené, amelyben a Szfinx megfullad és elpusztul. Ez mostanra nyilvánvalóvá vált, nemcsak a titkos tanításokon keresztül, akármilyen szűkmarkúan is lehet azokat kiadni, de a komoly és képzett szimbológusokon, sőt, a mértantudósokon keresztül is. A Key to the Hebrew Egyptian Mystery-t – amelyben a képzett szabadkőműves Cincnnati-ból, Ralston Skinner olyan istentelen módokon fedi fel egy isten körülötte levő rejtélyét, mint a bibliai Jah-ve-jét – egy nagy tudású társulat megerősítése követi, amelynek az elnöke egy Ohio-i úr, és négy alelnöke van, akiknek egyike Piazzi Smyth, a jól ismert csillagász és egyiptológus. A skót Royal Observatory igazgatója és a The Great Pyramid, Pharaonic by name, Humanitarian by fact, its Marvels, Mysteries, and its Teachings megpróbálja bebizonyítani ugyanazt a problémát, mint az amerikai szerző és szabadkőműves. Nevezetesen azt, hogy az angol mértékrendszer ugyanaz, mint amit az ősi egyiptomiak használtak a piramisuk építése során, vagy Skinner saját szavaival, hogy a fáraói „mértékek forrásából” származik a „brit inch és az ősi könyök”. Ennél sokkal több „származik” belőle, ahogyan ezt majd a következő évszázad vége előtt be fogják bizonyítani. A nyugati vallásban nemcsak hogy minden kapcsolatban áll a mértékekkel, geometriai ábrákkal és időszámításokkal, az alapvető időtartamokkal, amelyek leggyakrabban a történelmi személyiségeken alapulnak,9/13 de az utóbbiak tényleg összeköttetésben állnak az éggel és a földdel, csak éppen a hindu-árja mennyel és földdel, nem pedig a palesztinnal.

Szinte minden bibliai személyiség őstípusát India korai panteonjában kell keresni. Brahmâ, vagy inkább a Dhyâni-Pitara (az „Atyaistenek”) „Elme-szülte” fiai, a „Fény Fiai” azok, akiktől megszülettek a „Föld Fiai”, a pátriárkák. Mert ha a Rig Véda és annak három nővér-Védája „a tűzből, a levegőből és a napból köpülődött ki”, vagy Agni-ból, Indra-ból és Sûrya-ból, ahogyan a Manu-Smriti elmondja, akkor az Ószövetség teljesen tagadhatatlanul a legleleményesebb héber kabbalisták fejéből „köpülődött ki”, részben Egyiptomban, részben Babilonban, „kezdetek óta a szanszkrit irodalom és a brahmani tudás székhelyén” – ahogyan Vans Kennedy ezredes helyesen állította. Az egyik ilyen másolat Abram vagyis Ábrahám volt, akinek a kebléről minden ortodox zsidó azt reméli, hogy a halál után ott gyűlik össze, és annak a kebelnek a helyét úgy adják meg, mint a „mennyország a felhőkben”, vagy Abhra.9/14

Ábrahám és Enoch tarot-ja között jelentős távolság látszik, mégis, a kettő több láncszemen keresztül szorosan kapcsolódik egymáshoz. Gaffarel bebizonyította, hogy a négy szimbolikus állat a tarot 21 kulcsában, annak harmadik hetességében a zsidók Teraphim-ja, amit Ábrahám apja, Terah gondolt ki és imádott, és amit Urim és Thummim jövendőmondói használtak. Továbbá Ábrahám csillagászati szempontból a nap-mérték és a nap része, míg Enoch a napév, mint ahogyan Hermész vagy Thot is, Thot pedig számértékében „megfelelt Mózesnek vagy Hermésznek”, „az alsóbb birodalmak urának, akit a bölcsesség tanítójaként is tisztelnek” – mondja ugyanez a szabadkőműves-matematikus. A tarot pedig a pápa egyik legutolsó bullája szerint „a pokol találmánya” ugyanúgy, „mint a szabadkőművesség és az okkultizmus” – az összefüggés nyilvánvaló. A tarot valóban tartalmazza a személyiségek sziderikus testekké és viszont történő minden ilyen átváltozásának rejtélyét. Az „Enoch kereke” egy ókori találmány, mindennél ősibb, mert Kínában található. Éliphas Lévi azt mondja, nem volt olyan nép, amelynek kizárólagos tulajdona lett volna, a valódi jelentését pedig a legnagyobb titokban őrizték meg. Ez egy egyetemes kincs volt.

Ahogyan látjuk, sem az Enoch Könyve, (a kis „Kerék”), sem a Zohar, sem semmilyen más kabbalista kötet nem csupán zsidó bölcsességet tartalmaz.

Maga a tanítás, mivel a gondolkodás évezredeinek eredménye, ezért a világ minden népe adeptusainak közös tulajdona. Mindazonáltal, a Zohar több gyakorlati okkultizmust tanít, mint bármely más ilyen témájú mű. Nem azért, mert különböző bírálók fordították le és látták el megjegyzésekkel, hanem mert titkos jelek vannak a lapszéleken. Ezek a jelek rejtett utasításokat tartalmaznak, függetlenül a metafizikai értelmezésektől és a nyilvánvaló képtelenségektől, amikben Josephus annyira hitt, aki soha nem kapott beavatást, és a holtbetűt adta ki, ahogyan megkapta.9/15

 

X. fejezet Az abc-k és számjegyek értelmezéseinek különböző okkult rendszerei

 

A Kabalah transzcendentális módszereit nem szabad megemlíteni egy nyilvános munkában, de bizonyos szimbólumok felfedésének különböző aritmetikai és geometriai módjait le lehet írni. A Zohar számítási módszereit, három osztályukkal, a gemátriával, a notarikonnal és a temurával, valamint az albath-tal és az algath-tal, rendkívül nehéz gyakorolni. Azokra utalunk, akik többet szeretnének megtudni Cornelius Agrippa munkáiról.10/1 De ezeknek a rendszereknek az egyikét sem lehet soha megérteni, amíg egy kabbalista nem válik valódi mesterré a tudományában. Pythagoras szimbolizmusa még fáradságosabb munkát igényel. Nagyon nagyszámú jelképe van, és akár csak a homályos tanításai általános lényegének a jelképrendszeréből való megértéséhez is több évnyi tanulás kell. Fő ábrái a négyzet (tetraktys), az egyenlő oldalú háromszög, a pont egy körön belül, a kocka, a háromszoros háromszög, végül pedig az eukleidészi elemek 47. tétele, amely tételt Pythagoras fedezett fel. Ennek kivételével azonban egyik előző jelkép sem tőle ered, ahogyan egyesek hiszik. Évezredekkel az ő ideje előtt már jól ismerték ezeket Indiában, ahonnan a szamoszi bölcs hozta azokat – mondja Porphyrius, idézve a pythagoreus Moderatus-tól. 

Pythagoras számjegyei hieroglif jelképek voltak, amiknek a segítségével megmagyarázott a természet dolgaival kapcsolatos minden elképzelést.10/2

A Kabalah alapvető geometriai ábrája, ahogyan a Számok Könyve megadja,10/3 az az ábra, amiről a hagyomány és az ezoterikus tanítás azt mondja, hogy maga az Istenség adta Mózesnek a Sinai hegyen,10/4 és ami tartalmazza a kulcsot az egyszerűsége miatti nagyszerű összetettségében az egyetemes problémára. Ez az ábra magába foglalja az összes többit.

A számok szimbolizmusa és azok matematikai összefüggései szintén a mágia egyik ágát jelentik, különösen a mentális mágiáét, a jövőbe látásét és a helyes érzékelését a tisztánlátás folyamán. A rendszerek különbözők, de az alapgondolat mindenhol ugyanaz. Ahogyan Kenneth R.H. Mackenzie bemutatja a Royal Masonic Cyclopædia-ban:

Az egyik rendszer az egységet használja, egy másik a hármasságot, egy harmadik az ötször ötöt, de vannak hatszögeink, hétszögeink, kilenceseink, és így tovább, amíg az elme elveszik csak a számok tudományáról szóló anyagok kutatásában.10/5

A Devanâgarî karakterek, amikkel általában szanszkritul írnak, mindazzal rendelkeznek, mint a hermetikus, a kaldeai és a héber abc, és ráadásul az „örökkévaló hang” okkult jelentésével, valamint azzal a jelentéssel is, amit minden betűhöz a szellemi és a földi dolgokkal való kapcsolatában hozzárendelnek. Mivel csak 22 betű van a héber abc-ben, valamint 10 alapszám, miközben a Devanâgarî-ban 35 mássalhangzó és 16 magánhangzó, ami kiadja az 51 egyszerű betűt, azok számtalan kombinációjával kiegészülve, ez sokkal szélesebb partot enged az elmélkedésnek és a megismerésnek. Minden betűnek megvan a megfelelője más nyelvekben és a megfelelője egy számjegyben vagy számjegyekben a számítási táblában. Van egy csomó egyéb jelentése is, amik a személy gondolkodásmódjától és jellemvonásaitól, a céltól vagy a tanulmányozandó témától függnek. Ahogyan a hinduk azt állítják, hogy a Devanâgarî karaktereket Sarasvatî-tól (az exoterikus panteonjukban), a szanszkrit nyelv, „a dévák vagy istenek nyelvének” kitalálójától kapták, úgy a legtöbb ókori nép ugyanezt a jogot formálja saját betűik és nyelvük eredetével kapcsolatban. A Kabalah a héber abc-t az „angyalok betűinek” nevezi, amit átadtak a pátriárkáknak, pontosan úgy, ahogyan a Devanâgarî-t a dévák a Rishi-knek. A kaldeaiak saját betűiket az égben találták meg a „még változó csillagokkal és az üstökösök” közelében – mondja a Számok Könyve, míg a föníciaiaknak olyan szent abc-jük volt, ami a szent kígyók tekergőzésével alakult ki. Az egyiptomiak Natar Khari-ja (hieratikus abc) és titkos (papi) nyelve közeli kapcsolatban áll a legrégibb „Titkos Tanítás beszéddel”. A Devenâgarî a titokzatos kombinációival és kiegészítéseivel az, amelybe a szenzárból sok minden átmegy.

A számok és a karakterek erejét és hatalmát jól ismeri sok nyugati okkultista, mivel bennük ezek a rendszerek keverednek össze, de még ismeretlenek a hindu tanulók számára, ha az okkultistáik számára nem is. Másfelől viszont az európai kabbalisták általában nem ismerik az indiai ezotéria betűrendes titkait. Ugyanakkor az átlag olvasó nyugaton egyikről sem tud semmit, legalábbis azt nem, hogy milyen mély nyomokat hagyott a világ ezoterikus számrendszere a keresztény egyházakban.

Mindazonáltal a számok e rendszere megoldja a kozmogónia problémáját bárkinek, aki tanulmányozza azt, míg a geometriai ábrák rendszere objektív módon jeleníti meg a számokat.

Ahhoz, hogy felismerjük az ókoriak által élvezett isteniség és homályosság teljes jelentéskörét, tanulmányoznunk kell az ősi filozófusaik jelképes ábrázolásainak eredetét. Hermész Könyvei a numerikus jelképrendszer legrégibb tárházai a nyugati okkultizmusban. Ezekben azt találjuk, hogy a tizes10/6 szám a lélek, az élet és a fény anyja, mivel abban egyesülnek. Ugyanis, ahogyan a Teruph szent anagramma bemutatja a Kulcsok (Számok) Könyvében, az 1 (egy) szám a szellemből született, a 10 (tíz) pedig az anyagból, „az egység csinált belőlük tízet, a tíz az egység”, és ez csak a panteista axióma, más szavakkal: „Isten a természetben és a természet Istenben”.

A kabbalista gemátria számtani, és nem geometriai jellegű. Ez az egyik módszer a betűkből, szavakból és mondatokból való rejtett jelentés kinyerésére. Abból áll, hogy egy szó betűire alkalmazzuk azt a jelentést, amit azok számokként hordoznak, külső alakjukban is, és egyedi jelentésükben is. Ragon így világítja meg:

Az 1 számjegy az élő embert jelentette (egy felegyenesedett testet), mivel az ember az egyedüli élőlény, aki rendelkezik ezzel a tulajdonsággal. Ehhez hozzátettek egy fejet, és a P jelet (vagy betűt) kapták, ami apaságot, teremtő potenciát jelent, az R a gyalogló embert (lábával előre), menést, iens-t, iturus-t jelenti.10/7

A karakterekkel kiegészítették a beszédet is, minden betű egyben egy ábra is, ami egy hangot jelenít meg a fül számára, egy gondolatot pedig az elme számára. Például az F betű, ami egy metsző hang, olyan, mint amikor a levegő gyorsan áramlik a téren keresztül, tombolás [fury], robbanótöltet [fusee], fúga – valamennyi szó kifejezi és megfesti, amit jelent.10/8

A fentiek azonban egy másik rendszerre vonatkoznak, a betűk és külső jelbeli formájuk eredeti és filozófiai kialakítására, nem pedig a gemátriára. A temura egy másik kabbalista módszer, amivel elő lehet hozatni bármely szó titkát az anagrammájából. Így a Sepher Jetzirah-ban ezt olvassuk: „Egy – életek Alahim-jának a szelleme”. A legrégibb kabbalista ábrákon a Sephira-kat (a hetet és a hármat) kerekekként vagy körökként jelenítik meg, Adam Kadmon-t pedig, az őseredeti embert egy függőleges oszlopként. „A kerekek és a seraphim és a szent teremtmények” (Chioth) – mondja Akiba rabbi. A szimbolikus Kabalah még másik rendszerében, amit Albath-nak neveznek, és ami az abc betűit párokba rendezi három sorban, az első sorban levő minden pár számértéke tíz. Simeon Ben Shetah (alexandriai neoplatonista I. Ptolemaiosz uralkodása idején) rendszerében pedig a legfelső párt – mind közül a legszentebbet – megelőzi a pythagoraszi zéró: egy és egy nulla – 10.

Minden lénynek, kezdve az első isteni kiáradástól vagy „megnyilvánult Istentől” a legalsóbb atomi létezés szintjéig, „megvan a maga egyedi száma, ami megkülönbözteti a többiektől, és ez válik jellegzetességeinek, tulajdonságainak és sorsának forrásává. Ahogyan Cornelius Agrippa tanította, a véletlen valójában csupán egy ismeretlen előrehaladás, az idő pedig csak számok egymásutánisága. Mivel a jövő a véletlen és az idő összetétele, ezért ezeket okkult számítások szolgálatába állítják, hogy meghatározzák egy esemény eredményét vagy az ember sorsának jövőjét. Pythagorasz ezt mondta:

Van egy titokzatos kapcsolat az istenek és a számok között, amin az aritmetika tudománya alapul. A lélek egy világ, ami önműködő, a lélek magába foglalja a négyességet, a tetraktys-t [tökéletes kockát], és azonos vele.

Vannak szerencsés és szerencsétlen, vagy jótékony és kártékony számok. Így amíg a hármas szám – az első páratlan szám (mivel az egy az okkultizmusban a tökéletes szám, és egyedül áll) – az isteni szám vagy a háromszög, addig a kettes szám kegyvesztett volt a pythagoreusoknál kezdettől fogva. Ez az anyagot képviselte, a passzív és gonosz princípiumot – Mâyâ, az illúzió számát.

Miközben az egyes szám a harmóniát, a rendet vagy a jó princípiumot jelképezte (az egy Istent latinul a Solus jelenti, amelyből a Sol, a Nap szó, az Istenség jelképe ered), a kettes szám egy ellenkező gondolatot fejezett ki. A jó és a rossz tudománya ezzel kezdődött. Minden, ami kettős, hibás, ellentétes az egyedüli valósággal, azt a kettősséggel ábrázolták. Ez fejezte ki az ellentéteket is a természetben, amik mindig párosak: éjszaka és nappal, fény és sötétség, hideg és meleg, nedvesség és szárazság, egészség és betegség, hazugság és igazság, férfi és nő, stb. … A rómaiak az év második hónapját Plútónak ajánlották, annak a hónapnak a második napját pedig a holtak lelkeinek kiengesztelésére. Innen ered a latin egyház által meghonosított és hűségesen lemásolt ugyanezen szertartás. XIX. János pápa 1003-ban létrehozta a halottak napját, amit november 2-án kellett ünnepelni, ami az ősz második hónapja.10/9

Másrészt a háromszöget, egy tisztán geometriai alakzatot nagy tisztelet övezte minden népnél, a következő ok miatt:

A geometriában egy egyenes vonal nem tud megjeleníteni egy teljesen tökéletes alakzatot, mint ahogyan két egyenes vonal sem. Viszont három egyenes vonalat összekapcsolva egy háromszög keletkezik, vagyis az első teljesen tökéletes síkidom. Ezért a kezdetektől a mai napig az Örökkévalót, az első tökéletességet jelképezi. Az istenségre használt szó a latinban és a franciában is D betűvel kezdődik, a görögben pedig a deltával vagy háromszöggel, Δ, amelynek a három szára jelképezi a háromságot vagy a három királyságot, vagy az isteni természetet. A közepén van a héber Yod, Jehovah kezdőbetűje [Lásd Éliphas Lévi: Dogme et Rituel, I. 154.], a tűz éltető szelleme, az alkotó princípium, amit a G betű képvisel, a „God” (isten) kezdőbetűje az északi nyelvekben, aminek a filozófiai jelentése a nemzés.10/10

Ahogyan Ragon, a híres szabadkőműves helyesen kijelenti, a hindu Trimûrti-t az eszmék világban a teremtés, a fenntartás és a pusztítás, vagyis Brahmâ, Vishnu és Shiva személyesítik meg, az anyag világában pedig a föld, a víz és a tűz vagy a Nap, és a lótusz szimbolizálja, egy olyan virág, ami a földben, a vízben és a napon él.10/11 A lótusznak, amit Isisnek szenteltek, ugyanez volt a jelentése Egyiptomban, míg a keresztény jelképrendszerben – mivel a lótusz nem található meg sem Júdeában, sem Európában – a vízi liliommal helyettesítették. Minden görög és latin templomban az Angyali Üdvözletet ábrázoló minden képen Gábriel arkangyalt ezzel a szentháromsági jelképpel a kezében festik meg, amint Mária előtt áll, míg a főoltár fölött vagy a kupola alatt az Örökkévaló szemét egy háromszögben jelenítik meg, amivel a héber Yod-ot vagy Istent helyettesítik.

Ragon azt mondja, hogy tényleg volt olyan idő, amikor a számok és az abc betűi valamivel többet jelentettek, mint most, egy jelentéktelen hang puszta képalakját.

A küldetésük fennköltebb volt akkor. Mindegyikük a formájukkal egy teljes értelmet jelenített meg, aminek a szó jelentésén túl egy duális tanításhoz hozzáillesztett kettős értelmezése volt.10/12 Így amikor a bölcsek úgy akartak leírni valamit, hogy csak a tudósok értsék, elmeséltek egy történetet, egy álmot vagy valami más kitalált témát emberek és helyszínek személyes neveivel, amik leírt betűikkel felfedték, hogy a szerző valójában mit közöl az elbeszéléssel. Ilyen volt minden vallási művük.10/13

Minden elnevezésnek és fogalomnak megvolt a létjogosultsága. Egy növény vagy ásvány neve jelezte a természetét a beavatottnak első pillantásra. Mindennek a lényegét könnyedén felfogta, amint ábrázolta ezekkel az írásjelekkel. A kínai írásjelek sokat megőriztek ebből a grafikus és képies jellegből a mai napig, bár az egész rendszer titka elveszett. Mindazonáltal még most is vannak olyanok abban a népben, akik le tudnak írni egy hosszú elbeszélést, egy kötetet egyetlen oldalon, a jelképek pedig, amiket történelmi, allegóriai és csillagászati megközelítésből magyaráznak, egészen mostanáig fennmaradtak.

Ráadásul létezik egy egyetemes nyelv a beavatottak között, amit bármely népből származó adeptus, de még tanítvány is megérthet úgy, hogy a saját nyelvén olvassa. Mi, európaiak éppen ellenkezőleg, csak egyetlen olyan képies jellel rendelkezünk, ami mindenki számára közös: & (és), van azonban egy olyan nyelv, ami metafizikai fogalmakban gazdagabb, mint bármi a világon, amelynek minden szavát ehhez hasonló közös jelek fejeznek ki. Az úgynevezett pythagoraszi írás-olvasásban, ha egy üzenetben csak egyedül a görög γ-t (a latin nagy Y-t) rajzolták le, az ugyanolyan világos volt, mint ha egy egész oldalt töltöttek volna meg mondatokkal – például a fehér és fekete mágiával kapcsolatban.10/14 Tegyük fel, hogy az egyik ember megkérdezte a másikat: A mágia melyik iskolájához tartozik ez és ez a dolog? A megérkezett válaszban pedig a betűt úgy rajzolták meg, hogy a jobboldali ága vastagabb volt, mint a baloldali, akkor azt jelentette, hogy „a jobboldali vagy isteni mágiához”. Viszont, ha a betűt a szokásos módon rajzolták meg, vagyis, hogy a baloldali ág vastagabb, mint jobboldali, akkor a fordítottját jelentette, mivel a jobb- vagy baloldali ág egy ember egész életrajzát leírja. Ázsiában, különösen a Devanâgarî karakterek esetében minden betűnek számos titkos jelentése volt.

Az apokaliptikus írások rejtett értelmének megfejtései megtalálhatók a Kabalah-ban megadott kulcsokban és a legszentebb tanításai között. Szt. Hieronymus biztosít bennünket, hogy azok ismertek voltak a Próféták Iskolája számára, azokat ott tanították, ami nagyon is valószínű, Molitor, a képzett héberológus pedig a hagyományról szóló munkájában a következőt mondja:

A héber abc kettő és húsz betűjét a kimondhatatlan névben benne rejlő isteni erők egyik kiáradásának vagy látható kifejeződésének tekintették.

Ezeknek a betűknek az egyenértékei megtalálhatók a számok között, és azokkal felcserélhetők ugyanúgy, mint a többi rendszerben. Például a 12. és a 6. betű az abc-ben 18-at ad egy névben, az adott név többi betűjét mindig felcserélik azokkal a számokkal, amik megfelelnek az alfabetikus betűknek, majd minden ilyen számot egy algebrai műveletnek vetnek alá, ami ismét átalakítja azokat betűkké. Ezt követően az utóbbiak megadják a kutatónak „az isteni állandóság (az örökkévalóság annak változtathatatlanságában) legrejtettebb titkait az eljövendőben.”

 

XI. fejezet A hatszög a középponttal, vagy a hetedik kulcs

 

A nevekben rejlő hatóerőt (Baalshem) megvitatva Molitor úgy gondolja, lehetetlen tagadni, hogy a Kabalah – jelenlegi téves alkalmazásától függetlenül – rendelkezik bizonyos nagyon mély és tudományos alappal, amin áll. Ha pedig azt állítják – érvel –

hogy Jézus neve előtt minden más névnek meg kell hajolnia, akkor miért ne rendelkezhetne a Tetragrammaton ugyanilyen erővel?11/1

Ez jó és logikus meglátás. Ugyanis ha Pythagorasz a két, egymást keresztező háromszögből keletkező hatszöget a teremtés jelképének tekintette, az egyiptomiak a tűz és a víz (vagyis a nemzés) egyesüléseként, az esszénusok Salamon pecsétjeként, a zsidók Dávid pajzsaként, a hinduk pedig Vishnu jeleként (a mai napig), és ha még Oroszországban és Lengyelországban is a kettős háromszöget erős talizmánnak tartják, akkor egy ilyen széleskörű használat azt bizonyítja, hogy van benne valami. Tényleg jó oka van annak, hogy egy ilyen ősi és egyetemesen tisztelt jelképet nem szabad félretenni, hogy kinevessék azok, akik semmit sem tudnak hatóerőiről vagy valódi okkult jelentéséről. Kezdjük azzal, hogy még az ismert jel is csupán annak a helyettesítője, amit a beavatottak használnak. A British Museum-ban található egyik tantrikus munkában szörnyű átkot hívnak le annak a fejére, aki valaha is kifecsegi az avatatlanoknak a valódi okkult hatszöget, amit „Vishnu jeleként”, „Salamon pecsétjeként”, stb. ismernek.

A hatszög óriási erejét – közepén a ┬ titokzatos jellel vagy a szvasztikával, egy hetesség – jól megmagyarázzák a Things Concealed hetedik kulcsában, ahol ezt mondják:

A hetedik kulcs a szent hetesség, a királyi hatalom, a papság [a beavatás], a diadal és a küzdéssel elért valódi eredmény hieroglifája. Mágikus hatalom ez minden erejében, az igazi „Szent Királyság”. A hermetikus filozófiában ez az a kvintesszencia, amit a nagy mágikus hatóanyag [Âkâsha, asztrális fény] két erejének egyesülése eredményez. … Egyaránt Jakin és Boaz, amit megkötött az adeptus akarata, és legyőzött a teljhatalma.

Ennek a kulcsnak az ereje teljesen a mágiában van. Minden vallás szentesítette ezt a jelet a szertartásaiban.

Jelenleg csak egy sietős pillantást vethetünk a vízözön előtti munkák hosszú sorozatára, azok vízözön utáni és töredékes, gyakran eltorzított formájában. Bár ezek mindegyike a negyedik fajtól eredő örökség – amely most eltemetve nyugszik az óceán kifürkészhetetlen mélységében, attól még ezeket nem kell elutasítani. Ahogyan már bemutattuk, az emberiség hajnalán csak egyetlen tudomány létezett, és az tisztán isteni volt. Ha az emberiség felnőtt időszakát elérve visszaélt azzal – különösen a negyedik gyökérfaj utolsó alfajai – ez azoknak a gyakorlóinak a hibája és bűne volt, akik megszentségtelenítették az isteni tudást, nem pedig azoké, akik hűek maradtak eredeti tanításaihoz. Nem azért, mert a modern római katolikus egyház, hűen a hagyományos türelmetlenségéhez, most örömmel látja meg az okkultistákban, de még az ártatlan spiritisztákban és szabadkőművesekben is „a Kischuph, a hamiták, a kasdim-ok, a cephene-k, az ophiták és a khartumin-ok” leszármazottait, mivel mindezek „a Sátán követői”, hanem csak mert olyanok, amilyenek. Minden ország állami vagy nemzeti vallása mindig és mindenkor úgy szabadult meg a rivális iskoláktól, hogy azt a hitet hirdette, hogy azok veszélyes eretnekek – a régi római katolikus államvallás is, de a modern is ugyanúgy.

A kiátkozás azonban semmivel sem tette bölcsebbé a nyilvánosságot az okkult tudományok rejtelmeinek terén. Bizonyos tekintetben a világ csak jobb lett az ilyen tudatlanságtól. A természet titkai általában keresztezik mindkét utat, és az érdemtelenek kezében több mint valószínű, hogy gyilkos eszközzé válnak. Modern időnkben ki az, aki bármit is tud bizonyos karakterek és jelek – talizmánok – valódi jelentéséről és az azokban rejlő erőkről, szolgáljanak akár jótékony, akár kártékony célokat? A rúnák töredékei és a Kischuph-írás megtalálhatók szétszórva régi, középkori könyvtárakban, az ephesusi és milesusi levelek vagy karakterek másolatai, a háromszorosan nevezetes Thoth Könyve, valamint Targes, a kaldeai és tanítványa, Tarchon, az etruszk – akik jóval a trójai háború előtt éltek – szörnyű értekezései, megannyi értelmetlen név és elnevezés a művelt modern tudós számára (noha találkozik velük a klasszikus irodalomban). A XIX. században ki az, aki hisz az olyan, Targes-éhez hasonló értekezésekben leírt mesterkedésben, mint mennydörgés kiváltása és irányítása? Mégis, ugyanezt írja le a brahmani irodalom, Targes pedig a „mennydörgéseit” lemásolta az Astra-ból,11/2 a Mahâbhârata-i árják által ismert szörnyűséges pusztító szerkezetekből. Dinamitbombák egész arzenálja fakulna el e tudomány előtt – ha valaha is megértenék a nyugatiak. Egy neki lefordított régi töredék volt az, amiből a néhai Lord Bulwer Lytton a Vril elképzelését szerezte. Tényleg szerencsés dolog, hogy dacára az erényeknek és emberbarátságnak, ami megbocsát az igazságtalan háborúkkal, anarchistákkal, dinamitrobbantókkal terhelt korunknak, a titkok, amelyeket a Numa sírboltjában felfedezett könyvek tartalmaztak, elégetésre kerültek. Circe és Medea tudománya azonban nem vész el. Az ember felfedezheti azt a tantrikus szútrák szózagyvalékában, a bhutáni Kuku-ma-ban, valamint a szikh dugpáknál és a tibeti „vörös sapkásoknál”, de még a nîlgiri mula kurumba-k varázslataiban is. Nagy szerencse, hogy a baloldali ösvény haladott gyakorlóin és a jobboldali ösvény adeptusain kívül – akiknek a kezében a valódi jelentés hátborzongató titkai biztonságban vannak – kevesen értik meg a „fekete” idézéseket. Különben a nyugatiak, mint ahogyan a keleti dugpák is, röviden elintézhetnék ellenségeiket. Az utóbbiak tömérdek embert jelentenek, mert a vízözön előtti varázslók közvetlen leszármazottai utálnak mindenkit, akik nincsenek velük, kijelentve, hogy ezért ellenük vannak.

Ami a „Kis Albertet”– bár még ez a kis, félig ezoterikus kötet is irodalmi ereklyévé vált – és a „Nagy Albertet” vagy „Vörös Sárkányt” illeti, a számtalan, még létező régi példánnyal, a mitikus Shiptons Anya silány maradványaival és a Merlinekkel együtt – a hamisakra gondolunk – mindezek az ugyanezen nevűek eredeti műveinek vulgáris utánzatai. Így a „Kis Albert” az Adalbert püspök, a VIII. századi okkultista által latinul írt, és a II. Római Zsinat által elítélt nagyszerű munkájának eltorzított utánzata. A művét sok évszázaddal később újra megjelentették Alberti Parvi Lucii Libellus de Mirabilibus Natura Arcanis címen. A római egyház megszorításai mindig is megújuló próbálkozások voltak. Miközben az ember értesül erről a megbélyegzésről, ami az egyházat – amint majd bemutatjuk – a hét arkangyallal, az Erényekkel vagy Isten Trónjaival kapcsolatban a legkényelmetlenebb helyzetbe hozta hosszú századokon keresztül, tényleg kész csoda azt találni, hogy a jezsuiták nem semmisítették meg a levéltárakat valamennyi megszámlálhatatlan krónikáikkal és évkönyveikkel Franciaország és vele együtt a spanyol Escurial történelméről. Az előbbinek a történelme és a krónikái hosszasan beszélnek arról a felbecsülhetetlen talizmánról, amit Nagy Károly kapott a pápától. Ez egy kis könyvecske volt a mágiáról – vagy inkább a varázslásról –, és az egész tele volt kabbalista ábrákkal, jelekkel, titokzatos mondatokkal és idézésekkel a csillagokhoz és a bolygókhoz. Ezek talizmánok voltak a király ellenségei ellen (les ennemis de Charle-magne) amely talizmánok – a krónikás elmondása szerint – nagy segítségnek bizonyultak, mivel „mindegyikük [az ellenségek] erőszakos halált halt”. A kis könyvecske, az Enchiridium Leonis Papæ eltűnt, és nagy szerencse, hogy nem kapható. Ezenkívül Thoth abc-jét homályosan nyomon lehet követni a modern tarot-ban, amit megkaphatunk Párizsban szinte minden könyvesboltban. Ahogyan ugyanis megértették vagy használatba vették, a sok jövendőmondó Párizsban – akiknek ez a hivatásszerű foglalkozása – az olvasási próbálkozások kudarcának szomorú példái arra, hogy egyedül helyesen értelmezzék a tarot jelképrendszerét a tudomány előzetes filozófiai tanulmányozása nélkül. A valódi tarot, annak teljes jelképrendszerével, kizárólag a babiloni hengereken található meg, amiket bárki megtekinthet és tanulmányozhat a British Museum-ban és más helyeken. Bárki megnézheti ezeket a kaldeai vízözön előtti rombuszokat vagy forgó hengereket, amiket szent jelek borítanak, azonban ezeknek a jövendőmondó „kerekek” – vagy ahogyan de Mirville nevezi őket: „Hecate forgó gömbjei” – titkainak kimondatlanul kell maradniuk, amíg el nem jön az idejük. Eközben ott vannak a modern médiumok „forgó asztalai” a tapasztalatlanoknak, a Kabalah pedig az erőseknek. Ez nyújthat némi vigaszt.

Az emberek nagyon hajlamosak olyan fogalmakat használni, amiket nem értenek, és ítéletet hozni első látásra elfogadott bizonyíték alapján. A fehér és a fekete mágia közötti különbséget rendkívül nehéz teljesen felismerni, mivel mindkettőt az indítóokaik alapján kell megítélni, amiktől a végső, nem pedig az azonnali hatásai függenek, még akkor is, ha ezek esetleg évekig sem kerülnek elő. „A jobb- és balkéz [mágiája] között csak egy pókhálónyi fonál van” – mondja egy keleti közmondás.  Ragaszkodjunk ennek a bölcsességéhez, és várjunk, amíg többet megtudunk.

Vissza kell térnünk a részletekben elmerülve a Kabalah kapcsolatához a Gupta Vidyâ-hoz, és tovább kell foglalkoznunk az ezoterikus és numerikus rendszerekkel, de először most a Krisztus utáni idők adeptusainak vonalát kell végig követnünk.

 

XII. fejezet A valódi okkultista kötelessége a vallások iránt

 

 Miután túlléptünk a kereszténység előtti beavatottakon és azok misztériumain – bár erről a későbbiekben többet kell elmondanunk – néhány szót kell szólni a legkorábbi Krisztus utáni adeptusokról, függetlenül azok személyes hitétől és tanításaitól, vagy a történelemben a továbbiakban elfoglalt helyétől, legyen az világias vagy szentesített. A feladatunk az, hogy elemezzük ezt az adeptusságot annak kivételes csodatevő – vagy, ahogyan most nevezik: pszichológiai – képességeivel. Továbbá az, hogy igazságot szolgáltassunk minden ilyen adeptusnak, megvizsgálva először, mit mondanak róluk a történelmi feljegyzések, amik fennmaradtak korunkig, másodszor pedig megvizsgáljuk az említett képességekkel kapcsolatos valószínűségeket.

Elöljáróban az írónak meg kell engedni néhány szót annak igazolására, amit el kell mondania. A legigazságtalanabb dolog lenne ezekben az oldalakban bármilyen szembehelyezkedést vagy tiszteletlenséget látni a keresztény vallással szemben, vagy akár csak törekvést bárki érzéseinek megsértésére. A teozófus nem hisz sem isteni, sem sátáni csodákban. Ilyen időtávlatban csak első látásra elfogadható bizonyítékot szerezhet, amit az állított eredmények szerint ítélhet meg. Számára nincsen sem szent, sem varázsló, sem próféta, sem jövendőmondó, csak adeptus vagy szakértő a jelenés jellegű események létrehozásának terén, akit a szavai és tettei alapján kell megítélni. Az egyedüli különbség, amit most képes tenni, az elért eredményektől függ, attól a bizonyosságtól, hogy jellegüket tekintve jótékonyak vagy kártékonyak voltak azokra nézve, akikre vagy akik ellen az adeptus képességei felhasználásra kerültek. Az ilyen önkényesen tett osztályozásokat, amiket ennek vagy annak a vallásnak a követői és szószólói tesznek a „csodás tettek” szakértői között, az okkultista nem veheti figyelembe, és nem is szabad figyelembe vennie.

A keresztény – akinek a vallása azt parancsolja, hogy Pétert, Pált és az istenien inspirált és megdicsőült apostolokat szenteknek tekintse, Simont és Apollóniuszt pedig boszorkánymestereknek és varázslóknak, akiket feltételezett gonosz erők segítettek és szolgáltak céljaikhoz – így téve teljesen megigazul, ha ő egy őszinte ortodox keresztény.

De ugyanígy megigazul az okkultista, ha az igazságot, csakis az igazságot szolgálja, amikor elutasít egy ilyen egyoldalú nézetet. Az okkultizmus tanulója nem tartozhat semmilyen adott valláshoz vagy szektához, viszont kötelessége tiszteletet mutatni kifelé minden vallás és hit felé, ha a jó törvény adeptusává szeretne válni. Nem szabad, hogy bárki előítéletes és szektás véleményei megkössék, és ki kell alakítania saját véleményeit, saját következtetéseket kell levonnia azoknak a bizonyítékoknak az alapján, amit az a tudomány tár elé, amelynek elkötelezte magát. Így ha az okkultista a példa kedvéért buddhista, akkor miközben Gautama Buddhát minden eddig élt adeptus közül a legnagyobbnak, és az önzetlen szeretet, a határtalan emberszeretet és erkölcsi magasság testet öltésének tartja, ugyanebben a fényben fogja látni Jézust, azt hirdetve, hogy Ő minden isteni erény egy másik ilyen testet öltése. Tisztelni fogja a nagy Mártír emlékét, még ha el is utasítja, hogy elismerje őt az Egy Legfőbb Istenség földi testet öltésének, a mennyekben pedig az „Istenek Tökéletes Istenének”. Az ideális embert a személyes erényeiért fogja szeretni, nem pedig azokért az állításokért, amiket a régi korok fanatikus álmodozói vagy egy fondorlatosan számító egyház vagy teológia tettek vele kapcsolatban. Még el is fogja hinni a legtöbb „megerősített csodát”, éppen csak saját tudományának szabályai és pszichikus megkülönböztető képessége szerint fogja azokat magyarázni. Elutasítva, hogy azokra a „csoda” fogalmat használja – egy esemény teológiai értelmében, amely „ellentétes a természet elfogadott törvényeivel” – mindazonáltal ezekre úgy fog tekinteni, mint a tudomány által (eddig) ismert törvényektől való eltérésre, ami teljesen más dolog. Továbbá az okkultista az Evangéliumok első látásra elfogadható – akár bizonyított, akár nem – tanúvallomása alapján a legtöbb ilyen tevékenységet jótékony, isteni mágiának fogja tekinteni, bár akkor fog megigazulni, ha az ilyen eseményekre képletesen az ördögök kiűzéseként tekint egy disznó kondába,12/1 mint a valódi hitre ártalmas dologra, holtbetűs értelmükben. Egy valódi, pártatlan okkultista ezt a nézetet fogja vallani. Ebben a tekintetben pedig még a fanatikus muzulmánok is, akik a Názáreti Jézust nagy prófétának tekintik, és tiszteletet mutatnak iránta, egészséges példát mutatnak jóindulatból a keresztényeknek, akik azt tanítják és fogadják el, hogy „a vallási türelem szentségtörő dolog és képtelenség”,12/2 és akik soha nem fognak az iszlám prófétájára más fogalommal hivatkozni, mint „hamis prófétaként”. Tehát az okkultizmus ezen alapelve az, amely szerint Pétert és Simont, Pált és Apolloniuszt most meg fogjuk vizsgálni.

Jó oka van annak, hogy ezt a négy adeptust választottuk ki, hogy ezeken az oldalakon szerepeljenek. Ők az elsők a Krisztus utáni adeptusságban – ahogyan a világias és a megszentelt írások feljegyzik –, akik megadják a „csodák” alaphangját, hogy azok pszichikus és fizikai jelenségek. Csak a teológiai bigottság és türelmetlenség az, ami ennyire rosszindulatúan és önkényesen szét tudta választani a két összhangban levő részt az isteni és a sátáni mágia két különálló megnyilvánulására, „isteni” és „istentelen” tevékenységekre.

 

 

 

XIII. fejezet A Krisztus utáni adeptusok és tanításaik

 

 Mit tud a világ egészében például Péterről és Simonról? A világi történelem nem jegyzett fel róluk semmit, míg az, amit az úgynevezett megszentelt irodalom mond róluk, néhány mondatban szétszórva található az Apostolok cselekedeteiben. Ami az Apokrifeket illeti, már az elnevezésük is megakadályozza a bírálókat, hogy megbízzanak a bennük foglalt tájékoztatásban. Az okkultisták azonban azt állítják, hogy még ha egyoldalúak és előítéletesek is, az apokrif Evangéliumok jóval több történelmileg valós eseményt és tényt tartalmaznak, mint amennyit az Újszövetség, beleértve az Apostolok cselekedeteit is. Az előbbiek kidolgozatlan hagyományok, az utóbbiak (a hivatalos Evangéliumok) választékosan kikerekített legendák. Az Újszövetség szentségessége személyes meggyőződés és vak hit kérdése, és miközben az ember köteles tiszteletben tartani embertársa magánvéleményét, arra senki nem kényszeríthető, hogy osztozzon is benne.

Ki volt Simon Mágus, és mit tudunk róla? Az ember az Apostolok cselekedeteiből egyszerűen megtudja, hogy jelentős mágusi tudománya következtében „Isten Hatalmas Erejének” hívták. Azt mondják, Fülöp keresztelte meg ezt a szamaritánust, és a továbbiakban azzal vádolják, hogy pénzt ajánlott Péternek és Jánosnak, hogy tanítsák meg neki az igazi „csodák” végrehajtásának képességét, mivel azt állítják, hogy a hamisak az ördögéi.13/1 Ez minden, ha eltekintünk az ócsárló szavaktól, amiket bőségesen szórtak rá, mondván, hogy az utóbbi típusú „csodákat” hajtott végre. Origenész úgy említi, hogy Rómába látogatott Néró uralkodása folyamán,13/2 Mosheim pedig a kereszténység nyílt ellenségei közé helyezi,13/3 az okkult hagyomány viszont semmi rosszabbal nem vádolja, mint hogy visszautasította, hogy „Simeont” „Isten egyik helytartójának” fogadja el. Hogy ez a „Simeon” Péter volt-e, vagy akárki más, még megmarad nyitott kérdésnek a gáncsoskodóknak.

Az, amit Irenæus13/4 és Epiphanius13/5 mond Simon Mágusról – nevezetesen, hogy úgy tüntette fel magát, mint a testet öltött Szentháromságot, hogy Szamáriában ő volt az Atya, Júdeában a Fiú, a pogányoknak pedig a Szentlélekként adta ki magát –, egyszerű rágalmazás. Az idők és az események változnak, de az emberi természet ugyanaz és változatlan marad minden égbolt alatt és minden korban. A vádaskodás az egyházi személyek közötti hagyományos és ma már klasszikus gyűlölködés eredménye és terméke. Nincs olyan okkultista – mindazok között, akik többé-kevésbé személyesen megtapasztalták a teológiai gyűlölködés hatásait – aki valaha is elhinne ilyesmit pusztán egy Irenæus szava alapján, ha egyáltalán tényleg ő maga írta ezeket a szavakat. Továbbá azt is mesélik Simonról, hogy együtt járt egy asszonnyal, akit Trójai Helénaként mutatott be, aki egyszáz testet öltésen haladt keresztül, és aki még korábban, az idők kezdetén Szófia, az Isteni Bölcsesség volt, saját (Simoné) Örökkévaló Elméjének egyik kiáradása, amikor ő (Simon) volt az „Atya”. Végül pedig azt is, hogy ezzel az asszonnyal „nemzette az arkangyalokat és angyalokat, akik által ennek a világnak a teremtése megtörtént”, stb.

Nos, valamennyien tudjuk, hogy milyen mértékű átalakuláson és szárnyaló növekedésen mehet keresztül bármilyen egyszerű kijelentés, miután csak fél tucat kézen is keresztülmegy. Ráadásul mindezek az állítások megmagyarázhatók, és alapjaiban igazaknak mutathatók be. Simon Mágus kabbalista volt és misztikus, aki sok más reformerhez hasonlóan megpróbált életre hívni egy új vallást, ami a Titkos Tanítás alaptanításain nyugszik, viszont anélkül, hogy a misztériumai közül a szükségesnél többet árulna el. Akkor Simon, egy misztikus, akit mélyen átitatott a testet öltések sorozatának ténye (figyelmen kívül hagyhatjuk az „egyszáz” számot, ami nagy valószínűséggel a tanítványai túlzása), miért ne beszélhetne bárkiről, akit pszichikusan úgy ismert, mint valamely olyan nevű hősnő testet öltése, és így is szokott tenni – már ha valaha is így tett. Nem találunk-e saját országunkban néhány hölgyet és urat, nem sarlatánokat, hanem a közösségben mélyen tisztelt, értelmiségi személyeket, akiknek belső meggyőződése azt bizonygatja nekik, hogy az egyik Kleopátra királynő, a másik Nagy Sándor, a harmadik pedig Jeanne d’Arc volt, és ki vagy mi nem? Ez belső meggyőződés kérdése, és az okkultizmusban való több-kevesebb jártasságon, valamint a reinkarnáció modern elméletében való hiten alapul. Az utóbbi különbözik a régiek eredeti tanításától, amit majd be fogunk mutatni, de a kivétel erősíti a szabályt.

Ami azt a kijelentést illeti, hogy a Mágus „egy az Atyaistennel, a Fiúistennel és a Szentlélek Istennel”, ez ismét teljesen elfogadható, ha elismerjük, hogy egy misztikusnak és bölcsnek joga van allegorikus nyelvet használnia, ráadásul ebben az esetben ezt teljesen igazolja az Egyetemes Egység tana, amit az ezoterikus filozófiában tanítanak. Minden okkultista ugyanezt fogja mondani (számára) tudományos és logikai alapon, teljes egyetértésben az általa vallott tanítással. Nincs olyan védantista, aki ne ugyanezt mondaná naponta, ő természetesen Brahman és ő Parabrahman, amint elutasítja személyes szellemének egyéni jellegét, és felismeri, hogy az isteni sugár, amely a felsőbb Én-jében lakozik, csupán az Egyetemes Szellem visszatükröződése. Az Ismeretlenből történő első kiáradás az „Atya”, a második a „Fiú”, és minden létező dolog az Egyből vagy az Isteni Szellemből árad ki, amely „megismerhetetlen”. Ebből származik az állítás, hogy vele (Szófiával vagy Minervával, az Isteni Bölcsességgel) ő (Simon), amikor még az Atya kebelében volt, maga az Atya (vagy az első közös kiáradás) nemzette az arkangyalokat – a „Fiút” – akik ennek a világnak a teremtői voltak.

Maguk a római katolikusok is, akiket a falhoz állítanak ellenfeleik megcáfolhatatlan állításai – a képzett filológusok és szimbológusok, akik ízekre szedik az egyházi dogmákat és azok szaktekintélyeit, és rámutatnak a Bibliában szereplő Elohim többes számára – ma már elismerik, hogy Isten első „teremtésének”, a Tsaba-nak vagy az arkangyaloknak részt kellett venniük az Univerzum teremtésében. Nem feltételezhetnénk, hogy:

Bár „Isten egyedül teremtette a mennyet és a földet”… az azonban nincs kapcsolatban azzal, hogy nekik [az angyaloknak] lenniük kellett az őseredeti, semmiből való teremtéskor, kaphattak egy küldetést, hogy teljesítsék, folytassák és fenntartsák azt?13/6

kiált fel De Mirville, válaszolva Renan-nak, Lacour-nak, Maury-nak és összességében a francia intézetnek. Bizonyos változtatásokkal pontosan ez az, amit a Titkos Tanítás is állít. Igazából nincs egyetlen olyan tanítás sem, amit az időszámításunk szerinti első és további századok sok reformere hirdetett, ami a kezdeti tanításait ne erre az egyetemes kozmogóniára alapozta volna.

Nézzünk utána Mosheim-nek, és lássuk, mit kell mondania a sok „eretnekről”, akiket leír. Cerinthus, a zsidó

Azt tanította, hogy e világ Teremtője… a zsidó emberek Legfőbb Istene olyan Lény volt, … aki születésileg a Legfelsőbb Istentől származott,

hogy ez a Lény továbbá

születéskori tisztaságáról és eredeti méltóságáról fokozatosan lebukott.

Basilides, Carpocrates és Valentinus, a második századi egyiptomi gnosztikusok ugyanezt az elképzelést vallották némi változtatásokkal. Basilides hét Æon-ról (seregről vagy arkangyalról) prédikált, akik a Legfelsőbb anyagából áradtak ki. Közülük kettő, a Hatalom és a Bölcsesség nemzette az első osztályú és méltóságú mennyei hierarchiát, ez árasztotta ki a másodikat, az utóbbi pedig egy harmadikat, és így tovább. Minden következő fejlődés kevésbé emelkedett természetű volt, mint az előző, és mindegyik teremtett magának lakóhelyül egy mennyei világot, minden ilyen mennyország természete csökkenő ragyogású és tisztaságú volt, ahogyan egyre közelebb került a földhöz. Így ezeknek a lakóhelyeknek a száma 365 volt, és valamennyi fölött az Abraxas nevű Legfelsőbb Ismeretlen uralkodott, amely név a görög számítási módszerrel kiadja a 365-ös számot, amely misztikus és numerikus jelentésében tartalmazza a 355-ös számot, vagyis az ember értékét.13/7 Ez egy olyan gnosztikus misztérium volt, amely az eredeti, az „emberrel” végződő eredeti evolúción alapult.

Antiochiai Saturnilus ugyanezt a tanítást hirdette, némileg módosítva. Két örökkévaló princípiumot tanított, a jót és a rosszat, amelyek egyszerűen a szellem és az anyag voltak. A hét angyal, akik a hét bolygón uralkodnak, Univerzumunk építői – ez egy tisztán keleti tanítás, mivel Saturnilus ázsiai gnosztikus volt. Ezek az angyalok bolygórendszerünk hét régiójának természetes védelmezői. A harmadik rend hét teremtő angyala közül az egyik leghatalmasabb „Szaturn”, a bolygó uralkodó védőszelleme és a héber nép istene, név szerint Jehovah, akinek a zsidók hódoltak, és akinek felajánlották a hetedik napot vagy Sabbath-ot, Saturday-t – (szombatot) – „Szaturn napját” a skandinávok, ahogyan a hinduk között is.

Marcion, aki szintén a jó és a rossz ellentétes princípiumainak a tanítását hirdette, kijelentette, hogy van egy harmadik istenség a kettő között – egy „kevert természetű” –, a zsidók Istene, az alsóbb, vagyis a mi világunk Teremtője (a seregeivel). Bár örökké háborúban áll a rossz princípiummal, ez a köztes Lény ugyanakkor szemben áll a jó princípiummal is, akinek a helyére és címére sóvárog.

Simon tehát csak korának gyermeke volt, egy vallási reformer, mint olyan sokan mások és egy adeptus a kabbalisták között. Az egyház, amely számára a tényleges létezésében és hatalmas erőiben való hit szükségszerűség – azért, hogy jobban kihangsúlyozzák a Péter által végrehajtott „csodát” és Simon fölötti győzelmét – bőkezűen felmagasztalja csodálatos mágikus tetteit. Másrészt a tudósok és képzett kritikusok által megjelenített szkepticizmus megpróbálja teljesen eltenni láb alól. Így, miután letagadták Simonnak még a létezését is, végül azt gondolták, hogy képesek teljesen egybeolvasztani az egyéniségét Páléval. A Supernatural Religion ismeretlen szerzője kitartóan próbálta bebizonyítani, hogy Simon Máguson Pál apostolt kell értenünk, akinek a Leveleit titokban is és nyíltan is megrágalmazta és ellenezte Péter, és azzal vádolta, hogy „következetlen tanítást” tartalmaz. Ez tényleg nagyon valószínűnek tűnik, amikor a két apostolra gondolunk, és szembeállítjuk a jellemüket.

A pogányok apostola bátor, szókimondó, őszinte és rendkívül művelt volt, a zsidóság apostola gyáva, gyanakvó, kétszínű és nagyon tudatlan volt. Ahhoz, hogy Pál legalább részben, ha nem teljesen beavatást kapott a csodatevő misztériumokba, kevés kétség fér. A nyelvezete, a fogalomrendszere rendkívül jellemző a görög filozófusokra, bizonyos kifejezései, amiket csak a beavatottak használtak, mind megannyi ismertetőjegy e feltevés alátámasztásához. A gyanúnkat megerősíti Dr. A. Wilder „Pál és Platón” című jól sikerült cikke, amelyben a szerző közzétesz egy jelentős, és számunkra nagyon értékes megfigyelést. Úgy mutatja be Pált, hogy a Korinthusiakhoz írt levélben nyüzsögnek „az olyan kifejezések, amelyeket a sabaziusi és eleusisi misztériumok beavatottjai és a (görög) filozófusok tanításai használnak. (Pál) önmagát együgyűnek nevezi – olyan személynek, aki ügyetlen a szóban, de nem a gnózisban vagy a filozófiai műveltségben. ’Bölcsességet pedig a tökéletesek vagy beavatottak között szólunk – írja, sőt, a rejtett bölcsességet – ámde nem e világnak, sem e világ veszendő fejedelmeinek bölcsességét, hanem Isten titkon való bölcsességét szóljuk, azt az elrejtettet, amelyet e világ fejedelmei közül senki sem ismert’.”13/8

Mi másra gondolhatott az apostol ezekkel az egyértelmű szavakkal, mint hogy ő maga, mivel a mystæ-khez (beavatottakhoz) tartozik, olyan dolgokról beszél, amiket csak a misztériumokban mutatnak be és magyaráznak meg? Az „Isten titkon való bölcsessége, amelyet e világ fejedelmei közül senki sem ismert” nyilvánvalóan közvetlen utalás az eleusisi beavatás basileusára, akit ismert. A basileus a nagy hierophant törzskarához tartozott, és az athéniak egyik archon-ja volt. Mint ilyen, a fő mystæ-k egyike, aki a belső misztériumokhoz tartozott, ahová a valódi kiválasztottak és nagyon kevesek kaptak belépési engedélyt.13/9 Az Eleusis-t felügyelő elöljárókat archon-oknak nevezték.13/10

Először azonban Simon Mágussal fogunk foglalkozni.

 

XIV. fejezet Simon és életrajzírója, Hippolytus

 

Ahogyan korábbi köteteinkben bemutattuk, Simon a szamáriai tannák tanítványa volt, és az utána fennmaradt hírnév az „Isten Hatalmas Ereje” címmel együtt mestereinek tehetségét és műveltségét tanúsítják. A tannák azonban ugyanannak a titkos iskolának a kabbalistái voltak, amelyhez a Jelenések Könyvének Jánosa is tartozott, akinek óvatos célja az volt, hogy amennyire csak lehetséges, elrejtse a mózesi könyvekben szereplő nevek valódi jelentését. Még azok a rágalmak, amelyeket az Apostolok cselekedeteinek és más írásoknak a szerzői és szerkesztői olyan féltékenyen terjesztettek Simon Mágusról, sem tudták olyan mértékig elsorvasztani az igazságot, hogy elfedjék a tényt, hogy egyetlen keresztény sem tudott versenyezni vele csodatevő cselekedetekben. A róla mesélt történet, hogy lezuhant egy levegőben való repülése közben, eltörve mindkét lábát, majd pedig öngyilkos lett, nevetséges. Az utókor a történetnek csak az egyik oldalát hallotta. Ha Simon tanítványainak lett volna ilyen lehetősége, akkor talán úgy tudnánk, hogy Péter volt az, aki mindkét lábát eltörte. Viszont ezzel a hipotézissel szemben úgy tudjuk, hogy ez az apostol túlságosan óvatos volt ahhoz, hogy Rómába merészkedjen. Számos egyházi író vallomása szerint egyetlen apostol sem művelt soha ilyen „természetfeletti csodát”, de természetesen a jámbor népek azt mondják, hogy ez csak jobban bizonyítja, hogy az ördög volt az, aki Simonon keresztül munkálkodott. Csak azért vádolták meg a Szentlélek elleni istenkáromlással, mert úgy mutatta be, mint a „Szent Szellemet”, a Mens-t (Értelmet) vagy a „Mindenek Anyját”. Viszont azt találjuk, hogy ugyanezeket a kifejezéseket használja az Enoch Könyve, amelyben szembeállítva az „Ember Fiával”, az „Asszony Fiáról” beszél. A nazarénusok Codex-ében és a Zohar-ban, csakúgy, mint a Hermész Könyveiben ugyanezeket a kifejezéseket használják, de még az apokrif Héberek Evangéliumában is azt olvassuk, hogy Jézus elismerte a Szentlélek nőneműségét, az „Anyám, a Szent Lélek” kifejezés használatával.

A tagadás hosszú korszakai után azonban Simon Mágus tényleges létezését végül bebizonyították, akár Saul, Pál vagy Simon is volt. Egy olyan kéziratot fedeztek fel Görögországban, ami az utóbbi néven beszél róla, és az véget vetett minden további találgatásnak.

M. de Pressensé a Histoire des Trois Premiers Sciècles de l’Église című munkájában14/1 kifejti a véleményét a korai kereszténység e kiegészítő emlékéről. A számos mítosz következtében, amely Simon története körül kering – mondja –, sok teológus (a protestánsok között – kellett volna hozzátennie) jutott arra a következtetésre, hogy nem volt több, mint legendák tiszta szövevénye. Azonban hozzáteszi:

Úgy tűnik, valóságos tényeket tartalmaz, amikért az egyházatyák egyhangú tanúságtétele és a most felfedezett Hippolytus elbeszélése kezeskedik.14/2

Ez a kézirat nagyon messze van attól, hogy hízelgő legyen a nyugati gnoszticizmus állítólagos alapítójára nézve. Miközben nagy erőt ismer el Simonban, a Sátán egyik papjaként bélyegzi meg –, ami teljesen elég annak bizonyítására, hogy egy keresztény írta. Azt is bemutatja, hogy „a Gonosz másik szolgájához” hasonlóan – ahogyan Manes-t nevezte az egyház – Simon is megkeresztelt keresztény volt, de mindkettőt, mivel túlságosan jártasak voltak a valódi eredeti kereszténység misztériumaiban, üldözték ezért. Az ilyen üldöztetés titka akkor – ahogyan most is – teljesen világos volt azok számára, akik a kérdést pártatlanul tanulmányozták. Függetlenségének megőrzésére törekedve Simon nem hódolhatott be egyetlen apostol vezetésének vagy tekintélyének sem, legkevésbé akár Péterének, akár Jánosénak, a Jelenések Könyve fanatikus szerzőjének. Ezért az eretnekség vádjait „egyházi kiátkozás” követte.

Az egyházi üldöztetés soha nem irányult a mágia ellen, amikor az ortodox volt, mert az egyházatyák által alapított és szabályozott új csodatevés, amit most a kereszténység „kegyelemként” és „csodaként” ismer, akkor is és most is, amikor megtörténik, mágia, akár tudatos, akár öntudatlan. Az ilyen jelenségeket, amelyek az utókorra „isteni csodák” elnevezéssel hagyományozódtak, olyan erők hozták létre, amiket az élet és a vallási rajongás nagy tisztaságával szereztek meg. Az aszkétizmushoz járuló imádkozás és elmélkedés a tanítvány legjobb eszközei ahhoz, hogy csodatevővé váljon ott, ahol nincs szabályos beavatás. Például az imádkozás valamilyen cél elérése érdekében csupán erős akarat és vágy, aminek az eredménye öntudatlan mágia. Napjainkban a bristoli George Müller bizonyította ezt be.

De az „isteni csodákat” ugyanazok az okok hozzák létre, mint amik a varázslás hatásait keltik. Az egész különbségét a célul kitűzött jó vagy rossz hatások, valamint az azokat létrehozó ember jelenti. Az egyház villámait csak azokra szórta, akik eltértek a szabályoktól, és bizonyos csodálatos hatások létrehozatalát önmaguknak tulajdonították ahelyett, hogy egy személyes Istenre hárították volna. Így pedig, amíg a mágia tudományának azon adeptusai, akik az egyház közvetlen útmutatásai és vezetése szerint cselekedtek, az utókor és a történelem számára szenteknek és Isten barátainak kiáltották ki, mindenki mást pedig kiüldöztek az egyházból, és örök rágalommal és átokkal elítéltek attól kezdve mostanáig. A dogma és a tekintélyelvűség mindig is az emberiség átka volt, a fény és az igazság nagy kioltója.14/3

Talán egy csíra felismerése volt, amelyből később az akkor még újszülött egyház a telhetetlen hatalom és nagyravágyás mételyévé növekedett, ami végül a tévedhetetlenség dogmájában csúcsosodott ki, amely arra késztette Simont és sok mást, hogy elszakítsák magukat tőle már megszületésének pillanatában. A szektásodás és a széthúzás az első századdal együtt kezdődött meg. Miközben Pál szemtől szembe korholja Pétert, János látomás leple alatt rágalmazza a nikolaitákat, és Jézussal kijelenteti, hogy gyűlöli őket.14/4 Ezért kevés figyelmet fordítunk a Simon elleni vádaskodásokra, amik a görög kéziratban találhatók.

Ennek a címe Philosophumena. A szerzőjére, akinek a görög egyház Szent Hippolytus-t tekinti, a pápisták egy „ismeretlen eretnekként” hivatkoznak, csupán azért, mert ebben „nagyon becsületsértő módon beszél Callistus pápáról, aki szintén szent. Mindazonáltal a görögök és a latinok egyetértenek abban, hogy a Philosophumena-t különleges és nagy tudásról tanúskodó műnek tartják. Ősrégiségéről és eredetiségéről Tübingen legkiválóbb szaktekintélyei kezeskednek.

Bárki is legyen a szerzője, Simonról ilyen módon fejezi ki magát:

Simon, aki nagyon jól ért a mágiához, sok embert csapott be részben Thrasymedes tudományával,14/5 részben pedig démonok segítségével.14/6 … Úgy döntött, hogy egy istennek adja ki magát. … Bűnös mesterkedései segítségével nemcsak Mózes tanításaiból húzott hasznot, hanem a költőkéből is. … A tanítványai a mai napig az ő bűbájait használják. A varázsigéknek, a bájitaloknak, megnyerő simogatásaiknak14/7 és annak köszönhetően, amit „álmoknak” neveznek, démonokat küldenek mindazok befolyásolására, akiket megigézni szeretnének. Ebből a célból alkalmazzák azokat, amiket „közönséges démonoknak” neveznek.14/8

A továbbiakban ezt olvassuk a kéziratban:

A Mágus (Simon) azokkal, akik kérdezni akartak a démontól, leíratta a kérdésüket egy pergamendarabra, ezt négyfelé hajtva beledobták egy égő szénserpenyőbe azért, hogy a füst megmutassa az írás tartalmát a szellemnek (démonnak). (Philos., IV. IV.) Marokszámra dobtak tömjént a lángoló szénre, a Mágus papiruszdarabokon azoknak a szellemeknek a héber neveit dobálta, akiket megszólított, a láng pedig mindent elnyelt. Nagyon hamar úgy látszott, hogy az isteni szellem borította be a Mágust, aki érthetetlen invokációkat mondott, és egy bizonyos állapotba merülve megválaszolt minden kérdést – kísértetszerű látomások gyakran emelkedtek fel a szénserpenyő fölé (Ugyanott, III.). Máskor tűz ereszkedett le az égből olyan tárgyakra, amikre a Mágus korábban rámutatott (Ugyanott.), vagy a megidézett istenség áthaladva a szobán repülésének útján tüzes gömböket formált (Ugyanott, IX.).14/9

Mindeddig a fenti állítások megegyeznek a sinaita Anastasiuséival:

Emberek látták, hogy Simon olyat csinált, amitől a szobrok járni kezdtek, belevetette magát a lángokba, és nem égett meg, átváltoztatta a testét különböző állatokéira [lycanthropia], lakomák alkalmával kísérteteket és szellemeket teremtett elő, olyat tett, amitől láthatatlan szellemek körbevitték a bútorokat a teremben. Kijelentette, hogy több olyan árny kíséri, akiknek ő „a halottak lelkei” nevet adta. Végül pedig repülni szokott a levegőben… (Anastasius: Patrol. Grecque, LXXXIX. kötet, 523. col. quæst. XX.)14/10

Suetonius ezt mondja a Nero című művében:

Abban az időben egy Ikarosz zuhant le első felemelkedése során Néró páholya közelében, és beborította azt a vérével.4/11

Ezt a mondatot, amely nyilvánvalóan valamilyen szerencsétlen akrobatára utal, aki elvétette a lépést és lezuhant, húzták elő bizonyítékként arra, hogy Simon volt az, aki repült.4/12 Az utóbbi neve azonban nyilván túlságosan híres ahhoz – ha az ember hihet az egyházatyáknak –, hogy a történész egyszerűen „egy Ikaroszként” említse. Az író biztosan tudja azt, hogy létezik Rómában egy hely, amit Simonium-nak hívnak, a Szt. Cosmas és Daimanus templom (Via Sacra) és Romulus ősi templomának romjai közelében, ahol egy kő törött darabjait a mai napig mutogatják, amelyre állítólag Péter apostol térdei benyomódtak, amikor hálát adott a Simon fölötti feltételezett győzelme után. De mivel is egyenértékű ez a mutogatás? Egy kő letört darabjai helyett a ceyloni buddhisták egy egész sziklát mutatnak be az Ádám-csúcson, amin egy másik lenyomat van. Egy kőszirt áll a fennsíkján, amelyet egy hatalmas leomlott szikla támaszt meg, és ezen a sziklán található közel háromezer éve a szent lábnyom, egy másfél méter hosszú lábé. Miért nem hisszük el az utóbbi legendát, ha el kell fogadnunk Szent Péterét? Az „Apostolok Hercegét”, vagy a „Reformerek Hercegét” vagy akár a „Sátán Elsőszülöttjét” – ahogyan Simont nevezték – mind legendáknak és kitalációknak minősítették. Az embernek azonban meg lehet engedni, hogy szétválogassa azokat.

Az, hogy Simon tudott repülni, vagyis felemelni magát a levegőbe pár percig, nem lehetetlen. Modern médiumok végrehajtják ugyanezt a mutatványt olyan erő segítségével, amit a spiritiszták kitartóan „szellemeknek” neveznek. Viszont ha Simon így tett, akkor azt egy magaszerezte vak erő segítségével tette, amely kevéssé törődik rivális adeptusok imádságaival és parancsaival, nem is beszélve a szentekéről. A tény az, hogy a logika ellentmond Simon feltételezett bukásának Péter imádkozásakor. Ha nyilvánosan vereséget mért volna rá az apostol, akkor a tanítványai elpártoltak volna tőle az alsóbbrendűség ilyen nyilvánvaló jele után, és ortodox keresztényekké váltak volna. Viszont még a Philosophumena szerzőjénél, egy pontosan ilyen kereszténynél is azt találjuk, hogy nem így történt. Simon annyira kevés hitelét veszítette el a tanítványainál és a tömegeknél, hogy folytatta a napi prédikációit a római harangtoronynál, miután állítólag lezuhant a felhőkből, „magasan a Capitolium fölött”, amely eseményben csupán a lábait törte el! Mondhatnánk, hogy egy ilyen szerencsés zuhanás önmagában is eléggé csodás dolog.

 

XV. fejezet Szt. Pál, a jelenlegi kereszténység tényleges alapítója

 

A Phallicism szerzőjének szavaival megismételhetjük:

Mindannyian termékek vagyunk – még a keresztények is, noha természetesen filozófiai értelemben vett termékek. Semmi közünk a valósághoz az ember korlátozott, mechanikus, tudományos értelmében, vagy a realizmushoz. Annak bebizonyítására vállalkoztunk, hogy a miszticizmus a valóságos élet és a vallás lelke,15/1… hogy a Bibliát csak helytelenül olvassák és félreértelmezik, amikor elutasítják, hogy előrevivők lennének a feltételezett mesés és ellentmondásos dolgai, hogy Mózes nem tévedett, csak olyan értelemben beszélt az „emberek gyermekeiről”, amiben a gyermekek éretlenségükben értendők, hogy a világ valójában nagyon különböző hely attól, amit feltételeznek róla, hogy az, amit babonaságnak csúfolnak, az egyedüli igaz és egyedül tudományos tudás, és ráadásul hogy a modern tudás és modern tudomány nagymértékben csupán babonaság, sőt, rendkívül pusztító és halálos babonaság.15/2

Mindez tökéletesen igaz és helyes. De az is igaz, hogy az Újszövetség, az Apostolok cselekedetei és a Levelek – akármennyire is igaz lehetett Jézus történelmi alakja – mind szimbolikus és allegorikus mondások gyűjteménye, és hogy „nem Jézus, hanem Pál volt a kereszténység valódi alapítója”,15/3 de az mindenesetre nem a hivatalos egyházi kereszténység volt. „A tanítványokat először Antiochiában nevezték keresztényeknek” – mondja az Apostolok cselekedetei,15/4 és őket korábban nem így hívták, és még hosszú ideig sem, hanem egyszerűen nazarénusoknak.

Ez a nézet a mostani és korábbi évszázadok több írójánál is megtalálható. De mindeddig ezt mindig félretolták bizonyítatlan hipotézisként, istenkáromló feltételezésként, bár, ahogyan a Paul, the Founder of Christianity15/5 szerzője helyesen mondja:

Olyan emberek, mint Irenæus, Epiphanius és Eusebius olyan valótlan és tisztességtelen praktikák tiszteletét adták át az utókornak, hogy a szív belesajdul annak az időszaknak a bűncselekményeibe.

Annál is inkább, mivel az egész keresztény rendszer az ő mondásaikon alapul. Találunk azonban egy másik megerősítést is, és ez alkalommal a bibliai jelek tökéletes olvasása alapján. A The Source of Measures-ben a következőt találjuk:

Nem szabad elfelejteni, hogy a jelenlegi kereszténységünk Páltól eredő, nem pedig jézusi. Jézus az életében zsidó volt, alkalmazkodott a törvényhez, sőt, mi több, ezt mondja: „Az írástudók és a farizeusok ülnek Mózes székében, ezért bármit is parancsolnak nektek, hogy tegyétek meg, az betartja a törvényt.” Majd pedig: „Nem azért jöttem, hogy elpusztítsam, hanem hogy beteljesítsem a törvényt.” Ezért a törvény szerint élt halála napjáig, és amíg élt, nem törölhetett el egy szemernyit sem belőle. Körülmetélt volt, és utasított a körülmetélésre. Pál azonban azt mondta a körülmetélésről, hogy semmi haszna sincs, és ő (Pál) hatályon kívül helyezi ezt a törvényt. Saul és Pál – vagyis a törvény hatálya alatti Saul és a törvény kötelezettségei alól felszabadult Pál – egy emberben voltak, de látható a párhuzamosság a fizikai testben, Jézuséban, a törvény hatálya alatti emberében, amint teljesíti azt, és aki meghalt a Chréstos-ban, és feltámadt megszabadulva annak kötelezettségei alól a szellemi világban Christos-ként, vagyis a győzedelmes Krisztusként. Krisztus volt az, aki megszabadult, de Krisztus a szellemvilágban volt. A fizikai testben levő Saul a Chréstos szerepét töltötte be, és azzal volt párhuzamban. A fizikai testben levő Pál a szellemvilágban Krisztussá váló Jézus szerepét töltötte be, és azzal volt párhuzamban korai realitásként, hogy megfeleljen és cselekedjen a megdicsőülésért, és így felfegyverkezve a fizikai test minden felhatalmazásával hatályon kívül helyezze az emberi törvényt.15/6

Annak valódi oka, amiért Pál úgy jelenik meg, mint aki „hatályon kívül helyezi a törvényt”, csak Indiában található meg, ahol a legősibb szokásokat és előjogokat a mai napig megőrizték minden tisztaságukban, függetlenül az ugyanúgy elkövetett túlkapásoktól. Az embereknek csak egyetlen olyan osztálya van, amely büntetlenül figyelmen kívül hagyhatja a brahmani intézményrendszer törvényeit, beleértve a kasztokat is, és ezek a tökéletes „Svâmî-k”, a jógik – akik elérték, vagy akikről feltételezik, hogy elérték az első lépést a Jîvanmukta állapot felé –, vagy a teljesen beavatottak. Pál pedig tagadhatatlanul beavatott volt. Idézni fogunk egy-két bekezdést az Isis Unveiled-ből, mert most sem tudunk semmi jobbat mondani, mint amit akkor mondtunk:

Vegyük Pált, olvassuk el azt a kevés eredetit, ami tőle fennmaradt azokban az írásokban, amiket ennek a bátor, becsületes, őszinte embernek tulajdonítanak, és nézzük meg, vajon tud-e bárki is egy olyan szót találni bennük, amik azt mutatják, hogy Pál a Krisztus szón bármi többet értett volna az emberben lakozó személyes istenség elvont eszméjénél. Pál számára Krisztus nem egy személy, hanem egy testet öltött eszme. „Ha bármely ember Krisztusban van, akkor ő egy új teremtés”, újjászületik, mint a beavatás után, mert az Úr szellem, az ember szelleme. Pál volt az egyedüli az apostolok közül, aki megértette a Jézus tanításai mögött meghúzódó titkos gondolatokat, noha soha nem találkozott vele.

Pál azonban maga nem volt tévedhetetlen vagy tökéletes.

Az volt a sorsa, hogy egy új és széleskörű reformot indítson el, olyat, ami felöleli az egész emberiséget, a saját tanításait őszintén messze a korszakok bölcsessége fölé helyezte, az ősi misztériumok és az Epopteia során adott végső kinyilatkoztatás fölé.

Egy másik bizonyíték arra, hogy Pál a „beavatottak” körébe tartozott, a következő tényen alapul. Az apostolnak megnyírták a fejét Cenchreæ-ben, ahol Luciust (Apuleius) beavatták, mert „fogadalmat tett”. A nazároknak, vagy elkülönülteknek – ahogyan a zsidó szentírásokban látjuk – le kellett vágniuk a hajukat, amit hosszúan hordtak, és amit „borotva nem érintett” soha máskor, és fel kellett azt áldozniuk a beavatás oltárán. A nazárok pedig a kaldeai csodatevők vagy beavatottak egyik osztályát alkották.

Az Isis Unveiled-ben bemutattuk, hogy Jézus ehhez az osztályhoz tartozott.

Pál kijelenti, hogy: „Az Istennek nékem adott kegyelme szerint, mint bölcs építőmester, fundamentomot vetettem.” (Korinthusbeliekhez írt I. levél, III. 10.)

Ez a kifejezés, az építőmester csak egyszer szerepel az egész Bibliában, és Pálnál ezt egy egész kinyilatkoztatásnak lehet tekinteni. A misztériumokban a megszentelt rítusok harmadik részét Epopteia-nak vagy kinyilatkoztatásnak, a titkokba való beavatásnak nevezték. A lényegét illetően ez a tisztánlátás legmagasabb fokát, az istenit jelenti, … de a szó valódi jelentése „átnézés” az ὃπτομαι – „Látom magamat”-ból. A szanszkritban az âp szótőnek eredetileg ugyanez volt a jelentése, bár ma már „elnyerni” jelentéssel használják.15/7

Az epopteia összetett szó, az ὲπὶ „valamin”-ből és a ὃπτομαι „nézni” vagy áttekintő, felügyelőből, amit szintén használnak az építőmesterre. A szabadkőművességben a kőműves mester címe ebből ered, a misztériumokban használt értelemben. Ezért amikor Pál magát „építőmesternek” nevezi, akkor egy olyan szót használ, ami mindenekelőtt kabbalista, teurgista és szabadkőműves, és olyan, amit egyetlen más apostol sem használ. Így ő magát adeptusnak minősíti, akinek joga van másokat beavatni.

Ha ebben az irányban keresgélünk azokkal a megbízható útmutatásokkal, előttünk a görög misztériumokkal és a Kabalah-val, könnyű lesz rátalálni arra a titkos okra, amiért Péter, János és Jakab annyira üldözte és utálta Pált. A Jelenések Könyvének szerzője tősgyökeres zsidó kabbalista volt, minden, ősapáitól megörökölt gyűlölettel a pogány misztériumokkal szemben.15/8 A féltékenysége még Jézus életében még Péterre is kiterjedt, de közös mesterük halála után volt az, hogy látjuk a két apostolt – akik közül az előbbi a zsidó rabbik mitráját és petaloonját viselte – olyan buzgón hirdetni a körülmetélés szertartását. Péter szemében Pálnak, aki megsértette a méltóságát, és akit annyira különbnek érzett a „görög műveltség” és a filozófia terén, természetesen mágusként kellett látszódnia, a „gnózissal”, a görög misztériumok „bölcsességével” megfertőződött embernek – ebből következően talán „Simon Mágusnak”, összehasonlításként, nem pedig becenévként.15/9

 

XVI. fejezet Péter egy zsidó kabbalista, nem pedig beavatott

 

Ami Pétert illeti, a bibliai szövegkritika bemutatta, hogy minden valószínűség szerint nem volt több köze a latin egyház római megalapításához, mint ürügyként szolgálni, amit a ravasz Irenæus olyan készségesen kihasznált arra, hogy az egyháznak biztosítson egy új nevet – Petra vagy Kiffa – apostol számára, ami olyan név, amelyet némi egyszerű szójátékkal könnyen összekapcsolható a Petroma-val. A Petroma egy pár kőtábla volt, amit a hierophantok használtak a beavatásoknál, a végső misztérium folyamán. Ebben van elrejtve a Vatikán állításának titka Péter trónjával kapcsolatban. Ahogyan már az Isis Unveiled, II. 92-nél idéztük:

A keleti országokban a Péter elnevezés (föníciaiul és kaldeaiul tolmácsoló) az adott személyiség rangjaként jelenik meg.16/1

Eddig rendben van, és a neo-kereszténység „tolmácsolóinak”, a pápáknak tagadhatatlanul joguk van önmagukat Péter címe örökösének nevezni, de aligha örökösei és a legkevésbé sem tolmácsolói Jézus Krisztus tanításainak. Ugyanis a keleti egyházat, ami régebbi és jóval tisztább, mint a római hierarchia, és ami mindig is hűségesen megtartotta az apostolok eredeti tanításait, úgy ismerjük történelmileg, hogy elutasította a latin, az eredeti apostoli egyháztól elszakadók követését, bár elég érdekes módon római testvére rá hivatkozik „szakadár” egyházként. Nincs értelme megismételni a fenti kijelentések okait, mivel mindegyik megtalálható az Isis Unveiled-ben,16/2 ahol megmagyarázzuk a Péter, Patar és Pitar szavakat, valamint a „Pitah székének” eredetét is bemutatjuk. Az olvasó olyan utalást fog találni a fenti oldalakra, hogy egy vésetet találtak a XI. dinasztiából való Mentuhept királynő koporsóján (Bunsen szerint i.e. 2250-ből), amiről viszont bebizonyították, hogy egy átirat a Holtak Könyvének XVII. fejezetéből, amelyet i.e. 4500-nál nem későbbre kelteznek, vagyis Mózes könyveinek időszámítása szerint 496 évvel a világ teremtését megelőzően. Mindazonáltal Bunsen báró bemutatja megadott hieroglifák csoportját (Peter-ref-su, a „Misztériumvilág”) és a szent szabálykönyvet, kiegészítve magyarázatok és értelmezések egész sorozatával egy 4000 éves emlékműn.

Ez azonos azzal a mondással, hogy a feljegyzés (a helyes értelmezés) abban az időben már nem volt érthető. … Kérjük olvasóinkat, értsék meg, hogy egy szent szöveg, egy himnusz, amely egy elmúlt szellemiség szavait tartalmazta, olyan állapotban létezett mintegy 4000 éve, ami minden volt, csak érthető nem a királyi írnokok számára.16/3

„Érthetetlen” a beavatatlanok számára – ez nyilvánvaló, és ezt bizonyítják a zavaros és egymásnak ellentmondó magyarázatok. Viszont nem lehet kétség afelől, hogy egy misztérium-szó volt, és még mindig az. A báró így magyaráz tovább:

Úgy tűnik, a mi PTR-ünk szó szerint a régi arámi és héber „Patar”, ami József történetében fordul elő sajátos szóként a tolmácsolásra, amiből a Pitrum is egy szöveg, egy álom tolmácsolására szolgáló fogalom.16/4

Ezt a PTR szót részben egy másik szónak köszönhetően fordították, amit hasonlóan írtak a hieroglifák egy másik csoportjában, egy sztélén, az erre használt jel egy nyitott szem, amit De Rougé16/5 „megjelenni”-ként fordított, Bunsen pedig „megvilágítóként”, ami helyesebb fordítás. Lehet azonban, hogy a Patar vagy Peter szó jelöli mind a mestert, mind a tanítványt a beavatás körében, és kapcsolja össze őket a Titkos Tanítással. Eközben „Péter székében” aligha tudunk belelátni kapcsolatot a Petroma-val, a kőtáblák kettős sorozatában, amit a hierophant használ a legfelsőbb beavatásnál a végső misztérium során, ahogyan már elmondtuk. Ugyanígy a Pîtha-sthâna-val (szék, vagy egy szék helye), amely fogalmat a tântrika-k misztériumaiban használják Indiában, amik során Satî végtagjait szétszórják, majd újra egyesítik, ahogyan Osirisével tette Isis.16/6 A Pîtha szanszkrit szó, és használják a beavató láma székének jelentésében is.

Az, hogy a fenti fogalmak mindegyike egyszerűen „véletlen egybeesésnek” köszönhető-e, vagy másnak, ennek eldöntése művelt szimbológusainkra és filológusainkra marad. Mi tényeket közlünk, és semmi mást. Sok más író, akik sokkal képzettebbek és meghallgatásra érdemesebbek, mint amit a szerző valaha is állított magáról, kellőképpen bebizonyította, hogy Péternek soha semmi köze nem volt a latin egyház megalapításához, és hogy a feltételezett neve Petra vagy Kiffa, valamint hogy az egész történet a római apostolkodásról egyszerűen játék a fogalommal, ami minden országban, egyik vagy másik formában a hierophant-ot vagy a misztériumok tolmácsolóját jelentette. Végül azt is bebizonyították, hogy a római mártírhalálától – ahol valószínűleg soha nem járt – messze, idős korban halt meg Babilonban. A Sepher Toldoth Jeshu-ban, egy réges-régi héber kéziratban – ami nyilvánvalóan eredeti és nagyon értékes dokumentum, ha az ember annak alapján ítélhet, hogy a zsidók milyen gondosan elrejtették a keresztények elől – Simonra (Péterre) úgy hivatkoznak, mint „Isten egyik hűséges szolgájára”, aki önmegtartóztatással és meditációval élte életét, egy kabbalistára és nazarénusra, aki Babilonban élt „egy torony tetején, himnuszokat komponált és könyörületességet hirdetett”, és ott is halt meg.

 

XVII. fejezet Tyanai Apollonius

 

Az Isis Unveiled-ben elmondtuk, hogy a hittudomány legnagyobb tanítói egyetértenek abban, hogy szinte minden ősi könyvet szimbolikusan írtak le, olyan nyelven, ami csak a beavatottak számára érthető. Tyanai Apollonius életrajzi vázlata erre mutat példát. Ahogyan minden kabbalista tudja, felöleli a hermetikus filozófia egészét, mivel sok szempontból Salamon király ránk maradt hagyományainak szakasztott mása. Olyan olvasni, mint egy tündérmesét, de – ahogyan az utóbbiak esetében – néha a tényeket és a történelmi eseményeket fantáziával átszínezve mutatják be a világnak. Az Indiába történő utazás minden szintjén – noha allegorikusan – a neofita megpróbáltatásait jeleníti meg, ugyanakkor egy adott ország geográfiai és topográfiai elképzelését is bemutatja, mint ahogyan most is történik, ha az ember tudja, hogy hol keresse azt. Apollonius hosszú eszmecseréi a brahmanokkal, azok bölcs tanácsa, és a beszélgetések Corinthian Menippus-szal – ha értelmezzük – ismerteti az Ezoterikus Katekizmust. Látogatása a bölcs emberek birodalmába, megbeszélése a királyukkal, Hiarchas-szal, Amphiaraus orákulumával, szimbolikusan megmagyarázza Hermész – a név általános értelmében – és az okkultizmus sok titkos hittételét. Csodálatos dolog ezt kimondani, és ha az állítást nem támasztaná alá számos, már elvégzett számítás, akkor az író soha nem merészelné ezt mondani. A nagy mágus utazásait helyesen, bár allegorikusan írták le – vagyis mindaz, amit Damis elmesél, ténylegesen megtörtént –, azonban az elbeszélés az állatövi jegyeken alapul. Ahogyan Damis Apollonius útmutatása szerint átírta, Philostratus pedig lefordította, az tényleg maga a csoda. Annak következtében, amit most elmondhatunk Tyana csodálatos adeptusáról, a szándékunk világosabbá fog válni. Jelenleg elég annyit mondanunk, hogy az elmondott párbeszédek – ha helyesen értelmezzük – feltárnak néhányat a természet legfontosabb titkai közül. Éliphas Lévi rámutat arra a nagy hasonlóságra, amely Hiarchus király és a mesés Hiram között van, akitől Salamon megszerezte a libanoni cédrusokat és az Ophir aranyát. Viszont hallgat egy másik hasonlóságról, amelynek képzett kabbalistaként tudatában kellett lennie. Ráadásul állandó szokásának megfelelően az olvasót jobban megzavarja, mint tanítja, nem árul el neki semmit, és eltéríti a helyes kerékvágásból.

Az ősi korok legtöbb történelmi hőséhez hasonlóan, akiknek az életei és tettei erősen különböztek a hétköznapi emberiségétől, Apollonius a mai napig egy találós kérdés, aminek a megoldását eddig semmilyen Œdipus nem találta meg. Létezését a rejtélyek olyan fátyla veszi körül, hogy gyakran összetévesztik egy mítosszal. De a logika és a józan ész minden törvénye szerint teljesen világos, hogy Apolloniust soha nem szabad ilyen megvilágításban nézni. Ha a Tyanai Csodatevőt lehet elkönyvelni mesealaknak, akkor a történelemnek sincs joga a cézáraihoz és sándoraihoz. Teljesen igaz, hogy ez a bölcs, akinek a csodatevő képességei a mai napig egyedülállók – történelmileg igazolt bizonyíték alapján –, úgy tűnik, senki nem tudja, honnan érkezett a közélet porondjára, és úgy tűnik, senki nem tudja, hová tűnt el onnan. Ennek okai azonban egyértelműk. Minden eszközt felhasználtak arra – különösen az i.sz. IV. és V. századokban –, hogy kisöpörjék az emberek fejéből ennek a nagy és szent embernek az emlékét. Életrajzainak – amiből sok és lelkes hangvételű létezett – terjesztését a keresztények megakadályozták, és erre jó okuk volt, amint majd látni fogjuk. Damis naplója csodával határos módon fennmaradt, és egyedül ez maradt, hogy elmondja a mesét. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy Justin vértanú gyakran beszél Apolloniusról, ennek a jó embernek a jelleme és szavahihetősége pedig elvitathatatlan, ráadásul jó okai voltak, hogy elképedjen. Azt sem lehet tagadni, hogy alig van olyan egyházatya az első hat évszázadból, aki ne említette volna Apolloniust. Csak az állandó keresztény jóindulat szokásának megfelelően a tollukat most is az egyházi személyek közötti gyűlölködés, a türelmetlenség és az egyoldalúság legfeketébb tintájába mártották. Szt. Jeromos (Hieronymus) hosszasan ismerteti Szt. János állítólagos versengését a Tyanai Bölccsel – a „csodák” vetélkedését – amelyben az igazmondó szent17/1 természetesen ragyogó színekkel írja le Apollonius vereségét, a megerősítést pedig Szt. János Apocrypha-jában keresi, amelyet még az egyház is kétesnek hirdetett.17/2

Ezért van, hogy senki nem tudja megmondani, Apollonius hol és mikor született, és senkinek sincs fogalma halálának időpontjáról és helyszínéről. Néhányan azt gondolják, hogy 80 vagy 90 évesen halt meg, mások azt, hogy 100 évesen, sőt, még 117 évet is említenek. De akár Ephesus-ban, i.sz. 96-ban fejezte be földi életét, ahogyan egyesek mondják, akár annál az eseménynél, ami Lindus-nál Pallas Athéné templomában történt, akár egyszerűen eltűnt Dictynna templomából, vagy akár, ahogyan mások állítják, egyáltalán nem halt meg, hanem amikor 100 éves lett, mágia segítségével megújította az életét, és folytatta tovább a munkát az emberiség javáért, senki nem tudja megmondani, hogyan történt. A titkos feljegyzések kizárólag a születését és a további pályafutását írták le. Viszont akkor– „ki hitt abban a beszámolóban?”

A történelem összesen annyit tud, hogy Apollonius egy új kontemplációs iskola lelkes alapítója volt. Talán kevésbé metaforikus és gyakorlatiasabb, mint Jézus, mindazonáltal a spiritualitásnak ugyanazt a lényegét, ugyanazokat a magasrendű erkölcsi igazságokat tanította. Azzal vádolják, hogy ezeket a társadalom magasabb osztályai számára korlátozta ahelyett, hogy azt csinálta volna, amit Buddha és Jézus tett, ahelyett, hogy a szegényeknek és a szenvedőknek hirdette volna azokat. Azokat az indítékait, ami miatt így, ilyen kizárólagos módon cselekedett, lehetetlen megítélni ennyi idő elteltével. A karmikus törvény azonban belekeveredni látszik a dolgokba. Ahogyan említettük, az arisztokráciába született, és nagyon valószínű, hogy szerette volna befejezni ezen a sajátos területen elődje el nem végzett munkáját, és megpróbált „békét a földön és jóakaratot” nyújtani minden embernek, nem pedig kizárólag a számkivetetteknek és a bűnözőknek. Ezért a kor királyaival és a nagy embereivel állt kapcsolatban. Mindazonáltal a három „csodatevő” feltűnően azonos szándékról tett bizonyságot. Hasonlóan Jézushoz és Buddhához, Apollonius is minden kifelé mutatott áhítatosság, minden haszontalan vallási szertartás, bigottság és álszenteskedés könyörtelen ellensége volt. Az, hogy a „csodái” még bámulatosabbak, még változatosabbak voltak, és sokkal jobban igazoltak a történelemben, mint bármely mások, szintén igaz. A materializmus ezt letagadja, de a bizonyíték, és még magának az egyháznak a megerősítése is – akármennyire is megbélyegezte Apolloniust – azt mutatja, hogy mindez tény.17/3

Rengeteg Apolloniusról terjesztett rágalom volt, mind hazugok. Még halála után 18 évszázaddal is Douglas püspök a munkájában a csodákért gyalázta. Ebben a főtiszteletű püspök félrecsúszott a történelmi tényeken. Ugyanis nem a csodák, hanem a hirdetett gondolatok és tanítások azonossága az, amiben keresnünk kell a hasonlóságot Buddha, Jézus és Apollonius között. Ha a kérdést elfogultság nélküli fejjel tanulmányozzuk, hamarosan rájövünk, hogy Gautama, Platón, Apollonius, Jézus, Ammonius Sakkas és tanítványainak etikája mind ugyanazon a rejtélyes filozófián alapult, hogy mind egy isteni Eszményt imádtak, akár az emberiség „Atyjának” tekintették azt, aki az emberben él, ahogyan az ember él Benne, akár a Felfoghatatlan Teremtő Princípiumnak. Mindannyian istenszerű életet éltek. Ammonius a filozófiájáról beszélve azt tanította, hogy az iskolájuk Hermész idejében jött létre, aki Indiából hozta el nekik a bölcsességet. Ez minden tekintetben ugyanaz a misztikus kontempláció volt, mint ami a jógiké: a Brâhman közössége saját ragyogó Én-jével, az „Âtman-nal”.17/4

Az Eklektikus Iskola alapja így azonosként jelenik meg a jógik – a hindu misztikusok – tanításaival, bizonyítást nyert, hogy közös eredete volt, és ugyanabból a forrásból ered, mint Gautama és arhatjainak korai buddhizmusa.

A Kimondhatatlan Név, amelynek keresésében olyan sok – semmilyen keleti, de még európai adeptust sem ismerő – kabbalista hiábavalóan emészti el tudását és életét, rejtve ott lakozik minden ember szívében. Ez a csodatevő név, amely a legrégebbi nagy bölcsek szerint „beleárad a végtelen világokba, άφοιτήτω στροφάλιγγι”, kétféle módon szerezhető meg: szabályos beavatással és a „kis hangon” keresztül, amit Éliás Horeb barlangjában hallott, az Isten hegyén. „Amikor pedig Éliás meghallotta, köpenyébe rejtette arcát, és megállt a barlang bejáratánál. És íme, onnét jött a hang”.

Amikor Tyanai Apollonius hallani kívánta a „kis hangot”, teljesen finom gyapjúból készült köpenyébe szokott burkolózni, amelyre rátette mindkét lábát, miután megtett bizonyos magnetikus kézmozdulatokat, és elmondott egy minden adeptus által jól ismert invokációt, nem pedig a „nevet”. Ezután a köpenyét a fejére és arcára húzta, és átlátszó vagy asztrális szelleme szabaddá vált. Mindennapi alkalmakkor nem viselt gyakrabban gyapjút, mint a templomok papjai. A „név” titkos kombinációjának birtoklása a hierophant-nak páratlan hatalmat adott minden emberi vagy másmilyen lény fölött, amely nála alsóbbrendű lélekerő tekintetében.17/5

Bármilyen iskolához tartozott is, az a tény biztos, hogy Tyanai Apollonius egy elpusztíthatatlan nevet hagyott maga után. Munkák százait írta meg ez a csodálatos ember, a történészek komoly vitákat folytattak róla, nagyhangú ostobák, akik képtelenek bármilyen következtetésre jutni a Bölcsről, megpróbálták még a létezését is tagadni. Ami az egyházat illeti, bár átkozza az emlékét is, mindig egy történelmi alak fényében próbálta bemutatni. Az egyház politikája most úgy tűnik az, hogy az Apolloniusról fennmaradt benyomást egy másik csatornába irányítja, ami egy jól ismert és nagyon régi hadicsel. A jezsuiták például, miközben elismerik a „csodáit”, kétfajta felfogás terjedését kezdték el támogatni, és ezt sikerrel tették, ahogyan sikeresek voltak mindenben, amibe belefogtak. Az egyik Apolloniust „a Sátán engedelmes közvetítőjeként” mutatja be, körbevéve csodatevő képességeit a legcsodálatosabb és legkápráztatóbb fénnyel, míg a másik azt vallja, hogy az egész kérdést egy okos hazugságnak kell tekinteni, amit előre meghatározott célból írtak meg.

De Mirville márki a Sátán emlékiratai többkötetes munkájában, annak érdekében történő közbenjárása során, hogy Isten ellenségét ismerjék el szellemi jelenségek létrehozójának, egy egész fejezetet szentel ennek a nagy adeptusnak. A könyvében szereplő következő részek fordítása felfedi a teljes eseménysort. Kérjük az olvasót, tartsa észben, hogy a márki mindegyik munkáját Róma szent szemének védnöksége és felhatalmazása alatt írta.

Befejezetlenül hagynánk az első évszázadot, és megsértenénk Szt. János emlékét, ha csendben átlépnénk annak a nevén, akinek az a megtiszteltetés jutott, hogy az ő különleges ellenfele lehetett, ahogyan Simon volt Szt. Péteré, Elymas Pálé, stb.. A keresztény korszak első éveiben… Tyana-nál Cappadocia-ban megjelent azoknak a különleges embereknek az egyike, akikben a pythagoraszi iskola annyira bővelkedett. Nagy utazóként – amilyen a mestere is volt – beavatták India, Egyiptom és Kaldea összes titkos tanításába, ezért az ősi mágia minden csodatevő képességével felszerelkezett, és egymás után elképesztett minden meglátogatott országot, amelyek mind – kénytelenek vagyunk beismerni – áldották az emlékét. Nem vonhatnánk kétségbe ezt a tény anélkül, hogy megtagadnánk a valódi történelmi feljegyzéseket. Életének részleteivel egy IV. századi történész (Philostratus) szolgál, aki maga fordított le egy naplót, amely napról napra rögzítette a filozófus életét, és amit Damis, a tanítványa és közeli barátja írt.17/6

De Mirville elismeri mind a feljegyző, mind a fordító esetében némi túlzás lehetségességét, de „nem hiszi, hogy túlságosan elszakadtak volna a valóságtól”. Ezért sajnálja, hogy azt találja Freppel abbé „ékesszóló Essays-ében,17/7 hogy Damis naplóját meseregénynek nevezi”. Miért?

[Mert] az elbeszélő a véleményét az általa elképzelni gondolt legendának a tökéletes hasonlóságra alapozza a Megváltó életével. Azonban a kérdést mélységében tanulmányozva, ő [Freppel abbé] meggyőződhet arról, hogy sem Apollonius, sem Damis, sem Philostratus soha nem tartott igényt nagyobb megbecsülésre, mint ami Szt. Jánoséhoz volt hasonló. Ez a program önmagában eléggé lenyűgöző, a kifigurázás pedig eléggé botrányos volt, mert a mágikus tudományoknak köszönhetően Apolloniusnak sikerült az Ephesus-ban [Szt. János által végrehajtott] számos csodát megjelenésében kiegyenlíteni, stb.17/8

A fűben lapuló kígyó megmutatta a fejét.* Apollonius életének tökéletes és csodálatos hasonlósága a Megváltóéval az, amit az egyház Szkülla és Charybdis közé helyez.** Letagadni az előző életét és „csodáit” felérne ugyanazon apostolok és egyházalapító írók megbízhatóságának tagadásával, akiknek a bizonyságtételére épül magának Jézusnak az élete is. Pártfogolni az adeptus jótevő cselekedeteit, a halott-feltámasztásait, irgalmas tetteit, gyógyító képességeit, stb. az „örök ellenség” szolgálatában – igencsak veszélyes manapság. Ezért vetették be azt a cselt, hogy összezavarják azok gondolatait, akik megbíznak a tekintélyekben és a forráskritikában. Az egyház sokkal élesebb látású, mint nagy történészeink bármelyike. Az egyház tudja, hogy az adeptus létezésének letagadása Vespasianus császár és történészei, Alexander Severus és Aurelianus császárok és történészeik tagadásához, végül pedig Jézus és minden vele kapcsolatos tanúságtétel elutasításához vezetne, és ezzel utat építene hívei számára, hogy végül önmagát elutasítsák. Érdekes lehet megtudni, hogy mit mond ebben a vészhelyzetben, kiválasztott szószólóján, De Mirville-n keresztül. Ez következik most:

Mi az, ami annyira új és annyira lehetetlen Damis elbeszélésében az utazásait illetően Kaldea és a gimnozófusok*** vidékeire? – kérdezi. Próbáljunk meg visszaemlékezni, mielőtt elutasítanánk, melyek voltak abban az időben elsősorban a csodák országai, és olyan emberek tanúságtételére is, mint Pythagorász, Empedoklész és Démokritosz, akikről el kellene ismernünk, hogy tudták, miről írnak. Végül is mit hánytorgatunk fel Apolloniusnak? Azt-e, hogy a jövendőmondókhoz hasonlóan egy sor csodálatosan beigazolódott próféciát és jövendölést mondott? Nem, mert most többet tanulva tudjuk, micsodák azok.17/9  A jövendőmondók most számunkra olyanokká váltak, mint amik voltak mindenki számára az elmúlt évszázadban, Van Dale-től kezdve Fontenelle-ig. Azért, mert rendelkezett második látással, és látomásai voltak távoli helyekről?17/10 Nem, mert az ilyen jelenségek napjainkra szinte népbetegséggé váltak a fél Európában. Azért, mert azzal büszkélkedett, hogy tudott a világ minden létező nyelvén anélkül, hogy valaha is tanulta volna bármelyiket? De ki ne tudhatná azt a tényt, hogy ez egy szellem – legyen bármilyen természetű is – jelenlétének vagy segítségének a legjobb ismertetőjele?17/11 Vagy azért, mert hitt a lélekvándorlásban (reinkarnációban)? Még napjainkban is (milliók) hisznek benne. Senkinek nincs semmilyen fogalma azoknak a tudósoknak a számáról, akik nagyon szeretnék a druida vallást és Pythagorasz misztériumait újra feléleszteni. Vagy azért, mert megidézte a démonokat és a dögvészt? Az egyiptomiak, az etruszkok és minden római főpap nagyon régen megtette ezt.17/12 Azért, mert beszélgetett a halottakkal? Mi ugyanezt tesszük most, vagy azt hisszük, hogy tesszük, ami ugyanaz. Azért, mert hitt a fantomokban? Hol van az a démonológus, aki ne tudná, hogy a fantom a „déli démon”, amire Dávid Zsoltárok Könyvében történik utalás, és rettegtek tőle, ahogyan ma is félik egész Észak-Európában?17/13 Azért, mert ha akart, láthatatlanná vált? Ez a mesmerizmus egyik jellegzetessége. Azért, mert megjelent a (feltételezett) halála után Auréliusz császárnak Tyana városfalai fölött, és mert ezáltal arra kényszerítette, hogy szüntesse be a város ostromát? Ilyen volt minden hős küldetése a síron túl, és ez az ősök szellemei tiszteletére tartott szertartások oka.17/14 Azért, mert leszállt Trophonius híres bűnbarlangjába, és elhozott onnan egy régi könyvet, amit évekkel később Adriánusz császár őrzött meg az antiumi könyvtárában? A megbízható és megfontolt Pausanias is leszállt ugyanabba a bűnbarlangba Apollonius előtt, és nem kevésbé hívőként tért vissza. Azért, mert eltűnt a halálakor? Igen, mint Romulus, mint Votan, mint Lycurgus, mint Pythagorasz,17/15 mindig a legrejtélyesebb körülmények között, amiket mindig jelenések, kinyilatkoztatások kísértek. Álljunk meg itt, és ismételjük meg még egyszer: ha Apollonius élete egyszerű kitalált történet lett volna, soha nem tett volna szert olyan hírnévre élete folyamán, vagy hozott volna létre olyan számos szektát, ami annyira fanatikus volt halála után.

Tegyük ehhez hozzá még, hogy ha mindez egy kalandregény lenne, akkor egy Caracalla nem állított volna fel egy hősábrázolást az emlékére,17/16 vagy Alexander Severus nem helyezte volna el a mellszobrát a két félisten és az igazi isten közé,17/17 vagy egy császárné nem levelezett volna vele. Jeruzsálem ostromának nehézségeit alig kipihenve, Titus nem sietett volna levelet írni Apolloniusnak, kérve, hogy találkozzanak Argosznál, és hozzátéve, hogy az apja és őmaga (Titus) mindent neki köszönhetnek, a nagy Apolloniusnak, és hogy ezért az első gondolata jótevőjére irányul. Aurelius császár sem épített volna templomot és síremléket a nagy bölcsnek, hogy megköszönje, hogy megjelent neki és beszélt hozzá Tyana-nál. Ez a halál utáni beszélgetés – ahogyan mindenki tudta – mentette meg a várost, Aurelius pedig ennek következtében emeltette a síremléket. Továbbá ha ez egy kalandregény lenne, akkor a történelemnek nem lenne Vopiscus-a,17/18 az egyik legmegbízhatóbb pogány történésze, hogy tanúságot tegyen róla. Végül, Apollonius nem lett volna egy olyan nemes jellem, mint Epictetus, sőt még több egyházatya elismerésének a tárgya, például Jeromosé a jobb pillanataiban, aki így írt Apolloniusról:

Ez az utazó filozófus talált valami tanulnivalót, bárhova is ment, és mindenhol hasznát látva így fejlődött napról napra.17/19

Ami a csodatételeit illeti, anélkül, hogy a mélyükre hatolt volna, Jeromos letagadhatatlanul elismeri azokat olyanoknak, amilyeneket ő bizonyosan soha nem tett volna meg, ha nem kényszerítették volna megtételükre a körülmények. A témát lezárandó, ha Apollonius egy kalandregény egyszerű hőse lett volna, amit a negyedik században írtak meg, akkor az Ephesius-iak lelkesült hálájukban nem állítottak volna neki egy arany szobrot mindazokért a jótéteményekért, amikben őket részesítette.17/20

 

XVIII. fejezet Az adeptus-életrajzok alapjául szolgáló tények

 

 A fa a gyümölcséről ismerszik meg, az adeptus természete pedig a szavai és tettei alapján. Az emberszeretet és a könyörületesség e szavai, az Apollonius (vagy sziderikus árnyának) szájába adott nemes tanács – ahogyan Vospiscus ismerteti – megmutatják az okkultistáknak, ki volt Apollonius. Akkor miért nevezik a „Sátán közvetítőjének” 17 évszázaddal később? Kell lennie egy oknak, egy nagyon meggyőző indoknak, ami igazolja és megmagyarázza az egyház ennyire erős ellenségességének titkát korának egyik legemelkedettebb emberével szemben. Van erre egy ok, és azt a Key to the Hebrew-Egyptian Mystery in the Source of Measures szerzőjének és Seyffarth professzornak a szavain keresztül ismertetjük. Az utóbbi elemzi és megmagyarázza a kiemelkedő időpontokat Jézus életében, és így megvilágítja az előbbi következtetéseit. Mindkettőből idézünk, egybeolvasztva a kettőt.

A naphónapoknak (harminc naposak, a naptárak egyike, amiket a zsidók használtak) megfelelően az Ószövetség minden jelentős eseménye a napéjegyenlőségek és a napfordulók napján történt, például a templomok és az oltárok alapítása és felszentelése [és az oltáriszentség megszentelése]. Ugyanezeken a sarkalatos napokon történtek az Újszövetség legjelentősebb eseményei, például az angyali üdvözlet, a születés, Krisztus feltámadása és Keresztelő Szent János születése. Így pedig megtudjuk, hogy az Újszövetség minden jelentős korszakát jellemzően sokkal korábban szentesítette az Ószövetség, kezdve a teremtés végét követő nappal, ami a tavaszi napéjegyenlőség napja volt. A keresztre feszítés folyamán, Nisan 14. napján Dionysius Areopagita Etiópiában látott egy napfogyatkozást, és ezt mondta: „Most az Úr (Jehovah) szenved”. Azután Krisztus feltámadt a halálból március 22-én, Nisan 17-én, vasárnap, a tavaszi napéjegyenlőség napján (Seyffarth, idézi Philo de Septen-t) – ami húsvétkor, vagyis azon a napon van, amikor a nap új életet ad a földnek. Keresztelő János szavai: „Neki növekednie kell, de nekem csökkenni” bizonyítékul szolgálnak arra – ahogyan az egyházatyák is állítják – hogy János az év leghosszabb napján született, Krisztus pedig, aki hat hónappal fiatalabb volt, a legrövidebben, június 22-én és december 22-én, a napfordulókon.

Mindez csak azt bizonyítja egy másik fázist illetően, hogy János és Jézus ugyanazon nap történetének csupán rövid kivonatolói voltak eltérő nézőpontból vagy állapotban. Az egyik állapot pedig szükségszerűen követi a másikat, Lukács IX. 7. nem csak egy üres kijelentés volt, hanem igazság, hogy „némelyek azt mondák, hogy (Jézusban) János támadt fel a halálból”. (Ez a szempont pedig magyarázatul szolgál arra, hogy Philostratus: Tyanai Apollonius élete-nek miért akadályozták meg olyan kitartóan a fordítását és közkézbe kerülését. Azok, akik eredetiben tanulmányozták, magyarázkodásra kényszerültek, hogy vagy az Apollonius életét vették az Újszövetségből, vagy az Újszövetség elbeszéléseit vették az Apollonius életéből, az elbeszélések szerkesztési eszközeinek nyilvánvaló azonossága miatt. A magyarázat elég egyszerű, amikor figyelembe vesszük, hogy Jézus neve, a héber יש, Apollonius, vagy Apolló pedig a nap a mennyekben hasonló nevei, és szükségszerűen az egyik története, ami az állatövi jegyeken keresztül történő utazásai, szenvedéseinek, diadalának és csodáinak megszemélyesítéseivel, nem lehet más, mint a másik története is, ahol volt egy széleskörű, általános módszer azoknak az utazásoknak megszemélyesítésen keresztül történő leírására.) Az is látszik, hogy azután sokáig minderről tudott dolog volt, hogy csillagászati alapon nyugszik, mert az úgymond világias egyházat Konstantin alapította, és a kialakított istentisztelet tárgyiasult feltétele az ő rendeletének az a része volt, amelyben kijelentette, hogy a Nap tiszteletének a napját fenn kell tartani Jézus Krisztus imádására Sun-day-ként (Nap-nap = vasárnap). Van valami különös és megdöbbentő e témával kapcsolatos néhány más tényben. Dániel próféta (valódi próféta – ahogyan Gratz mondja)18/1 a piramis számait, vagyis asztrológiai számokat használva megjövendölte a Méshiac legyilkolását, ahogyan az megtörtént (ami bizonyítja csillagászati ismereteinek pontosságát, ha napfogyatkozás volt abban az időpontban). … Nos, a templomot azonban lerombolták 71-ben, a Szűz havában, a 71 pedig a Galamb száma, ahogyan az bizonyított, vagy 71 * 5 = 355, a hallal pedig egy Jehovah-szám.

„Lehetséges-e” – kérdez tovább a szerző, így válaszolva minden keresztény és okkultista belső gondolataira, aki olvassa és tanulmányozza a munkáját:

Lehetséges-e, hogy az emberiség eseményei egymás mellett haladnak ezekkel a számalakokkal? Ha igen, noha Jézus Krisztus csillagászati alakként valóság volt mindazok számára, akik haladottak voltak, továbbá lehetséges, hogy emberként a számok alatt válaszokat hozhatott az élet tengerében az arra hivatottak számára. Jézus személyisége nem úgy tűnik, hogy elpusztult, mert állapotként válaszolt a csillagászati formákra és viszonyokra. Az arabok azt mondják: „A sorsod meg van írva a csillagokban”.18/2

Apollonius „személyisége” sem „pusztult el” ugyanazon okból. Jézus esete ugyanolyan valószínűséggel fedi le a területet minden más adeptus vagy avatâra esetében – mint Buddha, Shankarâchârya, Krishna, stb. – ők valamennyien olyan nagyok és történelmiek a követőik és országaik számára, mint a Názáreti Jézus most a keresztények és a keresztény vidékek számára.

Van azonban valami több a korai századok régi irodalmában. Iamblichus írt egy életrajzot a nagy Pythagoraszról.

Ez utóbbi annyira emlékeztet Jézus életére, hogy akár paródiának is tekinthető. Diogenész Laerciusz és Plutarkhosz Platón történetét meséli el egy hasonló írásmód szerint.18/3

Akkor miért csodálkozunk azokon a kétségeken, amik minden tudóst gyötörnek, akik mindezeket az élettörténeteket tanulmányozzák? Maga az egyház ismert minden kétséget korai szakaszaiban, és bár csak egyetlen pápájáról volt nyíltan köztudott, hogy pogány, vajon még mennyi volt, aki nagyon is szerette volna feltárni az igazságot?

Ez a „misztérium” – mert tényleg misztérium azok számára, akiknek nem lévén beavatottak, nem sikerül megtalálni a Pythagorasz, Buddha, Apollonius, stb. életei közötti tökéletes hasonlóságnak a kulcsát – csupán természetes következmény azok számára, akik tudják, hogy ezek a nagy alakok ugyanannak az iskolának a beavatottai voltak. Számukra nincs olyan, hogy az egyik a másiknak a „paródiája”, vagy „másolata”, számunkra mindegyik „eredeti”, csak úgy megfestve, hogy egy és ugyanazon témát jelenítsék meg: a beavatottak misztikus, ugyanakkor nyilvános életét, akiket azért küldtek a világba, hogy megmentsék az emberiség bizonyos részeit, ha nem is tudják megmenteni az egész tömeget. Ezért mindannyian ugyanazzal az élettervvel érkeznek. A feltételezett „szeplőtelen fogantatásuk” minden esetben „misztikus születésükre” utal a beavatás misztériuma során, a tömegek pedig szó szerint elfogadják azt, akiket erre a jobban tájékozott, de nagyravágyó papság bátorít. Így mindannyiuk anyjáról azt állítják, hogy szűz volt, és a fia közvetlenül Isten Szent Lelkétől fogant. A fiak pedig ennek következtében „Isten Fiai” voltak, bár igazság szerint egyikük sem volt jogosultabb ilyen elismerésre, mint a többi beavatott testvérük, mert valamennyien – már ami a misztikus életeiket illeti – csak „ugyanazon Nap történetének rövid összefoglalói” voltak, amely rövid összefoglaló egy másik misztérium a Misztériumon belül. A külső személyiségek életrajzai olyan hősök neveit hordozzák, akikhez semmi közük nincs, és teljesen függetlenek a hősök magánéletétől, mivel a nyilvános, és ezzel párhuzamosan a belső életeikről szóló misztikus feljegyzések csak jellegükben ábrázolják őket neofitákként és beavatottakként. Ebből ered az egyes életrajzaik felépítési eszközeinek szemmel látható azonossága. Az emberiség kezdete óta a keresztet vagy az embert a vízszintesen kitárt karjaival, ami a kozmikus eredetét jelképezi, összekapcsolódott a pszichikus természetével és a beavatáshoz vezető szenvedéseivel. Azonban ha egyszer bebizonyítottuk, hogy: (a) Minden valódi adeptusnak végig kellett és kell mennie a beavatás hét és tizenkét próbatételén, amit Herkules tizenkét munkája jelképez. (b) Valódi születésének napját annak a napnak tekintjük, amikor szellemi értelemben megszületett a világra, tényleges életkorát második születésének órájától számítjuk, ami egy „kétszer születetté”, Dvija-vá vagy beavatottá teszi, amely napon valóban egy istentől és egy szeplőtelen anyától születik meg. (c) Mindezen személyiségek próbatételei úgy vannak összeállítva, hogy megfeleljenek a beavatási rítusok ezoterikus jelentésének – amelyek mindegyike a tizenkét állatövi jegynek felelt meg –, akkor mindenki megérti mindazon hősöknek a mennyei Nap jegyein keresztül történő utazásuk jelentését, és azt, hogy minden egyedi esetben egy adeptus beavatása előtti és utáni „szenvedéseinek, diadalainak és csodáinak” megszemélyesítései. Amikor a világnak részletesen elmagyarázzák, akkor mindazon életek rejtélye is, amik annyira hasonlítanak egymáshoz, hogy az egyik története a másik történetének látszik és viszont, minden máshoz hasonlóan világossá válik.

Vegyünk egy példát. Krishna, Herkules, Pythagorasz, Buddha, Jézus, Apollonius, Chaitanya életeinek legendáit – mert ezek mind exoterikus célokat szolgáló legendák, egy esetben bármennyire is kétségbe vonják ezt. A világias síkon az életrajzaik, ha az egy körön kívüli személy írta meg, nagyban különbözik attól, amit azokban az elbeszélésekben olvasunk róluk, amik megőrizték a misztikus életüket. Mindazonáltal, bármennyire is álcázták és elrejtették az avatatlan pillantások elől, az ilyen életek fő jellemzőit mind azonosnak találjuk bennük. Minden ilyen alakot úgy jelenítenek meg, mint egy istenileg nemzett Sotēr-t (Megváltót), olyan címmel, amit isteneknek, nagy királyoknak és hősöknek adományoznak. Valamennyiüket akár születésükkor, akár az után keres, és halállal fenyeget (viszont soha nem öl meg) egy szembenálló hatalom (az anyag és az illúzió világa), hívják azt Kansa királynak, Heródes királynak vagy Mâra királynak (a Gonosz Hatalomnak). Mindegyiket megkísértik, üldözik, végül azt mondják róluk, hogy kivégzik a beavatás rítusának végén, vagyis fizikai személyiségükben, amitől feltételezhetően örökre megszabadulnak a szellemi „feltámadásuk” vagy „megszületésük” után. Miután pedig így elérkeznek a véghez ezzel a feltételezett erőszakos halállal, mindannyian leereszkednek az alvilágba, a pokolba, a kísértés, a testi vágy és az anyag, következésképpen a sötétség birodalmába, ahonnan visszatérve, miután legyőzve a „Chrest-állapotot” megdicsőülnek, és „istenekké” válnak.

Tehát nem a mindennapi életük folyása az, amiben a nagy hasonlóságot keresni kell, hanem belső állapotukban és vallási tanítói pályafutásuk legfontosabb eseményeiben. Mindez egy csillagászati alappal kapcsolatos és arra épül, ami ugyanakkor alapként szolgál a beavatás fokozatainak és próbatételeinek ábrázolására is. Leszállás a sötétség és az anyag birodalmába utolsó alkalommal, hogy kiemelkedjenek onnan az „Igazság Napjaiként” – ez a legfontosabb bennük, és ezért megtalálható minden Sotēr történetében Orpheustól és Herkulestől kezdve Krishnáig és Krisztusig. Euripidész ezt mondja:

Heraklész, aki elment a föld kamráiból,

Elhagyva Plútó alsó otthonát.18/4

Vergilius pedig ezt írja:

Tőled retteg a Styx tava, tőled az orcusi véres
Vackon ülő kapus-eb. …
Ám te e lényektől nem ijedtél meg, se Typhoeus
Fegyvere felmeredő pengéje előtt. …
Üdv, Jupiter te igaz fia hát, új éke az égnek.18/5

Orpheus Plútó birodalmában Euridikét, az elvesztett lelkét keresi, Krishna lemegy a pokol régióiba, és kiszabadítja hat bátyját, mivel ő a hetedik princípium, ami világos allegória arra, hogy „tökéletes beavatottá” válik, a hat princípium teljesen beleolvad a hetedikbe. Jézusnak a Sátán birodalmába kell leereszkednie, hogy megmentse Ádám lelkét, vagyis az anyagi, fizikai emberiség jelképét.

Vajon művelt orientalistáink bármelyike is gondolt-e valaha arra, hogy megkeresse ennek az allegóriának az eredetét, annak az „Élet Fájanak” a szülő „magját”, amely ilyen zöldellő ágakat hajtott, amióta a Földön elültette azt „Építőinek” keze? Attól félünk, nem. Mégis, ahogyan most bemutatjuk, még a Védák – a Rig Véda, a legrégebbi és a négy közül a legmegbízhatóbb – exoterikus, eltorzított értelmezéseiben is megtalálható minden eljövendő beavatott megváltó gyökere és magja, akit benne a Visvakarmâ-nak, az „Atya” princípiumnak neveznek, aki „túl van a halandók felfogóképességén”. A második szinten Sûrya, a „Fiú”, aki felajánlja magát áldozatként Neki, a harmadikon a beavatott, aki feláldozza fizikai én-jét a szellemi Én-jének. A Visvakarmâ állapotban, a „korlátlan teremtő erővel rendelkezőben”, aki (misztikus értelemben) Vikkartana-vá válik, akire „a nap rávetíti a sugarait”, és aki szenved túlságosan heves természete miatt, és aki (megtisztulással) megdicsőültté válik, van az, hogy a természet legnagyobb misztériumába történő beavatás hangja megszólalt. Ebből ered a csodálatos „hasonlóság” titka.

Mindez allegorikus és misztikus, mégis tökéletesen érthető és világos a keleti okkultizmus bármely tanulója számára, még annak is, aki csak felületesen ismeri a beavatás misztériumait. Az anyag és a téves látszatok tárgyiasult világegyetemében a Nap az életadó, jótékony Istenség legmegfelelőbb jelképe. A szellem és a valóság tárgyiasulatlan, határtalan világában a ragyogó égitestnek egy másik és egy misztikus jelentése van, amit nem lehet teljesen a nyilvánosság elé tárni. Az úgynevezett „rajongó természetű” párszik és hinduk természetesen közelebb járnak az igazsághoz a Nap iránti vallásos tiszteletükben, mint amit a hideg, állandóan elemző és állandóan tévedő nyilvánosság jelenleg kész elhinni. A teozófusnak, aki képes egyedül felfogni a jelentését, lehet azt mondani, hogy a Nap a bolygórendszerünk hetedik princípiumának a külső megnyilvánulása, míg a Hold a negyedik princípiumáé, amely mestere kölcsönvett köntösének fényében ragyog, és amely telítve van sűrű anyagi testének, a Földnek minden szenvedélyes ösztönzésével és gonosz vágyával, és visszaveri azokat. Az adeptusság és a beavatás teljes ciklusa és annak minden misztériuma e kettővel és a hét bolygóval áll kapcsolatban, és azoknak van alárendelve. A szellemi tisztánlátás a Napból származik, minden pszichikus állapot, betegség, de még az őrültség is a Holdból tör elő.

Még a történelem adatai szerint is – aminek a következtetései jelentősen hibásak, a premisszái viszont leggyakrabban helyesek – különleges egyezés van minden vallásalapító „legendái” (és mindegyik szertartásai és tanításai is), valamint a nevek és a Nap által uralt csillagképállások között. Emiatt azonban nem az következik, hogy mind az alapítóknak, mind a vallásaiknak az egyik esetben mítoszoknak, a másik esetben babonaságnak kell lenniük. Ők egytől-egyig ugyanannak az őseredeti természeti misztériumnak a különböző változatai, amin a bölcsesség-vallás alapult, és amely adeptusai fejlődését a továbbiakban keretbe foglalta.

Most pedig ismét arra kérjük az olvasót, hogy ne hallgasson a vádra – a teozófia ellen általánosságban, és különösen az író ellen –, hogy tiszteletlenek vagyunk az adeptusság történetének egyik legnagyobb és legnemesebb alakjával, a Názáreti Jézussal szemben, de még arra sem, hogy gyűlöljük az egyházat. Az igazság és a valóság kinyilvánítását, a pártatlanságot bárhogyan is megközelítve aligha lehet istenkáromlásnak vagy gyűlöletnek tekinteni. Az egész kérdés ennek az egyetlen pontnak a megoldásától függ: Jézus, mint az „Isten Fia” és az emberiség „Megváltója” egyedüli volt-e a világ történetében? Az Ő esete – sok hasonló állítás között – az egyedüli kivételes és példa nélküli eset volt-e, az Ő születése volt-e az egyetlen természetfölötti szeplőtelen születés, és az összes többi – ahogyan az egyház tartja – csupán istenkáromló sátáni másolatok és előrelátással történő plagizálás? Vagy csak a „tetteinek gyermeke”, egy különlegesen szent ember és reformer volt, egy a sok közül, aki az életével fizetett a feltételezett próbálkozásért, hogy szembeszálljon a tudatlansággal és a zsarnoki hatalommal, hogy erkölcsével és filozófiájával világosságot gyújtson az emberiségben, és életterhét könnyebbé tegye? Az elsőhöz vak, mindennek ellenálló hitre van szükség, az utóbbi mindenkitől gondolkodást és logikát követel meg. Továbbá, vajon az egyház mindig azt hitte-e, amit most hisz – vagy inkább színleli, hogy hisz, azért, hogy így igazolja egyházi átkának irányát azok ellen, akik nem értenek vele egyet –, vagy átment-e a kételkedés, sőt a titkos tagadás és hitetlenség ugyanazon vajúdásain, amiket csak nagyravágyás ereje és a hatalom szeretete nyomott el?

A kérdésre a második változat esetében kell igennel válaszolni. Ez cáfolhatatlan következtetés, és természetes levezetés, ami a történelmi feljegyzésekből származó tényeken alapul. Ne érintsük most sok pápa és szent életét, amiket hangosan meghazudtolnak a tévedhetetlenségre és szentségre vonatkozó kijelentéseik, az olvasó tanulmányozza az egyháztörténelmet, a keresztény egyház (és nem a kereszténység) növekedésének és fejlődésének feljegyzéseit, és meg fogja találni a választ annak lapjain. Egy író ezt mondja:

Az egyház túlságosan jól ismeri a kérdezősködés által keltett szabadgondolkodás sugalmazásait, ahogyan mindazokat a kétségeket is, ami napjainkban kiváltják a dühét, és az általa hirdetett „szent igazságokat” sorra elfogadják és megtagadják, átalakítják és megváltoztatják, kibővítik és megnyirbálják az egyházi hierarchia méltóságai, még a legalapvetőbb dogmák esetében is.

Hol van az az isten vagy hős, akinek az eredete, életrajza és leszármazása zavarosabb volt, vagy nehezebb volt meghatározni és végül egyetérteni vele, mint Jézusé? Végül is azt a mára már megfellebbezhetetlen dogmát a valódi természetével kapcsolatban hogyan fektették le? Anyai ágon az evangélisták szerint ember volt, egyszerű halandó ember, apai ágon pedig isten! De hogyan? Akkor ember vagy isten, vagy egyszerre mindkettő? – kérdezi a megzavarodott író. Valóban, a tanítás e pontjára kínált állítás tintafolyamokat és a szegény emberiség vérének ontását eredményezte, és még mindig nem csitulnak a kételyek. Ebben, mint minden másban is, a bölcs egyházi zsinatok ellentmondásba keveredtek önmagukkal, és többször is megváltoztatták álláspontjukat. Foglaljuk röviden össze és vessünk egy pillantást a vizsgálatunkra ajánlott szövegekre. Ez tiszta történelem.

Samosata-i Pál püspök tagadta Krisztus isteniségét az első Antiochiai Zsinaton, a teológiai kereszténység legkezdetén és megszületésekor. Csupán a szentsége és jó cselekedetei miatt nevezték „Isten Fiának”. A vére romlandó volt az oltáriszentségben.

A 325-ben tartott Niceai Zsinaton Arius állt elő premisszáival, amik majdnem darabokra törték a katolikus egységet.

17 püspök védte Arius tanításait, akit miattuk száműztek. Mindazonáltal 30 évvel később, 355-ben a Milánói Zsinaton 300 püspök írt alá egy levelet az Arius-i nézetekhez való ragaszkodásukról, függetlenül attól, hogy tíz évvel korábban, 345-ben az újabb Antiochia-i Zsinaton az euzébiusok kinyilvánították, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, és egy az Ő Atyjával.

A Sirmium-i Zsinaton 357-ben a „Fiú” már nem egylényegűvé vált. Az anomeánusok – akik tagadták az egylényegűséget – és az ariánusok győzedelmeskedtek. Egy évvel később, a második Ancyra-i Zsinaton úgy határoztak, hogy a „Fiú nem egylényegű, hanem csak hasonlít az Atyára lényegét tekintve”. Liberiusz pápa törvénybe iktatta a határozatot.

Több évszázadon keresztül a zsinatok egymással harcoltak és veszekedtek, támogatva a legellentmondásosabb és egymással szembenálló nézeteket, és a fáradságos vajúdásuk eredménye a Szentháromság, amely Minervához hasonlóan a teológiai agyból pattant ki, amit az egyház minden dörgedelmével fegyvereztek fel. Az új misztériumot szörnyű viszálykodások közepette vezették be a világba, amelyek során a gyilkosságok és más bűncselekmények elfogadottak voltak. A Saragossa-i Zsinaton 380-ban kijelentették, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy és ugyanaz a személy, Krisztus emberi természete pedig csupán „illúzió”, ami csupán a hindu Avatâra-i tanítás visszhangja. „Valaha ezen a csúszós ösvényen az Atyáknak teljesen le kellett csúszniuk – amit nem sikerült megtenniük.” Hogyan tagadhatják le a benne levő emberi természetet attól, aki asszonytól született? Az egyetlen bölcs megjegyzés az egyik Konstantinápolyi Zsinaton hangzott el utyches-től hangzott el, aki elég merész volt, hogy kimondja: „Óvjon meg engem az Isten attól, hogy az én Istenem természetéről okoskodjak” – amiért Flavius pápa kiátkozta.

Az Ephesus-i Zsinaton 449-ben Eutyches bosszút állt. Amint Eusebius, Cæsarea igazságszerető püspöke rákényszerítette őt Jézus Krisztus két különböző természetének elfogadására, a Zsinat fellázadt ellene, és azt javasolta, hogy Eusebius-t élve meg kell égetni. A püspökök egy emberként keltek fel, és ökölbe szorított kézzel, dühtől tajtékozva azt követelték, hogy Eusebius-t ketté kell vágni, és úgy kell vele bánni, ahogyan ő bánik Jézussal, akinek a természetét kettévágta. Eutyches-t rehabilitálták tisztségében és hivatalában, Eusebius-t és Flavius-t pedig megfosztották rangjától. Azután a két fél a legerőszakosabban támadt egymásra, kezdett harcolni. St. Falvius-szal olyan kegyetlenül bánt Diodorus püspök, aki megtámadta és megrugdalta őt, hogy néhány nappal később meghalt az elszenvedett sérülésektől.

Minden össze nem egyezés felett ezek a zsinatok ítéltek, az eredmény pedig a máig élő paradoxonok, amiket egyházi dogmáknak neveznek. Például az első Ancyra-i Zsinaton 314-ben feltették a kérdést: „Ha megkeresztelnek egy várandós nőt, akkor a még meg nem született magzat részesül-e ténylegesen a keresztségben?” A Zsinat nemmel válaszolt, mert ahogyan állította, „egy keresztelést így megkapó személynek beleegyezőnek kell lennie, ami lehetetlen az anyaméhben levő magzat esetében”. Így tehát az öntudatlanság a keresztelés kanonizált akadálya, és így egyetlen korunkban megkeresztelt gyermek sincs valójában megkeresztelve. És akkor mi van a halálra éheztetett pogány kisgyerekek tízezreivel, akiket a misszionáriusok az éhínségek idején megkereszteltek, vagy alattomosan más módon „megmentettek” a túl fanatikus atyák? Kövessük egymás után a számtalan zsinat vitáit és döntéseit, és vegyük észre, az ellentmondások micsoda zagyvalékát építi a jelenleg tévedhetetlen és apostoli egyház!

Most pedig láthatjuk, milyen rendkívül ellentmondásos – amikor szó szerint értelmezik – a Mózes I. Könyvében levő kijelentést: „Isten az embert saját képmására teremtette”. Azon a szembetűnő tényen túl, hogy nem a (II. fejezet) porból vétetett Ádámjáról van szó, akit ezzel isteni képmássá tettek, hanem az (I. fejezet) isteni androgünjéről, vagy Adam Kadmonról, az ember maga is láthatja, hogy az Istent – legalábbis a keresztények Istenét – teremtette az ember a saját képmására, a korai zsinatok rugdosásai, ökölcsapásai és gyilkosságai közepette.

Azt az érdekes tény, ami teljesen megvilágítja azt a kijelentést, ami szerint Jézus beavatott és mártírrá vált adeptus volt, abban (a már gyakran hivatkozott) műben találjuk meg, amit nevezhetünk „egy matematikai kinyilatkoztatásnak”, a The Source of Measures-ben.

Fordítsuk a figyelmet Máté 27. fejezete 46. versének arra a részére, ami így szól: „Eli, Eli, Lama Sabachthani?” – ami lefordítva: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Természetesen a mi változataink az eredeti görög kéziratokból származnak (annak oka, hogy nem az eredeti héber kéziratokat használjuk ezekben az esetekben az, hogy a héberül írt talányok elárulnák magukat, összehasonlítva származtatásuk forrásával, az Ószövetséggel). A görög kéziratok kivétel nélkül ezeket a szavakat adják meg:

Ήλί Ήλί λαμά σαβαχθανί

Ezek héber szavak görögül leírva, héberül pedig a következőképpen vannak:

אלי אלי למח שנחת־כי

A Szentírás ezekről a szavakról azt mondja, hogy helyes fordításként „azt kell mondani, Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”. Minden vitán felül itt vannak tehát a szavak, és minden kérdésen túl ilyen fordítást ad meg rájuk a Szentírás. A szavaknak azonban nem ez az értelmezése, az átírás pedig hibás. A valódi jelentés a megadottnak éppen az ellenkezője, mégpedig:

Istenem, Istenem, mennyire megdicsőítesz engem!

De még tovább is léphetünk, mert amíg a lama miért vagy hogyan igenévként összekapcsolódik az elkápráztatni fogalmával, vagy határozói szerkezettel, úgy lehet mondani: „milyen elkápráztatóan”, és így tovább. A gondatlan olvasóra ezt az értelmezést erőltetik, és úgymond megválaszoltatják vele egy prófétai kijelentés beteljesülését, egy magyarázó hivatkozással a Zsoltárok XXII. énekének első sorára, ami így hangzik:

„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”

A verssor héber változatában ezek a szavak vannak:

אלי אלי למח עזבת־כי׃

Amire a hivatkozás helyes, a fordítás pedig hibátlan és jó, de egy teljesen különböző szóval. A szavak:

Eli, Eli, lamah azabvtha-ni?

Nincs olyan emberi értelem, akár milyen tudományosan képzett is, amely megmenthetné ezt a részt az ellentétes értelmű, hibás tolmácsolástól, és mivel így van, a legszörnyűbb csapássá válik a vers eredeti szándékú szentségére nézve.18/6

Évtizedekig vagy még tovább kotlottak a Biblia átjavítói(?), az ország legtekintélyesebb és legkomolyabb művelt embereinek gyülekezete, Anglia legnagyobb héber és görög tudósai, abból a célból, hogy kijavítsák a hibákat és melléfogásokat, kevésbé művelt elődeik, a bibliafordítók mulasztásainak bűneit. És azt mondják nekünk, hogy egyik sem látta a szembetűnő különbséget a Zsoltárok XXII-ben levő héber szó, az azabvtha-ni és a Mátéban levő sabachthani között, hogy nem voltak tudatában a szándékos hamisításnak?

Mert „hamisítás” volt. Ha pedig rákérdezünk az okra, hogy a korai egyházatyák miért folyamodtak ehhez, a válasz egyszerű: Mert a szentségi szavak valódi fordításukban pogány templomi rítusokhoz tartoztak. Ezeket a beavatás szörnyű próbatételei után mondták ki, és még mindig élénken éltek egyes „atyák” emlékezetében, amikor Máté evangéliumát szerkesztették át görög nyelvre. Végül, mert a misztériumok sok hierophant-ja és még több beavatott még élt abban az időben, és a valódi szavakkal kimondott mondat Jézust közvetlenül az egyszerű beavatottak közé sorolja. Az „Istenem, Napom, rám ontottad a sugaraidat!” szavak azok a zárószavak voltak, amik a beavatottnak, „a Fiúnak és a Nap megdicsőült kiválasztottjának” hálaadó imáját lezárták. Egyiptomban máig megtaláljuk a feliratokat és festményeket, amik ezt a szertartást ábrázolják. A jelölt két isteni támogató között van, az egyik „Osiris-Nap” az életet jelképező sólyomfejjel, a másik Merkúr – az íbiszfejű lélekvezető szellem, aki a haláluk után a lelkeket irányítja új lakhelyükre, Hádészba –, aki a fizikai test halálát képileg jeleníti meg. Mindkettőt úgy ábrázolják, hogy az „élet áramát”, a megtisztulás vizét öntik a beavatott fejére, a két áramlat pedig egybefolyva egy keresztet képez. Hogy jobban elrejtsék az igazságot, ezt a domborművet szintén „egy keresztény igazság pogány megjelenítéseként” magyarázták. Moisseaux lovag ezt a Merkúrt így nevezi:

Osiris-Sol adóbecslője, ahogyan Szt. Michael az Ige adóbecslője, Ferouer-je.

A Chrestos monogramja és a labarum, Nagy Konstantin zászlója – jut eszembe, aki pogányként halt meg, és soha nem keresztelték meg – olyan jelkép, ami a fenti szertartásból ered, és szintén az „életre és halálra” utal. Sokkal azelőtt, hogy a keresztet egy keresztény jelképként átvették, azt titkos jelként használták, amivel a neofiták és az adeptusok felismerték egymást. Éliphas Lévi a következőt mondja:

A keresztények által átvett kereszt jele nem kizárólag hozzájuk tartozik. Kabbalista jel, és az elemek szembenállását és négytagú egyensúlyát jeleníti meg. Látjuk a Miatyánk okkult verse alapján, amire egy másik munkában hívtuk fel a figyelmet, hogy eredetileg kétféleképpen adták elő, vagy legalábbis két nagyon különböző szöveg volt a jelentésének kifejezésére, az egyik a papoknak és beavatottaknak fenntartva, a másikat pedig a neofitáknak és az avatatlanoknak adták át.18/7

Az ember most már megértheti, hogy Máté Evangéliumát, az ebioniták evangéliumát héber formájában miért zárták el örökre a világ kíváncsi szeme elől.

Jeromos találta meg a hiteles és eredeti evangéliumot, amit Máté, az adószedő írt héberül, abban a könyvtárban, amit a mártír Pamphilius gyűjtött össze Cæsarea-ban. „Engedélyt kaptam a nazarénusoktól, akik a szíriai Berœa-ban használták ezt (az evangéliumot) lefordítani” – írja a IV. század vége felé.18/8 „Abban az evangéliumban, amit a nazarénusok és az ebioniták használnak – mondja Jeromos – és amit mostanában fordítottam le héberről görögre, és amit a legtöbb ember Máté eredeti evangéliumának nevez”, stb.18/9

Az apostolok kaptak Jézustól egy „titkos tanítást”, és hogy ő maga tanította azt, nyilvánvaló Jeromos következő szavaiból, aki azt egy óvatlan pillanatban bevallotta. Amikor Chromatius és Heliodorus püspököknek írt, arról panaszkodott, hogy „nehéz munkára kaptam utasítást, mivel ezt (a fordítást) Kegyelmeitek rendelték el, amit maga Szt. Máté, az apostol és evangélista nem kívánt nyíltan leírni. Mert ha ez nem lett volna titok, akkor ő (Máté) hozzá tette volna az evangéliumhoz, hogy amit közzé tett, az övé, de ő kiegészítette ezt a héber karakterekkel lepecsételt könyvet, amit olyan módon hozott nyilvánosságra, hogy a héber betűkkel és saját kezével írt könyv a legvallásosabb emberek birtokába kerülhetett, akik az idők folyamán azoktól kapták meg, akik őket megelőzték. De ezt a valódi könyvet soha nem adták át senkinek lemásolásra, a szövegét pedig hol ilyen módon, hol máshogyan mondták el”.18/10 Ugyanazon az oldalon hozzáteszi még: „Az történt, hogy ez a könyv, miután Manichæus egyik tanítványa kiadta, akit Seleucus-nak hívtak, és aki pontatlanul írta le Az apostolok cselekedeteit is, nem épülésre, hanem rombolásra szolgáló anyagot mutatott be, és hogy ezt (a könyvet) egy zsinaton jóváhagyták, amely az egyház füleit tulajdonképpen betapasztotta”.18/11

Jeromos maga is beismeri, hogy a könyv, amit úgy hitelesít, hogy azt „Máté kezével” írták, mindamellett olyan könyv volt, ami – függetlenül attól, hogy kétszer is lefordította – szinte érthetetlen volt a számára, mert az rejtett értelmű volt. Mindazonáltal Jeromos megfontoltan ír le minden magyarázatot, de csak a sajátjára, mert azok eretnekek. Ráadásul Jeromos tudta, hogy ez az evangélium az egyetlen eredeti, sőt, még lelkesebbé is válik, mint valaha is volt az „eretnekség” miatti üldöztetése során. Miért? Mert annak elfogadása egyenértékű volt a fennálló egyház holt mondatának olvasásával. A héberek szerinti evangéliumról jól tudták, hogy az egyetlen egy volt négy évszázadon keresztül, amit elfogadtak a zsidó keresztények, a nazarénusok és az ebioniták. Az utóbbiak pedig nem fogadták el Krisztus istenségét.18/12

Az ebioniták voltak az első, legkorábbi keresztények, akiknek a képviselője a Clementine Homilies gnosztikus szerzője volt, és ahogyan a Supernatural Religion szerzője bebizonyítja,18/13 az ebionita gnoszticizmus egykor a kereszténység legtisztább formája volt. A korai nazarénusok – a kabbalista gnosztikusok – tanítványai és követői voltak. Hittek az Æon-okban, ahogyan a cerinthiánusok is, és abban, hogy „a világot angyalok állították össze” (Dhyân Chohan-ok). Ahogyan Epiphanius siránkozik (Contra Ebionitas): „Ebion véleménye megegyezik a nazarénusokéval, a cerinthiánusok formájában”. „Eldöntötték, hogy Krisztus egy ember magjából való volt” – panaszkodik.18/14 Továbbá:

Dan-Skorpió jelvénye a halál-élet, jelképben a , mint a keresztbe tett lábszárcsontok és a koponya,…vagy élet-halál,… Konstantin, a római császár zászlója. Ábelt Jézusként mutatják be, Káin-Vulkán vagy Mars pedig keresztüldöfte őt. Konstantin volt a római császár, akinek harcias istene Mars volt, és egy római katona döfte keresztül Jézust a kereszten…

Ábel keresztüldöfése azonban Káinnal kötött házasságának az elhálása volt, és ez szabályszerű volt Mars-Alkotó formája alatt. Ebből ered a kettős jelvény, az egyik Mars-Alkotóé [Osiris-Napé], és Mars-Pusztítóé [Merkúré, a halál istenéé az egyiptomi lapos domborművön] egyben. Ez kifejezi az élő kozmosz, vagy a születés és a halál alapvető gondolatát, mint szükségszerűséget, az élet áramának folytonosságát.18/15

Ismét az Isis Unveiled-ből idézünk:

Egy tökéletes keresztény formájú latin keresztet találtak rávésve a Serapeum-i Adytum gránittábláira, a szerzetesek pedig nem mulasztották el kijelenteni, hogy a keresztet a pogányok szentelték meg egy „prófécia szellemében”. Sozomen egy diadal légkörében legalább is feljegyzi ezt a tényt.18/16 Az archeológia és a szimbolizmus, a papi hazug színlelés e fáradhatatlan és kérlelhetetlen ellenségei azonban megtalálták a domborművet körbefutó legenda hieroglifáiban legalább is a jelentésének a részbeni értelmezését.

King és más numizmatikusok és archeológusok szerint az ott elhelyezett kereszt az örök élet jelképe volt. Egy ilyen tau-t vagy egyiptomi keresztet használtak a bacchikus és az eleusisi misztériumokban. A kettős teremtő erő jelképe, amit a beavatott mellére fektettek, miután az „új megszületése” megtörtént, és a beavatók visszatértek a tengerben történt keresztelésükről. Egy misztikus jel volt arra, hogy a spirituális megszületése megújította az asztrális lelkét, és egyesítette azt isteni szellemével, és hogy készen állt arra, hogy szellemileg felemelkedjen a fény és dicsőség áldott lakhelyére, az Eleusinia-ba. A tau egy mágikus talizmán volt ugyanakkor, amikor vallási jelvény is volt. A keresztények a gnosztikusokon és a kabballistákon keresztül vették át, akik széles körben használták, ahogyan számos ékszerük bizonyítja ezt. Ezek pedig a tau-t (vagy füles keresztet) az egyiptomiaktól vették, a latin keresztet pedig a buddhista misszionáriusoktól, akik Indiából hozták azt (ahol még most is meg lehet találni) Krisztus előtt 2 vagy 3 századdal. Az asszírok, egyiptomiak, ősi amerikaiak, hinduk és rómaiak különböző, de nagyon kicsit módosított alakjával rendelkeztek. Még a középkor késői szakaszában is hatásos varázsszernek tekintették epilepszia és démoni megszállás ellen, és „az élő Isten pecsétnyomója”, amit Szt. János látomásában a keletről felemelkedő angyal hozott le, hogy „Istenünk szolgálóinak homlokára pecsétet tegyen vele”, csak ugyanez a rejtélyes tau – az egyiptomi kereszt – volt. St. Denis (Franciaország) festett üvegén ez az angyal úgy jelenik meg, hogy ezt a jelet pecsételi a kiválasztottak homlokára, a felirat szövege így hangzik: SIGNUM TAY. King Gnostics-jában a szerző emlékeztet arra, hogy „ezt a jelet rendszerint viselte St. Anthony, egy egyiptomi remete”.18/17 Azt, hogy a tau-nak mi volt a valódi jelentése, a keresztény Szt. János, az egyiptomi Hermész és a hindu brahmanák magyarázzák el nekünk. Teljesen nyilvánvaló – legalább is az apostol esetében –, hogy a „Kimondhatatlan Nevet” jelentette, ahogyan „az élő Isten e pecsétnyomóját” néhány fejezettel később18/18 a homlokukra írt Atya nevének” nevezi.

A Brahmâtmâ, a hindu beavatottak vezetője a fejfedőjén két kulcsot hordott, az élet és a halál feltárt misztériumának jelképét kereszt alakban elhelyezve. Tatária és Mongólia egyes buddhista pagodáiban pedig a templomon belüli kamra bejárata általában tartalmaz egy lépcsőt, ami a belső dagobába18/19 vezet, és egyes prachida-k18/20 oszlopcsarnokait két halból formált kereszt díszíti, ahogyan ez megtalálható egyes buddhista állatöveken. Egyáltalán nem csodálkozhatunk, amikor megtudjuk, hogy a római katakombák sírjain levő szent alak, a „Vesica Piscis” az említett buddhista állatövi jegyből eredt. Azt, hogy mennyire általánosnak kellett lennie annak a geometriai alaknak a világ jelképei között, ki lehet következtetni abból a tényből, hogy van egy szabadkőműves hagyomány, amely szerint Salamon templomát három alapzatra építették, amik a „háromszoros tau-t” vagyis három keresztet formáztak.

Misztikus értelmében az egyiptomi kereszt, mint jelkép az eredetét a természet minden megnyilvánulása androgün dualizmusának azon legkorábbi filozófiája felismerésének köszönheti, amely egy hasonlóképpen androgün istenség elvont eszméjéből árad elő, míg a keresztény jelkép egyszerűen a véletlennek köszönhető. Ha a mózesi törvény uralkodott volna, akkor Jézust meg kellett volna kövezni.18/21 A feszület kínzási eszköz volt, és a rómaiaknál volt teljesen általános, a szemita népek között viszont ismeretlen volt. A „gyalázat fájának” nevezték. Majd csak később kezdték keresztény jelképként alkalmazni, de az első két évtizedben az apostolok elszörnyedve tekintettek rá.18/22 Biztos, hogy nem a keresztény kereszt volt az, ami János fejében volt, amikor „az élő Isten pecsétjéről” beszélt, hanem a rejtélyes tau, a tetragrammaton, vagy hatalmas név, amit a legtöbb régi kabbalista talizmánon a Szent Szót alkotó négy héber betű jelenített meg.

A híres Lady Ellenborough-nak, akit utolsó házassága után Damaszkusz arabjai és a sivatagban Hanoum Medjouye-ként ismertek, a birtokában volt egy talizmán, amit egy Libanon hegyéről származó drúz ajándékozott neki. A bal sarkában levő bizonyos jelről fel lehetett ismerni, hogy a drágakövek azon csoportjához tartozott, amit Palesztinában az i.e. II. vagy III. századból származó „messiási” amulettnek ismertek. Egy ötszög alakú zöld kő volt, az aljára egy hal volt bevésve, fentebbre Salamon pecsétje,18/23 még feljebb pedig a négy kaldeai betű, a Jod, He, Vau, He, IAHO, ami az Istenség nevét alkotja. Ezeket teljesen szokatlan módon rendezték el, alulról felfelé, fordított sorrendben írva, és az egyiptomi tau-t kialakítva. Ezek körül van egy felirat, amit – mivel a drágakő nem a miénk – nem szabad ismertetnünk. A tau annak misztikus értelmében – ahogyan a Crux ansata [füles kereszt] is – az Életfa.

Jól ismert, hogy a legkorábbi keresztény jelképek – mielőtt valaha is megpróbálták volna Jézus testi megjelenésével ábrázolni – a bárány, a jó pásztor és a hal voltak. Az utóbbi jelkép eredete, ami annyi fejtörést okozott az archeológusoknak, így érthetővé válik. Az egész titok nyitja az a könnyen megállapítható tény, hogy amíg a Kabalah-ban a Messiás királyt „Tolmácsnak” vagy a Misztérium Felfedőjének nevezik, és az ötödik kiáradásnak mutatják be, addig a Talmudban – mindjárt elmagyarázott okból kifolyóan – a Messiást nagyon gyakran „DAG-nak”, vagy a Halnak nevezik. Ez a kaldeaiaktól származó örökség, és – ahogyan maga a név is jelzi – a babiloni Dagon-ra, az ember-halra utal, aki azoknak az embereknek volt a tanítója és tolmácsa, akik számára megjelent. Abarbanel azt állítva magyarázza a nevet, hogy a (Messiás) eljövetelének a jele a Szaturnusz és a Jupiter együttállása a Halak jegyében.18/24 Ezért, mivel a keresztények azonosítani akarták Krisztusukat az Ószövetség Messiásával, olyan könnyedén átvették, hogy elfelejtették, hogy a valódi eredete a babiloni Dagon-nál is messzebbre vezethető vissza. Azt, hogy a korai keresztények milyen buzgón és szorosan egyesítették Jézus eszményképét minden elképzelhető kabbalista és pogány tanítással, ki lehet következtetni Alexandriai Kelemen nyelvezetéből, amellyel megszólítja hittársait.

 Amikor arról tanácskoztak, hogy mit válasszanak a legmegfelelőbb jelképnek, ami Jézusra emlékezteti őket, Kelemen a következő szavakkal tette meg javaslatát: „Véssünk bele a gyűrűd drágakövébe vagy egy galambot, vagy a szél előtt futó hajót (az Argha-t) vagy egy halat.” Vajon a jó atya, amikor ezt a mondatot írta, Joshua-ra, Nun fiára (akit a görög és a szláv változatokban Jézusnak hívtak) emlékezve dolgozott, vagy elfelejtette volna ezeknek a pogány jelképeknek a valódi értelmezését?18/25

Most pedig mindezen részletek segítségével, amik itt-ott szét vannak szórva az Isis-ben és más hasonló művekben, az olvasó láthatja és eldöntheti magának, hogy a két magyarázat – a keresztény vagy az okkultista – közül melyik áll közelebb az igazsághoz. Ha Jézus nem beavatott volt, miért kell életének mindezeket az allegorikus eseményeit megadni? Miért kell ilyen különleges nehézséget felvállalni, annyi időt elvesztegetni a következők elvégzésére: (a) megfelelni és illeszkedni az Ószövetségben levő, szándékosan kiemelt mondatokhoz, és (b) megőrizni azokban a beavatási jelképeket, az okkult jelentést hordozó jelvényeket és mindazokat, amik a pogány misztikus filozófiához tartoznak? A Source of Measures szerzője közzéteszi ezt a misztikus szándékot, de csak hébe-hóba, annak egyoldalú, numerikus és kabbalista jelentésében, anélkül, hogy figyelmet szentelne az őseredeti és spirituálisabb származásnak, vagy megvizsgálná azt, és csak annyiban foglalkozik vele, amennyi az Ószövetségre vonatkozik. Az „Eli, Eli, lama sabachthani” mondatban levő szándékos változtatást annak az alapelvnek tulajdonítja, amit már említettünk a Nagy Konstantin zászlóján levő keresztbe rakott csontokkal és koponyával kapcsolatban.

Ahogyan a halál jelképét az élet kapuja fölé helyezik, és a születést jelenti, vagyis a két ellentétes princípiumnak az egyben való jelenlétét, pontosan úgy a Megváltót ember-asszonynak tartották.18/26

A szerző elgondolása az, hogy bemutatja Jehovah, Káin, Ábel, stb. evangélium-íróinak misztikus összhangba hozását Jézussal (a zsidó kabbalista számrendszernek megfelelően). Minél jobban sikerül neki, annál világosabban bizonyítja, hogy ez egy erőszakolt összhangba-hozás volt, és hogy nincs egyetlen feljegyzésünk sem Jézus életének valódi eseményeiről, amit szemtanúk vagy az apostolok mesélnének el. Az elbeszélés teljességében az állatöv jegyein alapul:

Mindegyik egy kettős jegy, vagyis férfi-nő [az ősi asztrológiai mágiában] – mégpedig Bika-Éva volt, és a Skorpió Mars-Farkas volt, vagyis Mars a nőstény farkassal [Romulusszal kapcsolatban]. Így mivel ezek a jegyek egymás ellentétei voltak, viszont a központban találkoztak, összeköttetésben voltak, és tulajdonképpen kettős értelemben így is volt, az év fogantatása a Bikában volt, ahogyan Éva Mars, az ellentéte általi fogantatása a Skorpióban. A születés a téli napfordulón, vagyis karácsonykor volt. Ezzel szemben a Skorpióban történő fogantatással – vagyis a nőstény farkaséval a Bika által – a születés az Oroszlánban volt. A Skorpió a Chrestos volt a megalázásban, míg az Oroszlán a Krisztus a diadalban. Amíg Bika-Éva csillagászati feladatokat töltött be, addig a Mars – nőstény farkas jellegében szellemieket.18/27

A szerző mindezt az egyiptomi istenek és istennők összefüggéseire és jelentéseire alapozza, de figyelmen kívül hagyja az árjákat, amelyek sokkal régebbiek.

Mooth vagy Mouth Vénusz egyiptomi megkülönböztető neve volt, (Éva, minden élő anyja) [ahogyan Vach, minden élő anyja, Aditi permutációja, úgy Éva az egyik Sephiroth], vagyis a Hold. Plutarkhosz (Isis, 374.) ránk hagyományozza, hogy Isis-t néha Muth-nak hívták, ami anyát jelent… (Issa, יאשה, asszony). (Isis, 372. old.) Azt mondja, Isis a természetnek az a része, amely nőneműként magában hordoz dajkaként (mint nutrix) minden megszületendő dolgot. … „Nyilvánvalóan a Hold – csillagászi értelemben mondva – ezt a feladatát főleg a Bikában gyakorolja, mivel Vénusz a ház (szembenállásban a Marssal, az alkotóval a Skorpióban), mert a jegy luna, hypsoma. Mivel… Isis Metheur különbözik Isis Muth-tól, és a Muth szóban a világra hozás fogalmát el lehet rejteni, és mivel a megtermékenyülésnek meg kell történnie, a Nap egyesül a Holddal a Mérlegben, nem valószínűtlen, hogy Muth először valójában Vénuszt jelenti a Mérlegben, ebből eredően a Holdat a Mérlegben”. (Beiträge zur Kenntniss, pars. II. S. 9, Muth alatt.)18/28

Ezután Bohu alatt Fuerst-et idézi, hogy bemutassa:

A kettős szójáték a Muth-tal, amelynek segítségével a valódi szándék okkult módon valósul meg… a bűn, halál és asszony egyek a jelben, és összefüggéseikben összekapcsolódnak a közösüléssel és a halállal.18/29

Mindezt a szerző csak az exoterikus és zsidó euhemerisztikus jelképekre alkalmazza, miközben amit jelentettek, az mindenek előtt kozmológiai misztériumok elrejtése volt, majd pedig az emberi fejlődésé, utalva a már kifejlődött és még eljövendő hét fajra, és különösen a harmadik gyökérfaj utolsó ágfajára. Viszont az üresség szót (az őseredeti káoszt) úgy mutatja be, hogy Éva – Vénusz – Naamah-nak hiszi, egyetértésben Fuerst meghatározásával, aki ugyanis ezt mondja:

[Az ürességnek] ebben az eredeti jelentésében a bibliai kozmológiában בחו [bohu]-t vették és használták fel a םאין יש Jes (us) m’aven, Jes-us a semmiből dogma alapjául a teremtéssel kapcsolatban. [Ez azt mutatja, hogy az Újszövetség írói komolyan képzettek voltak a Kabalah-ban és az okkult tudományokban, ez pedig még inkább megerősíti állításunkat.] Ezért a Sas fordítása οΰδεν, közkeletűen vacua, (innen ered a vacca, tehén) [Ugyancsak innen ered Isis szarva – a természet, a Föld és a Hold – átvéve Vâch-tól, a hindu „minden élő anyjától, akit Virâj-jal azonosítanak, és akit az Atharvaveda-ban Kâma lányának, az első vágyaknak hívnak: „A te lányodat, óh Kâma, a tehénnek nevezik, őt, akit a bölcsek Vâch-Virâj-nak hívnak”, akit Brihaspati, a Rishi fejt meg, ami egy másik misztérium.] Onkelos és Samarit. ריקני

A föníciai kozmológia Bohu-t, בהו-t, Bααυ-t egy megszemélyesített kifejezésbe kapcsolja bele, ami az őseredeti szubsztanciát jelenti, istenségként pedig az istenek fajainak anyja [aki Aditi és Vâch]. Az arámi név בהו־ת, בהו־ת, בהו־תא, Βαώθ, Βυθ-ός az istenek anyjára, ami átadódott a gnosztikusoknak, a babiloniaknak és egyiptomiaknak, azonos tehát Môt-tal (מות, a mi Muth-unk), tulajdonképpen (Βώθ), a föníciaiból származik a b felcserélésével m-re.18/29

Az ember azt mondja, inkább menjünk az eredethez. Ez a bölcsesség és az értelem misztikus euhemerizálása, amely a kozmikus fejlődés munkájában működik közre, vagyis Buddhi a Brahmâ, Purusha, stb. nevek alatt férfi erőként, Aditi-Vâch, stb. pedig nőiként, amiből  Sarasvatî, a bölcsesség istennője ered, aki az ezoterikus elrejtés fátylai alatt Butos-szá, Bythos-Mélységgé, a sűrű anyagivá, személyes nővé vált, akit Évának, Irenæus „őseredeti asszonyának hívnak, a világ pedig a Semmiből áradt ki.

A 4. teremtés e jelének kidolgozásai segítik az egy személyiség két személy formájába történő felbomlásának megértését, mint Ádám és Éva, Káin és Ábel, Ábrahám és Izsák, Jákob és Ézsau, és így tovább [mind férfi és nő]. … Nos, amikor összekapcsoljuk a bibliai szerkezetben levő számos kiemelkedő pontot: (1) az Ó- és Újszövetséggel, (2) valamint a Római birodalommal is, (3) a jelképek jelentésének és használatának alátámasztásával, (4) a jelek teljes magyarázatának és olvasásának igazolásával, (5) a nagy piramis alapjának, mint a bibliai felépítmény alap négyzetének a felismerésével és lefektetésével, valamint (6) a Konstantin alatti új római elfogadással, akkor a következőt kapjuk:18/30

Káin úgy jelenik meg, hogy… ő az állatöv 360 köre, a tökéletes és pontos alapmérték, egy négyzetes felosztással, innen ered a Melchizadik neve. … [A geometriai és numerikus bizonyítások itt következnek.] Ismételten kijelentésre kerül, hogy a nagy piramis építésének a célja a mennyek és a föld megmérése volt…[bátorkodunk hozzátenni: a tárgyiasult szféráké, amint azok kibontakoznak a tárgyiasulatlan, tisztán szellemi kozmoszból]. Ezért mérési behatárolása jelzi a mennyek és a föld mértékének valamennyi szubsztanciáját, vagy az ősi felismeréssel összhangban a földét, a levegőjét, a vízét és a tűzét.18/31 (Ennek a piramisnak az alap oldala egy 2400 láb [731,5 m] körkerület átmérője volt. Ennek a jellegzetessége a 24 láb, vagy 6 * 4 = 24, vagyis ez a tökéletes Káin-Ádám négyzet.) Nos, az izraeliták táborhelyének helyreállítását, ahogyan annak Mózes lerakta az alapjait, a nagy tudós, Athanasius Kircher atya, a jezsuita pap a bibliai feljegyzések és hagyományos források szerint pontosan elvégezte a táborhely lefektetés módszerével. A négy belső négyzetet (1) Mózesnek és Áronnak, (2) Kohath-nak, (3) Gershom-nak és (4) Merari-nak szánták – az utóbbi három a leviták vezérei. Ezeknek a négyzeteknek a sajátosságai Ádám-Mars eredeti sajátosságai voltak, és a föld, levegő, tűz, víz elemek, vagyis ים = Iam = víz, נור = Nour = tűz, רוח = Rouach = levegő, יבשה = Iabeshah = föld konkrét formáiba öntötték. Ezeknek a szavaknak a kezdőbetűiből az INRI adódik, a jelkép, amit általában Jesus Nazarenus Rex Jadæorum – „Názáreti Jézus, a zsidók királya” alakban fordítanak. Az INRI e négyzete az Ádám-négyzet, amit alapként négy másik 144 * 2 = 288-assá terjesztettek ki, olyanná, hogy a nagy négyzet oldala 288 * 4 = 1152 = a teljes kerület. Ez a négyzet azonban körre jellemző elemeket is mutat, és ezt a 115-2 mutathatja. Helyezzük el az INRI-t egy körbe, vagy olvassuk azt a négyzetben álló betűkként, aminek az értékei 1521-et adnak, és megkapjuk a  -t, aminek az olvasata 115-2.

Amint azonban láttuk, Káin neve vagy nevében utal a 115-re, amely 115 a valódi kiegészítés volt, hogy megkapjuk a 360 napos évet, hogy megegyezzen a szabványos kör – ami Káin volt – kiegyensúlyozottságaival. A nagyobb négyzet sarok négyzetei A = Oroszlán és B = Dan Skorpió, és látható, hogy Káin átdöfi Ábelt a napéjegyenlőséget és a napfordulót összekötő vonal kereszteződésében, amire az égi körön levő Dan-Skorpióból történik utalás. Viszont Dan-Skorpió határos a Mérleggel, aminek a jele d (amely annak az ősi párnának a jele, amin a tarkó18/32 nyugszik, Jákob párnájáé), és amit egy jelképpel az -sel fejeznek ki. … A Dan-Skorpió jelvénye a halál-élet is a jelképben. Na most, a kereszt a mértékek eredetének a jelképe, a Jehovah-ban egy egyenes vonal formája, a 20612, a tökéletes kerület egyik egysége, ebből eredően Káin olyan volt, mint Jehovah, mert a szöveg azt mondja, hogy ő volt Jehovah. Viszont egy ember odakötése ehhez a kereszthez a 113:355 volt a 6561:5153*4=20612-höz – amint már bemutattuk. Nos, a megfeszített Jézus feje fölé egy feliratot tettek, amelynek a szókezdő betűit mindig szimbolikusnak tartották, és úgy adták tovább és használták, hogy az Jézus Chrestos monogramját – tehát INRI, vagy Jesus Nazarenus Rex Judæorum.  Viszont ezek a kereszten vannak elhelyezve, vagyis a mértékek kör alakú eredetének kocka formáján, amelyek megmérik a föld, levegő, tűz és víz szubsztanciákat, vagy az INRI = 1152-t, ahogyan már bemutattuk. Itt lép be az ember a kereszten, vagy a 113 : 355 összekapcsolva a 6561 : 5153 * 4 = 20612-vel. Ezek a piramis alapú számok, mivel a 113 : 355-ből, mint a héber forrásból erednek, és ebből származik az Ádám-négyzet, ami a piramis alap, és a táborhely nagyobb négyzetének központját képezi. Hajlítsuk az INRI-t egy körbe, és megkapjuk a 1152-t, vagyis a kör kerületét. Viszont Jézus haldoklása (vagy Ábel házassága) pontosan azokat a szavakat használta fel, amik minden kifejezéséhez szükségesek. Azt mondja: Eli, Eli, Lama Sabachthani. … Olvassuk ezeket energia értékük alapján kör alakú formában, ahogyan a bemutatott Ádám-formából előáll, és ezt kapjuk: אלי = 113, אלי = 113, vagy 113 – 311 : לפה = 345, vagy Mózes a Káin-Ádám piramis körben: שכחת = 710, egyenlő galamb vagy Jónás, és 710 / 2 = 355, vagy 355 – 553, végül pedig minden meghatározójaként ינ vagy ni, ahol נ = nun, hal = 565, és י = 1 vagy 10, együtt 565 י = יהוה vagy a Krisztus-érték. … 

[A fentiek összességükben] megvilágítják a színeváltozási jelenetet a hegyen. Ott jelen voltak: Péter, Jakab és János Jézussal, vagyisיס , Iami, Jakab, víz, יבשה, Péter, föld, רוה, János, szellem, levegő, és ינןר, Jézus, tűz, élet – együtt INRI. De figyeljük meg, hogy Éliással és Mózessel találkoznak ott, vagyis אלי és למה vagy Eli és Lamah, vagy 113 és 345. Ez pedig azt mutatja, hogy a színeváltozási jelenet az egy fönti kifejezésével állt kapcsolatban.18/33   

Az evangéliumi elbeszéléseknek – amikről mindeddig azt feltételezték, hogy feljegyezték Jézus életének legfontosabb és rejtélyes módon a legszörnyűbb, mégis legvalóságosabb eseményeit –, ez a kabbalista olvasata rettenetes súlyként nehezedhet egyes keresztények vállára. Minden őszintén bizakodó hívőnek, aki áhítatos érzelmek könnyeit hullatta a Názáreti Jézus nyilvános élete rövid időszakának eseményei fölött, választania kell egy vagy két utat, amik megnyílnak előtte az eddig elmondottak elolvasása után: vagy a hitének teljesen áthatolhatatlanná kell tennie őt bármilyen emberi okfejtés és bizonyító tény fényével szemben, vagy be kell ismernie, hogy elveszítette a Megváltóját. Az, akit mindeddig a mennyei Egy Élő Isten egyedüli földi testet öltésének tekintett, szétfoszlik a levegőben magának a Bibliának a pontos olvasása és helyes értelmezése következtében. Továbbá mivel magának Jeromosnak és az ő elismert és hitelt érdemlő beismerésének alapján a Máté kézírásával íródott könyv „nem épülési, hanem pusztítási célt valósít meg” (az egyházét és az emberi kereszténységét, és csak azt), milyen igazságot várhatunk el a híres Vulgate-jától? Emberi misztériumokat látunk, amiket egyházatyák generációi kotyvasztottak össze, akik azon voltak, hogy saját újításaikkal fejlesszék a vallást egy isteni kinyilatkoztatás helyett, és hogy ezt annyira megerősítette a latin egyház főpapsága. Szt. Nazianzen Gergely írta a következőket barátjának és bizalmasának, Szt. Jeromosnak:

Semmi nem tudja jobban becsapni az embereket, mint a szószaporítás. Minél kevesebbet értenek, annál nagyobb csodálattal bámulnak. … Atyáink és hittudósaink gyakran nem azt mondták, amit gondoltak, hanem amit a körülmények és a szükségesség rájuk kényszerített.

Akkor tehát a kettő közül melyik – a papság vagy az okkultisták és teozófusok – az istenkáromlóbbak és veszélyesebbek? Azok-e, akik előírják a világnak egy saját kialakítású Megváltó elfogadását, egy Istenét emberi hibákkal, és aki ezért nyilvánvalóan nem tökéletes isteni lény, vagy azok, akik azt mondják: a Názáreti Jézus egy beavatott volt, egy szent, nagyszerű és nemes jellem, de mégis ember, noha valóban egy „Isten Fia”?

Ha az emberiség kész elfogadni egy úgynevezett természetfölötti vallást, akkor az okkultisták és a pszichológusok számára mennyire sokkal logikusabbnak látszik az az átlátható allegória, amit a gnosztikusok adnak meg Jézusra. Ők, mint okkultisták a beavatott vezetőikkel csak annyiban különböztek, hogy a történetet a maguk módján és a maguk jelképeikkel tolmácsolják, és egyáltalán nem az anyag szintjén. Mit mondanak az ophiták, a nazarénusok és más „eretnekek”? Sophiát, a „Mennyei Szűzet” rávették, hogy küldje el saját kiáradását, Krisztust a meggyötört emberiség segítségére, amitől Ilda-Baoth (a zsidók Jehovah-ja) és az anyag hat fia (az alsóbb földi angyalok) elzárják az isteni fényt. Ezért, Krisztus, a tökéletes,18/34

egyesítve magát Sophiával [az isteni bölcsességgel], leszállt a hét bolygói régión keresztül, mindegyiken felöltve egy annak megfelelő formát… [és] belépett az ember Jézusba a Jordán folyóban történő megkeresztelésének pillanatában. Ettől az időtől kezdve Jézus elkezdett csodákat tenni, ezt megelőzően egyáltalán nem volt tudatában saját küldetésének.

Ilda-Baoth, miután felfedezte, hogy Krisztus elhozza anyagbeli birodalmának végét, fellázította a zsidókat, saját népét ellene, és kivégezték Jézust. Amikor Jézus a keresztfán volt, Krisztus és Sophia elhagyták a testét, és visszatértek saját szférájukba. Jézus anyagi testét ráhagyták a földre, de ő maga, a belső ember magára öltött egy æther-ből készült testet.18/35

Ezt követően ő csupán lélekből és szellemből állt. … Tizennyolc hónapos átmeneti földi tartózkodása folyamán a feltámadása után megkapta Sophiától azt a tökéletes tudást, ami a valódi gnózis, amelyet átadott az apostolok azon kis csoportjának, akik képesek voltak annak befogadására.18/36

A fenti gondolat átláthatóan keleti és hindu, ez a tiszta és egyszerű ezoterikus tanítás, eltekintve a nevektől és az allegóriától. Többé-kevésbé ez minden adeptus története, aki beavatást kap. A keresztelés a Jordán folyóban a beavatás szertartása, a végső megtisztulás, legyen az szent pagodában, tartályban, folyóban vagy templomi tóban, Egyiptomban vagy Mexikóban. A tökéletes Krisztus és Sophia – az isteni bölcsesség és értelem – lép be a beavatottba a misztikus szertartás pillanatában, átruházással a tanítóról a tanítványra, és hagyja el a fizikai testet az utóbbi halálának pillanatában, hogy visszatérjen a Nirmânakâya-ba vagy az adeptus asztrális Én-jébe.

Buddha szelleme [együttesen] beborítja egyházának bodhiszattváit –

mondja az Âryâsangha buddhista szertartása.

A gnosztikus tanítás ezt mondja:

Amikor ő [Krisztus szelleme] majd összegyűjt minden szellemit, minden fényt [ami az anyagban létezik] Ildabaoth birodalmából, megtörténik a megváltás, és elérkezik a világ vége.18/37

A buddhisták ezt mondják:

Amikor Buddha [az egyház szelleme] meghallja, hogy üt az óra, elküldi Maitreya Buddhát, aki után a régi világ el fog pusztulni.

Ez, amit King-nél Basilides mond, ugyanolyan hitelt érdemlően alkalmazható minden úgynevezett újító számára, akár buddhista, akár keresztény egyháztól van szó. Azt mondja, Alexandriai Kelemen szemében a gnosztikusok nagyon kevés olyat tanítottak, ami elitélendő volt a misztikus, transzcendentális nézeteik között.

Az utóbbi [Basilides] szemében nem eretnek volt, aki a katolikus egyház elfogadott tanításait megújítja, hanem csak egy teozófikus elmélkedő, aki a régi igazságok kifejezésére új formulákat keresett.18/38

Volt egy Jézus által hirdetett Titkos Tanítás, és a „titoktartás” abban az időben a beavatás titkait vagy misztériumait jelentette, mindazt, amit az egyház vagy elutasított, vagy eltorzított. Kelemen Homíliáiban ezt olvassuk:

Péter pedig mondta: „Emlékszünk Urunkra és Tanítónkra, aki megparancsolván nekünk, így mondta: ’Védjétek meg a misztériumokat nekem és házam fiainak’.” Annak okáért bizalmasan el is magyarázta a tanítványainak a mennyek királyságának misztériumait.18/39

 

XIX. fejezet Antiochiai Szt. Ciprián

 

Az Æon-ok (csillagszellemek) – amelyek a gnosztikusok Ismeretlenjéből áradtak ki, és azonosak az ezoterikus tanítás Dhyân Chohan-jaival – és Pleroma-juk átalakultak arkangyalokká, és a görög és latin egyházak „Jelenlét Szellemei”, az ősalakok elveszítették társadalmi helyzetüket. A Pleroma-t19/1 most a „Mennyei Seregeknek” nevezik, és ezért a régi névnek azonossá kellett válnia a Sátánnal és az ő „seregeivel”. Manes-t a „Paraclete-nek”19/2 nevezték a követői. Okkultista volt, de az egyház kedves erőfeszítéseinek következtében az utókor számára varázslóként maradt fenn, így egy méltó ellenfelet kellett találni a számára az ellentét hangsúlyozására. Ezt a méltó ellenfelet Antiochiai Szt. Cipriánban ismerhetjük fel, egy magát nyíltan „fekete mágusnak” tartóban – ha nem is teljesen az – akit az egyház jutalmul a bűnbánatáért és emberségéért a későbbiekben a szent és a püspök magas rangjára emelte.

Amit a történelem tud róla, nem túl sok, és főleg a saját vallomásán alapul, aminek az igaz voltát – azt mondják – biztosította Szt. Gergely, Eudoxia uralkodónője, Photius és a Szentszék. Ezt az érdekes dokumentumot De Mirville márki kutatta fel19/3 a Vatikánban, és először ő fordította le franciára, ahogyan biztosítja erről az olvasót. Kérjük az engedélyét néhány oldal újrafordítására, nemcsak a bűnbánó varázsló kedvéért, hanem az okkultizmus egyes tanulmányozóinak kedvéért is, akiknek így lehetőségük lesz összehasonlítani a régi mágia (vagy ahogyan az egyház nevezi, a démonizmus) módszereit a modern szellemekkel való csodatevésével és okkultizmuséval.

A leírt jelenetek Antiochiában játszódnak a III. század fele környékén, 252-ben – mondja a fordító. Ezt a vallomást a bűnbánó varázsló írta a megtérése után, ezért nem lepődünk meg azon, mennyi teret szentel siránkozásaiban beavató „Sátánja” vagy ahogyan ő nevezi, a „Sárkánykígyó” gyalázásának. A megtért hinduk, párszik és más „eretnekek” Indiában hajlamosak minden lehetőséget megragadni ősapáik vallásainak szidalmazására. A vallomás így hangzik:

Óh, ti mindnyájan, akik elutasítjátok Krisztus valódi misztériumait, lássátok a könnyeimet! … Ti, akik a démonikus üzelmekben henteregtek, tanuljátok meg szomorú példámból a [démonok] csalétkeinek minden haszontalanságát. … Az a Ciprián vagyok, akit kicsi gyerekként feleskettek Apollóra, és korán beavattak a sárkány minden mesterségébe.19/4 Még mielőtt hét éves lettem volna, már bevezettek Mithra templomába, három évvel később, miután a szüleim elvittek Athénba, hogy megkapjam az állampolgárságot, hasonlóképpen megengedték, hogy elmélyedjek a lányát sirató Ceres misztériumaiban,19/5  és a Sárkány védelmezője lettem Pallasz templomában is.

Miután felmásztam az Olümposz csúcsára, ahogyan nevezik, az istenek lakóhelyére, ugyancsak beavattak az ő [az istenek] beszédük érzékelésébe és valódi jelentésébe és lármás megnyilvánulásaikba (strepituum). Ott történt, hogy megláttatták velem képzeletben (phantasia) [vagy mâyâ] azokat a fákat és mindazokat a füveket, amik ilyen csodákat hajtanak végre a démonok segítségével,… és láttam a táncaikat, háborúskodásaikat, csapdáikat, káprázataikat és szabad szerelmeiket. Hallottam az éneküket.19/6 Végül láttam negyven egymást követő napig az istenek és istennők falanxát, kiküldve az Olümposzról a szellemeket – mintha királyok lennének –, hogy képviseljék őket a földön, és cselekedjenek a nevükben a népek között.19/7

Abban az időben kizárólag gyümölcsön éltem, és csak naplemente után ettem, aminek az értékét az áldozat bemutatások hét papja magyarázta el nekem.19/8

Amikor 15 éves voltam, a szüleim azt kívánták, hogy meg kell engem ismertetni nemcsak minden, a földön, a levegőben és a tengerben levő test keletkezésével és felbomlásával kapcsolatos természeti törvénnyel, hanem minden más erővel is, amiket ezekbe beleoltott19/9 (insitas) a Világ Hercege azért, hogy közömbösítse azok őseredeti és isteni összetételét.19/10 20 évesen elmentem Memphisbe, ahol behatolva a szent helyekre, megtanítottak észrevenni mindazt, ami hozzátartozik a démonok [Daimon-ok vagy szellemek] kommunikációjához a földi dolgokkal, tartózkodásukról bizonyos helyektől, mások iránti rokonszenvükről és vonzódásukról, bizonyos bolygókról való kitiltásukról, bizonyos célpontokról és törvényekről, ragaszkodásukról ahhoz, hogy a sötétséget kedvelik, és ellenállnak a fénynek.19/11 Ott megismertem nagyszámú bukott herceget,19/12 olyat, amely elfoglalja az emberi lelkeket és testeket, hogy érintkezésbe lépjen velük.

Megismertem az analógiát, ami fennáll a földrengések és az esők között, a föld mozgása19/13 és a tengerek mozgása között. Láttam az óriások szellemeit belemerülve a földalatti sötétségbe, és látszólag megtámasztva a földet, mint a vállain egy terhet cipelő ember.19/14

Amikor 30 éves voltam, elutaztam Kaldeába, hogy ott tanulmányozzam a levegő valódi erejét, amit valakik a tűzbe helyeznek, a képzettebbek pedig a fénybe [Âkâsha]. Megtanították meglátni, hogy a bolygók a maguk változatosságában annyira különbözők, mint a növények a földön, a csillagok pedig olyanok, mint a csatarendbe felsorakozott hadseregek. Megismertem az éter kaldeai felosztását 365 részre,19/15 és megértettem, hogy a démonok mindegyike, akik azt maguk között felosztják,19/16 rendelkezik azzal az anyagi erővel, ami lehetővé teszi nekik, hogy végrehajtsák a herceg parancsait, és irányítsanak minden mozdulatot azon belül [az éterben].19/17 Ők [a kaldeaiak] elmagyarázták nekem, hogy ezek a hercegek hogyan váltak a Sötétség Tanácsának részvevőivé, örökre szemben állva a Fény Tanácsával.

Megismerkedtem a Közbenjárókkal [nyilvánvalóan nem médiumokkal, ahogyan De Mirville magyarázza!],19/18 és látva a szerződéseket, amiket kölcsönösen megkötöttek, csodálkozva lepődtem meg, amikor megismertem fogadalmaik és előírásaik természetét.19/19

Higgyék el, láttam az ördögöt, higgyék el, magamhoz öleltem,19/20 [mint a boszorkányok szombaton(?)], amikor még elég fiatal voltam, ő pedig üdvözölt engem az új Jambres-ként címezve, és kijelentette, hogy érdemesnek tart a szolgálatra (beavatásra). Folyamatos segítséget ígért életem során, és hercegséget a halálom után.19/21 Miután ilyen nagytiszteletűvé [adeptussá] váltam az ő gyámkodása alatt, az irányításom alá helyezett egy falanx démont, amikor pedig elköszöntem tőle, „Bátorságot, nagy sikert, kiváló Ciprián” felkiáltással emelkedett fel trónusáról, hogy lásson engem az ajtónál, hatalmas csodálatot kiváltva ezzel a jelenlevőkből.19/22

Miután búcsút mondott kaldeai beavatójának, a jövendő varázsló és szent Antiochiába ment. „Romlottságának” és azt követő bűnbánatának meséje hosszú, de mi lerövidítjük azt. „Egy tökéletes mágussá” vált, akit tanítványok serege vett körül, valamint „jelöltek a veszedelmes és szentségtörő mesterségekre”. Úgy mutatja be magát, hogy szerelmi bájitalokat terjesztett és halálos varázslatokkal foglalkozott, hogy „fiatal feleségeket megszabadítson öreg férjektől, és megrontson keresztény szüzeket”. Sajnos, Ciprián maga sem állt a szerelem fölött. Beleszeretett a gyönyörű Jusztinába, egy megtért hajadonba, miután hiába próbálta rávenni, hogy osztozzon abban a szenvedélyben, amit egy Aglaides nevű züllött alak érzett iránta. Azt mondja, hogy a „démonai kudarcot vallottak”, ő pedig megundorodott tőlük. Ez az undor egy veszekedésbe torkollott a tanítómesterével, aki esetében ragaszkodik ahhoz, hogy a Démon volt, majd a vitát követte egy viadal az utóbbi és néhány keresztény megtért között, amelyben a „Gonosz” természetesen vereséget szenvedett. A varázsló végül megkeresztelkedett, és megszabadult az ellenségétől. Miután Anthimes, Antiochia püspöke lábai elé helyezi valamennyi mágiáról szóló könyvét, szentté válik a gyönyörű Jusztinával együtt, aki megtérítette őt. Mindketten mártírhalált halnak Diocletianus császár alatt, és egymás mellé temették el őket Rómában, a Laterán Szt. János bazilikában, a keresztelőmedence mellett.

 

XX. fejezet A keleti Gupta Vidyâ és a kabbala

 

Most pedig térjünk vissza a keleti Gupta Vidyâ és a kabbala, mint rendszer közötti alapvető azonosság vizsgálatához, miközben be kell mutatnunk a különbözőségeket is filozófiai értelmezéseikben a középkor óta.

El kell ismerni, hogy a kabbalisták nézetei – ezen a szón az okkultizmus azon tanulóit értjük, akik a zsidó Kabalah-t tanulmányozzák, és keveset, ha egyáltalán valamit is tudnak bármilyen más ezoterikus irodalomról vagy annak tanításáról – olyan változatosak összegező következtetéseikben, akár csak a Zohar-ban levő misztikus tanítások természetében, és olyan távol járnak az igazságtól, mint magának az egzakt tudománynak a kijelentései. Hasonlóan a középkori rózsakeresztesekhez és alkimistákhoz – mint Abbot Trithemius, John Reuchlin, Agrippa, Paracelsus, Robert Fludd, Philalethes, stb. – akiket nagyra tartanak, a kontinens okkultistái egyedül a zsidó Kabalah-ban látják a bölcsesség egyetemes kútját. Megtalálják benne a természet szinte minden – metafizikai és isteni – rejtélyének titkos tanát, amik közül néhányat itt is megtalálunk, ahogyan Reuchlin tette a keresztény Biblia rejtélyeivel. Számukra a Zohar egy ezoterikus kincstár a keresztény evangéliumok minden rejtélyére, a Sepher Yetzirah pedig a fény, ami minden sötétséget bevilágít, és a kulcsok tárolója, amik megnyitják a természet minden titkát. Az, hogy a középkori kabbalisták modern követőinek van-e fogalmuk választott mestereik jelképrendszereinek jelentéséről, teljesen más kérdés. A legtöbbjüknek valószínűleg meg sem fordult a fejében az a tény, hogy az alkimisták által használt nyelv a sajátjuk volt, és hogy azt félrevezető módon közölték, amire annak a kornak a veszélyei késztették őket, amelyben éltek, és nem olyan, mint a pogány beavatottak által használt misztériumnyelv, amit az alkimisták átfordítottak, és még egy réteg fátyolt borítottak rá.

Most pedig úgy áll a dolog, hogy mivel a régi alkimisták nem hagyták hátra a kulcsokat az írásaikhoz, azok rejtéllyé váltak egy régebbi rejtélyen belül. A Kabalah-t csak abban a fényben értelmezik és vizsgálják, amit a középkori misztikusok vetettek rá, nekik pedig rájuk kényszerített kereszténységükben egy teológiai dogmatikus maszkot kellett rátenniük minden ősi tanításra. Ennek eredményeként a mi modern európai és amerikai kabbalistáink közül minden misztikus a saját módján értelmezi a régi jelképeket, és a vele szemben állókat mindegyikük a 3-400 évvel ezelőtti rózsakeresztesekhez és alkimistákhoz utalja. A misztikus keresztény dogma az a központi örvény, ami elnyel minden pogány jelképet, a kereszténység pedig – a gnózis-ellenes kereszténység, a modern retorta, ami az alkimisták lombikját felváltotta – lepárolta a Kabalah, azaz a héber Zohar és más rabbinikus misztikus munkák minden felismerését. Most pedig idáig jutottunk: a titkos tudományok iránt érdeklődő tanulóknak el kell hinniük, hogy a jelképes „Örökkévaló”, Macroprosopos hatalmas szakállának minden szőrszála csupán a Názáreti Jézus földi pályafutásának történetére utal! Nekünk pedig azt mondják, hogy a Kabalah-t „először az angyalok kiválasztott csoportjának tanította” maga Jehovah, aki – az embernek azt kell gondolnia – szerénységből abban csupán a harmadik Sephiroth-tá tette magát, ráadásul nőneművé. Amilyen sok kabbalista van, olyan sok magyarázat létezik. Egyesek úgy hiszik – talán több okuk van erre, mint a többieknek –, hogy a Kabalah szubsztanciája az az alap, amelyre a szabadkőművesség épül, mivel a modern szabadkőművesség tagadhatatlanul az eredeti és okkult szabadkőművesség homályos és zavaros tükröződése, azon isteni szabadkőművesek tanításaié, akik a valóban emberfeletti Építők által emelt történelem- és vízözön előtti beavatási templomok misztériumait megalkották. Mások kijelentik, hogy a Zohar-ban kifejtett tanok pusztán a földi és világias rejtélyekre vonatkoznak, nincs több közük a metafizikai spekulációkhoz – mint a lélek, vagy az ember halál utáni élete – mint a mózesi könyvekhez. Megint mások – és ezek a valódi, hiteles kabbalisták, akik az útmutatásaikat beavatott zsidó rabbiktól kapták – azt állítják, hogy ha a középkori időszak két legműveltebb kabbalistája, John Reuchlin és Paracelsus különbözött vallási felekezetében – az előbbi a reformáció atyja, az utóbbi római katolikus, legalábbis megjelenésre – akkor a Zohar nem tartalmazhat sok keresztény dogmát vagy tanítást ilyen vagy olyan módon. Más szavakkal, azt tartják, hogy a kabbalista munkák számnyelve egyetemes igazságokat tanít – nem pedig egy valamelyik adott vallásét. Azoknak, akik ezt állítják, tökéletesen igazuk van, amikor azt mondják, hogy a Zohar-ban és más kabbalista irodalomban használt misztériumnyelv egykor, a kifürkészhetetlen ősidőkben az emberiség egyetemes nyelve volt. Viszont teljes tévedésben vannak, ha ezt a tényt azzal a tarthatatlan elmélettel kapcsolják össze, hogy ezt a nyelvet a zsidók fejlesztették ki, vagy az ő eredeti tulajdonuk volt, akiktől minden más nép átvette azt.

Tévedésben vannak, mert bár Simeon Ben Iochai rabbi Zohar (זהר ZHR), a ragyogás könyve valóban tőle származik – a fia, Eleazar rabbi, titkára, Abba rabbi segítségével elhunyt apja kabbalista tanításait egyetlen, Zohar-nak nevezett műbe szerkesztette össze –, de azok a tanítások nem Simeon rabbiéi voltak, ahogyan a Gupta Vidyâ megmutatja. Ezek olyan régiek, mint maga a zsidó nép, sőt, sokkal régebbiek. Röviden, azok az írások, amiket a jelenben Simeon rabbi Zohar-ja cím alatt ismerünk, nagyjából annyira eredetiek, mint amilyenek az egyiptomi kortáblák voltak, miután átadták azokat Eusebiusnak, vagy mint Szt. Pál Levelei, miután az „Anyaszentegyház” átvizsgálta és helyesbítette azokat.20/1

Vessünk egy gyors visszatekintő pillantást a történelemre és ugyanennek a Zohar-nak a megpróbáltatásaira, ahogyan azokat a megbízható hagyományból és dokumentumokból ismerjük. Nem szükséges megállnunk, hogy megvitassuk, vajon a Krisztus előtti vagy utáni első században íródott. Elegendő azt tudnunk, hogy mindig létezett a zsidók között egy kabbalista irodalom, hogy bár történelmileg csak a fogság idejéig követhető vissza, viszont kezdve Mózes Könyveitől a Talmudig ennek az irodalomnak a dokumentumait mindig is egyfajta misztériumnyelven írták, amik tulajdonképpen szimbolikus feljegyzések sorozatai voltak, amelyeket a zsidók egyiptomi és kaldeai szentélyekből másoltak le, csupán alkalmazva azokat saját népük történelmére – ha ezt történelemnek lehet nevezni. Most pedig, amit állítunk – és ezt nem tagadja még a legelfogultabb kabbalista sem – az az, hogy bár a kabbalista tanokat hosszú korszakokon keresztül, egészen a legrégebbi kereszténység előtti tanokig szájról-szájra adták tovább, és bár Dávid és Salamon lehettek nagy adeptusok közöttük, ahogyan állítják, viszont senki nem merte leírni azokat Simeon Ben Iochai idejéig. Röviden, a kabbalista irodalomban található tanításokat soha nem jegyezték fel írásban az első század előtt.

Ez a kritikust a következő megjegyzésre készteti: Miközben Indiában ott vannak a Védák és a brahmani irodalom leírva és megszerkesztve korszakokkal keresztény korunk előttről, maguk az orientalisták is rákényszerülnek, hogy elfogadjanak néhány ezer évet a legrégebbi kéziratok korára, miközben Mózes I. Könyvében található legfontosabb allegóriák megtalálhatók az évszázadokkal Krisztus előtt leírt babiloni táblákon, miközben az egyiptomi szarkofágok évente szolgáltatnak bizonyítékokat azoknak a tanításoknak az eredetéről, amiket a zsidók kölcsön vettek, és lemásoltak, mégis a zsidók egyistenhitét dicsőítik, és hányják minden pogány nép szemére, az úgynevezett keresztény Jelenések könyvét pedig minden más fölé helyezik, mint a napot az utcai gázlámpák fölé. Viszont tökéletesen jól ismert, miután minden kétséget vagy szőrszálhasogatást kizáróan megállapítást nyert, hogy nincs olyan kézirat, legyen akár kabbalista, akár talmudista, akár keresztény, ami eljutott a jelen korba, ami az első századnál korábbi korból származna, miközben ezt nyilvánvalóan soha nem lehet kijelenteni az egyiptomi papiruszokról vagy a kaldeai táblákról, vagy akár egyes keleti írásokról.

Korlátozzuk azonban a jelenlegi kutatásunkat a Kabalah-ra és főleg a Zohar-ra, amit Midrash-nak is neveznek. Ez a könyv, aminek a tanításait legelső alkalommal i.sz. 70 és 110 között állították össze, tudomásunk szerint elveszett, a tartalma pedig szétszóródott több, kisebb kézirat formájában, egészen a XIII. századig. Az elképzelés, hogy ez a spanyolországi Valladolid-ban lakó Moses de Leon összeállítása volt, aki Simeon Ben Iochai hamisítványaként sütötte el, képtelenség, és Munk jól elintézte, bár ő több modern betoldásra mutat rá a Zohar-ban. Ugyanakkor több mint biztos, hogy a jelenlegi Zohar Könyvét Moses de Leon írta, és a közös szerkesztésnek köszönhetően színezetében keresztényebb, mint sok eredeti keresztény mű. Munk ismerteti ennek az okát, azt mondva, nyilvánvalónak tűnik, hogy a szerző felhasznált ősi dokumentumokat, közöttük bizonyos Midraschim-et, vagyis hagyományok és bibliai magyarázatok gyűjteményeit, amelyekkel most már nem rendelkezünk.

Az is egy bizonyíték, hogy a Zohar-ban tanított ezoterikus rendszer ismerete tényleg nagyon későn jutott el a zsidókhoz, legalábbis, hogy addigra úgy elfelejtették, hogy a de Leon által bevezetett újítások és beszúrások nem váltottak ki bírálatokat, hanem hálásan fogadták azokat. Munk Tholuck-tól, egy zsidó szakértőtől idézi a következő információt: Haya Gaon, aki 1038-ban halt meg, tudomásunk szerint az első szerző, aki kifejlesztette (és tökéletesítette) a Sephiroth elméletét, és ő adta nekik azokat a neveket, amiket a Dr. Jellinek által használ kabbalista nevek között is megtalálunk. Moses Ben Schem-Tob de Leon, aki bensőséges kapcsolatot tartott a szíriai és kaldeai keresztény művelt írástudókkal, engedélyt kapott az utóbbiakon keresztül, hogy ismereteket szerezzen egyes gnosztikus írásokból.20/2

Továbbá, a Sepher Jetzirah-t (Teremtés Könyvét) – bár Ábrahámnak tulajdonítják, és bár a tartalmát tekintve nagyon régi – először a XI. században említi Jehuda Ho Levi (Chazari). Ez a kettő pedig, a Zohar és a Jetzirah minden további kabbalista munka tárháza. Most pedig lássuk, hogy magában a héber szent kánonban mennyire lehet megbízni.

 A „kabbala” szó a „kapni” szótőből ered, és azonos jelentése van a szanszkrit „Smriti”-vel („a hagyomány által kapott”-tal) – szóbeli tanítások rendszere, amelyet a papok egyik generációjától a következőre adják át, és ugyanez volt a helyzet a brahmani könyvekkel is, mielőtt azok kézirat formájában testet öltöttek volna. A kabbalista tanítások a zsidókhoz a kaldeaiaktól jutottak el, és ha Mózes ismerte a beavatottak őseredeti és egyetemes nyelvét, ahogyan minden egyiptomi pap ismerte, és így megismerkedett azzal a számszaki rendszerrel, amin az alapult, akkor írhatta ő – és azt mondjuk, írta is – az I. Könyvet és a többi „tekercset”. Az öt könyv, ami most Mózes Öt Könyve néven terjedt el, ráadásul nem is az eredeti mózesi feljegyzések.20/3 Nem is a régi héber szögletes betűkkel írták, és nem is a szamaritánus karakterekkel, mert mindkét abc Mózes idejénél későbbi dátumhoz tartozik, és a héber nem létezett – ahogyan most tudjuk – a nagy törvényadó idejében sem nyelvként, sem abc-ként.

Mivel nincs a kelet Titkos Tanításának feljegyzéseiben szereplő olyan állítás, amit a világ általánosságban valamelyest is értékesnek tekintene, és mivel ahhoz, hogy az olvasóval megértesse és őt meggyőzze, az embernek számára ismerős neveket kell idéznie, és olyan dokumentumokból származó érveket és bizonyítékokat kell használnia, amik mindenki számára elérhetők, a következő tények talán megmutathatják, hogy állításaink nem csupán az Okkult Feljegyzések tanításain alapulnak:

(1) A nagy orientalista és tudós, Klaproth határozottan tagadta az úgynevezett héber abc ősiségét azon az alapon, hogy a szögletes héber karakterek, amikkel a bibliai kéziratokat írták, és amiket mi is használunk a nyomtatásban, valószínűleg a palmüriai írásból származnak, vagy valamilyen más szemita abc-ből, és így a héber Bibliát pusztán héber szavak kaldeai hangátírásával írták le.

A néhai Dr. Kenealy helyesen jegyezte meg, hogy a zsidók és a keresztények

egy halott és szinte ismeretlen nyelv hangátírására támaszkodnak, ami olyan nehezen érthető, mint Asszíria hegyeinek ékírásos betűi.20/4

(2) A próbálkozások, hogy a szögletes héber karaktereket visszavezessék Esdras idejéig (i.e. 458), mind kudarcot vallottak.

(3) Azt állítják, hogy a zsidók az abc-jüket a babiloniaktól vették át a fogságuk alatt. Viszont vannak olyan tudósok, akik nem teszik a most ismert héber szögletes karaktereket az i.sz. IV. század végénél korábbi időpontra.20/5

A héber Biblia pontosan olyan, mintha Homéroszt nyomtatnánk ki, de nem görög, hanem angol betűkkel, vagy mint ha Shakespeare munkáit hangátírással burmai nyelven írnánk le.20/6

(4) Azoknak, akik azt tartják, hogy az ősi héber ugyanaz, mint a szíriai vagy kaldeai, látniuk kell, mi hangzik el Jeremiás könyvében, ahol az Úr azzal fenyegeti meg Izrael házát, hogy ellene vezeti a kaldeaiak hatalmas és ősi népét:

Egy nemzet, amelynek nyelvét nem tudod, és nem érted, mit beszél!20/7

Ezt Walton püspök idézi20/8 azzal a feltételezéssel szemben, hogy a kaldeai és a héber azonosak, és hogy megoldja ezt a kérdést.

(5) Mózes valódi héberje elveszett a hetven éves fogság után, amikor az izraelitákat visszavitték magukkal a kaldeaiak, és beoltották őket saját nyelvükkel, az összeolvadás pedig a kaldeai egy dialektus-változatát eredményezte, egy nagyon kicsit átszínezte azt a héber, ami attól az időtől kezdve megszűnt beszélt nyelv lenni.20/9

Ami azt az állításunkat illeti, hogy a jelenlegi Ószövetség nem tartalmazza Mózes eredeti könyveit, a következő tények bizonyítják:

(1) A szamaritánusok elutasították a zsidó kanonizált könyveket és azok „Mózes törvényeit”. Nincsen meg nekik sem Dávid Zsoltárjai, sem a Próféták, sem a Talmud, sem a Mishna, semmi, Mózes valódi könyvein kívül, és teljesen más összeállításban.20/10 Azt mondják, hogy Mózes és Joshua könyveit a felismerhetetlenségig eltorzították a talmudisták.

(2) Cochin (Dél-India) „fekete zsidóinak” – akik semmit nem tudnak a babiloni fogságról vagy a tíz „elveszett törzsről” (az utóbbiak csupán a rabbik kitalációi), ami azt bizonyítja, hogy ezeknek a zsidóknak i.e. 600 előtt kellett Indiába érkezniük – megvannak maguk Mózes Könyveik, amiket senkinek sem mutatnak meg. Ezek a könyvek és törvények pedig rendkívüli mértékben különböznek a jelenlegi kézirattekercsektől. Nem is a (félig kaldeai, félig palmüriai) szögletes héber betűkkel írták azokat, hanem archaikus betűkkel, ahogyan egyikük biztosított bennünket, olyan betűkkel, amik mindenki számára ismeretlenek, őket és néhány szamaritánust kivéve.

(3) A Krím karaim-zsidói – akik Izrael, vagyis a szadduceusok valódi fiai leszármazottainak nevezik magukat – elutasítják a zsinagóga Tóráját és Mózes Öt Könyvét, elutasítják a zsidók Sabbath-ját (a pénteket tartják), soha nem fogják elfogadni sem a Próféták Könyvét, sem a Zsoltárokat, semmit a saját Mózes Könyveiken és azon kívül, amit az egyetlen és valódi törvénynek neveznek.

Ez világossá teszi, hogy a zsidók Kabalah-ja csupán a kaldeaiak Titkos Tanításának eltorzult visszhangja, és hogy a valódi Kabalah csak a kaldeai Számok Könyvében található meg, ami most néhány perzsa szufi birtokában van. Az ókor minden népének megvoltak a maguk hagyományai, amelyek az árja Titkos Tanításon alapultak, és minden nép a mai napig saját fajának egyik bölcsét emlegeti, aki megkapta az őseredeti kinyilatkoztatást egy többé-kevésbé isteni lénytől, és lejegyezte azt az ő parancsára. Így volt ez a zsidóknál is, ahogyan minden más népnél is. Megkapták okkult kozmogóniájukat és törvényeiket a beavatott Mózesüktől, és mára teljesen megcsonkították azokat.

Âdi a mi tanításunkban minden első ember általános neve, vagyis az első beszélő fajoké, a hét körzet mindegyikében – valószínűleg innen ered az „Ad-am”. Az ilyen első emberekről pedig minden népben úgy hiszik, hogy tanítást kaptak a teremtés isteni misztériumairól. Így a szabeusok (a szufi munkákban megőrzött hagyományok szerint) azt mondják, hogy amikor a „harmadik első ember” elindult Indiával szomszédos országából Bábelbe, egy fát20/11 adtak neki, majd egy másik és egy harmadik fát, amelyeknek a leveleire voltak feljegyezve minden faj történelme. A „harmadik első ember” azt jelentette, aki a harmadik gyökérfajhoz tartozott, a szabeusok viszont Ádámnak nevezik. Felső-Egyiptom arabjai és általában a mohamedánok feljegyeztek egy hagyományt, amely szerint Azaz-el angyal egy üzenetet hoz Isten Bölcsességvilágából Ádámnak, amikor csak újraszületik. Ehhez a szufik magyarázatában hozzáteszik, hogy ezt a könyvet megkapja minden Seli-Allah („Isten kiválasztottja”) a bölcs emberei számára. A történetet a kabbalisták úgy mesélik el, hogy a könyvet Ádám megkapta a bukása előtt (egy misztériumokkal, jelekkel és eseményekkel teli könyvet, amik voltak, vannak és lesznek), és elvette azt Raziel angyal Ádám bukása után, de ismét visszakapta, nehogy az emberek elveszítsék annak bölcsességét és utasításait. Ezt a könyvet Ádám átadta Seth-nek, aki Enoch-nak, aki Ábrahámnak, és így tovább egymás után minden generáció legbölcsebb emberének, és ez minden népre, nem pedig kizárólag a zsidókra vonatkozik. Berosus ugyanis elmondja, hogy Xisuthrus összeállított egy könyvet, amit istenének a parancsára írt meg, amely könyvet eltemették Zipara-ban20/12 vagy Sippara-ban, a Nap Városában, Ba-bel-on-ya-ban, és csak hosszú idővel később ásták ki, és helyezték el Belos templomának alapjába. Ez az a könyv, amiből Berosus az istenek és hősök vízözön utáni dinasztiáinak történetét vette. Ælian (a Nimródban) beszél egy sólyomról (a Nap jelképe), aki a kezdeti időkben hozott az egyiptomiaknak egy könyvet, ami a vallásuk bölcsességét tartalmazta. A szabeusok Sam-Sam-ja szintén egy Kabalah, ahogyan az arab Zem-Zem (A bölcsesség kútja) is.20/13

Egy nagyon művelt kabbalista azt mondta nekünk, Seyffarth azt állítja, hogy a régi egyiptomi nyelv csak a régi héber, vagy egy szemita dialektus volt, és a mi levélírónk úgy gondolja, hogy ezt be is bizonyítja azzal, hogy elküld „mintegy 500 közös szót” a két nyelvben. Számunkra azonban ez nem jelent meggyőző bizonyítékot. Ez csak azt mutatja, hogy a két nép együtt élt évszázadokon keresztül, és hogy mielőtt átvették a kaldeait fonetikus nyelvükként, előtte a régi koptot vagy egyiptomit használták. Az izraelita szentírások rejtett bölcsességüket az őseredeti bölcsesség-vallásból vették, ami a többi szentírásnak is a forrása volt, csak éppen szomorú módon lealacsonyították azzal, hogy ennek a Földnek a dolgaira és rejtélyeire alkalmazzák azok helyett, amik a magasabb, örökkévaló, bár láthatatlan szférákban találhatók. Népük történelme, ha egyáltalán beszélhetnek bármilyen függetlenségről, mielőtt visszatértek a babiloni fogságból, nem vezethető vissza Mózes idejénél régebbi időszakra. Ábrahám nyelve – ha Zeruan-ról (Szaturnusz, az idő jelképe, a „Sar”, „Saros” egy „ciklus”) elmondható, hogy bármilyen nyelve is volt – nem héber volt, hanem kaldeai, esetleg arab, de még valószínűbb, hogy valamilyen régi indiai dialektus. Ezt számos bizonyíték mutatja, néhányat közülük itt ismertetünk. Tényleg csak azért, hogy megörvendeztessük a bibliai időszámítás makacs és önfejű hívőit, ha bolygónk éveit belenyomorítjuk egy 7000 éves Prokrusztész-ágyba, teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy a hébert nem lehet régi nyelvnek nevezni pusztán azért, mert Ádám állítólag azt használta az Édenkertben. Bunsen az Egypt’s Place in Universal History-ban azt mondja, hogy:

A kaldeai törzsben azonnal kapcsolatba került Ábrahámmal, megtaláljuk az ember leszármazásaként eltorzított és félreértett időpontoknak vagy korszakok számainak az emlékeit. Az ábrahámi visszaemlékezések legalább három évezreddel nyúlnak vissza Jákob nagyapjának idején.20/14

A zsidók Bibliája mindig is ezoterikus könyv volt a titkos jelentésében, de ez a jelentés nem maradt végig egy és ugyanaz Mózes ideje óta. Figyelembe véve a korlátozott helyet, amit erre a témára szentelhetünk, értelmetlen megpróbálni bármi olyasmit megpróbálni, mint az úgynevezett Mózes Öt Könyve viszontagságainak részletes története, azonkívül a történet túlságosan is jól ismert, hogy hosszas értekezésre legyen szükség. Bármi volt, vagy nem volt, a mózesi Teremtés Könyve – a Genezistől a prófétákig – és napjaink Mózes Öt Könyve nem ugyanaz. Elegendő elolvasni Erasmus, vagy akár Sir Isaac Newton bírálatait, hogy tisztán lássuk: a héber szentírásokat tucatszor megváltoztatták és átalakították, elveszítették és újraírták Ezra ideje előtt. Lehet, hogy magáról Ezra-ról egy napon kiderül, hogy ő Azara, a tűz- és a napisten kaldeai papja, egy renegát, aki azon vágyából, hogy uralkodó legyen, és hogy kormányzatot hozzon létre, visszaállította a régi elveszett zsidó könyveket a maga módszere szerint. Ez könnyű dolog volt, mert valaki versbe szedte az ezoterikus számok titkos rendszerében vagy jelképrendszerében, hogy összerakja a szórványos könyvekben található eseményeket, amiket különböző törzsekben megőriztek, és hogy azokból egy szemmel láthatóan harmonikus elbeszélést állítson össze a teremtésről és a zsidó faj fejlődéséről. Rejtett jelentésében azonban, az Első Könyvtől az Ötödik Könyv utolsó szaváig, az Öt Könyv a nemek jelképes története és a fallicizmus apoteózisa, csillagászati és fiziológiai megszemélyesítések keretében.20/15 Elrendezése azonban csak látszólagos, az emberi kéz, amely megjelenik minden pillanatban, megtalálható „Isten Könyvében” mindenhol. Ebből következik, hogy az Első Könyv Edom királyait az előtt tárgyalja, hogy bármilyen király is uralkodott volna Izraelben, hogy Mózes feljegyzi saját halálát, és Áron kétszer hal meg, és két különböző helyen temetik el, hogy más apróságot ne is említsünk. A kabbalista számára ezek apróságok, mert tudja, hogy mindezek az események nem a történelem részei, hanem egyszerűen a lepel, amit a különböző fiziológiai sajátosságok betakarására és elrejtésére terveztek. Az őszinte keresztény számára azonban, aki mindezeket a „példabeszédeket” teljes bizalommal elfogadja, nagyon is sokat számít. Lehet, hogy Salamont nagyon helyesen tekintik mítosznak20/16 a szabadkőművesek, mivel semmit nem veszítenek vele, mert az összes titkuk kabbalista és allegorikus – legalábbis azon kevesek számára, akik megértik azokat. A keresztény számára azonban feladni Salamont, Dávid fiát, akitől Jézus leszármazik, valódi veszteséget jelent. Az viszont egyáltalán nem nyilvánvaló, hogyan tudnak még a kabbalisták is nagy ősiséget tulajdonítani a régi bibliai tekercsek héber szövegeinek, amikkel most a tudósok rendelkeznek. Az ugyanis biztosan egy történelmi tény, ami maguknak a zsidóknak és hasonlóképpen a keresztényeknek a beismerésén alapul, hogy:

A szentírások, miután megsemmisültek Nabukodonozor fogsága alatt, Esdras, a levita, a pap Artaxerxes-nek, a perzsák királyának idején miután sugalmazást kapott prófécia segítségével, ismét visszaállította az ősi szentírások egészét.20/17

Az embernek nagyon erősen kell hinnie „Esdras-ban”, és különösen a jóhiszeműségében, hogy elfogadja a most létező másolatokat eredeti mózesi könyvekként, mert:

Feltételezve, hogy a másolatok, vagy inkább az átiratok, amiket Hilkiah és Esdras, valamint különböző névtelen szerkesztő készített, tényleg igaziak és eredetiek voltak, azokat Antiochus-nak teljesen meg kellett semmisítenie. Az Ószövetség változatait pedig, amik jelenleg léteznek, Júdásnak vagy valamilyen ismeretlen szerkesztőknek kellett készíteniük, valószínűleg a Hetven görögjéből, jóval Jézus megjelenése és halála után.20/18

A Biblia ezért, ahogyan most van (tehát a héber szövegek), pontosságában a Septuaginta eredetiségétől függ. Ismételten azt mondják, hogy ezt csodálatos módon a Hetven írta görögül, és mivel az eredeti példány elveszett azóta, a mi szövegeinket fordítják vissza héberre arról a nyelvről. De a bizonyítékok körben forgatása közepette nekünk még egyszer meg kell bíznunk két zsidó – Josephus és Alexandriai Philo Judæus – jóhiszeműségében, mivel ez a két történész az, akik szemtanúi voltak annak, hogy a Septuaginta-t az elbeszélt körülmények között írták. És mégis, éppen ezek a körülmények azok, amik nagyon keveset számítanak abban, hogy az embernek bizalmat sugalljanak. Mert mit is mond Josephus nekünk? Azt mondja, hogy Ptolemaiosz Philadelphus azt kívánva, hogy a héber törvényt görögül olvashassa, írt Eleazar-nak, a zsidók főpapjának, és azt kérte tőle, hogy küldjön hozzá hat-hat embert mind a tizenkét törzsből, akiknek majd el kell készíteniük a fordítást számára. Ezután egy tényleg csodálatos történet következik – amit Aristeas kegyeskedett leírni – erről a 72 emberről Izrael tizenkét törzséből, akiket bezártak egy szigetre, és akik összeszerkesztették a fordításukat pontosan 72 nap alatt, stb.

Mindez rendkívül tanulságos, és az embernek nagyon kevés oka lenne kételkedni a történetben, ha a „tíz elveszett törzs” nem játszana benne szerepet. Hogyan tudtak ezek a törzsek, amelyek i.e. 700 és 900 között elvesztek, mindannyian hat embert küldeni néhány évszázaddal később, hogy kielégítsék Ptolemaiosz szeszélyét, majd ismét azonnal eltűnni a színről utána? Kész csoda, tényleg.

Mindazonáltal elvárják tőlünk, hogy az olyan dokumentumokat, mint a Septuaginta, fogadjuk el közvetlen isteni kinyilatkoztatást tartalmazóknak: dokumentumokat, amelyeket olyan nyelven írtak, amiről senki nem tud semmit, olyan szerzők írtak, akik gyakorlatilag mitikusak, és olyan időpontokban írtak, amelyekre senki még csak megvédhető feltételezést sem tud mondani, dokumentumokat, amelyeknek eredeti példányaiból mára még csak egy cafat sem maradt. Mégis, az emberek kitartanak amellett, hogy az ősi héberről beszéljenek, mintha lett volna bárki is a világon, aki akár egyetlen szót is ismerne belőle. Tényleg annyira kevéssé volt ismert a héber, hogy mind a Setuaginta-t, mind az Újszövetséget egy pogány nyelven (görögül) kellett megírni, és erre senki nem adott jobb okot, mint amit Hutchinson mond, nevezetesen, hogy a Szentlélek úgy döntött, hogy az Újszövetséget görögül kell megírni.

A héber nyelvet úgy tekintik, hogy az nagyon régi, viszont nem létezik sehol, semmilyen nyoma a régi műemlékeken, még Kaldeában sem. Ezen ország romjain talált különböző típusú, nagyszámú felirata között:

egyetlen héber kaldeai nyelvű betűt nem találtak soha, sem egy egyszerű, hiteles medált vagy drágakövet nem fedeztek fel ezzel az újmódi betűkészlettel, amit akár csak Jézus idejéig vissza lehetne vezetni.20/19

Az eredeti Dániel Könyvét olyan dialektusban írták, ami a héber és az arámi keveréke, még csak nem is kaldeai, néhány, később beszúrt vers kivételével. Sir W. Jones és más orientalisták szerint Perzsia legrégibb felfedezhető nyelvei a kaldeai és a szanszkrit, és semmi nyoma ezekben a „hébernek”. Nagyon meglepő lenne, ha lenne ilyen nyom, mert a filológusok által ismert héber nem tehető i.e. 500-nál korábbra, a betűkészlete pedig egy még jóval későbbi időszakhoz tartozik. Így, miközben a valódi héber betűkészlet, ha nem is veszett el teljesen, mindazonáltal olyan reménytelenül átalakult –

Az abc puszta szemrevételezése megmutatja, hogy azt átformálták és szabályossá tették, amely során a betűk némelyikének jellemző jegyeit elhagyták azért, hogy szögletesebbekké és egységesebbekké tegyék azokat20/20 –,

hogy egy beavatott szamaritánus rabbi vagy egy „Jain” kivételével senki ne tudja olvasni, a mazoreti pontok új rendszere szfinx-szerű rejtvénnyé vált mindenki számára. A pontozást most mindenhol megtaláljuk valamennyi későbbi kéziratban, és ennek segítségével egy szövegből bármi kihozható, egy héber tudós bármilyen értelmezést bele tud vinni a szövegekbe, amit csak akar. Kenealy által ismertetett két példa elegendő lesz:

Mózes I. Könyve, XLIV. 21-ben ezt olvassuk:

Nafthali, gyorslábú szarvas, az ő beszéde kedves.

Csupán a pontok kevés átrendezésével Bochart erre változtatja a szöveget:

Nafthali, egy szétterülő fa, amely gyönyörű ágakat bocsát ki.

Ugyanígy a Zsoltárok XXIX. 9-ben szereplő

Az Úr szava megborjaztatja a nőstény szarvasokat, lehántja az erdőket,

helyett Lowth püspök ezt adja meg:

Az Úr szava megrázza a tölgyest, és lehántja az erdőket.

A héberben ugyanaz a szó jelenti az „Urat” és a „semmit”, stb.20/21

A néhány kabbalista által tett kijelentéssel kapcsolatban, amely szerint az ősidőkben egyetlen tudás és egyetlen nyelv volt, osztozunk ebben az állításban, és nagyon igaz. Csak hozzá kell tenni, hogy a dolgok világosak legyenek, hogy ez a tudás és nyelv egyaránt ezoterikus volt az atlantisziak elmerülése óta. A Bábel tornya mítosz erre a kényszerített titoktartásra utal. A bűnbe eső embert többé már nem tekintik megbízhatónak, hogy megkapjon ilyen tudást, és mivel az egyetemes, korlátozottá válik a kevesek számára. Így az „egy ajkat” – vagyis a misztérium nyelvet – fokozatosan megtagadják az egymást követő generációk, és minden nép külön-külön a saját népi nyelvére korlátozódik. Elfelejtve az őseredeti bölcsesség-nyelvet, azt állították, hogy az Úr – Java Aleim misztériumainak egyik fő ura vagy hierophantja – összezavarta az egész világ nyelveit, és így a bűnösök többé már nem tudják megérteni egymást. Azonban maradtak beavatottak minden vidéken és népben, és az izraelitáknak minden más néphez hasonlóan megvoltak a képzett adeptusaik. Az egyik kulcs ehhez az egyetemes tudáshoz egy tisztán geometriai és numerikus rendszer, minden nagy nép abc-jében minden betűnek megvan a számértéke,20/22 továbbá a szótagok permutációjának és a szinonimáknak olyan rendszere, amit tökéletességre vittek az indiai okkult módszerekben, és amit a héberek nyilvánvalóan nem tettek meg. Ugyanezt a rendszert, amely tartalmazza a geometria és a számrendszer elemeit, használták a zsidók ezoterikus világnézetük elrejtése céljából egy könnyen érthető és nemzeti egyistenhitű vallás maszkja alá. Az utolsók, akik tökéletesen ismerték a rendszert, a művelt és „istentagadó” szadduceusok voltak, a farizeusok nagyravágyásának és a Babilonból hozott zavaros elképzeléseiknek legnagyobb ellenségei. Igen, a szadduceusok, az illuzionisták, akik azt tartották, hogy a lélek, az angyalok és minden hasonló lény csupán illúziók, mert időlegesek – így mutatva be, hogy egyek az keleti ezoterizmussal. Mivel pedig elutasítottak minden könyvet vagy szentírást Mózes törvényének kivételével, úgy tűnik, hogy ez utóbbinak nagyon különbözőnek kellett lenni a mai változattól.20/23

A továbbiakat teljesen a kabbalistáinkra való tekintettel írjuk le. A nagy tudósok – néhányan tagadhatatlanul azok – mindazonáltal tévednek, ha a talmudi növekedés fűzfáira akasztják hitük hárfáját – a héber tekercsekre, akár szögletes, akár pontozott karakterűek is legyenek, amik most közkönyvtárainkban, múzeumainkban, vagy akár írástörténészeink gyűjteményeiben vannak. Nem maradt egy fél tucatnál több példány a valódi mózesi héber tekercsekből az egész világon. Azok pedig, akik ezeknek a birtokában vannak – ahogyan néhány oldallal korábban jeleztük –, nem fognak megválni tőlük, vagy akár csak megengedni, hogy bármilyen szempontból megvizsgálják őket. Hogy tud akkor bármilyen kabbalista is elsőséget kérni a héber ezoterizmusnak, és azt mondani, amit a levelezőink mondanak, hogy „a héber egy sokkal távolibb múltból ered, mint bármi más [akár az egyiptomi, de még a szanszkrit is!], és hogy ez volt a forrás, vagy legközelebb áll a régi eredeti forráshoz, mint bármi más”?20/24

Ahogyan a levelezőnk mondja: „Minden nappal egyre meggyőzőbbé válik a számomra, hogy a messzi múltban volt egy hatalmas civilizáció óriási tudással, amelynek egy közös nyelve volt az egész földön, amelynek a lényegét fel lehet tárni a mai napig létező töredékekből”.

Bizony, tényleg létezett egy hatalmas civilizáció és egy még hatalmasabb titkos műveltség és tudás, amelynek teljes területét soha nem lehet felfedezni csupán a geometriával és a Kabalah-val, mert hét kulcs van az óriási bejárati ajtóhoz, és sem egy, de még két kulcs sem nyitja ki soha eléggé annyira, hogy futó pillantásnál többet láthassunk, hogy mi van odabenn.

Minden tudósnak tisztában kell lennie azzal, hogy két különálló stílus – úgymond két iskola – követhető nyomon világosan a héber szentírásokban: az elohista és a jehovista. Az ezekhez tartozó részek annyira egymásba olvadtak, a későbbi kezek olyan tökéletesen összekeverték azokat, hogy gyakran minden külső jellegzetességük elveszik. Viszont azt is tudjuk, hogy a két iskola egymással ellentétes volt, hogy az egyik ezoterikus, a másik exoterikus vagy teológiai doktrínákat tanított. Az egyikben, az elohistában látnokok (Roch) voltak, míg a másikban, a jehovistában próféták (Nabhi),20/25 és hogy az utóbbiak – akik később rabbikká váltak – általában csak névlegesen voltak próféták, hivatali tisztségüknél fogva, ahogyan a pápát tévedhetetlennek és Isten sugalmazott helytartójának nevezik. Egyébként az elohisták „Elohim-on” „erőket” értenek, Istenségüket pedig – ahogyan a Titkos Tanításban is – a természettel azonosítják, míg a jehovisták Jehovah-ból egy személyes kinti Istent csináltak, és a fogalmat egyszerűen fallikus jelképként használták, és többen közülük titokban nem is hittek még a metafizikai, absztrakt természetben sem, és mindent a földi léptékre összegeztek. Végül, az elohisták az embert az Elohim testet öltő isteni képmásává tették, aki minden teremtésben elsőként áradt ki, a jehovisták pedig utolsóként mutatják be, az állati teremtés megkoronázásaként, ahelyett, hogy a földön létező minden érző élet vezetője lenne. (Ezt néhány kabbalista megfordítja, de a megfordítás a szövegekben szándékosan elkövetett zavarkeltésnek köszönhető, különösen Mózes I. Könyvének első négy fejezetében.)

Vegyük a Zohar-t, és keressük meg benne az Ain Soph-ra, a nyugati vagy szemita Parabrahman-ra vonatkozó leírást. Melyik bekezdése az, amely annyira közel áll a vedantista elképzeléshez, mint a következő:

A teremtés [a kibontakozott univerzumé] annak az öltözéke, aminek nincs neve, az öltözéket az Istenség saját anyagából szőtte.20/26

Ain vagy a „semmi” és a Mennyei Ember között létezik azonban egy Személytelen Első Ok, amiről ezt mondják:

Mielőtt AZ bármilyen alakot adott volna ennek a világnak, mielőtt bármilyen formát hozott volna létre, AZ egyedül volt, forma nélkül, bármi másra való hasonlóság nélkül. Ki tudná tehát megérteni AZt, milyen volt AZ a teremtés előtt, mivel AZ forma nélküli volt? Ebből eredően tilos AZt bármilyen formában, bármihez hasonlítva ábrázolni, még Annak a szent nevét is egy egyszerű betűvel vagy egy egyszerű ponttal is.20/27

Az ezt követő mondat azonban nyilvánvalóan egy későbbi beszúrás, mert a figyelmet egy teljesen ellentétes dologra hívja fel:

Erre pedig a következő szavak (Mózes V. 4.15.) utalnak: „Semmi alakot nem láttatok akkor, a mikor a tűznek közepéből szólott hozzátok az Úr”.

Ez azonban Mózes V. Könyvének IV. fejezetére hivatkozik, míg az V. fejezetben Istent úgy említik, mint akik „szemtől szembe” beszél az emberekkel, ami nagyon otromba dolog.

A Bibliában nem egy Jehovah-nak adott név utal valahogyan akár Ain-Soph-ra, akár a Kabalah Személytelen Első Okára (ami a Logosz), viszont ezek mind a Kiáradásokra utalnak.

Ezt mondja:

Azért, hogy mégis felfedje magát előttünk, a rejtettek rejtettje kiküldte a Tíz Kiáradást [Sephiroth-ot], amit Isten formájának, a Mennyei Ember formájának neveznek, viszont mivel ez a fénylő forma túlságosan ragyogó volt a szemünknek, egy másik formát kellett felöltenie, vagyis egy másik öltözéket kellett magára vennie, ami az Univerzum. Ezért az Univerzum, vagyis a látható világ az Isteni Szubsztancia további kiterjesztése, és a Kabalah-ban „Isten Öltözékének” nevezik.”20/28

Ez minden hindu Purâna, különösen a Vishnu Purâna tanítása. Vishnu áthatja az Univerzumot, és Ő az Univerzum, Brahmâ belép a Világtojásba, és az Univerzumként árad ki belőle, Brahmâ még meg is hal vele együtt, és csak Brahma marad, a személytelen, örökkévaló, nem-született és nem-minősíthető. A kaldeaiak és később a zsidók Ain-Soph-ja kétségtelenül a védikus Istenség másolata, míg a „Mennyei Ádám”, a Makrokozmosz, ami egyesíti magában a lények összességét, és ami a látható világegyetem Esse-je, eredetijét a Purâna-i Brahmâ-ban fedezzük fel. A Sôd-ban, „a Törvény titkában” az ember azokat a kifejezéseket ismeri fel, amiket a Gupta Vidyâ, a titkos tudás legrégebbi töredékei használnak. Nem túlságosan kockázatos azt mondani, hogy még egy saját rabbinusi héberében teljesen jártas rabbi is csak akkor érti meg teljesen annak titkait, ha tanulmányait kiegészítette a hindu filozófiák komoly megismerésével. Vizsgáljuk meg példaként a Dzyan Könyve I. Stanzáját.

A Zohar előfeltételként felállít – ahogyan a Titkos Tanítás is – egy egyetemes, örökkévaló Lényeget, ami passzív – mert abszolút – mindabban, amit az ember jellegzetességnek nevez. A keletkezés előtti vagy kozmosz előtti Hármasság puszta metafizikai absztrakció. Egy háromszoros létezés elképzelése egy Ismeretlen Isteni Lényegben olyan régi, mint a beszéd és a gondolkodás. Hiranyagarbha, Hari és Shankara – a Teremtő, a Fenntartó és a Pusztító – a három megnyilvánult jellegzetessége, amelyek megjelennek és eltűnnek a kozmosszal együtt, úgymond a látható háromszög az örökké láthatatlan kör síkján. Ez a gondolkodó emberiség őseredeti alapelképzelése, a pythagoraszi háromszög, amely az örökké rejtett monádból vagy a központból árad ki.

Platón beszél róla, Plotinus pedig ősi tanításnak nevezi, amihez Cudworth megjegyzi, hogy:

Mivel Orpheus, Pythagorasz és Platón, akik mindannyian az isteni létezés hármasságát hirdették, tanításukat kétségtelenül az egyiptomiaktól vették, ezért ésszerűen feltételezhető, hogy az egyiptomiak pedig az őket megelőzőktől.20/29

Az egyiptomiak a háromságukat biztosan az indiaiaktól vették át. Wilson helyesen jegyzi meg:

Mivel a görög magyarázatok, de az egyiptomiak is, sokkal zavarosabbak és elégtelenebbek, mint a hindukéi, az a legvalószínűbb, hogy közöttük találjuk meg a leginkább eredeti tanítást, valamint a legmódszeresebb és legkifejezőbb formát.20/30

Tehát ez a jelentése:

Egyedül a sötétség töltötte meg a határtalan mindenséget, mert az Atya, az Anya és a Fiú újra egy volt.”20/31

Tér volt, és örökké van, még a manvanata-k között is. Az Univerzum kozmosz előtti állapotában ismét homogén és egyedüli volt – megjelenési formáin kívül. Ez egy kabbalista, és most már keresztény tanítás is.

Ahogyan a Zohar-ban folyamatosan megjelenik, a Végtelen Egység vagy Ain Soph állandóan az emberi gondolkodáson és megítélésen kívül helyezkedik el, a Sepher Jetzirah-ban pedig Isten Szellemét – a Logoszt, nem pedig magát az Istenséget – látjuk, amit Egynek neveznek.

Egy az élő Isten Szelleme… aki örökké él. Hang, Szellem [a Szellemé] és az Ige: ez a Szentszellem.20/32

és a Négyesség. Ebből a Kockából árad ki az egész Kozmosz.

A Titkos Tanítás ezt mondja:

Életre hívódik. A misztikus Kocka, amelyben a Teremtő Gondolat nyugszik, a megnyilvánuló mantra [vagy tagolt beszéd – Vâch] és a szent Purusha [mindkettő a prima matéria sugárzása] az örökkévalóságban, az isteni szubsztanciában létezik szunnyadó állapotban

– a pralaya folyamán.

A Sepher Jetzirah-ban pedig, amikor a Három-az-Egybent a létezésbe kell hívni – Shekinah, a Kozmoszbeli első ragyogás vagy sugárzás megnyilvánulásával – „Isten Szelleme”, vagyis az Egyes Szám20/33 megtermékenyíti és felébreszti a duális potenciát, a Kettes Számot, a levegőt, és a Hármas Számot, a vizet. Ezekben „sötétség és üresség, híg iszap és ürülék van” – ami a Káosz, a Tohu-Vah-Bohu. A levegő és a víz bocsátja ki a Négyes Számot, az étert vagy tüzet, a Fiút. Ez a kabbalista Négyesség. Ez a Négyes Szám, ami a megnyilvánult Kozmosz, az Egy, vagy a Teremtő Isten, a hinduknál az „Ősi” Sanat, a Védák Prajâpati-ja és a brahmanok Brahmâ-ja, a mennyei Androgün, mivel csak azután válik férfivé, amikor két testbe osztotta magát, Vâch-ra és Virâj-ra. A kabbalistáknál először ő a Jah-Havah, csak később válik Jehovah-vá, Virâj-hoz, az őspéldányához hasonlóan, amikor önmagát, mint Adam Kadmont szétválasztja Ádámmá és Évává a forma nélküli világban, Káinná és Ábellé a félig tárgyiasult világban, végül Jah-Havah-vá, vagy férfivá és nővé vált Enoch-nál, Seth fiánál.

Ugyanis a Jehovah összetett név valódi jelentése – amivel magánhangzók nélkül szinte bármit megtehetünk – ez: férfiak és nők, vagyis a két nemből álló emberiség. Mózes I. Könyve első fejezetétől a negyedik fejezet végéig minden név egy másik név permutációja, és minden személyiség ugyanakkor valaki más is. Egy kabbalista Jehovah-t nyomon követi a földi Ádámtól Seth-ig, Ádám harmadik fiáig, vagy inkább a fajig.20/34 Így Seth a férfi Jehovah, Enos pedig – aki Káin és Ábel egyik permutációja – a férfi és nő Jehovah, vagyis az emberiségünk. A hindu Brahmâ-Virâj, Virâj-Manu és Manu-Vaivasvata lányával és feleségével, Vâch-csal mutatja a legnagyobb analógiát ezekkel a személyiségekkel – bárki számára, aki veszi a fáradságot, hogy témát mind a Bibliában, mind a Purâna-kban tanulmányozza. Brahmâ-ról azt mondják, hogy önmagát teremtette meg Manuként, és hogy eredeti énjéből született és azzal azonos, miközben létrehozta a női részt, Shata-rûpâ-t (száz alakút). Ebben a hindu Évában, „minden élőlény anyjában” Brahmâ Virâj-t teremtette meg, aki önmaga, de egy alacsonyabb szinten, ahogyan Káin is Jehovah egy közbülső szinten: mindketten a harmadik faj elő férfiúi. Ugyanezt az elgondolást mutatja Isten héber neve (יהוה). Jobbról balra olvasva „Jod” (י) az atya, „He” (ה) az anya, „Vau” (ו) a fiú, és „He” (ה) a szó végén megismételve a nemzés, a születés, az anyagiság. Ez biztosan elegendő ok, amiért a zsidók és a keresztények Istenének személyesnek kell lennie, mint ahogyan az ortodox, exoterikus hindu Brahmâ-nak, Vishnu-nak vagy Shiva-nak is.

Így egyedül a JHVH fogalom – amit most az „Egy Élő [férfi] Isten” neveként fogadnak el – megadja, ha komolyan tanulmányozzuk, nemcsak a létezés (bibliai értelemben) egész misztériumát, hanem az okkult teogóniáét is, a legmagasabb isteni lénytől, a sorrendben a harmadiktól kezdve le az emberig. Ahogyan a legjobb héberológus kimutatta:

A היה, vagy Hâyâh, vagy E-y-e igenév jelentése lenni, létezni, míg a חיה, vagy Châyâh, vagy H-y-e jelentése élni, mint a létezés mozgása.20/35

Ebből következően Éva a természet fejlődését és soha nem szűnő „valamivé válását” jelenti. Ha pedig vesszük a szinte lefordíthatatlan szanszkrit szót, a Sat-ot, ami az abszolút, megváltoztathatatlan Létezés vagy Lét-ség leglényegét jelenti – ahogyan egy kiváló hindu okkultista lefordította –, nem fogunk találni egyenértékű fogalmat egyetlen nyelvben sem, de tekinthetjük úgy, hogy a leginkább hasonlít „Ain-ra”, vagy „En-Soph-ra”, a Határtalan Létezésre. Ekkor a Hâyâh fogalom, a „lenni”, mint passzív, változatlan, mégis megnyilvánult létezés talán megadható a szanszkrit Jîvâtmâ-val, a lélek egyetemes életével annak másodlagos és kozmikus jelentésében, míg a Châyâh, „élni”, mint a „létezés mozgása” egyszerűen a prâna, az állandóan változó élet, annak tárgyiasult értelmében. Ennek a harmadik kategóriának az élén találja meg az okkultista Jehovah-t – az Anyát, Binah-t és az Atyát, Arelim-et. Ezt világossá teszi a Zohar, amikor a Sephira-k kiáradását és fejlődését elmagyarázza. Először Ain Soph, utána Shekinah, a Végtelen Fény Öltözéke vagy Fátyla, majd Sephira vagy Kadmon, és így megalkotva a negyediket, a szellemi szubsztancia árad elő a Végtelen Fényből. Ezt a Sephira-t Koronának, Kehter-nek nevezik, és van még hat másik neve – összesen hét. Ezek a nevek: 1. Kether, 2. az Öreg, 3. az Őseredeti Pont, 4. a Fehér Fej, 5. a Hosszú Arc, 6. a Kifürkészhetetlen Magasság, 7. Ehejeh („Én vagyok”).20/36 Erre a hétszeres Sephira-ra azt mondják, hogy magába foglalja a kilenc Sephira-t. Mielőtt azonban bemutatnánk, hogyan hozta elő őket, olvassunk el egy magyarázatot a Sephira-król a Talmud-ban, ami egy ősi hagyományként, vagyis kabbalaként ismerteti azt.

A Sephira-knak három csoportja (vagy rendje) van: 1. Az „isteni tulajdonságoknak” nevezett Sephira-k, (a Háromság a Szent Négyességben), 2. a sziderikus (személyes) Sephira-k, 3. a metafizikai Sephira-k, vagy Jehovah körülírása, akik az első három Sephira-k (Kether, Chokmah és Binah), a maradék hét pedig a „Jelenlét Hét Szelleme” (ezért egyben a bolygók is). Ezekről beszélve az angyalokra gondolnak, bár nem azért, mert heten vannak, hanem mert a hét Sephira-t jelenítik meg, amik magukba foglalják az angyalok egyetemességét.

Ez azt mutatja, (a) hogy amikor az első négy Sephira elkülönül egy Háromság-Négyességként – mivel a Sephira ennek az összessége – csak hét Sephira marad, ahogyan hét Rishi is van, ezek válnak tízzé, amikor a Négyesség, vagy az első isteni kocka egységekre szóródik. (b) Hogy amíg Jehovah-ra lehetett úgy tekinteni, mint az Istenségre, ha bele tartozik a Sephira-k három isteni csoportjába vagy rendjébe, az összefoglaló Elohim-ba, vagy a négyszeres feloszthatatlan Kether-be, akkor azonnal egy férfi Istenné válik, aki nem több, mint az alsó csoport egyik Építője – egy zsidó Brahmâ.20/37 Megpróbáljuk ezt most szemléltetni.

Az első Sephira, amely tartalmazza a többi kilencet, ebben a sorrendben hozza elő őket: (2) Hokmah (Chokmah vagy Bölcsesség), egy hímnemű aktív potencia, amit az isteni nevek között a Jah képvisel, és permutációként, vagy ebben a példában az alsóbb formákba való kibontakozásként az Auphanim-má (vagy Kerekekké, az anyag kozmikus forgásává) válik a hadsereg vagy az angyali seregek között. Ebből a Chokmah-ból árad ki egy nőnemű, passzív potencia, amit (3) Értelemnek, Binah-nak hívnak, akinek az isteni neve Jehovah, és akinek angyali neve az Építők vagy Seregek között Arelim.20/38 E két potencia, a férfi és a női (vagy Chokmah és Binah) egyesülése az, amiből az összes többi Sephira, az Építők hét rendje kiárad. Nos, ha Jehovah-t isteni nevén nevezzük, akkor legfeljebb és azonnal „egy női passzív” potenciává válik a Káoszban. Ha pedig egy férfi Istenként tekintünk rá, akkor nem több, mint egy a sok közül, egy angyal, Arelim. Viszont kifeszítve az elemzést a legmagasabb pontjáig, és ha a hímnemű nevét, a Jah-t, a Bölcsességét megengedjük neki, még akkor sem a „Legmagasabb és az egyetlen Élő Isten”. Ugyanis őt sok mással együtt a Sephira tartalmazza, a Sephira maga pedig az okkultizmusban egy harmadik potencia, noha elsőnek tekinti az exoterikus Kabalah – ami ráadásul kisebb jelentőségű, mint a védikus Aditi vagy az őseredeti Tér Vizei, amely sok permutáció után a kabbalisták Asztrális Fényévé válik.

Így a Kabalah, ahogyan most ismerjük, bizonyítottan a legnagyobb fontosságú a Biblia allegóriáinak és „példabeszédeinek” megmagyarázásában. A teremtés misztériumairól szóló ezoterikus munkaként azonban szinte értéktelen, mivel mára eltorzult, hacsak nem a kaldeai Számok Könyve vagy a keleti titkos tudomány vagy ezoterikus bölcsesség tanításai alapján vizsgáljuk meg. A nyugati nemzetek nem rendelkeznek sem az eredeti Kabalah-val, sem a mózesi Bibliával.

Végül, belső valamint külső bizonyítékok, a legjobb európai héberológusok tanúságtétele, és maguknak a művelt zsidó rabbiknak a beismerése alapján bizonyítást nyert, hogy „egy ősi dokumentum képezi a Biblia lényegi alapját, amelybe nagyon jelentős beszúrások és kiegészítések történtek”, és hogy „Mózes Öt Könyve az eredeti vagy régebbi dokumentumból emelkedett ki egy kiegészítő anyag segítségével”. Ezért a Számok Könyve hiányában20/39 a nyugati kabbalisták csupán határozott következtetés meghozására jogosultak, amikor a kezükben van legalább néhány adat abból az „ősi dokumentumból”. Olyan adatok, amik most az egyiptomi papiruszokon, az asszír táblákon és a hagyományokban szétszórva találhatók meg, amiket megőriztek az utolsó nazarénusok tanítványainak leszármazottai. Ehelyett a többségük szaktekintélyükként és tévedhetetlen vezetőjükként elfogadja Sabre d’Olivet-et – aki hatalmas műveltségű és ragyogó elméjű ember volt, de se nem kabbalista, se nem okkultista, se keleti, se nyugati – és a szabadkőműves Ragon-t, az „Özvegy fiai” közül a legnagyobbat, aki még kevésbé volt orientalista, mint d’Olivet, mert a szanszkrit műveltség szinte teljesen ismeretlen volt e két kiváló tudós idejében.

 

XXI. fejezet A héber allegóriák

 

Hogyan tudja bármely, az itt következőkben jártas kabbalista levonni a következtetését az őseredeti zsidók valódi ezoterikus hiteivel kapcsolatban csupán azokból, amiket most talál a zsidó tekercsekben? Hogyan tud bármely tudós – még ha az egyik kulcsot az egyetemes nyelvhez most kétségtelenül fel is fedezték, a valódi kulcsot egy tisztán geometriai rendszer numerikus olvasásához – bármit is közölni végső következtetéseként? A modern kabbalista elmélkedések egyenértékűek a modern „spekulatív szabadkőművességgel”, mert ahogyan az utóbbi hiába próbálja meg magát összekapcsolni a régi – vagy inkább ősi – templomok szabadkőművességével, kudarcot vallva e kapcsolódás létrehozásában, mert minden állításáról bebizonyosodott, hogy pontatlan archeológiai szempontból, ugyanez történik a kabbalista elméletekkel is. Mivel nincs a természetnek olyan utánajárásra érdemes rejtélye, amit fel lehetne fedni az emberiségnek annak helyretételével, hogy vajon Hiram Abif egy élő szidoniai építész volt-e, vagy egy napmítosz, így új információ nem adódik hozzá az okkult tanhoz az exoterikus kiváltságok részletei által, amiket a Collegia Fabrorum-on Num Pompilius adományozott. Inkább az ott használt jelképeket kell tanulmányozni árja fényben, mivel az ősi beavatások teljes jelképrendszere nyugatra a keleti Nap fényével érkezett. Mindazonáltal azt találjuk, hogy a legműveltebb szabadkőművesek és szimbológusok kijelentik, hogy mindezek a furcsa jelképek és jelvények, amik visszanyúlnak egy mérhetetlen ősiségű közös eredethez, nem többek, mint a természetes fallicizmus fortélyos megjelenítése, vagy az eredeti topológia emblémái. Mennyivel közelebb jár az igazsághoz a The Source of Measures szerzője, aki kijelenti, hogy a Bibliában szereplő emberi és numerikus összeállítások elemei nem zárják ki a bennünk levő spirituális elemeket, noha nagyon kevesen értik most már azokat. A szavak, amiket idézünk, annyira sokatmondóak, mint amennyire igazak:

Mennyire reménytelenül vakká válik a tudatlanságon keresztül az olyan emblémák babonás alkalmazása, amikor olyanokká teszik vallási kultuszok bármely fajtájának propagandáján keresztül, hogy rendelkezzenek a vérontás és a kínzás erejével. Amikor az ember egy Moloch vagy Baal vagy Dagon imádásának szörnyűségeire gondol, a kereszt alatti vérfürdőre, amit a Konstantin által kiontott vér keresztelt meg a világias egyház kezdeményezésére, … amikor az ember minderre gondol, majd arra, hogy mindennek az oka egyszerűen a tudatlanság Moloch és Baal és Dagon és a kereszt és a T’phillin valódi alapértelmezése terén. Mindezek egy közös eredethez futnak vissza, és végül is nem többek a tiszta és természetes matematika megnyilatkozásánál. … Ekkor az ember hajlamos átkozódó tudatlanságot érezni, és elveszíteni a bizalmát abban, amit a vallás intuícióinak neveznek, és az ember hajlamos vágyakozni annak a napnak a visszatértére, amikor az egész világ egyetlen ajak és egyetlen tudás volt. … De miközben ezek az elemek [a piramis építményének elemei] ésszerűek és tudományosak, … senki ne tekintse úgy, hogy ez a felfedezéssel elérkezik a bibliai célzatú spiritualitásnak,21/1 vagy az ember e spirituális alaphoz való viszonyának kikapcsolása. Akar valaki egy házat építeni? Soha egyetlen házat sem építettek ténylegesen kézzelfogható anyagból, amíg először az épület építészeti tervezését be nem fejezték, függetlenül attól, hogy az épület egy palota vagy egy kunyhó volt. Ugyanígy van ezekkel az elemekkel és számokkal. Ezek nem az emberhez tartoznak, nem is az ő találmányai. Ezeket felfedték neki olyan mértékig, amennyire képes megérteni egy rendszert, ami az örökkévaló Isten teremtő rendszere. … Spirituálisan azonban ennek a témának az értéke az ember számára az, hogy képes kontemplációban ténylegesen áthidalni a kozmosz minden anyagi szerkezetét, és belépni Isten valódi gondolatába és elméjébe olyan  mértékig, hogy felismerje a kozmikus teremtésre irányuló elgondolásrendszert – igen, még mielőtt az „Így legyen” szavak elhangzottak.21/2

De akármennyire is igazak a fenti szavak, amikor olyan valakitől érkeznek, aki újra felfedezte az utóbbi évszázadokban mindenki másnál teljesebben az egyetemes misztériumnyelv egyik kulcsát, egy keleti okkultista számára lehetetlen egyetérteni a The Source of Measures hozzáértő szerzőjének következtetésével. „Az igazság keresésére indult”, viszont mégis abban hisz, hogy:

A legjobb és leghitelesebb kapcsolatteremtő eszközt a [teremtő] Istentől az emberhez… a héber Bibliában fogjuk megtalálni.

Ezzel szembe kell, és szembe is fogunk helyezkedni, ismertetve okainkat erre néhány szóban. A „héber Biblia” többé nem létezik, ahogyan bemutattuk a korábbi oldalakon, és a meghamisított leírások, a kiforgatott és a megfakult másolatok, amikkel a beavatottak valódi mózesi Bibliájáról rendelkezünk, figyelmeztetnek, hogy ne tegyünk ilyen elsöprő kijelentéseket és állításokat. Mindaz, amit a tudós becsületesen kijelenthet, az, hogy a zsidó Biblia, ahogyan ma létezik – legutóbbi és végső fordításában és az újonnan felfedezett kulcs szerint – annak az igazságnak a részleges bemutatása, amit elferdítése előtt tartalmazott. De hogyan mondhatják meg, hogy Mózes Öt Könyve mit tartalmazott, mielőtt Esdras azt átszerkesztette, majd pedig még tovább torzították a becsvágyó rabbik a későbbi időkben, és egyéb módon átalakították és beleavatkoztak? Figyelmen kívül hagyva a zsidó szentírások beismert ellenségeinek véleményét, idézhetjük egyszerűen azt, amit a legelkötelezettebb hívei mondanak.

Közülük kettő Horne és Prideaux. Az előbbi nyílt vallomása elegendő lesz annak bemutatásához, mennyi maradt meg mostanra az eredeti mózesi könyvekből, hacsak tényleg el nem fogadjuk tökéletesen vak hitét a Szentlélek sugalmazásában és szerkesztésében. Azt írja, hogy amikor egy zsidó írástudó talált egy írást bármilyen szerzőtől, jogosult volt – ha úgy gondolta – pontosan azt csinálni vele, amit éppen jónak látott, mivel az „a Szentlélek szándékos segítsége volt”, részekre vágni, lemásolni, vagy annyit felhasználni, amennyit helyesnek tartott, és így egyesíteni a saját kéziratával. Dr. Kenealy találóan jegyzi meg Horne-ról, hogy szinte lehetetlen bármilyen beismerést kapni tőle,

Ami az egyházával ellentétbe állítaná, ő [Horne] olyan feltűnően óvatos a kifejezésmódjában, és olyan csodálatosan elővigyázatos a szavak használatában, hogy a nyelvezete olyan, mint egy diplomatikus levélé, állandóan olyan nézeteket indítványoz, amik eltérnek attól, amit valójában gondol. Megtiltanám bármely tanulatlan embernek, hogy elolvassa a „Héber karakterekről” szóló fejezetét, és bármilyen tudást akarjon nyerni belőle akármilyen témával is kapcsolatban, amiről azt állítja, hogy azzal foglalkozik.21/3

Ugyanez a Horne viszont ezt írja:

Meg vagyunk arról győződve, hogy azok a dolgok, amikre hivatkozás történik, a könyvek [Ószövetség] eredeti íróitól vagy összeállítóitól erednek. Néha vettek más írásokat, évkönyveket, leszármazásokat és ilyesmiket, amelyekkel egyesítették a kiegészítő anyagot, vagy amelyeket összeraktak kisebb vagy nagyobb tömörítéssel. Az Ószövetség szerzői az általuk alkalmazott forrásokat (vagyis más emberek írásait) szabadon és függetlenül használták fel. Az Isteni Szellem szándékos segítségével hozzáalakították saját műveiket vagy mások műveit a kor kívánalmaihoz. De ebben az összefüggésben nem lehet azt mondani, hogy meghamisították a szentírás szövegét. Megírták a szöveget.21/4

De miből írták meg? Tényleg más emberek írásaiból? Kenealy helyesen jegyzi meg:

Ez Horne elképzelése arról, hogy az Ószövetség egy tákolmány ismeretlen személyek írásaiból, amiket azok gyűjtöttek és raktak össze, akik – mondja – isteni sugalmazást kaptak. Nincs olyan általam ismert istentagadó, aki valaha is ilyen kártékony váddal illette volna az Ószövetség hitelességét.21/5

Úgy gondoljuk, ez teljesen elegendő annak bemutatásához, hogy semmilyen kulcs az egyetemes nyelvrendszerhez nem tudja kinyitni a teremtés misztériumait egy olyan munkában, amelyben – akár tervszerűen, akár gondatlanságból – szinte minden mondatot hozzáigazítottak a vallási nézetek legutóbbi végeredményeihez, a fallicizmushoz, és semmi máshoz. Van elegendő számú elszórt darabka a Biblia elohisztikus részeiben, amik alátámasztják azt a következtetést, hogy a héberek, akik írták, beavatottak voltak, ebből erednek a matematikai megfelelések és a tökéletes összhang a nagy piramis méretei és a bibliai jelek számértékei között. De nyilvánvalóan, ha az egyik a másiktól vette át azokat, nem lehettek a nagy piramis építői, akik Salamon templomából kölcsönözték, már csak azért sem, mert az előbbi a mai napig létezik az ezoterikus feljegyzések hatalmas élő emlékműveként, míg a híres templom soha nem létezett a sokkal későbbi héber tekercseken kívül.21/6 Ezért óriási távolság van annak beismerése, hogy egyes héberek beavatottak voltak, és azon következtetés között, hogy emiatt a héber Bibliának kell lennie a legjobb alapmértéknek, mivel az ősi ezoterikus rendszer legmagasabb szintű képviselője.

Ráadásul a Biblia sehol sem mondja, hogy a héber lenne Isten nyelve, legalábbis ebben a hencegésben a szerzők nem bűnösök. Talán azért, mert abban az időben, amikor a Bibliát utoljára átszerkesztették, ez az állítás túlságosan nevetséges lett volna, és ezért veszélyes is. Az Ószövetség összeállítói, ahogyan az a héber kánonban létezik, jól tudták, hogy Mózes idejében a beavatottak nyelve azonos volt az egyiptomi hierophant-okéval. Azt is tudták, hogy egyik dialektus sem, ami a régi szíriaiból és Yarab – az eredeti arabok atyja és őse, jóval Ábrahám ideje előtt, amikorra már az ősi arab beszennyezetté vált – tiszta régi arabjából hajtott ki, tehát e nyelvek közül egyik sem volt az egyetlen egyetemes papi nyelv. Mindazonáltal valamennyi tartalmaz sok olyan szót, amiket közös gyökerekhez lehet visszavezetni. Ennek megtétele pedig a modern filológia dolga, bár jelenleg még minden tiszteletünk kifejezése mellett Oxford és Berlin kiváló filológusainak, ez a tudomány úgy tűnik, reménytelenül botorkál a puszta hipotézisek vaksötétségében.

Ahrens, amikor a héber tekercseken elrendezett betűkről beszél, és megjegyzi, hogy azok zenei hangjegyek, valószínűleg soha nem tanulmányozta az árja hindu zenét. A szanszkrit nyelvben a betűket folyamatosan a szent Olla-kban rendezik el, és így azok zenei hangjegyekké válhatnak. Ugyanis az egész szanszkrit abc és a Védák, az első szótól az utolsóig írássá redukált zenei jelölések, és a kettő elválaszthatatlan.21/7 Ahogyan Homérosz különbséget tett az „Istenek nyelve” és az „emberek nyelve” között,21/8 ugyanezt tették a hinduk. A Devanâgarî, a szanszkrit karakterek az „Istenek beszéde”, és a szanszkrit az isteni nyelv.

Úgy érvelnek a mózesi könyvek védelmében, hogy az alkalmazott nyelvi módszer egyfajta „alkalmazkodás” volt a zsidó nép tudatlanságához. Viszont az említett „nyelvi módszer” lehúzza Esdras és munkatársai „szent szövegét” a legkevésbé sem spirituális és durván fallikus vallások szintjére. Ez a kifogás megerősíti a néhány keresztény misztikus és sok filozófiai bíráló gyanúit, hogy:

(a) Az Isteni Erőnek, mint egy Abszolút Egységnek soha nem volt több köze a bibliai Jehovah-hoz és az „Úristenhez”, mint bármely más Sephira-hoz vagy számhoz. Mózes Kabalah-jának Ain Soph-ja bármely tekintetben független a teremtett istenektől, mivel maga Parabrahman.

(b) Az Ószövetségben allegorikus kifejezésekkel lefátyolozott tanítások mindegyikét Esdras és társai Babilon mágikus könyveiből másolták, míg a régebbi mózesi szövegek forrása Egyiptomban volt.

Néhány példa, amit szinte minden valamirevaló szimbológus ismer, és különösen a francia egyiptológusok, segíthet bebizonyítani a kijelentést. Továbbá a régi héber filozófus, Philo a szadduceusokhoz hasonlóan nem azt állította, mint amit most a tudatlan keresztények, hogy a Bibliában található eseményeket szó szerint kell venni. Philo egyértelműen kimondja:

A szó szerinti kijelentések meseszerűek [a Törvénykönyvben], az allegória az, amiben meg kell találnunk az igazságot.

Vegyünk néhány példát, kezdve a legutolsó elbeszéléssel, a héberrel, és így, ha lehetséges, kövessük az allegóriákat vissza az eredetükhöz.

1. Honnan származik a hat nap alatt történő teremtés, a hetedik nap, mint pihenőnap, a hét Elohim,21/9 és a tér felosztása mennyre és földre Mózes első könyvének első fejezetében?

A fenti égbolt elválasztása a lenti Nagy Mélységtől vagy a Káosztól a teremtés, vagy inkább a kibontakozás egyik legelső eseménye minden kozmogóniában. Hermész a Pymander-ben egy olyan mennyről beszél, ami hét körben látszik, hét Istennel bennük. Ha megvizsgáljuk az asszír cseréptáblákat, ugyanezt találjuk rajtuk, a hét teremtő Istent, amelyek mind a saját szférájukkal foglalkoznak. Az ékírásos legendák elmesélik, Bel hogyan készítette el az Istenek hét palotáját, az eget hogyan választotta el a földtől. A brahmani allegóriában minden hetesség, a világtojás hét övezetétől vagy burkolatától kezdve a hét kontinensig, szigetig, tengerig, stb. A hét hat napja, és a hetedik, a Sabbath elsődlegesen a hindu Brahmâ hét teremtésén alapul – amiből a hetedik az emberé – másodlagosan pedig a nemzések számán. Ez mindenekelőtt és a legnyilvánvalóbban fallikus. A babiloni rendszerben a hetedik nap vagy időszak az volt, amelyben az ember és az állatok teremtése megtörtént.

2. Az Elohim készített egy asszonyt Ádám bordájából.21/10 Ez a folyamat megtalálható a mágikus szövegekben, amiket G. Smith fordított le.

A hét szellem előhozza az asszonyt a férfi ágyékából,

magyarázza Sayce a Hibbert Lectures-ében.21/11

Az asszony misztériuma, aki a férfiből készült, ismétlődik minden nemzeti vallásban és a zsidóékét messze megelőző szentírásokban. Megtaláljuk ezt az Avesta-i töredékekben, Egyiptomban a Holtak Könyvében, végül Brahmâ-nál, a férfinál, aki leválaszt magáról egy női ént, Vâch-t, akiben megteremti Virâj-t.

3. Mózes I. Könyve első és második fejezetének két Ádámja a kaldeaiaktól és az egyiptomi gnosztikusoktól származó elferdített exoterikus leírásokból ered, amiket később a perzsa hagyományok szerint módosítottak, amik többsége viszont régi árja allegória. Mivel Adam Kadmon a hetedik teremtés,21/12 így a porból vétetett Ádám a nyolcadik, a Purâna-kban pedig találunk egy nyolcadik, Anugraha teremtést, és az egyiptomi gnosztikusok is rendelkeztek vele. Irenæus az eretnekekre panaszkodva ezt mondja a gnosztikusokról:

Néha azt mondják róla [az emberről], hogy a hatodik napon teremtetett, néha pedig azt, hogy a nyolcadikon.21/13

A The Hebrew and Other Creations szerzője ezt írja:

Az ember e két teremtése a hatodik és a nyolcadik napon Ádámé vagy a hús-vér emberé és a szellemi emberé volt, akiket Pál és a gnosztikusok az első és a második Ádámként ismertek, a föld embereként és mennyek embereként. Irenæus azt is mondja, azt bizonygatták, hogy Mózes a Hét Erő Ogdoad-jával és az anyjukkal, Sophia-val kezdte (Egyiptom régi Kefa-javal, aki az Élő Ige Ombos-nál).21/14

Sophia egyben Aditi is a hét fiával.

Az ember a végtelenségig folytathatja a zsidó „kinyilatkoztatások” felsorolását és visszavezetését eredeti forrásaikhoz, ha ez a feladat nem lenne hiábavaló, miután ebben az irányban mások már annyi mindent megtettek, és teljesen helyesen tették, mint Gerald Massey esetében, aki mélyrehatóan megvizsgálta a témát. Kötetek, értekezések és röpiratok százai születnek minden évben a Bibliával kapcsolatos „isteni sugallatú” kijelentések védelmében, de a jelképbeli és régészeti kutatások egyre inkább feltárják az igazságot és a tényeket – ezért az ezoterikus tanításét is –, amelyek megcáfolnak minden érvet, ami a hiten alapul és széttörik azokat, mint egy agyaglábakon álló bálványt. Egy érdekes és bölcs könyv, H. Grattan Guiness: The Approaching End of the Age-e azt állítja, hogy megoldja a bibliai időszámítás rejtélyeit, és ezáltal bebizonyítja Isten közvetlen kinyilatkoztatását az embernek. Egyebek között a szerzője azt gondolja, hogy:

Lehetetlen letagadni, hogy a judaizmus bonyolult rituáléjában hetes alapú időszámítás isteni bevezetése történt meg.

 Ezt a kijelentést ezrek és tízezrek fogadják el ártatlanul, és buzgón hisznek benne, csupán azért, mert nem ismerik más népek Bibliáit. Két oldal egy kis röpiratból, Gerald Massey egyik előadásából,21/15 akit annyira kihoztak a sodrából a lelkes Grattan Guinness érvei és bizonyítékai, amiket egy kisalakú könyv több mint 760 oldalán terjesztett, hogy útjukat állta, nehogy valaha is még egyszer felüssék a fejüket. Massey a bukásról értekezik, és ezt mondja:

Itt, ahogyan korábban is a teremtés nem a kezdeteknél kezdődik. Volt az első néhányénál korábbi bukás is. Ebben azok száma, akik kudarcot vallottak és elbuktak, hét volt. Megtaláljuk ezt a hetet Egyiptomban – az anyával együtt nyolc –, ahol a „Tétlenség Gyermekeinek” hívták őket, és akiket kiűztek Am-Smen-ből, a Nyolc Paradicsomából. Megtalálhatók egy babiloni teremtéslegendában a Hét Fivérként, ahol a Hét Király voltak, mint a Jelenések Könyve hét királya, valamint a hét nem érző erőként, akik a hét lázadó angyallá váltak, és kirobbantották a háborút a mennyekben. A Hét Kronida, akiket a Hét Figyelőként írnak le, kezdetben alakultak ki a mennyország belsejében. A mennyeket, mint egy boltozatot kiterjesztették, vagy kimélyítették, ami nem volt látható, azt felemelték, aminek nem volt kijárata, azt megnyitották, a teremtési munkájuk pontosan azonos volt a Teremtés Könyvében szereplő Elohiméval. Ezek a tér hét elementális erői, akik a hét időellenőrként folytatták tevékenységüket. Ezt mondják róluk: „Tisztségük a figyelésből állt, de a mennyek csillagai között nem tartották fenn a megfigyelést”, és a mulasztásuk volt a bukás. Enoch Könyvében ugyanez a Hét Figyelő a mennyekben csillagok, akik megszegték Isten parancsolatát, mielőtt elérkezett az idejük, mert nem a nekik megszabott időszakban jöttek el, ezért Isten megharagudott rájuk, és megkötözte őket bűntettük beteljesülésének időszakáig, a világ titkos vagy nagy évének végéig, tehát a precessziós periódusig, amikor is helyreállításnak és újrakezdésnek kell történnie. Az Enoch által látott hét trónfosztott csillagkép úgy néz ki, mint hét hatalmas lángokban álló, legyőzött hely – a Jelenések Könyvének hét hegye, amiken a skarlátvörös asszony ül.21/16

Hét kulcs van ehhez, ahogyan minden más allegóriához is, legyen az a Bibliában, vagy pogány vallásban. Amíg Massey a kulcsra a kozmogónia rejtélyeiben bukkant rá, John Bentley a Hindu Astronomy-jában kijelenti, hogy az angyalok bukása, vagy a háború a mennyekben csupán az időperiódusok számításának megjelenítése, és annak bemutatásával folytatja, hogy a nyugati népek között ugyanez a háború, hasonló kimenetellel a titánok harcának formáját öltötte fel.

Röviden, ezt csillagászativá teszi. Ugyanígy jár el a The Source of Measures szerzője:

Az égi szférát a földdel felosztották 12 szakaszra [csillagászatilag], és ezeket a szakaszokat nemiséggel rendelkezőkként tisztelték, az urak vagy férjek a rajtuk uralkodó egyes bolygók voltak. Mivel ez egy állandó rendszer volt, a megfelelő helyesbítés hiánya egy idő után azt eredményezi, hogy a hiba és összekavarodás áll be a szakaszokban, amik a rossz bolygók uralma alá kerülnek. A törvényes házasság helyett törvénytelen kapcsolat alakul ki a bolygók, mint „Elohim fiai” és e szakaszok, „H-Adam lányai”, vagyis a földi ember között. Tulajdonképpen Mózes I. Könyve, VI. 4. verssora ezt az értelmezést hordozza, mert a szokásos, vagyis hogy „Azokban az időkben vagy időszakokban, idő előtti születések voltak a földön, és e mögött az is volt, hogy amikor Elohim fiai eljöttek H-Adam lányaihoz, a bujálkodás utódait nemzették nekik”, stb., csillagászatilag erre a zűrzavarra utal.21/17

Megmagyaráz-e ezeknek a bölcs magyarázatoknak akármelyike is egy lehetséges ötletes allegórián és az égitestek régi mitológusok és papok általi megszemélyesítésén kívül akármit? Az utolsó szavukig elfogadva azokat, tagadhatatlanul sok mindent megmagyaráznak, és így megadják az embernek a helyes hét kulcs egyikét, ami a bibliai rejtvények jelentős részéhez illik is, viszont egyiket sem nyitja ki természetesen és teljesen, a tudományos és szakértő főkulcs helyett. Egy dolgot azonban bebizonyítanak, azt, hogy sem a hétszeres kronológiának, sem a hétszeres teogóniának és minden dolog fejlődésének nem a Bibliában van az isteni eredete. Mert nézzük meg azokat a forrásokat, ahol a Biblia szürcsölgette isteni sugallatát a hetes szent számmal kapcsolatban. Massey ugyanabban az előadásban ezt mondja:

A Teremtés Könyve semmit nem mond nekünk ezen Elohim természetéről, akiket tévesen „Istennek” fordít, akik a héber kezdet teremtői, és akik maguk korábban létezők, és a helyükön ülnek, amikor a színház ajtaja megnyílik, és felmegy a függöny. Azt mondja, hogy kezdetben az Elohim megteremtette a mennyet és a földet. Könyvek ezreiben tárgyalják az Elohim-t, de… meggyőző eredmény nélkül. … Az Elohim száma hét, akár természeti erőkről, akár csillagképek isteneiről, akár bolygói istenekről van szó, … ahogyan a Pitriké, a pátriárkáké, a Manuké és a régi idők Atyáiké is. A gnosztikusok azonban és a zsidó Kabalah megőriz egy leírást Mózes I. Könyve Elohim-járól, amivel azonosítani tudjuk őket a hét őseredeti erő más formáival. … A neveik Ildabaoth, Jehovah (vagy Jao), Sabaoth, Adonai, Eloesus, Oreus és Astanphæus. Ildabaoth az atyák Úristenét jelenti, azokról az atyákról van szó, akik megelőzték az Atyát, és így a hét azonos India Pitrijeivel vagy Atyáival (Irenæus, B. I. XXX. 5.). Továbbá a héber Elohim neve és természete szerint korábban is létezett föníciai istenségekként vagy erőkként. Sanchoniathon név szerint említi őket, és Kronosz vagy az Idő segédeiként írja le őket. Ebben az állapotban tehát az Elohim az időmérő a mennyekben! A föníciai mitológiában az Elohim Sydik [Melkhizedek] hét fia, azonosak a hét Kabiri-vel, akik Egyiptomban Ptah hét fiai, A halottak könyvében pedig a Hét Szellem,… Amerikában a hét Hohgate,… Asszíriában a hét Lumazi. … Mindig heten vannak… akik Kab – vagyis körbe fordulás, együtt, ebből ered a „Kab-iri”. … Asszíriában ők az Ili, vagy Istenek is, akik szintén heten vannak! … Az Anya elsőszülöttei voltak a térben,21/18 utána pedig a Hét Társ átlépett az idő szférájába, mint Kronosz segédei, vagy a Férfi Szülő fiai. Ahogyan Damascius mondja a Primitive Principles-ében, a mágusok úgy tekintették, hogy a tér és az idő volt mindennek a forrása, és mivel a levegő erői voltak, az isteneket előléptették, hogy váljanak időmérővé az ember számára. … Ahogyan a hét körbefordult az éggömb bárkájában, a Hét Tengerész Társaságának, Rishiknek vagy Elohimnek nevezték őket. Az első „Hét Csillag” nem bolygói. Ők a hét csillagkép vezető csillagai, amelyek a Nagymedvével együtt fordulnak körbe, leírva az év körét.21/19Az asszírok a hét Lumazi-nak, vagy a birkáknak tartott csillagok nyája vezetőinek nevezték őket. A leszármazás vagy fejlődés héber vonalán ezeket az Elohimet azonosították nekünk a kabbalisták és a gnosztikusok, akik megőrizték a rejtett bölcsességet vagy gnózist, aminek a vezérfonala feltétlenül alapvető dolog a mitológia vagy a teológia megfelelő megértéséhez. … Volt két csillagkép, mindkettő hét csillaggal. Mi ezeket a két Medvének nevezzük. De a Kismedve hét csillagát egykor a sarki Sárkány hét fejének tekintették, amit megtalálunk – a hétfejű fenevadként – az akkád himnuszokban és a Jelenések Könyvében. A mitikus sárkány eredete a krokodilban van, ami viszont Egyiptom sárkánya. … Már most egy sajátos kultuszban a Sut-Typhonian, az első isten Sevekh [a hétszeres] volt, aki krokodilfejet visel, ahogyan a Kígyó is, és aki a Sárkány, vagyis akinek a csillagképe a Sárkány volt. … Egyiptomban a Nagymedve Typhon vagy Kepha, az öreg nemző anya csillagképe volt, akit a Keringések Anyjának neveztek, a hétfejű sárkányt pedig az ő fiának tulajdonították, Sevekh-Kronosznak, vagy Szaturnusznak, és az Élet Sárkányának hívták. Vagyis a tipikus hétfejű sárkány vagy kígyó először nőnemű volt, utána pedig a fajta folytatódott hímneműként a fiában, Sevekh-ben, a Hétszeres Kígyóban, Ea-ban, a Hétszeresben, … Iao Chnubis-ban és a többiekben. E kettőt megtaláljuk a Jelenések Könyvében. Az egyik a Skarlátvörös Asszony, a misztérium anyja, a nagy szajha, aki egy skarlátszínű, hétfejű fenevadon ül, ami a pólus Vörös Sárkánya. A kezében bujálkodásának tisztátalan dolgait tartotta. Ez a férfi és a nő jelképét jelenti, ahogyan az egyiptomiak elképzelték a sarki központban, a teremtés valódi méhében, ahogyan Typhon Khepsh-ének, az öreg Sárkánynak a Comb csillagképe jelezte, az Idő északi születési helyén, a mennyekben. E kettő a mennyek sarka vagy a Fa körül keringett, ahogyan nevezték, amit a csillagmozgások központjában ábrázoltak. Enoch Könyvében e két csillagképet Leviathan-ként és Behemoth-Bekhmut-ként, vagy a Sárkányként és a Vízilóként = Nagymedveként azonosították, és ők az első pár, akiket először megteremtettek az Édenkertben. Így pedig az egyiptomi első anya, Kefa [vagy Kepha], akinek a neve „misztériumot” jelent, volt a héber Chavah, a mi Évánk eredetije, és ezért Ádám azonos Savekh-jel, a hétszeres eggyel, a napsárkánnyal, akiben a fény és a sötétség erői egyesültek, és a hétszeres természetet a hét sugárban mutatták be, amit a gnosztikus Iao-Chnubis viselt, a hetes számú isten, aki név szerint Sevekh, és az első atya egyik formája, a Hét fejeként.21/20

Mindez megadja a kulcsot a Mózes I. könyvében levő allegória csillagászati ősalakjához, de nem szolgáltat más kulcsot a hétszeres jelképbe beburkolt misztériumhoz. A hozzáértő egyiptológus azt is bebizonyítja, hogy a rabbimista és a gnosztikus hagyomány szerint maga Ádám a mennyekből lebukott Hét vezére volt, és összekapcsolja ezeket a pátriárkákkal, így felelve meg az ezoterikus tanításnak. Ugyanis misztikus permutációval és az őseredeti újraszületések és elrendezés misztériumával a hét Rishi valójában azonos a hét Prajâpati-val, az emberiség atyáival és teremtőivel, valamint a Kumâra-kkal is, Brahmâ első fiaival, akik visszautasították, hogy nemzzenek és sokasodjanak. Ezt a szembetűnő ellentmondást megmagyarázza a mennyei emberek, a Dhyân Chohan-ok hétszeres természete – tegyük négyszeressé a metafizikai princípiumok terén, és ugyanerre a dologra fogunk jutni. Ezt a természetet felosztatták és szétválasztatták, és amíg az „ember teremtőinek” magasabb princípiumairól (Âtmâ – Buddhi) azt mondják, hogy a hét csillagkép szellemei, azok középső és alsó princípiumait a földdel kapcsolják össze és mutatják be.

Vágy vagy szenvedély nélkül, a szent bölcsesség által sugalmazva, elfordulva az Univerzumtól és közömbösen az utódok iránt,21/21

megmaradva kumâraiaknak (szűznek és szeplőtelennek), ezért mondják, hogy visszautasították a teremtést. Ezért lettek kiátkozva, és arra büntetve, hogy „Ádámokként” szülessenek meg és szülessen újra – ahogyan a szemiták mondják.

Közben hadd idézzek még néhány sort G. Massey előadásából, az egyiptológia és más ősi tanok terén végzett hosszú kutatásai gyümölcséből, mivel ez bebizonyítja, hogy a hetes felosztás egykor egyetemes tanítás volt:

Ádám, mint az atya a Hét között, azonos az egyiptomi Atum-mal,… akinek a másik neve, Adon, azonos a héber Adonai-jal. Ilyen módon a Mózes I. Könyvében szereplő második teremtés tükrözi és folytatja a mítoszban levő későbbi teremtést, ami megmagyarázza ezt. Ádám bukása az alsóbb világba elvezette őt oda, hogy a lénye emberiesedett a földön, amely folyamattal a mennyei halandóba fordult, és ez, ami a csillagászati allegóriához tartozik, szavakban az ember bukásaként öltött testet, vagy a lélek leszállásaként az anyagba, és az angyali lény átalakulásaként egy földi lénnyé. … Megtaláljuk ezt a [babiloni] írásokban, amikor Ea-nak, az első atyának azt mondják, hogy „adjon bocsánatot az összeesküvő isteneknek”, akiknek a „kiváltására teremtette meg az emberiséget”. (Sayce: Hib. Lec. 140, old.) … Az Elohim tehát az Egyetemes Hét Erő egyiptomi, akkád, héber és föníciai formája, akik heten vannak Egyiptomban, heten Akkádiában, Babilonban, Perzsiában, Indiában, Britanniában, és heten a gnosztikusok és a kabbalisták között. Ők voltak a hét atya, akik megelőzték a Mennyei Atyát, mert korábban léteztek, mint az egyéniesült apaság a földön. … Amikor az Elohim azt mondta: „Készítsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra”, akkor heten voltak, akik képviselték a hét elemet, erőt, vagy lelket, amik nekiálltak az emberi lény készítésének, aki az előtt keletkezett, hogy a Teremtőt antropomorf módon megjelenítették volna, vagy emberi hasonlatosságban részesíthette volna az ádámi embert. Az Elohim hétszeres képmása volt az, amire az embert először teremtették, a hét elemével, princípiumával vagy lelkével,21/22 ezért nem formálhatták meg egyetlen Isten képmására. A hét gnosztikus Elohim megpróbált embert készíteni a saját képmására, de nem tudták megtenni a férfierő hiánya miatt.21/23 Így a teremtésük a földön és a mennyben kudarcot hozott,… mert ők maguk voltak az apaság lelkének hiányában! Amikor a gnosztikus Ildabaoth,21/24 a Hét vezetője felkiált: „Én vagyok az atya és az Isten”, az anyja, Sophia [Achamoth] így válaszolt: „Ne hazudj, Ildabaoth, mert az első ember (Anthropos, Anthropos fia)21/25 fölötted áll”. Vagyis az ember, akit ekkorra az apaság képmásában teremtettek meg, az istenek fölött állt, akik egyedül a Szülőanyától származtak!21/26 Mert, ahogyan ez volt az első a földön, úgy volt utána a mennyekben is [a Titkos Tanítás az ellenkezőjét tanítja], és így az első isteneket lélek nélkülieknek tartották, ahogyan az ember legkorábbi fajait is. … A gnosztikusok azt tanították, hogy a gonoszság szellemei, az alantas hét eredete egyedül a nagy Anyától származik, aki apaság nélkül hozta őket létre! Tehát a hétszeres Elohim képmásában történt az, hogy a hét fajt megformálták, amelyekről néha úgy beszélnek, mint az emberiség Ádám előtti fajairól, mert korábban voltak, mint az apaság, ami csak a második héber teremtés során egyéniesült.21/27

Ez kellőképpen bemutatja, hogy – az emberiség harmadik és negyedik faja, amit a Mânasa Putra, az Értelem vagy Bölcsesség Fiainak az emberiségben való testet öltése tett teljessé – Titkos Tanításának a visszhangja hogyan jutott el a bolygó minden sarkába. A zsidóknak azonban, bár az alapokat a régebbi népektől kölcsönözték, amikre felépítették saját kinyilatkoztatásukat, soha nem volt háromnál több kulcs a fejükben a hétből, amikor összerakták nemzeti allegóriáikat – a csillagászati, a számszaki (metrológiai) és mindenekfölött a tisztán antropológiai, vagy inkább fiziológiai kulcs. Ez eredményezte a mindennél fallikusabb vallást, és részben és egészben ez ment át a keresztény teológiába, ahogyan bizonyítják ezt a hosszas idézetek, amiket egy hozzáértő egyiptológus előadásából vettünk át, aki a csillagászati mítoszokon és a fallicizmuson kívül semmit nem tud vele kezdeni, ahogyan az allegóriákban szereplő „apasággal” kapcsolatos magyarázatai sejtetik.

 

XXII. fejezet A „Zohar” a teremtésről és az Elohim-ról

 

Mózes I. Könyvének nyitó mondata, ahogyan minden héber tudós tudja, a következő:

בראשית ברא אלחים את השמים ואת הארצ

Nos, a tolmácsolásnak két jól ismert módja van, mint bármely héber írásnak: az egyik exoterikus, ahogyan az ortodox (keresztény) Biblia-fordítók olvassák, a másik pedig kabbalista, az utóbbit ráadásul rabbinusi és tisztán kabbalista vagy okkult módszerre osztják fel. Ahogyan a szanszkrit írásban is, a héberben a szavakat nem választják el, hanem szóközök nélkül következnek, különösen a régi rendszerekben van így. Például a fenti szöveg tagolva így olvasható: „B’rashith bara Elohim eth hashamayim v’eth h’areths”, de így is olvasható: „B’rash ithbara Elohim ethhashamayim v’eth’arets”, megváltoztatva ezzel a jelentését teljesen. Az utóbbi ezt jelenti: „Kezdetben Isten teremtette a mennyeket és a földet”, míg az előbbi, eleve kizárva bármilyen kezdet gondolatát, egyszerűen ezt jelenti: „az örökké létező Esszenciából [istenségből] [vagy annak a méhéből – a fejéből is] a duális [vagy androgün] Erő [Istenek] megformázta a kettős mennyországot”, a felső és az alsó mennyet, amit általában mennyként és földként magyaráznak. Az utóbbi szó ezoterikusan a „hordozót” jelenti, és egy üres bolygó képzetét kelti, amelyen belül a világ megtestesülése megtörténik.

Nos, az okkult szimbolikus olvasás szabályai szerint, ahogyan azokat a régi Sepher Jetzirah lefekteti (a kaldeai Számok Könyvében22/1), a kezdő 14 betű (vagyis „B’rasitb’ raalaim”) önmagában teljesen elegendő a „teremtés” elméletének megmagyarázásához, minden további magyarázat vagy minősítés nélkül. Ennek minden betűje egy mondat, és egymás mellé helyezve a Dzyan Könyvében levő „teremtés” hieroglifás vagy képírásos kezdőbetűs változatával, a föníciai és a zsidó betűk eredetére gyorsan rátalálunk. Magyarázatoknak egy egész kötete nem nyújtana többet az ősi okkult jelképrendszer tanulmányozójának, mint ez: egy bika feje egy körön belül, egy egyenes vízszintes vonal, egy kör vagy gömb, majd még egy három ponttal a belsejében, egy háromszög, majd a szvasztika (vagy jaina-kereszt). Ezek után következik egy egyenlő oldalú háromszög egy körben, hét kicsi bikafej, ami három sorban áll egymás fölött, egy fekete kerek pont (egy kezdet), majd pedig hét vonal, ami a Vizek Káoszát (nőnemű) jelenti.

Bárki, aki ismerős a héber betűk szimbolikus és számértékeivel, első pillantásra látni fogja, hogy ez a jel és a „B’rasitb raalaim” betűi azonosak jelentésükben. „Beth” jelentése „lakóhely” vagy „terület”, a „Resh” egy „kör” vagy „fej”, az „Aleph” a „bika” (a nemző vagy teremtő erő jelképe.22/2) A „Shin” egy „fog” (exoterikusan 300, egy háromágú szigony vagy három az egyben okkult jelentésében), „Jodh” a tökéletes egység, vagy „egy”,22/3 a „Tau” a „gyökér” vagy „alap” (ugyanaz, mint a kereszt az egyiptomiaknál vagy árjáknál), majd újra „Beth”, „Resh” és „Aleph.” Ezután „Aleph” vagy hét bika a hét Alaim-re, egy ökör-ösztöke, „Lamedh”, az aktív nemzés, „He”, a „nyílás” vagy „méh”, „Yodh”, a nemzés szerve és „Mem”, a „víz” vagy „káosz”, a női erő a férfié közelében, ami megelőzi ezt.

Mózes I. Könyve nyitó mondatának a leginkább kielégítő és tudományos exoterikus tolmácsolása – amelyre vak hit alapján az egész keresztény vallást felakasztották, ennek alapvető tanításait összefoglalva – kétségtelenül az, amit Ralston Skinner a The Source of Measures mellékletében ismertet. Megadja – és el kell ismernünk – a leginkább hozzáértő, tiszta és tudományos módon Mózes I. Könyve ezen első mondatának és fejezetének a számértékekkel történő olvasását. A 31-es szám vagy az „El” szó (1 az „Aleph” és 30 a „Lamedh”) segítségével és más számszerű bibliai jelképekkel, összehasonlítva azokat az egyiptomi nagy piramisban használt méretekkel, bebizonyítja a tökéletes azonosságot annak mértékei – hüvelykek, könyökök és tervrajz – és az Édenkert, Ádám és Éva, valamint a pátriárkák számértékei között. Röviden, a szerző kimutatja, hogy a piramis önmagában hordozza építészetileg az egész Mózes I. Könyvét, és leleplezi annak jelképeiben és jeleiben rejlő csillagászati, de még a fiziológiai titkokat is. Viszont látni fogjuk, hogy nem fogadja el a bennük rejlő pszicho-kozmikus és spirituális misztériumokat. A szerző szemmel láthatóan azt sem érti, hogy mindennek a gyökerét India ősi legendáiban és panteonjában kell keresni.22/4 Mivel ez nem sikerül neki, vajon hová vezeti a nagyszerű és csodálatra méltó munkája? Annál nem messzebb, mint annak felismeréséhez, hogy Ádám, a föld és Mózes vagy Jehovah „ugyanazok” – vagyis az összehasonlító okkult szimbológia abc-jéhez –, és hogy Mózes I. Könyvében a napok „körök”, amiket „a héberek négyzetekként jelenítenek meg”, a hat napos munka eredménye a megtermékenyítő princípiumban csúcsosodik ki. Így a Biblia a fallicizmust nyújtja, és egyedül azt.

Ebben a fényben olvasva, és ahogyan a héber szövegeit a nyugati tudósok értelmezik, soha nem is nyújthat semmi magasabb rendűt vagy magasztosabbat az ilyen fallikus elemeknél, amik holtbetűs jelentésének gyökerei és sarokkövei. Az antropomorfizmus és a kinyilatkoztatás átléphetetlen szakadékot ás az anyagi világ és a végső szellemi igazságok közé. Azt, hogy a teremtést nem így írják le az ezoterikus tanítások, könnyen kimutatható. A római katolikusok értelmezése sokkal inkább megközelíti a valódi ezoterikus jelentést, mint a protestánsoké. Ugyanis sok szentjük és egyházatyájuk elismeri, hogy a menny, a föld, az égitestek, stb. kialakítása a „Jelenlét Hét Angyalának” munkájához tartozik. Szt. Denis az „Építőket” „Isten munkatársainak” nevezi, Szt. Ágoston pedig még tovább megy, és szerinte az angyalok rendelkeznek az isteni gondolattal, ahogyan ő mondja, minden teremtett dolog ősalakjával.22/5 Végül pedig Aquinói Szt. Tamásnak van egy hosszú értekezése ebben a témában, amelyben minden látható eredmény elsődleges okának Istent, másodlagos okának az angyalokat nevezi. Ezen a téren – eltekintve néhány dogmatikus formai különbségtől – az „angyali egyházatya” nagyon megközelíti a gnosztikus elképzeléseket. Basilides úgy beszél az angyalok legalsóbb rendjéről, mint anyagi világunk építőiről, Saturnilus pedig – a szabeusokhoz hasonlóan – azt tartotta, hogy a bolygókon uralkodó hét angyal a világ valódi teremtője. Trithemius, a kabbalista szerzetes De Secundis Deis című művében ugyanezt tanította.

Az örökkévaló Kozmoszt, a makrokozmoszt – hasonlóan az emberhez, a mikrokozmoszhoz – a Titkos Tanításban három princípiumra és négy hordozó eszközre osztják,22/6 amelyek összességükben kiadják a hét princípiumot. A kaldeai vagy zsidó Kabalah-ban a Kozmoszt hét világra osztják: az Eredeti, a Megérthető, az Égi, az Elementáris, a Kisebb (asztrális), az Alvilági (kâma-loka vagy Hádész) és a Mulandó (az emberé). A kaldeai rendszerben a Megérthető Világ, a második az, ahol a „Jelenlét Hét Angyala” vagy a Sephiroth megjelenik (A három felső tulajdonképpen egy, és a többinek az összegzése is). Ők a keleti tanítás „Építői” is, és csak a harmadik, az égi világ az, ahol a hét bolygói angyal megépíti a hét bolygót, és a Naprendszerünket, a bolygók pedig ezáltal válnak látható égitestekké. Ezért – ahogyan helyesen állítják –, ha az univerzum mint egész, az Örök Egy Esszenciából formálódik ki, akkor nem az örökkévaló esszencia, az Abszolút Istenség az, amely formába önti, ezt az első sugarak, az angyalok vagy Dhyân Chohan-ok végzik el, akik az Egy Elemből áradnak ki, amely felváltva fénnyé és sötétséggé változva mindörökre fennmarad a gyökér-princípiumában, az egyetlen ismeretlen, mégis létező Valóságban.

Egy művelt nyugati kabbalista, S.L. MacGregor Mathers, akinek az érvelése és a következtetései minden gyanú felett állnak, mivel képzetlen a keleti filozófia terén, és járatlan annak titkos tanításaiban, Mózes I. Könyvének első verséhez egy kiadatlan értekezést írt: 

Berashith Bara Elohim – „Kezdetben az Elohim teremtette!” Kik ezek a Mózes I. Könyvének Elohim-ja?

Va-Yivra Elohim Ath Ha-Adam Be-Tzalmo, Be-Tzelem Elohim Bara Otho, Zakhar Vingebah Bara Otham – „És az Elohim teremtették Ádámot a saját képükre, az Elohim képére teremtették őket, férfivá és nővé teremtették őket!” Kik ezek az Elohim? A Biblia közönséges angol fordítása az Elohim szót „Istenként” adja meg, egy többes számú főnevet egy egyes számúval fordít le. Erre az egyedüli előhúzott, meglehetősen átlátszó mentség, hogy a szó nyilvánvalóan többes számú, de nem többes számban kell használni, hanem ez „királyi többest jelent”. Ez azonban csak feltételezés, aminek az értékét Mózes I. könyve, I. 26. alapján lehet helyesen felmérni, amit a hagyományos bibliai változatban így fordítanak: „Isten [Elohim] pedig mondta, ’Készítsünk embert a saját képmásunkra, a saját hasonlóságunkra’.” Ez itt annak a ténynek a határozott beismerése, hogy az „Elohim” nem „királyi többes”, hanem egy többes számú főnév, ami egynél több lényt jelent.22/7

Micsoda tehát az „Elohim” helyes fordítása, és kivel hozható összefüggésbe? Az „Elohim” nem egyszerűen többes szám, hanem nőnemű többes szám! Mégis, a Biblia fordítói hímnemű egyes számmal fordítják! Az Elohim a nőnemű El-h főnév többes száma, mert az utolsó betű, a -h jelzi a nemet. Viszont ahelyett, hogy többes számban -oth-ra végződne, a hímnemű többes szám szokásos végződését veszi fel, ami az -im.

Bár a főnevek óriási többsége mindkét nemben a nekik megfelelő végződést veszi fel, van elég sok olyan hímnemű, amelynek többes számban -oth a végződése, ahogyan nőnemben -im-re végződik, míg egyes főnevek mindkét nemben mindkét végződést felveszik. Meg kell azonban figyelni, hogy a többes szám végződése nem befolyásolja annak a nemét, ami ugyanaz marad, ami egyes számban. …

Ebbe az Elohim szóba beburkolt jelképrendszer valódi jelentésének megtalálásához a zsidó ezoterikus tanítás, a kevéssé ismert és kevéssé megértett Kabalah kulcsához kell fordulnunk. Ott azt fogjuk találni, hogy ez a szó két, egyesült hímnemű és nőnemű, egyenrangú, egyaránt örökkévaló potenciát jelenít meg, amelyek örök egyesülésben kapcsolódnak össze az Univerzum fenntartására – a természet nagy Atyja és Anyja, amelyekben az Örök Egy kialakítja önmagát, még mielőtt az Univerzum létezhetne. Ugyanis a Kabalah tanítása az, hogy mielőtt az Istenség így kialakítaná önmagát – vagyis férfiként és nőként – az Univerzum világai nem létezhettek, vagy Mózes I. Könyvének szavaival „a föld forma nélküli és üres volt”. Így tehát az Elohim kialakítása jelenti a forma nélküliség, az üresség és a sötétség végét, mert csak e kialakítás után tud a Ruach Elohim – „az Elohim szelleme” – rárezegni a vizek ábrázatára. De ez annak az információnak nagyon kicsi része, amit a beavatott kivehet a Kabalah-ból az Elohim szóval kapcsolatban.

Fel kell itt hívni a figyelmet arra a zűrzavarra – ha nem rosszabbra – ami a Kabalah nyugati értelmezésének terén uralkodik. Az Örök Egyről azt mondják, hogy kettővé alakítja magát: a természet Nagy Atyjává és Anyjává. Először is, ez egy szörnyűséges antropomorf elképzelés arra, hogy szexuális különbözőséget jelentő fogalmakat használjanak az Egy legkorábbi és első elkülönülésére. De még ennél is nagyobb tévedés ezt az első elkülönülést – az indiai filozófia Purusha-ját és Praktiti-jét – azonosítani az Elohim-mel, a szóban forgó teremtő erőkkel, és ezeknek (a mi értelmünknek) elképzelhetetlen absztrakciókat, ennek a látható világnak a kialakítását és megépítését tulajdonítani, ami tele van fájdalommal, bűnnel és szenvedéssel. Igazából az itt tárgyalt „Elohim teremtése” egy sokkal későbbi teremtés, az Elohim pedig messze vannak a természetben a legmagasabb vagy akár csak az emelkedett erőktől, nem többek az angyaloknál. Ez volt a gnosztikusok tanítása, akik a leginkább filozofikusak voltak minden korai keresztény egyház között. Azt tanították, hogy a világ tökéletlenségei építészeinek vagy építőinek tökéletlenségeiből következik – a tökéletlen és ezért alacsonyabb rendű angyalokéból. A héber Elohim a hinduk Prajâpati-jának felel meg, és máshol bemutatjuk a Purâna-k ezoterikus értelmezéséből, hogy a Prajâpati csak az emberi anyag és az asztrális forma kialakítói voltak, és hogy nem adhattak neki értelmet vagy észt, ezért jelképes nyelven „nem sikerült embert teremteniük”. De nem akarva megismételni azt, amit az olvasó megtalálhat máshol ebben a műben, csak a figyelmét kell felhívni arra a tényre, hogy a „teremtés” ebben a szövegrészben nem az őseredeti teremtés, és hogy az Elohim nem „Isten”, de még csak nem is a magasabb bolygói szellemek, hanem ennek a látható fizikai bolygónak és az ember anyagi testének, vagy bőrtokjának az építészei.

A Kabalah egyik alapvető tanítása az, hogy az Istenség fokozatos kibontakozását a negatív létezésből a pozitívba a tízes számrendszer tíz számjegyének a fokozatos kifejlődése jelképezi, kezdve a nullától, az egységen keresztül a sokaságba. Ez a Sephiroth vagy a kiáradások tana.

Ugyanis a belső és rejtett negatív forma egy központban összpontosul, ami az őseredeti Egység. Viszont az Egység egy és oszthatatlan, nem növekedhet sokszorozódással, mert 1x1=1 és nem több, és 1/1=1 és nem kevesebb. Az egységnek vagy monádnak ez a megváltoztathatatlansága az, ami az Egy és Változatlan Istenséghez illő mintává teszi. Így felel meg az Atyaisten keresztény elképzelésének, mert ahogyan az egység a többi szám szülője, úgy az Istenség mindennek az Atyja.

A filozofikus keleti elme soha nem esne abba a hibába, amit ezeknek a szavaknak a másodlagos jelentése értelmileg tartalmaz. Náluk az „Egy és Változatlant” – Parabrahman-t – az Abszolút Minden és Egyet nem lehet úgy érteni, mint ami bármilyen kapcsolatban áll a véges és feltételes dolgokkal, ennek következtében soha nem használnának ilyen fogalmakat, amik lényegüket tekintve ilyen kapcsolatra utalnak. Elválasztják-e ezek akkor teljesen az embert Istentől? Éppen ellenkezőleg. Közelebbi egységet éreznek, mint amit a nyugati elme érez azzal, hogy Istent „Mindenek Atyjának” nevezi, mert tudják, hogy halhatatlan lényegét tekintve az ember maga a Változatlan, Második nélküli Egy.

Éppen most mondtuk azonban, hogy az egység egy és nem változik sem sokszorozással, sem osztódással, akkor tehát hogyan alakul ki a kettő, a pár? Tükröződéssel. Ugyanis ellentétben a nullával, az egység részben meghatározható – annak pozitív megnyilvánulásában, és a meghatározás létrehoz egy Eikon-t vagy Eidolon-t önmagából, amit önmagával együtt egy duádot alkot, és így a kettes szám bizonyos mértékig analóg a Fiú, mint második személy keresztény elképzelésével. Ahogyan pedig a monád rezeg, és visszavonul az Őseredeti Gondolat sötétségébe, úgy a duád ott marad helyetteseként és megjelenítőjeként, és így ami egyenrangú a pozitív duáddal, az a három az egyben gondolat, a hármas szám, ami egyenrangú és egyenlően örökkévaló az egység kebelében levő kettősséggel, viszont úgymond onnan indul ki sorozatának számszerinti elgondolása.

Úgy tűnik, ez a magyarázat arra utal, hogy Mathers tisztában van azzal, hogy ez a „teremtés” nem a valódi isteni vagy őseredeti teremtés, mivel a monád – az első megnyilvánulás a mi tárgyiasultságunk síkján – „visszavonul az Őseredeti Gondolat sötétségébe”, vagyis az első isteni teremtés tárgyiasulatlanságába.

Ez pedig ismét és részben megfelel a Szentlélek keresztény elképzelésének, és annak, hogy az egész három egy Háromságot alkot az egységben. Ez megmagyarázza azt a tényt is, hogy a geometriában három egyenes vonal a legkisebb szám, ami egy egyenesek által határolt síkidomot alkot, míg kettővel soha nem lehet teret bezárni, mivel azok tehetetlenek és hatástalanok, amíg ki nem egészülnek a hármas számmal. A tízes számrendszer e három első számának a kabbalisták a következő neveket adják: Kether, a Korona, Chokma, a Bölcsesség és Binah, az Értelem. Továbbá összekapcsolják ezeket a következő isteni nevekkel: az egység, Eheich, „Én vagyok”, a kettesség, Yah és a hármasság, Elohim. Sajátságosan hívják még a kettességet Abba-nak, az Atyának, a hármasságot pedig Aima-nak, az Anyának, akiknek az örök egyesülését az Elohim szóban jelképezik.

Ami azonban különösen megdöbbenti a Kabalah tanulmányozóját, az a rosszindulatú állhatatosság, amivel a Biblia fordítói féltékenyen kiszorítottak és elrejtettek minden utalást az Istenség nőnemű formájára. Ahogyan az imént már láttuk, a nőnemű, többes számú „Elohim-t” a hímnemű, egyes számú „Istennel” fordították. De még ennél is többet tettek: gondosan elrejtették azt a tényt, hogy a Ruach szó – a „Szellem” – nőnemű, és hogy ennek következtében az Újszövetség Szentlelke egy nőnemű potencia. Vajon hány kereszténynek van arról tudomása, hogy a megtestesülés magyarázatában Lukácsnál (I. 35.) két isteni potencia van megemlítve?

„A Szent Lélek száll te reád, és a Magasságos ereje árnyékoz meg téged.” A Szentlélek (a női potencia) leszáll, és a Magasságos ereje (a férfi potencia) egyesül azzal. „Azért a mi születik is szentnek hívatik, Isten Fiának” –mármint Elohim-énak, látva, hogy ez a két potencia leszáll.

A Sepher Yetzirah-ban, vagyis a Keletkezés Könyvében* ezt olvassuk:

„Egy Ő [nőnem], a Ruach Elohim Chüm (az élő Elohim szelleme). … Hang, szellem és ige, és ez Ő, a Szent Egy Szelleme”. Itt ismét látjuk a szoros kapcsolatot, ami a Szent Szellem és az Elohim között fennáll. Ráadásul tovább menve ugyanebben a Teremtés Könyvében – amiről ne feledjük, hogy az egyik legrégibb kabbalista könyv, és amely szerzőjének Ábrahámot, a pátriárkát tartják – első helyen fogjuk megtalálni egy nőnemű hármasság gondolatát, amiből egy hímnemű hármasság kiárad, vagy ahogyan a szövegben mondják: „Három Anya, akikből három Atya származik”. Viszont ez a dupla hármasság hoz létre egy teljes Háromságot. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a második és a harmadik Sephiroth-ot (a Bölcsesség és az Értelem) nőnemű nevekkel különböztetik meg, Chokmah-val és Binah-val, függetlenül attól, hogy az előbbi főképpen hímnemű elképzelés, az utóbbi pedig inkább nőnemű, és ezeket Abba és Aima (vagy Atya és Anya) címekkel illetik. Ezt az Aima-t (a Nagy Anyát) csodálatos jelképpel jeleníti meg a Jelenések Könyve 12. fejezete, ami kétségtelenül az egyik leginkább kabbalista könyv a Bibliában. Tulajdonképpen a kabbalista kulcs nélkül a jelentése teljesen felfoghatatlan.

Nos, ahogyan a görögben, úgy a héber abc-ben sincsenek külön számokat jelentő karakterek, és következésképpen minden betűnek van egy bizonyos számértéke, ami hozzákapcsolódik a betűhöz. Ez a körülmény azt a fontos tényt eredményezi, hogy minden héber szó egy számot alkot, és minden szám egy szót. Erre utal a Jelenések Könyvében (XIII. 18.) a „fenevad számának” említése! A Kabalah-ban az azonos számértékű szavakról feltételezik, hogy bizonyos értelmező kapcsolatban állnak egymással. Ez alkotja a gemátria tudományát, ami a betű szerinti Kabalah első osztálya. Továbbá a héber abc minden betűjének a Kabalah-ba beavatott számára volt egy bizonyos képírásos értéke és jelentése, amelyet helyesen alkalmazva, minden szóhoz egy misztikus mondat értékét rendelte, és ez egyébként változó volt a betűk egymáshoz viszonyított relatív helyzetének megfelelően. Ezekből a különböző kabbalista szempontokból vizsgáljuk meg most az Elohim szót.

Először is feloszthatjuk a szót két szóra, amik „a Vizek Női Istenségét” jelentik, összehasonlítva a görög Aphrodite-vel, aki „a tenger habjaiból emelkedett ki”. Azután felosztható a „Hatalmasra, a Tenger Csillagára”, vagy a „Hatalmasra, aki kilélegzi a Szellemet a vizekre”. A betűk kombinációjával megkapjuk az „Iah Hallgatag Erejét” is. Továbbá „az én Istenem, az Univerzum Megformálója”, mert a Mah egy titkos kabbalista név, amit a megformálás fogalmára használnak. Megkapjuk az „Aki az én Istenem”-et is, valamint „az Anya Iah-ban”-t.

Az összes szám 1 + 30 + 5 + 10 + 40 = 86 = „heves forróság” vagy „a tűz ereje”. Ha összeadjuk a három középső betűt, 45-öt kapunk, az első és az utolsó betűk pedig 41-et adnak, létrehozva így „a Megformálás Anyját”. Végül megtaláljuk az „El” és „Yah”két isteni nevet, együtt az m betűvel, ami a „vizet” jelenti, mert a Mem, ennek a betűnek a neve „vizet” jelent.

Ha felosztjuk az összetevő betűire, és úgy vesszük azokat, mint képírásos jeleket, a következőt kapjuk:

„Áldozatokon keresztül tökéletesedő akaraterő, ami inspirált átalakulások sorozatán keresztül fejlődik.”

A fenti utolsó néhány bekezdés, amelyek az „Elohim” szót kabbalista módon elemzik, elég meggyőzően bizonyítják, hogy az Elohim nem egy, nem kettő, de még nem is hármasság, hanem egy sereg, a teremtő erők serege.

A keresztény egyház, miközben Jehovah-ból – ennek a valódi Elohim-nak az egyikéből – Legfőbb Istenséget csinált, reménytelen zűrzavart keltett az égi hierarchiában, azon kötetek ellenére, amit Aquinói Tamás és iskolája írt ebben a kérdésben. Az egyedüli magyarázat, amit megtalálunk valamennyi értekezésükben a Bibliában említett mennyei lények számtalan osztályának – Arkangyalok, Trónok, Seraphim, Cherubim, Üzenethozók, stb. – lényegével és természetével kapcsolatban az, hogy „Isten hadseregének angyali egységei”. Ők az „Istenek, a teremtmények”, míg ő az „Isten, a Teremtő”, de a valódi feladataikról, tényleges helyükről a természet gazdálkodásában sok minden mondható. Ők:

Ragyogóbbak a lángoknál, gyorsabbak a szélnél, szeretetben és harmóniában élnek, kölcsönösen megvilágosítják egymást, kenyérrel és egy titokzatos itallal – bor és víz keverékével? – táplálkoznak, körbevéve a Bárány trónját, mintegy tűzfolyót alkotva, és elfedve arcukat a szárnyaikkal. Ez a szeretet és a dicsőség trónja, amit elhagynak, hogy a csillagokhoz, a földre, Isten birodalmaiba és minden fiának, fivéreiknek és tanítványaiknak, röviden minden hozzájuk hasonló teremtménynek elvigyék az isteni hatást. … Ami a számukat illeti, a mennyek (Sabaoth) hatalmas seregéé számosabb, mint a csillagoké. … A teológia bemutatja nekünk ezeket az értelmes szellemi nagyságokat, mindegyik egy fajt alkot, és természetükben hordozzák a természet ilyen vagy olyan állapotát. Hatalmas teret fednek le, bár csak egy meghatározott területet. Noha testetlenek, körülhatárolt korlátok között tartózkodnak. … Gyorsabbak a fénynél vagy a mennydörgésnél, rendelkeznek a természet minden elemével, kedvük szerint hoznak létre felfoghatatlan káprázatokat [illúziókat?], felváltva tárgyiasultakat és tárgyiasulatlanokat. Az emberekhez egyszer tagolt nyelven szólnak, máskor pedig tisztán szellemin.22/8

Megtudjuk továbbá ugyanebből a műből, hogy ezek az angyalok és az ő seregeik azok, akikre Mózes I. Könyve II. fejezete I. versének mondatában hivatkozás történik: „Igitur perfect sunt cœli et terra et omnis ornatus eorum”,* és hogy a Vulgate önkényesen kicserélte a „tsaba” („seregek”) héber szót az „ornament-tel”. Munck bemutatja a helyettesítési hibát és a „Tsabaoth-Elohim” összetett cím származtatását a „tsaba-ból”. Továbbá Cornelius à Lapide, aki De Mirville szerint „minden biblia-magyarázó mestere”, megmutatja, hogy ilyen volt a valódi jelentés. Azok az angyalok csillagok.

Mindez azonban nagyon keveset mutat meg ennek a mennyei hadseregnek a valódi feladatairól, és egyáltalán semmit a fejlődésben elfoglalt helyükről és a földdel való kapcsolatukról, ahol élünk. Ugyanis annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy „Kik a valódi Teremtők?”, az ezoterikus tanításhoz kell folyamodnunk, mivel csakis ott lehet megtalálni a kulcsot, ami megérthetővé fogja tenni a különböző világvallások teogóniáit.

Ott azt találjuk, hogy a Kozmosz valódi teremtője, ahogyan az egész látható természeté – ha nem a Szellemek egész láthatatlan serege, akik még nem kerültek bele a „szükségszerűség ciklusába” – az „Úr – az Istenek”, vagy a „dolgozó seregek”, a „hadsereg” összefoglalóan véve, az „Egy a sokaságban”.

Az Egy végtelen és feltételek nélküli. Nem tud teremteni, mert nem lehet kapcsolata a végessel és a feltételessel. Ha mindent, amit látunk, kezdve a ragyogó napoktól és bolygóktól, le a fűszálakig és porszemekig, az Abszolút Tökéletesség teremtett volna, és akár csak az Első Energiának a közvetlen munkája lenne, ami belőle származott,22/9 akkor minden ilyen dolog tökéletes, örökkévaló és feltételek nélküli lenne, ahogyan az alkotójuk. A természetben található tökéletlen munkák milliói és milliói bizonyítják harsányan, hogy azok véges, feltételekhez kötött lények termékei – még ha azok Dhyân Chohan-ok, arkangyalok, vagy bármilyen más névvel illetett lények is voltak és vannak. Röviden, ezek a tökéletlen munkák az evolúció befejezetlen termékei, ami a tökéletlen istenek irányítása alatt áll. A Zohar – ahogyan a Titkos Tanítás is – megadja erre a bizonyosságot. Beszél a „Napok Ősének”, a „Szent Korúnak” a segédeiről, és Auphanim-nak hívja őket, vagy az égitestek élő kerekeinek, akik részt vesznek az Univerzum teremtésének munkájában.

Így nem a „Princípium”, az Egy és Feltétlen, még csak nem is annak tükröződése az, aki teremt, hanem csak a „Hét Isten”, akik megformálják az Univerzumot az örökkévaló anyagból, amit tárgyiasult életre kelt az Egy Valóság beletükröződése.

Ők a Teremtők – „az Isten-sereg” – akiket a Titkos Tanításban Dhyân Chohan-oknak, a hinduknál Prajâpati-knak, a nyugati kabbalában Sephiroth-nak, a buddhisták pedig angyaloknak neveznek, személytelenek, mert vak erők. A zoroasztriánusoknak ők az Amshaspend-ek, míg a keresztény misztikában a „Teremtő” az „Isten Istenei”, addig a dogmatikus keresztény számára az „Istenek Istene”, az „urak Ura”, stb.

Izrael szemében „Jehovah” az egyedüli Isten, aki nagyobb minden Istennél.

Én bizony tudom, hogy nagy az Úr, és a mi Urunk minden istennél különb.22/10

Majd pedig:

Mert a nemzeteknek minden istene bálvány, az Úr pedig egeket alkotott.22/11

Az egyiptomi Neteroo-t, amit Champollion „a többi Isten-ként” fordít, a bibliai írók Elohim-ját, akik mögött elrejtve áll az Egy Isten, erőinek sokféleségében vizsgálják.22/12 Ez az Egy nem Parabrahman, hanem a Megnyilvánulatlan Logosz, a Demiurgos, a valódi Teremtő vagy Kialakító, amely követi őt az összefoglalóan vett Demiurgos-ok értelmében. A nagy egyiptológus továbbá hozzáteszi:

Látjuk Egyiptomot elleplezni és elrejteni úgymond az Istenek Istenét a közvetítők mögé, akikkel ő [Egyiptom] körülveszi őt, és elsőbbséget ad a nagy isteneinek a nagy és egyedüli Istenséggel szemben, és így annak az Istennek a tulajdonságai az ő tulajdonságukká válik. Azok a nagy Istenek nem teremtetteknek jelentik ki magukat. … Neith „az, ami van”, ahogyan Jehovah,22/13 Thoth önmaga által teremtett,22/14 anélkül, hogy nemzették volna, stb. A judaizmus megsemmisíti ezeket a potenciákat Istenének ragyogása előtt, megszűnnek egyszerűen erők lenni, mint Philo arkangyalai, mint a Kabalah Sephira-i, mint a gnosztikusok Ogdoade-i – ezeket összevegyítik, és magává az Istenné alakítják át.22/15

Így Jehovah – ahogyan a Kabalah tanítja – a legjobb esetben is csak a „Mennyei Ember”, Adam Kadmon, akit az önmaga által teremtett Szellem, a Logosz használ kocsiként, szállító eszközként a jelenségi világban történő megnyilvánulása felé vivő leszállása során.

Ezek az ősi bölcsesség tanításai, amiket még az ortodox keresztények sem utasíthatnak el, ha őszinték és elfogulatlanok saját szentírásuk tanulmányozása folyamán. Mert ha gondosan elolvassa Szt. Pál Leveleit, azt fogja találni, hogy a Titkos Tanítást és a Kabalah-t teljesen elfogadja a „Pogányok Apostola”. A gnózis, amit látszólag elutasít, nem kevésbé az számára, mint Platón számára „az Egy Lény és az igazság legmagasabb szintű ismerete”.22/16  Amit ugyanis Szt. Pál elutasít, az nem az igaz, hanem csak a hamis gnózis, és annak túlkapásai, egyébként hogyan tudná használni egy tősgyökeres platonista nyelvezetét? A görög filozófus Ideái, (ős)típusai, Pythagorasz Intelligenciái, a panteisták Æon-jai vagy Kiáradásai, a Logosz vagy az Ige, ezeknek az Intelligenciáknak a vezetője, a Sophia vagy Bölcsesség, a Demiurgos, a világ Építője az Atya irányítása alatt, a Megnyilvánulatlan Logosz, amelyből Ő kiárad, Ain-Soph, az Ismeretlen és Végtelen, az angyali korszakok, a Hét Szellem, akik minden régebbi kozmogónia Hétjének a megjelenítői – mindezek megtalálhatók írásaiban, amiket az egyház elfogadott kánoninak és isteni sugalmazásúnak. Azokban fel lehet ismerni Ahriman Mélységeit, e világunk Igazgatóját, az „ennek a világnak az Istenét”, az Intelligenciák Pleromáját, a levegő Archont-jait, a Hercegségeket, a kabbalista Metatront is, és ezeket könnyen lehet azonosítani a római katolikus íróknál, amikor eredetiben olvasunk görög és latin szövegeket, mivel az angol [és a magyar] fordítások csak nagyon halvány elképzelést hoznak át azok valódi tartalmairól.

 

XXIII. fejezet Amit az okkultistának és kabbalistának el kell mondania

 

A Zohar-hoz, a rejtett bölcsesség és misztérium mérhetetlen tárházához nagyon gyakran folyamodnak a római katolikus írók. Egy nagyon képzett rabbi, a most már lovag Drach, miután megtért a római katolikus vallásra, és mivel nagy héberológus, úgy gondolta, hogy beleléphet Picus de Mirandola és John Reuchlin nyomdokaiba, és biztosíthatja új hittársait, hogy a Zohar magában hordja a katolicizmus szinte minden dogmáját. Nem a mi hatáskörünk itt bemutatni, mennyire sikerült vagy nem sikerült ez neki, csupán egy példát hozunk fel magyarázataiból, és a következőkkel vezetjük be azt:

A Zohar, ahogyan már bemutattuk, nem a héber gondolkodás eredeti terméke. A kelet legrégibb tanításainak a gyűjteménye és rövid kivonata, amiket először szóban adtak át, majd független értekezésekben írtak le a babiloni fogság idején, végül pedig Simeon Ben Iochai rabbi rakott össze időszámításunk kezdete környékén. Ahogyan a mózesi kozmogónia új formában a mezopotámiai országokban született meg, úgy a Zohar egy olyan hordozóeszköz volt, amelyben az egyetemes bölcsesség fényének sugarai összefutottak. Bármiféle hasonlóságot találunk közötte és a keresztény tanítások között, a Zohar szerkesztőinek soha eszükbe nem jutott Krisztus. Ha másképpen lenne, mára nem maradt volna egyetlen mózesi törvényű zsidó sem. Továbbá, ha valaki szó szerint elfogadja, amit a Zohar mond, akkor a föld bármely vallása találhatna megerősítést jelképeiben és allegorikus mondásaiban, ez pedig azért van, mert ez a munka az őseredeti igazságok visszhangja, és minden hit azok valamelyikén alapul, mivel a Zohar csupán az Ősi Bölcsesség egyik fátyla. Ez annyira nyilvánvaló, hogy csak rá kell mutatnunk az említett egykori rabbira, Drach lovagra, hogy bebizonyítsa ezt a tényt.

A III. részben (87. fol. 346. oszlop) a Zohar a Napot irányító szellemmel foglalkozik, annak igazgatójával, elmagyarázva, hogy nem maga a Nap, amit ezen értünk, hanem a Szellem „a Napon vagy az alatt”. Drach igyekszik bebizonyítani, hogy Krisztus volt az, akit ez a „Nap” vagy az abban levő Napszellem jelentett. Azzal a résszel kapcsolatos magyarázatában, amely a Napszellemre úgy hivatkozik, mint „az a kő, amit az építők elutasítottak”, a leghatározottabban kijelenti, hogy ez

A Nap-kő (pierre soleil) azonos Krisztussal, aki ez a kő volt,

és hogy ezért

A nap tagadhatatlanul (sans contredit) az Istenség második személyisége, vagyis Krisztus.23/1

Ha ez igaz, akkor a védikus vagy a Védák előtti árják, kaldeaiak és egyiptomiak minden okkultistához hasonlóan, a múltban, a jelenben és a jövőben, beleértve a zsidókat is, mind keresztények voltak mindörökre. Ha viszont nem így van, akkor a modern egyházi kereszténység exoterikusan tiszta és egyszerű pogányság, ezoterikusan pedig transzcendentális és gyakorlati mágia, vagy okkultizmus.

Ugyanis ennek a „kőnek” többszörös jelentése, kettős létezése van, fokozatokkal, szabályos fejlődéssel és visszafejlődéssel. Tényleg egy „misztérium”.

Az okkultisták teljesen készek egyetérteni Szt. Kriszosztom-mal, hogy a pogányokat – inkább az avatatlanokat

elvakítja a napfény, és így szem elől tévesztik a valódi Napot a tévesen való elmélkedésük során.

De ha ez a szent és vele együtt most a héberológus Drach azt választják, hogy a Zohar-ban és a kabbalista Napban „a második személyt” látják, ez nem ok arra, hogy mindenki mást miért kell vaknak mondani nekik. A Nap misztériuma talán a legnagyobb az okkultizmus megszámlálhatatlan misztériuma között. Tényleg egy gordiuszi csomó, de olyan, amit nem lehet elvágni a skolasztikus szőrszálhasogatás kétélű kardjával. Ez egy valódi isteni beavatkozásra méltó bonyodalom, amit csak az istenek tudnak kibogozni. Ennek a jelentése egyszerű, és minden kabbalista megérti azt.

Ne beszélj a Nap ellen – ezt Pythagorasz nem a látható Nappal kapcsolatban mondta. A „Beavatás Napja” volt az, amire gondolt, annak hármas formájában, amiből kettő a „Nappali Nap” és az „Éjszakai Nap”.

Ha a fizikai fényesség mögött nem lenne semmilyen misztérium, amit az emberek ösztönösen éreznek, akkor miért kell minden népnek, kezdve az egyszerű emberektől napjaink párszijáig a Nap felé fordulnia imádkozás közben? A Nap-hármasság nem mazdeán, hanem egyetemes, és olyan régi, mint az ember. Az ókor minden templomát egyaránt a Nappal szemben emelték, a bejárati kapujuk keletre nyílott. Nézzük meg Memphis és Baalbec régi templomait, a régi és az új (?) világ piramisait, Írország kerek tornyait és Egyiptom szerapeumjait. Egyedül a beavatottak tudták erre a filozófiai magyarázatot megadni, és erre egy olyan okot – annak misztikumától eltekintve – amit bárcsak a világ készen állna befogadni, de sajnos, nem kész. Európában a Nap utolsó papja a beavatott Juliánusz császár volt, akit most a Hitehagyottnak neveznek.23/2 Megpróbált jót tenni a világnak azzal, hogy a τρεπλασιος hatalmas misztériumának legalább egy részét feltárja, és belehalt. „Három van egyben” – mondta a Napról, a központi Nap23/3 a természet elővigyázatossága: Az első mindennek az egyetemes oka, a Legfelsőbb Isten és tökéletesség, a második erő a Legfőbb Értelem, amely uralkodik minden értelmes lényen, νοεροῑς-en, a harmadik pedig a látható Nap. A napi értelem tiszta energiája a Napunk által elfoglalt, a mennyek középpontjában levő fényes helyből árad ki, és az a tiszta energia a mi rendszerünk Logosza, a „Misztikus Világszellem mindent a Napon keresztül hajt végre” – mondja Hermész Triszmegisztosz. Ugyanis sokkal inkább a Napban, mint bármely más égitestben van az, amit az [ismeretlen] erő lakóhelyként elfoglal. Csak éppen sem Hermész Triszmegisztosz, sem Juliánusz (a beavatott okkultista), sem senki más ezen az Ismeretlen Okon nem Jehovah-t vagy Jupitert értette. Arra az okra utaltak, amely létrehozta rendszerünk összes megnyilvánult „nagy Istenét” vagy Demiurgoszát, (beleértve a héber Istent is). Nem is a látható, anyagi Napunkra gondoltak, mert ez utóbbi csak a megnyilvánult jelkép volt. A pythagoreus Philolaus így magyarázza és egészíti ki Triszmegisztoszt:

A Nap a tűz tükre, a ragyogás, amelynek a lángjai azon a tükrön [a Napon] való visszaverődésük által áradnak ránk, és mi azt a ragyogást képmásnak nevezzük.

Nyilvánvaló, hogy Philolaus a központi szellemi Napra utal, amelynek sugarait és ragyogását a központi csillagunk, a Nap csupán visszatükrözi. Ez az okkultisták számára olyan világos, mint amilyen a pythagoreusok számára volt. A pogány ókor világi emberei számára természetesen a fizikai Nap volt a „legmagasabb Isten”, ami úgy tűnik – ha Drach lovag nézetét elfogadják – gyakorlatilag a modern római katolikusok számára is azzá vált mostanra. Ha a szavak bármit is jelentenek, akkor a Drach lovag által tett kijelentés, hogy „a Nap tagadhatatlanul az Istenség második személye”, arra céloz, amit látunk, mivel „ez a Nap” a kabbalista Napra utal, a „személy” pedig az Isten vagy a Szentháromság szubsztanciáját vagy létezését jelenti, ami határozottan személyes. Mivel a szerzőnek, aki egy korábbi rabbi, teljesen járatos a héberben és a Zohar misztériumaiban, ismernie kellene a szavak értékét, és mivel ráadásul ezt leírva azon volt, hogy elsimítsa „a szemmel látható ellentmondásokat” a judaizmus és a kereszténység között, a helyzet teljesen nyilvánvalóvá válik.

De mindez hozzátartozik azokhoz a kérdésekhez és problémákhoz, amik természetes módon meg fognak oldódni a tanítás fejlődésének folyamán. A római katolikus egyháznak nem azt hányják a szemére, hogy minden ókori nép által imádott isteni lényeket más neveken imád, hanem hogy bálványimádónak minősíti nemcsak a régi és a mostani pogányokat, hanem minden keresztény népet, amely lerázta magáról Róma rabigáját. A vád ellene, amit több tudós is felhoz, hogy úgy imádja a csillagokat, mint a régi valódi szabeusok, mára már vitatottá vált, viszont egyetlen csillagimádó sem címezte soha imádatát az anyagi csillagokhoz és bolygókhoz, amint ezt be fogjuk bizonyítani művünk utolsó leírt oldala előtt. Nem kevésbé igaz az, hogy csak az asztrológiát és a mágiát tanulmányozó filozófusok tudták, hogy ezeknek a tudományoknak az utolsó szavait azokból a csillagállásokból kiáradó okkult erőkben kell keresni, és onnan kell várni.

 

XXIV. fejezet Modern kabbalisták a tudományban és az okkult csillagászatban

 

Van egy fizikai, egy asztrális és egy asztrálison túli Univerzum a Kabalah három fő osztályában, mint ahogyan vannak földi, földön túli és szellemi lények is. A „hét bolygói szellemet” kigúnyolhatják a tudósok szívük szerint, viszont az értelmes uralkodó és irányító erők szükségszerűségét mára olyan erősen érzik, hogy a tudósok és a szakértők, akik nem is hallottak az okkultizmusról vagy az ősi rendszerekről, kényszerítve érzik magukat, hogy belső tudatukban létrehozzanak valamiféle félig misztikus rendszert. Metcalf „naperő” elmélete, és Zaliwsky-é, a képzett lengyelé, amely az elektromosságot az egyetemes erővé tette, a tárházát pedig a Napban helyezte el,24/1 a kabbalista tanítások újraéledése volt. Zaliwsky megpróbálta bebizonyítani, hogy az elektromosság, ami „a legerősebb, legnagyobb vonzóerőt gyakorolja, a legtöbb hőt állítja elő, a legfényesebb hatásokat kelti”, jelen van a Nap fizikai felépítésében, és megmagyarázta annak jellegzetességeit. Ez nagyon közel áll az okkult tanításhoz. Csak a Nap-fényszóró gáztermészetének, valamint a napi vonzás és taszítás erős magnetizmusának és elektromosságának elfogadása az, amivel az ember meg tudja magyarázni a következőket. (a) A Napban levő energia és fényerő bármilyen veszteségének a nyilvánvaló hiánya – ami megmagyarázhatatlan az égés hétköznapi törvényeivel. (b) A bolygók viselkedése, ami túl gyakran ellentmond a tömeg és a gravitáció elfogadott szabályának. Zaliwsky szerint pedig ez a „napi elektromosság minden földön ismert dologtól különbözik”.

Secchi atyát meg lehet gyanúsítani, hogy megpróbálta bevezetni

„erők teljesen új osztályát, amit meglehetősen távol állnak a gravitációtól, és amiket a térben fedezett fel,24/2

azért, hogy összhangba hozza a csillagászatot a teológiai csillagászattal. Nagy, a Magyar Tudományos Akadémia tagja azonban nem volt egyházi személy, mégis intelligens erők szükségszerűségének elméletét fejleszti, amelyeknek a szolgálatkészsége „alkalmas lehet az üstökösök minden szeszélyéhez”. Azt gyanítja, hogy:

A fény – ami egy ismeretlen erő vakító terméke,… és amit túl gyakran látunk ahhoz, hogy megértsük – sebességével kapcsolatos minden jelenlegi kutatástól függetlenül a fény valójában mozdulatlan.24/3

C.E. Love, a Franciaországban jól ismert vasútépítő és mérnök megunta a vak erőket, (majd) valamennyiből „megmérhetetlen közeget” – amiket most „erőknek” neveznek – csinált, amelyek az elektromosságnak vannak alárendelve, ez utóbbiról pedig kijelenti, hogy egy

értelem – noha természetében és anyagában molekuláris.24/4

A szerző véleménye szerint ezek az erők atomi közegek, amik értelemmel, önkéntelen akarattal és mozgással vannak megáldva,24/5 és így a kabbalistákhoz hasonlóan az oki erőkből anyagiakat csinál, míg azok az erők, amik ezek a síkon működnek, csupán az előzők hatásai, mivel nála az anyag örökkévaló, és az istenek is azok.24/6 Hasonlóképpen van a lélekkel, bár az magában hordoz egy még magasabb lelket [szellemet], amely előbb létező, rendelkezik emlékezettel, és az elektromos erő fölött áll. Az utóbbi alá van rendelve a magasabb lelkeknek, ezek a magasabb lelkek pedig kényszerítik, hogy az örök törvényeknek megfelelően működjön. Az elgondolás leginkább zavaros, de nyilvánvalóan az okkultizmus irányába mutat. Ráadásul a javasolt rendszer teljesen panteista, és tisztán tudományos alapon történt a kidolgozása. Az egyistenhitűek és a római katolikusok természetesen összeütközésben állnak vele, de aki hisz a bolygói szellemekben, és aki a természetet élő értelmekkel ruházza fel, annak mindig is erre kell számítania.

Ezzel kapcsolatban viszont érdekes, hogy miután a maiak annyira kinevették a régiek tudatlanságát,

akik mivel csak hét bolygót ismertek [viszont egy nyolcasságuk volt, ami nem tartalmazta a Földet!], ezért hét szellemet találtak ki, hogy illeszkedjenek számukban,

Babinet-nek öntudatlanul meg kellett védenie a „babonaságot”. A Revue des Deux Mondes-ben ez a kiváló francia csillagász ezt írja:

A régiek nyolcasságába beletartozott a Föld [ami hiba], tehát nyolc vagy hét annak megfelelően, hogy a szám magába foglalja-e a Földet.24/7

De Mirville biztosítja olvasóit, hogy

M. Babinet néhány napja azt mondta nekem, valójában csak nyolc nagy bolygónk van, beleértve a Földet, és rengeteg kicsi a Mars és a Jupiter között. … Herschel azt javasolja, hogy ezeket a hét elsődleges bolygón túliakat nevezzük aszteroidáknak!24/8

Van egy megoldandó probléma ezzel kapcsolatban. Honnan tudják a csillagászok, hogy a Neptunusz bolygó, vagy akár hogy a mi rendszerünkhöz tartozó égitest? Mivel úgynevezett bolygórendszerünk legszélén található, az utóbbit önkényesen kiterjesztették, hogy be tudja fogadni. Viszont milyen matematikai és csalhatatlan bizonyítékkal rendelkeznek a csillagászok, hogy az (a) bolygó és (b) a mi bolygóink egyike? Semmilyennel! Olyan mérhetetlen távolságra van tőlünk, hogy

a Nap látszólagos átmérője a Neptunuszon a negyvened része a Nap földi látszólagos átmérőjének,

és annyira halvány és elmosódott a legjobb távcsövön keresztül is nézve, hogy egy csillagászati túlzásnak tűnik az egyik bolygónknak nevezni. A Neptunusz által kapott hő és fény egy ezreléke annak a hőnek és fénynek, amit a Föld kap. A mozgását és a holdjainak mozgását mindig gyanakodva nézik. Nincs összhangban – legalább is megjelenésében – a többi bolygóéval. A rendszere retrográd, stb. Fogadták-e Adams és Leverrier felfedezését akkora örömmel, mert a Neptunusz annyira szükségszerű volt, mint az éter, hogy új dicsfényt vessen a csillagászati előrejelzésekre, a modern tudományos adatok megbízhatóságára és alapvetően a matematikai elemzés hatalmára? Úgy tűnik, igen. Egy új bolygót, ami kiterjeszti bolygói birodalmunkat mintegy két milliárd km-rel, megéri becsatolni. Viszont ahogyan a földi birtokbavétel esetén, a tudományos tekintély „igaznak” bizonyulhat, csak mert „lehet”. A Neptunusz mozgását történetesen gyengén észlelik. Heuréka! Ez egy bolygó! A puszta mozgás azonban nagyon keveset bizonyít. A csillagászatban most megállapított tény, hogy nincsenek tökéletes állócsillagok a természetben,24/9 az ilyen csillagok még akkor is tovább léteznek a csillagászati beszédben, miközben kikerültek a tudományos elképzelések közül. Az okkultizmusnak azonban megvan a maga érdekes elmélete a Neptunusszal kapcsolatban.

Az okkultizmus azt mondja, hogy ha a puszta feltételezéseken alapuló számos hipotézist – amelyeket csak azért fogadnak el, mert kiváló tudósok tanítják azokat – kivesszük a modern csillagászat tudományából, ami számára bizonyítékul szolgálnak, akkor még a gravitáció feltehetően egyetemes törvényéről is azt találjuk, hogy ellentétes a mechanika leghétköznapibb igazságaival. Az ember tényleg alig hibáztathatja a keresztényeket – mindenekelőtt a római katolikusokat – bármennyire is tudományosak egyesek közülük, annak elutasításáért, hogy vitába szálljanak egyházukkal a tudományos hiedelmek kedvéért. Azért sem hibáztathatjuk őket, hogy szívük mélyén titokban – ahogyan néhányuk teszi – elfogadják a teológiai „Erényeket” és a Sötétség „Archon-jait” a tudomány által javasolt összes vak erő helyett.

Soha nem lehet semmiféle beavatkozás az égitestek elrendezésében és szabályos haladásában! A gravitáció törvénye a törvények törvénye, ki látott valaha is egy követ felemelkedni a levegőbe a gravitáció ellenében? Az egyetemes törvény állandósága megmutatkozik a naprendszeri világok és bolygók viselkedésében, amelyek örökké hűségesek eredeti pályájukhoz, soha nem kószálnak el a nekik megfelelő útpályákról. Nincs is szükség semmilyen beavatkozásra, mivel az csak végzetes lehetne. Az első naprendszeri keringés beindulása megtörténhetett akár egy kozmikus változásnak köszönhetően, akár rejtett őseredeti erők spontán fejlődésének következtében, vagy hogy azt a lökést mindennek az Isten vagy Istenek adták meg egyszer – mindez a legcsekélyebb mértékben sem számít. A kozmikus fejlődés jelenlegi szintjén semmilyen felsőbb- vagy alsóbbrendű beavatkozás nem megengedett. Ha bármi ilyen történne, az egyetemes óramű megállna, és a Kozmosz darabokra hullna.

Ilyenek azok a szórványos mondatok, a bölcsesség gyöngyszemei, amelyek időről időre kihullnak a tudósok ajkaiból, és amiket most véletlenszerűen kiválasztottunk, hogy egy témát szemléltessünk velük. Felemeljük szégyentől égő arcunkat, és a mennyek felé tekintünk. Ilyennek látszik a valóság: világok, napok és csillagok, a mennyei seregek ragyogó miriádjai emlékeztetnek a végtelenség költőjére, parttalan óceán, amelyen puhán halad a számtalan hajóraj, cirkálók milliói és milliói, nagyok és kicsik, egymást keresztezve, forogva és pörögve minden irányban. A tudomány pedig azt tanítja, hogy lehetnek bár kormány vagy iránytű, vagy bármilyen világítótorony nélküliek, amik irányítanák őket, mindazonáltal biztonságban vannak az ütközésektől – legalább is majdnem biztonságban, eltekintve a balesetek lehetőségétől –, mivel az égi gépezet egy megváltoztathatatlan, noha vak törvényre, valamint állandó és gyorsító erőre vagy erőkre épül, és azok irányítják. De ki „építi” azokra? „Az önfejlődés” – hangzik a válasz. Továbbá, ahogyan a dinamika tanítja:

Egy mozgásban levő test arra törekszik, hogy megtartsa a viszonylagos nyugalmi vagy mozgási állapotát, hacsak nem hat rá valamilyen külső erő.

Ezt az erőt ön-keletkeztetőnek kell tekinteni – még ha nem is örökkévaló, mivel ez az örökös mozgás elismerését jelentené –, és olyan önmeghatározónak és önszabályozónak, amely kitart a Kozmosz kezdetétől a végéig. De az „ön-keletkeztetésnek” még mindig valamiből kell keletkeznie, mert a semmiből való keletkezés szembe megy mind a józan ésszel, mind a tudománnyal. Így ismét válaszút elé kerülünk: Miben higgyünk, az örökkévaló mozgásban vagy a semmiből való ön-keletkezésben? Ha pedig egyikben sem, akkor kicsoda vagy micsoda az a valami, amely először létrehozta azt az erőt vagy azokat az erőket?

Vannak a mechanikában olyan dolgok, mint a felsőbbrendű emelők, amik lendületet adnak a másodlagos vagy alsóbbrendű emelőknek, és hatnak azokra. Az előbbieknek azonban szükségük van egy indítóerőre, és alkalmankénti helyreállításra, különben nagyon gyorsan leállnának és visszaesnének eredeti állapotukba. Mi az a külső erő, ami mozgásba helyezi, és abban tartja őket? Még egy dilemma!

Ami a nem-beavatkozás kozmikus törvényét illeti, csak egyetlen esetben lehetne igazolni, nevezetesen, ha az égi működés tökéletes lenne, de nem az. Az égitestek úgynevezett megváltoztathatatlan mozgása módosul, és állandóan változik, azok gyakran megzavarodnak, és még magának a naprendszeri mozdonynak a kerekei is alkalmanként leugranak láthatatlan sínjeikről, ami könnyen bebizonyítható. Különben miért beszélne Laplace a bolygók elrendezésének a valamikori eljövendőben valószínűleg megtörténő teljes megváltozásáról,24/10 vagy Lagrange miért állítja a bolygópályák fokozatos szűkülését, vagy a modern csillagászaink miért állítják, hogy a Nap fűtőanyaga lassan el fog fogyni? Ha a törvények és az erők, amik az égitestek viselkedését uralják, megváltoztathatatlanok, akkor az ilyen módosulatok és az anyag vagy energia, erő vagy fluidumok kimerítése lehetetlen lenne, viszont ezek lehetőségét nem tagadják. Ezért azt kell feltételeznünk, hogy az ilyen módosulásoknak az erők törvényein kell alapulniuk, amiknek majd önmagukat kell megújítaniuk ilyen alkalmakkor ismét, így létrehozva egy csillagászati ellentmondást és egyfajta fizikai visszatáncolást, mivel – ahogyan Laplace mondja – az ember azt látja, hogy a fluidumok nem engedelmeskednek önmaguknak, és olyan módon reagálnak, ami ellentétes minden jellemzőjükkel és tulajdonságukkal.

Newton nagyon kényelmetlenül érezte magát a Hold miatt. Az a viselkedése, hogy a Föld körüli pályájának a kerülete fokozatosan szűkül, idegessé tette. Elismerte, hogy a világnak szüksége van egy nagyjavításra, és ez nagyon gyakran megesik.24/11 Ebben Herschel is megerősítette őt.24/12 Ő valódi és nagyon jelentős eltérésekről beszél, a szemmel láthatóakon kívüliekről, de némi vigaszt nyer abból a meggyőződéséből, hogy valaki vagy valami majd törődni fog ezzel.

Válaszolhatják nekünk, hogy néhány jámbor csillagász személyes hite, legyenek akármilyen nagyszerű tudományos személyiségek is, nem jelent bizonyítékot értelmes, földöntúli lények, akár istenek, akár angyalok tényleges létezésére és jelenlétére a térben. Maguknak a csillagoknak és a bolygóknak a viselkedése az, amit elemezni kell, és a következtetéseket azokból kell levonni. Renan kijelenti, hogy semmi, amit az égitestekről tudunk, nem igazolja bármilyen értelem létezésének elképzelését, akár belsők, akár külsők is lennének.

Lássuk – mondja Reynaud – vajon ez tény-e, vagy csak egy újabb üres tudományos feltételezés.

A bolygók által bejárt pályák messze vannak a megváltoztathatatlantól. Éppen ellenkezőleg, helyzetük és formájuk is állandó átalakulásnak van kitéve. Meghosszabbodások, összehúzódások és pálya-kiszélesedések, ingadozások jobbról balra, a sebességük lassulása és gyorsulása… és mindez egy olyan síkon, amely imbolyogni látszik.24/13

Ahogyan des Mousseux nagyon találóan észrevette:

Van itt egy pálya, amitől kicsi matematikai és mechanikai pontosságot követelünk meg, mert nem ismerünk olyan órát, amely miután számos percet késik, egyszer csak magától és felhúzás nélkül elkezdi a pontos időt mutatni.

Ennyit a vak törvényről és erőről. Ami azt a fizikai lehetetlenséget illeti – tényleg csoda a tudomány szemében – hogy egy kődarab felemelkedik a levegőbe a gravitáció törvényének ellenében, ez az, amit Babinet – a levitáció jelenségének leghalálosabb ellensége – (Arago által idézve) mondja:

Mindenki ismeri a tűzgolyók [meteorok] és meteorkövek elméletét. … Connecticut-ban egy hatalmas meteoritot láttak [egy 550 m átmérőjű testet], amely megbombázta az egész amerikai övezetet, és visszatért arra a helyre [a levegőben], ahonnan elindult.24/14

Így mindkét fent idézett esetben – vagyis az önmagukat helyesbítő bolygókéban és a levegőbe visszarepülő, óriási méretű meteorokéban – azt találjuk, hogy egy „vak erő” irányít és száll szembe a „vak anyag” természetes hajlamaival, sőt, alkalmanként még ki is javítja a hibáit és pontosítja a tévedéseit. Ez sokkal inkább csodálatos, sőt „hóbortos” dolog – mondhatnánk –, mint bármilyen „angyali irányítású” elem.

Bold az, aki kineveti Von Haller elképzelését, aki kijelenti, hogy:

A csillagok talán dicsőséges szellemek lakóhelyei, ahogyan itt a bűn uralkodik, úgy ott az erény az úr.24/15

 

XXV. fejezet A keleti és a nyugati okkultizmus

 

A The Theosophist 1886. márciusi számában25/1 „Solar Sphinx”-nek adott válaszban a Teozófiai Társulat London alosztályának egyik tagja a következőt írta:

Úgy tartjuk és hisszük, hogy az okkult tudás most folyamatban levő újraéledése egy napon be fogja bizonyítani, hogy a nyugati rendszer a felismerések olyan tartományát jeleníti meg, amit a keletinek – legalábbis ahogyan a The Theosophist oldalain ismertetésre kerül – még el kell érnie.25/2

Nem az író az egyedüli személy, aki ilyen téves benyomás hatása alatt munkálkodik. Nála nagyobb kabbalisták ugyanezt mondták az Egyesült Államokban. Ez csak azt bizonyítja, hogy a valódi filozófia nyugati okkultistái által birtokolt tudás, a „felismerések tartománya” és a keleti tanításokkal kapcsolatos gondolatok nagyon felszínesek. Ezt az állítást könnyen be fogjuk bizonyítani azzal, hogy ismertetünk néhány példát, összehasonlítást végzünk egy és ugyanazon tanítás – a hermetikus egyetemes tanítás – két értelmezése között. Erre annál is inkább szükség van, mert ha elhanyagolnánk ilyen összehasonlítások elvégzését, a munkánk nem lenne teljes.

Vehetjük a néhai Éliphas Lévi-t, akire helyesen hivatkozik egy másik nyugati misztikus, Kenneth Mackenzie, mint „a modern okkult filozófia egyik legnagyobb képviselője”,25/3 mint a kaldeai Kabalah feltehetően legjobb és legműveltebb magyarázója, és hasonlítja össze a tanításait a keleti okkultistákéival. Kiadatlan kézirataiban és leveleiben, amiket egy teozófus adott kölcsön, aki 15 évig a tanítványa volt, reméltük megtalálni azt, amit nem szándékozott nyilvánosságra hozni. Amit azonban találtunk, nagy csalódást okozott. Elő fogjuk venni ezeket a tanításokat, mivel tartalmazzák a nyugati vagy kabbalista okkultizmus lényegét, elemezzük és összehasonlítjuk azokat a keleti értelmezéssel, ahogy haladunk előre a témában.

Éliphas Lévi helyesen tanítja – bár olyan nyelven, ami leginkább túlságosan csapongóan dagályos ahhoz, hogy elég világos legyen a kezdő számára –, hogy:

Az örök élet mozgás, amit az erő váltakozó megnyilvánulásai egyensúlyoznak ki.

De miért nem teszi hozzá, hogy ez az örökös mozgás független a megnyilvánult működő erőktől? Ezt mondja:

A káosz az örökös mozgás tohuvabohu-ja [összevisszasága] és az őseredeti anyag teljes összessége,

és elmulasztja hozzátenni, hogy az anyag csak az Univerzum minden újraépítésének kezdetén „őseredeti”, az anyag in abscondito [rejtettségében] – ahogyan az alkimisták nevezik – örökkévaló, elpusztíthatatlan, kezdet és vég nélküli. A keleti okkultisták úgy tekintik, mint mindennek az örök gyökere, a vedantisták Mûlaprakriti-je és a buddhisták Scabhâvat-ja, az Isteni Lényeg, röviden, a Szubsztancia. Az ebből történő kisugárzások periodikusan rendezett formákba halmozódnak fel, a tiszta szellemtől kezdve a sűrű anyagig. A gyökér, vagy a tér elvont megjelenésében maga az Istenség, a szavakkal ki nem fejezhető és ismeretlen Egy Ok.

Ain Soph nála a Határtalan is, a végtelen és Egy Egység, a második és ok nélküli, mint Parabrahman. Ain Soph a feloszthatatlan pont, és mivel „mindenhol van, és sehol sincs”, az abszolút Minden. Ő a „Sötétség” is, mert ő az abszolút Fény, és a hét alapvető kozmikus princípium gyökere. Viszont Éliphas Lévi azzal, hogy egyszerűen kijelenti, hogy „Sötétség volt a Föld színe felett”, elmulasztja bemutatni, (a) hogy a „Sötétség” ebben az értelemben maga az Istenség, és ezért elhallgatja a problémának az emberi elme számára egyedüli filozófiai megoldását, és (b) megengedi a meggondolatlan tanulónak, hogy azt higgye, a „Föld” a mi kicsi bolygónkat – egy atomot az Univerzumban – jelenti. Röviden, ez a tanítás nem öleli fel az okkult kozmogóniát, hanem egyszerűen csak az okkult geológiával és kozmikus porszemünk kialakulásával foglalkozik. Ezt bizonyítja továbbá a Sephiroth-fáról így hangzó összefoglalása:

Isten harmónia, a világon kívüli hatalmak és egy egység csillagászata.

Ez azt látszik sejtetni, (a) hogy azt tanítja, létezik egy Kozmoszon kívüli Isten, ezáltal bekorlátozza mind a Kozmoszt, mind az isteni Végtelent és Mindenhol Jelenvalót, amely nem lehet külső, vagy bármely egyszerű atomon kívüli. Másrészt, (b) hogy átugorva az egész Kozmosz előtti időszakot – mivel a megnyilvánult Kozmosz itt ezt jelenti –, az okkult tanításnak a valódi gyökerét, a Bibliának és Mózes I. könyvének csak a holtbetűs kabbalista jelentését magyarázza, érintetlenül hagyva annak szellemét és lényegét. Kétségtelen, hogy a nyugati elme „felismerési tartományai” nem fognak túlságosan kiterjeszkedni ilyen korlátozott tanítással.

Néhány szót szólva a tohuvabohu-ról – aminek a jelentését Wordsworth szemléletesen „összevisszaságnak” adja meg – és elmagyarázva, hogy ez a fogalom a Kozmoszra vonatkozik, azt tanítja, hogy:

A sötét mélység [káosz] fölött voltak a vizek. … A föld [la terre!] tohuvabohu volt, vagyis összevisszaság, és sötétség borította a mélység színét, és erős lélegzet mozgatta meg a vizeket, amikor a szellem felkiáltott[?], „Legyen világosság”, és lett világosság. Így a föld [a bolygónk, természetesen] világkatasztrófa állapotban volt, vastag gőzök borították be az ég végtelenségét, a földet elborították a vizek, és egy heves szélvihar kavarta fel ezt a sötét óceánt, amikor egy adott pillanatban az egyensúly megmutatkozott, a fény pedig újra megjelent. A „Bereshith” héber szót (Mózes I. Könyvének első szavát) alkotó betűk a „Beth”, a kettesség, a cselekvés által megnyilvánult ige, egy nőnemű betű, majd a „Resch”, a Szó és az Élet, a 20-as szám, a kettővel megszorzott korong, és „Aleph”, a szellemi alapelv, az Egység, egy hímnemű betű.

Helyezzük el ezeket a betűket egy háromszögben, és megkapjuk az abszolút Egységet, ami anélkül, hogy számokba lenne foglalva, létrehozza a számot, az első megnyilvánulást, ami 2, és ez az összhangban egyesülő kettő csak az ellentétek [szembenállások] analógiájából következően hozza létre az egyet. Ez az, amiért Istent Elohim-nak (többes szám) nevezik.

Mindez nagyon szellemes, de sok fejtörést is okozó, azonkívül téves is. Mert az első mondat, „A sötét mélység fölött voltak a vizek” következtében a francia kabbalista eltéríti a tanulmányozót a helyes csapásról. Ezt egy keleti tanítvány első pillantásra megérti, de még egy avatatlan is felfoghatja. Mert ha a tohuvabohu „alul” van, a vizek pedig „felül”, akkor ez a kettő meglehetősen messze van egymástól, pedig nem erről van szó. Ez a kijelentés nagyon fontos, mivel teljesen megváltoztatja a kozmogónia szellemét és természetét, és lehozza azt az exoterikus Mózes I. Könyvével azonos szintre. A tohuvabohu a „nagy mélység”, és azonos „a káosz vizeivel”, vagy az őseredeti sötétséggel. A helyzet másképpen történő megfogalmazása mind a „nagy mélységet”, mind a „vizeket” – amiket nem lehet elkülöníteni a jelenségek világán kívül – térben korlátozottá, természetében pedig feltételhez kötötté teszi. Így Éliphas abbéli szándékában, hogy eltitkolja az ezoterikus filozófia utolsó szavát, elmulaszt – akár szándékosan, akár nem, ez nem számít – rámutatni az egyetlen valódi okkult filozófia alapelvére, nevezetesen az Egy Örök Isteni Elem egységére és tökéletes homogenitására, és a Istenségből egy férfi Istent csinál. Azután ezt mondja:

A vizek fölött volt az Elohim [a teremtő Dhyân Chohan-ok] erős Lehelete. A Lehelet fölött megjelent a Fény, a Fény fölött pedig az Ige,… amely létrehozta azt.

Nos, a helyzet ennek éppen a fordítottja, az őseredeti Fény az, ami létrehozza az Igét vagy a Logoszt, aki pedig létrehozza a fizikai fényt. Mondandójának bizonyítására és szemléltetésére a következő ábrát adja meg:

Ezt látva bármely keleti okkultista nem habozna kijelenteni, hogy ez egy „baloldali” mágikus ábra. Teljesen meg van fordítva, és a vallási gondolkodás harmadik szintjét jeleníti meg, ami a Dvarapa Yugában elterjedt, amikor az egy princípium már szétvált férfira és nőre, az emberiség pedig közeledik az anyagiságba való bezuhanáshoz, ami elhozza a Kali Yugát. A keleti okkultizmus tanulója ezt így rajzolná le:

 

A Titkos Tanítás ugyanis azt tanítja, hogy az Univerzum újraépítése a következő módon történik: Az új keletkezés időszakaiban az örökös mozgás Leheletté válik, a Leheletből jön elő az őseredeti Fény, aminek sugárzásán keresztül nyilvánul meg a sötétségben elrejtett Örök Gondolat, és ez válik az Igévé (Matrává).25/4 Az (a Mantra vagy Ige) az, amiből minden Ez (az UniverEzum) a létezésbe áradt.

Éliphas Lévi a továbbiakban ezt mondja:

Ez [a rejtett Istenség] kibocsájtott egy sugarat az Örök Esszenciába [a tér vizeibe], és ezzel megtermékenyítve az őseredeti csírát, az Esszencia kiterjedt,25/5 megszülte a Mennyei Embert, akinek az elméjéből született meg minden forma.

A Kabalah szinte ugyanezt állítja. Ahhoz, hogy megtudjuk, mit is tanít valójában, meg kell fordítanunk a sorrendet, fel kell cserélnünk a „fölött”-et a „-ban -ben”-nel, mivel nyilvánvalóan nem lehet semmi „fölött” vagy „alatt” az Abszolútban. Ez az, amit mond:

A vizek fölött van az Elohim erős Lehelete, a Lehelet fölött a Fény, a Fény fölött az Ige, vagy a Szó, ami azt megteremtette. Itt látjuk a fejlődés szféráit: a sötét központból (sötétségből) a lelkek[?] a fényes kerület felé kényszerülnek. A legalsó kör aljánál van a tohuvabohu vagy a káosz, amely megelőz minden megnyilvánulást [Naissances – keletkezés], majd a Vizek területe, majd a Leheleté, majd a Fényé, végül pedig az Igéé.

A fenti mondatok felépítése azt mutatja, hogy a művelt papnak határozott hajlama volt az antropomorfizált teremtésre, még akkor is, ha az utóbbinak előre létező anyagból kellett kiformálódnia, ahogyan ezt a Zohar elég világosan bemutatja.

Ez az, ahogyan a „nagy” nyugati kabbalista megoldja a nehézséget: hallgat a fejlődés első szintjéről, és elképzel egy második káoszt. Így mondja:

A tohuvabohu a latin Limbus [a pokol tornáca – a ford.], vagy az élet hajnalának és alkonyának szürkülete.25/6 Örökös mozgásában25/7 folyamatosan összehúzódik,25/8 és a bomlás munkája gyorsul, mert a világ a megújulás felé halad.25/9 A héberek tohuvabohu-ja nem pontosan a dolgok összezavarodása, amit a görögök káosznak neveznek, és aminek leírását megtaláljuk Ovidius Metamorphosis-ának kezdetén. Az valami nagyobb és mélységesebb, ez a vallás alapja, Isten anyagiatlanságának filozófiai megerősítése.

Sokkal inkább egy személyes Isten anyagiságának a megerősítése. Ha az embernek az Istenségét a régiek Hádeszében kell keresnie, akkor már nem csodálkozhatunk azokon a vádakon, amiket az egyház a nyugati kabbalában megénekelt „boszorkányok” és a varázslók ellen hozott fel, vagyis, hogy a kecske Mendes-t vagy a bizonyos szellemek és elementálok által megszemélyesített ördögöt imádják. De annak a feladatnak a tükrében, amit Éliphas Lévi maga elé állított – tehát hogy összeegyezteti a zsidó mágiát a római klerikalizmussal –, nem mondhat semmi mást.

Ez után megmagyarázza Mózes I. Könyvének első mondatát:

Mutassuk be a szent szövegek közkeletű fordításának egyik oldalát, és lássuk, mi rejtőzik Mózes I. Könyvének első fejezetében.

Ezt követően teljesen pontosan ismerteti a héber szöveget, de latin betűkkel átírja:

Bereschith Bara Eloim uth aschamam ouatti aares ouares ayete Tohu-vah-bohu. … Ouimas Eloim rai avur ouiai aour.

Majd pedig megmagyarázza:

Az első szó, a „Bereschith” „keletkezést” jelent, olyan szó, ami egyenértékű a „természettel”.

„A keletkezés vagy létrehozás tevékenysége” – mi azt állítjuk – nem „természet”. Ezután így folytatja:

A kifejezést tehát helytelenül fordítják a Bibliában. Nem „kezdetben”, mert ennek a létrehozó erő szintjén kell lennie,25/10 ami így kizárná a semmiből való teremtés minden elképzelését,… mivel a semmi nem hozhat létre valamit. Az „Eloim” vagy „Elohim” szó a teremtő erőket jelenti, és az első versnek ilyen az okkult értelme. … „Bereschith” („természet” vagy „keletkezés”) „Bara” („teremtette”) „Eloim” („az erőket”) „Athat-ashamain” („mennyek”), „ouath” és „oaris” („a föld”). Ez így lehet mondani: „A létrehozó potenciák teremtették a végtelenségig (örökkétartóan25/11) azokat az erőket, amik a kiegyenlített ellentétek, amelyeket mennynek és földnek nevezünk, amik a teret, az illékony és szilárd testeket, a mozgást és a súlyt.

Nos, ha ez helyes, akkor túlságosan homályos annak, aki nem ismerős a kabbalista tanításokban. Nemcsak a magyarázatai nem kielégítőek és félrevezetőek – a kiadott munkáiban még rosszabbak – de a héber átírása latin betűkre is teljesen rossz. Eleve megakadályozza a tanulmányozót, aki összehasonlítaná önmaga számára a héber betűk és szavak számértékeivel és megfelelő jelképeivel, hogy bármit találjon, amit ott találhat, ahol a szavakat helyesen ejtik ki a francia átírásban.

Összehasonlítva még a hindu kozmogóniával is, a filozófia, amit Éliphas Lévi kabbalistaként ismertet, egyszerű római katolicizmus, amit a keresztény Kabalah-hoz illesztett. A Histoire de la Magic című műve ezt világosan mutatja, és feltárja a célját is, amit még csak meg sem próbál elrejteni. Mert miközben egyházával együtt kimondja, hogy

A keresztény vallás hallgatást ír elő a pogányok szentélyei számára, és véget vet a hamis istenek tekintélyének,25/12

megígéri, hogy művében bebizonyítja, a valódi Sanctum Regnum, a nagy mágikus művészet abban a betlehemi csillagban van, amely a három mágust a világ megváltójának imádására vezette. Ezt mondja:

Bizonyítani fogjuk, hogy a szent pentagram tanulmányozásának el kellett vezetnie minden mágust oda, hogy megismerjék az új nevet, amelynek minden név fölé kell emelkednie, és amely előtt minden lénynek, aki imádkozni képes, térdet kell hajtania.25/13

Ez azt mutatja, hogy Lévi Kabalah-ja misztikus kereszténység, nem pedig okkultizmus, mert az okkultizmus egyetemes, és nem ismer különbséget a különböző régi népek „Megváltói” (vagy nagy Avatâra-i) között. Éliphas Lévi nem számított kivételnek abban, hogy kereszténységet prédikált a kabbala jelmezében. Tagadhatatlanul „a modern okkult filozófia legnagyobb képviselője” volt, ahogyan ezt általában a római katolikus országokban tanítják, ahol azt hozzáillesztették a keresztény tanulmányozók eleve kialakult nézeteihez. Viszont soha nem tanította a valódi egyetemes Kabalah-t, és a legkevésbé sem tanította a keleti okkultizmust. Hasonlítsa össze a tanulmányozó a keleti és a nyugati tanításokat, és nézze meg, hogy az Upanishad-ok filozófiája ennek a nyugati rendszernek vajon „elérte-e már az érzékelési tartományát”. Mindenkinek joga van védelmeznie azt a rendszert, amit előnyben részesít, de amikor ezt teszi, nem szükséges sértegetnie embertársa másik rendszerét.

A kereszténység sok alapvető „igazságai” és a brahmanizmus „mítoszai” közötti nagy hasonlóság nézőpontjából komoly kísérletek történtek mostanában annak bebizonyítására, hogy a Bhagavad Gita és a legtöbb Brâhmana és Purâna jóval későbbi, mint a mózesi könyvek, sőt még mint az Evangéliumok is. Viszont ha lehetséges is lenne valamilyen kikényszerített sikert elérni ezen a téren, az ilyen okoskodás nem érhetné el a célját, mert a Rig Véda még akkor is megmarad. Lecsökkentve a neki tulajdonított kort a legmodernebb határokig, a keletkezési ideje így sem tehető Mózes Öt Könyvével azonosnak, amik beismerten későbbiek.

Az orientalisták jól tudják, hogy nem csenhetik el a határköveket, amiket minden további vallás követ, és amiket a Rig Védának nevezett „Emberiség Bibliájában” állítottak fel. Abban szerepel, hogy az értelmes emberiség hajnalának kezdetén lefektették minden vallás és hit, az elsőtől az utolsóig minden megépített templom és egyház alapkövét, és azok még mindig ott vannak. Az egyetemes „mítoszok”, isteni és kozmikus, elsődleges és másodlagos erők megszemélyesítései, valamennyi most létező és letűnt vallás történelmi személyiségei megtalálhatók a Rig Véda hét fő istenségében és azok 330 millió kölcsönösségi viszonyában, az a hét pedig az akármennyi millióval az egy határtalan Egység sugarai.

 De NEKI soha nem lehet szentségtörő imádatot felajánlani. Ő csak „a legelvontabb meditáció tárgya lehet, amit a hinduk gyakorolnak azért, hogy feloldódást nyerjenek benne”. A „teremtés” minden „hajnalának” kezdetén az örök Fény – ami a sötétség – felölti az úgynevezett káosz aspektusát, ami káosz az emberi értelem számára, de az örök gyökér az emberfeletti vagy szellemi érzékelés számára.

„Osiris a fekete Isten”. Ezeket a szavakat mondták ki az egyiptomi beavatáson „lassú légzéssel”, mert Osiris noumenonja a sötétség a halandók számára. Ebben a káoszban formálódnak meg a „vizek”, Isis anya, Aditi, stb. Ők az „élet vizei”, amelyben az őseredeti csírákat létrehozza – vagy inkább újraébreszti – az őseredeti fény. Purushottama, vagy az Isteni Szellem az, aki Nârâyana, a tér vizeinek mozgatója minőségében megtermékenyíti, és az élet leheletét beletölti a csírába, ami az „arany világtojássá” válik, amiben a hímnemű Brahmâ létrejön,25/14 és ebből emelkedik ki az első Prajâpati, a Lények Ura, és válik az emberiség ősévé. Bár nem ő az, hanem az Abszolút, amiről azt mondják, hogy tartalmazza magát az Univerzumot, viszont a hímnemű Brahmâ kötelessége, hogy megnyilvánítsa azt látható formában. Ezért őt kell összekapcsolni a fajok megteremtésével, és ő ölt magára egy fallikus jelképet Jehovah-hoz és a többi férfi istenhez hasonlóan a későbbi antropomorfizmus során. A legjobb esetben minden ilyen férfi isten, mindenek „Atyja” válik az „őstípusú emberré”. Közötte és a Végtelen Istenség között egy szakadék húzódik. A személyes istenek teisztikus vallásaiban az utóbbiak az elvont erők szintjéről lesüllyednek fizikai potenciákká. Az élet vizét – Természet Anya „mélységét” – annak földi megjelenésében szemlélik az antropomorfikus vallásokban. Vegyük észre, milyen szentté tette ezt a teológiai mágia! Szentnek tartják és istenné tették most, ahogyan régen is, szinte minden vallásban. Viszont ha a keresztények szellemi megtisztulás eszközeként használják a keresztelésben és az imádkozásban, ha a hinduk tisztelettel adóznak szent patakjaiknak, tavacskáiknak és folyóiknak, ha a párszik, mohamedánok és keresztények egyaránt hisznek segítő erejében, akkor nyilvánvalóan ennek az elemnek valamilyen nagy és okkult jelentőségének kell lennie. Az okkultizmusban a Kozmosz ötödik princípiumát jelenti, az alsó hetességben, mert az egész látható Univerzumot a víz építette fel – mondják a kabbalisták, akik ismerik a különbséget a két víz között, az „élet vize” és a „megváltás vize” között, amit teljesen összezavarnak a dogmatikus vallásokban. A „Prédikátor-király” ezt mondja magáról:

Én prédikátor, királya voltam Izráelnek Jeruzsálemben. És adám az én elmémet mindazok vizsgálására és bölcsen való tudakozására, melyek lesznek az ég alatt.25/15

A nagy munkáról és az Elohim dicsőségéről beszélve25/16 – akiket az angol Biblia „Úristenként” egyesít, és elmondja, hogy az Ő öltözéke fény és a mennyország a függönye – az építőre így utal:

 Aki körülvette magát világossággal, mint egy öltözettel, és kiterjesztette az egeket, mint egy kárpitot. A ki vizeken építi fel az ő palotáját,25/17

vagyis a Sephiroth isteni serege, aki létrehozta az Univerzumot a mélységből, a káosz vizeiből. Mózesnek és Thalésznek igaza van, amikor azt mondják, hogy csak a föld és a víz tud világra hozni élő lelket, mivel ezen a síkon a víz minden dolog eredője. Mózes beavatott volt, Thalész pedig filozófus – tehát tudós, mert abban az időben ezek rokon értelmű szavak voltak.

Ennek az a titkos jelentése, hogy a víz és a föld a mózesi könyvekben a príma matériát és a teremtő (női) princípiumot jelenti a mi síkunkon. Egyiptomban Osiris volt a tűz, Isis pedig a Föld, vagy a vele rokon értelmű víz, a két szembenálló elemnek – éppen az ellentétes tulajdonságaik miatt – szüksége van egymásra egy közös cél érdekében, ami a teremtés. A földnek szüksége van a Nap melegére és esőre, hogy kikelthesse a csíráit. De a tűz és víz, vagy a szellem és anyag e teremtő tulajdonságai csupán a fizikai nemzés jelképei. Miközben a zsidó kabbalisták ezeket az elemeket csak a megnyilvánult dolgokra való használatukban jelenítették meg jelképileg, és tisztelték őket a földi élet létrehozásának jelvényeiként, a keleti filozófia csak a szellemi ősképükből történő megtévesztő kiáradásokként említi azokat, és semmilyen tisztátalan vagy szentségtelen gondolat nem csúfítja el annak ezoterikus vallási jelképrendszerét.

A káosz – ahogyan máshol bemutattuk – az Isten, ami Kozmosszá válik: ez a tér, ami tartalmaz mindent az Univerzumban. Ahogyan az okkult tanítás állítja, ezt hívták a kaldeaiak, az egyiptomiak és minden más nép tohuvabohu-nak, káosznak, zűrzavarnak, mert a tér a teremtés nagy tárháza, amelyből nemcsak a formák, de a gondolatok is előjönnek, amik a kifejeződésüket csak a Logoszon, a Szón, az Igén vagy Hangon keresztül nyerhetik el.

Az 1, 2, 3, 4 számok egymást követő kiáradások az Anyából [térből], amint lefelé futva kialakítja öltözékét, és szétterjeszti azt a teremtés hét lépésére.25/18 A henger visszatér önmagához, amint az egyik vége csatlakozik a másikhoz a végtelenségben, és a 4, 3 és 2 számokat jeleníti meg, mivel a függönynek csak ez az oldala az, amit érzékelni tudunk, az első szám pedig elveszik elérhetetlen magányában.

…Az Atya, aki a határtalan idő, létrehozza az Anyát, aki a végtelen tér az örökkévalóságban, az Anya pedig létrehozza a manvantarákban levő Atyát, amelyek az időtartamok felosztása, az a nap, amikor az adott világ egyetlen óceánná válik. Majd az Anya Nârâ-vá [vizekké, a nagy mélységgé] válik Nara [a legfelsőbb szellem] számára, hogy az kipihenje magát vagy folytassa útját. Azt mondják, ekkor az 1, 2, 3, 4 lehull, és ott marad a láthatatlan világban, míg a 4, 3, 2 a látható világokra érvényes korlátokká válik, hogy az Atya [idő] megnyilvánulásaival foglalkozzon.25/19

Ez a Mahâyuga-kra vonatkozik, ami számaiban 432-vé válik, a kiegészítő nullákkal pedig 4,230,000-vá.

Továbbá rendkívül furcsa, ha egyáltalán puszta véletlen, hogy a bibliai tohuvabohu vagy „káosz” számértékének – amely káosz természetesen az „Anya” mélység, vagy a tér vizei – ugyanezt az értéket kell szolgáltatnia. Ugyanis egy kabbalista kéziratban az alábbiakat találtuk:

Azt mondja a mennyekről és a földről Mózes I. Könyvének 2. verse, hogy azok „káosz és zűrzavar” voltak, vagyis a „tohuvabohu” voltak, „és sötétség volt a mélység színe felett”, tehát „a tökéletes anyag, amelyből szerkezetet kellett létrehozni a szervezettség hiányában”. E szavak számjegyeinek sorrendje, ahogyan állnak – tehát25/20 a betűket számértékeikre lefordítva – 6,526,654 és 2,386. Szaknyelven szólva ezek a kulcsszámok, amik lazán összekeveredtek, a megépítés csírái és kulcsai, de egytől egyig úgy kell elfogadni, ahogyan használatban vannak, és ahogyan szükséges. Szimmetrikusan következnek a munkában, ahogyan a nagy kinyilatkoztatás első mondatát közvetlenül követik: „Rash-ban kibontotta magából az isteneket, a mennyeket és a földet”.

Szorozzuk össze a „tohuvabohu” betűinek számait jobbról balra haladva, leírva az egymást követő részeredményeket, ahogyan itt következik, és az alábbi számsorozatot fogjuk kapni: (a) 30, 60, 360, 2160, 10,800, 43,200, vagy a jellemző számjegyeket figyelembe véve: 3, 6, 36, 216, 108 és 432, (b) 20, 120, 720, 1,440, 7,200, vagy 2, 12, 72, 144, 72, 432. A sorozat 432-vel végződik, ami az ókor egyik leghíresebb száma, és ami – bár homályba burkolták – az időszámításban elmegy egészen a vízözönig.25/21

Ez azt mutatja, hogy a számokkal való játék héber alkalmazásának a zsidókhoz Indiából kellett jönnie. Ahogyan láttuk, a végső sorozat sok más kombináción túl kiadja a 108-at és az 1008-at – Vishnu neveinek számát, amiből a 108 a jógi rózsafüzére szemeinek száma – és 432-vel végződik, az indiai és kaldeai ókor tényleg „híres” számával, ami az előbbiben a 4,320,000 éves ciklusban jelenik meg, valamint a kaldeai isteni dinasztiák 432,000 éves időtartamában.

 

XXVI. fejezet A bálványok és a teraphim

 

A kaldeai Qû-tâmy által elmondott „tündérmese” jelentése könnyen megérthető. A „hold bálványával” kapcsolatos eljárása azon alapult, hogy minden szemita Tháré, Ábrám apja előtt képmásokat készített – ő teraphim-nek nevezte azokat –, és Izrael „választott népének” megszűnt a jövőbelátása általuk. Ezek a teraphim éppen annyira „bálványok” voltak, mint bármely pogány képmás vagy szobor.26/1 Annak a parancsnak, hogy „ne hajolj meg faragott képmás előtt” vagy teraphim előtt, későbbi korból kell származnia, vagy pedig figyelmen kívül hagyták, mivel a meghajlás a teraphim előtt és annak istenítése úgy tűnik, annyira hagyományos és általános dolog volt, hogy az „Úr” ténylegesen megfenyegeti az izraelitákat Hosea-n keresztül, hogy megfosztja őket teraphim-jüktől.

Mert Izrael gyermekei sok napot fognak elviselni király nélkül,… áldozatbemutatás nélkül és képmás nélkül.

A matzebah, vagy szobor, vagy oszlop jelentését úgy magyarázzák a Bibliában, hogy „az ephod [ruhadísz – a ford.] és teraphim nélküli”.26/2

Kircher atya nagyon erősen támogatja azt az elképzelést, hogy az egyiptomi Seraphis szobra minden értelemben azonos volt azokkal a seraphim-mel vagy teraphim-mel, amik Salamon templomában voltak. Louis de Dieu ezt mondja:

Ezek talán angyalok képmásai voltak, vagy angyaloknak szentelt szobrok, e szellemek egyikének jelenlétét így vonzották be egy teraphim-be, és az válaszolt a kérdezőnek [tanácskérőnek]. Még ebben a hipotézisben is a „teraphim” szó a „seraphim-mel” válik egyenértékűvé, a „t” betűt „s”-re cserélve szíriai szokás szerint.26/3

Mit mond a Septuagint? A teraphim-t egymás után a következőkkel fordítják: έίδωλα – formák valaki hasonlóságára, eidolon, egy „asztrális test”, γλυπτά – a kifaragott, κενοτάφια – faragványok olyan értelemben, hogy valami rejtettet tartalmaznak, vagy gyűjtőtartályok, θέλους – megnyilvánulások, άλήθειας – igazságok vagy valóságok, μορφώματα vagy φωτισμούς – fénylő ragyogó hasonlóság. Az utóbbi kifejezés világosan mutatja, mi volt a teraphim. A Vulgate a fogalmat így fordítja: „kinyilatkoztatók”, az „üzenethozók, akik kinyilatkoztatnak”, és így bizonyossá válik, hogy a teraphim a jövendőmondók voltak. Az eleven szobrok voltak, az istenek, akik kinyilatkoztatták magukat a tömegeknek a beavatott papokon és adeptusokon keresztül az egyiptomi, kaldeai, görög és egyéb templomokban.

Ami a jövendőmondásnak, az ember sorsa megismerésének módját és a teraphim általi útbaigazítást illeti,26/4 elég világosan elmagyarázza Maimonides és Seldenus. Az előbbi ezt mondja:

A teraphim imádói azt állították, hogy a legfontosabb csillagok [a bolygók] fénye, amely át- és átjárja és betölti a faragott szobrokat, az angyali tulajdonság [a kormányzóké, vagyis a bolygókat éltető princípium] beszélget velük, tanítja őket sok rendkívül hasznos mesterségre és tudományra.26/5

Seldenus pedig ugyanezt magyarázza, hozzátéve, hogy a teraphim-t26/6 a nekik megfelelő bolygók helyzete szerint építették meg és formázták meg, mindegyik teraphim-t egy különleges „csillag-angyalnak” szentelték fel, azoknak, akiket a görögök stoichæ-nek neveztek, ugyanakkor az égen elhelyezkedő ábrák szerint is, amiket az „oltalmazó isteneknek” hívtak.

Azokat, akik kijelölték az οτοιχεία-t, οτοιχειωματικοί-nak nevezték [vagyis a bolygók alapján jövendőt mondóknak] és az οτοιχεία-nak.26/7

Ammianus Marcellinus azt állítja, hogy a régi jövendöléseket mindig az elemek „szellemeinek” (spiritus elementorum) segítségével hajtották végre, vagy ahogyan görögül nevezték őket: πνεύματα τών στοιχείων. Nos, az utóbbiak nem a csillagok (bolygók) „szellemei”, nem is isteni lények, egyszerűen azok a teremtmények, amelyek a nekik megfelelő elemeket lakják, és amelyeket a kabbalisták elementáris szellemeknek, a teozófusok pedig elementáloknak hívnak.26/8 Kircher atya, a jezsuita ezt mondja olvasóinak:

Minden istennek voltak ilyen jövendölő eszközei, hogy azokon keresztül beszéljenek. Mindegyiknek megvolt a maga sajátossága.

Serapis a mezőgazdasággal kapcsolatban adott útmutatásokat, Anubis a tudományokról tanított, Hórusz pszichikus és spirituális kérdésekben adott tanácsot, Isis-szel a Nílus áradásáról tanácskoztak, és így tovább.26/9

Ez a történelmi tény, amit az egyik leghozzáértőbb és legműveltebb jezsuita ismertet, szerencsétlen dolog „Izrael Úristene” tekintélye számára, azon kijelentései szempontjából, hogy elsőbbséggel rendelkezik, és ő az egyetlen élő Isten. Jehovah, magának az Ószövetségnek a beismerése szerint is, kiválasztottjával pontosan ilyen módon beszélgetett, ez pedig egyenrangúvá teszi az összes többi pogány istennel, még az alacsonyabb rendű osztályokkal is. A Bírák könyve XVII-ben olvashatunk Micah-ról, akinek volt egy ephod-ja és egy faragott teraphim-je, és azt Jehovah-nak szentelte (lásd a Septuagint és a Vulgate), ezeket a tárgyakat egy öntőmunkás készítette abból a kétszáz ezüst shékelből, amit az anyja adott neki. Igaz, a Jakab király-féle „Szent Biblia” úgy magyarázza meg ezt a kissé bálványimádást, hogy:

Azokban az időkben nem volt király Izraelben, hanem minden ember azt cselekedte, amit saját maga jónak látott.

Viszont ennek a tevékenységnek hagyományosnak kellett lennie, mivel Mikah, miután felfogadott egy papot, egy jövendőmondót az ephod-jához és a teraphim-jához, kijelentette: „Most már tudom, hogy az Úr jót fog tenni velem”. Ha pedig Mikah cselekedete – akinek

Volt egy istenek háza, és készített egy ephod-ot és teraphim-t, és az egyik fiát felszentelte

az ő szolgálatukra, és azt a „faragott képmást” is „az Úrnak ajánlotta” az anyja által – most előzetesen úgy látszik, hogy abban az időben nem volt mindenki által egyformán gyakorolt egyetlen vallás. Hogyan hibáztathatja a latin egyház ezt a cselekedetet, amikor Kircher, az egyik legjobb írója a teraphim-t „az ősi kinyilatkoztatások szent eszközeinek” nevezi, amikor Mózes I. Könyve úgy mutatja be Rebecca-t, hogy megy „az Urat megkérdezni”,26/10 az Úr pedig válaszol neki (nyilvánvalóan teraphim-ján keresztül), és számos jövendölést ad neki? Ha pedig ez nem elegendő, ott van Saul, aki sajnálja az ephod hallgatását,26/11 és Dávid, aki felvilágosítást kér a thummim-tól, és szóbeli tanácsot kap az Úrtól azzal kapcsolatban, hogy mi a legjobb mód az ellenségei megölésére.

A thummim és az urim – azok a tárgyak, amikhez napjainkban annyi találgatás és feltételezés kötődik – nem a zsidók találmánya volt, és nem is tőlük ered, a részletes útmutatás ellenére sem, amit Jehovah Mózesnek adott róluk. Ugyanis az egyiptomi templomok pap-hierophantja egy drágakövekből készült melldíszt viselt, ami mindenképpen hasonló volt az izraeliták főpapja által viselthez.

Egyiptom, főpapjai a nyakukba akasztva egy zafír képet viseltek, amit Truth-nak neveztek, amelyben az igazság megnyilvánulása szemmel láthatóvá vált.

Seldonus nem az egyedüli keresztény író, aki egybeveti a zsidó és a pogány teraphim-t, és kifejezi a meggyőződését, hogy az előbbiek az egyiptomiaktól vették át azt. Döllinger, egy mindenekelőtt katolikus író továbbá ezt mondja:

A teraphim-t sok zsidó családban használták, és fennmaradt Josiah idejéig.26/12

Ami Döllinger, egy pápista, és Seldonus, egy protestáns véleményét illeti – akik mindketten a zsidók teraphim-jában Jehovah-t látják, míg a pogányokéban „gonosz szellemeket” – az az egyházi gyűlölködés és szektásság szokásos egyoldalú ítélete. Seldenus-nak azonban igaza van, amikor azt állítja, hogy a régi időkben minden ilyen kommunikációs módot elsődlegesen csak az isteni és angyali közlések céljából hoztak létre. Viszont

A szent szellem (inkább szellemek) [nem kizárólag] Izrael gyermekeihez szóltak az urim-en és a thummim-en keresztül, amíg csak a sátortemplom fennmaradt,

ahogyan Dr. A. Cruden szeretné, hogy az emberek elhiggyék. Nem is csak kizárólag a zsidóknak volt szüksége „sátortemplomra” egy ilyen típusú teofánista vagy isteni kommunikációhoz, mert a thummim-nak nevezett semmilyen Bath-Kolt (vagy „az isteni hang leányát”) nem hallhatták meg sem a zsidók, sem a pogányok, sem a keresztények, hacsak nem volt egy hozzá illő sátortemplomuk. A „sátortemplom” egyszerűen a mágia idejének az ősi telefonja volt, amikor az okkult képességeket a beavatás során megszerezték – csakúgy, mint most is. A XIX. század felcserélte meghatározott fémekből, fából és különleges alkatrészekből álló elektromos telefonnal a „sátortemplomot”, és természeti közvetítő eszközöket használ főpapok és hierophant-ok helyett. Akkor miért kellene az embereknek csodálkozniuk, hogy a bolygói szellemek és istenek elérése helyett a hívőknek most az elementáloknál és életre keltett burkoknál – Porphyrius démonainál nem magasabb rendű lényekkel kell társalogniuk? Azt, hogy kik voltak ezek, leplezetlenül elmondja az On the Good and Bad Demons című művében:

Azok, akik arra törekednek, hogy isteneknek tekintsék őket, és akiknek a vezetője azt igényli, hogy ismerjék el a Legfőbb Istenségnek.

Tagadhatatlanul – és nem a teozófusok azok, akik valaha is kétségbe vonják a tényt – vannak jó, de vannak rossz szellemek is, jóakaratú és rosszakaratú „istenek”, minden korban. Minden gondot az okozott, és okoz ma is, hogy felismerjük, melyik milyen. Erről pedig azt állítjuk, hogy a keresztény egyház nem tudja jobban, mint az avatatlan nyája. Ha bármi is bizonyítja ezt, akkor a leghatározottabban a számtalan teológiai baklövés, amit ezen a területen elkövettek. Haszontalanság a pogányok isteneit „ördögöknek” nevezni, majd pedig lemásolni a jelképeiket ilyen szolgai módon, a jó és a rossz közötti különbségnek annál nem súlyosabb bizonyítékkal érvényt szerezni, hogy mert az egyik keresztény, a másik pogány. A bolygókat – az állatöv elemeit – nem csak Heliopoliszban ábrázolták az „elemek misztériumainak” (elementorum arcana-nak) nevezett 12 kővel. Sok ortodox keresztény író szakértelme szerint ezek megtalálhatók voltak Salamon templomában is, és a mai napig láthatók számos régi olasz templomban, de még a párizsi Notre Dame-ban is.

Az ember tényleg mondhatja azt, hogy a Kelemen Stromateis-ében levő figyelmeztetés hiába hangzott el, noha a feltételezések szerint a Szt. Péter által kimondott szavakat idézi. Ezt mondja:

Ne imádjátok Istent úgy, ahogyan a zsidók teszik, akik azt gondolják, hogy ők az egyedüliek, akik ismerik az Istenséget, és nem veszik észre, hogy Isten helyett angyalokat, a holdhónapokat és a holdat imádják.26/13

A fentiek elolvasása után ki az, aki nem érez csodálkozást, hogy a keresztények – függetlenül attól, hogy megértették a zsidók e tévedését – még mindig a zsidó Jehovah-t imádják, azt a szellemet, aki a teraphim-jén keresztül beszélt! Ez így van, és azt, hogy Jehovah egyszerűen Izrael népének az „oltalmazó szelleme” volt – csupán a pneumata tōn stoicheiōn (vagyis „az elemek nagy szellemeinek”) egyike volt, még csak nem is egy nagy „bolygói szellem” – Szt. Pál és Alexandriai Kelemen szaktekintélye bizonyítja, ha az általuk használt szavak valamit is jelentenek. Az utóbbinál a στοιχεία szó nemcsak elemeket jelent, hanem

Teremtő kozmológiai princípiumokat is és az állatöv, a hónapok, a napok fontos jegyeit [vagy csillagképeit], a Napot és a Holdat.26/14

Arisztotelész ugyanilyen értelemben használta a kifejezést. Azt mondja, τών άστρών στοιχεία,26/15 míg Diogenész Laertiusz δώδεκα στοιχεία-nak, az állatöv 12 jegyének nevezi.26/16 Nos, miután rendelkezünk Ammianus Marcellinus meggyőző bizonyítékával azzal a jelenséggel kapcsolatban, hogy

A régi jövendölések mindig az elemek szellemeinek segítségével történtek,

vagy az ugyanilyen πνεάματα τών στοιχείων-nal, és látunk a Bibliában számos részt, hogy (a) az izraeliták – beleértve Sault és Dávidot – ugyanehhez a jövendöléshez folyamodtak, és ugyanezeket az eszközöket használták, és (b) hogy az „Uruk” – nevezetesen Jehovah – volt az, aki válaszolt nekik, akkor mi mást hihetnénk Jehovah-ról, mint hogy egy „spiritus elementorum” volt?

Ebből eredően az ember nem lát nagy különbséget „a Hold bálványa” – a kaldeai teraphim, amin keresztül Szaturnusz beszélt – és az urim és thummim bálványa, Jehovah szócsöve között. Az okkult rítusok, amik kezdetben tudományosak voltak – és a legünnepélyesebb és legszentebb tudományt jelentették –, az emberiség varázslássá való lealacsonyítása során elbuktak, és azokat ma „babonaságnak” nevezik. Ahogyan Diogenész magyarázza a History-jában:

A kaldhi-k, miután hosszas megfigyeléseket tettek a bolygókról, és bárki másnál jobban ismerték mozgásaik és hatásaik jelentését, előre jelezték a népnek a jövőjüket. Az öt nagy gömbről – amiket az értelmezők hozzánk hasonlóan bolygóknak neveznek – szóló tanításukat tartják a legfontosabbnak. Bár azt állítják, hogy a Nap az, ami ellátja őket a nagy eljövendő eseményekkel kapcsolatos legtöbb előrejelzéssel, mégis kifejezetten Szaturnuszt imádják. Ilyen jóslásokat sok királynak adtak, különösen Nagy Sándornak, Antigonus-nak, Seleneus-nak, Nicanor-nak, stb. … amelyek olyan csodálatos beteljesedtek, hogy az emberek megdöbbentek a csodálkozástól.26/17

A fentiekből következik, hogy a Qû-tâmy, a kaldeai adeptus által tett kijelentés – abban az értelemben, hogy mindazt, amit közöl az avatatlanoknak szóló munkájában, Szaturnusz mondta a Holdnak, az utóbbi a bálványának vagy teraphim-jának, az pedig neki, hogy leírja – nem jelent jobban bálványimádást, mint a Dávid király által ugyanilyen módon végzett gyakorlat. Ezért nem sikerül sem apokrifet, sem „tündérmesét” látni benne. Az említett kaldeai beavatott a Mózesnek tulajdonított időszakot messze megelőzően élt, amikor is a szentély szent tudománya még ragyogó állapotban volt. Csak akkor kezdett hanyatlani, amikor a Lucian-hoz hasonló gúnyolódókat elfogadták, és az okkult tudomány gyöngyszemeit túl gyakran vetették a kritizálás és a tudatlanság éhes kutyáinak.

 

XXVII. fejezet Az egyiptomi mágia

 

Az okkultizmus tanulmányozói közül néhányunknak lehetősége volt megvizsgálni egyiptomi papiruszokat – azokat az élő, vagy inkább újraélesztett tanúkat arra, hogy a jó és a rossz mágiát sok ezer évvel korábban, az idők éjszakájában gyakorolták. A papirusz használata egészen az i.sz. VIII. századig uralkodó volt, amikor is lemondtak róla, a készítése pedig kiment a divatból. A kiásott dokumentumok közül a legérdekesebbeket azonnal megvásárolták, és kivitték az országból. Így is sok, csodálatosan fennmaradt papirusz található a kairói Bulak-ban, bár a legnagyobb részüket soha nem olvasták el helyesen.27/1

Mások – amelyeket elvittek, és Európa múzeumaiban és közkönyvtáraiban találhatók meg – rosszabbul jártak. Vicomte de Rougé idejében, mintegy 25 éve csak néhányukat „fejtették meg kétharmad részben”, és közöttük azt a néhány legérdekesebb legendát, amiket közbevetőleg szúrtak be azért, hogy megmagyarázzák a királyi kiadásokat, találjuk meg a Szent Leírások katalógusában.

Ezt ellenőrizhetjük az úgynevezett „Harris”- és Anastasi-gyűjteményben és néhány, mostanában kiásott papiruszon, amik közül az egyik leírást tartalmaz mágikus fortélyok egész sorozatáról, amiket II. és III. Ramszesz fáraók előtt végeztek. Az első említett tényleg érdekes dokumentum. Ez az i.e. XV. századból származó papirusz, amit V. Ramszesz, a 18. dinasztia utolsó királyának uralkodása alatt írtak, és Thoutmes írnok munkája, aki lejegyzett néhány eseményt sikkasztókkal kapcsolatban, amik Paophs hónapjának 20. és 30. napján történtek. A dokumentum bemutatja, hogy abban a „csodák” idejében Egyiptomban adófizetőket nemcsak kizárólag az élők között találtak, hanem minden múmia közéjük tartozott. Minden dologra adót vetettek ki, és a múmia Khou-ját, amely nem jelent meg a tárgyaláson, megbüntette „a pap-ördögűző, aki megfosztotta azt a cselekvés szabadságától”. De vajon mi volt a Khou? Egyszerűen a holttest vagy múmia asztrális teste vagy lebegő árnya – az, amit Kínában Hauen-nek, Indiában pedig Bhût-nak neveznek.

Ezt a papiruszt napjainkban olvasva egy orientalista szinte biztos, hogy undorodva dobja félre, az egész dolgot a régiek vaskos babonásságának tulajdonítva. Tényleg elképesztőnek és megmagyarázhatatlannak kellett legyen ennek az egyébként magasan filozofikus és civilizált népnek a homályossága és hiszékenysége, ha ilyen sok egymást követő korszakon, évezredeken keresztül egy egymást folyamatosan becsapó rendszert tudtak követni! Olyan rendszert, amelyben az embereket félrevezették a papok, a papokat a király-hierphant-jaik, magukat az utóbbiakat pedig rászedték a szellemek, amik nem voltak mások, mint „a hallucináció gyümölcsei”. Azt mondják nekünk, hogy az egész ókor, Menes-től Kleopátráig, Manu-tól Vikramaditya-ig, Orfeusztól az utolsó római madárjósig hisztériás volt. Ennek így kellett lennie, hacsak az egész rendszer nem szélhámosságon alapult. Az életet és a halált szentesített „bűvészkedés” irányította, és annak uralma alatt volt. Ugyanis alig van olyan papirusz, legyen az egy egyszerű adásvételi szerződés, a leghétköznapibb típusú ügylethez tartozó okirat, amiben ne keveredne a fehér és a fekete mágia. Úgy tűnik, mintha a Nílus szentesített írnokai szándékosan és a fajgyűlölet prófétai szellemében végrehajtották a hitetlen és még meg nem született eljövendő fehér faj félrevezetésének és meggondolkodtatásának a (számukra) leghaszontalanabb feladatát! Akárhogyan is, a papiruszok tele vannak mágiával, akárcsak a sztélék. Megtudjuk továbbá, hogy a papirusz nem pusztán egy sima felületű pergamen volt, egy szövet, ami

Egy cserjéből származó faszerű anyagból készült, amelynek a vékony héjait egymásra helyezték, így készítve el egyfajta írópapírt,

de magát a cserjét, a pergamen elkészítéséhez a szerszámokat és eszközöket előzőleg mind alávetették egy mágikus előkészítő eljárásnak – az istenek elrendelésének megfelelően, akik megtanították ezt a mesterséget, ahogyan az összes többit is a pap-hierophant-oknak.

Van azonban néhány modern orientalista, akik gyanítani látszanak az ilyen dolgok valódi természetét, és különösen az analógiát és kapcsolatot, ami fennáll a régi idők mágiája és a mi modern kori jelenéseink között. Az egyik közülük Chabas, aki a „Harris” papirusz fordításában megengedi magának a következő észrevételt:

Anélkül, hogy Hermész botjának lenyűgöző szertartásaihoz vagy egy kifürkészhetetlen miszticizmus homályos formuláihoz folyamodna, napjainkban egy mesmerizáló néhány kézmozdulat segítségével megzavarja egy páciens szervi jellemzőit, emlékezetébe vési idegen nyelvek ismeretét, távoli országokba vagy titkos helyekre viszi át őt, kitaláltatja vele azok gondolatait, akik nincsenek jelen, lezárt leveleket olvas el, stb. … A modern szibilla kuckója egy szerény szoba, Pythia háromlábú székét egy kis kerek asztal helyettesíti, egy kalap, egy tábla, a legközönségesebb fajtájú bútorzat. Csak az utóbbi még különb az ókori orákulumnál [honnan tudja M. Chabas?], mivel az utóbbi csak beszélt,27/2 míg napjaink orákuluma leírja a válaszait. A médium parancsára halottak szellemei szállnak le, hogy megrecsegtessék a bútorokat, és elmúlt századok szerzői adják át nekünk az általuk írt munkákat a síron túlról. Az emberi hiszékenységnek semmivel sem szűkebbek a határai napjainkban, mint a történelmi idők hajnalán voltak. … Ahogyan a teratológia az általános fiziológia lényeges részét képezi, úgy az állítólagos okkult tudományok az emberiség évkönyveiben olyan helyet foglalnak el, ami nem jelentéktelen, és több okból is rászolgálnak a filozófus és a történész figyelmére.27/3

Kiválasztva a két Champollion-t, Lenormand-ot, Bunsen-t, Vicomte de Rougé-t és számos más egyiptológust, hogy mellettünk tanúskodjanak, lássuk, mit mondanak az egyiptomi mágiáról és varázslásról. Megszabadulhatnak a nehézségtől, ha mindezt „babonás hittel” és gyakorlattal magyarázzák, azokat idült pszichológiai és fiziológiai zavartságnak és közös hisztériának tulajdonítva, ha úgy akarják. A tények azonban ott vannak, ránk bámulnak e rejtélyes papiruszok százaiból, amiket négy, öt vagy még több ezer év pihenés után ástak ki, a vízözön utáni mágiáról szóló csodás tartalmukkal és bizonyítékaikkal.

Egy Thébában található kis könyvtár begyűjtötte az ősi irodalom mindenféle töredékét, amiket Mózes elfogadott korára teszik. Könyvek vagy kéziratok az etikáról, történelemről, vallásról és orvoslásról, naptárak és nyilvántartások, versek és regények – minden – lehetett abban a becses gyűjteményben. A régi legendákra pedig – rég elfelejtett korok hagyományaira (ne feledjük: a legendákat a mózesi időszakban jegyezték fel) – már úgy hivatkoznak bennük, mint amik a múlt homályából erednek, az istenek és az óriások dinasztiáinak időszakából származnak. A fő tartalmuk azonban a fekete mágia elleni ördögűző formulák és temetkezési szertartások, valódi breviáriumok, vagy minden, az örökkévalóságban zarándokló-utazó útikalauzai. Ezeket a temetkezési szövegeket általában papi karakterekkel írták. A papirusz tetején mindig egy sorozat jelenetet helyeznek el, amik azt mutatják, hogy az elhunyt megjelenik egymás után az istenek serege előtt, akiknek meg kell őt vizsgálniuk. Azután következik a lélek megítélése, míg a harmadik esemény az adott léleknek az isteni fénybe történő bebocsátásával kezdődik. Az ilyen papiruszok gyakran 12 m hosszúak.27/4

A következőket általános leírásokból kivonatoljuk. Be fogjuk mutatni, a maiak hogyan értik és értelmezik az egyiptomi (és más) jelképrendszert.

Nevo-loo (vagy Nevolen) pap Louvre-ban található papiruszát választhatjuk egyik példaként. Mindenekelőtt van a bárka, ami a koporsót szállítja, egy fekete láda, ami az elhunyt múmiáját tartalmazza. Az anyja, Ammenbem-Heb és a nővére, Hooissanoob a közelben van, a holttest fejénél és lábánál áll Nephtys és Isis vörösbe öltözve, hozzájuk közel pedig Osiris egyik papja, leopárdbőrbe öltözve, jobb kezében a tömjénfüstölője, négy segítő pedig a múmia belső szerveit viszi. A koporsót (a sakálfejű) Anubisz isten kapja meg a halottsirató asszonyok kezéből. Ezután a lélek felemelkedik az elhunyt múmiájától és Khou-jától (asztrális testétől). Az előbbi elkezd imádkozni kelet négy védőszelleméhez, a szent madarakhoz és egy kosként ábrázolt Ammonhoz. Bejutva az „Igazság palotájába”, az elhunyt bírái elé kerül. Amíg a lélek, egy szkarabeusz Osiris jelenlétében áll, asztrális Khou-ja az ajtónál van. Sok nevetést váltanak ki nyugaton a különböző istenségeknek szóló invokációk, akik a múmia és az élő emberi test egyes végtagjai felett uralkodnak. Csak hogy megítéljük: Petamenoph múmiájának papiruszán „az anatómia istenekről szóló írássá válik”, „asztrológiát alkalmaznak a fiziológiára”, vagy inkább „az emberi test anatómiájára, a szívre és a lélekre”. Az elhunyt „haja a Nílushoz tartozik, a szemei Vénuszhoz (Isishez), a fülei Macedo-hoz, a trópusok védelmezőjéhez, az orra Anubiszhoz, bal halántéka ahhoz a szellemhez, amely a Napban lakozik. … Elfogadhatatlan képtelenségek és alantas imák micsoda sorozata… Osirishez, könyörögve hozzá, hogy adjon az elhunytnak a másvilágon libákat, tojásokat, sertéshúst, stb.”27/5

Talán okos dolog lenne, ha várnánk, amíg kiderítjük, vajon mindezen „libák, tojások és sertéshús” fogalmaknak nincs-e valamilyen más okkult jelentése. Az indiai jógit, akit egy exoterikus munkája során meghívnak, hogy addig igyon egy bizonyos szeszes italt, amíg elveszti az érzékeit, szintén alkoholistának tekintették, aki a szektáját és osztályát képviseli, amíg rá nem jöttek, hogy az „alkohol” ezoterikus jelentése teljesen különböző: az isteni fényt jelentette, és a titkos bölcsesség ambróziáját helyettesítette. A galamb és a bárány jelképei, amik bőséggel megtalálhatók a keleti és a nyugati keresztény templomokban, szintén régi korokig áshatók vissza, és lehet rajtuk töprengeni napjaink imáinak tárgyaiként. Aztán lesz majd néhány „nyugat-kutató” a magas ázsiai civilizáció és műveltség eljövendő korszakaiban, akik karmikus alapon ugyanezt írhatják le a következő módon: „A ’pápa’ és ’Kálvin’ (a dinamit-keresztény időszak két szörny-istene) szektáinak tudatlan és babonás gnosztikusai és agnosztikusai egy galambot és egy birkát imádtak!” Lesznek hordozható kézi bálványok minden egyes korban a tömeg kielégítésére, és amiknek hódolhat, az egyik faj isteneit pedig mindig ördögökké fogja lealacsonyítani a következő faj. A ciklusok forognak Léthe mélységein belül, a karma pedig el fogja érni Európát, ahogyan elérte Ázsiát és vallásait.

Mindazonáltal, néhány orientalistát elvarázsolt

Ez a nagyszerű és tiszteletre méltó nyelv [ami a Halottak Könyvében van], ezek a magasztossággal teli képek, az egésznek ez a hagyományokhoz való hűsége nyilvánvalóan egy rendkívül aprólékos tanítást bizonyít a lélek halhatatlanságát és annak személyes túlélését illetően,

ahogyan De Rougé és Van Drival abbé bemutatják. A pszichosztázis (vagyis a lélek megítélése) egy egész költemény azok számára, akik helyesen tudják elolvasni, és a benne levő képeket értelmezni. Azon a képen Osirist látjuk, a szarvat viselőt, a végén meggörbített jogarával – ahonnan a püspök pásztorbotja származik –, a lélek fölötte lebeg, és Tmei, az igazságosság Napjának lánya és a kegyelem és igazság istennője bátorítja, Hórusz és Anubisz pedig mérlegelik a lélek cselekedeteit. E papiruszok egyike azt mutatja, hogy a falánkságban bűnösnek talált lelket arra ítélik, hogy disznóként szülessen újra a földön, amire azonnal megérkezik egy orientalista tudós következtetése: „Ez egy vitathatatlan bizonyíték a lélekvándorlásban, az állatban történő újraszületésben való hitre.”

Esetleg a karma okkult törvénye máshogyan magyarázhatja a mondatot. Tudatjuk az összes orientalistával, hogy utalhat az újraszülető lélek számára tartogatott fiziológiai fogyatékosságra, olyan fogyatékosságra, ami a személyiséget ezer és egy kényelmetlenségbe és szerencsétlenségbe vezeti.

Kínzással kezdődik, azután lélekvándorlás 3000 év alatt sólyomba, angyalba, lótuszvirágba, gémbe, gólyába, fecskébe, kígyóba és krokodilba. Látjuk, hogy egy ilyen fejlődés vigasza messze van attól, hogy megnyugtató legyen –

érvel De Mirville Egyiptom isteneinek sátáni jellegéről szóló munkájában.27/6 Ismét egy egyszerű javaslat teljesen megvilágíthatja ezt a kérdést. Vajon az orientalisták teljesen biztosak abban, hogy helyesen értik a „3000 éves lélekvándorlást”? Az okkult tanítás azt mondja, hogy a karma a devachan (az egyiptomiak Amenti-je) küszöbén várakozik 3000 évig, és hogy azután az örök Én újból reinkarnálódik, hogy elnyerje a büntetését új átmeneti személyiségében azokért a bűnökért, amiket előző megszületésében elkövetett, és a szenvedést, amelyben ilyen vagy olyan alakban vezekelni fog az elmúlt helytelen cselekedetekért. A sólyomnak, a lótuszvirágnak, a gémnek, a kígyónak vagy a madárnak – röviden minden tárgynak a természetben – megvolt a szimbolikus és többszörös jelentése a régi vallási jelképek között. Az embert, aki egész életében képmutató módon cselekedett, és akit jó embernek ismertek, de a józan valóságban a zsákmányra vadászó madárként figyelte a lehetőséget, hogy lecsapjon embertársaira, és megfosztotta őket a tulajdonuktól, a karma arra fogja büntetni, hogy egy jövendő életben megbűnhődjön a képmutatásért és kapzsiságért. Mi lesz ez a büntetés? Mivel minden emberi lénynek végül is fejlődnie kell evolúciója során, és mivel az „ember” újra fog születni valamilyen eljövendő időpontban jó, őszinte, jóakaratú emberként, az ő büntetése, hogy sólyomként reinkarnálódjon, egyszerűen azt jelentheti, hogy akkor majd metaforikus értelemben ilyennek fogják tekinteni. Tehát függetlenül a valódi jó belső tulajdonságaitól, talán egy hosszú életen keresztül is igazságtalanul és tévesen fogják vádolni és gyanúsítani kapzsisággal és képmutatással, valamint titkos uzsorázással, amitől többet fog szenvedni, mint amit el tud viselni. Az ítélet törvénye nem tud hibázni, és mégis milyen sok ilyen félrevezető megjelenésű ártatlan áldozattal és emberi rosszindulattal találkozunk a szüntelen illúzió, a tévedés és a szándékos gonoszság e világában. Látjuk ezeket minden nap, és megtalálhatjuk valamennyiünk személyes tapasztalásában. Mit tud mondani az orientalista bármilyen biztossággal arról, hogy megértette a régi vallásokat? A papok metaforikus nyelve soha nem tárult fel a felületességnél nagyobb mértékben, és mindeddig a hieroglifákat nagyon szegényesen sajátították el.27/7

Mit mond az Isis Unveiled az egyiptomi újraszületés és lélekvándorlás e kérdésében, és ellentmond-e annak bármiben is, amit most mondunk?

Megfigyelhető, hogy a ciklusok e filozófiája, amit az egyiptomi hierophant-ok a „szükségszerűség ciklusában” allegorizáltak, ugyanakkor megmagyarázza az „ember bukásának” allegóriáját is. Az arab leírások szerint a piramisok – minden kozmikus szimbólumok legnagyobbjai – mindhét kamráját egy-egy bolygó nevével azonosították. A piramisok jellegzetes felépítése építői metafizikai gondolkodásának irányát hordozza magában. A csúcs elvész a fáraók földjének tiszta kék egében, és azt az őseredeti pontot jelképezi, ami elveszett a láthatatlan Univerzumban, ahonnan az ember szellemi ősképének első faja elindult. Minden múmia bebalzsamozásának pillanatától kezdve elveszítette fizikai egyéniségét abban az értelemben, hogy az emberi fajt jelképezte. Olyan módon elhelyezve, amit a legjobbnak számítottak ki, hogy segítsék a „lélek” távozását, az utóbbinak át kellett haladnia a hét bolygó-kamrán, mielőtt végleg távozott a jelképes csúcson keresztül. Ugyanakkor minden kamra [bolygóláncunk] hét bolygójának egyikét jelképezte, és azon pszichikus-spirituális emberiség hét típusának egyikét, amely állítólag a miénk fölött áll. Minden 3000 évben a saját faját képviselő léleknek vissza kellett térnie eredeti kiindulási pontjához, mielőtt egy másik fejlődésen keresztül ment volna egy tökéletesebb szellemi és fizikai átalakulással. Tényleg mélyre kell ásnunk a keleti miszticizmus homályos metafizikájában, mielőtt teljesen megérthetnénk a témák végtelenségét, amiket magyarázója fenséges gondolatának egyetlen pászmájával felölelt.27/8

Ez mind mágia, ha egyszer a részletek nyilvánosságra kerülnek, ugyanakkor vonatkozik a hét gyökérfajunk fejlődésére is, amelyek mindegyike egyedi védőszellemének vagy „Istenének” és bolygójának jellegzetességeivel rendelkezik. Minden beavatott asztrális testének a halál után újra el kellett játszania a temetési misztériumában minden elmúlt és eljövendő faj születésének és halálának drámáját, és át kellett haladnia a hét „bolygó-kamrán”, amik – ahogyan fentebb mondtuk – láncunk hét bolygóját is jelképezte.

A keleti okkultizmus misztikus tanítása azt mondja, hogy:

A szellemi Én-nek [nem az asztrális Khou-nak] újra fel kell keresnie – mielőtt inkarnálódik egy új testben – azokat a helyszíneket, amiket otthagyott utolsó testtől elválása során. Látnia kell magát, és meg kell állapítania mindazokat az okozatokat, amelyeket azok az okok [a Nidâna-k] keltettek, amiket tevékenységeivel létrehozott egy előző életben. Ezeket látva fel kell ismernie a szabály igazságosságát és segítenie kell az ítélet [karma] törvényének, annak késleltetése helyett.27/9

Számos egyiptomi papirusz de Rougé vicomte által készített fordítása olyan tökéletlen, amilyen csak lehet, csak egy előnyük van: tagadhatatlanul megmutatják bennük a fehér, isteni mágia létezését csakúgy, mint a varázslásét, és mindkettőnek a gyakorlását valamennyi dinasztia folyamán. A Halottak Könyve sokkal régebbi, mint Mózes I. Könyve,27/10 vagy az Ószövetség bármely más könyve, minden erre utal. Tele van a fekete mágia elleni egyre ismétlődő imákkal és ördögűzéssel. Abban Osiris a „levegő démonjainak” a legyőzője. Az imádkozók az ő segítségéért könyörögnek Matat ellen, „akinek a szeméből tör elő a láthatatlan nyílvessző”. Ez a „láthatatlan nyílvessző”, ami a varázsló (akár élő, akár holt) szeméből tör elő, és ami köröz szerte a világban” a gonosz szem – eredetében kozmikus, hatásában földi a mikrokozmikus síkon. Nem a latin keresztények azok, akikre ráillik, hogy ezt babonaságnak látják. Az egyházuk ugyanerre a hitre szokott rá, és még van egy imája is „a sötétségben köröző nyílvessző” ellen.

Mindezen dokumentumok közül a legérdekesebb azonban a „Harris” papirusz, amit franciául „le papyrus magique de Chabbas-nak” hívnak, mivel az utóbbi fordította le először. Ez egy kézirat, amit hieroglif karakterekkel írtak, amit 1860-ban M. Chabas fordított le, magyarázattal látott el, és adott ki, de amit Thébában Harris vásárolt meg 1855-ben. A korát 28-30 évszázadban adják meg. Idézünk néhány részletet ezekből a fordításokból:

Szerencsés és szerencsétlen napok naptára: … Aki Pharmuths havának 20. napján bikával dolgozik, az biztosan meg fog halni. Aki ugyanezen hónap 24-én Seth nevét hangosan kimondja, nehézségei lesznek a házának kormányzásában attól a naptól kezdve. … Aki Patchous 5. napján elhagyja házát, megbetegszik, és meghal.

A fordító, akinek a kulturált ösztönei lázadoznak, így kiált fel:

Ha valakinek nincsenek a szeme előtt ezek a szavak, soha nem hinne a ramszeszi kor ilyen hivatali működésében.27/11

Mi a keresztény kor XIX. századához tartozunk, ezért a civilizáció csúcsán járunk, és a keresztény egyház jóságos uralma és megvilágosító hatása alatt állunk, ahelyett, hogy a régi pogány istenek hatalma alatt lennénk. Mindazonáltal személyesen ismerek több tucat embert, és százakról hallottam, képzett, kiváló értelmi képességű személyről, aki eljátszana az öngyilkosság elkövetésének gondolatával, ha bármely üzletet pénteki napon indítana el, ha olyan asztalnál ebédelne, amelyhez tizenhárman ülnek le, vagy hétfőn indulnának hosszú utazásra. A nagy Napóleon elsápadt, amikor három meggyújtott gyertyát látott egy asztalon. Másfelől boldogan egyetérthetünk De Mirville-lel – ebben legalábbis –, hogy az ilyen „babonaságok” „megfigyelések és tapasztalások eredményei”. Ha az előbbi soha nem állt összhangban a tényekkel, akkor – úgy gondolja – a Calendar tekintélye egy hétig sem tartott volna ki. De folytassuk tovább:

Születési horoszkóppal kapcsolatos hatások: Azt a gyereket, aki Paophi 5. napján születik, meg fogja ölni egy bika, a 27-én születettet pedig egy kígyó. Az Athyr hónap 4-én született szerencsétlenségekbe fog belehalni.

Ez horoszkópi előrejelzések kérdése, a pártatlan asztrológiában korunkban is erősen hisznek, Kepler pedig bebizonyította a tudományos lehetségességét.

A Khou-kból két fajtát különböztettek meg: először is az igazolt Khou-kat, vagyis azokat, akik feloldozást kaptak a bűneik alól Osiristól, amikor a bírói széke elé vitték őket, ezek egy második életet éltek. Másodszor pedig voltak a bűnös Khou-k, „a másodszor meghalt Khou-k”, ezek voltak az elkárhozottak. A második halál nem semmisítette meg őket, de arra ítéltettek, hogy az emberek között vándoroljanak, és kínozzák őket. Létezésüknek az élő emberekével hasonló fázisai voltak, olyan szoros kötelék volt a halottak és az élők között, hogy az ember megérti, hogy a vallásos temetési szertartásoknak, az ördögűzéseknek és imáknak (vagy inkább mágikus ráolvasásoknak) miért kellett szükségszerűvé válniuk.27/12 Az egyik ima így szól:

Ne engedd meg, hogy a méreg uralkodjon [az elhunyt] végtagjain, … hogy beléhatoljon valamilyen férfi halott vagy valamilyen női halott, vagy bármely szellem árnyéka háborgassa őt.27/13

M. Chabas hozzáteszi:

Ezek a Khou-k olyan fajtájú lények voltak, akik közé az emberi lények tartoznak a haláluk után, őket Chons isten nevében űzték ki. … A holtak lelkei azután beléphettek az élők testeibe, üldözhették és megszállhatták őket. Varázsigéket, talizmánokat és különösen isteni alakok szobrait használták az ilyen félelmetes megszállások ellen.27/14 … Isteni erő segítségével szálltak velük szembe, mivel Chons isten az ilyen megszabadításokról híres. A Khou, engedelmeskedve az isten parancsainak, mindazonáltal megőrizte azt a benne lakozó becses tulajdonságot, hogy akarata szerint beleilleszkedjen bármely más testbe.

Az ördögűzés leggyakoribb formulája a következő. Nagyon szuggesztív volt:

Emberek, istenek, kiválasztottak, halott szellemek, amou-k, négerek, menti-u, ne úgy tekintsetek erre a lélekre, hogy kegyetlenséget mutattok irányába.

Ez mindenkinek szólt, aki járatos volt a mágiában.

„Amulettek és misztikus nevek”. Ezt a fejezetet „rendkívül titokzatosnak” nevezik, és invokációkat tartalmaz Penhakahakaherher-hez, Uranaokarsankrobite-hez és más ilyen könnyű nevekhez. Chabas ezt mondja:

Bizonyítékaink vannak, hogy az ezekhez hasonló titokzatos neveket általánosan használták az izraeliták egyiptomi tartózkodása alatt.

Mi pedig hozzátehetjük, hogy akár az egyiptomiaktól, akár a héberektől származnak, ezek varázsló-nevek voltak. A tanuló utánanézhet Éliphas Lévi munkáiban, mint a Grimoire des Sorciers. Ezekben az ördögűzésekben Osirist Mamuram-Kahab-nak nevezik, és könyörögnek neki, akadályozza meg, hogy a kétszer meghalt Khou megtámadja a feloldozott Khou-t és a közeli rokonságát, mivel az elátkozott (asztrális kísértet)

felölthet bármilyen neki tetsző formát, és akarata szerint behatolhat bármely helyre vagy testbe.

Az egyiptomi papiruszokat tanulmányozva az ember kezd rájönni, hogy a fáraók alattvalói nem igazán voltak hajlamosak azoknak az időknek a spiritizmusára vagy spiritualitására. Jobban rettegtek az elhunyt „áldott szellemétől”, mint a római katolikusok félnek az ördögtől!

De az, hogy mennyire indokolatlan és igazságtalan az a vád Egyiptom istenei ellen, hogy „ördögök” voltak, a papok ellen pedig, hogy a mágikus képességeiket „a bukott angyalok” segítségével gyakorolták, az több papiruszon is látható. Ugyanis gyakran találunk rajtuk leírásokat varázslókról, akiket halálra ítéltek úgy, mintha a keresztény szent inkvizíció védelme alatt éltek volna. Következzen egy eset III. Ramszesz uralkodásának idejéből, amit De Mirville idéz Chabas-tól:

Az első oldal a következő szavakkal kezdődik: „Arról a helyről, ahol az országom népéért vagyok”. Okkal feltételezhetjük, hogy – amint majd látni fogjuk – a személy, aki írta ezt egyes szám első személyben, egy jelentést tevő köztisztviselő, és tanúskodik az emberek előtt egy megszokott szöveg szerint, mert itt van ennek a vádnak a fő része. „Ez a Hai egy rossz ember, aki egy birka-felvigyázó [vagy talán őrző] volt, ezt mondta: ’Kaphatnék egy könyvet, ami nagy hatalmat ad nekem?’… És kapott egy könyvet Ramszesz-Meri-Amen, a nagy Isten, a királyi uralkodó szövegeivel, és sikerült megszereznie egy isteni képességet, ami lehetővé tette neki, hogy megbűvölje az embereket. Sikerült egy házat is építenie és találnia egy nagyon titkos házat, és létrehozta Menh embereit [mágikus homunkuluszokat?], és… szerelmi igézéseket… amiket Khen-ből [a palota okkult könyvtárából] lopatott el Atirma kőfaragó kezeivel,… kényszerítve az egyik felügyelőt, hogy menjen el, a többieken pedig mágiát alkalmazva. Azután megpróbált olvasni a jövőben ezek segítségével, és sikerrel járt. Mindazokat a szörnyűségeket és utálatos dolgokat, amiket kigondolt a szívében, tényleges meg is csinálta, mindet végrehajtotta, és más nagy bűntényeket is, mint minden isten és istennő rémületben tartását[?]. Hasonlóképpen legyen az ítélet a nagy [szigorú?] halálba küldése, mint ahogyan az isteni szavak elrendelik ennek végrehajtását rajta.” A vádaskodás nem áll meg itt, hanem megnevezi a bűntényeket. Az első sor Menk emberei segítségével megbénított kézről szól, akiknek egyszerűen ezt mondta: „Jöjjön létre egy ilyen hatás”, és létrejött. Azután következnek a nagy utálatos dolgok, amik halált érdemelnek. … A bírák, akik megvizsgálták őt (a vádlottat), ezt az ítéletet hozták: „Haljon meg a fáraó rendelése szerint, és aszerint, amiket a szent nyelvű sorokba írtak.

M. Chabas megjegyzi:

Ilyen dokumentum bőségesen van, de valamennyi elemzésének a feladatát nem lehet megkísérelni a rendelkezésünkre álló korlátozott eszközökkel.27/15

Azután van egy felirat Thébában Khous templomában, aki az az isten volt, akinek hatalma volt az elementárisokon. M. Prisse d’Avenne mutatta be a párizsi Imperial – most Nemzeti – Könyvtárnak, és először S. Birch fordította le. Van benne egy egész regény a mágiáról. A XX. dinasztiabeli XII. Ramszesz idejéből való,27/16 és M. de Rougé fordítása az, amit De Mirville idéz – amit itt lefordítunk.

Ez a műemlék elmeséli nekünk, hogy a XX. dinasztia egyik Ramszesze, miközben Naharain-ban az adókat szedte be, amit az ázsiai népek Egyiptomnak fizettek, beleszeretett Bakhten, egyik adófizetője vezetőjének lányába, feleségül vette, magával vitte Egyiptomba, királynői méltóságba emelte Ranefrou királyi név alatt. Ezután Bakhten vezetője hamarosan futárt küldött Ramszeszhez, könyörögve neki az egyiptomi tudomány segítségéért Bent-Rosh, a királynő húga számára, akit betegség támadott meg minden végtagjában.

A futár határozottan kérte, hogy egy „bölcs embert” [beavatottat – Reh-Het-et] küldjenek. A király parancsot adott, hogy a palota összes hierogramma írójáért és Khen titkos könyveinek őrzőiért küldjenek és közülük a királyi írnokot, Thoth-em-Hebi-t, az írását kiválóan versbe szedő művelt embert bízta meg, hogy vizsgálja meg a betegséget.

Bakhten-be érkezve Thoth-em-Hebi azt találta, hogy Bent-Rosh-nak volt egy Khou-ja (Em-seh-’eru ker h’ou), de kijelentette, hogy túl gyenge ahhoz, hogy harcba bocsátkozzon vele.27/17

Tizenegy év telt el, és a fiatal lány állapota nem javult. Bakhten vezetője ismét elküldte futárát, és határozott kérésére Khons-peiri-Seklerem-Zam-t, Chons – a Fiúisten a thébai Szentháromságban – egyik isteni alakját küldték el Bakhten-be. …

Az [inkarnálódott] Isten, miután üdvözölte (besa) a beteget, az azonnal megkönnyebbülten érezte magát, a benne levő Khou pedig haladéktalanul kinyilvánította a szándékát, hogy engedelmeskedik az Isten parancsainak. „Óh, nagy Isten, aki arra kényszeríted a kísértetet, hogy tűnjön el – mondta a Khou – a szolgád vagyok, és visszatérek oda, ahonnan jöttem!”27/18

Nyilvánvalóan Khons-peiri-Seklerem-Zam egy valódi hierophant volt az „Isten Fiainak” nevezett osztályból, mivel azt mondják róla, hogy Khons Isten egyik alakja volt, ami vagy azt jelenti, hogy annak az istennek egy inkarnációja volt – egy Avatâra – vagy hogy egy teljesen beavatott volt. Ugyanez a szöveg bizonyítja, hogy az a templom, amihez tartozott, egyike volt azoknak, amikhez egy mágia-iskola kapcsolódott. Volt egy Khen benne, vagy a templom azon részében, ami nem volt elérhető mindenki számára, csak a főpapnak, a titkos művek könyvtára vagy lerakata a tanulmányozásra, és az őrzésükre különleges papokat neveztek ki (azokat, akikkel a fáraók tanácskoztak nagy fontosságú kérdésekben), és ahol kapcsolatban álltak az istenekkel és tanácsot kaptak tőlük. Nem Luciánusz beszél-e az olvasóinak Hierapolisz templomának leírásában az „istenekről, akik a jelenlétüket függetlenül nyilvánítják meg”?27/19 Továbbá, hogy egyszer egy memphisi pappal utazott, aki azt mondta neki, hogy 23 évet töltött a templomának a földalatti kriptáiban, ahol mágiával kapcsolatos tanításokat kapott magától Isis Istennőtől. Majd azt olvassuk, hogy maga Merkúr volt az, aki a nagy Sesostris-t (II. Ramszeszt) a szent tudományokra tanította. Erről jegyzi meg Jablonsky, hogy itt van az ok, amiért Amun (Ammon) – amiből szerinte a mi „Ámenünk” ered – egy valódi megidézés volt a fényhez.27/20

Az Anastasi papiruszon, amely bővelkedik különböző, isteneket megidéző formulákban, valamint Khou-k és elementáris démonok elleni ördögűzésekben, a hetedik fejezet világosan mutatja, hogy különbséget tettek a valódi istenek, a bolygói angyalok és halandók azon burkai között, amik hátramaradtak a Kâma-loka-ban, mintha próbára akarnák tenni és reménytelenebb zavarba hozni az emberiséget az igazságnak az okkult tudományokon és a beavatás fátylán kívüli értelmetlen keresésében. Ez a hetedik szakasz az ilyen isteni megidézések vagy orákulumok általi isteni jövendölések kapcsán ezt mondja:

Az embernek csak feltétlen szükségesség esetén, és ha tökéletes tisztának és fedhetetlennek érzi magát, akkor szabad lehívni azt az isteni és nagy nevet.27/21

Nem így van azonban a fekete mágia varázsigéivel. Reuvens, az Anastasi-gyűjtemény két rituáléjáról beszélve megjegyzi, hogy azok

Képezik tagadhatatlanul a legtanulságosabb magyarázatot a Jamblichus-nak tulajdonított Egyptian mysteries-hez, és a legjobban kapcsolódnak ahhoz a klasszikus műhöz, mert megértve a filozófiai szekták csodatételeit, a csodatevést a régi egyiptomi vallás alapján hajtották végre. Jamblichus szerint a csodatételeket a másodlagos védőszellemek közreműködésével valósították meg.27/22

Reuvens egy megjegyzéssel zárja, ami nagyon sokatmondó és nagyon fontos az okkultistáknak, akik védelmezik az ókort és dokumentumaik eredetiségét, mert ezt mondja:

Mindaz, amit [Jamblichus] teológiaként ismertet, azt történelemként találjuk meg a papiruszainkon.

Akkor viszont hogyan tagadjuk le azoknak a klasszikus íróknak a hitelességét, megbízhatóságát és mindenek felett a szavahihetőségét, akik a mágiáról és annak misztériumairól mind az elfogadás és tisztelet legnagyobb hódolatának szellemében írtak? Hallgassunk Pindarus-ra, aki így kiált fel:

Boldog az, aki leszáll a sírba és így nyer beavatást, mert ismeri az életének a végét és a birodalmat,27/23 amit Jupiter adott.27/24

Vagy Ciceróra:

A beavatás nem csak arra tanít, hogy boldognak érezzük magunkat ebben az életben, hanem arra is, hogy szebb reménnyel haljunk meg.27/25

Platón, Pausanias, Strabo, Diodorus és tucatnyi más bizonyítékot szolgáltat a beavatás nagy jótéteményére, ők mindannyian nagy, és részben beavatott adeptusok, akik osztoznak Ciceró lelkesedésében.

Plutarkhosz, arra gondolva, amit a beavatása során tanult, nem vigasztalódott-e meg felesége elvesztése kapcsán? Nem bizonyosodott-e meg Bacchus misztériumaiban, hogy „a lélek [szellem] romolhatatlan marad, és hogy van egy túlvilág”? ... Arisztofánész még ennél is tovább ment: „Mindazok, akik részt vettek a misztériumokban – mondja – tiszta, nyugodt és szent életet éltek, úgy haltak meg, hogy az Eleusisi mezők [a devacsán] fényét nézték, míg a többiek soha nem várhattak semmit, csak az örök sötétséget [tudatlanságot?].

…Amikor pedig arra a fontosságra gondolunk, amit az államok tulajdonítottak a misztériumok alapjainak és szabályszerű ünneplésének, a kikötéseknek, amiket a megállapodásaikban tettek az ünneplés biztonsága érdekében, akkor láthatjuk, hogy ezek a misztériumok milyen mértékig hatották át minden gondolatukat.

Ez volt a legnagyobb a nyilvánosak között, ahogyan a személyes részvételűek között is, és ez csak természetes, mivel Döllinger szerint „az Eleusisi misztériumokra úgy tekintettek, mint minden görög vallás kivirágzására, mint valamennyi elképzelésének legtisztább lényegére.27/26

Nemcsak az összeesküvők bebocsátását utasították vissza azokban, hanem azokét is, akik nem leplezték le őket, az árulókat, a hamis tanúkat, a korhelyeket,27/27 … és így Porfíriusz mondhatta, hogy „A lelkünknek a halál pillanatában olyannak kell lennie, mint a misztériumok során volt, vagyis mentesnek mindenféle szégyenfolttól, szenvedélytől, irigységtől, gyűlölettől és haragtól.”27/28

Valóban,

A mágiát isteni tudománynak tekintették, ami magának az Istenség tulajdonságaiban való részvételhez vezetett.27/29

Hérodotosz, Thalész, Parmenidész, Empedoklész, Orfeusz, Pythagorász, mind elment a maga idejében Egyiptomba a nagy hieophant-ok bölcsességét keresve, abban a reményben, hogy megoldják az Univerzum problémáit.

Philo ezt mondja:

A misztériumokat azért ismerték meg, hogy felfedjék a természet titkos működését.27/30

A csodákat, amik a papok csodatévő mágiáját kísérték, annyira elismerték hitelesnek, és a bizonyítékok – ha az emberi tanúságtétel egyáltalán ér valamit – olyan elsöprőek, hogy annak beismerése helyett, hogy a pogány csodatevők messze túlszárnyalták a keresztényeket a csodák terén, Sir David Brewster inkább átengedte az előbbinek a legnagyobb jártasságot a fizikában és mindenben, ami hozzátartozik a természetfilozófiához. A tudomány nagyon kínos dilemmában találja magát…

„A mágia – mondja Psellus – képezte a papi tudomány legutolsó részét. Az kutatta minden földi dolog természetét, erejét és minőségét, az elemeket és azok részeit, az állatokat, a különböző növényeket és azok gyümölcseit, a köveket és a gyógyfüveket. Röviden, feltárta mindennek a lényegét és képességét. Ezért ebből hozta létre a jelenségeit. Készített [magnetizált] szobrokat, amik egészséget idéztek elő, és készített különböző ábrákat és dolgokat [talizmánokat], amik egyaránt tudtak a megbetegítés és a gyógyítás eszközeivé is válni. Gyakran a mennyei tüzet is a mágián keresztül jelentették meg, és akkor a szobrok nevetni kezdenek, a lámpák pedig maguktól lángra lobbannak.”27/31

Psellus-nak arról az állításáról, hogy „készített szobrokat, amik egészséget idéztek elő”, mára bebizonyosodott a világ előtt, hogy nem álom, nem egy képzelődő csodatevő üres dicsekvése. Ahogyan Reuvens mondja, „történelemmé” válik. Mert megtalálható a Harris-féle Papyrus Magique-n és a már említett fogadalmi oszlopon. Mind Chabas, mind De Rougé kijelentik, hogy

Ennek a nagyon megrongálódott emlékműnek a 18. sorában található az a formula, ami az Isten (Chon) beleegyezésével kapcsolatos, aki a jóváhagyását e szobor megmozgatásával tudatta.27/32

Még vita is volt erről a két orientalista között. Míg M. de Rougé a „Han” szót „jóindulattal” vagy „keggyel” akarta fordítani, addig M. Chabas azt bizonygatta, hogy a „Han” „mozgást” vagy a szobor által adott „jelet” jelentett.

 A túl sok hatalom, a tudás rossz célra való használata és a személyes ambíció a nagyon gyakran önző és gátlástalan beavatottakat a fekete mágiához vezette, mint ahogyan ugyanez az ok pontosan ugyanide vezette a keresztény pápákat és bíborosokat, és a fekete mágia volt az, ami végül misztériumok megsemmisítéséhez vezetett, nem pedig a kereszténység, ahogyan gyakran tévesen gondolják. Olvassuk el Mommsen: Roman History I. kötetét, és azt fogjuk találni, hogy maguk a pogányok voltak azok, akik véget vetettek az isteni tudományok megszentségtelenítésének. Már i.e. 560-ban a rómaiak felfedeztek egy okkult társaságot, a fekete mágia egyik iskoláját, a legundorítóbb fajtájút, amely az Etruriából hozott misztériumokat ünnepelte, és nagyon hamarosan az erkölcsi fertőzése szétterjedt egész Itálián.

Több mint hétezer beavatottat állítottak bíróság elé, és a legtöbbjüket halálra ítélték…

Később Titus-Livius bemutat nekünk másik háromezer beavatottat, akiket egyetlen év alatt ítéltek el mérgezés bűncselekménye miatt.27/33

Mégis, a fekete mágiát kigúnyolják és tagadják!

Paulthier talán túlságosan lelkes volt, amikor azt mondta, hogy számára India olyannak látszik, mint

Az emberi gondolkodás hatalmas és ősi szíve, ami végül felölelte az egész régi világot,

de igaza volt elképzelésében. Ez az ősi gondolat vezetett az okkult tudáshoz, amely ötödik fajunkban visszatükröződik, kezdve az egyiptomi fáraók legkorábbi idejétől egészen modern napjainkig. Aligha van olyan papi írás, amit a királyok és főpapok szorosan betekert múmiáival ásnak ki, ami ne tartalmazna valami érdekes információt az okkultizmus modern tanulmányozói számára.

Mindez természetesen a kigúnyolt mágia, az ősi tudás és kinyilatkoztatás eredménye, bár olyan istentelen módon gyakorolták az atlantiszi varázslók, hogy azóta szükségessé vált, hogy a következő faj számára egy vastag leplet borítsanak azokra a gyakorlatokra, amiket végeztek, hogy úgynevezett mágikus hatásokat váltsanak ki a pszichikai és a fizikai síkokon. Évszázadunkban senki nem fog hinni a beszámolóknak a római katolikusok kivételével, akik ezeknek a cselekedeteknek sátáni eredetet tulajdonítanak. Mindazonáltal a mágia annyira összekeveredett a világ történelmével, hogy ha az utóbbit valaha is megírják, annak az archeológia, az egyiptológia felfedezésein, a templomi írásokon és véseteken kell alapulnia. Ha ragaszkodik ahhoz, hogy mentes legyen a „korszakok babonaságaitól”, akkor soha nem fogja meglátni a fényt. Az ember könnyen elképzelheti azt a zavarba ejtő helyzetet, amiben komoly egyiptológusok, asszirológusok, tudósok és akadémikusok találják magukat. Arra kényszerülve, hogy lefordítsák és értelmezzék a régi papiruszokat, a sztéléken található ősi véseteket és a babiloni agyaghengereket, egytől egyig arra kényszerülnek, hogy szembenézzenek a visszataszító, a számukra undorító mágia témájával, annak varázsigéivel és kellékeivel. Higgadt és megfontolt elbeszéléseket találnak művelt írnokok tollából, amik a kaldeai és egyiptomi hierophant-ok közvetlen felügyelete alatt készültek, akik az ókor filozófusai között a legnagyobb tudásúak voltak. Ezeket a beszámolókat Chemi földjén a fáraók, főpapok és más nagyságok halálának és temetésének ünnepélyes óráiban írták, a céljuk pedig az volt, hogy bemutassák az újonnan született, „ozirizált” lelket a „Nagy Ítélet” rettenetes törvényszékének Amenti birodalmában. Ott, ahol – azt mondták – egy hazugság súlyosabb volt a legnagyobb bűnténynél. Vajon az írnokok és hierophant-ok, a fáraók és papkirályok mind ostobák vagy szélhámosok voltak, hogy elhittek, vagy megpróbáltak másokkal elhitetni ilyen dajkameséket, ahogyan azok megtalálhatók a legtekintélyesebb papiruszokon? Viszont ezen nem lehet segíteni. Amit ezek a papiruszok lejegyeztek, azt megerősíti Platón és Hérodotosz, Matho és Syncellus, ahogyan a legnagyobb és legmegbízhatóbb szerzők és filozófusok mindegyike, akik erről a témáról írtak – olyan komolyan, ahogyan bármely történetet vagy bármely jól ismert és elfogadott tényt úgy leírnak, amikhez nincs szükség magyarázatra. Leírják az ősök szellemeinek teljes királyi dinasztiáit, vagyis az árnyakét és fantomokét (asztrális testekét), a mágikus szakértelem olyan fortélyait és olyan okkult jelenségeket, hogy még a mi időnk leghiszékenyebb okkultistái is tétováznak, hogy elhiggyék-e ezeket valóságnak.

Az orientalisták találtak egy menekülő ösvényt, miközben közzéteszik a papiruszokat és átadják azokat az irodalmi szadduceusok bírálatának, általában úgy nevezik ezeket, hogy „Ilyen és olyan fáraó idejéből származó regény”. Az ötlet szellemes, ha nem is teljesen tisztességes.

 

XXVIII. fejezet A misztériumok eredete

Mindazt, amit az előző fejezetekben magyaráztunk, és még annak százszorosát időtlen idők óta tanították a misztériumok során. Ha ezeknek a tanításoknak az első megjelenése történelmi hagyomány kérdése, tekintettel néhány későbbi népre, akkor az eredetüket nyilvánvalóan a negyedik gyökérfaj idejéhez kell kötni. A misztériumokat átadták annak a fajnak a kiválasztottai részére, amikor az átlagos atlantiszi elkezdett a bűnbe túl mélyre besüllyedni ahhoz, hogy a természet titkait rá lehetett volna bízni. Intézményrendszerüket a titkos munkák az isteni dinasztiák akkori beavatott királyainak tulajdonítják, amikor az „Isten fiai” fokozatosan megengedték az országaiknak, hogy Kookarma-des-sé (a bűn földjévé) váljanak.

A misztériumok ősiségére az egyiptomi Herkules imádásának történetéből következtethetünk. Aszerint, amit a papok Hérodotosznak tanítottak, ez a Herkules nem görög volt, mert ezt mondja:

A görög Herkulesről Egyiptom semmilyen részén nem tudtam semmilyen információhoz jutni:… a nevet Egyiptom soha nem vette kölcsön Görögországtól. … Herkules… ahogyan [a papok] megerősítik, a tizenkét [nagy isten] egyike, akiket a korábbi nyolc isten nemzett 17 ezer évvel Amasis előtt.

Herkules indiai eredetű, és – eltekintve a bibliai kronológiájától – Tod ezredesnek teljesen igaza volt azzal a felvetésével, hogy ő volt Balarâma vagy Baladeva. Senkinek sem kell a Purâna-kat az ezoterikus kulccsal a kezében olvasnia ahhoz, hogy rájöjjön, szinte valamennyi oldal hogyan van összhangban a Titkos Tanítással. A régi klasszikus írók annyira jól értették ezt az igazságot, hogy egyöntetűen Ázsiának tulajdonították Herkules eredetét.

A Mahâbhârata egyik fejezetét Hercûla történetének szentelik, amelynek a faja Vyasa volt. … Diodorusnak ugyanez a legendája volt némi változtatással. Ezt mondja: „Herkules az indiaiak között született, és a görögökhöz hasonlóan ők is furkósbottal és oroszlánbőrrel szerelik fel.” Mindketten [Krishna és Baladeva] Heri (Heri-cul-es) fajának (cûla) urai, amiből a görögök összerakhatták Herkulest.28/1

Az okkult tanítás elmagyarázza, hogy Herkules a hét „Tűz Ura” egyikének az utolsó testet öltése volt, ahogyan Krishna bátyja, Baladeva is. Azt is elmondja, hogy a testet öltései megjelentek a harmadik, a negyedik és az ötödik gyökérfajokban, és hogy a tiszteletét Egyiptomba Sri Lankáról és Indiából vitték magukkal a későbbi bevándorlók. Az, hogy a görögök az egyiptomiaktól vették át, nyilvánvaló, annál is inkább, mert a görögök a szülőhelyét Thébába teszik, és csak a tizenkét nagy munkáját teszik Argoszba. Továbbá a Vishnu Purâna-ban találunk egy teljes megerősítést a titkos tanításokban tett kijelentésre, amelyben a purânai allegória röviden összefoglalva a következő:

Raivata, Sharyâti-nak, Manu negyedik fiának az unokája, miután nem talált szépséges lányához méltó embert, ellátogatott vele Brahmâ birodalmába, hogy tanácskozzon az Istennel erről a nehéz helyzetről. Amikor megérkezett, Hâhâ, Hûhû és más Gandharva-k a trónus előtt énekeltek, Raivata pedig várva, amíg befejezik, elképzelte, hogy csak egy Muhûrta (pillanat) telt el, miközben valójában hosszú korszakok múltak el. Amikor befejezték, Raivata a földre borult, és elmagyarázta tanácstalanságának okát. Azután Brahmâ megkérdezte tőle, kit szeretne vejének, és miután meghallott néhány személyt megnevezni, a Világ Atyja elmosolyodott, és ezt mondta: „Azok közül, akiket megneveztél, a harmadik és a negyedik generáció [gyökérfaj] már nem él, mert korszakok sok egymásutánja [Chatur-Yuga, vagyis a négy Yugából álló ciklus] telt el, mialatt te az énekeseinket hallgattad. Most a földön a jelenlegi Manu 28 nagy korszaka szinte befejeződött, és a Káli-időszak van folyamatban. Ezért ezt a szűz drágaságot valamilyen más férjhez kell adnod. Mert te most már egyedül vagy.”

Azt mondják, ezután Râja Raivata elment Kushasthalî-ba, egykori fővárosába, amit ma Dvârakâ-nak hívnak, és ahol az isteni lény (Vishnu) része helyén uralkodott Baladeva-nak, Krishna bátyjának személyében, akit Vishnu hetedik testet öltésének tekintenek mindenhol, ahol Krishna-t teljes istenségként kezelik.

„Miután így utasította a lótuszban született [Brahmâ], Raivata visszatért lányával a földre, ahol megtalálta az emberek azon faját, amely termetében kisebbé vált [lásd, amit a Stanzák és a Magyarázatok mondanak az emberiség fajairól, amiknek a termete fokozatosan kisebbé válik].… Visszatérve Kushasthalî városába azt találta, hogy az nagyon megváltozott”, mert a jegyzetíró allegorikus magyarázata szerint „Krishna visszanyerte a tengertől az ország egy részét” – ami világos nyelven azt jelenti, hogy a kontinensek mind megváltoztak közben – és „megújította a várost”, vagyis inkább épített egy újat, Dvârakâ-t. Ugyanis azt olvassuk a Bhagavad Purâna-ban,28/2 hogy Kushasthalî-t Raivata a tengerben alapította és építette fel, a további felfedezések pedig bebizonyították, hogy ugyanaz volt, vagyis ugyanazon a helyen volt, mint Dvârakâ. Ezért az korábban egy szigeten volt. A Vishnu Purâna-ban levő allegória azt mutatja, hogy Raivata király a lányát odaadja az „ekevassal bánónak” – vagy inkább az „ekevas címerűnek” – Baladeva-nak, aki „észrevéve a hercegkisasszony különleges magasságát,… megrövidítette őt ekevasának végével, és feleségül vette.”28/3

Ez sima utalás a harmadik és a negyedik fajokra, az atlantiszi óriásokra, a „Láng Fiainak” és a Dhyân Chohan-ok más osztályainak ezt követő testet öltéseire az emberiség hőseiben és királyaiban egészen a Kali Yuga-ig, vagy Fekete Korig, aminek a kezdete történelmi időkön belül van. Egy másik egybeesés: Théba a száz kapu városa, Dvârakâ-t pedig a sok kapu vagy ajtó miatt nevezik így, a „Dvâra”, „kapu” szó alapján. Mind Herkules, mind Baladeva szenvedélyes, forrófejű, és mindketten fehér bőrük szépségéről híresek. Semmi kétség nincs afelől, hogy Herkules a görög mezbe öltöztetett Baladeva. Arrianus megemlíti a nagy hasonlóságot a thébai és a hindu Herkules között, az utóbbit Suresen-iek tisztelik, akik Methorea-t vagy Mathûrâ-t, Krishna szülőhelyét építették. Ugyanez az író Sandracottus-t (Chandragupta-t, Asoka király nagyapját a Morya klánból) közvetlenül Baladeva leszármazási vonalára helyezi.

Úgy tanuljuk, hogy kezdetben nem voltak misztériumok. A tudás (Vidyâ) közös tulajdon volt, és az egyetemesen uralkodott végig az Aranykorban (Satya Yuga). Ahogyan a Magyarázatok mondja:

Az ember nem hozott létre még gonosz dolgokat az üdvösségnek és a tisztaságnak azokban a napjaiban, mert inkább istenszerűek voltak, mint emberi természetűek.

Amikor azonban az emberiség számában gyorsan növekedett, a test és az elme egyéni kifejezésmódjának változatosságában is növekedett, és akkor a testet öltött szellem megmutatta gyengeségét. A természetes eltúlzások és ezek mentén a babonaságok lábra kaptak a kevésbé kulturált és egészséges elmékben. Megszületett az önzés az addig ismeretlen vágyakból és szenvedélyekből, a tudással viszont túlságosan gyakran visszaéltek, amíg végül szükségessé vált azok számát korlátozni, akik tudtak. Így jött létre a beavatás.

Minden különálló nép ekkor kidolgozott magának egy vallási rendszert, megvilágosodottságuknak és szellemi igényeiknek megfelelően. A puszta forma imádását a bölcs emberek elvetették, és a valódi tudást nagyon kevesek számára elzárták. Az igazság lefátyolozásának szükségessége, hogy megvédjék azt a megszentségtelenítéstől, minden generációval egyre nyilvánvalóbbá válik, először egy vékony fátylat borítottak rá, amit fokozatosan vastagítani kellett a személyiség és az önzőség elterjedésének megfelelően, és ez vezetett el a misztériumokhoz. Létre kellett hozni minden országban és minden nép között, miközben a viszály és a félreértés elkerülése érdekében az exoterikus hiteket hagyták felnövekedni az avatatlan tömegek között. Kezdeti állapotukban ártatlanok és ártalmatlanok voltak – mint amikor egy történelmi eseményt tündérmesévé alakítanak át, és teszik felfoghatóvá a gyermeki gondolkodás számára –, azokban a távoli korokban az ilyen hiteket meg lehetett engedni, hogy növekedjenek, és népszerű vallássá alakuljanak minden veszély nélkül azokra a filozofikusabb és rejtett értelmű igazságokra, amiket a szentélyekben tanítottak. A természetben zajló jelenségek logikus és tudományos megfigyelése, ami az embert egyedül vezeti el az örök igazságok megismeréséhez – feltéve, ha a megfigyelés küszöbét előítéletektől mentesen közelíti meg, és szellemi szemével nézi a dolgokat, mielőtt azokra fizikai aspektusukból tekintene – nem tartozik a tömegek hatáskörébe. Az Igazság Egyetlen Szellemének csodáit, az örökké rejtett és elérhetetlen Istenséget csak megnyilvánulásain keresztül, a másodlagos „istenek”, a cselekvő erői által lehet kibogozni és feldolgozni. Miközben az Egy és Egyetemes Oknak örökre elrejtve kell maradnia, sokrétű tevékenységét a természetben jelentkező hatásain keresztül lehet nyomon követni. Mivel egyedül az utóbbiak a felfoghatók és megnyilvánulók az átlagos emberiség számára, azok a hatalmak, amelyek ezeket a hatásokat okozzák, lehetővé tették a népesség képzeletében történő felnövekedést. Korszakokkal később, az ötödik, árja fajban néhány gátlástalan pap elkezdte kihasználni az emberek túlságos hiszékenységének előnyeit minden országban, és végül azokat a másodlagos erőket felemelték az Isten és az istenek rangjára, így sikerült teljesen elválasztani őket a minden ok Egy Egyetemes Okától.28/4

Ettől kezdve az ősi igazságok ismerete teljesen a beavatottak kezében maradt.

A misztériumoknak megvoltak a maguk gyenge pontjai és hiányosságai, ahogyan minden, emberi elemmel összeforrt intézménynek szükségszerűen kell lennie ilyeneknek. Voltaire viszont néhány szóban a jótéteményeiket jellemezte:

A népies babonaságok káoszában létezett egy intézmény, amely mindig megóvta az embereket, hogy a teljes kegyetlenségbe zuhanjanak: ezek pedig a misztériumok voltak.

Valóban, ahogyan Ragon mondja a szabadkőművességről:

A temploma számára az Idő volt az időtartamra, és az Univerzum a térre. … „Osszuk meg, amit uralni tudunk” – mondták a ravaszok. „Egyesüljünk, hogy ellenálljunk” – mondták az első szabadkőművesek.28/5

Vagy inkább a beavatottak, akikről a szabadkőművesek mindig is ősi és közvetlen mestereikként beszéltek. Az erkölcsi erő és hatalom első és legalapvetőbb elve a gondolat és az elhatározás összekapcsolása és összetartása. „Az Akarat és a Jóga Fiai” kezdetben egyesültek, hogy ellenálljanak a baloldali adeptusok, az atlantisziak szörnyű és egyre növekvő romlottságának. Ez elvezetett a még titkosabb iskolák, tanító templomok és misztériumok megalapításához, amik mindenki számára elérhetetlenek voltak azok kivételével, akik keresztül mentek a legszörnyűbb megpróbáltatásokon és próbatételeken.

Bármi, amit mondhatnak a legkorábbi adeptusokról és isteni Mestereikről, csak kitalációnak tekintendő. Ezért ha valamit is meg akarunk tudni az ősi beavatottakról, a fát a gyümölcséről kell megítélnünk, követőik ötödik fajbeli viselkedését és munkáját kell megvizsgálnunk, ahogyan az visszatükröződik a klasszikus írók, a nagy filozófusok műveiben. Hogyan tekintettek a görög és a római írók a beavatásra és a beavatottakra mintegy kétezer évvel ezelőtt? Cicero nagyon világosan fogalmazva tájékoztatja olvasóit. Ezt mondja:

Egy beavatottnak gyakorolnia kell minden általa uralt erényét: igazságosság, hitelesség, elfogulatlanság, mértékletesség, türelem. Ezek az erények azt eredményezik, hogy az emberek megfeledkeznek azokról a képességekről, amiknek esetleg hiányában van.28/6

Ragon ezt mondja:

Amikor az egyiptomi papok azt mondták: „Mindent az emberekért, semmit az embereken keresztül”, igazuk volt. Egy tudatlan népben az igazságot csak a megbízható személyeknek kell feltárni. … Napjainkban azt látjuk, hogy „minden az embereken keresztül, és semmi az emberekért”, ami hibás és veszélyes rendszer. A tényleges alapvetésnek ennek kellene lennie: „Mindent az emberekért és az emberekkel”.28/7

Ahhoz azonban, hogy elérjük ezt a megújulást, a tömegeknek kettős átalakuláson kell keresztül menniük: (a) meg kell szabadulniuk az exoterikus babonaság és papi mesterkedés minden elemétől, és (b) tanult emberekké kell válniuk, akiket nem fenyeget az a veszély, hogy akár egy ember, akár egy eszme rabszolgáivá váljanak.

Ez az előzőek tükrében paradox dolognak látszódhat. Mondhatják, hogy a beavatottak „papok” voltak – legalábbis valamennyi hindu, egyiptomi, kaldeai, görög, föníciai és egyéb hierophant-ok és adeptusok papok voltak a templomokban, és ők voltak azok, akik kidolgozták a saját exoterikus hittételeiket. Erre azzal lehet válaszolni, hogy „Nem a kámzsától válik valaki szerzetessé”. Ha az ember hihet a hagyománynak és a régi írók egyöntetű véleményének, hozzátéve azokhoz a példákhoz, amikkel India „papságában” rendelkezünk, amely a világ legkonzervatívabb népe, teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy az egyiptomi papság nem állt jobban papokból, ha abban az értelemben vesszük, amit ennek a szónak adunk, mint a brahmanok templomai. Őket soha nem lehet úgy tekinteni, mint ahogyan az európai papságra tekintünk. Laurend nagyon pontosan veszi észre, hogy:

Egyiptom papjai szigorúan fogalmazva nem a vallás szolgái voltak. A „pap” szó, amelynek a fordítását tévesen értelmezik, nagyon eltérő jelentésű volt attól, amire most közöttünk használják. Az ókor nyelvében, és különösen a régi Egyiptom papjai beavatásának értelmében a „pap” szó a „filozófus” szinonimája volt. … Az egyiptomi papság intézménye úgy tűnik, valójában bölcsek szövetsége volt, akik azért gyűltek össze, hogy tanulmányozzák az embereken uralkodás mesterségét, hogy az igazság területére összpontosítsanak, hogy árnyalják annak terjesztését, és hogy feltartóztassák annak túlságosan veszélyes szétterjedését.28/8

Az egyiptomi papok a régi brahmanokhoz hasonlóan tartották a kormányzó hatalom kantárszárát, ez olyan rendszer volt, ami közvetlen örökségként szállt rájuk a nagy atlantiszi beavatottaktól. A természetimádat a legkorábbi patriarchális időkben – a „pátriárka” szó első, eredeti jelentésében az emberi faj ősapáira,28/9 az atyákra, a vezérekre, és az ősi emberek tanítóira vonatkozik – egyedül azok családi ékszerévé vált, akik fel tudták ismerni a noumenont a jelenség mögött. Később a beavatottak a tudásukat az emberi királyoknak adták át, ahogyan isteni Mestereik átadták azt az ősapáiknak. Az ő kiváltságuk és kötelességük volt feltárni a természet azon titkait, amik hasznosak voltak az emberiségnek – a növények rejtett hatóerőit, a betegek meggyógyításának mesterségét és a testvéri szeretet és kölcsönös segítség elterjesztését az emberek között. Nem beavatott volt az az ember, ha nem tudott gyógyítani – igen, visszahozni az életbe a szemmel látható halálból (kómából) azokat, akik túl sokáig elhagyattatva valóban meghaltak volna bódultságuk folyamán.28/10 Azokat, akik ilyen képességeket mutattak, azonnal a tömegek fölé helyezték, és királyoknak, beavatottaknak tekintették. Gautama Buddha király-beavatott volt, gyógyító, és visszahozta az életbe azokat, akik már a halál markában voltak. Jézus és Apolloniusz gyógyítók voltak, és mindkettőt királyként emlegették a követőik. Ha nem sikerült volna talpra állítaniuk azokat, akik minden tekintetben halottak voltak, egyikük neve sem maradt volna fenn az utókor számára, mert ez volt az első és döntő próbatétel, annak a biztos jele, hogy az adeptuson rajta tartotta egy ősi isteni Mester a láthatatlan kezét, vagy az „Istenek” egyikének testet öltése volt.

Az utóbbi királyi kiváltság ötödik fajbeli királyainkra Egyiptom királyain keresztül szállt le. Az utóbbiak valamennyien beavatottak voltak az orvoslás misztériumaiba, és meggyógyították a betegeket, még akkor is, ha a végső beavatás szörnyű megpróbáltatásainak és munkájának következtében nem tudtak teljes Hierophant-tá válni. Kiváltságból és hagyományból gyógyítók voltak, és a gyógyítás mesterségében segítettek a templomok Hierophant-jai, amikor maguk nem voltak jártasak az okkult gyógyító tudományokban. Ugyanígy, sokkal későbbi történelmi időkben azt találjuk, hogy Pyrrhus a betegeket úgy gyógyítja, hogy egyszerűen megérinti őket a lábával. Vespasiánusznak és Hadriánusnak csak néhány szót kellett kimondania, amiket a Hierophant-jaik tanítottak meg nekik, azért, hogy visszaadják a vakoknak a látásukat és a nyomorékoknak az egészségüket. Attól az időtől kezdve maga a történelem is feljegyzett ugyanilyen kiváltságú eseteket szinte minden nép uralkodóival és királyaival kapcsolatban.28/11

Azt, amit Egyiptom papjairól és a brahmanokról tudunk, ahogyan mindent megerősítenek a régi klasszikus és történelmi írók, jogot ad arra, hogy higgyünk abban, ami a szkeptikusok véleménye szerint csupán hagyomány. Honnan ered az egyiptomi papok csodás tudása a tudomány minden területén, hacsak nem egy még ősibb forrásból kapták? A híres „Négy”, a régi Egyiptomban a tudás székhelyei történelmileg biztosabbak, mint a modern Anglia kezdetei. A nagy Thébai szentély volt az, ahol Pithagoras Indiából megérkezve tanulmányozta az okkult számok tudományát. Memphiszben történt, hogy Orpheusz népszerűvé tette túlságosan homályos indiai metafizikáját Magna Grecia használatára, majd ugyaninnen kapott Thalész és Démokritosz korszakokkal később mindent, amit tudtak. Saïs az, amelynek minden tiszteletet meg kell kapnia csodálatos törvénykezéséért és az embereken való uralkodás művészetéért, amit papjai átadtak Lükurgosznak és Solónnak, akik mindketten elismerés tárgyai maradnak eljövendő generációkban is. Ha pedig Platón és Eudoxosz soha nem ment volna imádkozni Heliopolisz szentélyébe, nagyon valószínű, hogy az egyik soha nem ejtette volna bámulatba a jövendő generációkat etikájával, a másik pedig csodálatos matematikai ismereteivel.28/12

Az egyiptomi beavatás misztériumainak nagy, modern írója – aki azonban semmit nem tudott a téma indiai vetületéről –, a néhai Ragon nem túlzott, amikor azt állította, hogy:

Minden elképzelést, amivel Hindusztán, Perzsia, Szíria, Arábia, Kaldea, Szidónia és Babilon papjai rendelkeztek [a természet titkaival kapcsolatban], ismert volt az egyiptomi papok számára. Így történt, hogy a misztériumoktól mentes indiai filozófia, amely áthatotta Kaldeát és Perzsiát, létrehozta az egyiptomi misztériumok tanításait.28/13

A misztériumok megelőzték a hieroglifákat.28/14 Azok hozták létre az utóbbiakat, mivel szükség volt az állandó feljegyzésekre, hogy megőrizzék azok titkait, és emlékeztessenek rájuk. Az ősi filozófia az,28/15 ami alapkőként szolgált a modern filozófia számára, csak az utód, miközben fenntartotta a külső test jellemzőit, elveszítette útja során szülője lelkét és szellemét.

A beavatás, bár nem tartalmazta sem a tudomány törvényeit és alapelveit, sem annak különleges tanításait – ahogyan ma értjük – mindazonáltal tudomány volt, sőt, a tudományok tudománya. És bár mentes volt a dogmától, a fizikai fegyelemtől és a kizárólagos szertartástól, viszont ez volt az egyetlen igazi vallás, az örök igazság vallása. Kívülről nézve egy iskola volt, egy kollégium, ahol a tudományokat, művészeteket, etikát, törvényalkotást, emberbarátságot, a kozmikus jelenségek valódi és igaz természetének kultuszát tanította, titokban, a misztériumok során az utóbbira gyakorlati bizonyítékokat nyújtott. Azok, akik meg tudták tanulni az igazságot minden dologról – tehát azok, akik bele tudtak nézni a nagy Isis lefátyolozatlan arcába, és el tudták viselni az Istennő félelmetes magasztosságát – beavatottakká váltak. Viszont az ötödik faj gyermekei túl mélyen zuhantak az anyagba ahhoz, hogy ezt büntetlenül megússzák. Azok, akik kudarcot vallottak, eltűntek a világból anélkül, hogy nyomot hagytak volna maguk után. A legnagyobb királyok közül – bármennyire is magas társadalmi helyzetben voltak – melyik merte volna bármely egyén kiadását követelni a szigorú papoktól, ha egyszer már az áldozat átlépte a belső szentélyük küszöbét?

A korai fajok beavatottjai által tanított nemes elvek átadódtak Indiának, Egyiptomnak és Görögországnak, Kínának és Kaldeának, és így terjedtek szét szerte a világon. Mindent, ami jó, nemes és nagyszerű az emberi természetben, minden isteni tulajdonságot és törekvést ápoltak a pap-filozófusok, akik próbálták azokat kifejleszteni a beavatottjaikban. Az emberbarátságon alapuló etikai kódexük egyetemessé vált. Megtaláljuk Konfuciusnál, az „ateistánál”, aki azt tanította, hogy „aki nem szereti testvérét, abban nincs erkölcsösség”, és az Ószövetség tanításában is: „Szeresd úgy a szomszédodat, mint önmagadat”.28/16 A legnagyobb beavatottak az istenekhez hasonlóvá váltak, Szókratész pedig Platón Phædo-jában ezt mondva jelenik meg:

A beavatottak biztosan az istenek társaságába kerülnek.

Ugyanebben a műben a nagy athéni bölccsel ezt mondatja:

Teljesen nyilvánvaló, hogy azok, akik megalapították a misztériumokat, vagy a beavatottak titkos gyülekezeteit, semmiképpen sem személyek voltak, hanem hatalmas védőszellemek, akik a legrégebbi koroktól kezdve megpróbálták megértetni velünk azokon a rejtélyeken keresztül, hogy aki tisztátalanul éri el a láthatatlan régiókat, beletaszítódik a mélységbe [az okkult tanítás nyolcadik szférájába, ami azt jelenti, hogy örökre elveszíti a személyiségét]. Ezzel szemben az, aki e világ szennyeződéseitől megtisztultan és az erényeket kiművelve éri el azokat, az Istenek lakhelyén nyer befogadást.

Alexandriai Kelemen a misztériumokra utalva ezt mondta:

Itt ér véget minden tanítás. Az ember érti a természetet és minden dolgot.

Egy keresztény egyházatya úgy beszél utána, ahogyan a pogány Pretextatus, Achia prokonzulja (i.sz. IV. század), „egy kiváló erényekkel rendelkező ember”, aki megjegyezte, hogy a görögöket megfosztani „a szent misztériumoktól, amik egybe kapcsolják az egész emberiséget”, olyan, mintha az egész életüket értelmetlenné tennék számukra. Ha a misztériumok nem lettek volna többek emberi eredetűnél, vajon megkapták volna-e a legnagyobb dicsőítést az ókor legnemesebb embereitől? Olvassunk el mindent, amit erről a páratlan intézményről mondtak, mind azok, akik soha nem kaptak beavatást, mind maguk a beavatottak. Nézzünk utána Platónnak, Euripidésznek, Szókratésznek, Arisztophanésznek, Pindarosznak, Plutarkhosznak, Izokratésznek, Diodorosznak, Cicerónak, Epiktetosznak, Marcus Aureliusnak, nem is említve más híres bölcsek és írók neveit. Azt, amit az istenek és az angyalok feltártak, az exoterikus vallások, kezdve Mózesével, újra lefátyoloztak és elrejtettek korszakokra a világ szeme elől. József, Jákob fia beavatott volt, különben nem vette volna feleségül Aseneth-et, Petephre-nek („Potiphar” – „aki Phre-hez, a Napistenhez tartozik”), Heliopolisz papjának és On28/17 kormányzójának a lányát. Minden igazságot, amint Jézus felfedett, és amit még a zsidók és a korai keresztények is megértettek, az egyház újra elfátyolozott, ami színleli, hogy Őt szolgálja. Olvassuk el, amit Seneca mond, ahogyan Dr. Keanaly idézi:

„A világ beleolvadva és visszatérve Jupiter [vagy Parabrahman] kebelébe, ez az Isten bizonyos ideig teljesen önmagában összpontosul, és úgymond elrejtve marad, teljesen belemélyedve a saját gondolatain való kontemplációba. Ezután látunk egy új világot kiáradni belőle. … Az emberiség egy bűntelen faja létrejött.” A továbbiakban pedig egy világ-felbomlásról beszélve, ami magába foglalja mindennek a pusztulását vagy halálát, [Seneca] azt tanítja, hogy amikor a természet törvényei eltemetődnek a romokban, és a világ utolsó napja eljön, a Déli-sark beomlik, és úgy zuhan össze Afrika minden tájéka, az Északi-sark pedig megsemmisít minden országot a tengelye alatt. A megrémített Nap minden fényétől megfosztódik, a mennyei palota, miközben a pusztulásba hanyatlik, egyszerre életet és halált teremt, és egyfajta feloldódás keríti hatalmába egyaránt valamennyi istenséget, akik így visszatérnek eredeti káoszukba.28/18 

Az ember akár azt is képzelheti, hogy Parâshara Purâna-i leírását olvassa a nagy pralaya-ról. Szinte ugyanaz a dolog, gondolatról gondolatra. Vajon a keresztényeknek nincs semmi ilyesmijük? Lapozzon fel az olvasó bármely Bibliát, és olvassa el Péter második levelének III. fejezetét, és ott ugyanezeket a gondolatokat fogja találni.

Az utolsó időben csúfolkodók támadnak, … és ezt mondják: Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert amióta az atyák elhunytak, minden azonképpen marad a teremtés kezdetétől fogva. Mert készakarva nem tudják azt, hogy egek régtől fogva voltak, és föld, mely vízből és víz által állott elő az Isten szavára; Amelyek által az akkori világ vízzel elboríttatván elveszett. A mostani egek pedig és a föld, ugyanazon szó által megkíméltettek, tűznek tartatván fenn, … amikor az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta lévő dolgok is megégnek. De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint.

Ha az értelmezők úgy döntenek, hogy ebben utalást látnak egy teremtésre, egy vízözönre és Krisztus beígért eljövetelére, miközben ők egy Új Jeruzsálemben fognak élni a mennyekben, az nem Péter hibája. Amire ő gondolt, az az ötödik faj pusztulása és egy új kontinens megjelenése a hatodik faj számára.

A druidák megértették a Napnak a Bikában levőségét, ezért amikor minden tűz kialudt november 1-én, az ő szent és kiolthatatlan tüzük maradt egyedül, hogy megvilágítsák a látóhatárt, mint ahogyan a mágusoké és a modern zoroasztriánusoké is. Hasonlóan a korai ötödik fajhoz és későbbi kaldeaiakhoz és görögökhöz, majd hasonlóan a keresztényekhez (akik a mai napig ezt csinálják, anélkül, hogy sejtenék a valódi jelentését), üdvözölték a „Hajnalcsillagot”, a gyönyörű Vénusz-Lucifert.28/19 Strabo beszél egy szigetről Britannia közelében, ahol Cerest és Perszephonét imádták ugyanazokkal a szertartásokkal, mint Samothrace-ban, és ez a szent Ierna volt, ahol az örök láng égett. A druidák hittek az ember újraszületésében, nem abban – ahogyan Lucianusz magyarázza –

hogy ugyanaz a szellem fog egy új testet éltetni, nem itt, hanem egy másik világban,

hanem reinkarnációk sorozatában ugyanebben a világban, mert ahogyan Diodorosz mondja, azt állították, hogy az emberek lelkei egy meghatározott időszak után átlépnek más testekbe.28/20

Ezek a tanítások az ötödik faj árjáihoz negyedik fajú őseiktől, az atlantisziaktól jöttek át. Jámboran megőrizték a tanításokat, miközben szülő gyökérfajuk, minden generációval egyre önteltebbé válva, köszönhetően a megszerzett emberfeletti képességeknek, fokozatosan közeledett végzete felé.

 

XXIX. fejezet A Nap-beavatott próbatétele

 

Kezdjük az ősi misztériumokkal – azokkal, amiket az atlantisziaktól kaptak az első árják – akiknek a mentális és intellektuális állapotát Max Müller professzor olyan mesteri kézzel írta le, ugyanakkor olyan hiányosan hagyott.

Azt mondja: Van benne [a Rig Védában] az ember intellektuális életének egy olyan időszaka, amihez nincs semmi hasonló a világ egyetlen más részén sem. A Véda himnuszaiban látjuk a magára hagyott embert, hogy oldja meg ennek a világnak a rejtélyeit. … Megidézi a körülötte levő isteneket, imádkozik hozzájuk, imádja őket. De még mindezekkel az istenekkel… alatta és fölötte, az egykori költőt nem elégíti ki, amit önmagában talál. Ott, a saját keblében is felfedezett egy erőt, ami soha nem néma, amikor imádkozik, és soha nincs jelen, amikor fél vagy reszket. Úgy tűnik, hogy sugalmazza az imádságait, mégis hallgatja azokat, úgy tűnik, benne él, és segíti őt és minden körülötte levőt. Az egyetlen név, amit ki tudott találni ennek a rejtélyes erőnek, „Brahman”, mert a brahman eredetileg erőt, akaratot, kívánságot és a teremtés ösztönző erejét jelentette. Ez a személytelen Brahman azonban, amint elnevezték, valami furcsává és istenivé növekszik. Végül a sok isten egyikévé válik, a nagy hármasság egyik tagjává, akit a mai napig imádnak. Mégis, a benne levő gondolatnak nincs valódi neve, az az erő, amely semmi más, csak önmaga, ami fenntartja az isteneket, a mennyeket és minden élőlényt, ott lebeg az elméje előtt, elképzelve, de nem kifejezve. Végül „Âtman-nak” nevezi el, mert az âtman, ami eredetileg lélegzet vagy szellem, azzá vált, ami az ÉN és egyedül ÉN, az ÉN, akár isteni, akár emberi, az ÉN, akár teremt, akár szenved, az ÉN, akár Egy, akár Minden, de mindig ÉN, független és szabad. „Ki látta az elsőszülöttet? – mondja a költő – amikor ő, akinek nincsenek csontjai (vagyis formája), hordozta azt, akinek vannak csontjai? Hol volt az élet, a vér, a világ ÉN-je? Ki ment megkérdezni ezt bárkitől is, aki tudta ezt?” (Rig Véda, I. 164. 4.) Egy isteni ÉN-nek ez az elképzelése egykor kifejezésre jutott, és minden másnak el kell ismernie felsőbbségét. „Az ÉN minden dolgok ura, minden dolgok királya, ahogyan egy kerék minden küllője a kerékagy és a kerület között van, úgy van benne minden dolog ebben az ÉN-ben, minden én benne van ebben az ÉN-ben.” (Brihadâranyaka, IV. V. 15.)29/1

Ezt az ÉN-t, a legmagasabbat, az egyetlent és az egyetemest a halandók síkján a Nappal jelképezték, annak életadó ragyogása benne van a lélek emblémájában – a földi szenvedélyek kiölésében, amik állandóan akadályt képeznek az Egység ÉN (a szellem) a Minden ÉN-nel való újraegyesülése előtt. Innen ered az allegorikus misztérium, aminek itt csak az általános jellemzőit lehet ismertetni. Ezt a „Tűzköd és a Fény Fiai” játszották el. A második Nap (Drach rabbi „második hiposztázisa”) megjelent, amint bemutatták a próbatételét, Vishvakarma, a Hierophant, hét részre vágva a sugarait és egy tüskebokorból készített koronával helyettesítve azt, amikor a „Nap” Vikarttana-vá vált, szétszórva sugarait. Ezt követően a Napnak – akit egy beavatásra kész neofita játszott – le kellett szállnia Pâtâla-ba, az alsó világokba Tantalosz próbatételeire. Onnan győztesként előjőve kiemelkedett a bujaság és romlottság e birodalmából, hogy ismét Karmasâkshin-ná váljon, az emberek karmájának tanújává,29/2 és még egyszer győztesként emelkedik fel minden megújulásának dicsőségében, mint a Graha-Râjah, a csillagképek királya, és Gabhastiman-nak, „a sugarait újra birtokba vevőnek” nevezték.

Az India népszerű panteonjában levő „mese”, amely a Rig Véda költői miszticizmusán alapul és abból született – a mondásokból, amikből szinte valamennyit dramatizáltak a vallási misztériumok során – exoterikus fejlődése folyamán a következő allegóriává növekedett. Megtalálható most számos Purâna-ban és más szentírásokban. A Rig Véda-ban és annak himnuszaiban Vishvakarma, egy misztérium-istenség a Logosz, a Demiurgosz, az egyik legnagyobb isten, a himnuszok közül kettőben pedig a legnagyobbként beszélnek róla. Ő a Mindent Teremtő (Vishvakarma), akit az „Univerzum Nagy Építészének” neveznek, a

Mindent Látó Istennek,… az atyának, a létrehozónak, az elrendezőnek, aki kiosztja az isteneknek a neveiket, és aki túl van a halandó felfogóképességén,

ahogyan minden misztérium-isten. Ezoterikusan ő a teremtő megnyilvánult Erő megszemélyesítése, misztikusan pedig ő az emberben levő hetedik princípium, annak közös megnyilvánulásában. Ugyanis ő Bhuvana fia, az ön-teremtett fénylő esszenciáé és az erényes, szűzies és szépséges Yoga-Siddhâ-é, a szűz istennőé, akinek a neve magáért beszél, mivel a megszemélyesíti a jógaerőt, a „szűz anyát”, ami létrehozza az adeptusokat. A Rig Véda-i himnuszokban Vishvakarma végrehajtja a „nagy áldozatot”, vagyis feláldozza magát a világért, vagy, ahogyan az orientalisták által lefordított Nirukta-ban mondják:

Vishvakarma mindenekelőtt felajánlja az összes világot áldozatul, majd végül önmagát áldozza fel.

Alakjának misztikus értelmezésében Vishvakarma-t gyakran Vittoba-nak nevezik, és az „Áldozatként”, az „Ember-Istenként”, vagy a térben keresztre feszített Avatâra-ként ábrázolják.

[Az igazi misztériumokról, a valódi beavatásról természetesen semmit nem lehet nyilvánosan elmondani, ezeket csak azok ismerhetik meg, akik képesek megtapasztalni őket. Néhány utalás azonban tehető az ókor nagy ünnepélyes misztériumaira, amik a nyilvánosság számára az igazi misztériumokat jelentették, és amikbe a jelölteket nagy ünnepség és az okkult mesterségek bemutatása közepette avatták be. De ezek mögött, a csendben és a sötétben húzódtak meg a valódi misztériumok, ahogyan azok mindig is léteztek és továbbra is léteznek. Egyiptomban, ahogyan Kaldeában és később Görögországban is, a misztériumokat meghatározott időpontokban ünnepelték, az első nap pedig munkaszüneti nap volt, amelyen sok pompa közepette a jelölteket a nagy piramishoz kísérték, és ott eltűntek a szem elől. A második napot a megtisztulás szertartásainak szentelték, amiknek a végén a jelölt fehér köntösben jelent meg. A harmadik napon]29/3 az okkult tanulmányokban elért jártasságát tették próbára és vizsgálták meg. A negyedik napon, egy másik ünnepélyes jelképes megtisztulás után elküldték egyedül, hogy különböző próbatételeken haladjon át, és végül transzba esett egy földalatti sírkamrában, a teljes sötétségben két napra és két éjszakára. Egyiptomban a transzban levő neofitát belehelyezték egy üres szarkofágba a piramisban, ahol a beavatási szertartások történtek. Indiában és Közép-Ázsiában egy padra kötözték, és amikor a teste olyanná vált, mint a halotté (transzba esett), akkor bevitték a kriptába. Azután a Hierophant felügyelt rá, „a kísértet-lelket (asztrális testet) Samsâra (vagy a káprázat) e világából az alsó világokba vezetve, ahonnan, ha sikeres volt, jogot kapott arra, hogy hét szenvedő lelket (elementárist) felszabadítson”. Ananda-mayakosha-jába, az üdvösségtestbe beöltözve – a Srotâpanna ott maradt, ahová nincs jogunk követni őt, majd visszatérni – megkapta az Igét, a Hierophant „szívének vérével” vagy anélkül.29/4

Csakhogy igazából a Hierophant-ot soha nem ölték meg – sem Indiában, sem máshol, a gyilkosságot egyszerűen csak színlelték –, hacsak a beavató nem utódjául választotta a beavatottat, és nem döntött úgy, hogy átadja neki az utolsó és mindenek fölött való SZÓT, ami után neki meg kellett halnia, mivel minden népben csak egy embernek volt joga ismerni azt a szót. Sok olyan nagy beavatott van, akik így léptek ki a világ szeme elől, eltűnve

olyan rejtélyesen az emberek szeme elől, ahogyan Mózes a Pisgah hegy (Nebo, az orákulumi bölcsesség) tetejéről, miután a kezeit Joshua fejére tette, aki így vált „a bölcsesség szellemével megtelve”, vagyis beavatottá.

Viszont ő meghalt, és nem ölték meg. Ugyanis a meggyilkolás – ha tényleg megtörtént – a fekete, és nem az isteni mágiához tartozott. Ez a fény továbbadása, semmint az élet átruházása, a szellemi és isteni életé, és ez a bölcsesség kiárasztása, mintsem vér ontása. Viszont a teológiai kereszténység beavatatlan kitalálói az allegorikus nyelvet betű szerint vették, és elindítottak egy dogmát, a kidolgozatlan, félreértett kifejezést, ami elborzasztja és undorítja a spirituális „pogányokat”.

Mindezek a Hierophant-ok és beavatottak a Nap és a Teremtő Princípium (szellemi potenciál) mintaképei voltak, ahogyan az volt Vishvakarma és Vikarttana a misztériumok eredethelyéről. Ragom. a híres szabadkőműves érdekes részleteket és magyarázatokat ismertet, amik a Nap-szertartásokra vonatkoznak. Bemutatja, hogy a bibliai Hiram, a szabadkőművesség nagy hőse (a „nap özvegye”), egy Osirisről vett mintakép a Napisten, a mesterségek feltalálója és az „építész”, mivel a Hiram jelentése a felemelt, a Naphoz tartozó elnevezés. Minden okkultista tudja, hogy milyen közeli kapcsolatban állnak Osiris és a piramisok a Királyok Könyvében levő, Salamonnal, a templomával és annak megépítésével foglalkozó elbeszélésekkel. Azt is tudja, hogy a beavatás teljes szabadkőművesi szertartása a templom megépítésével kapcsolatos bibliai allegórián alapul, miközben a szabadkőművesek kényelmesen megfeledkeznek, vagy talán nem is tudják azt a tényt, hogy az utóbbi elbeszélést az egyiptomi, vagy még régebbi jelképrendszer alapján alakították ki. Ragon ezt annak bemutatásával magyarázza, hogy Hiram három társa, a „három gyilkos” az év utolsó három hónapját jelképezi, Hiram pedig a Napot jelenti – a nyári napfordulótól kezdve lefelé, amikor elkezd csökkenni – az egész szertartás pedig egy csillagászati allegória.

A nyári napforduló idején a Nap hálaadó énekeket vált ki mindenből, ami lélegzik, ezért Hiram, aki a Napot képvisel, már tudja bárki arra jogosultnak adni a szent Szót, azaz az életet. Amikor a Nap leszáll az alsóbb jegyekbe, az egész természet némává válik, és Hiram már nem tudja átadni a Szót a társainak, akik az év három élettelen hónapját képviselik. Az első társ gyengén megüti Hiramot egy 24 inch hosszú mérőléccel, ami a 24 óra jelképe, amely minden egynapi fordulatot alkot. Ez az idő első felosztása, ami a hatalmas csillag felmagasztalása után gyengéden megtámadja lényét, rámérve az első csapást. A második társ egy vas derékszöggel üti meg, ami az utolsó évszak jelképe, és amely kép derékszögű mérőléc áthatásából keletkezik. Ez osztja négy egyenlő részre az állatövi kört, amelynek középpontja jelképezi Hiram szívét, ahol az megérinti a négyzet négy csúcsát, az jelképezi a négy évszakot. Ez az idő második felosztása, amely ebben az időszakban egy súlyosabb csapást mér a nap-létezésre. A harmadik társ halálosan sújt le rá, az arcára, bunkójának erős ütésével, aminek hengeres formája jelképezi az évet, a gyűrűt vagy kört. Ez az idő harmadik felosztása, aminek befejeződése adja meg az utolsó csapást a meghaló Nap létezésének. Ebből az értelmezésből az következik, hogy Hiram, a fémek olvasztárja, az új legenda hőse az építész elnevezéssel a modern beavatás Osirise (Napja), hogy Isis, az özvegye a Páholy, a Föld (a szanszkritban loka, a világ) jelképe, és hogy Hórusz, Osiris (vagy a fény) fia és az özvegy fia a szabadkőműves, azaz a beavatott, aki a földi páholy lakója (a Bölcsesség és a Fény gyermeke).29/5

Itt pedig ismét meg kell említeni barátainkat, a jezsuitákat, mert a fenti szertartás az ő készítményük. Sikerükre egyetlen példa bemutatásához, amely port hint a hétköznapi emberek szemébe, hogy meggátolja őket abban, hogy meglássák az okkultizmus igazságait, rámutatunk arra, mit csináltak azzal, amit most szabadkőművességnek nevezünk.

Ez a Testvériség nagyon is rendelkezik az okkultizmus jelképrendszerével, formuláival és szertartásaival, amiket az ősi beavatásokból mérhetetlen idők óta örökül hagytak. Ahhoz, hogy ennek a Testvériségnek puszta ártalmatlan tagadást tulajdonítsanak, a jezsuiták beküldték néhány nagyon képzett titkos megbízottjukat a Rendbe, akik először elhitették az egyszerű testvérekkel, hogy a valódi titok elveszett Hiram Abiff-fal, majd rávették őket arra, hogy ezt a hitet tegyék bele a formulás könyveikbe. Azután kitalálták a mutatós, de hamis magasabb fokozatokat, azt színlelve, hogy további fényt vetnek erre az elveszett titokra, hogy vezessék és megtévesszék a jelöltet olyan formulákkal, amiket a valódi dolgokból vettek át, de nincs meg a velejük, és mindent ravaszul úgy eszeltek ki, hogy a törekvő neofitát sehova se vezessék. Sőt, más szempontokból jó érzékű és képességű emberek összejönnek időszakonként és ünnepélyes arccal, buzgósággal és komolysággal, keresztülmennek a „helyettesített titkok” feltárásának szemfényvesztésén a valódi dolgoké helyett.

Ha az olvasó kezébe veszi a The Royal Masonic Cyclopædia című nagyon jelentős és nagyon hasznos művet, és elolvassa a „rózsakeresztesség” szócikket, megtalálja, ahogyan a szerzője, egy magas fokozatú és művelt szabadkőműves bemutatja, mit tettek a jezsuiták a szabadkőművesség elpusztítása érdekében. Arról az időszakról beszélve, amikor ennek a rejtélyes Testvériségnek a létezése (amiről sokan úgy tesznek, mintha tudnának „valamennyit”, ha nem jó sokat, de valójában semmit sem tudnak) először vált ismertté, ezt mondja:

Rémület töltötte el a társadalom nagy tömegeit azokban a régmúlt időkben a láthatatlantól, olyan rettegés – ahogyan a jelenlegi események és jelenségek nagyon világosan mutatják –, amely teljességében még most sem jutottunk túl. Ezért a természet és az elme tanulmányozói belekényszerültek az ismeretlenség homályába, máshol nem szívesen látva. … Johannes Reuchlin kabbalista álmodozásai vezettek Luther szenvedélyes tevékenységéhez, Trittenheim türelmes munkásai pedig megteremtették a diplomáciai titkosírás modern rendszerét. … Nagyon érdemes megjegyezni, hogy ugyanaz az évszázad, az, amelyben a rózsakeresztesek először megmutatták magukat, amit úgy különböztetnek meg a történelemben, mint a kor, amelyben a legtöbb erőfeszítés történt, hogy a múlt béklyóit [a pápistaságot és a klerikalizmust] lehajítsa magáról. Ebből ered a vesztésre álló társaság szembenállása és hevessége mindennel szemben, ami rejtélyes és ismeretlen. Viszonzásul szabadon szerveztek ál-rózsakeresztes és szabadkőműves társaságokat, és ezeket a társaságokat arra tanították, hogy rendszertelenül csalják kelepcébe a valódi és láthatatlan rend gyengébb testvéreit. Utána pedig diadalmasan áruljanak el bármit, ha annyira meggondolatlanok lennének, hogy megosszák ezeknek a múlékony és értelmetlen társaságok elöljáróival. A hatalom minden fortélyt bevetett, önvédelemből harcolva az igazság fejlődése ellen, a meggyőzéssel való elkötelezést, a rémületkeltést, hízelgéssel rávételt, hogy elfogadja a pápát Mesterének. Miután megszereztek annyit áttérőt annak a hitnek, amennyit csak ismertek, azokon már nem a saját akaratuk uralkodott, és semmibe vették őket, hagyták, hogy az élet csatáját úgy vívják meg, ahogyan tudják, még csak el sem ismerve az ilyen nyomorúságos titkoknak az ismeretét, amikkel kapcsolatban a római hit feljogosítottnak tekinti magát, hogy visszatartsa azokat.

De ha a szabadkőművességet tönkre is tették, senki nem képes összetörni a valódi, láthatatlan rózsakeresztességet és a keleti beavatást. Vishvakarma és Sûrya Vikarttana jelképrendszere túlélt ott, ahol Hiram Abiff-et tényleg megölték, most pedig visszatérünk ahhoz. Nem egyszerűen csillagászati, hanem a legünnepélyesebb szertartás, örökség az ősi misztériumokból, ami korszakokon átutazva a mai napig használatos. Megjeleníti az élet ciklusának, a fejlődő testet öltéseknek és a pszichikus valamint fiziológiai titkoknak az egész drámáját, amikről sem az egyház, sem a tudomány nem tud semmit, noha ez az a szertartás, ami az előzőt elvezette a keresztény misztériumai legnagyobbikához.

 

XXX. fejezet A „beavatás Napjának” misztériuma

 

A Titkos Tanítás ősiségét könnyebben meg lehet érteni, ha bemutatjuk, misztériumai történetének mely pontja volt az, amikor megszentségtelenítették azzal, hogy alárendelték azokat zsarnoki uralkodók és a fondorlatos papság személyes ambícióinak. Ezek a mélységesen filozofikus és tudományosan összeállított drámák, amelyekben eljátszották az okkult és a spirituális Univerzum legnagyobb igazságait és a tudás rejtett tanait, üldöztetés célpontjaivá váltak, jóval az előtt, hogy Platón, vagy akár Pythagoras feltűnt. Mégis, az emberiségnek átadott ősi kinyilatkoztatások nem haltak ki a misztériumokkal, családi ékszerként megőrződtek a jövendő és szellemibb generációk számára.

Az Isis Unveiled-ben30/1 már megállapítottuk, egészen Arisztotelész koráig visszamenve, hogy a nagy misztériumok már elveszítették eredeti nagyszerűségüket és ünnepélyességüket. Szertartásaik megszűntek, és nagymértékben el kellett satnyulniuk puszta papi feltevésekké és vallási ámítássá kellett válniuk. Felesleges elmondani, hogy mikor jelentek meg először Európában és Görögországban, mivel az elismert történelemre szinte azt lehet mondani, hogy Arisztotelésszel kezdődött, minden, ami előtte jelent meg, kibogozhatatlan kronológiai zűrzavart okoz. Elegendő annyit mondani, hogy Egyiptomban a misztériumokat Menes ideje óta ismerték, a görögök pedig csak akkor kapták meg, amikor Orpheusz bevezette azokat Indiából. Egy „Ismerték-e az írást Pânini előtt?” című cikkben30/2 az az állítás szerepel, hogy a pându-k egyetemes hatalomra tettek szert, és ők tanították az „áldozati” misztériumokat a többi fajnak már i.e. 3300-ban is. Valóban, amikor Orpheusz, Apolló vagy Héliosz fia, megkapta apjától a phorminx-et – a héthúros lantot, jelképesen a beavatás hétszeres misztériumát – ezek a misztériumok már ősrégiek voltak Közép-Ázsiában és Indiában. Hérodotosz szerint Orpheusz volt az, aki elhozta azokat Indiából, Orpheusz pedig messze megelőzte Homéroszt és Hésziodoszt. Így még Arisztotelész idejében is maradt néhány valódi adeptus Európában, sőt, Egyiptomban is. Azoknak az örökösei, akiket szétszórtak a régi Egyiptom különböző elözönlőinek győzedelmes kardjai, maguk is szétszóródtak. Ahogyan 8 vagy 9 ezer évvel korábban a tudás áradata lassan folydogálni kezdett Közép-Ázsia fennsíkjairól Indiába, majd Európa és Észak-Afrika irányába, és így i.e. 500 körül elkezdett visszaszivárogni régi otthona és szülőhelye felé. A következő kétezer év során a nagy adeptusok létezéséről szóló tudás szinte kihalt Európában. Mindazonáltal néhány titkos helyen a misztériumokat még mindig eljátszották minden eredeti tisztaságukban. Az „Igazságosság Napja” még mindig ott ragyogott magasan az éjszakai égbolton, és miközben sötétség borította az avatatlan világot, létezett az örök fény az Adyta-ban, a beavatás éjszakáin. A valódi misztériumokat soha nem tették nyilvánossá. Eleusis és Agræ a tömegek számára, a „jó tanács” Εύβουλή Istene, a nagy Orphikus Istenség pedig a neofita számára.

Ez a misztérium-Isten – akit szimbológusaink összetévesztenek a Nappal – vajon ki volt? Mindenki, akinek valamennyi elképzelése van az ősi egyiptomi exoterikus hitről, tisztában van azzal, hogy Osiris volt a Nap a mennyben, „a Mennyei Király”, Ro-Imphab, hogy a görögöknél a Napot „Jupiter Szemének” nevezték, ahogyan a modern ortodox pársziknál ő „Ormuzd Szeme”. Továbbá, hogy a Napot a „Mindent látó Istennek” (πολυόφθαμος) szólították, ahogyan „Megváltó Istennek” és a „megmentő Istennek” (Αΐτιον τής σωτηρίας) is. Olvassuk el a Berlinben található Papheronmes-i papiruszt, és a Marietta Bey által lefordított sztélét,30/3 és nézzük meg, mit mondanak:

Dicsőség neked, óh Nap, isteni gyermek!... A te sugaraid életet hoznak a tisztáknak és azoknak, akik készen állnak. … Az Istenek [az „Istenfiak”], akik boldogsággal és áhítattal közelítenek hozzád. … Te vagy az először született, az Isten Fia, az Ige.30/4

Az egyház magához ragadta ezeket a fogalmakat, és az eljövendő Krisztus ábrázolását látja ezekben a kifejezésekben, a beavatási szertartásokban és a pogány orákulumok kijelentéseiben. Pedig semmi ilyesmit nem tartalmaznak, mivel minden érdemes beavatottra használták azokat. Ha a kifejezéseket, amiket a papi írásokban és véseteken alkalmaztak évezredekkel ezelőtt, most megtaláljuk a keresztény egyházak dicsőítő himnuszaiban és imádságaiban, az egyszerűen azért van, mert ezeket a latin keresztények szemérmetlenül kisajátították abban a teljes reményben, hogy az utókor ezt soha nem fogja észrevenni. Mindent megtettek, amit meg tudtak tenni, hogy elpusztítsák a pogány kéziratokat, és az egyház biztonságban érezte magát. A kereszténységnek tagadhatatlanul megvoltak a maga nagy bölcsei és prófétái, mint minden más vallásnak, de az állításaikat nem erősítik, ha megtagadják elődeiket.

Hallgassuk meg Platónt:

Tudd meg hát Glaucus, hogy amikor a jó létrehozásáról beszélek, a Nap az, amire gondolok. A fiú tökéletesen megegyezik az Atyjával.

Iamblichus a Napot „az isteni értelem vagy bölcsesség képmásának” nevezi. Eusebius megismételve Philo szavait, a felkelő Napot (άνατολή) a fő angyalnak, a legrégibbnek nevezi, hozzátéve, hogy az arkangyal, aki polionimusz (soknevű), az Ige, vagy Krisztus. A Sol (Sun = Nap) szó a solus-ból, az Egyből, vagy az „Ő egyedül-ből” származik, a görög név, a Héliosz pedig a „Legmagasabbat” jelenti, így a jelkép érthetővé válik. Mindazonáltal a régiek különbséget tettek a Nap és annak ősalakja között.

Szókratész üdvözölte a felkelő Napot, ahogyan a mai napig teszi egy valódi párszi vagy zoroasztriánus, Homérosz és Euripidész pedig – ahogyan utánuk Platón is – emlegetik a Jupiter-Logoszt, az „Igét”, vagy a Napot. Mindazonáltal a keresztények fenntartják, hogy mivel az orákulumnak, akivel tanácskoztak, Iao Isten ezt válaszolta: „A Nap az”, ezért

A zsidók Jehovah-ját jól ismerték a pogányok és a görögök,30/5

és hogy „Iao a mi Jehovah-nk”. Az állítás első részének úgy tűnik, semmi köze nincs a második részhez, és legkevésbé sem lehet a következtetést helyesnek tekinteni. Viszont ha a keresztények annyira szeretnék bebizonyítani az azonosságot, az okkultistáknak semmi kifogásuk nincs ellene. Csakhogy ebben az esetben Jehovah egyben Bacchus is. Nagyon furcsa, hogy a civilizált kereszténység embereinek a mai napig olyan kétségbeesetten kapaszkodnak a bálványimádó zsidók szoknyájába – a szabeusokéba és a napimádókéba, mivel azok voltak,30/6 mint a kaldeai tömegek is –, és nem sikerül meglátniuk, hogy az utóbbi Jehovah nem más, mint a föníciai Ja-va vagy Iao zsidó továbbfejlesztése, hogy ez a név, röviden egy Misztérium-Istennek, a sok Kabiri egyikének titkos neve volt. „Legmagasabb Istennek” – ahogyan az volt egy kicsiny nép számára – soha nem tekintették a beavatottak, akik a misztériumokat elvégezték, mert számukra ő csak az egyik bolygói szellem volt, aki a látható Naphoz kapcsolódik, és a látható Nap is csak a központi csillag, nem pedig a központi szellemi Nap.

És monda néki [Manoah-nak] az Úrnak angyala: Miért kérdezősködöl nevem után, amely olyan titkos?30/7

Akárhogyan legyen is, a Sinai hegy Jehovah-jának azonossága Bacchus istennel aligha vitatható, ő pedig biztosan – ahogyan az Isis Unveiled-ben már bemutattuk – Dionysos.30/8 Ahol csak imádták Bacchust, ott létezett Nyssa és egy barlang hagyománya,30/9 ahol felnevelkedett. Görögországon kívül Bacchus volt a mindennél erősebb „Zagreus, a legmagasabb Isten”, akinek a szolgálatában állt Orpheusz, a misztériumok megalapítója. Na már most, hacsak el nem ismerik, hogy Mózes egy beavatott pap volt, egy adeptus, akinek a cselekedeteit allegorikusan beszélik el, akkor el kell fogadni, hogy ő személyesen, izraelita seregeivel együtt Bacchust imádta.

És építe Mózes oltárt és nevezé nevét Jehova-Niszszi-nek [vagy Iao-nisi-nek vagy megint csak Dionisi-nek].30/10

Továbbá az állítás megerősítéséhez emlékeztetnünk kell, hogy a hely, ahol Osiris, az egyiptomi Zargeus vagy Bacchus megszületett, a Sinai hegy volt, amit az egyiptomiak Nissa-hegynek neveztek. A rézkígyó egy nis, כחש volt, a zsidó húsvét hónapja pedig Nisan.

 

XXXI. fejezet A misztériumok céljai

 

A történelemben feljegyzett legkorábbi misztériumok a Samotrace-iak voltak. A tiszta tűz szétosztása után egy új élet kezdődött. Ez volt a beavatott új megszületése, ami után – mint a régi India brahmanjai esetében – egy dwija-vá vált, „kétszer születetté”.

Beavatva abba, amit helyesen nevezhetünk minden misztérium legszentebbjének… tisztákká váltunk31/1

mondja Platón. Diodórosz Siculus, Hérodotosz, Sanchoniathon, a föníciai – a legrégebbi történészek – azt mondják, hogy ezen misztériumok eredete az idő homályába vész, valószínűleg sok ezer évvel a történelmi koroknál korábbiak. Iamblichus arról tájékoztat bennünket, hogy Pythagorasz

beavatást kapott Byblus és Tyre minden misztériumába, a szíriaiak szent tevékenységeibe és a föníciaiak misztériumaiba.31/2

Ahogyan az Isis Unveiled-ben mondtuk:

Amikor olyan emberek, mint Pythagorasz, Platón és Iamblichus, akik szigorú erkölcsiségükről voltak híresek, részt vettek a misztériumokban, és tisztelettel beszéltek róluk, modern kritikusainkra rossz fényt vet, hogy őket [és beavatottjaikat] csupán külső megnyilvánulásuk alapján ítélik meg.

Mégis ez az, amit mindeddig megtettek, különösen a keresztény atyák. Alexandriai Kelemen a misztériumokat „erkölcstelennek és sátáninak” bélyegezte meg, noha a szavait – amik azt bizonyítják, hogy az Eleusisi misztériumok azonosak voltak, sőt, ahogyan ő állítja, a zsidókéiból voltak átvéve – e munka más részén idézzük. A misztériumok két részből álltak, amik közül a kisebbeket Agræban, a nagyobbakat pedig Eleusisban tartották, és Kelemen maga is beavatott volt. Viszont a katarzist, vagyis a megtisztulás próbatételeit mindig is félreértették. Iamblichus magyarázza meg leginkább, és a magyarázatának tökéletesen elegendőnek kellene lennie, legalább is minden előítélet nélküli elme számára.

Ezt mondja:

A misztériumok során az ilyenfajta mutatványokat arra tervezték, hogy megszabadítsanak bennünket a buja szenvedélyektől a látvány kiélésével, ugyanakkor legyőzve a gonosz gondolatokat az áhítatos szentségen keresztül, amikkel ezeket a szertatásokat végezték.

Dr. Warburton megjegyzi:

A legbölcsebb és legjobb emberek a pogány világban ebben egy nézetet vallanak, azt, hogy a misztériumokat tiszta eszközökkel hozták létre, és a legnemesebb célokat tűzték ki a legkiválóbb módokon.

Bár mindkét nem és minden osztály tagjainak megengedett volt, hogy részt vegyenek a misztériumokban, sőt, a részvétel még kötelességük is volt, nagyon kevesen értek el tényleg magasabb és végső beavatást ezekben az ünnepi szertartásokban. A misztériumok emelkedő fokait Proclus írja le a Platón teológiája című művének negyedik könyvében.

A tökéletesítő szertartás sorrendben megelőzi a Telete, a Muesis beavatást és az Epopteia beavatást, vagy a végső apokalipszist [kinyilatkoztatást].

Smyrna-i Theon a Mathematica című művében a misztikus szertartásokat ugyancsak öt részre osztja:

Amelyek közül az első az előzetes megtisztulás, mert egyik misztériumot sem közlik mindenkivel, aki szeretné azokat megkapni, hanem vannak bizonyos személyek, akiket megakadályoz a kikiáltó hangja. … Mivel szükséges, hogy az olyanok, akiket nem kergettek el a misztériumoktól, először megfinomuljanak bizonyos tisztulási eljárásokkal, viszont a megtisztulás után a szent rítusok megkapása következik. A harmadik részt epopteia-nak vagy befogadásnak nevezik. A negyedik pedig, ami a kinyilatkoztatás vége és célja, (a felavatás) a fej bekötése és a korona rögzítése.31/3 … Ezt követően ő [a beavatott személy] vagy fáklyavivővé válik, vagy a misztériumok Hierophant-jává, vagy a papi hivatás valamely más részét tölti be. Az ötödik viszont, ami minden előzőből jön létre, a barátság és a belső összeköttetés az Istennel. És ez volt minden misztérium közül a legutolsó és legáhítatosabb.31/4

A misztériumok fő céljait, amiket a keresztény atyák sátániként mutattak be, a modern írók pedig kigúnyolták, a legmagasabb és legerkölcsösebb szempontok figyelembe vételével alkották meg. Nem szükséges itt megismételni, amit már leírtunk az Isis Unveiled-ben,31/5 hogy akár a beavatás templomán, akár a jó szellemek megidézésének egyéni tanulmányozásán keresztül minden tanuló megszerezte a bizonyítékot saját szellemének halhatatlanságáról és lelkének túléléséről. Ami az utolsó epopteia volt, arra Platón hivatkozik a Phædrában:

Miután beavatást kapunk azokba a misztériumokba, amiket joggal nevezhetünk minden misztérium legszentebbjeinek,… megszabadultunk azoknak a gonoszságoknak a zaklatásaitól, amik egyébként várnának ránk a jövőben. Hasonlóképpen, ennek az isteni beavatásnak a következtében teljes, egyszerű, mozdíthatatlan és áldott látomások szemtanúivá váltunk, amik egy tiszta fényben lakoznak.31/6

Ez a burkolt beismerés azt mutatja, hogy a beavatottak teofániát élveztek, vagyis az istenek és valódi, halhatatlan szellemek látomásait látták. Ahogyan Taylor helyesen következtet:

Az epopteia vagy végső kinyilatkoztatás legmagasztosabb részét, ami maguknak az Istenek [a magas bolygói szellemek] megpillantásából áll, ragyogó fény öleli körbe.31/7

Proclus ebben a témában tett kijelentése ezzel összecseng:

Minden beavatásban és misztériumban az Istenek sok formában mutatják meg magukat, és változatos alakokban jelennek meg. Néha ténylegesen forma nélküli fény jelenik meg a szemük előtt, néha ez a fény emberi formát ölt fel, néha pedig egy másfajta alakot vesznek fel.31/8

Továbbá itt van ez is:

Bármilyen földi dolog is lehet valami szférákban levőnek a hasonmása és árnyéka, míg az a ragyogó dolog [a szellem-lélek prototípusa] megmarad megváltoztathatatlan állapotban, ez helyénvaló az árnyéka esetében is. Amikor az a ragyogó dolog messze eltávolodik az árnyékától, az élet is messze eltávolodik [az utóbbitól]. Továbbá az a fény valaminek az árnyéka, ami még nála is ragyogóbb.31/9

Így beszél Shet (Zirtusht próféta) Könyvében a Desatir, ezzel bizonyítva ezoterikus tanításainak azonosságát a görög filozófusokéval.

Platón második állítása megerősíti azt a nézetet, hogy a régiek misztériumai azonosak voltak azokkal a beavatásokkal, amiket a mai napig gyakorolnak a buddhisták és a hindu adeptusok. A magasabb látomások, a leghitelesebbek, a fokozatos beavatások rendszeres fegyelmén és a pszichikai képességek fejlesztésén keresztül jöttek létre. Európában és Egyiptomban a miszták kerültek közeli egységbe azokkal, akiket Proclus „misztikus természeteknek”, „ragyogó isteneknek” nevez, mert – ahogyan Platón mondja:

[Mi] magunk tiszták és makulátlanok voltunk, miután megszabadultunk ettől a körülvevő öltözéktől, amit testnek nevezünk, és amihez úgy kötődünk, mint a kagyló a héjához.31/10

Ami a keletet illeti:

A bolygói és földi Pitri-k tanát a régi Indiában – ahogyan most is – teljesen csak a beavatás utolsó pillanatában fedték fel, és csak a legfelsőbb szintű adeptusnak.31/11

A Pitri-k szót most meg kell magyarázni, és még valamit hozzá kell tenni. Indiában a beavatás harmadik foka tanítványának két guruja van. Az egyik az élő adeptus, a másik a test nélküli, megdicsőült Mester, aki megmarad még a magas szintű adeptusnak is tanácsadója vagy tanítója lenni. Kevés olyan elfogadott tanítvány van, aki akár csak látta is volna élő Mesterét, guruját a végső és örökre megkötő fogadalma napjáig és órájáig. Ez az, amire az Isis Unveiled-ben gondoltam, amikor azt állítottam, hogy kevés azonban az olyan fakír (a chela, tanítvány szó abban az időben ismeretlen volt Európában és Amerikában), aki

Tiszta, becsületes és önfeláldozó, és már valaha is látta egy tisztán emberi pitar (egy ős vagy atya) asztrális formáját máshogyan, mint az első és az utolsó beavatása pillanatában. Tanítója, a guruja jelenlétében, és pont azelőtt, hogy a vatou-fakírt [az éppen beavatott tanítványt] elindítják az élők világába a hétbütykös bambuszbotjával minden védelmére, történik az, hogy hirtelen szemtől szembe kerül az ismeretlen [Pitar-ja vagy Atyja, a megdicsőült Mestere vagy test nélküli Mahâtmâ-ja] JELENLÉTÉVEL. Meglátja őt, és földre borul a tovatűnő forma lábai előtt, de nem bízzák rá megidézésének hatalmas titkát, mert az a szent szó legmagasabb misztériuma.

A beavatott – mondja Éliphas Lévi – tud, ezért „mindenre vállalkozik, és csendben marad”. A nagy francia kabbalista ezt mondja:

Gyakran láthatjuk szomorúnak, de soha nem bátortalannak vagy kétségbeesettnek, gyakran szegénynek, de soha nem megalázottnak vagy szerencsétlennek, gyakran üldözöttnek, de soha nem meghunyászkodónak vagy legyőzöttnek. Mert emlékszik Orpheusz özvegységére és gyilkosságára, Mózes száműzetésére és magányos halálára, a próféták mártíromságára, Apollonius kínszenvedéseire és a Megváltó keresztjére. Tudja, milyen kétségbeesett állapotban halt meg Agrippa, akinek az emlékét a mai napig gyalázzák, ismeri a megpróbáltatásokat, amik megrendítették a nagy Paracelsust, és mindazt, hogy Raymond Lully-nak mennyit kellett szenvednie, mielőtt elérkezett a véres halálhoz. Emlékszik arra, hogy Swedenborg-nak elmebajt kellett színlelnie, és eszét kellett vesztenie, mielőtt a tudását megbocsájtották neki, Szt. Martinra, akinek egész életére el kellett rejtőznie, Cagliostro-ra, aki elhagyatva halt meg az inkvizíció celláiban,31/12 Cazotte-ra, akit guillotine-nal öltek meg. Ilyen sok áldozat követőjeként mindazonáltal szembenéz ezzel, de jobban megérti a hallgatás szükségességét.31/13

A szabadkőművesség – és nem a Skót Páholyként ismert politikai intézmény, hanem a valódi szabadkőművesség, amelynek néhány szertartását még mindig megőrizte a francia Grand Orient és amiket Ekias Ashmole, a XVII. századi ünnepelt angolt okkult filozófus hiába próbált meg újjáalakítani az indiai és egyiptomi misztériumok módszerei szerint – tehát a szabadkőművesség Ragon, a téma nagy szakértője szerint három alapvető fokozaton nyugszik. Egy szabadkőműves három kötelessége tanulmányozni, honnan jön, ő micsoda, és hová megy, tehát tanulmányozni az Istent, önmagát és a jövendő átalakulást.31/14 A szabadkőműves beavatást a kisebb misztériumok szerint mintázták meg. A harmadik fokozat az volt, amit mind Egyiptomban, mind Indiában használtak időtlen idők óta, aminek emlékénél minden páholy hosszasan elidőzik Hiram Abiff, az „Özvegy Fia” halálának és feltámadásának neve alatt. Egyiptomban az utóbbit „Osirisnek” nevezték, Indiában „Loka-chakshu-nak” (a Világ Szemének) és „Dinakara-nak” (napkészítőnek) vagy a Napnak – a szertartást magát pedig mindenhol a „halál kapujának” hívták. A Typhon által megölt Osiris koporsóját vagy szarkofágját behozták, és a Halál Csarnokának közepére helyezték, valamennyi beavatott körbeállta azt, a jelölt pedig a közelben volt. Az utóbbitól megkérdezték, hogy részt vett-e a gyilkosságban, és függetlenül a tagadásától, és különböző nagyon kemény próbatételek után a beavató azt színlelte, hogy egy fejszével fejbe csapja. A jelölt földre rogyott, bepólyázták, mint egy múmiát, és megsiratták. Azután villámlás és mennydörgés következett, a feltételezett holttestet körbevették tűzzel, majd végül felállították.

Ragon beszél egy híresztelésről, amivel Commodus császárt vádolták – amikor az egyik alkalommal a beavató szerepét játszotta el –, hogy annyira komolyan játszotta a szerepét a beavatási drámában, hogy ténylegesen megölte a pályázót, amikor a fejszével rásújtott. Ez azt mutatja, hogy a kisebb misztériumok nem haltak ki teljesen az i.sz. II. században.

A misztériumokat az atlantisziak vitték el Dél- és Közép-Amerikába, Észak-Mexikóba és Peruba azokban az időkben, amikor

Egy gyalogos északról [annak északi részéről, ami valaha India volt] elérhette – alig bevizezve a lábát – az Alaszkai félszigetet, Mandzsúrián keresztül, átvágva a jövendő Tatár-öblön, a Kuril- és Aleuti szigeteken. Eközben egy másik utazó, aki csónakkal felszerelkezve délről indult, átgyalogolhatott Sziámon, keresztezve a Polinéz szigeteket, és elkutyagolhatott Dél-Amerika földrészének bármely részére.31/15

Ezek egészen addig az időig léteztek, amíg a spanyol hódítók meg nem érkeztek. Ők elpusztították a mexikói és a perui feljegyzéseket, de sikerült megakadályozni, hogy megszentségtelenítő kezüket rátegyék a sok piramisra – az ősi beavatások színhelyére – amelyeknek a romjai szétszórtan megtalálhatók Puente Nacional-ban, Cholula-ban és Teotihuacan-ban. Palenque-t, a Chiapas-beli Ococimgo-t és más Közép-Amerikai romokat mindenki ismeri. Ha Guiengola és Mitla piramisai és templomai valaha is megmutatják titkaikat, akkor erről a Tanításról be fog bizonyosodni, hogy a természet legnagyobb igazságainak előfutára volt. Ezeknek mindnek joga van a Mitla, „a szomorúság helye” és „a (meggyalázott) halottak lakóhelye” elnevezésére.

 

XXXII. fejezet A misztériumok maradványai

 

A Royal Masonic Cyclopædia ezt mondja a „Nap” szócikknél:

A Nap mindig is szükségszerűen fontos szerepet játszott jelképként, és különösen a szabadkőművességben. A W.M. a felkelő napot jelképezi, a J.W. a delelő Napot, az S.W. pedig a lenyugvó Napot. A druida szertartásokban a legfőbb druida a Napot képviselte, és két másik tisztségviselő segített neki, az egyik a nyugaton levő Holdat, a másik a délen levő, delelő Napot jelenítette meg. Teljesen szükségtelen hosszasan belemenni ennek a jelképnek a tárgyalásába.

Annál is inkább „szükségtelen”, mivel J. M. Ragon teljesen körbejárta ezt, ahogyan megtalálhatjuk a XXIX. fejezet végén, ahol a magyarázatainak egy részét idéztük. Azt mondják, a szabadkőművesség a szertartásait keletről származtatja. Ha pedig helyes azt mondani a modern rózsakeresztesekről, hogy „kaotikus tudással rendelkeznek, talán nem a legkívánatosabbat megszerezve”, a megjegyzés még inkább igaz, amikor a szabadkőművesség valamennyi más ágára vonatkoztatjuk, mivel tagjaik tudása a jelképeik teljes jelentéséről a nullával egyenlő. Hipotézisek tucatjait veszik igénybe, az egyik valószínűtlenebb, mint a másik, ami Írország „kerek tornyait” illeti. Egy tény is elegendő bemutatni a szabadkőművesek tudatlanságát, nevezetesen azt, hogy – a Royal Masonic Cyclopædia szerint – az elképzelésük, ami szerint azok a szabadkőműves beavatással kapcsolatosak, figyelemre sem méltóként azonnal elvethető. A „tornyok”, amik megtalálhatók szerte keleten, Ázsiában, a misztérium-beavatásokkal voltak kapcsolatosak, nevezetesen a Vishvakarma és a Vikarttana szertartásokkal. A beavatásra jelölteket azokban helyezték el három napra és három éjszakára, ahol nem volt földalatti kriptával rendelkező templom a közelben. Ezeknek a kerek tornyoknak nem volt semmi más céljuk. A keresztény papság minden ilyen pogány emlékműnek rossz hírét keltette, akik így „saját fészküket mocskolták be”, de azok még mindig a régi bölcsesség élő és elpusztíthatatlan emlékei. Semmi nem létezik ebben a tárgyiasult és csalóka világunkban, amit ne lehetne két cél szolgálatába állítani: egy jóéba és egy rosszéba. Így az utóbbi időkben a Baloldali Ösvény beavatottjai és az antropomorfisták kezükbe ragadták a legtöbb ilyen tiszteletreméltó romot, amik akkor már csendesek voltak, és első bölcs lakóik által elhagyatottak, majd ténylegesen fallikus emlékművekké alakították azokat. Ez azonban a valódi jelentésük szándékos, kitervelt és rosszindulatú félreértelmezése volt, eltérítés eredeti rendeltetésüktől. A Napnak – bár örökké, még a tömegek számára is, μόνος οϋρανού θεός, „az egyetlen és egyedüli király és Isten a mennyekben” és az Εύβουλή, Orpheusz „jó tanács Istene” volt – minden exoterikus népszerű vallásban kettős megnyilvánulása volt, amit az avatatlanok antropomorfizáltak. Így a Nap volt Osiris – Typhon, Ormuzd – Ahriman, Bel-Jupiter és Baal, az életadó és a halálhozó égitest. Így pedig egy és ugyanaz a monolit, oszlop, piramis, torony vagy templom, amit eredetileg az első princípium vagy megjelenési mód dicsőítésére emeltek, idővel egy bálványtemplommá válhatott, vagy még rosszabbá, egy fallikus jelképpé a maga durva és brutális formájában. A hinduk lingam-jának van egy spirituális és magasan filozofikus jelentése, míg a misszionáriusok csupán egy szemérmetlen jelképet látnak benne. Csak olyan jelentése volt, mint ami megtalálható a Biblia összes baalim-jában, chammanim-jában és bamoth-jában a faragatlan kövekből álló oszlopaival, amiket a férfi Jehovah dicsőítésére állítottak fel. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a görögök pureia-ja, Szardínia nur-hag-jai, Mexikó teocalli-ja, stb. kezdetben mind ugyanolyan jellegűek voltak, mint Írország „kerek tornyai”. A beavatás megszentelt helyei voltak.

1877-ben az író idézve néhány kiváló tudós szakvéleményét, azt merészelte állítani, hogy nagy különbség volt a Chrestos és a Christos (Krisztus) fogalmak között, olyan különbség, aminek mély és ezoterikus jelentése van. Azt is, hogy míg a Christos jelentése „élni” és „egy új életre születni”, addig a Chrestos a „beavatási” fogalomrendszerben az emberben levő belső, alsó vagy személyes természet halálát jelentette, így adva meg a kulcsot a brahmani elnevezéshez, a kétszer születetthez. Végül pedig azt, hogy

Voltak chrestian-ok jóval a kereszténység korszaka előtt, és az esszénusok közéjük tartoztak.32/1

Aligha lehetett találni gyalázkodóbb jelzőket, amiket az író jellemzésére emiatt megkapott. Viszont akkor is, ahogyan most is, a szerző soha nem kísérelt meg olyan komoly természetű kijelentést tenni anélkül, hogy fel ne sorakoztatott volna annyi művelt szaktekintélyt, amennyit csak tudott. Így a következő oldalon ezt mondta:

Lepsius bebizonyítja, hogy a Nofre szó Chrestos-t, „jót” jelent, és hogy Osiris egyik elnevezését, az „Onnofre-t” „az Isten megnyilvánuló jóságának” kell fordítani. „Krisztus tisztelete nem volt egyetemes azokban a korai időkben – magyarázza Mackenzie – amin azt értem, hogy a Krisztus-imádás még nem indult útjára, de Chrestos – a jó princípiumának – tisztelete megelőzte azt sok évszázaddal, és még túlélte a kereszténység elterjedését is, ahogyan a még mindig létező emlékműveket látható. … Továbbá van egy kereszténység előtti felirat egy síremléken (Spon. Misc. Erud. Ant. X. XVIII. 2). Υαχινθε Λαρισαιων Δησμοιε Πρως Χρηστε Χαιρε, de Rossi pedig (Roma Sotteranea, tome I. tav. XXI.) egy másik példát mutat be a katakombákból: „Ælia Chreste, in Pace”.32/2

Ma már az író mindezeket a tanúságtételeket ki tudja egészíteni egy nagy tudású szerző megerősítésével, aki bebizonyít bármit, amire vállalkozik, hogy a geometriai szemléltetés tekintélyével mutassa be. Van egy nagyon különös rész megjegyzésekkel és magyarázatokkal ellátva a Source of Measures-ben, aminek a szerzője valószínűleg soha nem hallott a „Misztérium-istenről”, a korai árják Visvakarma-járól. A Chrest és a Christ fogalmak közötti különbségről értekezve ezt mondva zárja le a témát, hogy:

Két Messiás volt: az egyik, aki lement a sírgödörbe e világ megváltása érdekében, ez volt a Nap, amiről lenyesték az arany sugarait, és befeketítettekkel koronázták meg, (ezt a veszteséget jelképezve) tövisekként. A másik a győzedelmes Messiás volt, aki felemelkedett a mennyek boltozatának csúcsára, és Júda törzsének oroszlánjaként személyesítették meg. Mindkét esetben vele volt a kereszt, az egyikben megalázásként, a másikban pedig hatalma alatt tartva azt a teremtés törvényeként, mint Jehovah.

Ezután pedig a szerző azzal folytatja, hogy ismerteti „a tényt”, hogy „két Messiás volt”, stb. ahogyan az imént idéztük. Ez pedig – teljesen függetlenítve Jézus isteni és misztikus karakterét halandó életének ettől az eseményétől – úgy mutatja be őt, hogy minden kétséget kizáróan az egyiptomi misztériumokba beavatott volt, amikben a neofitára vonatkozó ugyanezen halál- és szellemi feltámadás szertartását, vagyis a próbatétele során szenvedő és új megszületésében megújuló Chrestost játszották el, ez ugyanis egy egyetemesen alkalmazott szertartás volt.

A „sírgödör”, amelybe a keleti beavatottnak le kellett szállnia – ahogyan korábban bemutattuk – a Pâtâla volt, az alsóbb világ hét régiójának egyike, ami fölött Vâsuki, a nagy „Kígyóisten” uralkodott. Ennek a sírgödörnek, a Pâtâla-nak pontosan ugyanolyan többszörös jelentése volt a keleti jelképrendszerben, mint amit Ralston Skinner talált a shiac héber szóra a szóban forgó esetre történő alkalmazásban. Ugyanis ez a Skorpió szinonimája volt, ami a Pâtâla mélységeit „az új Nap ragyogásával átitatja”. Ezt a dicsőségben újonnan megszületett jelenítette meg, Pâtâla pedig ebben az értelemben „egy gödör, sír, halál helye volt, és Hádész vagy Sheol kapuja”, amin a részben exoterikus indiai beavatásokban a jelöltnek át kellett haladnia az asszony méhén keresztül, mielőtt folytatta az útját Pâtâla-ba. Nem-misztikus jelentésében ez az Antipódus – Amerika, amire Indiában Pâtâla-ként hivatkoztak. Jelképiségében azonban mindezt, és sokkal többet is jelentett. Már egyedül az a tény, hogy Vâsuki-t, Pâtâla uralkodó istenségét a hindu panteonban a nagy Nâga (kígyó) jelenítette meg – akit az Istenek és az Asura-k kötélként használtak, körbetekerve Mandara hegyét, hogy az óceánból kiköpüljék Amrita-t, a halhatatlanság vizét – közvetlenül összekapcsolja őt a beavatással.

Ugyanis ő Shesha Nâga is, aki Vishnu fekhelyeként szolgál, és tartja a hét világot, és ő Ananta is, „a vég nélküli”, az örökkévalóság jelképe – ebből eredően „a titkos bölcsesség Istene”, akit az egyház a megkísértő kígyó, a Sátán szerepére alacsonyított le. Amit most mondunk, igazolható még a hindu és a buddhista panteonban található különböző istenek és bölcsek tulajdonságainak exoterikus bemutatásából adódó bizonyítékok alapján is. Két példa elegendő lesz annak bemutatására, hogy legjobb és legműveltebb orientalistáink mennyire kevéssé képesek helyesen és korrektül kezelni a keleti népek jelképrendszerét, miközben fogalmuk sincs a megfelelő kapcsolódási pontokról, amik csak az okkultizmusban és a Titkos Tanításban találhatók meg.

(1) A művelt orientalista és tibeti utazó, Emil Schlagintweit professzor egyik Tibetről szóló munkájában megemlít egy nemzeti legendát abban az értelemben, hogy

Nâgârjuna [egy „mitológiai” személyiség „bármilyen valós létezés nélkül” – ahogyan a tanult német tudós gondolja] megkapta a Paramârtha könyvet, vagy mások szerint az Avatamsaka könyvet a nâga-któl, a kígyótermészetű mesés teremtményektől, akik az ember fölött álló lények között foglalnak helyet, és Buddha törvényének védelmezőiként tekintenek rájuk. Azt mondják, ezeknek a spirituális lényeknek Shâkyamuni egy filozofikusabb vallási rendszert tanított, mint az embereknek, akik nem voltak elég fejlettek, hogy megértsék azt megjelenésének idejében. 32/3

Az emberek ma sem elég fejlettek arra, mert „a filozofikusabb vallási rendszer” a Titkos Tanítás, az okkult keleti filozófia, ami minden olyan tudomány sarokköve, amelyet oktalan építőmunkások a mai napig elutasítanak, talán manapság, korunk nagy-nagy beképzeltségében még inkább, mint korábban bármikor. Az allegória egyszerűen azt jelenti, hogy Nâgârjuna-t a „Kígyók” – az adeptusok, a „bölcsek” – avatták be, és a brahmanok űzték el Indiából, akik attól rettegtek, hogy a misztériumaik és a szentséges tudományuk nyilvánosságra kerül (ez a buddhizmus iránti gyűlöletük valódi oka). Ekkor ment Kínába és Tibetbe, ahol sokakat beavatott a Gautama Buddha által tanított rejtett misztériumok igazságaiba.

(2) Nârada – a nagy Rishi és néhány Rig-Védai himnusz szerzője, aki később Krishna idejében öltött ismét testet – rejtett szimbolizmusát soha nem értették meg. Viszont az okkult tudományokkal kapcsolatban Nârada, Brahmâ fia az egyik legkiemelkedőbb személyiség. Első testet öltésében közvetlenül kapcsolódik az „Építőkhöz” – ebből következően a keresztény egyház hét „Rektorához”, akik „segítettek Istennek a teremtés munkájában”. Ezt a hatalmas megszemélyesítést alig vették észre orientalistáink, akik erre csak úgy utalnak, amit állítólag Pâtâla-ról mondott, vagyis „hogy az a szexuális és érzéki kielégülés helye”. Ezt élvezetesnek gondolják, és a bírálat azt a látszatot kelti, hogy Nârada kétség kívül „elbűvölőnek találta a helyet”. Viszont ez a mondat egyszerűen egy beavatottként mutatja be őt, aki közvetlen kapcsolatban állt a misztériumokkal, és ahogyan az összes többi neofita járt előtte és utána, neki is be kellett mennie „a gödörbe a tövisek közé”, az „áldozati Chrest állapotba”, mivel a szenvedő áldozatnak le kellett oda szállnia – ez valóban egy misztérium!

Nârada a hét Rishi, Brahmâ „elme-szülte fiainak” egyike. Azt a tényt, hogy testet öltése folyamán egy magas beavatást kapott – Orpheuszhoz hasonlóan ő is a misztériumok alapítója – a története erősíti meg és teszi nyilvánvalóvá. A Mahâbhârata azt állítja, hogy Nârada-t, miután meghiúsította az univerzum benépesítésére kialakított tervet azért, hogy hű maradjon fogadalmához és szüzességéhez, Daksha megátkozta, és arra büntette, hogy még egyszer újraszülessen. Majd amikor megszületett Krishna idejében, azzal vádolják, hogy apját, Brahmâ-t „hamis tanítónak” nevezi, mert az utóbbi azt tanácsolja neki, hogy nősüljön meg, ő pedig ezt visszautasította. Ez úgy mutatja őt, hogy beavatott volt, aki szembefordult az ortodox istenimádással és vallással. Érdekes ezt a Rishi-t és vezetőt az „Építők” és a „Mennyei seregek” között találni ugyanezen „sereg” keresztény vezetőjének mintaképeként, Michael arkangyalként. Mindketten férfi „Szüzek”, és mindketten a megfelelő „seregeik” között az egyedüliek, akik elutasítják, hogy teremtsenek. Nârada-ról azt mondják, hogy a Hari-ashva-kat, Daksha ötezer fiát, akiket azért nemzett, hogy benépesítsék a Földet, lebeszélte arról, hogy utódokat hozzanak létre. Attól kezdve a Hari-ashva-k „szétszóródtak a régiókban, és soha nem tértek vissza”. A beavatottak talán ezeknek a Hari-ashva-knak a testet öltései?

A hetedik napon, végső próbatételének harmadik napján történt az, hogy a neofita felkelt, egy megújult ember, aki miután átment második szellemi megszületésén, visszatért a földre a halál megdicsőült és győzedelmes leigázójaként, egy Hierophant-ként.

Egy keleti neofita Chrest-állapotában látható egy bizonyos metszeten Moor Hindu Pantheon-jában, aminek a szerzője összetévesztette a keresztre feszített Nap vagy Vishnu egy másik formáját, Vittoba-t Krishna-val, és „A térben keresztre feszített Krishna-nak” nevezte azt. A metszetet ugyancsak közli Dr. Lundy a Monumental Christianity-ben, amely munkában a tisztelendő szerző olyan sok bizonyítékot gyűjtött össze, amit csak súlyos kötetébe bele tudott tenni a „kereszténység előtti keresztény jelképekről” – ahogyan ő kifejezi. Így mutatja be Krishna-t és Apollót jó pásztorokként, Krishna-t, amint a kereszt alakú kagylót és csakrát tartja, és „a térben keresztre feszített” Krishna-t, ahogyan ő nevezi. Erről az alakról jogosan mondhatjuk azt, amit maga a szerző mond róla:

Erről az ábrázolásról úgy hiszem, hogy a kereszténység előtti. … Sok szempontból úgy néz ki, mint egy keresztény feszület. … A rajz, a szemlélet, a szögnyomok a kezeken és a lábakon keresztény eredetet jeleznek, miközben úgy tűnik, a hét pontos pártus korona, a fa és a szokásos felirat hiánya és a felül levő dicsőségsugarak keresztény eredetitől eltérő valamire mutatnak. Vajon lehet-e a hindu mitológia áldozati embere, vagy a papja és az áldozata egyben, aki felajánlotta magát áldozatként, mielőtt a világok voltak?

Nyilvánvalóan így van.

Vajon lehet-e Platón Második Istene, aki rányomta magát az univerzumra a kereszt formájában? Vagy az isteni ember-e ez, akit megkorbácsolnak, megkínoznak, megláncolnak, kiégetik a szemeit, és végük… keresztre feszítenek?

Igen, mindez, és sokkal több. Az ősi vallási filozófia egyetemes volt, és annak misztériumai olyan idősek, mint maga az ember. A megszemélyesített – csillagászatilag megtisztult – Nap örökkévaló jelképe ez, annak misztikus jelentésében, amit felelevenít és jelképez minden beavatott, aki egy bűntelen emberiség emlékezetében élt, amikor mindenki „Isten Fia” volt. Mostanra az emberiség valójában a „Gonosz Fiává” vált. Elvesz ez valamit is Krisztus, mint ideál, vagy Jézus, mint isteni ember méltóságából? Egyáltalán semmit. Éppen ellenkezőleg, egyedülállóvá teszi, megdicsőülve minden más „Isten Fia” fölé. Ő csak fel tudja szítani a gonosz érzéseket mindazokban a sokmilliós népekben, amelyek nem hisznek a keresztény rendszerben, kiváltva a gyűlöletüket, igazságtalan háborúkhoz és harcokhoz vezetve azokat. Másrészt, ha elhelyezzük Őt az „Isten Fiai” és az isteni Fény Fiai hosszú sorában, akkor minden emberre rámaradhat, hogy válasszon magának ebből a sok ideálból, amelyet Istennek választ, hogy segítségül hívja, imádja a földön és a mennyekben.

A „Megváltóknak” nevezettek közül sokan voltak „jó pásztorok”, ahogyan Krishna is az volt, és mindegyikre azt mondták, hogy „összezúzták a kígyó fejét” – más szavakkal legyőzték érzéki természetüket, és elsajátították az isteni és okkult bölcsességet. Apolló megölte Python-t, ez olyan tény, ami felmenti a vád alól, hogy ő maga volt a nagy Sárkány, a Sátán. Krishna elpusztította a Kalinâga kígyót, a Fekete Kígyót, a skandináv Thor pedig összezúzta a jelképes csúszómászó fejét a keresztre feszítő buzogányával.

Egyiptomban minden fontos várost elválasztottak a temetkezési helyétől egy szent tóval. Ugyanaz az ítélkezési szertartás, amit úgy ír le a Halottak Könyve – „az a becses és rejtélyes könyv” (Bunsen) – mint ami a szellem világában történik meg, játszódott le a földön a múmia temetése során. 42 bíró vagy ülnök gyűlt össze a tóparton, és hozott ítéletet az eltávozott lélekről, annak cselekedetei alapján, amikor még testben volt. Ezt követően a papok visszatértek a megszentelt területükre, és tájékoztatták a neofitákat a lélek valószínű sorsáról és az ünnepélyes drámáról, ami akkor játszódott le a láthatatlan birodalomban, amikor a lélek elszállt. A szellem halhatatlanságát erősen belevéste a neofiták fejébe az Al-om-jah – ami a legmagasabb egyiptomi Hierophant neve volt. A Crata Nepoa-ban – az egyiptomi papi misztériumokban – a következőképpen írják le a beavatás hét szintje közül négyet.

Egy thébai előzetes megpróbáltatás után, ahol a neofitának sok próbatételen kellett keresztülmennie, amit a „tizenkét kínszenvedésnek” neveztek, azért, hogy győztesként jöjjön ki belőlük, azt parancsolták neki, hogy uralkodjon a szenvedélyein, és soha, egy pillanatra se veszítse szem elől belső Istenének vagy a hetedik princípiumának gondolatát. Azután a megtisztulatlan lélek vándorlását jelképezve, számos létrán kellett felmásznia és barangolnia a sötétben egy barlangban, amiben sok ajtó volt, és azok mindegyike zárva volt. Miután mindegyiken túljutott, megkapta a Pastophoris fokozatot, ami után a második és a harmadik fokozatban a Neocoris-t és a Melancphoris-t. Levitték egy hatalmas földalatti kamrába, ami tele volt fekvő helyzetben levő múmiákkal, és letették a koporsó jelenlétében, ami Osiris megcsonkított testét tartalmazta. Ez volt a csarnok, amit a „Halál kapuinak” neveztek, és ebből ered a Jób könyvében levő vers:

A halál kapui megnyíltak a számodra,

Láttad a halál árnyékának ajtajait?

Így kérdezi az „Úr”, a Hierophant, az Al-om-jah, Jób beavatója, utalva ezzel a beavatás e harmadik fokozatára. Ugyanis a Jób könyve elsősorban a beavatásról szóló költemény.

Amikor a neofita legyőzte próbatételének szörnyűségeit, átvezették a „Szellemek csarnokába”, hogy azok ítélkezzenek róla. A szabályok között, amikre megtanították, megparancsolták neki:

Soha ne kívánd vagy keresd a bosszút, legyél mindig kész segíteni egy veszélyben levő testvérnek, még akkor is, ha a saját életedet kockáztatod vele, temess el minden holttestet, tiszteld szüleidet mindenekfelett, tiszteld az idős kort, védd meg azokat, akik gyengébbek nálad, és végül örökké tartsd észben a halál és egy új és elpusztíthatatlan testben való feltámadás óráját.

A tisztaság és a szüzesség nagyon ajánlott volt, és a házasságtörést halállal büntették. Az egyiptomi neofita így lett egy Kristophoros. Ezen a fokozaton közölték vele az IAO misztérium-nevet.

Hasonlítsa össze az olvasó a fenti magasztos előírásokat Buddha előírásaival és az indiai aszkétákra vonatkozó „Élet szabályának” nemes parancsolataival, és meg fogja érteni, hogy a Titkos Tanítás mindenhol egységes.

Lehetetlen letagadni egy szexuális alkotóelem meglétét sok vallási jelképben, de ez a tény legkevésbé sem kifogásolható, amint általánosan ismertté válik, hogy – minden ország vallási hagyományaiban – az első „emberi” fajban az ember nem apától és anyától született. „Brahmâ ragyogó elme-szülte Fiaitól”, a Rishi-ktől, Adam Kadmontól és kiáradásaiból, a Sephiroth-tól, egészen a „szülő nélküliig”, az Anupâdaka-ig vagy a Dhyâni-Buddhákig, akikből előpattantak a Bodhisattva-k és a Manushi-Buddhák, a korai beavatottak – emberek. Az emberiség első fajáról minden nép azt tartotta, hogy apa vagy anya nélkül született. Az ember, a „Manushi-Buddha”, a Manu, az „Enosh”, Seth fia, vagy az „Ember Fia” – ahogyan nevezik – a jelenlegi módon csak a természetes fejlődés következményeként, elkerülhetetlen végzeteként születik meg. Az emberiségnek – miután elért a végső határig és addig a fordulópontig, ahol a spirituális természetének át kellett adnia a helyet a pusztán fizikai megszerveződésnek – az „anyagba és a nemzésbe kellett buknia”. Az ember kibontakozása és visszahúzódása azonban ciklikus. Úgy fogja végezni, ahogyan kezdte. Természetesen a sűrű anyagias elménk, amely még a Kozmosz fenséges szimbolizmusát is a tér méhében fogja fel, miután az isteni Egység beleáradt, és megtermékenyítette azt, annak szent beleegyezésével, kétségtelenül az anyagi megközelítést sugallja. Nem így volt ez az ősi emberiség esetében. A beavatási szertartást az önmagát feláldozó áldozat misztériumában, aki spirituális halált hal, hogy megmentse a világot a pusztulástól – valójában az elnéptelenedéstől –, a negyedik faj folyamán hozták létre, hogy emlékeztessenek egy eseményre, amely fiziológiai értelemben mostanra a misztériumok misztériumává vált a világ problémái között. A zsidó szentírásban Káin és a nőnemű Ábel az, akik a feláldozott és a feláldozó páros – mindkettő feláldozza önmagát (Ádám és Éva vagy a duális Jehovah permutációjaként), és kiontják „a szétválás és az egyesülés” vérét az emberiség és annak megmentése érdekében azzal, hogy életre hívnak egy új fiziológiai fajt. Még később, amikor a neofitának – ahogyan már említettük – azért, hogy ismét újraszülessen elveszített szellemi állapotában, át kellett haladnia egy szűz üsző zsigerein (a méhén),32/4 amit a rítus pillanatában öltek le. Ez ismét egy misztériumot hordoz magában, az egyik legnagyobbat, mivel a születés folyamatára utal, vagy inkább az ember e földre való első belépésére Vâch-on keresztül – aki a „dallamos tehén, aki élelmet és vizet tejel” – és aki a női Logosz. Ugyanakkor ez utalás volt – a harmadik gyökérfaj – „isteni hermafroditájának” ugyanezen önfeláldozására, az emberiség átalakulására fizikai emberré, miután elveszítette a szellemi erejét. Amikor a gonoszság gyümölcsét megízlelte a jóság gyümölcsével együtt, annak eredménye a spiritualitás fokozatos sorvadása és az anyagiság megerősödése lett az emberben, akkor arra ítéltetett, hogy onnan kezdve a jelenlegi módon szülessen meg. Ez a hermafrodita misztériuma, amit a régiek olyan titokban és lefátyolozva tartottak. Egyáltalán nem az erkölcsi érzés hiánya, és nem is a durva érzékiségük volt az, ami miatt isteneiket kettős aspektusban képzelték el, hanem inkább az őseredeti természet misztériumainak és folyamatainak az ismerete. A fiziológia tudománya jobban ismert volt a számukra, mint most a mi számunkra. Ez az, amibe a régiek jelképrendszerének, a nemzeti gondolkodás valódi középpontjának és a szinte minden isten és istennő furcsa, kétnemű képének a kulcsa el van temetve mind a pogány, mind az egyistenhitű panteonokban.

Sir William Drummond ezt mondja az Œdipus Judaïcus-ban:

A tudomány igazságai a papok titkai voltak, mert ezek az igazságok voltak a vallás alapjai.

De miért kell a misszionáriusoknak olyan vadul szekálni a Vaishnava-kat és a Krishna-imádókat a jelképeik feltételezett durva szeméremsértő volta miatt? Hiszen a legkisebb kétséget kizáróan a legelfogulatlanabb írók világossá tették, hogy a Chrestos a gödörben – a gödröt akár a sírbolt, akár a pokol értelmében vesszük – hasonló szexuális elemet hordoz magában a jelkép első megjelenésétől kezdve.

Ezt a tényt már ma sem tagadják. A középkori „Rózsakeresztes testvérek” ugyanolyan jó keresztények voltak, mint bárki más Európában, mindazonáltal valamennyi szertartásuk azokon a jelképeken alapult, amiknek a jelentése kifejezetten fallikus és szexuális volt. Életrajzírójuk, Hargrave Jennings, a rózsakeresztesség legnagyobb szaktekintélye erről a titokzatos testvériségről beszélve leírja, hogy

A kínzások és a Kálvária áldozata, a kereszt passiója az ő [a rózsakeresztesek] dicsőségesen áldott mágiájában és diadalában tiltakozás és könyörgés volt.

Tiltakozás – de kié? A válasz a megfeszített rózsa tiltakozása, a legnagyobbé és leginkább elfátyolozotté minden szexuális jelkép között – a Yoni és a Lingam, az „áldozat” és a „gyilkos”, a nő és a férfi princípiumok a természetben. Nyissuk ki a szerző legutóbbi művét, a Phallicism-t, és nézzük meg, milyen ragyogó fogalmakkal írja le a szexuális jelképrendszert, amely a legszentebb a keresztény számára:

A kifolyó vér a koronából, vagyis a pokol töviseinek szúrós hajpántjából csorgott ki. A rózsa nőnemű. Ragyogó vörös szirmait tövisek védik. A rózsa a leggyönyörűbb virág. A rózsa az Istenek Kertjének királynője (Szűz Mária). Nem csak a rózsa, ami a mágikus eszme vagy igazság. Hanem a „megfeszített rózsa”, vagy a „vértanúhalállal megölt rózsa” (a nagy misztikus, apokaliptikus alak által), ami minden „Bölcsesség fiának” vagy igazi rózsakeresztesnek a talizmánja, alapmértéke, imádat tárgya.32/5

Semmi esetre sem minden „Bölcsesség fiáé”, de még csak nem is az igazi rózsakeresztesé. Az utóbbi ugyanis soha nem tenné egy ilyen émelyítő domborműbe, egy ilyen tisztán érzéki és földies, hogy ne mondjam, állatias fénybe a természet jelképeinek legnagyobbját és legnemesebbjét. A rózsakeresztes számára a rózsa a természet, az örökké termékeny és szűz Föld vagy Isis jelképe, az ember anyjáé és táplálójáé, akit az egyiptomi beavatottak nőneműnek és egy szűz nőnek tekintettek. A természet és a Föld minden más megszemélyesítéséhez hasonlóan ő Osiris nővére és felesége, mivel a két karakter megfelel a Föld megszemélyesített jelképének, mind ő, mind a Nap ugyanannak a misztikus Atyának a leszármazottja, mert a Földet a Nap termékenyíti meg – a legkorábbi miszticizmus szerint – isteni befúvással. Ez a misztikus természet tiszta eszméje volt, amit a „Világ Szűzeiben”, a „Mennyei Hajadonokban” személyesítettek meg, később pedig az emberi Szűzben, Máriában, a Megváltó Anyjában, a Salvator Mundi-ban, akit most a keresztény világ kiválasztott magának. Ez volt a zsidó hajadon, akit a teológia hozzáillesztett az ősi jelképrendszerhez,32/6 nem pedig a pogány jelkép, amit átalakítottak az új alkalomra.

Hérodotosz által tudjuk, hogy a misztériumokat Orpheusz hozta Indiából, egy olyan hős, aki messze megelőzte mind Homéroszt, mind Hésziodoszt. Valójában nagyon keveset tudunk róla, és egészen a legutóbbi orphikus irodalomig, de még az argonautákat is Onamacritus számlájára írták, aki Pisistratus, Szolón és Pyrhagorasz kortársa volt – akinek a jelenlegi formába történő szerkesztést tulajdonították az i.e. VI. században, vagyis 800 évvel Orpheusz ideje után. Viszont azt mondják, hogy Pasanias idejében volt egy papi család, amely hasonlóan a brahmanokhoz a Védákkal, valamennyi orphikus himnuszra való emlékezésre kötelezték el magukat, és hogy azok így adódtak át egyik generációról a másikra. Orpheust egészen i.e. 1200-ig visszahelyezve a hivatalos tudomány – amely annyira óvatos a kronológiájában, hogy minden esetben olyan késői időpontot választ, amennyire csak lehetséges – beismeri, hogy a misztériumok, vagy más szavakkal a dramatizált okkultizmus egy még régebbi korszakhoz tartozik, mint a kaldeaiak és az egyiptomiak.

Most pedig megbeszélhetjük a misztériumok összeomlását Európában.

 

XXXIII. fejezet A misztériumok vége Európában

 

Ahogyan a nagy Hermész megjósolta Æsculapius-szal folytatott párbeszédében, tényleg eljött az az idő, amikor istentelen idegenek vádolták meg Egyiptomot szörnyek bálványozásával, és egyetlen, a műemlékeik kövébe vésett betű sem maradt fenn, amik megérthetetlen talányok voltak az utókor számára. Szentírásaik és Hierophant-jaik csavargókká váltak a föld színén. Azok, akik ott maradtak Egyiptomban, arra kényszerültek a szent misztériumok meggyalázásától való félelmükben, hogy menedéket keressenek a sivatagban és a hegyekben, hogy titkos társaságokat és testvériségeket alapítsanak és alakítsanak, mint az esszénusoké. Azok, akik átszelték az óceánokat Indiába, és még a (mostani nevén) Új Világba is, ünnepélyes esküt tettek, hogy csendben maradnak, és hogy megőrzik szent tudásuk és tudományok titkát, így azt mélyebbre temették az emberek szeme elől, mint bármikor korábban. Közép-Ázsiában és India északi határvidékén Arisztotelész tanítványának győzedelmes kardja elsöpörte hódító útjáról egy egykor tiszta vallás minden nyomát, annak adeptusai pedig tovább és tovább hátráltak attól az úttól a bolygó legrejtettebb zugaiba. Mivel a * * * * ciklusa a végéhez ért, a misztériumok eltűnésének első órája csapást mért a fajok órájára a makedón hódítóval. Utolsó órájának első ütései i.e. 47-ben hangzottak fel. Alesia,33/1 a híres város Galliában, a kelták Thébája, amely annyira híres ősi beavatási szertartásairól, J.M. Ragon helyes leírása szerint:

A beavatásnak, a druidák vallásainak és Gallia szabadságának ősi metropolisza és sírboltja volt.33/2

Az i.e. I. században történt, hogy a nagy misztériumok utolsó és legfőbb órája ütött. A történelem azt mutatja, hogy Közép-Gallia népei fellázadtak a római rabiga ellen. Az ország Caesar uralma alatt állt, és a lázadást leverték, aminek eredményeként legyilkolták a helyőrséget Alesia-ban (vagy Alisa-ban), annak teljes lakosságát, beleértve a druidákat, az iskolák papjait és a neofitákat, ami után az egész várost kifosztották és a földig rombolták.

Bibractis-t, egy ugyanolyan nagy és híres várost nem messze Alesia-tól néhány évvel később pusztították el. J. M. Ragon így írja le a végóráit:

Bibractis, a tudományok anyja, a korai [európai] népek lelke, olyan város volt, ami egyaránt híres volt a druidák szent kollégiumáról, civilizációjáról, iskoláiról, amikben 40 ezer diák tanult filozófiát, irodalmat, nyelvtant, jogtudományt, orvoslást, asztrológiát, okkult tudományokat, építészetet és egyebeket. Théba, Memphis, Athén és Róma vetélytársa volt, rendelkezett egy amfiteátrummal, amit hatalmas szobrok vettek körül, és százezer nézőt és gladiátort fogadott be, egy kapitóliummal, Janus, Plútó, Proserpine, Jupiter, Apolló, Minerva, Cybele, Vénusz és Anubisz templomaival. Mindezen lenyűgöző épületek közepette volt a naumachia a hatalmas medencéjével, egy hihetetlen építmény, amelyben úszó hajók és gályák tengeri játékokat mutattak be. Majd egy Mars mező, egy csatorna, szökőkutak, közfürdők következtek, végül pedig erődítmények és falak, amiknek a megépítése a hősi időkre nyúlt vissza.33/3

Ilyen volt az utolsó város Galliában, ahol meghaltak Európa számára a nagy misztériumoknak, a természet misztériumainak és elfelejtett okkult igazságainak beavatásai. A híres alexandriai könyvtár tekercseit és kéziratait elégette és elpusztította ugyanez a Caesar.33/4 Amíg azonban a történelem rosszalja az arab tábornok, Amrus cselekedetét, aki megadta az utolsó lökést a nagy hódító által elkövetett vandál cselekedethez, egy szava sincs az utóbbiról azért, amiért közel ugyanannyi becses tekercset semmisített meg Alesia-ban, sem pedig Bibractis elpusztításáért. Amíg Sacrovir – a gallok vezetője, aki fellázadt a romai önkényuralom ellen Tiberius alatt, és Silius győzte le i.sz. 21-ben – élve elégette magát összeesküvő társaival együtt egy halottégető máglyán a város kapui előtt, ahogyan Ragon elmeséli, addig az utóbbit kirabolták és kifosztották, és minden okkult tudományokról szóló irodalmi kincsét tűzzel pusztították el. Az egykor csodás város, Bibractis mostanra Autun-ná vált – magyarázza Ragon.

Néhány műemlék a dicső ókorból még mindig ott van, mint például Janus és Cybele templomai.

Ragon így folytatja:

Arles-t, amit Krisztus előtt kétezer évvel alapítottak, 270-ben fosztották ki. Ez a gall város, amit 40 évvel később Konstantin visszaállított, a mai napig megőrizte ősi ragyogásának néhány maradványát: az amfiteátrumot, a kapitóliumot, egy obeliszket, egy 17 m magas gránittömböt, egy diadalívet, katakombákat, stb. Így ért véget a kelta-gall civilizáció. Caesar, római barbár méltóságként már elérte az ősi misztériumok elpusztítását a templomok és a beavató iskolák kifosztásával, valamint a beavatottak és druidák lemészárlásával. Megmaradt Róma, de ott soha nem volt több a kisebb misztériumoknál, a titkos tudományok árnyékainál. A nagy beavatásoknak vége lett.33/5

Néhány további idézetet vehetünk az Occult Masonry című művéből, mivel azok közvetlenül kapcsolódnak témánkhoz. Bármilyen művelt és képzett is volt, a szerző néhány kronológiai tévedése nagyon súlyos. Ezt mondja:

Az istennek tekintett ember (Hermész) eljövetele után a pap-király [a Hierophant] Menes volt az első törvényhozó és a száz palotájú Théba megalapítója. Ő töltötte meg azt a várost csodálatos ragyogással, az ő idejével kezdődött el Egyiptom papi korszaka. A papok uralkodtak, mert ők voltak, akik a törvényeket hozták. Azt mondják, hogy 329 [Hierophant] volt az ő ideje óta – akik mindegyike ismeretlen maradt.

Ez után, mivel az eredeti adeptusok száma jelentősen lecsökkent, a szerző bemutatja, hogy a papok tévesen választottak ki olyanokat a rabszolgák közül, akiket kiállítottak a nyilvánosság elé, megkoronáztak és istennek nyilvánítottak, hogy a tudatlan tömegek imádják őket.

Belefáradva, hogy ilyen szolgai módon uralkodjanak, a királyok fellázadtak, és felszabadították magukat. Ez után jött Sesostris, Memphis alapítója (azt mondják, i.e. 1613-ban). A papok megválasztása után arra a trónra a harcosoké következett. … Kheopsz, aki i.e. 1178-tól 1122-ig uralkodott, megépítette a nagy piramist, ami a nevét viseli. Őt azzal vádolják, hogy üldözte a papi uralmat, és bezáratta a templomokat.

Ez teljes tévedés, bár Ragon „történelemként” mondja el. A Kheopsz nevét viselő piramis a nagy piramis, aminek az építését még Baron Bunsen is i.e. 5000-re teszi. Ő ezt mondja az Egypt’s Place in Universal History-ban:

Egyiptom kezdetei a Krisztus előtti IX. évezredik nyúlnak vissza.33/6

Mivel pedig a misztériumokat és a beavatásokat abban a piramisban végezték el – mert tényleg abból a célból építették – furcsának és teljes ellentmondásban levőnek látszik azzal a misztériumok történetéből ismert ténnyel, azt feltételezni, hogy Kheopsz – ha egyáltalán ő építette azt a piramist – valaha is a beavatott papok és templomaik ellen fordult. Ráadásul a Titkos Tanítás azt tanítja, hogy nem Kheopsz építette az ilyen nevű piramist, függetlenül attól, hogy mi egyebet csinált.

Viszont az teljesen igaz, hogy

Az etiópiai inváziónak és a 12 főnök szövetségi államának következében a királyság Amasis, egy alacsony születésű ember kezébe került.

Ez i.e. 207-ben történt, és Amasis volt az, aki lerombolta a papi hatalmat. És

így pusztult el az ősi papi hatalom, amely oly sok évszázadon keresztül mutatta fel megkoronázott papjait Egyiptomnak és az egész világnak.

Egyiptom begyűjtötte minden ország tanulóit papjai és Hierophant-jai köré, mielőtt Alexandria megalapítása megtörtént volna. Ennemoser ezt kérdezi:

Honnan származik az, hogy olyan kevés vált ismertté a misztériumokról és azok konkrét tartalmáról olyan sok korszakon keresztül és olyan rengeteg ember között? A válasz az, hogy ez ismét a beavatottak egyetemes szigorú hallgatásának köszönhető. Egy másik okot a legrégibb ókor titkos tudásáról írt minden krónika teljes elveszésében kereshető.

Numa könyveit, amik Livy leírása szerint természetfilozófiát tartalmaztak, megtalálták a sírjában, de nem engedélyezték a megismerésüket, mert azok felfedték volna az államvallás legtitkosabb misztériumait. … A szenátus és a néptribunusok eldöntötték, … hogy magukat a könyveket el kell égetni, ami meg is történt.33/7

Cassain megemlít egy értekezést, amit jól ismertek a IV. és az V. században, és amit Ham-nak, Noé fiának tulajdonítottak, aki viszont a hírek szerint Jared-től kapta azt, aki a negyedik generációra volt Seth-től, Ádám fiától.

Az alkímiát először szintén Egyiptomban tanították a tudós papok, bár ennek a rendszernek az első megjelenése egyidős az emberrel. Sok író állította, hogy Ádám volt az első adeptus, de ez ködösítés és szójáték a névvel, ami egyik jelentésében „vörös föld”. A pontos felvilágosítást – allegorikus fátyla alatt – megtaláljuk Mózes I. Könyvének VI. fejezetében, amely beszél az „Isten Fiairól”, akik feleségül vették az emberek lányait, ami után ezekhez a feleségekhez a jelenségi világ sok rejtélyét és titkát kötötték hozzá. Az alkímia bölcsője – mondja Olaus Borrichius – a legtávolabbi időkben keresendő. Abdera-i Démokritosz alkimista volt, és hermetikus filozófus. Alexandriai Kelemen figyelemre méltóan írt erről a tudományról, Mózest és Salamont pedig szakértőnek nevezik benne. W. Godwin ezt mondja:

Az első hiteles feljegyzés ebben a témakörben Diocletianus egyik rendelete kb. i.sz. 300-ból, amely alapos kutatást rendel el Egyiptomban az összes ősi könyv után, amik az arany és ezüst csinálás mesterségével foglalkoznak, és amiket kivétel nélkül a lángokba kell vetni.

Még csak nem is a kaldeaiak és a régi kínaiak alkímiája annak az alkímiának a szülője, ami sok évszázaddal később életre kelt az arabok között. Van egy szellemi alkímia és egy fizikai transzmutáció. Mindkettő ismeretét a beavatások során adták át.

 

XXXIV. fejezet A misztériumok kereszténység utáni utódai

 

Az eleusisi misztériumok nem léteztek többé. Viszont voltak azok, amik megadták Ammonius Saccas neoplatonikus iskolájának alapvető jellegzetességeit, mivel az eklektikus rendszert főként annak szellemidézése és eksztázisa jellemezte. Iamblichus volt az, aki hozzátette a jó szellemek megidézésének egyiptomi tanítását és annak gyakorlatait, Porphyrius, a zsidó pedig az, aki szembehelyezkedett ezzel az új alkotóelemmel. Az iskola azonban, csupán néhány kivételtől eltekintve az aszkétizmust és a kontemplációt gyakorolta, a misztikusai pedig olyan szigorú tanítványságon mentek keresztül, mint amilyen a hindu fanatikusoké volt. Erőfeszítéseik soha nem irányultak igazából a csodatevés, a bűvészet vagy varázslat sikeres gyakorlásának kifejlesztésére – olyanra, amivel manapság vádolják –, hanem a belső ember, a szellemi Én magasabb tulajdonságainak kibontakoztatására. Az iskola azt tartotta, hogy nagyszámú szellemi lény, a földtől és az emberi ciklustól teljesen független szférák szülöttei játszottak közvetítő szerepet az „istenek” és az emberek között, sőt, még az ember és a Legfőbb Lélek között is. Érthető nyelven megfogalmazva, az ember lelke a bolygói szellemek segítségének köszönhetően „a világ lelkének befogadójává” vált – Emerson szavaival élve. Tyanai Apollóniusz a következő szavakkal állította, hogy rendelkezik ilyen képességgel (amiket Wilder professzor idéz a Neo-Platonism című művében):

Látom a jelent és a jövőt egy tiszta tükörben. A bölcsnek [adeptusnak] nem kell várnia a föld gőzeire és a levegő megromlására ahhoz, hogy előre lásson sorscsapásokat és izgalmakat, ismernie kell azokat Istennél később, de az embereknél korábban. A theoi vagyis az istenek látják a jövőt, a hétköznapi ember a jelent, a bölcsek pedig azt, ami hamarosan megtörténik. Az én sajátos önmegtartóztató életmódom az érzékek ilyen kiélesedését teremti meg, vagy néhány más képességet hoz létre, és így a legnagyobb és legjelentősebb dolgokat lehet végrehajtani.34/1

Figyelemre méltó A. Wilder professzor ezt követő megjegyzése:

Ez az, amit szellemi fényképészetnek nevezhetünk. A lélek a fényképezőgép, amelyben a tények és események, a jövő, a múlt és a jelen egyaránt rögzülnek, az elme pedig tudatossá teszi azokat. Mindennapi világunk korlátain túl minden olyan, mint egy nap vagy állapot – a múlt és a jövő belesűrítve a jelenbe. Valószínűleg ez a bibliaírók „nagy napja”, „utolsó napja”, „Úr napja” – a nap, amibe mindenki a halállal vagy eksztázissal lép be. Ezután a lélek megszabadul a test korlátozásától, és a nemesebb része egyesül a felső természettel, és résztvevővé válik a magasabb lények bölcsességének és előre tudásának.34/2

Az, hogy a neoplatonisták által alkalmazott rendszer mennyire azonos volt a régi és a modern védantistákéveal, kikövetkeztethető abból, amit Dr. A. Wilder mond az alexandriai teozófusokról:

A neoplatonikusok ezt megelőző elképzelése egy egyszerű Legfőbb Esszenciáé volt. … Minden régi filozófia tartalmazta azt a tanítást, hogy a θεοί, theoi, az istenek, vagy jótevők, angyalok, démonok és egyéb szellemi közvetítők a Legfőbb Lényből áradtak ki. Ammonius elfogadta Hermész könyveinek azt a tanítását, hogy az Isteni Mindenből indult ki az Isteni Bölcsesség vagy Ámon, és hogy a Bölcsességből indult ki a Demiurgosz vagy Teremtő, a Teremtőből pedig az alsóbbrendű szellemi lények, továbbá a világ és népei jöttek legutoljára. Az első benne volt a másodikban, az első és a második a harmadikban, és így tovább a teljes sorozaton keresztül.34/3

Ez a védantisták hitének tökéletes visszhangja, és közvetlenül a keleti titkos tanításaiból ered. Ugyanez a szerző mondja:

Ehhez hasonló a zsidó kabbala tanítása, amit a fárszik vagy farizeusok tanítottak, akik valószínűleg Perzsia mágusaitól vették át, ahogyan szektájuk elnevezése jelezni látszik. Ez lényegét tekintve a következő összegzésben ölt testet.

Az Isteni Lény a Minden, minden létezés forrása, a Végtelen, és Őt nem lehet megismerni. Az Univerzum felfedi Őt, és Általa létezik. Kezdetben az Ő ragyogása jelent meg mindenhol.34/4 Végül visszavonult Önmagába, és így üres teret alkotott maga körül. Ebbe vitte bele első kiáradását, egy sugarat, ami magában hordozta a teremtő és a felfogó képességet, ezért IE vagy Jah a neve. Ez hozta létre a tikkun-t, a mintát vagy a forma elképzelését, és ebben a kiáradásban – ami szintén tartalmazta a férfit és a nőit, vagy a nemző és a befogadó potenciákat – volt a Fény, a Szellem és az Élet három őseredeti erője. Ez a tikkun egyesült a sugárral, vagyis az első kiáradással, ami átitatta azt, és ezzel az egyesüléssel örökös kapcsolatba került a végtelen forrással is. Ez a mintázat, az őseredeti ember, az Adam Kadmon, Pythagorasz és más filozófusok makrokozmosza. Ebből jött elő a Sephiroth. … A Sephirothból pedig a négy világ áradt ki, mindegyik egy közvetlenül felette levőből eredt, az alsóbb pedig magába burkolta a felette levőjét. Ezek a világok kevésbé tisztává váltak, ahogyan ereszkedtek le a lépcsőn, és mind közül a legalsó az anyagi világ.34/5

A Titkos Tanítás e burkolt kinyilvánítása mostanra már világos az olvasóink számára. Az említett világok a következők:

Aziluth-ot a legtisztább kiáradások [az emberi lények első, szinte teljesen szellemi faja] népesítették be, ez az első. A másodikat, Beriah-t egy alacsonyabb rend, az előzőek szolgálói [a második faj], a harmadikat, Jesirah-t a kerubok és szeráfok, az Elohim és B’ni Elohim [az „Istenek Fiai” vagy Elohim, a harmadik fajunk]. A negyedik világot, Asiah-t a Klipputh lakta, akinek Beliah a vezetője [az atlantiszi varázslók].34/6

Ezek a világok mind a mennyei ősképeik földi másolatai, azoknak a maradandóbb, ha nem is örökkévaló fajoknak a halandó és időleges tükröződései és árnyékai, amelyek más, számunkra láthatatlan világokban lakoznak. Ötödik fajunk embereinek lelkei alkotórészeiket ebből a négy világból – gyökérfajból – veszik, amelyek megelőzték a mienket, nevezetesen az értelmünket, a manaszt, az ötödik princípiumot, szenvedélyeinket, valamint mentális és testi vágyainkat. Miután a „mennyei háborúnak” nevezett összeütközés kipattant az ősképi világaink között, korszakokkal később háború tört ki Asiah atlantisziai34/7 és a harmadik gyökérfajéi, a B’ni Elohim és az „Isten Fiai” között,34/8 és ezután a gonoszság és erkölcstelenség megerősödött. Miután (a harmadik gyökérfaj utolsó alfajában) az emberiség

bűnbe esett első szülőjével [valójában egy fiziológiai allegória!], akinek lelkéből minden emberi lélek egy kiáradás,

mondja a Zohar, az ember „száműzetett” anyagibb testekbe, hogy

levezekelje azt a bűnt, és tapasztalttá váljon a jóságban.

A szükségszerűség ciklusának teljesítéséhez, jobban mondva – magyarázza a tanítás – az evolúciós feladata folyamán történő fejlődéshez, amely feladat alól egyikünk sem tud megszabadulni, sem a halál, sem öngyilkosság által, mindannyiunknak át kell mennünk a „Tövisek völgyén”, mielőtt az isteni fény és a pihenés síkjaira emelkednénk. Így pedig az ember folytatni fogja az új testekben való megszületéseit,

mindaddig, amíg elég tisztává nem válik, hogy belépjen a létezés egy magasabb formájába.

Ez csupán azt jelenti, hogy az emberiség, az elsőtől kezdve az utolsóig, vagyis a hetedik fajig egy és ugyanazon szereplőkből áll, akik a legmagasabb szférákból ereszkedtek le, hogy színjátszó körútjukat ezen a bolygón, a Földön tegyék meg. Tiszta szellemekként elindulva a lefelé tartó (tényleg!) világ körüli utunkon az igazság ismeretével – ami most erőtlenül visszhangzik az okkult tanításban –, ami bennünk lakozik, a ciklikusság törvénye lehoz bennünket az anyag mélypontjára. Ez az ismeret elvész itt lenn a földön és annak a fenekén, ahová már eljutottunk, majd pedig a szellemi vonzás ugyanezen törvénye lassanként visszaemel bennünket még magasabbra, még tisztább szférákba, mint ahonnan elindultunk.

Jövőbe látás, próféciák, orákulumi képességek! Az ember törpévé vált érzékeléseinek csalóka képzelődései, amik a valódi képeket tükrözve és árnyékként látják, és összekeverik a múlt tényleges eseményeit egy olyan jövő prófétai képeivel, aminek nincs helye az örökkévalóságban. Makrokozmoszunk és annak legkisebb mikrokozmosza, az ember az egyetemes és az egyéni eseményeknek ugyanazt a színjátékát ismétlik meg minden állomásnál és minden színpadon, amelyen a karma rendezi őket, hogy eljátsszák az élet megfelelő drámáit. Hamis próféták nem létezhetnének, ha nem lennének valódi próféták. Így pedig voltak, minden korban mindkét osztály tagjai. Éppen csak ezek egyike sem látott soha semmi mást, mint aminek már eljött az ideje, és amit már őstípusi módon eljátszottak magasabb szférákban – ha a megjósolt esemény nemzeti vagy közösségi jóléttel vagy szerencsétlenséggel volt kapcsolatos –, vagy valamely megelőző életben, ha az csak egy egyént érintett, mert minden ilyen esemény bevésődik a múlt és a jövő kitörölhetetlen feljegyzésébe, ami végül is csupán az örök jelen az örökkévalóságban. A Zohar-ban és más kabbalista könyvekben tárgyalt világok és megtisztulások nem jobban és nem kevésbé vonatkoznak a mi bolygónkra és fajainkra, mint más bolygókra és más fajokra, amik megelőzték a mienket a nagy ciklusban. Az ilyen alapvető igazságok voltak azok, amiket eljátszottak az allegorikus színdarabokban és képekben a misztériumok folyamán, amiknek az utolsó képe, az utóhang a misztériumhoz az anastasis vagyis a „folyamatos létezés”, valamint a „lélek-átalakulás” volt.

Ebből eredően mutatja be a Neo-platonism and Alchemy szerzője, hogy minden ilyen eklektikus tanítás erősen tükröződik Pál leveleiben, és azokat

többé vagy kevésbe belevésték az egyházak fejébe. Ennek következtében az olyan részek, mint „Hibákban és bűnökben haltál meg, e világ æon-jának megfelelően jártad az utadat, az archon-nak megfelelően, ami a levegőn uralkodott”. „Nem a hús és a vér ellen harcolunk, hanem az angyali uralmak ellen, a potenciák ellen, a sötétség urai ellen és a mennyei régiókban lakozó kártékony szellemek ellen”. Pál azonban nyilvánvalóan ellenezte, hogy evangéliumába belekeverjék a zsidó-egyiptomi iskola gnosztikus eszméit, amire úgy tűnik, kísérlet történt Esphesus-nál, és ennek megfelelően írt Timóteusnak, kedvenc tanítványának. „Tartsd biztonságban a rád bízott becses terhet, és utasítsd el az új tanításokat és a gnózis ellenséges alapelveit, amit tévesen hívnak így, amikből egyesek felekezetet csináltak, és eltévedtek a hittől”.34/9 

Mivel azonban a gnózis a tudomány, ami felsőbb Én-ünk velejárója, ahogyan a vak hit vérmérséklet és érzelmi túltengés kérdése, és mivel Pál tanítása még újabb volt, az értelmezését pedig még vastagabb fátyol borította, hogy a belső igazságokat elrejtve tartsa, messze a gnosztikusoktól, az előbbinek adott elsőbbséget az igazság minden őszinte keresője.

Ezen túlmenően az úgynevezett „hamis gnózist” valló nagy tanítók nagyon sokan voltak az apostolok idejében, és voltak olyan nagyok, mint amilyen bármely megtért rabbi lehetett. Ha Porphyrius, a zsidó Malek a jó szellemek megidézése ellen is volt a régi hagyományos emlékezések alapján, voltak más tanítók, akik gyakorolták azt. Plotinus, Iamblichus, Proclus mind szellemidézők voltak, az utóbbi pedig

kidolgozta elődei teljes teozófiáját és szellemidézését egy egész rendszerré.34/10

Ami Ammonius-t illeti,

aki felett szemet hunytak Kelemen és Athenagoras az egyházban, a zsinagóga tanult emberei, az akadémia és a ligetek, azzal töltötte ki munkáját, hogy egy közös tanítást adott mindegyiknek.34/11

Így nem a judaizmus és a kereszténység az, ami újra modellezte a régi pogány bölcsességet, hanem inkább az utóbbi az, amely csendben és észrevétlenül ráveti pogány zabláját az új vallásra. Ezt pedig ráadásul, még tovább befolyásolta az ezoterikus teozófiai rendszer, a Bölcsesség-vallás közvetlen kiáradása. Minden, ami nagyszerű és nemes a keresztény teológiában, a neoplatonizmusból származik. Mostanra már túl jól ismert dolog, nem kell nagyon ismételni, hogy Ammonius Saccas, az Isten által tanított (theodidactos) és az igazság szerelmese (philalethes) iskolájának megalapításakor közvetlen kísérletet tett arra, hogy a világ javát szolgálja azzal, hogy a titkos tudománynak azt a részét tanítsa, amit megengedtek neki annak közvetlen őrzői, hogy felfedjék azokban az időkben.34/12 Saját Teozófiai Társulatunk modern mozgalma ugyanezen az alapelvek mentén indult. Ugyanis Ammonius neoplatonikus iskolája – ahogyan mi is – minden szekta és ember összebékítését célozta meg az Aranykor egykor közös hite alatt, megpróbálta rávenni a népeket, hogy tegyék félre viszályaikat – legalább a vallási kérdésekben –, bebizonyítva nekik, hogy a különböző hitviláguk többé-kevésbé egyetlen közös szülő, a Bölcsesség-vallás törvényes gyermekei.

Nem hogy az eklektikus teozófiai rendszer csak az i.sz. III. század során fejlődött ki, ahogyan néhány Róma által sugallt író el akarta hitetni a világgal, hanem egy sokkal korábbi korhoz tartozik, ahogyan ezt Diogenész Laertius bebizonyította. Ő visszaköveti egészen a Ptolemaiosz-dinasztia kezdetéig, a nagy bölcsig és prófétáig, az egyiptomi ugyanilyen nevű Isten templomának Pot-Ámon papjáig, mert Ámon a Bölcsesség istene. Addig az időig Felső-India és Baktria adeptusai és a nyugati filozófusok közötti párbeszéd soha nem szűnt meg.

Philadelphus alatt… a hellén tanítók a babiloni rabbik iskolájának riválisaivá váltak. A buddhista, védantista és mágusi rendszereket kimutatták Görögország filozófiáiban. … Aristobulus, a zsidó kijelentette, hogy Arisztotelész etikája Mózes törvényéből ered(!), Philo pedig utána megpróbálta az Öt Könyvet Pythagorasz és az Akadémia tanításainak megfelelően értelmezni. Josephus-nál az hangzik el, hogy a Teremtés Könyvében Mózes filozófiai értelemben írt, vagyis képletes stílusban, és hogy a Carmel-i esszénusok Egyiptom esszénus zsidó szerzeteseiben újultak meg, akikről viszont Eusebius állította azt, hogy azonosak a keresztényekkel, noha valójában a keresztény korszakot jóval megelőzően már léteztek. Tényleg, a kereszténységet tanították Alexandriában is, és egy analóg átalakuláson ment keresztül. Pantænus, Athenagoras és Kelemen teljesen a platonikus filozófiából tanultak, és értették meg annak alapvető egységét a keleti rendszerekkel.34/13

Ammonius, bár keresztény szülők gyermeke volt, az igazság szerelmese volt, egy valódi filaleteniánus, mind közül a legkiválóbb. Teljes szívvel annak a munkának adta magát, hogy a különböző rendszereket egy harmonikus egésszé hozza össze, mert akkor már érzékelte a kereszténységnek azt a törekvését, hogy az áldozati oltárra emelje magát, amit minden más hitből és vallásból emelt. Mit mond a történelem?

Mosheim, az egyházi történész azt állítja, hogy

Ammonius miután megértette, hogy nemcsak Görögország, hanem valamennyi különböző barbár nép filozófusai tökéletesen megegyeztek egymással minden alapvető kérdésben, saját feladatává tette, hogy összegyúrja és ismertesse e különböző szekták tanításait, és hogy megláttassa, hogy azok mind egy és ugyanazon forrásból erednek, és mind egy és ugyanazon célra törekszik. Mosheim továbbá azt mondja, hogy Ammonius azt tanította, a tömegek vallása kéz a kézben járt a filozófiával, és osztozott vele a pusztán emberi önteltség, babona és hazugságok általi leromlás és elsötétülés mértékének megfelelő végzetében. Továbbá, hogy emiatt vissza kellene vinni azt az eredeti tisztaságához kipucolva belőle ezt a szemetet, és filozófiai alapelvekre helyezve kellene értelmezni. Valamint, hogy az egészet, a régiek bölcsességét, amit Krisztus szem előtt tartott, vissza kell helyezni, és vissza kell állítani eredeti teljességében.34/14

De mi is volt a „régiek bölcsessége”, amit a kereszténység alapítója „szem előtt tartott”? Ebben az eklektikus teozófiai iskolában az Ammonius által tanított rendszer olyan morzsákból állt össze, amiket engedéllyel gyűjtött össze a vízözön előtti tanokból. Ezeket a neoplatonikus tanításokat az Edinburgh Encyclopædia a következőképpen írja le:

Ő [Ammonius] átvette azokat a tanításokat, amiket Egyiptomban kapott az egyetlen nagy egészet alkotónak tekintett Univerzummal és az Istenséggel kapcsolatban, a világ örökkévalóságával, a lelkek természetével, a Sors [karma] birodalmával és a világ démonok [daimon-ok vagy szellemek, arkangyalok] általi kormányzásával kapcsolatban. Ugyancsak kialakított egy rendszert az erkölcsi fegyelemre, ami lehetővé tette az embereknek általánosságban, hogy saját országuk törvényei és a természet parancsai szerint éljenek. Viszont megkövetelte az elme felemelését kontemplációval és a test sanyargatását,34/15 hogy ezáltal képesek legyenek élvezni a démonok [beleértve saját daimon-jukat, vagyis a hetedik princípiumot] jelenlétét és segítségét, … haláluk után pedig felemelkedni saját legfőbb szülőjük [lelkük] jelenlétébe. Ahhoz, hogy összhangba kerüljön a népszerű vallásokkal, különösen a kereszténnyel, ezzel az új rendszerrel, a pogány istenek egész történelmét allegóriává tette, azt állítva, hogy ők csak mennyei szolgálók voltak,34/16 akik alsóbb rendű tiszteletre jogosultak. Elismerte, hogy Jézus Krisztus kiváló ember volt és Isten barátja, de azt állította, hogy nem állt szándékában teljesen eltörölni a démonok tiszteletét,34/17 és hogy az egyedüli szándéka a régi vallás megtisztítása volt.

Ennél többet nem lehetett kijelenteni, csak azoknak a filaleteiánusoknak, akik beavatottak voltak, „kellő tanítást és fegyelmezést kapott személyek”, akikkel Ammonius közölte a fontosabb tanításait,

Előírva nekik a titoktartás kötelességét, ahogyan előtte Zoroaszter és Pythagorasz tette, és a misztériumokban [ahol egy esküre volt szükség a neofitáktól vagy katekizmus-tanulóktól, hogy nem fecsegik ki, amit tanultak]. A nagy Pythagorasz a tanítását exoterikus és ezoterikus részre osztotta.34/18

Vajon Jézus nem ugyanezt tette, mivel a tanítványainak kijelentette, hogy átadta nekik a mennyei királyság rejtélyeinek ismeretét, míg a tömegeknek ezt nem adta át, és ezért példabeszédekben beszélt, amiknek kettős jelentése volt?

Dr. Wilder így folytatja:

Így Ammonius azt találta, hogy a munkája kéznél van. Mély spirituális intuíciója, alapos műveltsége és ismeretsége a keresztény atyákkal, Pantæus-szal, Kelemennel és Athenagoras-szal, valamint korának legképzettebb filozófusaival, mind hozzáillett a munkához, amit olyan alaposan végzett. … Szolgálatának eredményei jelenleg is érzékelhetők a keresztény világ minden országában, a tanítások minden kiemelkedő rendszere most magán viseli az ő alkotó kezének nyomát. Minden régi filozófiának megvolt a rajongója a modernek között, és még a judaizmus, mind közül a legrégebbi is felvállalt olyan változtatásokat, amiket az „Isten által tanított” alexandriai javasolt.34/19

Az Ammonius által alapított alexandriai neoplatonikus iskola – a Teozófiai Társulat számára javasolt őskép – tanította a jó szellemek megidézést és a mágiát, ugyanúgy, ahogyan tanították azokat Pythagorasz idejében, és mások sokkal korábbi időszakokban. Proclus ugyanis azt mondja, hogy Orpheus tanításai, aki indiai volt és Indiából érkezett, jelentették a későbbiekben terjesztett rendszerek eredetét.

Amit Orpheus rejtett allegóriákban elmondott, azt Pythagorasz megtanulta, amikor beavatást kapott az orphikus misztériumokba, Platón pedig utána megkapta tökéletes ismeretüket az orphikus és pythagoraszi írásokból.34/20 

A filaletheiánusoknak is megvolt a maguk felosztása neofitákra (chela-k) és beavatottakra vagy mesterekre, és az eklektikus rendszert három határozott tulajdonság jellemezte, amik tisztán vedantisták: egy Legfőbb Esszencia, ami Egy és Egyetemes, az emberi szellem örökkévalósága és oszthatatlansága, valamint a jó szellemek megidézése, ami mantricizmus. Ugyanígy, ahogyan láttuk, megvoltak a titkos vagy ezoterikus tanításaik, mint bármely más misztikus iskolának. Ugyanúgy nem kaptak engedélyt bármit felfedni a titkos tanaikból, ahogyan a misztériumok beavatottjai sem. Csak az utóbbiak titkainak felfedői által magukra zúdított büntetések sokkal szörnyűbbek voltak, és ez a tiltás a mai napig életben van, nemcsak Indiában, de még a zsidó kabbalisták között is, Ázsiában.34/21

Az ilyen titkosság egyik lehetséges oka kétségtelenül a tanítványság komoly nehézségei és megpróbáltatásai, valamint a beavatással járó veszélyek. A modern jelöltnek – ahogyan régi elődjének is – vagy győznie kell, vagy meghalnia, hacsak – és ez még rosszabb – el nem veszíti az eszét. Az nincs semmilyen veszélyben, aki igaz, őszinte és különösen önzetlen. Mert az így előre felkészült, hogy szembenézzen bármilyen kísértéssel.

Aki teljesen felfogta halhatatlan szellemének hatalmát, és soha, egy pillanatig sem kételkedett annak mindenható védelmében, annak nincs mitől félnie. De jaj annak a jelöltnek, akiben a legkisebb félelem – az anyag satnya gyermeke – elveszejti benne a látást és a hitet saját sérthetetlenségében. Az, aki nem volt teljesen bizonyos saját erkölcsi alkalmasságában, hogy elfogadja ezeknek a szörnyűséges titkoknak a súlyát, pusztulásra ítéltetett.34/22

A neoplatonikus beavatásokban nem voltak ilyen veszélyek: az önzők és érdemtelenek elbuktak az akadályain, és a bukásban volt a büntetés. A fő cél „a rész újraegyesítése volt a mindennel”. Ez a Minden volt az Egy, számtalan néven nevezve. Hívhatták az árják Dui-nak, „a mennyek fénylő urának”, a kaldeaiak és a kabbalisták Iao-nak, a szamaritánusok Iabe-nek, az északiak Tiu-nak vagy Tuisco-nak, a britonok Duw-nak, a trákok Zeusznak, vagy a rómaiak Jupiternek, ez volt a Lény, a Lényeg, az Egy és Legfőbb,34/23 a nem-született, és minden kiáradás kimeríthetetlen forrása, az élet forrása és az örök fény, egy sugár, amit mindannyian magunkban hordunk itt a földön. Ennek a misztériumnak az ismerete a neoplatonizmushoz Indiából jutott el Pythagoraszon, majd még később Tyanai Apolloniuson keresztül, az eksztázis elérését szolgáló szabályok és módszerek pedig az isteni Vidyâ, a gnózis ezzel kapcsolatos tanításából érkeztek. Mert Âryavarta, a ragyogó központ, amelybe az idők kezdetén beleömlöttek az Isteni Bölcsesség lángjai, azzá a központtá vált, amelyből kisugároznak a „tűz nyelvei” a bolygó minden pontjára. Mi más a Samâdhi, mint

magasztos eksztázis, amely állapotban a dolgok isteniek, és a természet rejtélyei feltárulnak előttünk,

amiről Porphyrius beszél?

Az isteni lélekből történő kiáradás átadódik az emberi szellemnek korlátlan bőségben, megvalósítva ezzel a lélek egyesülését az istenivel, ami lehetővé tesz a számára, hogy miközben testben van, résztvevője legyen annak az életnek is, ami nem a testben van –

magyarázza máshol.

Így mágia címszó alatt tanították az összes tudományt, fizikait és metafizikait, természetit vagy azok által természetfelettinek gondoltak, akik nem tudnak a természet mindenhol jelenvalóságáról és egyetemességéről.

Az isteni mágia az embert istenné teszi, az emberi mágia egy új démont teremt.

Az Isis Unveiled-ben ezt írtuk:

A világ birtokában jelenleg levő legrégibb dokumentumokban – a Védákban és Manu régebbi törvényeiben – sok mágikus szertartást találunk, amit a brahmanok gyakoroltak és engedélyeztek.34/24 Tibet, Japán és Kína a jelenlegi korban is azt tanítja, amit a legrégibb kaldeaiak tanítottak. Ezeknek az országoknak a papsága ráadásul bizonyítja is, amit tanít, nevezetesen azt, hogy az erkölcsi és fizikai tisztaság és bizonyos önmegtartóztatás gyakorlása kifejleszti az ön-megvilágosodás éltető lélekerejét. Átadva az embernek az irányítást saját halhatatlan szelleme fölött, valódi mágikus hatalmat nyújt neki a benne levő elementáris szellemeken. Nyugaton a mágia ugyanolyan réges-régi, mint keleten. Nagy Britannia druidái mély barlangjaik csendes kriptáiban gyakorolták, Plinius pedig sok fejezetet szentel a kelták vezetői „bölcsességének”.34/25 A semothee-k – a gallok druidái – részletesen ismertették mind a fizikai, mind a szellemi tudományokat. Tanították a világmindenség titkait, az égitestek harmonikus mozgását, a föld keletkezését és mindenek felett a lélek halhatatlanságát.34/26 A szent ligeteikben – természetes iskoláikban, amiket a Láthatatlan Építész kezei építettek – a beavatottak összegyűltek az éjfél csendes órájában, hogy tanuljanak arról, mi volt az ember egykor, és mi lesz belőle.34/27 Nem volt szükségük mesterséges világításra, sem éghető gázra, hogy megvilágítsák a templomaikat, mert az éjszaka szűzies istennője beborította legezüstösebb sugaraival tölgykoronás fejüket, fehér ruhás szent bárdjaik pedig tudták, hogyan társalogjanak a csillagos égbolt magányos királynőjével.34/28

A neoplatonizmus fénykorában ezek a bárdok már nem léteztek, mert az életciklusuk lejárt, és az utolsó druidák elpusztultak Bibratictis-nál és Alesia-nál. A neoplatonikus iskola azonban hosszú ideig sikeres, erős és virágzó volt. Viszont miközben átvette az árja bölcsességet a tanításaiban, az iskolának nem sikerült követnie a brahmanok bölcsességét a gyakorlatban. Túlságosan nyitottan mutatta meg erkölcsi és értelmi felsőrendűségét, túlságosan beleszeretett a földi dolgok nagyságába és erőteljességébe. Miközben a brahmanok és nagy jógijaik – a filozófiai, a metafizikai, a csillagászati, az erkölcsi és a vallási kérdések szakértői – megőrizték méltóságukat a legerősebb hercegek uralma alatt is, távol tartották magukat a világtól, nem ereszkedtek le arra a szintre, hogy meglátogassák őket, vagy a legkisebb kedvezményt is kérjék,34/29 addig Nagy Sándor, Severus és Julianus császárok és a vidék legnagyobb arisztokratái felhasználták a neoplatonikusok tanait, akik pedig szabadon keveredtek el a világiakkal. A rendszer több évszázadon keresztül virágzott, és követői sorába gyűjtötte az adott időszak legnemesebb és legműveltebb embereit. Hypatia, Sinesius püspök tanítója az iskola egyik dísze volt addig a végzetes és szégyenletes napig, amikor a keresztény csőcselék Alexandriai Cyril püspök uszítására meggyilkolta. Az iskola végül elköltözött Athénból, és Justinianus császár parancsára bezárt.

Dr. Wilder megjegyzése teljesen pontos, hogy:

A modern írók a sajátos nézeteit ezekben a [metafizikai] témákban magyarázatokkal látták el, ritkán értelmezve azokat helyesen, még ha az óhaj vagy szándék meg is volt rá.34/30

Az evilági, anyagi és szellemi univerzumokkal kapcsolatos néhány eszmefuttatást, amit írásba öntöttek – Ammonius maga soha nem írt le egyetlen sort sem az újítók szokásához híven –, nem tudta lehetővé tenni az utókor számára, hogy helyesen ítéljék meg, még ha a korai keresztény vandálok, a keresztes vitézek és a középkor fanatikusai nem is pusztították volna el azt a három részt, ami megmaradt az alexandriai könyvtárból és későbbi iskoláikból.

Draper professzor bemutatja, hogy egyedül Ximenes érsek

Granada tereire hordatott és tűzbe vettetett nyolcvan ezer arab kéziratot, amik közül sok klasszikus szerző fordítása volt.

A vatikáni könyvtárban a régiek legritkább és legértékesebb értekezéseinek egész bekezdéseit találták kitörölve és kiirtva „hogy a helyükre képtelen zsoltárokat írjanak be!” Továbbá az is jól ismert, hogy több mint 36 Porphyrius által írt kötetet égettek el és pusztítottak el máshogyan az „egyházatyák”. Az a kicsi, amit tudunk az eklektikusok tanításairól, Plotinus írásaiban és ugyanezen egyházatyák műveiben található.

A Neo-Platonism szerzője ezt mondja:

Ami Platón volt Szókratész számára, és ami János apostol volt a keresztény hit vezetői számára, azzá vált Plotinus az Isten által tanított Ammonius számára. Plotinus-nak, Origenésznek és Longinus-nak hálásak vagyunk azért, amit a filaleteiánus rendszerről tudunk. Ők annak megfelelő tanítást kaptak, és rájuk bízták a belső tanításokat.34/31

Ez tökéletesen megmagyarázza, miért nevezte Origenész „idiótáknak” az embereket, akik az Édenkertben, Ádám és Éva meséiben hisznek, valamint azt a tényt is, hogy az egyházatyáknak miért olyan kevés írása maradt fenn az utókor számára. Az előírt titoktartás, a hallgatási fogadalmak és aközött, amiket minden ocsmány eszközzel rosszindulatúan elpusztítottak, tényleg az a csoda, hogy még ennyi filaleteiánus tanítás is eljutott a világba.

 

XXXV. fejezet A Nap és a csillagok jelképrendszere

 

És a Mennyek láthatók voltak a Hét Körben, és a bolygók mind a jeleikkel, csillag formában jelentek meg, a csillagokat pedig felosztották és megszámozták a bennük levő uralkodókkal és keringésükkel át, az isteni Szellem működési területén.35/1

Itt a Szellem a Pneuma-t, az összefoglaló Istenséget jelenti, amely az „Építőin” keresztül nyilvánul meg, vagy ahogyan az egyház mondja, „a Jelenlét hét szellemén”, a mediantibus angelis-en keresztül, akikről Aquinói Tamás azt mondja, hogy „Isten mindig csakis rajtuk keresztül dolgozik”.

Ez a hét „uralkodó” vagy közvetítő angyal a régiek Kabiri istenei voltak. Ez annyira egyértelmű volt, hogy kikényszerített az egyháztól a tény elfogadása mellett egy magyarázatot és elméletet, aminek az esetlensége és nyilvánvaló álokoskodása olyan mértékű, hogy nem sikerülhet jó benyomást keltenie. A világtól azt kéri, higgye el, hogy miközben az egyház bolygói angyalai isteni lények, az eredeti „Seraphim”,35/2 pontosan ugyanezek az angyalok, megegyező nevekkel és bolygókkal pedig „hamisak” – a régiek isteneiként. Nem jobbak a szimulánsoknál, a valódi angyalok alattomos másolatai, amelyek korábban, Lucifer és a bukott angyalok csele és hatalma által jöttek létre. Akkor kik is a Kabiri?

A Kabiri, mint név, a Habir, חבך nagyból származik, valamint Vénuszból is, mivel ezt az istennőt a mai napig Kabar-nak nevezik, ahogyan a csillagát is. A Kabiri-t Hebronban, Anakin vagy anakas (királyok, hercegek) városában imádták. Ők a legmagasabb bolygói szellemek a „legnagyobb istenek” és „a hatalmasok”. Varro, Orpheust követve ezeket az isteneket εύδυνατοί-nak, „isteni hatalmaknak” nevezi. A Kabirim szó emberre alkalmazva, valamint a Heber, Gheber (Nimródra, vagy Mózes I. Könyve, VI. „óriásaira” utalva) és Kabir szavak mind a „titokzatos Igéből”, a szavakkal kifejezhetetlenből, és a „kimondhatatlanból” származnak. Így ők azok, akik a tsaba-t, a „mennyei seregeket” jelenítik meg. Az egyház azonban, meghajolva Anael angyal (a Vénusz uralkodója)35/3 előtt, a Vénusz bolygót Luciferrel, a Sátán alatti lázadók vezetőjével kapcsolja össze, aki Ézsaiás próféta ilyen költőien szólított meg: „Óh Lucifer, a reggel gyermeke”.35/4 Minden misztérium-isten Kabiri volt. Mivel ez a „hét liktor” közvetlen összefüggésben van a Titkos Tanítással, valódi helyzetük a legnagyobb fontosságú.

Suidas úgy határozza meg a Kabiri-t, mint azok az istenek, akik minden más dæmonnak (szellemnek) parancsolnak, καβείρoυς δαίμονας. Macrobios úgy mutatja be őket, mint

Azok a penates-ek és oltalmazó istenek, akiken keresztül élünk, tanulunk és tudunk (Saturn, I. III. IV. fejezet).

A teraphim, akiken keresztül a héberek az Urim és a Thummim orákulumaival tanácskoztak, a Kabiri szimbolikus hieroglifái voltak. Mindazonáltal a jó egyházatyák a Kibir-t az ördög és a daimon (szellem) szinonimájává, egy démonná tették.

A Kabiri (pogányok és zsidó) misztériumain Hebronban a hét bolygói istenség uralkodott, többek között Jupiter és Szaturnusz misztérium-neveik alatt, és úgy hivatkoztak rájuk, mint άξιόχερσος és άξιόχερσα, Euripidész pedig, mint άξιοχρεως ό θεός. Creuzer továbbá bemutatja, hogy akár Föníciában, akár Egyiptomban a Kabiri mindig a hét bolygó volt, ahogyan az ókorban ismerték azokat, együtt a Nap-apjukkal – akire máshol „idősebb fivérükként” hivatkoztak – ők alkották a hatalmas ogdoad-ot [a nyolc elsődleges istenséget].35/5 Ők a nyolc legfőbb hatalom, mint παρεδοί, vagy szoláris törvényőrök, akik körülötte folytatják szent körtáncukat, a bolygók Nap körüli keringésének jelképét. Jehovah és Szaturnusz továbbá egyek.

Teljesen természetes ezért, ha a francia írónál, D’Anselme-nél azt találjuk,hogy ugyanezeket az άξιόχερσος és άξιόχερσα fogalmakat használja Jehovah-ra és szavára, és ezeket helyesen alkalmazza. Mert ha az amazonok által a misztériumokban leírt „körtáncot” – ami a bolygók „körtánca”, és úgy jellemzik, mint „az isteni Szellem mozgása, amit a nagy Mélység hullámain végez” – most „pokolinak” és „bujának” lehet nevezni, amikor a pogányok táncolják, akkor ugyanezeket a jelzőket kellene Dávid táncára35/6 használni, és Shiloh lányainak táncára is,35/7 valamint Baal prófétainak szökdeléseire is.35/7 Ezek mind azonosak voltak, és a szabeus szertartáshoz tartoztak. Dávid király tánca, amelynek során felfedte magát a szolgálólányai előtt egy nyilvános főúton, ezt mondva:

Táncolni fogok (szemérmetlenül játszani) והיה (Jehovah) előtt, és még ennél is gyarlóbb leszek,

nyilvánvalóan még elitélendőbb, mint bármilyen „körtánc” a misztériumok során, vagy akár, mint a modern Râsa Mandala Indiában,35/8 ami ugyanez a dolog. Dávid volt az, aki bevezette a jehovista szertartásokat Júdeába, miután olyan sok ideig tartózkodott a tyriaiak és filiszteusok között, akiknél ezek a szertartások általánosak voltak.

Dávid nem tudott semmit Mózesről, és ha ő vezette be a Jehovah-imádást, azt nem annak egyistenhite jellemezte, hanem egyszerűen egyike volt a szomszédos népek sok (Kabiri) istenének, egy saját oltalmazó istenség, והיה akinek elsőbbséget adott, akit kiválasztott „az összes többi (Kabiri) isten közül”,35/9

és aki egyike volt Chabir, a Nap „társainak”. A shaker-ek* tánca a mai napig a „körtánc”, amikor körbe forognak, a Szentlélek mozgatja őket. Indiában a Nârâ-yana az, aki „a vizeken mozgató”, és Nârâyana Vishnu másodlagos alakjában, Vishnu-nak pedig Krishna egyik Avatâra-ja volt, akinek tiszteletére a „körtáncot” még mindig előadják a templomok táncos lányai, mivel ő a Napisten, ők pedig a bolygók, ahogyan a marhacsordások jelképezték.

Forduljon az olvasó De Mirville, egy római katolikus író munkáihoz, vagy Dr. Lundy, egy protestáns hittudós Monumental Christianity-jéhez, ha szeretné okfejtéseik finomságát és szőrszálhasogatását bármilyen mértékben is méltányolni. Azok közül, akik nem ismerik az okkult változatokat, senki nem tud ellenállni, hogy mély benyomást ne tegyenek rá a bemutatott bizonyítékok annak bemutatására, hogy milyen okosan és állhatatosan „dolgozott a Sátán évezredeken keresztül, hogy megkísértsen egy olyan emberiséget”, amelyet nem áldott meg a csalhatatlan egyház, hogy elismertesse magát az „Egy élő Istenként”, ördögeit pedig szent angyalokként. Az olvasónak türelmesnek kell lennie, és figyelmesen kell tanulmányoznia, amit a szerző egyháza megbízásából mond. Az okkultisták változatával való jobb összehasonlítás kedvéért néhány pontot szó szerint idézünk az alábbiakban.

Szt. Péter ezt mondja nekünk: „Töltse be az isteni Lucifer a szíveteket”.35/10 [A Nap pedig Krisztus.]… „Elküldöm a fiamat a Napból” – mondta az Örökkévaló a prófétai hagyományok hangján keresztül, a prófécia pedig, ami az evangélisták történetévé vált, megismétlődik náluk: A felkelő Nap a magasságból meglátogatott bennünket.35/11

Isten pedig azt mondja Malakiáson keresztül, hogy a Nap azok számára fog felkelni, akik félik a nevét. Azt, hogy Malakiás mint értett „az Igazságosság Napján”, egyedül a kabbalisták tudják megmondani, de amit a görögök, sőt a protestáns teológusok is értettek a fogalmon, az természetesen a Krisztusra való metaforikus utalás. Csak mivel az „El fogom küldeni a fiamat a Napból” mondatot szó szerint egy szibillai könyvből vették át, nagyon nehézzé válik megérteni, hogyan lehet azt a keresztény Megváltónak tulajdonítani, vagy a vele kapcsolatos próféciák közé sorolni, hacsak tényleg nem azonosítjuk Apollóval.

Vergilius továbbá ezt mondja: „Eljön a Szűz és Apolló uralkodása”, Apollót vagy Apollyon-t pedig a mai napig a Sátán egyik formájának tekintik, és úgy veszik, hogy az Antikrisztust jelenti. Ha a szibillai ígéret, hogy „El fogja küldeni az ő fiát a Napból” Krisztusra vonatkozik, akkor mind Krisztus, mind Apolló egyek, és akkor miért nevezik az utóbbit démonnak? Vagy akkor a próféciának semmi köze nem volt a keresztény Megváltóhoz, ebben az esetben viszont egyáltalán miért sajátítják ki?

De Mirville azonban tovább megy. Bemutatja nekünk Szt. Denys-t, az areopagitát, azt állítva, hogy

A Nap Isten egyik különleges jelentése és szobra.35/12 … A keleti ajtó volt az, amin keresztül az Úr dicsősége betöltötte a templomokat [a zsidókét és a keresztényekét, mivel az az isteni dicsőség a Nap fénye]. … „A templomainkat kelet felé fordítva építjük – mondja Szt. Ambrosius – mert a misztériumokat annak megtagadásával kezdjük, aki nyugaton van”.

„Aki nyugaton van” az Typhon, a sötétség egyiptomi istene, mivel a nyugatot „a halál Typhon-i kapujának” tartották. Így, kölcsön véve Osirist az egyiptomiaktól, az egyházatyák nem sokat gondolkodtak azon, hogy elcsenjék a bátyját, Typhont is. Így folytatódik:

Baruch próféta35/13 beszél a csillagokról, amik örvendeznek a tartóedényeikben és a fellegváraikban (III. fejezet), a Prédikátor Könyve pedig ugyanezeket a fogalmakat használja a Napra, amiről azt mondja, hogy „a Legmagasabb csodálatos tartóedénye” és „az Úr fellegvára, φυλαχη.35/14

Egyetlen esetben sincs kétség a dologról, mert a szent író azt mondja: A Szellem az, aki uralkodik a Nap járásán. Halljuk, mint mond erről (Prédikátor, I. 6.) „És a Nap felkél – és a szelleme világít végig a körútján, visszatérve a körének megfelelően”.35/15

Úgy tűnik, De Mirville olyan szövegekből idéz, amiket vagy elutasítanak, vagy nem ismernek a protestánsok, akiknek a bibliájában nincs a Prédikátor Könyvének 43. fejezete, és nem is a napot járatja „körpályán”, hanem a szelet. Ezt a kérdést a római és a protestáns egyházaknak kell tisztázniuk. Álláspontunk szerint a szabeanizmus vagy napimádat erős eleme van jelen a kereszténységben.

Egy Ökumenikus Tanács hatalmi szóval megállította a keresztény csillagimádatot, kijelentve, hogy nincsenek naprendszeri lelkek a Napban, a Holdban vagy a bolygókban. Szt. Tamás volt az, aki magára vállalta, hogy rendbe teszi a vitás kérdést. Az „angyali doktor” kihirdette, hogy ezek a kifejezések nem egy „lelket” jelentenek, hanem csak egy „értelmet”, aki nem lakik a Napban vagy a csillagokban, hanem csak segít nekik, „egy útmutató és irányító értelem”.35/16

Ezt követően a szerző, akibe a magyarázat bátorságot önt, idézi Alexandriai Kelement, és emlékezteti az olvasót ennek a filozófusnak a véleményére, a kölcsönös kapcsolatra, ami „a gyertyatartó hét ága, a Jelenések hét csillaga” és a Nap között van:

A hat ágnak (mondja Kelemen), amik a középső gyertyatartóhoz vannak rögzítve, vannak lámpái, de a vándorlók (πλανητών) közepébe helyezett nap mindegyikre rászórja a sugarait. Ez az arany gyertyatartó még egy misztériumot rejt magában: ez Krisztus jele, nemcsak formáját tekintve, mert a fényét a legelőször teremtett hét szellem közreműködésével árasztja ki, akik az Úr hét szemét képezik. Ezért az elsődleges bolygók azok a hét őseredeti szellem számára – Szt. Kelemen szerint – mint gyertyatartó-nap Magának Krisztusnak a számára, nevezetesem a tartóedényük, a φυλαχαί-juk.

Elég világos ahhoz, hogy biztosak legyünk, noha az embernek nem sikerül megérteni, hogy ez a magyarázat akárcsak orvosolja-e a helyzetet. Kezdjük azzal, hogy az izraeliták hétágú gyertyatartójának, ahogyan a görögök „vándorainak” is sokkal természetibb, egy tisztán asztrológiai jelentése volt. Tulajdonképpen a kaldeai mágusoktól kezdve egészen a sokszor kinevetett Zadkielig minden asztrológiai munka elmondja olvasóinak, hogy a bolygói közé helyezett Nap a Szaturnusszal, a Jupiterrel és a Marssal az egyik oldalon, a Vénusszal, a Merkúrral és a Holddal a másikon – a bolygók pályája keresztülhaladva az egész Földön – mindig ugyanazt jelentette, amit Hermész mond, nevezetesen a végzet fonalát, vagyis azt, aminek a tevékenységét (hatását) sorsnak nevezik.35/17 Csupán a jelkép kedvéért elfogadjuk a Napot egy gyertyatartóként. Az ember megérti, hogy az utóbbi hogyan vált a Nap és a bolygók megjelenítőjévé, de senki nem tudja megcsodálni a választott jelképet. Van a Napban költőiség és nagyszerűség, amikor „Ormuzd vagy Osiris szemeként” jelképezik, és amikor a legfőbb Istenség Vâhan-jának (hordozó járművének) tekintik. Az embernek azonban soha nem kell elfogadnia, hogy bármilyen sajátos dicsőséget tulajdonítanak Krisztusnak azzal, hogy egy zsidó zsinagógában levő gyertyatartó törzsével azonosítják,35/18 mint egy titkos trónust.

Akkor tehát határozottan két Nap van, egy, amit imádnak, és egy, ami imád. A Jelenések Könyve bizonyítja ezt.

Az Ige a VII. fejezetben található, annál az angyalnál van, aki a felkelő nappal emelkedik fel, és nála van az élő Isten pecsétje. … Miközben a magyarázók eltérnek ennek az angyalnak a személyében, Szt. Ambrosius és sok más teológus magát Krisztust látják benne. … Ő az imádott Nap. Viszont a XIX. fejezetben találunk egy angyalt, aki a Napban áll, és meghív minden népet, hogy gyűljenek össze a Bárány nagy vacsoráján. Ez alkalommal ő egyszerűen és szó szerint a Nap angyala – akit nem lehet összetéveszteni az „Igével”, mivel a próféta megkülönbözteti őt az Igétől, a Királyok Királyától, az Urak Urától. … A Napban levő angyal úgy tűnik, egy imádó Nap. Mi lehet az utóbbi? És ki más lehet, mint a Hajnalcsillag, a világ védelmező angyala, ferouer-je, vagy az arc angyala, mivel az Ige az Atyja Arcának (jelenlétének) angyala, az ő legfőbb jellemzője és ereje, mivel az ő neve utal (Mikael-re), az egyház által dicsőített rektorra, a Rector potens-re, aki le fogja dönteni az Antikrisztust, a bűnös igét, röviden, aki képviseli, és vele egyként jelenik meg.35/19

Igen, Mikael, Ormuzd, Osiris, Apolló, Krishna, Mithrász stb. röviden valamennyi ismert és ismeretlen Napisten állítólagos legyőzője, akiket most démonokként és a „Sátánként” kezelnek. Mindazonáltal a „Győző” nem tartotta méltóságán alulinak felölteni a legyőzött ellenség hadizsákmányát – azok személyiségeit, jellemzőit, de még a neveiket is – hogy ezeknek a démonoknak az hasonmásává váljon.

Így a Napisten itt a Honover, vagyis az Örökkévaló. A herceg Ormuzd, mivel ő az első a hét Amshaspend között [a hét eredeti angyal démoni másolatai] (caput angelorum), a bárány (hamal), az állatöv pásztora és a kígyó kibékíthetetlen ellentéte. Viszont a Napnak (Ormuzd Szemének) ugyancsak megvan a rektora, Korshid, vagy a Mitraton, aki Ormuzd arcának a ferouer-je, Ized-je, vagy a hajnalcsillag. A mazdeánusoknak háromszoros Napjuk volt. … Számunkra ez a Korshid-Mitraton, első a psychopompian genii közül az első, és a Nap irányítója, a földi bika [vagy bárány] feláldozója, aminek a sebhelyeit a kígyó nyalogatja [a híres Mithrász-i emlékművön].35/20

Szt. Pál, amikor ennek a világnak a kormányzóiról, a Kozmokrátorokról beszélt, csak annyit mondott, amit minden korábbi filozófus mondott a Krisztus előtti tíz évszázad során, csak őt éppen alig értették meg, és gyakran szándékosan félreértelmezték. Damascius megismétli a pogány írók tanításait, amikor elmagyarázza, hogy:

A kozmokrátoroknak vagy kozmikus erőknek hét sorozata van, amik kettősek, a magasabbak vannak megbízva a felső világ támogatásával és irányításával, az alsóbbak pedig az alsó világéval [a mienkkel].

Ő is csak azt mondja, amit a régiek tanítottak. Iamblichus ismerteti valamennyi bolygó és égitest, isten és daimon (szellem) kettősségének a tanítását. Az Archonte-ket is két osztályba sorolja – az inkább és a kevésbé szellemiek közé. Az utóbbiak közelebbi kapcsolatban állnak az anyaggal, és jobban magukra öltik azt, mivel formájuk van, míg az előbbiek test nélküliek (arûpa). De mi köze a Sátánnak és az angyalainak mindezekhez? Talán csak annyi, amennyire a zoroaszteri dogma azonosságát a kereszténnyel, és Mithrász, Ormuzd és Ahriman azonosságát a keresztény Atyával, Fiúval és az Ördöggel figyelembe lehet venni. Amikor pedig azt mondjuk, „zoroaszteri dogmák”, akkor az exoterikus tanításra gondolunk. Mi a magyarázata ugyanazoknak a kapcsolatoknak Mithrász és Ormuzd között, mint Mikael arkangyal és Krisztus között?

Ahura Mazda ezt mondja a szent Zaratushta-nak: „Amikor megteremtetettem [kiárasztottam] Mithrászt, olyannak teremtettem, hogy magammal egyenrangúan kelljen segítségül hívni és imádni.”

A szükséges megújítások kedvéért a zoroasztriánus árják a dévákat, India ragyogó isteneit átalakították dev-ekké, vagyis ördögökké. Az már az ő karmájuk volt, hogy amikor rájuk került a sor, ezen a ponton a keresztényeknek kellett megvédeni a hindukat. Ormuzd és Mithrász pedig Krisztus és Mikael dev-jeivé váltak, a Megváltó és az angyal sötét bevonatává és megjelenésévé. A maga idejében a keresztény teológia karmájának a napja is el fog jönni. A protestánsok már nekifogtak a vallás első fejezetének, amelynek során át fogják alakítani a római katolikusok „Hét Szellemét” és seregeit démonokká és bálványokká. Minden vallásnak megvan a maga karmája, ahogyan minden egyénnek is. Ez az, aminek el kell jönnie, annak az emberi felfogásnak eredményeként, és annak alapján, hogy meg kell alázni testvérünket, aki nem ért egyet velünk. „Nincs magasztosabb vallás az igazságnál”.

A zoroasztriánusok, mazdeánusok és perzsák elképzelésieket Indiából kölcsönözték, a zsidók a saját, angyalokkal kapcsolatos elméleteiket Perzsiából kölcsönözték, a keresztények pedig a zsidóktól vették át.

Ennek következtében a keresztény teológia által adott legutolsó értelmezése – a hatalmas ellenszenv a zsinagóga iránt, ami arra késztette őket, hogy megosszák a jelképes gyertyatartót az örökletes ellenséggel – az, hogy a hétágú gyertyatartó Ázsia hét egyházát és ezen egyházak angyalainak megfelelő hét bolygót jeleníti meg. Ebből következik az a meggyőződés is, hogy a mózesi zsidók, a sátortemplomuk számára használt azon jelkép kitalálói, egyfajta szabeusok voltak, akik összevegyítették a bolygóikat és azok szellemeit eggyé, és azt – csak jóval később – Jehovah-nak nevezték. Erre ugyanis megvan Alexandriai Kelemen, Szt. Hieronymus és mások tanúságtétele.

Kelemen pedig a misztériumok beavatottjaként – amelyek során a heliocentrikus rendszer titkát Galilei és Kopernikusz előtt sok évezreddel tanították – bizonyítja ezt, elmagyarázva, hogy

Ezekkel a különböző (csillagászati) jelenségekkel kapcsolatos jelképekkel jelenítették meg az összes, a mennyekhez és a földhöz kötődő teremtményt. … A kandeláber ábrázolta a hét égitest mozgását, leírva azok csillagászati forgását. A kandelábertől jobbra és balra nyúlt ki a hat ág, amik mindegyikének megvolt a lámpása, mert a kandeláberként elhelyezett Nap a többi bolygó közepén szétszórja fényét rájuk.35/21 … Ami a kerubokat illeti, amiknek tizenkét szárnyuk van a kettő között, számunkra ők az érzéki világot képviselik a tizenkét állatövi jegyben.35/22

És mégis, szemben mindezzel a kézzelfogható ténnyel, a Napot, a Holdat, a bolygókat mindet úgy mutatják be, hogy Krisztus megjelenése előtt démoni erők voltak, és csak utána lettek isteniek. Mindenki ismeri az orfikus verset: „Zeusz ez, Adas ez, a Nap ez, Bacchus ez”, mivel ezek a nevek mind szinonimák voltak a klasszikus költők és írók számára. Démokritosznál „az Istenség csak egy lélek a gömb alakú tűzben”, és ez a tűz a Nap. Iamblichus-nál a Nap „az isteni értelem képmása” volt, Platónnál pedig „egy halhatatlan élőlény”. Ezért amikor Claros orákulumát megkérték, hogy mondja meg, kicsoda a zsidók Jehovah-ja, akkor így felelt: „a Nap az”. Hozzátehetjük a Zsoltárok XIX. 4. szavait:

A napnak csinált bennök sátort.35/23 … Kijövetele az ég egyik szélétől s forgása a másik széléig; és nincs semmi, a mi elrejtőzhetnék hevétől.

Jehovah tehát a Nap, és ezért a római egyház Krisztusa is az. Most pedig Dupuis bírálata érthetővé válik, ahogyan Foucher abbé kétségbeesése is. „A szabeizmus számára semmi sem megnyugtatóbb, mint a Vulgatának ez a szövege” – kiált fel. Azonban bármennyire is eltorzítottak legyenek az angol hivatalos biblia szavai és értelme, a Vulgata és a Septuaginta egyaránt az eredeti pontos szövegét adja meg, és az utóbbit így fordítja: „A napban állította fel az ő lakhelyét”, míg a Vulgata a „hőt” úgy tekinti, hogy az közvetlenül Istenből jön, nem pedig csak a napból, mivel Isten az, aki kiárasztja, és a napban lakozik, és végzi a körforgást: in sole posuit... et ispe exultavit. Ezekből a tényekből láthatóvá válik, hogy a protestánsoknak igazuk volt, amikor Szt. Justint azzal vádolták, hogy ezt mondta:

Isten megengedte nekünk, hogy a napot imádjuk.

Az átlátszó kifogásoktól függetlenül pedig ez az, amit ténylegesen jelentett, hogy

Isten megengedte, hogy őt a napban vagy azon belül imádják,

ami teljesen ugyanaz.

A fentiekből látni fogjuk, hogy amíg a pogányok a Napba és a bolygókba csupán a természet belső erőit helyezték el, úgymond az azokat képviselő szellemeket, Apollót, Bacchust, Osirist és a többi napistent, a keresztények az utálatos filozófiájukban kisajátították a csillagászati helyeket, és most lekorlátozzák azokat antropomorf istenségük és angyalai – a régi-régi istenek új átalakításai – használatára. Valaminek történnie kellett, hogy megszabaduljanak az ősi tanoktól, így ezeket lefokozták „démonokká”, ártó ördögökké.

 

XXXVI. fejezet A pogány csillagimádás vagy asztrológia

 

Ábrahám apjának, Terak-nak, a „képmások készítőjének” a Teraphim-ja és a Kabiri istenek közvetlen kapcsolatban állnak az ősi szabeus istenimádással vagy csillagjóslással. A zsidók által a pusztában imádott Kiyun vagy Kivan isten Szaturnusz és Shiva, akit később Jehovah-nak neveztek. Az asztrológia a csillagászat előtt létezett, és Egyiptomban a legmagasabb hierophant címe az Astromomus volt.36/1 A zsidó Jehovah egyik neve, a „Sabaoth”, vagy a „Seregek Ura” (tsabaoth) a kaldeai szabeusokhoz (vagy Tsabæans-hoz) tartozik, a szótöve pedig a tsab szó, ami „kocsit”, „hajót” és „sereget” jelent, így a sabaoth szó szerint a hajóhadat, a hajólegénységet, vagy tengeri sereget jelent, mivel az égre metaforásan a „felső óceánként” hivatkoztak a tanításban. Lacour érdekes kötetében, a The God of Moses-ben elmagyarázza, hogy minden ilyen szó, mint

Az égi hadak vagy mennyei seregek nem csak az égi csillagképek összességét jelentik, hanem Aleim-et is, akiktől függenek, az aleitzbaout a csillagképek erői vagy lelkei, a potenciák, amik fenntartják és irányítják a bolygókat ebben a sorrendben és járásukban. … A Jae-va-Tzbaout Őt jelenti, ezeknek az égitesteknek a legfőbb vezetőjét.

A maga összességében ő a „szellemek rendjének” a vezetője, nem pedig egy vezető szellem.

A szabeusok a faragott képmásokban csak a mennyei seregeket tisztelték, angyalokat és isteneket, akiknek a lakhelyei voltak a bolygók, soha nem imádták ténylegesen a csillagokat. Ugyanis Platón szakértelme alapján tudjuk, hogy a csillagok és csillagképek között egyedül a bolygóknak volt joguk a theoi (istenek) címre, mivel ez a név a θείν futni vagy keringeni igéből származott. Seldenus szintén elmondja, hogy ezeket hasonlóképpen nevezték

θεοί βουλαιόι (Isten-tanácsadók) és ραβδοφόροι (liktorok), mivel ezek (a bolygók) a Nap konzisztóriumában, solis consistoris adstantes voltak jelen.

A tudós Kircher ezt mondja:

A jogarok, amivel a hét uralkodó angyal fel volt fegyverezve, megmagyarázzák a rhabdophora-knak és a liktoroknak adott e neveket.