ANNIE BESANT

C. W. LEADBEATER



AZ EMBERISÉG MÚLTJA, JELENE ÉS JÖVŐJE





Fordították: Az MTT tagjai, 1940

A kéziratot feldolgozta: Szabari János, 2006



MAGYAR TEOZÓFIAI TÁRSULAT







TARTALOM


AZ OLVASÓ FIGYELMÉBE

Az emberiség múltja

ELŐSZÓ

BEVEZETÉS

I. fejezet ELŐZMÉNYEK

II.fejezet AZ ELSŐ ÉS MÁSODIK LÁNC

III.fejezet KEZDETI IDŐK A HOLDLÁNCON

IV.fejezet A HATODIK KÖR A HOLDLÁNCON

V.fejezet A HETEDIK KÖR A HOLDLÁNCON

VI. fejezet KORAI IDŐK A FÖLDLÁNCON

VII. fejezet A NEGYEDIK KÖR KORAI FOKAI

VIII. fejezet A NEGYEDIK GYÖKÉRFAJ

IX. fejezet FEKETE MÁGIA ATLANTISZBAN (Egy epizód)

X. fejezet ATLANTISZ CIVILIZÁCIÓJA

XI. fejezet KÉT ATLANTI CIVILIZÁCIÓ: A tolték a régi Peruban, Kr. e. 12.000

XII. fejezet KÉT ATLANTI CIVILIZÁCIÓ: A turáni a régi Káldeában, Kr. e. 19.000

XIII. fejezet AZ ÖTÖDIK GYÖKÉRFAJ KEZDETE

XIV. fejezet A NAGY VÁROS ÉPÍTÉSE

XV. fejezet A KORAI ÁRJA CIVILIZÁCIÓ ÉS AZ ÁRJA BIRODALOM

XVI. fejezet A MÁSODIK, AZ ARAB ALFAJ

XVII. fejezet A HARMADIK, AZ IRÁNI (PERZSA) ALFAJ

XVIII. fejezet A NEGYEDIK, VAGY KELTA ALFAJ

XIX. fejezet AZ ÖTÖDIK, VAGY TEUTON ALFAJ

XX. fejezet A GYÖKÉRFAJ INDIÁBA VÁNDOROL




Az emberiség jövője


ELŐSZÓ

I. fejezet BEVEZETÉS: ASHOKA KIRÁLY LÁTOMÁSA

II. fejezet A KÖZÖSSÉG

III. fejezet A VALLÁS ÉS A TEMPLOMOK

IV. fejezet A NEVELÉS ÉS A CSALÁD

V. fejezet ÉPÜLETEK ÉS SZOKÁSOK

VI. fejezet BEFEJEZÉS: A NEMZETEK SZÖVETSÉGE

EPILÓGUS






AZ OLVASÓ FIGYELMÉBE


A Kedves Olvasó a Teozófia Társulat történetének egyik legnagyobb vihart kavart könyvét tartja kezében (ha kinyomtatta) vagy látja számítógépje képernyőjén. Engem is – mialatt mintegy 13 hónap alatt feldolgoztam az 1940-es kéziratos fordítást – többször kétség fogott el, hogy egyáltalán közkinccsé tegyem-e ezt a könyvet, vagy süllyesszem el a Magyar Teozófiai Társulat könyvtára mélyére. Bár a nyilvánosságra hozás mellett döntöttem, de úgy érzem, néhány megjegyzést kell hozzá tennem.


A könyv első kétharmada az emberiség múltját írja le – amely rendkívül különbözik attól, amit a hivatalos történelemtudomány hirdet és elfogad. Nem csodálkozhatunk, ha az Olvasó első reakciója az elutasítás lesz, hiszen kisiskolás korunk óta a jelenlegi történelmi világképet tanuljuk. De emlékeztetnem kell arra, hogy éppen a történelem az a tudomány, ami a leggyorsabban változik. Örökké emlékezetes személyes emlékem marad, amikor egy 150 éve kiadott hivatalos világtörténelmi egyetemi tankönyv első mondataival találkoztam. Aszerint a világot Isten i. e. hatezer valamennyiben teremtette, tehát az előtt nem is létezett semmi – így természetesen sem ember, és történelem sem. A mai tudomány az ember megjelenését a földön több száz évezreddel korábbra teszi, de akár az évmilliók is megjelennek egyes anyagokban. Úgy tűnik tehát, ahogyan telik az idő, a történelem is egyre távolabbra nyúlik vissza a múltba. Talán egyszer a tisztánlátó kutatások eredménye és a történelemtudomány is összhangba kerül.


Különlegesek a kutatásnál felhasznált módszerek is: tisztánlátással tekintettek vissza a múltba, olvasták el az Akasha-krónikát. A teozófiai kutatók számára ez a módszer ismert, elfogadott, így térképezték fel a csakrák, aurák, gondolatformák, természetszellemek és angyalok világát, a túlvilágot, a mennyek országait, az atomok szerkezetét, stb. Mai korunkban gyakran találkozhatunk a tisztánlátásban adott fejlettséget elért emberekkel, akik zavarba ejtő pontossággal el tudják mondani múltunkat, olyan részleteket is, amelyeket gondosan titkolunk. A könyv szerzői a Teozófiai Társulat történetének legfejlettebb tisztánlátói közé tartoznak, akik a világ rejtett oldalai közül rendkívül sok területet feltártak. Tisztánlátó képességük kétségbevonhatatlan, nem kell bizonygatnunk velük kapcsolatban semmit. Mégis soraikat olvasva előfordul, hogy ellentmondásokba ütközünk, esetleg egyes helyeken gyanakodni kezdünk. Ennek az az oka, hogy legyen egy ember bármennyire is fejlett, attól még messze nem tökéletes. Éppen azért született meg ismét a Földre, hogy a tökéletlenségeinek kijavításán dolgozzon. Minden ember rendelkezik személyiséggel (fizikai, asztrális és mentális testekkel), és bármilyen, a létezés magasabb síkjairól származó információt ezen a személyiségen keresztül kell vezetnie ahhoz, hogy az adott információt képes legyen embertársaival megosztani. Ez az információ törvényszerűen valamennyire eltorzul mindazon esetekben, ha az asztrális és a mentális test nem tökéletesen tiszta, vagyis a vizsgált témához akár érzelmileg akár értelmileg kötődik a tisztánlátó. Ez azt jelenti, hogy ilyen esetben azt látja, amit szeretne látni, vagy amiről előítélete miatt úgy gondolja, hogy látnia kell. Nyilvánvaló egy atom vagy egy gondolatforma vizsgálatánál képes lehet a kutató teljesen semleges maradni, de amikor a múltat vizsgálja, és közben önigazolást is keres, vagyis például szeretné azt látni, hogy a teozófusok különleges kapcsolatban vannak a Mesterekkel, akkor törvényszerűen azt is fogja látni.


Személyes meggyőződésem, hogy az emberiség múltjáról leírtak nagy valószínűséggel helyesek, azokat a részeket pedig, amelyek a XX. század kezdetének teozófusairól szólnak, érdemes meséknek tekinteni, amiknek akár lehet igazságalapjuk is. Ettől még ez a rész rendkívül értékes, és ha eszünkbe jut a közmondás: „Okos ember a más kárán tanul”, amikor mi magunk kerülünk olyan helyzetbe, hogy meditációban vagy ébredező spirituális képességeinken keresztül valamilyen „magasabb” forrásból kapunk információt, jusson eszünkbe mindig, hogy nem kötődünk-e érzelmileg vagy gondolatilag az adott témához. Ha igen, kezdjünk gyanakodni, hogy azt látjuk, amit szeretnénk.


A könyv utolsó egyharmada az emberiség jövőjével foglalkozik. Ez talán minden tisztánlátó számára a lehető legsíkosabb terület, amin szinte mindenki elcsúszik – ugyanis csak idő kérdése, és a jövő bekövetkezik, és összevethető a leírtakkal. A leírtak pedig a lehető legritkábban egyeznek meg a bekövetkező eseményekkel. Bár még csak száz év telt el a könyv születése óta, máris nyilvánvaló, hogy a szerzők néhány igen jelentő változást, amely a következő évszázadokat is döntően befolyásolják, nem láttak meg. Ennek pedig az az oka, hogy a fejlődés soha nem lineáris, hogy a jelenből következtetni lehetne a jövőre, hanem rendszeresen történnek olyan minőségi változások, ugrások, amelyek a fejlődésnek hirtelen teljesen új irányt adnak. Ezeket a minőségi változásokat pedig emberi tisztánlátók valami miatt nem képesek meglátni. Tény, 1900 körül nem lehetett előre jelezni például az űrutazást, vagy éppen a számítógépek megjelenését, aminek egyik következménye a tömegkommunikáció elképesztő fejlődése lett. Ha ismét tanulunk a könyv szerzőinek tévedéséből, hogy bármilyen jóslat a jövőre – kapjuk azt egy tisztánlátótól, vagy meditációban, vagy saját ébredező képességeinktől – rendkívül megbízhatatlan, általában azt látjuk, amit szeretnénk (mint pl. Leadbeater a Teozófiai Társulat mértani sor szerinti fejlődését a XX. században), még ha a csomagolása teljesen hihető is, akkor megéri alaposan tanulmányozni könyvünk utolsó részét. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy egy rendkívül intelligens ember az ókori Görögországból hogyan írná le korunk jelenségeit (pl. az internetet), akkor könnyen megérthetjük, hogy a megbízható jövőbelátásnak a tisztánlátó személyes ismeretei és fejlettsége komoly gátat szab.


Teljesen bizonyos vagyok abban, hogy ha a Kedves Olvasó tanulni akar, akkor ebből a könyvből rengeteget tud tanulni. Nemcsak történelmi eseményeket megismerni, hanem összefüggéseket is feltárni, akkor izgalmas utazást kínál ez a remek tanulmány, amely nem isteni kinyilatkoztatás, „csak” nagyszerű, de nem tévedhetetlen emberek munkájának eredménye. Őszintén kívánok Önöknek jó utazást és izgalmas felfedezéseket.


SZABARI JÁNOS, 2006.







ELŐSZÓ


Azt a gondolatot, hogy a tisztánlátó ku­tatás lehetséges, nem tekintik többé telje­sen őrültségnek. Nincs elfogadva általános­ságban, sőt azt sem lehet mondani, hogy nagymértékben volna elfogadva. Mindazonáltal ma­gas intelligenciájú embereknek állandóan nö­vekvő kisebbsége a tisztánlátást ténynek fo­gadja el, teljesen természetes erőnek tekinti, olyannak, amely a fejlődés folyamán álta­lánossá fog válni. Nem tekintik valami cso­dálatos adománynak, sem különleges spiritu­alitásnak vagy magas fokú intelligencia és tiszta jellem megnyilatkozásának. Mindezek a tulajdonságok meglehetnek oly személyben is, aki a legkevésbé sem tisztánlátó. Tudják, hogy az a képesség minden emberben meglevő szunnyadó erő, s hogy azt bárki kifejleszt­heti, aki képes, és meg akarja fizetni az á­rát, amit az általános fejlődés előtt megkívánnak.


A tisztánlátás használata a múltnak kuta­tásánál nem új. H. P. Blavatskynak a Titkos Tanítása állandó példája az ilyenfajta haszná­latnak. Vajon az ily módon végzett munka megbízható-e? Ez olyan kérdés, amelyre a választ a jövendő generációknak kell megadni­uk, amelyek szintén rendelkeznek azzal az erő­vel, amelyet most erre a célra használnak. Tudjuk, hogy számos olyan olvasónk lesz, akik tanulók, és akik hiszik, hogy ez az erő valóság, és becsületesnek ismervén bennünket, érdekesnek és felvilágosítónak fogják találni ezt a könyvet. Ezek számára írtuk is azt. Amint a tanulók száma nö­vekszik, úgy fog növekedni az olvasók szá­ma is. Többet, mint ezt, nem remélhetünk. Századok múlva, midőn az emberek sokkal jobb, hasonló kutatásokon alapuló könyvet lesznek képesek írni, úgy fogják ezt te­kinteni, mint érdekes úttörő művet, figye­lemmel arra a korra, amelyben írták.


Általános pontosságról szóló bizonyíté­kot nyilvánvalóan nem lehet adni, bár eset­ről esetre történhetnek felfedezések, ame­lyek egy-egy állítást megerősíthetnek. A tisztánlátó kutatás igazságát nem lehet jobban bebizonyítani a nagyközönségnek, amint a színeket sem lehet bemutatni a vak embernek. A nagyközönség, amennyiben ol­vassa ezt a könyvet, teljes hitetlenséggel fogja fogadni, sokan érdekes kitalálásnak gondolhatják, sokan unalmasnak tarthatják. Sokan a szerzőket vagy önámítóknak, vagy csalóknak fogják tartani aszerint, hogy jóindulatúak vagy rosszakaratúak.


A tanulóknak a következőket mondjuk: Fogadjátok el annyiban, amennyiben segít benneteket tanulmányaitokban, és világossá­got vet arra, amit már tudtok. Kibővítése, kijavítása a jövőben megtörténhet, mivel egy hatalmas történetnek csak kis tö­redékét adtuk, és a feladat nagyon nehéz volt.


A kutatómunka Adyarban történt 1910 nyarán. A nyári melegben a tanulók nagy része távol volt, és mi, hogy zavartalanok legyünk, minden héten öt estén át bezár­kóztunk, megfigyeltünk, és amit láttunk, pontosan elmondtuk két tagnak: Mrs. van Hook-nak és Fabrizio Ruspolinak, akik mindent, amit mondtunk, leírtak, a jegyzeteknek ezt a két példányát megőriztük. Mindezek bele vannak szőve a jelen törté­netbe, amit részben 1911 nyarán írtunk, mi­dőn pár hetet szakíthattunk e célra, s amit 1912 áprilisában és májusában fejeztünk be, midőn ismét volt egy kis időnk el­foglalt életünk sodrában. Ezt a fajta mun­kát nem lehet állandó megszakítások köze­pette végezni, és az egyetlen út arra, hogy azt tökéletesen végrehajtsuk, ha egy időre elmenekülünk a világtól, mint a római ka­tolikusok szoktak a lelkigyakorlatok al­kalmával.


A fejlődésnek széles teozófiai alapvona­lait követtük, és adtuk az „Előzmények” című első fejezetben. Ez uralkodik az egészen, és képezi a könyvnek alaptervét. Az Okkult Hierarchia ténye, amely a fejlődést vezeti és formálja, teljesen elismert, és néhány tagja a történet folyamán szükségkép­pen megjelenik. Hogy a legkezdetibb foko­kig visszamehessünk, az ott jelenlevő sa­ját öntudatunkat kerestük, amelytől elindulni sokkal könnyebb volt, mivel mások nem voltak felismerhetők. Ez adta meg a támpontot nekünk az első és második Láncban. A harmadik Lánc későbbi szakaszától fel­felé, az emberiség történetét az egyének egy csoportjának követésével követtük nyo­mon, kivéve, ha ez a csoport a fejlődésnek egy másik fontos fokán volt elfoglalva, amint ez az ötödik gyökérfaj harmadik és negyedik alfajának kezdeteiben történt. Midőn ez volt az eset, elhagytuk őket, és a haladás fő folyamát követtük. Ebben a fel­jegyzésben a személyeket illetőleg csak aránylag kevés részletet lehet elmondani, mivel a történet folyama túl nagyra mére­tezett. Sok részletes élet az „Alcyone életei” című könyvben lett kiadva. Ilyenfajta munkát a végtelenségig lehet folytatni, ha van rá megfelelő személy, aki csinálja.


Mivel egy történetet nem lehet nevek nélkül írni, és mivel a reinkarnáció és ennélfogva bizonyos egyéneknek az egymás­után következő századok folyamán való újbóli megjelenése is tény, az egyén több szerepet játszik különböző nevek alatt, sok egyénnek nevet adtunk, hogy fel lehessen őket ismerni a drámában, amelyben sze­repet játszanak. Irving ugyanaz az Irving marad számunkra, mint Macbeth, III. Richárd, Shylock, I. Károly, Faust, Rómeó, és színészi életének mindegyik történetében őróla, mint Irvingről beszéltek, akármilyen szerepet játszott is, egyéniségének folytonossága teljességgel felismerhető volt. Így egy emberi lény abban a hosszú törté­netben, amelyben az életek csak napok, szerepek százait játssza, de mégis teljességgel ő maga, legyen férfi vagy nő, földművelő, herceg vagy pap. Ennek az „ő magának” megkülönbözető neveket ad­tunk úgy, hogy felismerhetők legyenek mindazon álruhákban, amelyeket az általuk játszott szerepekben viselniük kell. Ezek többnyire csillagképek és csillagok nevei. Ez a történetnek emberi érdekességet kölcsönöz, és a tanulót a reinkarnáció törvényére tanítja.


Azoknak a nevei, akik a történetben mint közönséges emberek jelennek meg, akik ma már Mesterek, ezeket a nagy Lényeket sokaknak sokkal valóságosabbá tehetik. Ők oda, ahol most állnak, az életnek ugyanazon a létráján kapasz­kodtak fel, amelyen most mi kapaszkodunk. Ők is ismerték az egyszerű mindennapi életet, annak örömeit és szomorúságait, a sikereket és a tévedéseket, amelyek az emberi tapasztalatokat teszik. Nem Iste­nek ők az idők végtelenétől fogva, hanem férfiak és nők, akik kibontakoztatták az Istent önmagukban, és a fárasztó úton elérték az emberfelettiséget. Betelje­sedett ígéretei ők annak, amik mi leszünk, gyönyörűséges virágai annak a bokornak, amelyen mi még csak rügyek vagyunk.


Néhányan a történetben előforduló szereplők közül


A NÉGY KUMARA …….: Négyen a Láng Urai közül, akik jelenleg is Shamballában élnek.
MAHAGURU........: Az akkori Boddhisattva, aki mint Vyasa, Thoth, (Herméssz), Zarathrustha, Orpheus és végül mint Gautama jelent meg, s aki az Úr Buddha lett.
SURYA ...….…………….: Maitreya Úr, a jelen­legi Boddhisattva, a világnak legfőbb tanítója.
MANU …………………..: Egy gyökérfaj feje. A Gyökér­manu, vagy Ősmanu előnévvel még magasabb rangú tisztvise­lő, a fejlődésnek nagyobb cik­lusát vezérelvén, egy Kört vagy egy Láncot. A Vaivasvata Manu melléknevet a hindu köny­vek a Földlánc Gyökérmanujá­nak és az ötödik gyökérfaj Manujának is adják.
VIRAJ ...……………….: A Maha-Chohan, a Manuval vagy a Bodhisattvával egyenrangú hivatalnok a Hierarchiában.
SZATURNUSZ………...: Jelenleg egy Mester, akit né­mely teozófiai könyvben a „Velencei”-nek neveznek.
JUPITER.………………: A Nilgiri hegyekben lakó Mes­ter.
MARS....…………….….: Morya Mester.
MERKUR..………….….: Kuthumi Mester.
NEPTUN.………….…...: Hilarion Mester.
OSIRIS..………….….…: Seraphis Mester.
BRIHASPATI……….….: Jézus Mester.
VÉNUSZ ....……………: Rákóczi Mester, a „Magyar Be­avatott”, a XVIII. század St. Germain grófja.
URÁNUSZ.….………….: D.K. Mester
VULCANUS .…………..: Egy Mester most, akit legutol­só földi életében Morus Tamás­nak neveztek.
ATHENE ..……………..: Egy Mester most, akit a föl­dön Vaughan Tamásnak, „Eugenius Philaletes”-nek ismertek.

A többi szereplők közül még Alcyone – J. Krishnamurti, Corona – Julius Caesar, Fides – Dr. Arundale, Herakles – Annie Besant, Lomia – J. I. Wedgwood, Pallas – Platón, Selene – C. Jinarajadasa, Sirius – C. W. Leadbeater, Ulysses – H. S. Olcott, Vajra – H. P. Blavatsky, stb.






BEVEZETÉS


Az ember eredetének, fejlődésének, rendeltetésének problémája kifogyhatatlan érdekességű. Honnan jött ez a ragyo­gó intelligencia, amely – legalábbis ezen a bolygón – a látható lények koro­nája? Hogyan fejlődött jelenlegi helyze­tére? Hirtelen szállott le felülről, mi­ként egy ragyogó angyal, hogy ideigle­nes lakója legyen sárból készült lakhe­lyének, vagy lassan kapaszkodott felfelé hosszú, sötét korszakokon át, az elsőd­leges iszapból vezetve le őseit a hala­kon, csúszómászókon, emlősökön át egész az emberi birodalomig? S mi a jövendő sorsa? Tovább fejlődik-e, mindig felfelé kapaszkodva, hogy végül a degeneráló­dás lejtőjén szálljon alá, míg elnyeli a halál örvénye, maga mögött hagyva egy fagyos bolygót, milliárd civilizációjának nagy temetőjét? Avagy jelenlegi feltörtetése csak egy halhatatlan szellemi erő iskolázása, akinek rendeltetése, hogy egy világ, egy rendszer, a rendszerek tömkelegének kormánypálcáját forgassa kezében érett­sége elérésével, igazi teremtő Istenként?


Ezekre a kérdésekre sok választ adtak már részben, vagy megközelítőleg teljesen, az ősi vallások szentírásaiban, homályos hagyományokban, amelyek a rég­múlt korok nagy embereitől erednek, modern archeológusok felfedezéseiben, mai geológusok, fizikusok, biológusok, csillagászok kutatásaiban. A legmodernebb tudás támogatja a legrégibb feljegyzéseket, amidőn földünknek és lakóinak rettentő kiterjedésű és csodás bonyo­lultságú létkorszakokat tulajdonít, száz és százmillió év tornyosult ös­sze, hogy időt adjon a természet lassú és munkás folyamatának, az ősember meg­jelenésének ideje mindinkább hátrább szorult. Lemúriát is meglátták, ahol most a Csendes óceán hullámzik és Auszt­ráliát, amit csak nemrég fedeztek fel, úgy tekintik, mint egyikét a legrégibb földrészeknek. Atlantiszt az Atlanti óce­án helyére helyezték el, s Amerikát és Afrikát szárazföld kötötte össze, úgyhogy a felfedező babérkoszorúja lehullik Kolumbusz homlokáról, és őt csak úgy te­kintik, mint aki rég kihalt nemzedékek útját követte, amelyek Európából vándorol­tak a lenyugvó nap országába. Poszeidonisz nem tündérmese többé, amit babonás egyip­tomi papok beszéltek el a görög filozó­fusoknak, a krétai Minost is kiásták ős­régi sírjából, élő ember és nem mítosz többé. Babilon, egykor ősi civilizáció­nak gondolva, úgy jelenik meg most, mint a civilizáció magas fokán álló városok egész sorának modern utódja, izzón vilá­gítva az időnek éjszakájában. A hagyo­mány hívja a kutatót: ásson Turkesztán­ban és Közép Ázsiában, s azt suttogja neki, hogy a küklopsz romok csak feltárás­ra várnak.


Az ellentétes vélemények, az elméle­tek összeütközése, s mindig új feltevések megerősítése és tagadása közepette lehetséges, hogy két megfigyelő, két ku­tatónak feljegyzése – akik igen régi ösvényt járnak, amit ma még igen keve­sen keresnek fel, de amit mindig többen és többen keresnek fel, majd ha az idő megmutatja megbízhatóságát –, szintén számíthat olvasókra. A tudomány kiku­tatja ma az u. n. „szubjektív elme” csodáit, és különös erőket, különös áramlatokat, különös emlékeket fedez fel benne. Ha egészséges, egyensúlyban van, és uralja az agyat, mint géniusz mutatkozik meg. Ha nincs egyensúlyban az agyvelővel, bizonytalan és kiszámít­hatatlan, mint őrület jelentkezik. Egy­szer a tudomány is felfogja majd, hogy amit szubjektív elmének nevez, azt neve­zi a vallás léleknek, és hogy erőinek ki­nyilvánítása a rendelkezésre álló szuper­fizikai eszközöktől függ. Ha ezek helyesen megalkotottak, szilárdak és hajlékonyak, teljesen ellenőrzése alatt állnak, akkor a látomás, hallás és emlékezés erői, amelyek a szubjektív elméből szabály­talanul bugyognak fel, a lélek normális és engedelmes erői lesznek. Ha pedig a lélek felfelé törekszik a Szellemhez – az Isteni Énhez –, amely rendszerünk a­nyagába van burkolva, akkor a valódi Benső Ember erői, állandóan a testhez rögzítettség helyett növekednek, és az egyébként elérhetetlen tudás elérhetővé válik a számára.


A régi és modern metafizikusok egyaránt kinyilatkoztatják, hogy a múlt, jelen és jövő mindig egyidejűleg vannak jelen az isteni öntudatban, és csak akkor következnek egymás után, amint megnyilvá­nulnak, vagyis az időben jelennek meg, ami igazában az öntudati állapotok egymásutánja. Határolt öntudatunk az időben létezve elkerülhetetlenül kötve van e­zen egymásutániság által, mi csak egy­másutánságban tudunk gondolkozni. De mindnyájan tudjuk az elmeállapotok tapasztalataiból, hogy az időmértékek még jobban változnak a gondolatvilágban, s hogy ha mentális képeket szerkesztünk, akaratunk szerint késleltethetjük, si­ettethetjük, ismételhetjük a gondolat­képek egymásutánját, bár ezeket az egymásutániság még mindig köti. Ha ezt a gondolatmenetet követjük, nem lesz ne­héz elképzelni egy transzcendentális erővel rendelkező elmét, egy Logosznak vagy Igének elméjét – olyan lényét, amint ezt János evangéliumában leírja –, aki magá­ban foglalja az összes mentális képze­teket, amelyek mondjuk egy naprendszer­ben meg vannak testesítve, és tervezett megnyilvánulásaik egymásutániságának rendjében vannak elrendezve. De itt lé­vén mind, mind megszemlélhetők újból, amint saját gondolatképzeteinket is megszemlélhetjük újból, bár még nem értünk el ahhoz az isteni erőhöz, ami olyan erőteljesen nyilatkozott meg Mohamed próféta által: „Ő csak annyit mondott: Légy, és lett”. Mégis, amint az egynapos gyermek magában rejti nemzőjének összes lehetőségét, úgy rejtjük magunkban mi is, Istennek gyermekei, az Istenség le­hetőségeit. Ezért, ha lelkünket állhata­tosan elfordítjuk a földről, és figyelmét a Szellemre összpontosítjuk – amely Szellem az a szubsztancia, amely­nek ő az árnyéka az anyag világában –, a Lélek elérheti a „Természet Emléke­zetét”, a Logosz gondolatainak az anya­gi világban való megtestesülését, elmé­jének úgyszólván visszatükrözését.


Ott lakik a múlt, az örökké élő fel­jegyzésekben, ott lakozik a jövő, sok­kal nehezebben elérhetően a félig fej­lett lélek számára, mivel az még nem nyilvánult meg, és nem testesült meg, bár éppen annyira valódi. A lélek, ol­vasván ezeket a feljegyzéseket, közöl­heti azokat a testtel, belenyomhatja a­zokat az agyba, és innen szavakba és írásba. Amidőn a lélek elvegyül a szel­lembe, mint a tökéletes ember esetében, azokéban, akik az emberi fejlődést tö­kéletessé tették, azok a szellemek, a­kik „megszabadultak” vagy „megválttattak”1, akkor az isteni emlékezettel való é­rintkezés azonnali, közvetlen, mindig használható és sohasem tévedő. Mielőtt ezt a pontot eléri, az érintkezés töké­letlen, közvetett, a megfigyelés és át­vitel tévedéseknek van alávetve.


E könyv írói megtanulták az érint­kezés elnyerésének módját, és tudatában vannak annak, hogy még tökéletlen fej­lődésük folytán nehézségek merülhetnek fel, és bár legjobb tehetségük szerint igyekeztek megfigyelni, és a megfigyel­teket átadni, mindazonáltal meg vannak győződve arról, hogy munkájuk nem tökéletes. Az Idősebb Testvérek is segítet­tek alkalmilag nagy vonásokban itt-ott, és ahol az időpontok megadása szükséges volt.


Mint több hasonló tárgyú könyv ese­tében, amelyek ezt a könyvet a teozófiai mozgalomban megelőzték, „a kincs agyag­edényben van”, és a szerzők bár hálásan elismerik a kegyesen adott segítséget, teljesen magukra vállalják minden téve­dés felelősségét.






I.Fejezet

ELŐZMÉNYEK

Honnan jön az ember és hová megy? A leghelyesebb feletet erre csak az lehet: Az ember mint spirituális lény Istentől jön, és oda tér vissza, de az a „honnan és hová”, amivel itt foglalkozunk, egy sok­kal szerényebb távolságra mutat rá. Csak egy oldala élettörténetének az, amit itt leírunk, s ami az ember gyermekei né­melyikének a sűrű anyagba való születétéről mesél – mi van e születés mögött a még áthatolhatatlan éjszakában? –, és kö­veti növekedését világról világra a közel jövő egy pontjáig, néhány századnyira innen. Mi van a még fel nem kelt nap­nak felhőfüggönye mögött?


S mégis, a cím nem egészen helytelen, mert az, aki Istentől jön, és oda tér vissza, nem pontosan „ember”. Az isteni ragyogásnak az a sugara, ami a megnyilvá­nulás kezdetén az Istenségből előtűnik, „saját Énemnek egy töredéke, az élők vi­lágában halhatatlan szellemmé alakulva”, sokkal több, mint Ember. Az ember csak egy állomása kifejlődésének, s ásvány, növény, állat, mind csak fokozatai embrionális életének a Természet nagy anyaméhében, míg mint ember megszületik. Ember az a fokozat, amelyben Szellem és anyag küz­denek az uralomért, s ha a küzdelem befe­jeződött, és a Szellem ura lett az anyag­nak, életnek és halálnak Mestere, akkor a Szellem belép emberfeletti fejlődésé­be, s többé nem ember, hanem inkább Ember­feletti ember.


Itt csak mint emberrel foglalkozunk vele, emberrel embrionális állapotában, az ásványi, növényi és állati birodalmakban, emberrel az emberi világban va­ló fejlődésében, emberrel és világaival, a Gondolkodóval és fejlődésének terével.


Hogy az olvasó felkészülten követhes­se e könyvben elmondott történetet, szük­séges, hogy egy pillairatig a Naprendszer általános fogalmával foglalkozzunk, amint az a teozófiai irodalomban körvonalazva van, és az ebben tárgyalt fejlődés főbb elveivel. Nem nehezebb ezt követni, mint bármely más tudomány technikai termino­lógiáját, vagy más, az asztronómiában előforduló kozmikus leírást, és egy kis figyelem képesíteni fogja a tanulót, hogy magáévá tegye. Minden mély tar­talmú tanulmányhoz szükségesek száraz előtanulmányok, amelyek felett uralkodni kell. A felületes olvasó unalmasnak talál­ja, átlapoz rajtuk, és a későbbiek során többé-kevésbé összezavart lesz elméjében: olyan házat épített, amelynek nincs alap­ja, és folytonosan támogatni kell. A gon­dos olvasó bátran szembeszáll ezekkel a nehézségekkel, egyszer s mindenkorra le­győzi őket, és az így nyert tudással kön­nyen halad tovább, és az előforduló részletek később könnyen elhelyezkednek.


Platón, a nagy görög bölcs, egyike a világ mesteri intellektusainak, akinek magasztos eszméi sokáig uralták az európai gondolkodást, ezt a sokatmondó állí­tást kockáztatta meg: „Isten geometrizál”. Minél többet tudunk a Természetről, annál inkább valónak érezzük ezt a tényt. A nö­vények levelei meghatározott egymásutáni­ságban vannak elhelyezve, 1/2, 1/3, 2/5, 3/8, 5/13 és így tovább. A rezgéseket, amelyek a skálának egymásután következő hangjai adják, hasonlóképpen szabályos sorozatban lehet ábrázolni. Némely beteg­ség meghatározott napi ciklusokat követ, és a 7. 14. 21. nap jelzi a krízist, amely a fizikai élet folytatását vagy ha­lálát eredményezi. Felesleges a példákat tovább folytatni.


Nincs semmi meglepő ennélfogva abban, hogy Naprendszerünk rendjében a hetes számnak állandó megjelenését állapíthat­juk meg. Ezért a hetet szent számnak is nevezték, de a „jelentőségteljes” helye­sebb elnevezés lenne. A hold élete kétszer hét napig növekedik, és ugyanennyi fogyást mutat, és a negyedek adják hétnapos hetünket. S a hetet, mint a Naprendszerünk egyik számát találjuk, hét részre osztva azt, és ezeket ismét hét részre, és így to­vább. A vallásokban járatos a zoroasztriá­nusok hét Ameshaspentájára, a keresztények Isten trónja előtt álló hét Szellemére, a teozófus a rendszer hármas Logoszára és minisztereire, a hét Lánc uralkodóira gon­dol, akiknek mindegyike a maga kerületében uralkodik, miként az alkirályok a Biroda­lom uralkodója helyett.2 Itt részletei­ben csak az egyik osztállyal foglalkozunk.


A Naprendszerben 10 ilyen van, mivel a 7-ben gyökerező tízzé fejlődik, lévén ennél­fogva a 10 a tökéletes szám. Helyesen nevezte el Sinnett ezeket az osztályokat Fejlődési Rendszereknek, és e Rendszerek mindegyikében fejlődnek vagy fognak fej­lődni emberiségek. Mi most a sajátunkra korlátozzuk mondanivalónkat, de nem fe­lejtjük el, hogy mások is léteznek, s hogy igen magasan fejlett intelligenciák átme­hetnek egyikből a másikba. Tényleg jöt­tek is ilyen látogatók Földünkre fejlődésé­nek egyik fokán, hogy vezessék és segít­sék az újszülött emberiséget.

Egy fejlődési rendszer hét nagy fejlő­dési fokon megy át, amelynek mindegyikét Bolygóláncnak nevezzük. Ez a név onnan ered, hogy a Lánc hét bolygó­ból áll, amelyek egymással kapcsolatosak. Egy Lánc hét szemből áll, amelyek mindegyikét egy bolygó alkotja. A hét Rendszert az I. diagramm mutatja a középpontban levő Nap körül, és bármely adott időben mindegyik rendszerben a gyűrűknek csak egyike lesz aktív. Mindegyik gyűrű a hét Rendszer mindegyikében hét bolygóból áll, ezek nincsenek elkülönítve feltüntetve, hanem csak mint gyűrűk vannak ábrázolva helykímélés miatt. A bolygók a követke­ző diagramban láthatók.

A második diagramban egy különálló Rendszer van feltüntetve fejlődésének hét fokán, azaz a hét egymásra következő Lánc­ban, és az anyag hét szférája vagy típusa közül öttel való vonatkozásában. Minde­gyik típus anyaga határozott fajta atomok­ból van összetéve. Egy típusú anyagnak minden szilárd, folyékony, gáznemű és é­terikus anyaga egyfajta atomnak halmaza­tai.3 Ezt az anyagot aszerint az öntuda­ti állapot szerint nevezik el, amelynek megfelel: fizikai, érzelmi, értelmi, intuícionális, spirituális.4 Az első Lánc­ban hét világot A, B, C, D, E, F és G lá­tunk elrendezve,5 A, illetve G ennek a Láncnak gyökér- és termésvilága, a spiri­tuális síkon van, mert minden lefelé száll a magasabbtól az alacsonyabba, a finomabbtól a sűrűbe, majd ismét a magasba kapasz­kodik, meggazdagodva utazásának tapaszta­lataival, amelyek a következő Lánc vető­magjául szolgálnak majd. B és F az intuí­cionális síkon vannak, az egyik össze­gyűjt, a másik asszimilál. C és E a men­tálison hasonló vonatkozásban, a D a for­dulópont, a felfelé és lefelé haladó ív egyensúlya, az alacsonyabb mentális világ­ban van. Ezek a bolygó-párok minden Láncban mindig igen szoros összeköttetésben van­nak, de az egyik a nyers vázlat, a másik a kész kép. A második Láncban a bolygók mindnyájan egy fokkal lejjebb süllyedtek az anyagba, és a D bolygó az érzelmi síkon van. A harmadik Láncban még egy fokkal lejjebb ereszkedtek a bolygók, és D elér­te a fizikai síkot. A negyedik Láncban, és csak a negyedikben, a hét közül a középsőben, amelyik legmélyebben süllyedt az anyagba, a Láncok fordulópontjában (ami a D a bolygó), három boly­gó, a C, D és E vannak a fizikai sí­kon. A visszatérő íven a felfelé haladás egyezik a lefelé haladással. Az ötödik láncban úgy, mint a harmadikban, egy fi­zikai bolygó van, a hatodikban úgy, mint a másodikban, a D bolygó asztrális, a he­tedikben úgy, mint az elsőben, a D bolygó mentális. A hetedik lánc végével a Rend­szer elvégezte feladatát és a termés be van takarítva.


Naprendszerünk hét fejlődési Rendsze­rét egyszerűség okából mindegyikük D bolygója után nevezhetjük el, ezek lévén előttünk a legismertebbek. E bolygók a következők: Vulkán, Vénusz, Föld, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz. Abban a rend­szerben, amelyhez Földünk tartozik, az a lánc, amely megelőzte jelenlegi Földlán­cunkat, a harmadik volt a sorozatban, és egyedüli fizikai bolygója (a D) az a bolygó volt, amely most a Hold, innen ne­vezik a harmadik Láncot Holdláncnak, míg a második és első láncokat csak számokkal jelölik. Földláncunk a sorozatban a negyedik, s ezért hét bolygója közül három van fizikai megnyilvánulásban. Harmadik boly­gója, a C, a Marsnak nevezett bolygó, ötödik, az E, pedig a Merkúr. A Neptunusz fejlődési rendszerének is, a Neptunusszal, mint D bolygóval, három fizikai bolygója van jelenlegi láncában, a C és az E, az a két fizikai bolygó, amelyet a teozófiai iroda­lom már megemlített, még mielőtt a tudo­mány felfedezte volna, és ezért szintén elérte már a sorozata negyedik láncát. A Vénusz fejlődési rendszer az ötödik lánc vé­gét éri most el, és a Vénusz következetesen legutóbb el is vesztette a holdját. (Her­schel még látta a Vénusz holdját.) Lehetséges, hogy a Vulkán bolygó, amit Herschel szintén látott, de amiről most az a nézet, hogy eltűnt, a hatodik láncában van je­lenleg, de erről nincsenek sem közvetlen, sem közvetetett értesüléseink. A Jupiter még nem lakott, de holdjai igen, és pedig sűrű fizikai testtel bíró lényekkel.

A III. és IV. diagramok mutatják be az egy Fejlődési Rendszerben levő hét lánc közötti kapcsolatokat, megmutatván a fejlődés előrehaladását láncról láncra. Először a III. diagramot tanulmányozzuk, amely a IV-nek pusztán leegyszerűsí­tése. Ez utóbbi egy Mester által készített rajznak a másolata és – bár az első pillanatra kissé idegenszerűnek tetszik – igen felvilágosító lesz, ha megértjük.


A III. diagram az egy Rendszerben levő hét láncot egymás mellett le­vő oszlopokba helyezi abból a célból, hogy az isteni Élethullámok, amelyeket a nyilak jeleznek, birodalomról birodalomra nyomon követhetők lehessenek emelkedésükben. Az oszlopokban levő szakaszok mutatják a Természet hét birodalmát – a három elemi bi­rodalmat, azután az ásványi, növényi, álla­ti és emberi birodalmakat.6 Kövessük a hetedik Élethullámot, az egyetlent, amely mind a hét birodalmon áthalad a Rendsze­ren belül. Belép az első láncban az első elemi világba és a lánc élettartama alatt itt fejlődik. Átmegy a második elemi bi­rodalomba a második láncban, és itt fejlő­dik a lánc időtartama alatt. Megjelenik a harmadik elemi világban a harmadik láncban, belép az ásványvilágba a negyedikben, azután fokozatosan fejlődik a növény- és állatvilágban az ötödik és hatodik láncok ideje alatt, és eléri az emberi fokot a he­tedikben. Az isteni élet egy hulláma fej­lődésének így nyújt teret az egész rend­szer, az anyag meglelkesítésétől az emberig.7 A fennmaradó beáradások vagy egy másik rendszerben kezdődtek, és ide az ott el­ért fejlődési pontban lépnek be, vagy túl későn léptek ide be ahhoz, hogy az emberi fokot ebben elérjék.

A IV. diagram tanulmányozását annak felismerésével kell elkezdenünk, hogy a színes körök nem jelentik a bolygók hét láncát, mint azt gondolni lehetne, hanem a Természet hét birodalmát mindegyik egy­mást követő láncban, és ezért megfelelnek a harmadik diagram oszlopai szakaszainak. Itt a fejlődésnek egész rendszerét lát­hatjuk, mindegyik birodalomnak minden egyes láncában elfoglalt helyével együtt.


A tanulmányozó válasszon az első körből bármely színű vonalat, és kövesse ponto­san tovább. Vegyük a kék színű kört a baloldali csúcson, amely nyíllal van megjelölve. Ez képviseli az első elemi birodalmat az első láncban. Midőn elhagyja az első láncot, hogy a másodikba lépjen – a szí­nes körök következő gyűrűjébe –, amikor oda megérkezik, a kék vonal kettéválik. A legkevésbé előrehaladott rész, amely nem kész arra, hogy a második elemi birodalomba lépjen, leválik a főáramlat­ról, és a második lánc első elemi világába jut ismét, hozzácsatlakozik, és bele­merül az új élethullámba, amely sárga színűre van festve, és nyíllal megjelölve, amely ebben a láncban kezdi fejlő­dését. A fő kék hullám pedig a második lánc második elemi birodalmába megy to­vább, magába fogadja az első lánc második elemi világának hátramaradottjait, magába olvasztja, és magával viszi őket. Meg kell jegyezni, hogy csak a kék áram hagyja el ezt a birodalmat, az idegen elemek teljesen hasonlóvá váltak hozzá. A kék áram ezután tovább folyik a har­madik láncba, megoszlik, hátrahagyja a késlekedőket, hogy folytassák fejlődé­süket a harmadik lánc második elemi bi­rodalmában, míg a zöme tovább megy, hogy megalkossa ennek a harmadik láncnak har­madik elemi birodalmát. Ismét felveszi a hátramaradottakat a második lánc harmadik elemi birodalmából, beolvasztja és magával viszi őket, és mint meg nem gyengült kék áram megy tovább a negyedik lánc ásványvilágába. Mint előbb, bizonyos késlekedőket itt is hátrahagy, hogy a negyedik lánc harmadik elemi birodalmában fejlődjenek tovább, és ilyeneket magába fogad a harmadik lánc ásványvilágából, és ugyanúgy magába olvasztja őket, mint előbb. Most már elérte a fejlődés legsűrűbb anyagát, az ásványvilágot. Elhagyván ezt – még mindig a kék vonalat követjük –, az ötödik lánc növényvilágába halad fel, elküldi hátramaradottjait ennek a láncnak ásványvilágába, és felveszi a negyedik lánc növényvilágának késlekedőit. Megint tovább emelkedik, most már a hatodik lánc állatvilágába, hátrahagyja a nem kielégítően kifejlődött növényeket, hogy fejlődésüknek azt a fokát a hatodik lánc növényvilágában tökéletesítsék, és saját birodalmába fogadja az ötödik lánc nem eléggé fejlett állatait. Végül befejezi hosszú fejlődését azzal, hogy belép a hetedik lánc emberi birodalmába, hátrahagyván a nem megfelelően fejlődött állatait a hetedik lánc állatvilágába, és magába fogad néhány emberi lényt a hatodik lánc emberiségéből, magával viszi őket a diadalmas befejezéshez, ahol az emberi fejlődés tökéletessé válik, és megkezdődik az ember feletti fejlődés a hét ösvény egyikén vagy másikán, amelyet az ábra jobboldalán a kék tollbokréta jelez. Egy másik rendszerben azok, akiket elmaradottakként hátrahagytunk, a hetedik lánc állatvilágában, ezen új rendszer első láncának emberi birodal­mában fognak megjelenni, és ott érik el emberi tökéletességüket. Ezek olyan kör­ben lesznek, amely megfelel a jelen áb­ra szürkésbarna színű és tollbokrétá­val ellátott körének.


Mindegyik vonalat követhetjük ezen a módon birodalomról birodalomra az egy­más után következő láncokban. Az élet a második narancsvörös körben a második elemi birodalmat képviseli az első láncban, s ezért az életnek egy foko­zatát egy láncban maga mögött hagyta, vagy más szavakkal, belépett a fejlő­dés áramába, mint egy előző rendszer hetedik láncának első elemi birodalma, (Lásd a bal felső kört a nyíllal a dia­gram hetedik láncában.) ez eléri az emberi birodalmat a hatodik láncban, és tovább halad. A harmadik a lila színű kör, két birodalommal maga mögött az előző rendszerekben, az ötödik láncban éri el az emberi birodalmat és tovább megy. A negyedik, az ásványi birodalom, a negyedik láncban hagyta el a rend­szert, a növényvilág a harmadikban, az állatvilág a másodikban és az ember az elsőben.


A tanulmányozó, aki tökéletesen meg­érti ezt a diagramot, birtokában lesz egy tervnek, amelynek szakaszaiba bár­mennyi részletet beletölthet, anélkül, hogy bonyolultságuk közepette szem elől vesztené az örökkön tartó fejlődésnek általános elveit.


Két dolog van hátra, az elemi alat­ti és az ember feletti. A Logosz életárama az anyagot először az első vagy legalacsonyabb elemi birodalomban lelkesí­ti meg, ezért midőn ugyanaz az áram az első láncból a második lánc második elemi birodalmába lép, az anyagnak, amely ezen a második láncon az első birodalomé lesz, a Logosznak egy újabb életárama által kell meglelkesíttetni, és így to­vább mindegyikkel a megmaradó láncokon.8


Midőn az emberi birodalmon áthaladt, és emberfeletti életének küszöbén áll az ember, mint felszabadult szellem, hét ösvény nyílik meg előtte a szabad válasz­tásra:

  1. Beléphet a Nirvána boldogságos mindentudásába és mindenhatóságába, olyan feladatokkal, amelyek messze meghaladják tudásunkat. Valamelyik eljövendő világ Avatárája vagy isteni inkarnációja le­het, talán – amit néha így is neveznek – „magára veszi a Dharmakaya köntösét”.

  2. Beléphet a Spirituális időszakba, ennek a kifejezésnek értelmét nem ismer­jük, de egyik értelme lehet: „felveszi a Shambhogakaya köntösét”.

  3. Részévé válhat a spirituális erők azon kincseshá­zának, amelyből a Logosz megbízottai me­rítenek munkájukhoz, „felveszi a Nirma­nakaya öltözetét”.

  4. Az okkult Hierarchia tagja maradhat, amely kormányozza és őrzi a világot, amelyben tökéletességét elérte.

  5. Átmehet a következő láncra, hogy annak új formái megépítésében segédkezzék.

  6. Beléphet a ragyogó angyali fejlődésbe.

  7. A Logosz közvetlen szolgálatába állhat, hogy mint szolgáját, hírnökét, felhasználhassa a Naprendszerbármely részében, aki azért él, hogy az Ő akaratát teljesítse, és az Ő művét hajtsa végre abban a rendszerben, amely felett a Logosz uralkodik. Mint a tábornoknak is megvan a vezérkara, amelynek tagjai parancsait a harcmező bármely részére elviszik, hasonlóképpen alkotják ezek az Ő vezérkarát, aki uralkodik „minden Ő szolgáin, kik akaratának engedelmeskednek”. (Zsoltárok könyve, CIII. 21.) Úgy látszik, ezt tekintik a legnehezebb útnak, amely az adeptusnak a legnagyobb önfeláldozásra nyújt alkalmat, és ezért nagy kitüntetésnek számít. A vezérkar tagja nem visel fizikai testet, hanem Kriyashakti (alkotó erő) által teremt magának annak a bolygónak az anyagából, amelyre elküldetett. A vezérkarhoz különböző fokon álló lények tartoznak, az Arhat (akik a negyedik beavatást elérték) fokozattól felfelé. Vannak néhányan, akik akkor ajánlkoztak fel erre a munkára, amikor a Holdláncon elérték az Arhat fokozatot, mások, akik Adeptusok (ötödik beavatás) és ismét mások, akik az emberi fejlődés e fokát messze túlhaladták.


Ilyen vezérkar szervezésének szükségessége egyéb, általunk ismeretlen okokon kívül abból a tényből merül fel valószínűleg, hogy egy lánc vagy esetleg egy bolygó fejlődésének igen korai fokozataiban – különösen a lefelé haladó ív egyikén – sokkal több külső segítség szükséges, mint később. Rendszerünk első láncában például az első beavatás elérése volt a meghatározott fejlődési színvonal, és az emberiség közül senki nem érte el az adeptusságot, amely magában még nem közelíti a buddhaságot, ennélfogva szükséges volt a magasabb hivatalokat kívülállókkal betölteni. Így segítették a későbbi láncokat is, és Földünk is fog gondoskodni más rendszerek korábbi láncai számára ilyen magas tisztviselőkről éppúgy, mint a saját láncunk későbbi bolygóinak és fejlődési köreinek normális ellátásáról.


Tudomásunk szerint a mi Okkult Hierarchiánk két tagja is elhagyta már Földünket, és vagy a vezérkarhoz csatlakozott, vagy Hierarchiánk vezetője kikölcsönözte őket egy másik, rendszerünkön kívül eső bolygó hierarchiája számára.


Az emberi lények, akik bármely láncban nem érték el bizonyos időben a lánc emberisége számára meghatározott színvonalat, e lánc „elmaradottjai”, és „kudarcuk” oka lehet fiatalságuk, és ennek következtében az időhiány, vagy a kellő erőfeszítés hiánya, stb. De bármi is az ok, azok, akik elmulasztották elérni azt a fokot, amelyről kielégítő módon előrehaladhatnak, hogy a lánc hátralevő élete folyamán elérjék a lánc végénél megkövetelt színvonalat, kiesnek fejlődéséből, mielőtt még ezt a fejlődés teljes lenne, és arra kényszerülnek, hogy az utána következő láncba lépjenek be, már elért fokozat folytán meghatározott idő­pontban, hogy befejezzék emberi pályafu­tásukat. Vannak mások, akik sikeresen túl­haladtak a válságos fokozaton, a lánc részére szóló „utolsó ítéleten”, de mégsem haladtak megfelelő gyorsasággal, hogy elérjék azt a színvonalat, ahonnan a hét ösvény nyílik. Ezek bár nem „bukottak”, nem értek el teljes sikert, és ezért szin­tén a következő láncra mennek át mint az ottani emberiség vezetői, midőn ez az em­beriség elérte azt a fokot, amelyen a tes­tek már eléggé fejlettek, hogy eszközül szolgálhassanak jövendő haladásukhoz. Ta­nulmányunkban találkozni fogunk ezekkel a különböző csoportokkal, és a most el­mondottak csak madártávlatból való szem­léletük, a részletek majd jobban megvilágítják ezt a kérdést. Egyedül csak az első láncban nem vettünk észre elmaradó­kat, akik kiestek volna a fejlődéséből. Voltak néhányan, akik nem érték el a célt, de ha volt is a láncnak „utolsó ítélet” napja, elmulasztottuk azt megfigyelni.


Minden egyes láncban a fejlődési hullám A-tól G-ig terjed, a bolygókat sor­ba felhasználja mint növekedésének meze­jét. Ezt az egyszeri körülhaladást egy fejlődési körnek nevezzük, és a hullámok hétszer mennek körül, míg a lánc élete befejeződik, és munkája teljes. Ezután az eredményeket összegyűjtik, beraktározzák, és mindezek képezik a magját a következő láncnak. Ebből kiveendők azok, akik pályafutásukat emberként befe­jezték és emberfeletti emberekké váltak, kiválasztatván arra, hogy más módon szolgáljanak, mint az elkövetkezendő lánc emberiségének vezetésében, s akik a hét ösvény közül egy másikra lépnek.


Az előzmények befejezéséül: A szellemi feletti fokon levő monádikus világban lakoznak az Isteni emanációk, Isten Fiai, akiknek testet kell ölteniük és az Ember Fiaivá válniuk az eljö­vendő Univerzumban. Mindvégig látják az Atya arculatát, és ők az embernek An­gyali hasonmásai. Ezt az Isteni Gyer­meket saját világában „Monádnak” nevezzük, „Egy”-ségnek. Ő az, akiről az első oldalon mondtuk: „halhatat­lan szellemmé alakulva az élet világában”. A Szellem az anyagba burkolt Monád, ennélfogva megnyilvánulásában háromszoros, mint Akarat, Bölcsesség és Tevékenység, lévén maga a Monád, miután a spirituális, intuícionális és mentális világok anyagának atomjait magáévá tette, amelyekből jövendő testeit fogja kialakítani. A Monádból bugyog fel az élet kiapadhatatlan forrása, a Szellem vagy maga a világegyetemben való megnyilvánulásába beburkolva. Amint uralkodni képes az alacsonyabb világokban levő anyag felett, mindig jobban és jobban képes lesz irányítani a fejlődés művét. Mindazokat a nagy alkalmakat, amelyek az ember sorsát meghatározzák, az Ő Akarata hozza létre, az Ő Bölcsessége irányítja, és az Ő Tevékenysége hajtja végre.





I. Fejezet


AZ ELSŐ ÉS MÁSODIK LÁNC

Most szemébe kell néznünk annak, ami gyakorlatilag az egyedüli nagy nehézség tanulmányunknak mindjárt a legelején, és ez Rendszerünk első és második lán­cának fejlődési ciklusai. Egy Mester mosolyogva mondta erre vonatkozóan: „Nos, látni képesek lesztek, de kétséges, mennyire tudjátok majd ért­hető nyelven leírni, úgy, hogy mások is megérthessék”. Az állapotok oly eltérőek mindattól, amit mi itt ismerünk: az ala­kok oly finomak, oly elvontak, oly vál­tozóak, az anyag annyira olyan, mint „az álmok anyaga”, hogy a látott dolgok tiszta elmondása úgyszólván lehetetlen. Mégis, bármennyire tökéletlen a leírás, valami leírást mégis meg kell próbálni, hogy a későbbi növekedést és kibontako­zást érthetővé tegyük. Akármilyen szegé­nyes is, mégis jobb, mint a semmi.


Igazi „kezdetet” nem lehet találni. Az élő dolgok végtelen láncolatában egy láncszemet lehet tanulmányozni, önmagá­ban meglehetősen tökéletesen, de az érc, amelyből az készült, valahol a föld mé­lyén szunnyadt, valamelyik bányából ás­ták ki, valamilyen kohóban olvasztották meg. Megdolgozták egy műhelyben, számos kéz munkálta meg, míg megjelent, mint egy láncnak a szeme. S ugyanez áll Rend­szerünkre is. Megelőző Rendszerek nél­kül ez sem létezhetne, mert magasabb la­kói nem itt kezdték fejlődésüket. Elé­gedjenek meg azzal, hogy az Istenség töredékeinek némelyike, örök Szelle­mek, akik másutt haladtak át, a lefelé haladó íven – beburkolván magukat a mindig sűrűsödő anyagba az elemi birodal­makon keresztül, és elérvén a legalacso­nyabb pontját –, ebben a láncban az ás­ványvilágban kezdik meg felfelé haladásukat, hosszú kibontakozásukat a fejlő­dő anyagban. Ebben a láncban voltunk mi, jelen Földünk emberisége, és ott tanultuk meg első fejlődési feladatun­kat abban az ásványvilágban. Ez az az öntudat, amit nyomon szándékozunk követ­ni ásványi életétől az első láncban, em­beri életéig a negyedikben. Mi magunkat, a földön levő emberiségnek részét, sok­kal könnyebben követhetjük nyomon, mint magunktól valami teljesen idegent. Mert ebben mi az örök emlékezetből csak fel­idézünk jeleneteket, amelyekben magunk is részt vettünk, amellyel elválaszt­hatatlanul össze vagyunk kapcsolva, s amelyet ennélfogva sokkal könnyebben elérhetünk.


Hét központot látni, amelyek az első láncot alkotják, ezek közül az első és a hetedik –mint már mondtuk – a spiri­tuális fokon vannak, (Nirvána) a máso­dik és a hatodik az intuícionálison (Buddhi), a harmadik és ötödik a maga­sabb értelmi, és a negyedik az alacso­nyabb értelmi fokon. Ezeket is a későbbi bolygók módjára A és G, B és F, C és E, valamint a ciklus fordulópontját D-vel jelöljük. A negyedik lánc első fejlődési körében, amely bizonyos mérték­ben durvább kiadása az első láncnak, a Titkos Tanításban idézett Okkult Magya­rázat azt mondja a Földről, hogy „Csíra volt a tér ölében”, s ez a hasonlat jut az ember eszébe. Ez a lánc a gondolat méhében levő eljövendő világok, azok a világok, melyek később fognak beleszület­ni a sűrű anyagba. Alig nevezhetjük eze­ket a központokat „bolygóknak”, mintegy fénylő központok ezek a tér tengerében, gyúpontjai a fénynek, amelyeken át a fény árad, a fénynek, és csak a fénynek való­di anyagából fonva, és mégis módosítva a rajta keresztül áramló fényáradat által. Olyanok, mint az örvény gyűrűi, de a gyű­rűk tiszta fényből vannak, s csak örvény­lésük és mozgásuk különbözősége által különböztethetők meg, amint az örvény is vízből van a víz közepette, de ezek az örvények fényből vannak a fény tengeré­ben. Mind az első, mind a hetedik köz­pont a spirituális anyagnak módosulásai, a hetedik a tökéletes kidolgozottsága a csak nagy vonásokban kialakított elsőnek, az isteni Művésznek a durva vázlat­ból kidolgozott kész festménye. Van itt egy emberiség is, dicső emberiség, vala­mely előző fejlődés eredménye, amely a­zért van itt, hogy tökéletesítse emberi útját ezen a láncon. (Lásd a IV. diagram első láncának jobboldali legfelső körét.) Itt minden lény leg­alsóbb rendű testét – minden fejlődési körben a negyedik bolygón – a mentális anyagból szerzi, amely a legsű­rűbb, amit e lánc adni képes. Az elé­rendő fokozat a láncon – amelynek si­kertelensége a következő láncon újraszületést eredményezne – az első a nagy Beavatások közül, vagy ami ennek megfelel. Ezen az első láncon – amennyire azt megláthatjuk – nincsenek olyanok, akik mint bukottak kiestek, és némelyek – ami a következő láncokban is állandóan előfordul – messze túlha­ladják a megszabott fokozatott. A hete­dik körben ennek az emberiségnek tag­jai, akik Beavatottakká válnak, az e­lőbb említett hét út valamelyikére lépnek.


Az Ego-ságnak összes fokozatai jelen vannak e láncon, de az alacsonyabb fokon levő anyagnak, amelyhez mi szokva vagyunk, a hiánya jelentős különb­séget tesz a fejlődési rendszerben, mely meglepi a megfigyelőt. Minden nemcsak „fent” indul el, de ott is ha­lad, mivel itt nincsen lent és nincse­nek „formák” sem a szó közönséges ér­telmében, csak életközpontok vannak, élő lények állandó alak nélkül. Nincse­nek fizikai és érzelmi világok, az első három bolygón még alacsonyabb ér­telmi világ sem, ahonnan az impulzu­sok felfelé áradhatnak, leszólítván a magasabbakat, hogy viszonzásul meglel­kesítsék és felhasználják az alacsonyabb világokban már létező formákat. Ily ténykedéshez a legközelebbi kísér­let a D bolygón történik, ahol az ál­latszerű gondolatformák felfelé irá­nyulnak, és a felettük lebegő finomabb központok figyelmét magukra vonják, erre több szellemi élet lüktet a köz­pontokban, és ezek horgonyt vetnek a gondolatformákban, meglelkesítik őket, és a gondolatformák emberiekké válnak.


Nehéz elkülöníteni az egymásra követ­kező fejlődési köröket, egyik a másikba látszik folyni, elmosódó tájképekhez ha­sonlóan,9 és csak a fénynek csekély elhalványodása és erősödése jelzi őket. A haladás igen lassú, az embernek eszé­be jut a hindu szentírások Satya Yugá­ja, ahol egy élet sok ezer éven át min­den nagyobb változás nélkül áll fenn.10 A lények igen lassan bontakoznak csak ki, amint a magnetizált fény sugarai hatnak rájuk. Hasonlít ez a terhesség­hez, a tojásban való növekedéshez, vagy egy a rügyben levő virágbimbóhoz. A lánc fő érdeke a Fénylők – Dévák vagy Angyalok – fejlődésében van, akik ren­desen ezen a magas fokon élnek, míg az alacsonyabb fejlődési vonalak aláren­delt szerepet látszanak játszani. Az emberiséget erősen befolyásolják ezek, többnyire a puszta jelenlétük által és az általuk okozott légkör folytán. Alkalomadtán látni lehet, hogy egy An­gyal úgy bánik egy emberi lénnyel, majd­nem mint egy játékszerrel vagy ölebbel. Az óriási angyali fejlődés az emberisé­get puszta jelenlétével segíti, a rezgé­sek, amelyeket ezek a dicső szellemek megindítanak, kihatással vannak az ala­csonyabb emberi típusokra, erősítik és élénkítik őket. Ha a láncot egy egészként tekintjük, azt látjuk, hogy az első sorban az Angyali Birodalom tere, és csak másodsorban az emberiségé, de ez talán mindig is így van, és csak mi­vel mi emberek vagyunk, azért tekintjük a világot annyira sajátságosan a magunk­énak.


A negyedik bolygón néha-néha látni egy Fénylőt, amint tudatosan van se­gítségére egy emberi lénynek, saját testéből visz át anyagot az emberébe, és így növeli ennek fogékonyságát és be­fogadó képességét. Ily segítők a Rupa Dévák – alakkal bíró angyalok – osztá­lyába tartoznak, akik rendszerint az al­só mentális világban élnek.


Ha ismét az ásványvilághoz fordulunk, azok között vagyunk, akik közül néme­lyek a Holdláncban, némelyek a Földláncban lesznek emberekké. Ezekben az ásványokban alvó tudatnak fokozatosan kell felébrednie, és hosszú állomásokon keresztül kibontakoznia emberi tudattá.


A növényvilág egy kissé éberebb, de még igen tompa és álmos, a rendes hala­dás ebből fogja a meglelkesítő tudatot a második lánc állatvilágába és a har­madik lánc embervilágba átvinni.


Egyelőre, míg kénytelenek vagyunk e­zekről a birodalmakról, mint ásvány- és növényvilágról beszélni, azok valójában puszta gondolatokból vannak alakítva. Ásványok és növények gondolatai a bennük al­vó Monádokkal, amelyek mintha felettük lebeg­nének, az életnek halvány rezdületeit küldvén le ezekbe a légies alakzatokba. Ezek a Moná­dok úgy látszik, kényszerítve vannak, hogy né­ha-néha figyelmet fordítsanak reájuk, érez­zenek és érzékeljenek rajtuk keresztül, midőn valami külső érintés álmos megmozdulásra készteti őket. Ezek a gondolatformák modellekként vannak jelen a hét lánc Uralkodójá­nak elméjében, benne élvén, meditációjának termékei, egy világa a gondolatoknak és esz­méknek. Látjuk, hogy a Monádok, akik valamely előző rendszerben megszerezték a permanens atomokat, s akik ezek felett a gondolatformák felett lebegnek, hozzájuk szegődnek és halvá­nyan tudatosak lesznek bennük és általuk. Bármily határozatlan ez a tudat, különbségek vannak benne, a legalacsonyabb fokot alig le­het tudatnak nevezni, az élet a típusok gon­dolatformáiban hasonló ahhoz, amit most föld­nek, sziklának, köveknek neveznénk. Az ezeket érintő Monádokról alig lehet mondani, hogy ál­taluk bármire is tudatosakká válnának, kivé­ve a nyomást, amiből az életnek egy tompa rezdülését nyerik, és a nyomásra bizonyos ellenállást mutatva, különböznek a kémiai ele­mekben levő Monádoktól érintetlen még tom­pább élettől, mely a nyomást sem érzékeli. A következő fokozatban a fémekre emlékeztető gondolatformákban a nyomás érzékelése erő­sebb, és az ellenállás vele szemben kissé határozottabb. Már majdnem egy kifelé való lö­kés iránti törekvés észlelhető, amely a kiter­jeszkedést okozó ellenhatás. Ha ez a tudat alatti ellenhatás különböző irányokban van meg, egy kristály gondolat-modellje alakul ki. Észrevettük, hogy midőn saját tudatunk volt az ásványban, csak a tudat alatti el­lenhatást éreztük, de távozván belőle, s megpróbálva, hogy az ellenhatást kívülről érezzük, tudatunkban mint határozatlan elégedetlenség alakult ki a nyomás folytán, és egy tompa, bosszús erőlködés az ellenállás­ra és ellenlökésre. „Egy elégedetlen fajtájú ásványnak érzem magam” – jegyezte meg egyikünk. Úgy látszik, a monádi élet kifeje­zést keresve, halvány nemtetszést érez en­nek meghiúsulásán, s ezt éreztük, midőn ki­jöttünk az ásványból, magunkban érezvén azt, amit tudatunknak azon részén éreztünk, mely abban az időben kívül volt a merev formán. Ha gyorsan előre pillantunk, láthatjuk, hogy a kristályokhoz kapcsolt Monádok nem lépnek be a következő láncban a növényi élet leg­alacsonyabb alakjaiba, hanem mindjárt a magasabbakba, és ezeken áthaladva a Holdlán­cot a közepén emlősökként érik el, itt in­dividualizálódnak, és ötödik körében emberekként születnek meg.


A megfigyelő számára egyike a legzavaróbb tényeknek az, hogy ezek az „ásványi gon­dolatok” nem mozdulatlanok, hanem mozgók. Egy domb, amelyet az ember szilárdnak vél, bukfencet vet vagy ellebeg, vagy megváltoz­tatja az alakját. Nincs szilárd talaj, csak egy állandóan változó tájkép. Nincs szükség erős hitre, hogy ezeket a hegyeket megmoz­dítsuk, megmozdulnak ők maguktól is.


Az első lánc végén mindazok az emberek, akik elérték a részükre meghatározott fokozatot – azt, ami, mint előbb mondtuk, az első Beavatásunknak felel meg – a hét ösvény egyikére vagy másikára léptek. Ezek közül egyik ahhoz a munkához vezet a második lán­con, amely a lánc emberisége részére szüksé­ges formák felépítéséből áll, hasonlóan ahhoz a szerephez, amelyet később Földünkön a Hold Urai játszottak.11 Ezeket Blavatsky­né „Asurák”-nak, azaz élőlényeknek nevezte. Később e kifejezés használatát olyan élőlé­nyekre korlátozták, akikben az intellektus volt kifejlődve, az érzelem azonban nem.


Azok, akik nem érték el ezt a fokot, beléptek a második láncba, éspedig saját to­vábbi fejlődésüknek megfelelő részébe12 a lánc közepén, és vezették emberiségét ennek a láncnak a végéig, elérték a felszabadulást és annak „Urai” között vannak. Néhányan ezek közül az „Urak” közül a harmadik láncban dol­goztak, emberiségének formáit építvén fel.13 A második lánc korai emberisége az elsőnek állatvilágából van véve, a második lánc állat­világa az elsőnek növényvilágából, míg a má­sodiknak növényvilága az elsőnek ásványvilá­gából jött. Az első lánc lefelé haladó ívén lévő három elemi birodalom hasonlóképpen ha­ladt át a második láncba, betöltvén az ásvány­világot, és kettőt ez elemi birodalmak közül, míg az első elemi birodalom a Logosz életének egy újabb impulzusából lett kiala­kítva.


A második láncban az anyagba való továb­bi leszállás folytán egy bolygó az érzelmi síkon van, mint asztrális bolygó, és a sűrűbb anyag a dolgokat kissé összefüggőbbé és job­ban felfoghatóbbá teszi. Így az A és G az intuíciós fokon, B és F a felső mentálison, C és E az alsó mentálison, és D az érzelmi fo­kozaton. Ezen a legalacsonyabb fokú bolygón a dolgok valamivel hasonlóbbak voltak azokhoz, amelyekhez mi szokva vagyunk, bár még igen különösek és idegenszerűek. Így a dolgok, amelyek a növények általános ismertető jeleit viselték, az állatok szabadságával mozogtak, bár láthatólag kevés vagy semmi érzékenységgel. Ezek nem rögzítődtek a fizikai anyaghoz, s ezért igen mozgékonyak. A fiatal emberiség itt közeli érintkezésben állt a Fénylőkkel, akik még uralkodtak a fejlődési területen, és az alakkal bíró és a Vágy-angyalok – Arupa Dévák és Kama Dévák – erősen, de legtöbb esetben nem szándékosan befolyásolták az emberi fejlődést. A szenvedély sokakban meg­mutatkozott, akiknek a D bolygón most már volt érzelmi testük, és csírái láthatók vol­tak az állatokban. Különbségek voltak észlel­hetők abban a képességben, hogy az angyalok által tudatosan és tudattalanul kiküldött rezgésekre feleljenek, de a változások csak igen fokozatosak voltak, és az előrehaladás nagyon lassú volt. Később, midőn az intuícionális öntudat kibontakozott, összeköttetés jött létre e rendszer és azon rendszer kö­zött, melynek most a Vénusz a fizikai bolygó­ja. Ez a rendszer egy lánccal előttünk van a fejlődésben, és néhányan innen jöttek a mi második láncunkra, de vajon ők a Vénusz emberi­ségéhez tartoztak, vagy a „vezérkar” tagjai voltak, nem tudjuk megmondani.


Az anyagnak nagy, gyönyörű színekben hullámzó felhői voltak észrevehető sajátos­ságok a D bolygón az első fejlődési körben. Ezek a következő körben sűrűbbé váltak, ra­gyogóbban színezettek, jobban reagálók a rez­gésekre, amelyek formákba alakították őket, de hogy növényibe vagy állatiba, azt nehéz meg­mondani. A munka nagy része a magasabb foko­zatokon történt, a finom anyagnak élettel va­ló megtelítése a jövő céljaira, ami az ala­csonyabb formákban csak kevés eredményt mu­tatott. Éppúgy, ahogy jelenleg az elemi esszen­ciát használják az érzelmi és értelmi testek felépítésére, akkor az alakkal bíró és Vágy-angyalok törekedtek arra, hogy ezeknek az anyagfelhőknek használata által tökéletesebben differenciálódjanak, és bennük éljenek. Alsíkról alsíkra jöttek le ezek a sűrűbb a­nyagba, de anélkül, hogy az emberi birodal­mat használták volna. Még a jelen időkben is egy Déva vagy angyal meglelkesíthet egy egész vidéket, és ily ténykedés igen általános volt akkor. Az érzelmi és alsóbb értelmi anyag alakította ezeknek az angyaloknak testét vál­tozóan és egymásba olvadóan, és előfordult, hogy növények, ásványok, sőt állatok permanens atomjai gyökeret verve ily angyaltestek­ben, növekedtek és fejlődtek. Az angyalok nem látszottak valami különös érdeklődéssel viseltetni irányukban, nem jobban, mint ahogy mi magunk érdeklődünk a bennünk levő mikrobák fejlődése iránt, itt-ott mégis mu­tatkozott némi érdeklődés egy állat iránt, és az ő visszaható képessége ily feltételek mellett rohamosan növekedett.


A második lánc növényvilágát tanulmá­nyozván – amelyben mi, akik most emberek vagyunk, a növényvilágban éltünk – a rája ható erők gyenge tudatosságát és a növekedés felé való bizonyos kényszerérzetét figyelhetjük meg. Némelyekben a növekedés kívánsá­ga volt meg, a növekedés iránti vágy, amint egyike a kutatóknak megjegyezte: „Megpróbá­lok virágozni”. Másokban a növekedés irányzatával szembeni gyenge ellenállás volt a jellemző, és egy más, önként választott irányban való halvány tapogatózás. Némelyek úgy látszottak, hogy megpróbálják, hogy mindazokat az erőket használják, amelyek érintkezésbe jutottak velük, és csírázó tudatukkal azt képzelték, hogy mindaz, ami körülöttük létezett, ő érettük volt. Némelyek megpróbál­ták, hogy abba az irányba törjenek, amely von­zotta őket, és nem járván sikerrel, bizonytalanul ingerlékennyé váltak. Megfigyeltek egyet, aki egy Dévának részét képezte, hogy így meg lett akadályozva, mivel a Déva ter­mészetszerűleg úgy rendezte a dolgokat, hogy az neki legyen megfelelő, és nem teste bár­mely alkotó elemének. Másfelől a növények homályos nézőpontjából az angyal eljárásai oly érthetetlenek voltak, mint az időjárás nekünk manapság, és gyakran éppoly kelle­metlen. A lánc vége felé a fejlettebb nö­vényekben egy kevés értelem is mutatkozott, ténylegesen egy csecsemő intelligenciáját érve el. Felismerték a kívülük létező álla­tokat, némelyek közelségét kedvelve, néme­lyektől húzódva. A több összetartozás irán­ti vágyódás is jelen volt, nyilván, mint a lefelé sűrűbb anyagba törekvő élet eredmé­nye, a sűrűbb színvonalak felé való leszál­lásért működő Akarat a Természetben. Az emo­cionális alakok, fizikai rögzítettség nél­kül igen változékonyak voltak, és hajlamosak bizonytalan, és célnélküli ide-oda hullámzás­ra.


E lánc hetedik fejlődési körének emberi­ségéből jelentős szám kiesett, mint elbukottak, akik túlságosan hátramaradottak, hogy megfele­lő formát találhassanak, s ezek később a har­madik, Holdláncra mentek, mint emberek. Mások elértek azt a fokozatot, amelyet most a har­madik Beavatás jelent, amely fokozat második lánc részére való eredménynek volt kijelölve, és a hét ösvény egyikére léptek, amelyek kö­zül az egyik, mint elébb mondtuk, a követ­kező láncon való munkához vezetett. Azok, akik nem buktak el, de nem érték el a teljes eredményt, tovább mentek a harmadik láncra, s az előbb elért foknak megfelelő fejlődési körben léptek oda be. Az állatvilágból a legelsők a második láncban individualizálód­tak, és emberi fejlődésüket a Holdláncban kezdték meg, igen gyorsan áthaladtak az a­lacsonyabb birodalmakon, és emberekké váltak. Ők vezették azután a fejlődést ezen a lán­con, amíg a már említett osztályok – először az elbukottak, azután akik nem érték el a teljes eredményt – be nem léptek a második láncból, és fokozatosan vezetőkké lettek. A második lánc növényvilágából a legelsők mint emlősök léptek be a Holdlánc állatvilágába, és pedig a lánc negyedik fejlődési körében, és nem haladtak át az infuzoriákon és az a­lacsonyabb állai típusokon, mint a halak és csúszómászók. A hátralévők az első fejlődé­si körben jöttek be, mint alacsonyabb típusú állatok. A második lánc ásványvilágának tuda­ta a Holdláncban ment át a növényvilágba, és az ásványvilágot a második lánc legmagasabb elemi birodalma töltötte be. Mint előbb, a legalacsonyabb elemi birodalmat a Logosz éle­tének új hulláma töltötte be.


Egy fontos elvet lehet itt megemlítenünk: A hét alsík mindegyike, amelyek egy síkot fel­építenek, ismét hétre oszlik. Így egy test, amíg alkatában az összes alsík anyagát tar­talmazza, aktivitást csak abban az alosztályban fog mutatni, amely annak a láncnak vagy fejlődési körnek felel meg, amelyet már kita­pasztalt, vagy amelyen való tapasztalata éppen folyamatban van. Az az ember, aki a második lánc második körében működik, érzelmi és ér­telmi testét mindegyik alsíknak csak első és második alosztályában lévő asztrális és men­tális anyagában lesz képes használni, a har­madik körben az elsőben, másodikban és harma­dikban is tudja használni, bár ami a harmadi­kat illeti, nem olyan tökéletesen, mint ahogyan azt meg fogja tenni, amikor a harmadik lánc harmadik körében lesz, és így tovább.


Így később a Földláncban az ember a második fejlődési körben mindegyik alsík első és második alosztályában, és rajta keresztül működött, és gyengén a harmadikban és negyedikben, mivel a negyedik láncban volt. Így bár az összes alsík anya­ga megvolt benne, csak a két alacsonyabb al­sík két alacsonyabb alosztálya volt tel­jesen aktív, és csak ezeken keresztül tudott a tudata tökéletesen működni. Csak a hetedik kör hetedik fajában lesz az ember birtokában annak a ragyogó testnek, amelynek minden ré­szecskéje önmagára reagálva fog rezegni, és még akkor sem oly tökéletesen, mint a későb­bi láncokban.




III. Fejezet


KEZDETI IDŐK A HOLDLÁNCON


A Holdláncon – amely harmadik a sorozat­ban – még mélyebb alámerülés történik az anyagba. A középső bolygó a fizikai síkon van, A és G a magasabb értelmi síkon, B és F az alsó értelmin, C és E az érzelmin, a D pedig a fizikain. Ez a középső bolygó, a legna­gyobb tevékenység színhelye a láncban, mint a Hold él még ma is, de a jelenlegi Hold csak az, ami megmaradt belőle, miután anyagának nagy részét elvesztette. Belső magva úgyszólván a külső burok elválása után, egy terjedelmében jóval megkisebbedett bolygó, a végső romlás felé vezető útján, holt tetem valójában.


A fejlődő tudatot követve, amit mint ás­ványokat láttunk az első láncon, növényeket a másodikon, az előretörő hullám taraját, amely magával visz bennünket, és a har­madik lánc kellős közepébe emlősökként lép be, a D bolygón, a Holdon találjuk meg, a lánc negyedik fejlődési körében. Ezek az emlősök különös teremtmények, kicsinyek, de igen tevékenyek, a legelőrehaladottabbak­nak közülük majomszerű alakjuk van, és óriási nagyokat ugranak. A negyedik kör teremtmé­nyei rendszerint először pikkelyes bőrűek, bőrük későbben a békáéhoz hasonló, azután a legelőrehaladottabb típusúak sörtéket fej­lesztenek ki, ami igen durva, érdes bundát képez. A légkör teljesen különbözik a je­lenlegitől, súlyos és fullasztó, emlékeztet a fojtó ködre, de úgy látszik, a Hold lakói­nak megfelelt. A tudatok, amiket követünk, kis emlősök testét veszik fel, hosszú test­tel és rövid lábakkal, keverékei a menyét­nek, monguznak és prérikutyáknak, rövid, csenevész farokkal, egészen idétlenek és töké­letlenek. Vörös szemük van, és barlangjaik sötétségében is látnak. Mikor kijönnek bar­langjaikból, hátsó lábaikra állnak, rövid, erős farkukkal mintegy háromlábat képezve, a fejüket szaglászva forgatják jobbra-balra. Ezek az állatok meglehetősen intelligensek, és a holdbeli állatok és emberek közötti vi­szony, legalább is a megfigyelt területen, sokkal barátságosabbnak látszik, mint föl­dünk emberei és vadállatai között. Ezek az állatok nincsenek megszelídítve, de nem fut­nak el az ember megjelenésekor. Más részek­ben, ahol az emberek egészen vadak, és meg­eszik ellenségeiket, ha foglyul ejtik őket, és megeszik az állatokat is, ha emberhúshoz nem juthatnak hozzá, a vadállatok félénkek, és menekülnek az ember szomszédságából.


Az állati élet ez első fokozata után változás jön létre, vagyis olyan teremtmé­nyek, melyek sokat tartózkodnak a fákon, kettős csuklótagozódású végtagokkal és pár­názott lábakkal, a lábak különösen átalakul­tak, a végtagokhoz derékszögben álló görbe karommal ellátott hüvelykszerű kinövéssel, hasonlóan a kakas sarkantyújához. Amint gyorsan haladtak az ágak alsó részein, ezt használták fel kapaszkodásra, míg a láb töb­bi részei használaton kívül álltak, de mi­kor a földön mozogtak, a talpon jártak, és a sarkantyú hátul állott el a talaj felett, és nem akadályozta a mozgást.


Más állatok sokkal magasabban fejlettek, mint ezek, és sokkal intelligensebbek, alak­jukban majomszerűek, állandóan az emberi te­lepülésekben éltek, és erősen vonzódtak az időszak embereihez, különböző módokon szol­gálva nekik. Ezek ennek a negyedik fejlődé­si kör D bolygóján individualizálódtak, és az E, F és G bolygókon emberi érzelmi és ér­telmi testeket fejlesztettek ki, míg a kauzá­lis test, bár teljesen ki van alakulva, csak kevés növekedést tüntetett fel. Ezek el fog­ják hagyni a Holdláncot a hetedik fejlődési kör közepén, mint majd látni fogjuk, és így a Holdláncon három fejlődési körön mennek át, mint emberek. Ezek között individualizálód­va, és egy kis közösségben élve megfigyelhetők voltak a jelenlegi Mesterek, Mars és Merkúr, akik most a Teozófiai Társulat vezetői, és akik a hatodik gyökérfaj Manuja és Boddhi­szattvája14 lesznek a Földön a Földlánc je­len negyedik fejlődési körében.


Az általunk követett állatok tudata a D bolygón viselt utolsó testük halála után rendszerint alvó volt a negyedik kör hátra­lévő részén, és az ötödik első három boly­góján. Hamar elvesztették érzelmi és kezdet­leges értelmi testüket a fizikai test halála után, s mivel kauzális testük nem volt, alva maradtak egy mennyországfélében, kellemes álmokkal a megnyilvánult világgal való érintkezés nélkül, mivel a közöttük és e vi­lágok között levő szakadék nem volt áthidal­va. A D bolygón az ötödik körben ismét tes­tekbe kényszerültek, és mint nagy majomsze­rű lények jelentek meg, egy szökéssel 40 láb távolságra ugorva, és örömükben hatalmasakat szökellve fel a levegőbe. E D bolygó negyedik fajának idejében megszelidítették őket, és mint uruk javainak őrzői és gyermekeiknek játszópajtásai tevékenykedtek sokban hason­lóan a hűséges házőrző kutyákhoz manapság, hátukon és karjaikon hordozva a gyermekeket, és mély vonzódást fejlesztve ki emberi gaz­dáik irányában. A gyermekek örömmel babráltak sűrű, lágy bundájukban, és gyönyörköd­tek őrzőik hatalmas szökelléseiben. A követ­kező jelenet tipikus ilyen lények individuali­zációjára.


Egy barlangban lakik egy Hold-ember feleségével és gyermekeivel, ezeket későbbi időkben Mars, Merkúr és Mahaguru Surya ne­vek alatt ismerjük.15


Az említett majomszerű lények egy cso­portja a kunyhó körül élt, és kutyahűséggel viseltettek gazdáik iránt. Közöttük látjuk Siriust, Heraklest, Alcyonet és Mizart, akik­nek – hogy felismerhessük őket – már most meg­adjuk jövendő neveiket, bár még nem emberek. Érzelmi és értelmi testeik gazdáik intelli­genciájának hatása alatt növekedtek, amint háziállataink testei fejlődnek jelenleg sa­ját intelligenciánk alatt. Sirius főleg Mer­kúr iránt érzett odaadást, Herakles Mars iránt, Alcyone és Mizár szenvedélyes vonzódással szolgálták a Mahagurut és Suryát.


Egy éjjel riadalom támad, a kunyhót va­dak veszik körül, saját szelídített állataik által támogatva, amelyek erősek és vadak és szőrbundás krokodilokra és gyíkokra hason­lítanak. A hűséges őrzők körülveszik gazdá­ik kunyhóját, és kétségbeesetten küzdenek érte. Mars előjön, és visszaveri az ostrom­lókat, olyan fegyvert használva, amely nekik nincs birtokukban, de amíg ő üldözi eze­ket, egy gyíkszerű teremtmény háta mögött a kunyhóba lopódzik, és megragadva a gyermek Suryát, elkezdi magával cipelni. Sirius ne­kiugrik, leüti, és a gyermeket Alcyonénak dobja, aki a kunyhó belsejébe viszi, míg Si­rius megtámadja a gyíkot, s kétségbeesett küzdelem után megöli, de maga is súlyosan megsebesülve eszméletlenül esik össze. Ez­alatt egy vadember Mars mögé lopódzik, és a fegyver közé veti magát, s így a szúrás teljes erővel mellét érve, haldokolva rogy össze. A vadak most minden irányban szerteszaladnak, és Mars érezve, hogy valami lezu­hant a háta mögött, megtorpan, és összeszed­ve magát, hátra fordul. Felismerve hűséges állati védelmezőjét, haldokló szolgája fö­lé hajol, és a fejét az ölébe veszi.


A szegény majom mélységes odaadással teli emeli fel szemeit gazdája arcához, és az oltalmazás iránti szenvedélyes vággyal teli szolgálat ténye lehívja a Monád Akarat­ aspektusának egy sugarát egy tüzes erőzuhatagban, és a majom a haldoklás pillanatában individualizálódik, és így mint ember hal meg.


Megsebesült majmunkat Siriust gyík el­lenfele alaposan helybenhagyta, de még élet­ben volt, mikor a kunyhóba vitték. Mint nyomorék roncs élt egy darabig, és csak nehe­zen vonszolta magát. Megható látni úrnője i­ránt való ragaszkodását, szemével követi minden mozdulatát. A gyermek Surya gyengéden ápolja őt, és majom társai, Alcyone és Mizar vannak körülötte. Intelligenciája, fokozato­san táplálva a szeretet által, megerősödik, mindaddig, míg az alacsonyabb értelem fel­érve feleletet kap a magasabbtól, és a kauzális test röviddel a halála előtt létre villan.


Alcyone és Mizar még tovább éltek egy darabig Sirius halála után, kiemelkedő jellemvonásuk a Mahaguru és Surya iránti kizáróla­gos odaadásuk volt, míg e tiszta tűzzel telt érzelmi test lehívja a feleletet a buddhi vi­lágból, és így érve el individualizációjukat, kimúlnak.


Ezek az esetek jó példák az individualizá­ció módjainak három nagy típusára,16 amelyek mindegyikében a magasabb élet leáradása, a hármas Szellem egy aspektusa, az Akarat, a Bölcsesség és a Tevékeny Intellektus által történik. A cselekvés felhatol, és lehívja az Akaratot, a szeretet a Bölcsességet, az érte­lem az Intellektust. Ez a három „Helyes Út”-­ja az individualizációnak. Más utak is van­nak, amelyeket szintén szemügyre fogunk ven­ni, ezeknek a sűrűbb anyagban való vissza­tükröződései, de ezek a „Helytelen Utak”, és sok szomorúsághoz vezetnek.


Ez időtől fogva az általunk különösen követett tudatok véglegesen emberiekké vál­tak, és ugyanazzal a kauzális testtel rendel­keznek még ma is. Ezek az E bolygón em­beri lényekként vannak jelen, de nem vesznek ha­tározott részt rendes életében. Halakhoz ha­sonlóan lebegnek légkörében, de még nem elég­gé előrehaladottak, hogy rendes tevékenysé­geiben osztozzanak. Az E bolygón levő érzel­mi testet egy kitöréshez hasonló jelenség alkotta a permanens érzelmi atom köré. Az újonnan individualizáltak nem születtek mint gyermekek e bolygó lakói közé, akik mellesleg megjegyezve nem voltak megnyerő külsejűek, igazi előrehaladásuk kezdetéről mint embe­ri lényeknek, nem lehet szó addig, míg el nem érték a D bolygót a hatodik körben. Bi­zonyos megállapodottság és haladás már megvan természetesen, az érzelmi testben, amely az E bolygó légkörében lebeg, az értel­mi testben, amely hasonlóképpen lebeg az F bolygó légkörében, és a kauzális testben, amely a G bolygó légkörében lebeg ugyanilyen módon. Ez a haladás megmutatkozik a hatodik kör A, B és C bolygóinak légkörén át való leszállásban, amelyekben a testek részére kivont anyag jobb fajtájú, és sokkal össze­függőbb. De amint mondtuk, a tényleges ha­ladás a D bolygón történik, ahol ismét fi­zikai anyagot vesznek fel.


Ennek az ötödik körnek előrehaladott állatai között, amelyek primitív emberi lények közelében éltek, vannak néhányan, ame­lyek érdeklődésünkre tarthatnak számot, mert később olyan típussá verődtek össze, amely az individualizáció módjainak hasonlóságán alapszik. Ezek az előbb említett „Helytelen Utak” egyikén individualiazálódtak. Ezek meg­próbálták az embert utánozni, akik között éltek, abból a célból, hogy felsőbbségre te­gyenek szert állattársaik között. Hiúsággal eltelve hivalkodtak, és folyvást „mutogatták magukat”. Majomszerű lények ezek, sokban ha­sonlóak az előbb megfigyeltekhez, de hatá­rozottan ügyesebbek és nagyobb képzelő vagy legalább is utánzó képességgel bírók, s úgy játszották meg az embert, mint a gyermekek játsszák, hogy ők felnőttek. Ők ezáltal az intenzív hiúsági érzet által individualizá­lódtak, amely az utánzó képességet abnormális fokig ösztönzi és az elkülönülés érzését okozza, az állat ébredő énjének kihangsúlyo­zását, míg az erőfeszítés, hogy a többiektől megkülönböztessék, feleletet hív le a maga­sabb fokokról, és az Ego kialakul. De az erő­feszítés, hogy társai fölé emelkedjék, min­den szeretet és csodálat nélkül a felettük álló iránt – hogy csak azért emelkedjen ki, hogy a többit lenézhesse –, nem járul hozzá ahhoz, hogy az állati szenvedélyek emberi érzelmekké változzanak át, és nem teremti meg az alapot az érzelmi és intellektuális ter­mészet jövendő harmonikus növekedéséhez. Az ilyenek önállóak, egocentrikusak, önelégül­tek, mindegyik csak magára gondol, az együtt­működés vagy közös célra való egyesülés min­den gondolata nélkül. Ha meghalnak az indi­vidualizáció után, a halál és újraszületés közötti időt átálmodják a hatodik kör D bolygóján, nagyon hasonlóan a már leírt indivi­dualizált állatokhoz, csak egy különbséggel, amely azonban rendkívül fontos a fejlődés irányaira. Ez a különbség az, hogy az előző esetekben az új emberi lények elméjüket sze­retettel rögzítették imádott gazdáikra a D bolygón, és érzelmeik így megerősödtek és tö­kéletesedtek, míg azok, akik hiúsággal indi­vidualizálódtak, csak önmagukra és saját ki­válóságukra irányították elméjüket, s ezért nem volt meg bennük a szeretetnek érzelmi nö­vekedése.


Az állatok második csoportja azon embe­ri lények iránt érzett csodálat folytán indi­vidualizálódott, akikkel érintkezésbe jutott, és szintén igyekezett utánozni őket, de nem mert túl akarják haladni társaikat, hanem mert az embereket fensőségesebbnek tekintik, és hasonlóak akarnak lenni hozzájuk. Nem é­reznek erős szeretetet irántuk, sem az őket szolgálás vágyát, de a sok tanulás irán­ti vágy és az engedelmesség iránti készség megvan bennük, amelyet az irántuk, mint felsőbb lények iránti csodálat vált ki. Gazdáik gyako­roltatják őket, először arra, hogy különböző ügyességeket vigyenek véghez, azután hogy kisebb szolgálatokat tegyenek nekik, s ezen a módon bizonyos, a gazdáikkal való együttmű­ködés érzetére tesznek szert. Arra töreksze­nek, hogy tetszenek nekik, hogy helyeslésüket elnyerjék, nem mintha különösebben szeretnék őket, hanem mivel az elnyert helyeslés ered­ményeként megengedett együttműködés közelebb hozza őket azon magasabbrendű lényekhez, akik­kel együtt dolgoznak. Midőn az intelligencia növekedése által individualizálódnak, az in­tellektus kész alávetni magát a fegyelemnek, az együttműködésnek, kész arra, hogy meglássa az egyesült erőfeszítés eredményeit, és az engedelmesség szükségességét. Közbenső léte­zésükbe magukkal viszik az egyesült munka és az alárendelés iránti készség érzetét, s ez nagy előnyükre szolgál a jövőben.


Egy másik típus igen szerencsétlen i­rányban fejlődik, és pedig a félelem által élesített és éberré tett elme útján. Állatok, amelyeket állandóan vadásznak élelemszerzés céljából, vagy amelyeket vad érzületű emberek birtokolnak, és gyakran kegyetlenül bánnak ve­lük, elérhetik az individualizációt a kegyet­lenségtől való megszabadulás iránti erőfeszí­tés folytán, azáltal, hogy állandóan terveket szőnek, hogyan meneküljenek az üldöző elől. Ezek ravaszságot, ügyességet és hasonló ké­pességeket fejlesztenek ki, a félelemből ere­dő eltorzított fajta ügyességet, sok gyanak­vással, bizalmatlansággal és bosszúvággyal. Midőn értelmük az emberrel való érintkezés­ben így megerősödött bizonyos fokig, bár a nem kívánatos irányban, individualizáció kö­vetkezik be. Egy esetben megfigyeltük, hogy egy lénynek a párját megölték, és ebben az esetben a gyűlöletnek és szenvedélyes bosszú­vágynak erős hulláma okozott individualizáci­ót. Egy másik esetben egy hiúzszerű állat az által az erős vágy által individualizálódott, hogy fájdalmat okozzon, mert ez hatalomérze­tet adott mások felett, és itt az ösztönzés ismét egy rosszindulatú emberi befolyás és példa volt. Az individualizáció és újraszü­letés közötti hosszú időt ezekben az esetekben eredményes megmenekülésekről, fortélyos bosszúállásokról, és olyanoknak okozott ke­gyetlenségekről szóló álmok töltik ki, akik utolsó állati életükben rosszul bántak velük. A szerencsétlen eredmény felelősséget vet arra, aki azt okozta, és kapcsolatot teremt a jövendő életekben. Nem lesz talán helyte­len, ha az ilyen individualizációkat mind koraiakként tekintjük, „túl korán vettek fel emberi alakot”. Ezeket a típusokat is­mét megtaláljuk a hatodik körben, amint új emberiségüket a rájuk vonatkozó individuali­zációs módszerek által meghatározott irányok­ban kidolgozzák. Úgy látszik, mintha három fajta individualizáció, amelyet a felülről való leáramlás okoz, volna a Tervben, és az alulról felfelé való erőszakolás módját az ember helytelen tettei hozzák létre.


Mielőtt ezeket és más típusú ismerőse­inket követnénk a hatodik kör D bolygóján folytatott életük során, vessünk egy pillan­tást a Holdlánc ötödik körének városaiban levő magasabb civilizációkra. Több közösség volt elszórva a bolygón, amelyek kimondottan primitív életet éltek. Némelyek a már emlí­tett kunyhókban, ezek szelídek, bár kevéssé fejlettek voltak, erőteljesen küzdöttek, ha megtámadták őket, míg mások vad állapotban éltek, összeférhetetlenek és állandóan há­borúskodnak, látszólag csupán a vérontás és kegyetlenség kedvéért. Ezeken a különböző közösségeken kívül, amelyek kisebbek-nagyob­bak, nomádok és földművelők voltak, léteztek még városokban élő civilizáltabb népek is, amelyek kereskedelmet folytattak, és meghatá­rozott kormányzatuk volt. Nem látszott sem­mi, amit ma nemzetnek neveznénk, egy város és egy jelentős, sokszor igen terjedelmes környék szétszórt falvakkal képezett államot, és ezek az államok változó egyezmé­nyeket kötöttek egymással a kereskedelem és közös védelem tárgyában.


A következő minta szolgálhat illusztrá­cióul. Az egyenlítőnek megfelelő hely köze­lében van egy nagy város – de inkább teme­tőhöz hasonlít –, nagy kiterjedésű megművelt földdel körülötte. A város elkülönített ré­szekre van építve, lakói néposztályának megfelelően. A szegényebbek nappal a házon kí­vül éltek, és csak éjjel vagy esőben bújtak a lapos tetők alá, amelyek a kelta sírokra em­lékeztetnek, s téglaalakú barlangokba vagy sziklákba vájt helyiségekbe vezettek. Ezek földalatti nyúlüregekhez hasonlítottak, hos­szan terültek el, és egymással összeköttetés­ben voltak, igazi labirintus. A bejárati ajtó két kisebb kövön nyugvó lapos kőből volt készítve. Ezeknek a helyiségeknek ezrei együtt egy tömegben két-két oldalát képezték egy körben futó útnak, és a városnak külső gyűrűjét alkották.


A magasabb néposztályok ezen a gyűrűn belül kupolás, épített házakban laktak. A házak magasabb szinten épültek, tágas és a homlokzaton levő terasszal, s kört formált, mint az út odalent. A kupolák rövid, erős oszlopokra voltak helyezve, mind kifaragva, s a faragások szépen előrehaladott civilizá­cióra mutattak. E kupolák nagy száma egy­máshoz csatlakozott az alacsonyabb szélén, és egy városközösség félét, mintegy övet alkotott, a felső szélén megint egy körbefutó terasszal. A város középpontja annak legma­gasabb része volt, s itt a házak maguk is ma­gasabbak, három kupolával, egyik a másik fö­lé emelkedve. A középsőnek öt kupolája van, egyik a másik tetején, mindegyik következő kisebb az alatta levőnél. A felsőket az egyik alaposzlop belsejében és a felső középső oszlop körül futó lépcsőkön lehet elérni. Úgy látszik, mintha ezek egy élő sziklaosz­lopból lennének kivésve. A legmagasabb kupo­lákban levegőről és világosságról nem gondos­kodtak. A legmagasabb kupolában egy függőágyszerű valami lóg a közepén, ez az imádkozó szoba. Úgy látszik, hogy az imádkozónak nem szabad érintenie a talajt az ima alatt.


Nyilvánvalóan ez a Hold legfejlettebb emberisége, akik később a Hold Urai lesznek, elérvén az Arhat fokozatot, a holdbeli fej­lődés kiszabott célját. Már civilizáltak, és az egyik szobában egy fiú írt valamit, ami tö­kéletesen megfejthetetlen volt számunkra.


A holdbeli emberiség közül azok, akik ebben a körben az Ösvényre léptek, a Lények egy magasztos csoportjával, azon idők Hierar­chiájával voltak összeköttetésben, akik a második láncról jöttek át, hogy segítsék a harmadik fejlődést. Ezek egy magas és gyakor­latilag hozzáférhetetlen hegységben laktak, de jelenlétüket felfogták az Ösvényen levők, és azon idők intelligens emberisége általá­ban tényként fogadta el. Tanítványaik, mi­dőn testen kívül voltak, elérték őket és al­kalmilag egyik-másikuk lejött a síkságra, és egy ideig az emberek között élt. A város központi házának lakói érintkezésben voltak velük, és a komoly elhatározást igénylő ügyek­ben befolyásuk alatt cselekedtek.






IV. Fejezet


A HATODIK KÖR A HOLDLÁNCON

Visszajöttünk a D bolygóra, de most a hatodik körbe és a mi egyéniesült állataink beleszületnek ebbe a körbe, mint egyszerű és primitív, de nem vad és állatias típusú emberek. Ezek szépsége nincs összhangban a mai szépségideálunkkal, hajuk érdes, ajkuk vastag, az orr vaskos, és a tövénél szé­les. Egy szigeten élnek, táplálékuk fogytán van, így Herakles első emberi életében fellép a színtérre, és harcba bocsátkozik egy másik vademberrel, egy nem kívánatos kinézésű állati hulla birtokáért. A harc a sziget­lakók között úgy látszik nem volt szokásos, és csak akkor fordult elő, ha táplálékhiány­ban volt, de gyakran került rá a sor, ami­kor időről-időre visszaverték a szárazföldi­ek beözönlését, mert ezek a vadak rendkívül kegyetlen emberevők, és ördögi kínzói voltak a szelíd szomszédoknak, akik őket a félelem tárgyának tekintették.


Ezek a kellemetlen szomszédok kezdetle­ges tutajokon átkeltek a tengerszoroson, el­özönlötték a szigetet, mindent elpusztítva, ahol csak jártak. A szigetlakók őket démonok­nak tekintették, mindamellett önvédelemből hevesen küzdöttek ellenük. A szigetlakók min­denkit megöltek, akik foglyul estek, de nem úgy, mint azt a szárazföldi vadak tették, akik kínozták az élőket, vagy a holtakat megették. Ezek a szárazföldiek azok közül valók, akik az ötödik körben félelem által egyéniesültek, és ezek között megismerjük Skorpiót, akinek ellenségeskedése Heraklessel a jövő életekben, amely annyira szembeötlő, valószí­nűleg itt vette kezdetét, mert már ebben a nagyon kezdetleges, egymással szemben álló néptörzsben voltak, és dühösen harcoltak egy­más ellen.


Heraklesnek ebben a közösségben töltött második életében Skorpió egy támadást veze­tett a szigeten lakó törzsek ellen – erről még később lesz szó – és Herakles részt vett abban a felszabadításban, amely hazatérésükkor megtámadta a vadakat, és sikerült neki tönkretenni őket, és megmentett egy sokkal fejlettebb típusú sebesült foglyot, akit visszatartottak azért, hogy kínozzák.


Ugyanabban az időben a szigetlakók kö­zött találjuk Siriust, valamint Alcyonet és Mizart, akik látszólag nem voltak valami kü­lönös rokonságban azonfelül, amely bármely életben, mint személyes vonzalom kialakul. Az élet közös és az emberek szabad életet élnek. A halál és újraszületés közötti idő nagyon rövid, csak néhány év, és a mi vadja­ink ugyanabban a közösségben születnek újra. A második élet javulást mutat, kívülről jön segítség fejlődésük meggyorsítására.


Egy idegen érkezik a szigetlakók közé, egy sokkal magasabb típusú és élénk, vilá­goskék arcbőrű ember, nem mint a piszkos-­barna szigetlakók, akik kíváncsian és cso­dálkozva gyűltek köré. Azért jött, hogy ci­vilizálja a szigetlakókat, akik szelídek és tanulékonyak voltak, és hogy bekebelezze ő­ket abba a birodalomba, melynek fővárosából jött. Azzal kezdi, hogy néhány dologgal cso­dálkozásba ejti őket. Egy gyümölcs héjából készült tálba vizet tesz, a zsebéből kivesz egy kicsi, magszerű golyót, és beejti a vízbe, az tüzet fog, néhány elszáradt levelet meg­gyújt, és ezek rögtön lángra lobbannak. Ez az első tűz, amit a vadak láttak, akik szétfut­nak, és felmásznak a fákra, ahonnan megriadt szemekkel bámulnak le erre a különösen ugrál­ni látszó teremtményre. Lassanként lecsalo­gatja őket, félénken közelednek, mivel látják, hogy semmi bántalom nem éri őket, és mivel hogy a tűz éjszaka kellemes, elhatározzák, hogy ő egy isten, és elkezdik imádni őt, va­lamint a tüzet.


Befolyása kezd megerősödni, azonkívül megtanítja őket a föld megművelésére, egy kaktuszféle főzeléket termesztenek, piros levele van, és valamilyen a kenyérgyökérhez hasonló földalatti gumót termel. Felvágja a kövér szárakat és leveleket, a napon megszárítja azokat, és megmutatja nekik, hogyan kell abból jó sűrű levest készíteni. A szár gerin­cének belsejében egy kis nyílgyökér van, azt kinyomva, nedve nyers, édes cukrot ad.


Herakles és Sirius jó barátságot kötnek, és az ő esetlen, tudatlan módjukon vitatkoz­nak az idegen eljárásain, és mindketten nagy vonzalmat éreznek iránta.


Időközben a szárazföldi vadak egy része a törzsük telepéhez egy kis távolságnyira élő törzset megtámadott, a férfiak legtöbb­jét leölték, egynéhányat az asszonyokkal és gyermekekkel együtt fogságba vitték, és az idősebb nőket leöldösték, a gyermekeket meg csupán valami élvezetes tápláléknak tekintet­ték, és úgy cipelték őket, mint az állatokat. Egy sebesült szökevény érkezett a hírrel a faluba, és könyörgött a harcos férfiaknak, mentsék meg a szerencsétlen foglyokat. Herak­les egy csoporttal elindult, nem idegenkedve egy kis verekedéstől, lecsaptak a vadakra, amikor azok el voltak tompulva az élvezetektől, sikeresen megsemmisítve az egész csoportot, Skorpió kivételével, aki éppen távol volt. Egy kunyhóban egy sebesült embert találtak, testszínéről szemmel látható volt, hogy ugyan­ahhoz a fajhoz tartozik, mint az idegen, aki a szigetre jött, és aki úgy látszott, elő volt készítve a kínzáshoz, hogy azután lakomát csapjanak a maradványaiból. Felsegítették egy lándzsákból keresztberakott hordágyra – amennyiben ezeket a hosszú, hegyes botokat lándzsáknak lehet nevezni –, két vagy három megszabadított fogollyal és néhány életben ­maradt fiatal nővel együtt visszatértek a szigetre.


A megszabadított, súlyos sebe dacára, ö­römteljes kiáltással üdvözölte az idegent, aki ugyanabból a városból való szeretett ba­rátja volt, és az idegen sátrába fektették. Ott ő nagyon jól érezte magát, és elmondta, hogy küldték a tengerparton lakó vad törzs elpusztítására, de csapatát körülzárták, és teljesen megsemmisítették, őt magát, néhány tisztet és embert élve foglyul ejtettek. A­zokat rettenetes kínzások között megölték, de őt egy ideig hagyták, hogy erőt nyerjen, mert túl gyenge volt arra, hogy kibírjon egy hosszantartó, a vadakat mulattató kínzást, és így menekült meg. Herakles kutyahűséggel ápolta őt az ő egyszerű módján, és órákon át ült, és figyelte, amint a két barát – Mars és Merkúr – beszélgettek egy előtte teljesen ismeretlen nyelven. Merkúr némiképp orvos volt, és ápolása alatt barátja gyorsan javult, se­be begyógyult, és ereje visszatért.


Merkúr befolyására a nép egy kissé több műveltséget kapott, és mikor Mars meggyógyult, elhatározta, hogy visszatér a városba, Merkúr azonban azt határozta, hogy egy rövid ideig még a hálás törzsnél marad, akit ő nevelt. Egy expedíciót küldött Mars kíséretéül a ve­szélyes tengerszoroson át, ahol az emberevő vadak laktak, egy kis őrség egészen a városig kísérte. Herakles ragaszkodott ahhoz, hogy a szolgája legyen, s nem akarta elhagyni őt. Visszatérésekor nagy öröm volt a városban, mert az emberek már halottnak hitték, serege elpusztulásának híre, és az, hogy ő is alig menekült meg, nagyon felizgatta, és indulatba hozta őket, és haladéktalanul egy új expedíci­ót szerveztek meg. A város határozottan civilizált volt, a jobb negyedekben nagy és csi­nos házakkal és számtalan üzlettel. Sok há­ziállat volt ott, néhányat vontatásra vagy lovaglásra használtak. Kereskedést folytattak más városokkal, csatornarendszereik voltak, melyek a várost nagy távolságokkal kötötték össze. A város negyedekre volt osztva. Kü­lönböző osztályok különböző részekben laktak, a központban lakó emberek határozottan magasrendű típusúak és kék arcbőrűek voltak. Az uralkodó és az ő legmagasabb előkelőségei érintkezésben voltak egy elkülönítve élő és mások számára hozzáférhetetlen embercsoport­tal. Ezek az emberek, akiknek némelyikét később mint a Hold Urait ismerjük meg, tanít­ványai voltak még magasztosabb lényeknek, a­kik túlról, egy másik szférából jöttek.


Néhánynak a Hold emberiségéből sikerült az Arhat beavatáson túl haladnia, és e fel­jebbvalóik nyilvánvalóan olyan emberiségből valók, akik sokkal magasabb fokot értek el. Ezektől a város uralkodója – mely város székhelye volt egy nagy birodalomnak – parancsot kapott a tengerparti vadak kipusztítására. Az expedíciót, amely ellenállha­tatlanul erős volt, Viráj vezette – aki úgy nézett ki, mint egy észak-amerikai indián – és alvezére Mars volt. A szegényesen felszerelt és fegyelmezetlen vadak ellen ez nem volt nagy kockázat, és azokat teljesen megsemmi­sítették. Skorpió megint főnöke volt egy csa­patnak, és az utolsó emberig kétségbeesetten küzdött. Herakles mint szolga követte Marsot, mellette harcolt, és mikor vége volt a csatá­nak, elhatározták, hogy áttelepítik a sziget­ről az engedelmes vadakat a szárazföldre, és bekebelezték őket a birodalom egy gyarmatá­nak. Sirius és Herakles kölcsönös örömükre újra találkoztak, örömük képességükhöz viszonyítva éppen olyan nagy volt, mint Mars és Merkúr mélyebb öröme az ő magasabb szín­vonalukon. Merkúr átvitte a népet a száraz­földre, és ott mint földművelőket telepítette le őket, azután Mars visszatért a városba. Herakles rábeszélte Siriust – aki nem vona­kodott –, hogy kísérje el őket. Így mindketten a város lakói lettek, és igen magas kort értek el, mindegyik tántoríthatatlanul ragasz­kodott a saját gazdájához, akikre úgy néztek fel, mintha istenek lettek volna, akik egy isteni fajhoz tartoznak, és mindenhatóak.


A vadak kiirtását végrehajtották, bár olyan parancsnak engedelmeskedtek, amelyet senki sem szegett meg, úgy tekintették a katonák, sőt a tisztek legtöbbje is, mint csupán egy részét egy politikai hódítás tervének, mely a birodalom határainak kiszélesítését célozza. Ezek a törzsek útban álltak, és ezért kellett megszabadulni tőlük.


De a magasabb szempontból azt látjuk, hogy ezek a vadak elérték azt a legmagasabb fokot, mely fölé már a Holdláncon fejlődni képtelenek lennének, nem álltak rendelkezés­re olyan testek, melyek az ő alacsony fejlő­dési fokuknak megfeleltek volna. Ennélfogva vagy meghaltak, vagy megölték őket, ezek már nem születtek újra, hanem az alvás egy bizonyos állapotába mentek át. Sok ilyen hasonlóan alacsony típusú test semmisült meg földrengés, katasztrófák által, amelyek egész földrészeket taroltak le, és a föld népessége nagyon lecsökkent. Ez volt az „ítéletnapja” a Holdláncon, a szétválasztá­sa azoknak, akik hasznavehetők voltak azok­tól, akik hasznavehetetlenné váltak a lánc továbbfejlődésében. Ettől az időtől kezdve minden arra irányult, hogy azokat, akik meg­maradtak, a lehető leggyorsabban előrevigye. A megmaradt népesség előkészítése volt egy következő láncon való fejlődésre. Erről az időről meg kell jegyezni, hogy az év körül­belül olyan hosszú, mint napjainkban. A bolygónak a naphoz való viszonya hasonló volt, csak a konstellációra nézve volt kü­lönböző. A Merkúr által részben civilizált törzs megmenekült ebből a kiválasztásból. A városban pedig Herakles és Sirius, Mars és Merkúr háznépével és cselédeivel17 együtt szintén a vezetőkhöz való ragaszkodásuknál fogva, átléptek az elválasztó vonalon.


Beházasodtak – ha ezt a kifejezést használhatjuk az ekkor szokásos laza kapcso­latokra – a város lakosságának alsóbb osztá­lyába, és egyik inkarnáció a másikat követte az akkori idők civilizáltabb népének alacso­nyabb osztályaiban. A haladás igen csekély volt, mivel az értelem igen szegényes, és a fejlődés nagyon lassú volt. Sirius egyik szü­letésében megfigyelték, amint egy kis szatócs volt, üzlete 10 láb széles lyuk volt, ahol különféle dolgokat árult. Heraklest 12 élet­tel később látták, amint egy mezőn dolgozó nő volt, eléggé fejlett ahhoz, hogy megfőzze patkányait, melyet egyéb ennivaló híján elevenen is megettek, egy csomó fivérrel, mint férjjel, Capellával, Pindarral, Beatrixszal, Luteciával. A nők ebben az időben nagyon kü­lönösek, a többférjűség általános volt. Na­gyon sok élettel később már javulás látható, a fentnevezett csoport tagjai már nem voltak ennyire primitívek, és mások jöttek közéjük, de ezek csak nagyon kis munkások, üzlet­emberek és földművelők voltak, és ezek a Hol­don sem mentek sokkal e fokozat fölé.


Egyik életben, melyet megfigyeltünk, a különös földművelési eljárás vonta magára a figyelmünket. Sirius felesége volt egy kis földművesnek, akinek alkalmazottai voltak. Az aratás oly rémes volt, mint a lidércnyomás. A legtöbb növényzet ahhoz a fajtához tarto­zott, amit mi a gombák családjának ismerünk, csak óriási és idomtalan. Voltak olyan fák, melyek egy év alatt igen magasra nőttek és félig állatszerűek voltak. A levágott ágak a favágók köré csavarodtak, mint a kígyók, haldoklás közben összezsugorodva. Vérhez hasonló nedv ömlött ki a balta csapásai alatt, a fa szövete húsos volt. A fa húsevő volt, és növekedése alatt, ha egy állat meg­érintette, megragadta azt, és mint polip kö­réje tekerődzött ágaival, és azt szárazra szívta. Ennek a termésnek a learatását igen veszélyes dolognak tartották, és csak nagyon erős és ügyes emberek vettek részt abban. Miután a fát levágták, hagyták, hogy a fel­darabolt ágak kimúljanak, azután, mikor min­den mozgás megszűnt, a héját lehúzták és kidolgozták, mint a bőrt, a húsát pedig megfőzték és megették.


A növényzetnek nagy része – amit nekünk növényeknek kell neveznünk – félig növényi és félig állati volt, egyiknek nagy ernyősze­rű teteje volt, közepén egy nyílással, mely fogazattal volt ellátva. Ez ki tudott nyílni, mint egy száj, előre hajolt ezzel a kiálló állkapoccsal, lelógatta egészen a föld fölé, és amely állat ezt megérintette, megfogta és a két fél bezárult előtte, mire a szár kiegyenesedett, és az összezárult felek újra kialakították az esernyő külsejét, míg a benne levő állatot szárazra szívta.


Ezeket a növényeket akkor vágták le, mikor az állkapcsok fent zárva voltak, és a szükséges ügyesség abból állt, hogy idejében elugorjon, amint a tető hirtelen lefelé hajolt, hogy a támadót megragadja. A rovarvilág igen kiterjedt és óriási volt, és nagyrészt táplálékul szolgált a húsevő fáknak. Némely ro­var két láb hosszú és félelmetes külsejű volt, a lakosság iszonyodott tőlük. A házakat négyszögletűre építették, és nagy udvarokat zártak velük körül, melyet erős háló borított be, és mikor a nagy rovarok ideje volt, a gyermekeknek nem volt szabad e bekerített helyről kimenni.


Azok, akik az ötödik körben hiúság ál­tal egyéniesültek, nagyrészt városok lakos­ságában születtek, és életről-életre hajlamo­sak voltak arra, hogy összeseregeljenek ízléseik hasonlósága és mások megvetése folytán, bár az uralkodó gyarlóságuk, a hiúság nagyon sok egyenetlenségét és gyakran megismétlődő szakadásokat okozott.


Az elkülönülés nagyon elhatalmasodott, a mentális test nem kívánatos módon megerősödött, és mindinkább burokká vált, mely másokat ki­zárt. Az érzelmi test, amint az állati szen­vedélyeket elnyomták, elvesztette hatalmát, mert az állati szenvedélyeket elsorvasztották kemény és hideg aszketizmussal, ahelyett, hogy emberi érzelmekké változtatták volna azokat. A nemi szenvedélyt pl. kiölték, ahelyett, hogy átváltoztatták volna szeretetté. Az eredmény az volt, hogy ezeknek születésről-születésre mind kevesebb érzelmük volt, és fizikailag közeledtek a nem-nélküliség felé, és amíg egyéniségük igen magas fokra fejlődött, ugyan ez a fejlődés folytonos egyenetlenséghez és láz­adáshoz vezetett. Közösségeket alakítottak, de ezek széthullottak újra, mert senki sem enge­delmeskedett, mindenki vezetni akart.


Néhányan a sokkal magasabban fejlett em­berek közül megkísérelték, hogy segítsenek rajtuk, vagy vezessék őket, de ez féltékenység és harag kitörésére vezetett, mert úgy értel­mezték, hogy lekicsinyelni és elnyomni akar­ják őket. A gőg mindjobban és jobban növeke­dett, könyörület nélkül és lelkiismeret nél­kül hideggé és számítókká váltak.


Midőn az élethullám átömlött az érzelmi anyagból álló ötödik bolygóra, ott csak rö­vid ideig maradtak tevékenyek, mivel az ér­zelmi test eltörpült mindaddig, míg egészen elsatnyult, és a hatodik bolygón a mentális test megkeményedett, és elvesztette rugalmasságát, ami végül különös elcsonkult hatást keltett, és semmi esetre sem volt vonzó. Furcsa módon emlékeztetett ez egy olyan emberre, aki tér­den alul elvesztette a lábát, és nadrágját fel­varrta a csonkra.


Az a típus, amely a megelőző körben a bá­mulat által egyéniesült, és engedelmes és tanu­lékony volt, szintén főképpen a városi népes­ségbe igyekezett jönni, kialakítva ott elő­ször a jobb munkásosztályt, azután az alacso­nyabb középosztályon keresztül a felsőbbe e­melkedett fel, és intelligenciáját meglehető­sen nagymértékben fejlesztette ki.


Mentesek voltak az előző típus szertelen gőgjétől – attól a gőgtől, mely sötét naranccsal színezte aurájukat –, és inkább tiszta ragyogó aranysárga színt mutattak. Nem voltak mentesek az érzelmektől, de érzelmeik, bár együttműködésre és náluknál bölcsebbek irán­ti engedelmességre vezette őket, mégis inkább önző volt, semmint szeretetteljes. Világosan látták, hogy az együttműködés több eredményt hoz a versengésnél, és ők inkább a saját elő­nyükért működtek együtt, semmint azért, hogy másoknak boldogságot szerezzenek. Sokkal in­telligensebbek voltak, mint azok az emberek, akiknek pályafutását eddig különösen figyelem­mel kísértük, rendszeretetük és fegyelmezett­ségük meggyorsította fejlődésüket. De azt a benyomást keltették, hogy mentális testeikben (tisztán meglátva azt, hogy mi szolgált saját előnyükre) azokat a tulajdonságokat fejlesz­tették ki, amelyeknek érzelmi testükben kellett volna gyökerezni, a szereteten és oda­adáson alapulva, és ezek által táplálva. En­nélfogva az érzelmi testük nem volt kellő­képpen kifejlődve, bár nem volt úgy elsat­nyulva, mint az előzően említett típusban. De az E bolygón való tartózkodás hasznában ők csak kevéssé részesültek, míg az F boly­gón figyelemreméltón tökéletesítették men­tális testüket.


Az E, F, és G bolygók voltak a leghasz­nosabbak azon egók csoportjai számára, akik a három „Igaz út” egyikén egyéniesültek, és ennélfogva kiegyensúlyozottan fejlődtek, nem olyan egyoldalúan, mint azok, akik helytelen módokon egyéniesültek, ami az intelligenciát illeti. Végtére is ezek az Egók később kény­szerültek az érzelmeket kifejleszteni, ame­lyeket a korábbi időkben elnyomtak vagy el­hanyagoltak. Az idők folyamán minden képességet teljesen ki kell fejleszteni, és ha a fejlődés óriási folyamát tekintjük a tudat­lanságtól a mindentudásig, a haladás vagy módszer minden fokon elveszti azt a mérhetet­len fontosságát, amit mi a közelség és tu­datlanságunk ködén keresztül csak homályosan látunk.


Amint ez a három bolygó a hatodik kör emelkedő pályáján egymásután tevékennyé vált, az előrehaladottabb Egók igen nagy érzelmi és értelmi haladást tettek. Mivel csak azok testesülnek meg rajtuk, akik átmentek a kritikus korszakon, a Holdlánc „ítélet­napján”, ezek nem voltak reménytelen kés­lekedők, mint koloncok a fejlődésben; a növekedés állandó és gyorsabb volt, mint az­ előtt. Mikor a körnek már vége volt, megkez­dődött az előkészítés az utolsó, a hetedik kör kivételes állapotának megteremtésére, melynek tartama alatt a Holdláncnak összes lakosait és anyagának egy részét átvitték utódára, vagyis arra a láncra, amelynek a mi Földünk a negyedik vagy központi bolygó­ja.






V. Fejezet



A HETEDIK KÖR A HOLDLÁNCON

Egy láncon a hetedik kör különbözik a megelőző köröktől, amennyiben bolygói egyik a másik után, az elporladáshoz vezető úton, átmennek egy nyugalmi állapotba, amikor lakói utoljára elhagyják azokat. Midőn minden egyes bolygó végső elhagyásának időszaka elérkezik, amennyiben lakói alkalmasak a láncon a továbbfejlődésre, mint a további körökben, átmennek a legközelebbi bolygóra, mi­alatt a többiek, akik számára a későbbi bolygó körülményei nem alkalmasak, midőn el­hagyják a bolygót, elhagyják a láncot is, és visszamaradnak egy alant vázolt állapotban várva egy újra testet-öltést a következő lán­con.


Ekképpen az elhagyások áradata ebben a körben minden bolygótól – kivéve azokat, akik elérték az arhati fokot – kettéválik, és néhányan, mint rendesen, a sorrendben legkö­zelebbi bolygóra mentek, mások időközben egy óceánon vitorláztak egy távolabbi lánc part­ja felé.


Általában az ember csak akkor hagyhatja el szabadon a láncot – hacsak nem esik az ideig-óráig tartó reménytelenségbe – ha a láncon fejlődő emberiség számára kijelölt fokozatot elérte. A Holdláncon ez a foko­zat – amint azt már láttuk – egyenlő volt az­zal, amit most a negyedik, vagy arhati beava­tásnak nevezünk. De legnagyobb meglepetésünk­re, úgy találtuk, hogy a hetedik körben a kivándorló csoportok elhagyták az A, B és C bolygókat, míg a D bolygó népességének nagy tömege akkor hagyta el végleg a Holdláncot, amikor az élethullám elindult onnan, hogy tovább hömpölyögjön az E bolygóra. Aránylag csak egy kis mennyiség maradt hátra, hogy folytassa fejlődését a három megmaradt bolygón, és ezek közül is végül sokan eltávoztak a láncról, midőn mindegyik bolygó tétlenség­be esett.


Úgy tűnik fel, hogy a hetedik körben az a hatalmas lény, akinek „a Lánc Manuja” címet adták, az emberiséget és az élőlények alacsonyabb formáit, melyek azon fejlődtek, a gondjaiba vette.


A lánc Mag-Manuja az ő messzire kiter­jedő aurájába gyűjtötte a lánc fejlődésének mindezeket az eredményeit, átszállította azo­kat a „láncok közötti” szférába, a haldokló lánc lakóinak nirvánájába, önmagában táplál­va azokat, és végül a megjelölt időben átadta azokat a következő lánc Gyökér-Manujának, aki folytatva a Mag-Manu tervét, kijelölte az időt és helyet, ahol azokat bevezette az ő birodalmába.


A Holdlánc Mag-Manujának úgy látszik, ó­riási terve volt, amely szerint csoportosítot­ta a hold-teremtményeket legutolsó haláluk után, egészen határozott módon osztályokba, alosztályokba és azok alosztályaiba osz­totta őket, látszólagosan valamilyenféle magnetizálással. Ez különleges rezgéssebességeket indított, és azokat az embereket, akik ilyen rezgésarány alatt legjobban működ­tek, együvé csoportosította, másokat, akik más rezgéssebesség alatt működtek legjobban, azokat hasonlóképpen csoportosította, és így tovább, mikor ő megszámlálhatatlan óriási tömegeket kezelt a D bolygón.


Úgy látszik, ezek a csoportok önműködően képződtek a D bolygó mennyei világában, mint ahogy egy rezgő korongon figurák kép­ződnek zenei hang hatása alatt. De a három korábbi bolygón sokkal könnyebben megkülön­böztethetők az elválasztások, és egy magas tisztviselő kiküld embereket, nyilvánvalóan egy meghatározott terv szerint cselekedve. A Mag-Manut ebben a gigantikus kísérletében sok nagy lény segített, akik teljesítették az utasításait, és az egész óriási tervet egy kimondhatatlan benyomást keltő rendben és elkerülhetetlenséggel dolgozták ki. Ő lát­szólag többek között kiválasztja a legköze­lebbi lánc tisztviselőit, azokat, akik a fej­lődés hosszú folyamán megelőzték társaikat, és a különböző körökben és fajokban Mesterek, Manuk és Bodhiszattvák lettek.


Ő nyilvánvalóan többet választ ki, mint amire szükség van, mint ahogy a kertész több növényt választ ki a különleges termesztésre.


Ez a választás legtöbbnyire – ha nem valamennyi – a D bolygón történt, amire még visszatérünk, ha elértük ezt a világot. Egye­lőre meg akarjuk szemlélni az A, B, és C bolygókat. A Holdlánc A bolygóján látjuk, hogy az emberiség egy részét nem helyezték el a B bolygóra, de kényszerítve voltak el­hagyni a láncot, mert nem tudtak rajta to­vább fejlődni. A nagy Tisztviselő, akinek gondjaira volt bízva a bolygó vezetése, nem volt képes némelyüket olyan módon fejlesz­teni, mint ahogy ő kívánta. A tény az, hogy némelyik emberanyag túlságos merev volt a további fejlődésre, és így eltávolította őket, amikor a bolygón már vége volt az életnek. Ez a hajórakomány, ahogy mi nevezzük, szám szerint nem volt nagy, narancsszínű aurával bíró bará­tainkból állt, akik olyan fokra emelték mentális testüket, amelyen azok a Holdláncon már nem tudtak fejlődni, kivéve a rosszindu­latúakat. Úgy bezárkóztak mentális burkaikba, és úgy elszárították érzelmi testeik csíráját, hogy nem tudtak biztosan tovább leszállni, azonkívül ők sokkal dölyfösebbek voltak, sem­hogy ezt kívánták volna. A kauzális testek nem eleven kiterjedő formák, hanem merev burkok, és hogyha átengedték volna őket a B bolygóra, ez csak az alsóbb értelmi testük végzetes meg­keményedését jelentette volna. Nagyon okosak, de teljesen önzőek, és egy időre elvágták magu­kat a további fejlődéstől, kivéve egy olyan haladást, mely ártalmas volna.


A Tisztviselő láthatólag elégedetlen e­zekkel a narancsszínű emberekkel, és mindent elkövet, hogy eltávolítsa őket. Előretekintve látjuk, hogy találkozunk velük Atlantisz­ban, mint a „Fekete Arc Urai”, és mint a „Fekete Istent tisztelők” papjai, a Fehér Uralkodó elleni vezérek, és így tovább. Idő­közben ezek visszamaradnak a lánc-közötti szférában, egocentrikusan, mint mindig.


Az előbb említett emberek csoportja, akik­nek aurája a fegyelmezett értelem aranysárga színét mutatja, a lánc többi lakójával együtt átment a B bolygóra, beleértve azokat is, a­kik az A bolygón elérték az Arhat fokozatát, és akik a B bolygón Adeptusok lettek.


A B bolygóról az aranysárga csoportot behajózták, mivel ők szintén nem kielégítően táplálták az érzelmi oldalukat arra, hogy a C bolygón meglehetősen kifejlett érzelmi test kialakulását lehetővé tegyék. Az enge­delmességre való hajlandóságuk a narancsszí­nű embereknél kedvezőbb jövőt alakított ki a számukra, és újra találkozunk velük Atlantisz­ban, mint a fehér templom papjaival, ahol foko­zatosan jó típusú érzelmi testeket alakítanak ki.


Mindkét első hajórakomány belép a földi fejlődés negyedik körébe, mivel túlságosan előrehaladottak arra, hogy a korábbi fokoza­tokban részt vegyenek. Úgy látszik, hogy min­den bolygón szükséges azoknak a tulajdonsá­goknak kifejlesztése, amelyeknek teljes kife­jeződéséhez szükségük lesz a következő bolygó anyagából való testre. Így a mi sárga népünk nem tudott tovább menni, ezért be kellett ő­ket hajózni a lánc-közötti szférába. Egynéhá­nyan azok közül, akik elérték az Arhat fokot és kifejlesztették az értelem és érzelem magasabb fokát, és akiknek nem volt tovább szükséges a Holdláncon fejlődniük, eltávoz­tak a C bolygóról, és a szokásos hét ösvény egyikén hagyták el azt.


Ezeknek egyik csoportja különösen érde­kel bennünket, mert ők alkották a Hold Urai csoportjának egy részét, azt a csoportot, ame­lyet Barhisad Pitriknek nevez a Titkos Tanítás, akik felügyeltek a mi Földláncunkon a for­mák fejlődésére. Elhagyva a C bolygót, abba a régióba mentek, amelyben a Földlánc alakult ki, és később csatlakoztak hozzá mások, akik szintén erre a munkára szentelték magukat. A Földlánc A bolygója akkor kezdett kialakul­ni, amikor az élethullám elhagyta a Holdlánc A bolygóját. Egy bolygó szelleme, ha azon a bolygón az élet véget ért, újra inkarnálódik, és úgyszólván magával viszi az életet a leg­közelebbi lánc megfelelő bolygójára. A boly­gó elhagyása után annak lakóinak sokáig kell várniuk, míg az új otthonuk elkészül, bár en­nek az otthonnak elkészítése akkor kezdődik, amikor az első bolygót a szelleme elhagyja, és az kihal, míg belép egy új életciklusba, és egy új bolygó kezd kialakulni körülötte. An­gyalok (Dévák) irányítása alatt felépülnek a molekulák, az emberiségről még egyáltalában szó sincs.


A bolygó szelleme minden valószínűség szerint a Déváknak ehhez az osztályához tarto­zik, és ennek tagjai végrehajtják a bolygó fel­építésének munkáját a rendszeren keresztül. A LOGOSZ-ból kiindult nagy élethullám ilyen Dé­vák közvetítésével építi fel az atomokat egy rendszerben, majd molekulák épülnek, majd a sejtek, és így tovább.


Az élő teremtmények élősdiekhez hasonlí­tanak a Föld Szellemének felszínén, és ő nem törődik velük, és valószínűleg nincs tudatá­ban ezeknek létezésének, habár kissé érzi ő­ket, ha azok nagyon mélyre ásnak.


Azok az Arhatok, akik elhagyták a Hold­lánc C bolygóját, azt az ösvényt választották, amely a Földlánchoz vezetett, s átmentek – a­mint mondtuk – abba a régióba, melyben a Földlánc A bolygója alakult. Ez az első ele­mi birodalommal kezdődött, amely felfelé áradt a bolygó központjából – a harmadik LOGOSZ mű­helyéből –, mint ahogy a víz felszökik az arté­zi fúrásból, és szétömlik a láthatár minden irá­nyába. A Lótusz szívéből jött, mint ahogy a nedv jön fel a levélből.


A Hold Urai ezen a fokon nem vettek tevé­keny részt, de úgy látszott, nézői voltak az új világ felépítésének. Aenokkal később hozzá­juk csatlakoztak a Holdlánc G bolygójáról va­ló Hold Urainak néhánya, és ezek csinálták az A bolygón az eredeti formákat, odaadva an­nak erre a célra a saját Chhaya-jukat vagy Árnyékukat – mint ahogy azt a Titkos Tanítás mondja –, és azután jöttek az Életek, és egymás­után elfoglalták a formákat.


A B és C bolygók hasonlóan voltak felépít­ve a saját szellemeik körül, amint ezek később elhagyták a holdi elődeiket. A mi fizikai Föl­dünk akkor alakult ki, mikor a lakók elhagyták a Holdláncot a D bolygóról, és a bolygó szelleme elhagyta a Holdat. A Hold akkor elkezdett szétporladni, és állagának egy igen nagy része átmegy a Föld felépítésére. Mikor a lakók kezdték végleg elhagyni a Holdat, a Földlánc A, B, és C bolygói már kialakultak, de a D bolygó, a mi Földünk, nem tudott mes­szire jutni kialakulásában, amíg a Holdlán­con a vele egynemű D bolygó, a Hold meg nem halt.


A csoportok – amelyek amint mondtuk, kis számúak voltak – elhagyták a láncot, a­mint láttuk, az A és B bolygóról. Ezek olyan emberek voltak, akik megkíséreltek előretör­ni az értelmiségben, de akik az ötödik körben egyéniesültek. Azok az Arhatok, akik a C bolygót elhagyták, a negyedik körbe, egy vá­ros népessége köré egyéniesültek, és ekképp o­lyan civilizációba kerültek, ahol az őket kö­rülvevő sokkal magasabb fejlettségű nép gyors növekedésre ösztönözte őket. Készen arra, hogy megragadják ennek az állapotnak az előnyét, világos, hogy az ő fejlődésükben mint álla­tok a megelőző láncon, egy sokkal magasabb pontot kellett elérniük, mint azoknak, akik ugyanabban a láncban primitív vidéki te­rületen egyéniesültek.


Úgy látszik, mintha egy lánc emberisége csak akkor tudna haladni, és az Ösvényre lépni, ha azon a láncon az állatok egyéniesülése gyakorlatilag megszűnt, és csak ha a jövő­ben az egyéniesülés kivételes okokból fordul elő. Ha az emberi birodalom kapuja az álla­tok elől becsapódik, akkor az Ösvény kapuja megnyílik az emberiség előtt.


Amint láttuk, azok csoportja, amelyek az A, B és C bolygóról elhagyták a láncot, csak kis számúak voltak, és mindegyik bolygó népességének tömege a szokott módon átment a következő gömbre. Ámde a D bolygón nagyon megváltoztak a dolgok. Itt a népesség mérhe­tetlen tömege, mikor a bolygó halálának idő­szaka elérkezett, fizikai testüknek utolsó elhagyása után, nem voltak előkészítve az E bolygóra való átszállításra, hanem beha­józták őket a láncközi szférába, a Hold Nir­vánába, ahol megvárták a számukra elkészített új láncra való átszállításukat. Ha összehasonlítjuk az egyéb csoportoknak a végtelen óceánon útnak indított hajórakományát, akkor lát­juk, hogy egy óriási hajóraj van útnak indít­va ugyanazon az óceánon. A hajóraj általában elhagyja a Holdat, és csak kisszámú népes­ség marad vissza félretéve, akik később kitűnő okokból az E, F és G bolygókat kis csoportok­ban hagyják el, és ezek, hogy az előbbi hason­latunkkal éljünk, csupán hajórakományok.


Az Egók csoportja, amelyet mint a Hold a­lacsonyabb emberiségének példányait követtünk, a D bolygón a haladás határozott jelét mu­tatja. A kauzális test határozottan körvonala­zott, a magasabb értelem sokkal fejlettebb és a vezetők iránti tisztelet sokkal mélységesebb és alaposabb, a szenvedély helyett most egy megállapodott érzelemmé vált, és ez az ő leginkább ­megkülönböztető jellemvonásuk. Ennek a cso­portnak a „Szolgák” nevet adhattuk, mert ha­bár az ösztön még vak és féltudatos, mégis most életüknek ez az uralkodó motívuma, hogy szolgáljanak, és tetszésüket nyerjék el azok­nak a magasabbrendű embereknek, akiknek szen­telték magukat. Ha előre tekintünk, látjuk, hogy ez marad az ő jellegzetességük a földön töltendő életeik hosszú során keresztül, és sok göröngyös úttörő munkát végeznek a jövőben. Szeretik a feljebbvalóikat, és készek szót fogad­ni nekik „gáncsoskodás és haladék nélkül”.


Ebben a körben egy jellegzetes változás állt elő a fizikai testüket illetően, ezek most ragyogó kékek az előbbi piszkos-barna szín helyett. A holdbeli utolsó testet öltése­ik alatt fizikai testben összekerültek, és sok átrendezés történik az azelőtti figyelemremél­tó időkön át. Az Egók csoportja közötti kap­csolatok megerősödését az mozdítja elő, hogy közösségekbe születnek újra, és igen nagy ré­szük valójában a „Hasadások az idő fátyolá­ban” című könyv szereplőinek legtöbbje, itt jelenik meg, és valószínűnek látszik, hogy a fennmaradó rész, ha képesek volnánk felismer­ni őket, későbbi barátaink között volnának, mivel ezek mint szolgák készen állnak meg­tenni, bármit mondanak nekik, és menni, bár­hová küldik is őket. Ez a magasabb életnek egy kis leáradása jelöli meg őket, amely az intuitív anyag egy szálának kis kiterjedését okozza, összekötve az intuitív és permanens atomot és egy kissé kiszélesíti azt, mint kis tölcsért, amely fent szélesebb, mint lent. Az értelmesebb emberek nagy része ná­luk nem mutatja ezt fel, és ez összefüggésben van a szolgálat vágyának csírájával, ami hi­ányzik azokból a máskülönben sokkal hala­dottabb emberekből. Ez a csoport magában fog­lal sok típust, és nem áll, amint azt elvár­nánk, egy sugárhoz vagy temperamentumhoz tartozó emberekből. Vannak köztük olyanok, akik a három helyes mód bármelyikén egyénie­sültek az akarat, bölcsesség és tevékeny értelem aspektusai által, melyek mindegyi­két egy feljebbvaló iránti odaadás ösztönöz­te cselekvésre. Az egyéniesülés módszere a csoporton belül csupán mint az elrendeződés egy oka szerepel, és befolyásolja a halál és újraszületés közötti időszak hosszát, de nincs hatással a szolgálatra való készség jellegzetességeire. Befolyásolja a kauzális test rezgéssebességét, mely kauzális test a különbö­ző esetekben szolgálás megkísérlése által a­lakul ki: 1. odaadó cselekedet által, 2. tiszta odaadás fellobbanása által és 3. a megérteni és méltányolni akaró odaadás által. A kauzális test tényleges kialakulása mindig hirtelen, villanásszerűen jön létre, de a megelőző körülmények különbözőek és befolyá­solják az így kialakult test rezgéssebessé­gét. A fizikai test áldozata az Akaratot hívja le, és a szellemi anyagban lüktetést hoz létre. Az odaadás, amely az érzelmi test működése, a Bölcsességet hívja le, és lüktetést hoz létre az intuíciós anyagban, az alsóbb elme tevékenysége lehívja a tevékeny Értel­met, és lüktetést hoz létre a mentális anyag­ban. Úgy fogjuk találni, hogy ezek a különb­ségek a mi szolgáló csoportunkat kettéoszt­ják, az első kettő egy alcsoportot alkot a születések között átlag 700 évi időközökkel, a harmadik egy másik csoportot alkot, átlag 1200 évi időközökkel. Ez a különbség nyilvánvaló lesz a Földláncon a fejlődésnek egy e­lőbbre haladott fokán, és a két alcsoport a negyedik körben éri el a Földet 400.000 év­nyi időközzel közöttük, nyilvánvalóan terv szerint, hogy egy bizonyos időszakban együtt szülessenek meg, amikor együttes szolgálata­ikra szükség lesz. Ilyen pontos még részle­teiben is a Nagy Terv. Ez az elosztás nincs befolyással a Mesterek és tanítványai közöt­ti viszonyra, mivel mindkét Mesternek, akik a hatodik gyökérfaj Manuja és Boddhiszattvája lesznek, a tanítványait megtalálhatjuk mindkét alcsoportban. Ilyképpen a szolgálás vágyának csírája, amelyet a magasabb tekinté­lyek látnak, az ismertetőjele ennek az egész csoportnak, és az egyéniesülési különbségek, amelyek a születés és újraszületés közötti időre befolyással vannak, kettéosztják a csoportot.18 Ennek a csoportnak élén áll­nak sokan azok közül, akiket mi jelenleg Mesterekként ismerünk, és magasan felettük van­nak azok, akik már akkor Arhatok voltak, akik az alattuk levőknek átadják a még sokkal ma­gasztosabb lényektől kapott parancsokat. A faj Manuja – a bolygó hetedik fajában va­gyunk – a megbízott, és engedelmeskedik a Mag-­Manu parancsainak, és keresztül viszi a tervét, aki az óriási népesség átszállítására vonat­kozó előkészületeket irányítja. Az előrehaladott emberek némelyike sejti, hogy nagy vál­tozások vannak előkészülőben, de ezek a vál­tozások bár messze menőek, túl lassúak arra, hogy magukra vonják a figyelmet. Néhányan együttműködnek öntudatlanul bár, de hatható­san, abban a hiedelemben, hogy a saját nagy terveiket viszik keresztül. Itt van például egy ember, aki egy ideális közösséget forgat az eszében, és aki összegyűjt egy csomó em­bert azért, hogy azt megalapítsa. Megkísérli, hogy egy Mesternek, aki holdbéli Arhat, a tet­szését magára vonja. Az emberek vonzódnak hozzá, köréje sereglenek, és így egy közös célú, határozott csoportot alakítanak, ilyképpen szolgálva a Nagy Tervet. Mi, a mi alacsony színvonalunkon úgy tekintünk fel az Arhatok­ra és a még magasabbakra, mint istenekre és a magunk igen alázatos módján iparkodunk teljesíteni kívánságaiknak minden legkisebb meg­nyilvánulását, amit csak fel tudunk fogni. A szolgáknak ez a csoportja, amint utoljára kihalnak, miután a D bolygó elérte a meg­kívánt színvonalat, újból összesereglik a mentális világban, vagyis a mennyországban, és tagjai óriási időn keresztül ott maradnak a mennyországban, mindig maguk előtt szeretteik­nek képével, nevezetesen azoknak az előreha­ladottabb Egók képeivel, akik iránt kü­lönös odaadással viseltetnek. Ez az elraga­dott odaadás az, ami annyira segíti fejlődé­süket, és kifejleszti magasabb tulajdonságai­kat úgy, hogy később fogékonyabbak azok iránt a befolyások iránt, amelyek a láncközi szférákban hatnak rájuk. Az Egóknak ahhoz az ál­talános tömegéhez tartoznak, amelyeket H. P. Blavatsky „Szoláris Pitriknek”, A. P. Sinnett pe­dig „első osztályú Pitriknek” nevez. Más óri­ási tömegek is elérik a mentális világot – sen­ki sem születik újra, aki egy bizonyos meg­határozott színvonalat el nem ért, ami úgy ­látszik, abban állt, hogy birtokában volt egy teljesen kialakult kauzális testnek – és nagy csoportokra oszlanak annak az előbb em­lített hatalmas magnetikus erőnek hatása alatt, amit a Mag-Manu sugároz le rájuk.


Amint különböző feszültségű húrok külön­böző hangokra válaszolnak, úgy reagálnak e­zeknek az embereknek kauzális testei az ő álta­la megpendített akkordra – és amint mondtuk, senki sincs itt, kivéve azokat, akiknek kauzális teste már teljesen kialakult –, és így tör­ténik a kiválasztásuk. Azok, akik ugyanazon bolygó-uralkodó által fejlődnek, különböző csoportokba vonzódnak, barátok különböző cso­portokba kerülnek, úgy látszik, semmiféle rendes kapcsolat nem számít. Az Egókat gépi­esen választják ki, és ezek mindegyike a sa­ját helyén van, csakúgy, mint egy embertömeg, amely a váróteremben a saját vonatjának érke­zését várja, ebben az esetben, hogy előbbi hasonlatunkat használjuk, saját hajójukat vár­ják.


Különösen két hajórakományt figyeltünk meg, mivel magunk is hozzájuk tartozunk: az egyik magában foglalta a jövendő Manut és Boddhiszattvát, azokat, akik most Chohanok és Mesterek, és velük sokat azokból a szol­gákból, akik most tanítványok, vagy ehhez a színvonalhoz közelednek. Mindezek látszólag az életek közti 700 éves átlagú alcsoporthoz tartoztak. Egy másik „hajórakomány” magában foglalt sokat, akik most Mesterek és tanítvá­nyok, és a „Hasadékok az idő fátylában” című könyvben említett személyeknek körülbelül fe­lét, mindezek pedig az 1200 éves átlagú al­csoporthoz tartoznak. Ez a két hajórakomány tartalmazta nagy részét, mondhatnánk valamennyi­ét azoknak, akik majdan a Mennyei Embert fog­ják alkotni, és ezek akkor ebbe a két alcso­portba oszlottak.


Vaivasvata Manut és a je­lenlegi Boddhiszattvát láttuk együtt a D bolygón, de továbbmentek a Holdlánc magasabb bolygóira. Ez a nagy tömeg magában foglalja: 1. Az előbb említett szolgákat, ez egy külön­böző fokon levő, nagyon vegyes társaság, melyet egy közös jellemvonás egyesít. 2. A ma­gas fejlődésű Egóknak egy nagy csoportját, akik az Ösvényhez közelednek, ennélfogva szolgák ők is, de túlságosan fejlettek arra, hogy az előbbi csoportba soroljuk őket, és akik nincsenek még elég közel az Ösvényhez arra, hogy azt elérjék a lánc még hátralévő életében. 3. Egy óriási csoport na­gyon jó embert, akik nem kívánnak szolgálni, ezért még nem fordultak az Ösvény felé, és akik Atlantisz népességének a jó korszakban a zömét fogják képezni. 4. Egy kicsiny, de figyelemreméltó Egó-csoportot, melyet a ma­gas fejlettségű értelmi erő közös jellemvoná­sa egyesít, jövendőbeli lángeszek ezek, jellemre és erkölcsre nézve különbözők, az egész csoport határozottan vezérszerepre van hivatva a jövőben, de nem szentelik magukat szolgálatra, és nem fordulnak az Ösvény felé. Azután van még három igen nagy csoport: 5. Jó, gyakran vallásos emberek, kereskedők, ka­tonák, stb. meglehetősen okosak, egocentrikusak, főképp saját fejlődésükre és előrehaladásukra gondolnak, nem tudnak semmit az Ösvényről, és ezért nem is vágyakoznak utána. 6. Kis­polgárias, mindennapi, gyenge, ez igen nagy csoport, melynek típusát az elnevezése telje­sen kifejezi. 7. Fejletlen, jóakaratú, a­lacsony műveltségű népség, a legalacsonyabb osztály, amelynek teljesen kialakult kauzális teste van.


Ezek mind a Hold mennyországában vannak, a lánc közötti szférába való elszállításukat várva. Amint nagy rázkódások elkezdik a Hol­dat repesztgetni, amelyek megelőzik burkának szétbomlását, más típusok is belépnek ebbe a világba. A Szoláris Pitrik vagy Első osztályú Pitrik igen jelentékeny mennyisége – akik további haladásra képesek a lánc többi boly­góin, ahol ismét találkozni fogunk velük – átjönnek a mennyországba, hogy megvárják át­szállításukat az E bolygóra, amikor majd rájuk kerül a sor.


Eme első osztályú Pitrik alatt jön az Egóknak egy óriási osztálya, akik még nem alakították ki teljesen kauzális testüket, ezeket Sinnet „másodosztályú Pitriknek” nevezi. Az Egó és az alsóbb elme összekötésére egy háló­szerű szövevény alakult, amely jellegzetessége miatt a „kosárfonat” nevet kapta. Ezeknek a zöme, amikor a Hold teljes feloszlásához kö­zeledik, utoljára hagyja el a testét a Hold­láncon, és összesereglik az érzelmi világban. Itt álomba merülnek, mert nem tudnak működni. Amikor a Holdnak ez az érzelmi világa lakhatatlanná válik, elveszítik érzelmi testei­ket, és önmagukba fordultan maradnak, mint a virághagymák, amelyek egy más országba való behajózásukat várják, hogy kellő időben át­szállítsák őket a láncközi szférába, ahol korszakokon keresztül aludni fognak, amíg a Földlánc harmadik körében növekedésüknek al­kalmas tere nyílik. Van azonban egynéhány „kosárfonat”, amelyik képességet mutat a Holdláncon a továbbfejlődésre, ezek át fognak menni a magasabb bolygókra, amikor azok műkö­désbe jönnek, és ott kialakítják kauzális testüket, így elérve a Szoláris, vagy első osztályú Pitriket.


Az állatok feletti utolsó osztály az „állatemberek” osztálya, akiket H. P. Blavats­ky első osztályú Hold-Pitriknek, Sinnett pe­dig harmadik osztályú Pitriknek nevez. Ezek megkülönböztethetők finom anyagszálak által, amelyek a csíraszerű Egót összekötik a de­rengő alsó elmével, ezek a „kosárfonathoz” hasonlóan összegyűlnek az érzelmi világban, amikor utoljára hagyják el testüket a Holdon, és öntudatlanok maradnak a mentális világban. Ezeket kellő időben elszállítják, és aeonokon keresztül alszanak, míg végül elérik a Föld­láncot, és elkezdik az A bolygón a felépí­tés hosszú munkáját, feldolgozva magukat min­den birodalmon át egészen az emberiig, azu­tán emberiek maradnak a kör következő bolygó­in, és a következő körökön keresztül. Ezeknek a „vonalaknak” némelyike – ahogyan megkülön­böztetésül nevezhetjük őket – szintén vissza­marad, amikor a tömeg elszállítódik, és ezeket további fejlődés céljából átküldik az E bolygóra, ahol „kosárfonatokká” lesznek, ily­képpen csatlakozva a felettük volt osztályhoz.


Mindeddig a holdbeli emberiség különböző osztályainak sorsát követtük. Egy részük, a tunyák, kiestek a hatodik körben, és „függő­ben” maradtak, amíg a következő lánc továb­bi fejlődésüknek alkalmas teret nyújtott. Néhányan, a narancsszínűk, elhagyták az A bolygót a hetedik körben. Néhányan, az aranysárgák, a B bolygóról mentek el. Néhány Arhat az A, B és C bolygót hagyta el, és néhányuk átment a C boly­góról az alakulóban levő Földláncra. Azután látjuk azt az osztályt, amelyik a D bolygót hagyta el, azok, akiknek teljesen kialakult kauzális testük volt. Azután a „kosárfonatok”, valamint a „vonalak”. Akik ott maradtak, a­zok átmentek az E, F, és G bolygókra. Né­hányuk akkor hagyta el ezeket a bolygókat, ami­kor azt a fejlődést, amelyre képesek voltak, megtették. Így ment el sok „kosárfonat”, magasabb ­osztályú Pitri és Arhat mindegyik bolygóról. Az állatok legtöbbje a láncközi Nirvánába ment – szabályszerű Noé bárkája – néhányat, amelyek képesek voltak „állatemberekké” vál­ni, átvitték a későbbi bolygóra.


Ezeknek a kauzális testek különbözőségének döntő oka abban a fokban rejlik, amelyen az egyéniesülés megtörtént. Az állati birodalom alsóbb részeiben nagyon sok állat tartozik egy és ugyanazon csoportlélekhez, ez a szám azonban abban az arányban fogy, amint az embe­riséghez közelednek, míg az állatok magasabb osztályaiban alig tíz vagy húsz tartozik egy csoportlélekhez. Az emberrel való érintkezés az aránylag alacsony fokon hozhat létre egyénie­sülést. Ha az állat, mondjuk egy kutya, hosszú időn keresztül érintkezésben volt emberekkel, és egy kis tízes vagy húszas csoportnak a tag­ja, akkor egyéniesülésekor teljes kauzális test alakul ki. Ha körülbelül százan vannak egy csoportban – a pásztorkutya fokán – a kosár­fonatú kauzális test alakulna ki, ha pedig több százan volnának egy csoportban – pária kutyák, mint Konstantinápolyban vagy Indiában – kau­zális testét az összekötő vonalak jeleznék. Ezek a fokok a növényvilágbeli hasonló különbsé­gekre emlékeztetnek: a növényvilág magasabb fejlettségű tagjai egyenesen az emlősállatok birodalmába mennek át.


A tisztességes, szelíd állatból nem lesz kegyetlen és állatias vadember, hanem csupán kellemes primitív ember. Az egyes birodalmak átnyúlnak egymásba, és egy igazán kedves állat kellemesebb társ lehet némely emberi lénynél.


Egyes lények esetleg rövidebb ideig ma­radnak az állati fokon, és hosszabb ideig az emberin, vagy megfordítva. Úgy látszik, hogy valójában az nem játszik nagy szerepet, mivel végül is mindig „odajutnak”, csakúgy, mint a mennyei világban töltött rövidebb vagy hosszabb idő a haladásnak ugyanazt a fokát ered­ményezi az emberek között.


Valószínűleg tisztán emberi balgaság az, ami elhiteti velünk, hogy kellemesebb ember­társaink között egy bizonyos időben a legjobb­nak lenni, és hogy inkább szerettünk volna Banyan-fa vagy tölgyfa lenni, mint egy moszki­tófelhő, inkább egy pompás vadászkutya, mint emberevő vad.


De térjünk vissza. Úgy látszik, az E, F és G bolygókat, mint valamilyen meleghá­zakat használták különös tenyészetekre, hogy némelyeket arra képesítsenek, hogy elérjék az Ösvényt vagy az Arhatságot, akik nem tud­ták elérni azt a D bolygón, bár jó úton vol­tak feléje, és hogy megengedjék néhányuk­nak, akik egy magasabb fokhoz közeledtek, hogy abba belépjenek. Ezek inkább központok voltak, mint bolygók. Népességük csekély volt, mivel az emberiség és állatvilág zömét beha­józták a D bolygóról, és még tovább megfo­gyasztották azáltal, hogy fokozatosan elküld­ték a hajórakományokat mindegyik bolygóról, a­mint az nyugalmi állapotba ment át. Az E bolygóról való hajórakomány állt: egyesek­ből, akik már az Ösvényen voltak, és ott let­tek Arhatok, néhány „kosárfonatúból”, a­kik befejezték a kauzális testüket, és néhány vo­nalból, aki kosárfonat lett. Amikor ezek el­hagyták az E bolygót, a hátramaradó népes­séget, amely az arhati színvonal alatt levők­ből állt, és kibírta a további gyorsított nevelés feszültségét, átvitték az F boly­góra.


Azok, akik elmentek, bementek a lánc-kö­zötti Nirvánába, és ott kiválogatták őket azokba az osztályokba, amelyeket elértek úgy, amint külön bélyeggel ellátott elkésett leveleket halomba raknak aszerint, hogy hová tartoznak. Hasonló folyamatot észleltünk az F bolygón, és mélységesen érdekes volt ész­revenni, hogy Gautama Buddha Urunk és Maitre­ya Urunk azok között voltak, akik mind az E, mind az F bolygóról tovább mentek, és a G bolygón elérték az első nagy beavatást. A második lánc hetedik körében kiestek, mivel nem bírták ki annak a láncnak E, F, és G bolygóin végbemenő gyorsított fejlődési fo­lyamatot, mivel a körülmények túl szigorúak voltak és csak azok számára alkalmasak, akik el tudták érni ama lánc számára előírt siker színvonalát, vagy át tudtak menni abból az osztályból, ahol voltak, a következő magasabb osztályba. A Holdlánc D bolygójára a ne­gyedik körben léptek, mint primitív emberek a második lánc állataival együtt, akik majd­nem készen voltak az egyéniesülésre.


Együtt tették le az F bolygón a foga­dalmat, hogy Buddhák lesznek, de az elrende­zés más volt, mint Földünkön. A mennyei vi­lágban, a buddhisták Sukhavati-jában valami mennyei tanácsféle volt, és az a nagy lény, aki előtt fogadalmukat letették, és aki mint szol­gálattevő Buddha azt tőlük átvette, a könyvek­ben Dipankara-nak nevezett nagy lény volt. A C bolygón elérték az Arhatságot, mielőtt a láncot elhagyták.


Dipankara Buddha Urunk a Vénusz-rendszer negyedik láncáról jött, ennek a láncnak a fi­zikai bolygója a Vénusz holdja volt, amelyet Herschel még látott, de amely azóta eltűnt. Ő egyike volt a Vezérkar tagjainak, amiről e­lőbb már beszéltünk, akit bármely láncra, ahol szükség van rá, küldhetnek. Dipankara Urunkat a Buddha nagy hivatalában a Földlánc Buddhái követték, tudomásunk van például Kashyapa Urunkról, aki a harmadik gyökérfaj Boddhi­szattvája volt, és a negyedikben lett Buddhává, és Gautama Urunkról magáról, a negyedik gyö­kérfaj Boddhiszattvájáról, aki az ötödikben lett Buddhává, őt követte Maitreya Urunk, az ötödik gyökérfaj Bodhiszattvája, aki a hato­dikban lesz Buddhává, őt pedig a hatodik gyö­kérfaj jövendő Bodhiszattvája – akit most mint K. H. Mestert ismerünk – fogja követni, aki a hetedikben lesz Buddhává.


Nem szabad elfelejtenünk, hogy a Buddha olyan tisztviselő, akinek sokkal többre, mint egy emberiségre kell felügyelnie. Tanítója ő a Déváknak, Angyaloknak csakúgy, mint az em­bereknek, úgy hogy ez a tény, hogy egy bizo­nyos emberiség a fejlődésnek igen alacsony fo­kán van, nem teszi feleslegessé ezt a magas hivatalt.


Megfigyeltük, hogy Jupiter Mester azok között volt, akik a C bolygón léptek az Ös­vényre.


A LÁNC-KÖZÖTTI NIRVÁNA

Az elménk megdöbben a fejlődés óriási korszakai előtt, és az ember a régi – és mo­dern – eszméhez menekül, hogy az időnek nincs meghatározott létezése, csak az illető lény tudatának működése szerint hosszú vagy rövid. A lánc-közötti Nirvánában a valóban működő tudatok a Holdlánc Mag-Manujáé és a Földlánc Gyökér-Manujáé voltak. Ki merné állítani, hogy sejti azt, hogy mi az idő az ő tudatuk számá­ra?


A Nagy Terv a Mag-Manu elméjében van, és a Gyökér-Manu tőle kapja azt, és kidolgozza az új láncban, amely felett ő uralkodik. Az éle­tét befejezett lánc fejlődésének eredményei összegyűlnek a Mag-Manu aurájában, és ott tö­kéletes rendben vannak elrendezve, lajstromoz­va, besorozva – ha ezeket a mi mindennapi éle­tünkből vett kifejezéseket szabad használnunk. Ezekre a sokféle fokon levő intelligenciák­ra, melyek befelé, önmagukba fordulva élnek, egy különös, lassú szubjektív életet az idő­ fogalma nélkül, ő ontja serkentő magnetiz­musának időszakos áradatait. Folytatólagos ára­dat darabokra törné őket, ezért időnként szü­netel, és ők lassan feldolgozva azt szunnyadoz­nak talán egy millió évig, ezután egy újabb áradat ömlik rájuk, és így tovább az évek mil­lióin át. Amint ezt a különös színjátékot fi­gyeltük, sok analógia jutott eszünkbe: gondo­san polcokra rakott virághagymák, melyeket a kertész időről- időre felülvizsgál, vagy ágyak a kórházban, melyeket az orvos naponta meglátogat. Mind közelebb és közelebb jött az idő, amikor a nagy kertésznek ki kellett adnia hagymáit, hogy kiültessék őket, a termőföld pedig a Földlánc volt, és a hagymák élő lelkek.







VI.fejezet

KORAI IDŐK A FÖLDLÁNCON


Ez alatt a Földlánc lassan alakult, s a Hold Urai megtekintették a felépítést, mint azt mi előzően láttuk. Az idő elérkezett, hogy elhajózzák azoknak legjobbjait az új láncra, akiknek rajta kellett fejlődniük a következő korszakok folyamán. A Mag-Manu, határozta meg mindegyik hajórakomány tartalmát és menetrendjét, és a Gyökér-Manu szétosztotta őket, amint egymás után megérkeztek a földi lánc A glóbuszára.


A lánc okkult kormányzatát e helyen rövi­den vázolhatjuk, bár csak nagy körvonalakban úgy, hogy a tanulmányozó némi fogalmat nyerjen a Fejlődési Terv nagyszerűségéről, amelyet most tanulmányozni fog.


A megelőző lánc élén a Mag-Manu, Chakshus­has áll, akinek a Holdláncon végzett roppant nagy munkájából már láttunk valamit. Segítsé­gére vannak a hivatalnokok, akik jelentik neki, hogy az egyes külön osztályok tagjai miként válaszolnak azon befolyásokra, amelyeket ő rájuk bocsátott, mialatt a lánc közötti Nirvánában tartózkodtak.


Ahogyan a korban a legkevésbé előrehala­dottakat küldték ki, hogy elvégezzék felada­tukat, amely a legkezdetlegesebb formákban való tartózkodást jelentette, és a már jobban előre­haladottak csak akkor követték őket, amikor már a formák tökéletesebb állapotba fejlődtek, éppen úgy azokból az egyes külön osztályokból, amelyeket áthoztak a Holdból, és összegyűjtöttek a lánc-közötti Nirvánában, azokat, akik a nyu­galomba vonulás ideje alatt a legkevésbé halad­tak előre az ő befolyása alatt, osztályukból elsősorban küldték ki az új világba.


A földlánc Gyökér-Manuja, Vaivasvata, aki annak fejlődésének egész rendjét irányít­ja, egy hatalmas lény, a Vénusz rendszer negye­dik láncáról. (Vaivasvata Gyökér-Manut nem szabad összetéveszteni az árja gyökérfaj Vai­vasvata Manujával. Az előbbi sokkal magasz­tosabb lény, amint az látható lesz az ő hosszú felemelkedésének elmondásából, amelyet még ebben a szakaszban megteszünk.) Két segédje ugyanar­ról a láncról érkezett, és a harmadik segédje egy magas Adeptus, aki a Holdlánc korai idejé­ben érte el a legmagasabb fokot. (Itt emlékez­tetnünk kell arra, hogy midőn egy ember eléri a lánc részére megállapított legmagasabb színvonalat, amely a láncon fejlődik, ő azon megmaradhat, és folytathatja a további fejlődését, mivel azok az Adeptusok, akik a mi glóbuszunkon érik el ezt a színvonalat, elérhetik a Hierar­chia magasabb színvonalait anélkül, hogy el­hagyják azt). Egy lánc Gyökér-Manujának el kell érnie a színvonalat, amely meg van álla­pítva a lánc vagy láncok részére, amelyeken ő ember, és Urainak egyikévé kell válnia. Azután egy fajnak a Manuja válik belőle, azután egy Pratyeka Buddha, utána egy „Világ Ura”, utá­na egy kör Gyökér-Manuja, azután egy kör Mag-­Manuja, és azután lesz csak belőle egy lánc­ Gyökér-Manuja. Ő irányítja a körök Manuit, akik szétosztják a munkát a fajok Manui között. Továbbá, minden lánc kitermel magából egy bizonyos számú emberi lényt, „a lánc Urait”, akik közül néhányan felajánl­ják magukat az új lánc munkájához, annak Gyö­kér-Manujának vezetése alatt. Ily módon látjuk, hogy a mi láncunkért a Holdlánc hét glóbuszá­ról származó Hold Urainak hét osztálya munkál­kodik, a mi Gyökér-Manunk vezetése alatt. Ők a kívülről jövő segítők két nagy osztályának egyikét alkotják, akik a Földlánc általános fejlődésének vezetéséhez tartoznak.


A kívül­ről jövő segítők második fontos osztályához tartoznak azok, akiket mint a Láng Urait isme­rünk, akik a Vénuszról érkeznek a negyedik glóbuszon, a negyedik körben, a harmadik gyökérfaj közepén, hogy siettessék a mentális fejlődést, hogy megalapítsák a Föld okkult Hierarchiáját, s átvegyék a glóbusz kormányza­tát. Ők azok, akiknek óriási befolyása annyi­ra éltette a mentális élet csíráit, hogy azok rohamosan növekedtek, és erre következett a Monádon keresztül a nagy Leáradás, amelyet mi a harmadik Élet-hullámnak nevezünk, amely a kauzális test megalakulását idézte elő, az „Ego megszületését” vagy „leszállását” mind­azok részére, akik az állatbirodalomból jöttek fel. Oly rögtöni volt a Föld miriádnyi lakójá­nak válasza, hogy néha úgy mondják, hogy ők „adták”, ők „hajították le” az értelem szik­ráját. Pedig a szikrát csak lángra lobbantották, nem pedig hajították. Az adomány célja a megszületendő emberiségben már jelenlevő csíra megelevenítése volt. A napsugár hatása a vetésre, nem pedig a vetés adása! A Láng Urainak közvetítésével központosította a Logosz erejét a Monádokra, mintha a napsugarak lenné­nek központosítva egy lencse közvetítésével, ezen befolyás alatt a válaszoló szikra meg­jelent. Ezek az igazi Manasaputrák, az Érte­lem Fiai – akik a Vénusz ötödik, mentális kö­réből jöttek –, a Tűz Fiai, a Láng Urai. (A Manasaputra szót a Titkos Tanításban nem csak arra használták, hogy ezeket jelezze, hanem egyúttal mindazon Ego-kat, akik eléggé előre­haladottak voltak ahhoz, hogy az értelem csí­ráját másokban megelevenítsék, amint mi azt mi megtennénk az állatokkal. A szó ilyenformán egy óriási osztályra vonatkozik, amely a fej­lődés sok, különböző fokait tartalmazza.)


A Hold Urainak hét osztályát a Gyökér-­Manu szétosztotta a Holdláncon, hogy gondja­ikba vegyék a köröket és a glóbuszokat, mialatt a fajok Manui különösen gondját viselték a fajok fejlődésének, mindegyik egy gyökérfaj fejlődésének.




AZ ELSŐ KÖR


A Holdlánc A, B és C glóbuszairól jövő Hold Urai képezték azt a három osztályt, akik felügyeltek – anélkül, hogy részt vettek volna benne – a mi láncunk glóbuszainak fizikai épí­tésére, ahogyan azokat egymás után alakították mindegyik glóbusz szelleme köré, amint azt elő­zően leírtuk. Úgy látszik, ellenőrizték a Hierarchia ama tagjainak részletezett munkáját, akik később emelkedtek fel. A C glóbusz legalacsonyabb osztálya készítette az első körben a Földlánc A glóbuszán a kezdetleges őstípusú formákat, és vezette a „vonalakat”, akik bejöttek, hogy megtöltsék azokat, s bennük fejlődjenek.


A következő osztály, az F glóbuszról, a máso­dik kör formáinak fejlődését ellenőrizte. E glóbuszról jövő osztály a harmadiknak hason­ló fejlődését, s a D glóbuszról jövő osztály a negyediknek hasonló fejlődését. (Mindezt le­írja a Titkos Tanítás Barishad Pitrik név a­latt.) Azonkívül találjuk az E glóbusz Hierar­chiájának néhány tagját, amint azok a negye­dik körben a Marson dolgoznak. Ugyanazok a D glóbuszról pedig később a Földön kezdtek te­vékenykedni.


Midőn a lánc-közötti Nirvánáról az első lények elküldése megkezdődött, az első hajók a „vonalakat” és az állatok nagy tömegét hoz­ták a Holdlánc D glóbuszáról. Az első hajóra­kományok egymást követték körülbelül egyszáz­ezer éves időközökben, és akkor a szállítás megakadt, és egy megmérhetetlen időszak követ­kezett, amely alatt az új jövevények, a mi Földláncunk úttörői folytatták az első és második, s részben a harmadik körnek hosszú beutazását.


A világok különösek, mint a kavargó örvé­nyek. A mi Földünk, amely a legszilárdabb, forró, iszapos, ragadós, s úgy látszik, hogy terüle­tének nagy része nincsen nagyon erősen lehorgo­nyozva. Még forralt állapotban van, és folyton változtatja tömörségét. Időről-időre óriási kataklizmák nagy tömegeket nyelnek el, és úgy látszik, embrióbeli állapotukban számukra nem a legrosszabb az elnyelés, hanem növekednek és sokasodnak óriási üregekben és barlangokban, mintha csak a felületen élnének.


A Földlánc első körének glóbuszai ugyan­azokon a síkokon voltak, mint a Holdlánc he­tedik köre. Az A glóbusz a magasabb mentális sí­kon volt, és anyagának egy része alig volt felébresztve. A B glóbusz az alacsonyabb mentális síkon volt. A C glóbusz az érzelmi síkon. A D glóbusz a fizikain. Az E glóbusz ismét az ér­zelmi, az F glóbusz az alacsonyabb mentálison és a G glóbusz a magasabb mentálison. A második körben az egész lánc leszállt, és a há­rom glóbusz, a C, D és az E fizikai lett, de a rajtuk élő lények anyaga éterikus volt, és hogy kölcsön vegyük H. P. Blavatsky festői kifejezését, alakjukra nézve hurkaformájú­ak. A C és E glóbuszoknak, amelyeket most Mars­nak és Merkúrnak nevezünk, anyaga ebben az időben fizikai volt, bár izzó, gáznemű állapotban.


A Földön az első kör alatt az emberi testek amőba-szerűek, felhős, lebegős dol­gok voltak, főként éterikusak, és ily módon a hőséggel szemben közömbösek, ők hasadás út­ján szaporodtak. Úgy látszott, hogy egymást követték a fajokban, de külön inkarnációk nélkül, mindegyik forma kitartott egy fajon keresztül. Ott nem volt sem születés, sem halál. Ők egy amőba-halhatatlanságnak ör­vendtek, és a Hold Urainak gondozása alatt álltak, akik az Arhatságot a G glóbuszon érték el. Néhány éterikus úszó dolog megpró­bálkozni látszott azzal, bár nem nagy sikerrel, hogy növényeknek álma legyen.


Az ásványok egy kissé szilárdabbak vol­tak, mivel azokat olvasztott állapotban bő­ségesen dobálta a Hold a Földre. A hőmérsék­let valamivel 3500 C° felett lehetett, mivel a réz gáz állapotban volt, és az elpárolog ilyen hőmérséklet mellett az elektromos olvasztó-kemencében. Szilikont is láttunk, de az anyagok legtöbbe őselem volt, s nem elem, s a jelenlegi összetételek úgy látszott, na­gyon ritkák voltak. A Földet óriási gőztö­megek vették körül, és forróságba zárták be, és ennélfogva csak nagyon lassan hűlt ki. A Sarknál volt némi forralt állapotban lévő iszap, amely lassanként megszilárdult, s né­hány ezer év múltával valami zöld hab je­lent meg, ami növény volt. Vagy talán szaba­tosabbak lennénk, ha azt mondjuk, hogy abból lett később a növény.


A D glóbusz hőmérséklete a második kör­ben jelentékenyen leesett, a réz lehűlt és folyékonnyá változott át, sőt némely helyen szilárddá. Volt némi szárazföld a Sarkok köze­lében, de ha egy lyukat ástak, lángok törtek ki belőle, miként a Vezúv kúpjának oldalain, néhány helyen. A hurkaformájú teremtések úgy látszott, nem törődtek a hőséggel, hanem közömbösen ide-oda lebegtek, s összevarrták öl­tönyüket a törzsük körül. Egy ütés horpadást okozott, amely lassan ismét megtelt, hasonló­an, mint egy vízkóros ember húsa. A lénynek az első részén egyfajta szopós szája volt, amelyen át élelmet vett magához, és odatapadhatott egy másikhoz, és magába szívhatta, mintha egy tojást szívna ki egy lyukon keresztül, aminek következtében az, akit kiszívott, elernyedt, és meghalt.


Észre­vettünk egy küzdelmet, amelyben egyik ráerő­sítette száját a másikra, és buzgón szívtak egymáson. Olyan fajta kezeik voltak, mint a fóka uszonyai, és barátságos természe­tű, csiripelő, trombitáló zajt csaptak, amikor örömüknek adtak kifejezést, az öröm lévén a jól-levés általános érzésének egy fajtája, és a fájdalom egy súlyos kényelmetlenség. Semmi sem erős, csak gyenge vonzalmak és ellenszen­vek. Bőrük néha csipkézett volt, amely a színé­nek árnyalatait adta. Később már egy kissé kevésbé idomtalanokká váltak, és már inkább emberiek, és a földön másztak, mint a hernyók. Még később, az Északi Sark közelében, ezek a teremtések kifejlesztették a kezeket és a lá­bakat, bár képtelenek voltak felállni, és már több intelligenciát lehetett észrevenni. A Hold egy Urát – egy Arhatot, aki a Holdlánc F glóbuszán emelkedett fel – figyeltük meg, aki magnetizált egy szigetet, és odairá­nyította ezeknek a teremtéseknek egy seregét, akik emlékeztettek a rozmárokra és delfinekre, bár nem volt formált fejük. Megtanították őket legelni, ahelyett, hogy egymást szopják, és amikor egymást ették, kiválasztottak egyes részeket, előnybe részesítve más részek előtt, ily módon kifejlesztve ízlésüket. A horpadás, amely szájul szolgált, mélyebbre fejlődött, egyfajta tölcsérbe, és gyomor kezdett kifej­lődni, amely azonnal kiürítette tartalmát, ha valamely idegen anyag, amelyet alkalmatlannak talált, került bele. Egyik teljesen kifor­dította a tartalmát, s úgy látszott, semmivel sem érezte magát rosszabbul.


Minthogy a föld felülete még nagyon bizonytalan volt, ők né­ha megégtek vagy részben megfőttek. Ezt nyil­ván nem szerették, és ha ez túl messze ment, összeestek. A nehéz atmoszféra úszóvá tette az ő közönséges vándorlási módszerüket, és ezt kellemesebb volt nézni, mint a földön elfoga­dott tekergőző mozgást, amely emlékeztetett a „fertelmes gilisztára”. A nemzés bimbózás útján történt. Egy kidudorodás jelent meg, megnőtt, és egy idő múlva leszakadt és füg­getlen életet élt.


Intelligenciájuk gyerekes volt, s láttunk egyet, aki a szájával célba vette egy szomszédját, s elhibázva őt, megragadta saját alsóbb végét, s megelégedetten kezdte ezt szopni, addig, amíg valószínűleg kényelmetlenné válva ismét ki­köpte magát. Egy fickó kitalálta, hogy ha alsóbb végével a sárban hempereg, akkor felfelé libeghet, ahelyett, hogy hosszában, s lát­szott, hogy ezért nagyon büszke magára. Lassan­ként a vég, amely tartalmazta a tölcsért, egy kissé magasra kinyúlt, s egy kis központ jelent meg benne, amely a távoli jövő korszakokban aggyá válhatott. Egy kis kidudorodás, rajta a szájjal, jelentkezett, s az előre való mozgás szokása alakult ki, elől a kidudorodással, s mi­vel ezen keresztül érintkezett folyvást a kül­világgal, a fejlődés ily módon előre haladt.


Ezen időszak alatt a növényi élet fejlő­dött ki, a nehéz, fojtogató atmoszféra segít­ségével. Voltak ott fa-szerű növények, amelyek sokban a fűhöz hasonlítottak, de negyven láb ma­gasak és aránylag vastagok voltak. Ezek a meleg iszapban nőttek fel, és rendkívülien sza­porodtak.


Ennek az időszaknak a vége felé a Föld némely része már egészen szilárd volt, és csak mérsékelten meleg. Előfordult sok zajos repe­dés, észrevehetően összezsugorodás következté­ben, és minden hegy működő vulkán volt.


A Mars szilárdabbá vált, mivel kisebb ter­jedelme következtében gyorsabban kihűlt, de azért az élet rajta nagyon hasonlított a Föl­dön levő élethez.


A HARMADIK KÖR


A harmadik körben a Mars egészen szilárd és tömör volt, és néhány állat kezdett kifejlőd­ni, bár eleinte meglehetősen hasonlítottak otromba, vastag fadarabokhoz, amelyeket egy tuskóból lefűrészeltek. Olyan rajzokra emlékeztettek, amelyeket olyan gyerekek készítettek, akik még nem tanulták meg, hogy hogyan kell rajzolni. De amint az idő haladt, voltak ott lények, akik határozottan emberiek voltak, bár inkább hasonlítottak a gorillákhoz, mint az emberhez.


Az alakulatok akkor teljesen különbözők voltat azoktól, amelyeket mi most ismerünk a Marson. A vízkérdés nem merült fel, mivel a felület körülbelül háromnegyed része víz volt, és csak egy negyede szárazföld. Ezért ott nem voltak csatornák, mint most, és az általános fizikai állapot nagyon hasonlított a Föld mai fizikai állapotához.


Az emberek, akik a kauzális test vonal­szerű kezdésévek kezdték, úgy találtuk, hogy ebben az időben egy durvább fajtájú kosár-fo­natot fejlesztettek ki, mint ami a Holdon fejlődött ki. Amikor ezt a fokozatot elérték, a kosár-fonatúak a Holdról beözönlöttek, és a Mag-Manu ismét küldött hajórakományokat a Föld­re.


A lánc-közötti Nirvánára pillantva azon célból, hogy kikutassuk a kosárfonatúak érke­zését a Marsra, érdekes körülményre lettünk figyelmesek. A „polcok”, amelyeken a „hagymák” voltak felhalmozva, teljesen magasabb mentális anyagból voltak. De a Mag-Manu aurájában átho­zott hagymákat áthozták a spirituális szférán keresztül, és a Hold mentális anyagú kosár-fona­ta ily módon szétmállott, és újra kellett neki formálódnia, mielőtt ezek a lények megkezdték a földi pályafutásukat. Ezek korszakokon ke­resztül aludtak a spirituális szférában, és a­zután újra beöltöztették őket egyenértékű föl­di mentális anyagú kosár-fonatokba. A láncok között a mentális anyagnak nincs semmi fontos­sága. A távolságot természetesen figyelmen kí­vül kell hagyni, mivel a földi lánc nagyjában ugyanazt a helyzetet foglalja el, mint a Hold­lánc, de a mentális anyag folytonossági hiánya elkerülhetetlenül szükségessé teszi a kosár-­fonatú kauzális testek szétfoszlását és hely­reállítását.


Láttunk egy Manut egy hajórakomány kosár­fonatúval átjönni a Marsra, ami emlékeztetett bennünket a hindu Puránák történeteire, amelyek szerint a Manu egy hajóban átszelte az óceánt, magával vitte egy új világ magvait, valamint a­zokra, amelyek a Noéról szóló héber feljegyzésekben foglaltatnak, aki egy bárkában megőriz mindent, amire szükség volt, hogy a Földet a Vízözön után újra benépesítse. A legendák, ame­lyeket vallások Szentírásai megőriztek, gyakran olyan történetek, amelyek a múlt feljegyzéseit tartalmazzák, és a Manu tényleg eljött a marsi világba, hogy új lendületet adjon a fejlődésnek. Megérkezve a Marsra, megalapította azon az ő kosárfonatúinak egy települését.


Visszamenőleg kutatva azt a különleges csoportot, a kosár-fonatúak első megérkezését a földi láncra, úgy találtuk, hogy ezek a Holdlánc G glóbuszáról jöttek, miután ott váltak kosár-fonatúakká. Ezek voltak a kosár-fonatúak tömegében a legkevésbé kifejlődöttek, minthogy ők voltak az utolsók, akik elérték ezt a fokot. A Manu vezette őket, hogy beleszülessenek a Marson levő legtöbbet ígérő harmadik fajú családokba, és amint növekedtek, ő vezette el őket a településére, ahol gyorsabban fejlődhettek negyedik fajú néppé. A településekben az emberek egy központi akarat hatása alatt mozogtak, mi­ként a méhek egy méhkasban, lévén ez a központi akarat a Manué. Ő kiküldött erőhullámokat, s mindannyiukat irányította. Ezeknek a kosár-fonatú méheknek két másik csoportja érkezett a Mars­ra, akik a Holdlánc E és F glóbuszain érték el ezt a fokot. Ezek megfordított sorrendben ér­keztek meg, mint ahogyan elhagyták a Holdat. Azok, akik az F glóbuszról jöttek, alakították a Marson a negyedik fajt, s azok, akik az E glóbuszról jöttek, az ötödiket. Ők kifejlesz­tettek némi vonzalmat s némi intelligenciát a Manu támogató gondolkodása segítségével. Eleinte barlangokban éltek, de hamar elkezdtek építeni, s megtanítani az őslakókat, hogy épít­senek az ő vezetésük alatt, sőt a kosár-fona­túak is vezetőkké váltak a fejlődésnek ezen a fokán.


Ezek az emberek hermafroditák voltak, de egyik nemük rendszerint jobban ki volt fejlődve, mint a másik, és a nemzéshez két személyre volt szükség. Az alacsonyabb típusúak között a nemzésnek más formái is előfordul­tak, s volt ott néhány embriós emberi lény, hidra természetűek, akik bimbózás útján nem­zettek, és mások, akik izzadás útján, míg mások tojások voltak. De ilyeneket nem találtunk a kosár-fonatúak között.


Az ötödik fajban a társadalmi beosztások megváltoztak, amint több intelligencia fejlődött ki. A méh-rendszer eltűnt, de még mindig kevés volt az egyéniségük, és inkább mozogtak tömegben és csoportokban, a Manujuk felügyele­te alatt. A kosarak sűrűbb szövésűekké váltak, és képviselték azt, hogy a kibontakozó élet mit tehet azokban, akik hangsúlyozottan önere­jükből lettek emberek, akiket nem segített meg az a nagy ösztökélés, amelyet a Láng Urai a negyedik kör folyamán nyújtottak. Az a tí­pus, amely nyájakban mozog, még bőven képvi­selve van közöttünk azon emberek által, akik szokásos eszmékhez ragaszkodnak, csak azért, mivel mások is ragaszkodnak hozzájuk. Ezek gyakran egészen jó emberek, de nagyon bárgyúak, tucat-emberek, és rémesen unalmasak. Vannak közöttük különbségek, de ezek hasonlítanak o­lyan emberek közötti különbségekhez, hogy kik vásárolják a teát negyed kiló számra, és kik deka számra, amit csak önmaguk vesznek észre.


Megfigyeltük a kosár-fonatúak egy erősza­kos típusát, amely nem élt a közösségekben, hanem párosával az erdőkben kóborolt. A fejük egy hátsó pontig emelkedett úgy, hogy megfelelt az elől levő álluknak, és a fej két pont­ban végződve furcsa és visszataszító látványt nyújtott. Mint a kecskék, úgy döfték egymást, amikor verekedtek, lévén fejük teteje nagyon kemény csontból. Voltak ott még alacsonyabb típusok is, furcsa, csúszó-mászó teremtések, akik a fákon éltek. Ezek nagyobbak voltak, mint a „vonalak”, sokkal kevésbé értelmesek, és megették az utóbbiakat, ha volt rá alkalmuk.


Volt azonkívül a Marson néhány ragadozó állat is. Láttunk egy óriási nagy krokodilhoz hasonló állatot, amint vadul megtámad egy embert, aki egy bunkóval rohant rá, amely nem látszott nagyon hatásos fegyvernek. Azonban megbotlott egy kövön, és fejestől a ször­nyeteg torkába esett, s így időelőtti véget ért.


A harmadik kör a Földön nagyon hasonlított a Marséhoz. Az emberek kisebbek és sűrűbbek, de a mi szemszögünkből nézve még óriásiak, és a gorillákhoz hasonlítanak. A kosár-fonatúak többsége a Holdlánc D glóbuszáról ebben a körben érkezett mg a mi Földünkre, és vezette az emberi fejlődést. A kosár-fonatúak a Marsról mögöttük foglalták el helyüket, és egészükben hasonlítottak a meglehetősen értelmes gorillákhoz. Az állatok nagyon pikkelyesek voltak, sőt azon teremtmények is, akiket madaraknak kell neveznünk, inkább pikkellyel, mint tollal voltak borítva. Mindannyian úgy tűntek fel, mint egy összecsapott munka töredékei összeragasztva, félig madár, félig csú­szó-mászó szerűen, és egészen visszataszítóan. Mégis az egész inkább hasonlított egy világ­hoz, mint az előző glóbuszok, tényleg inkább, mint akármi, amit láttunk, amióta elhagytuk a Holdat. Később városokat építettek. A Hold Urainak munkája – akik ebben a körben az E glóbuszról származó Arhatok voltak – inkább hasonlított az állatok kiképzéséhez, mint az emberiség fejlődéséhez. De figyelemre méltó, hogy ők a különböző testeknek, mint a fizikai és finom testeknek úgyszólván a részein dolgoztak. A fizikai, asztrális és mentális világok harmadik alsíkját különösen átdolgozták, s ezen alsíkok atomjainak spirilláit élet­re keltették.


A nemzés módszerei a Földünkön a harmadik kör alatt azok voltak, amelyek most a természet alacsonyabb birodalmaira szorítkoznak. Az első és második fajban, amelyek még nem voltak teljesen sűrűsítve, a hasadás még előfordult, de a harmadikban és a következőkben a módszerek ezek voltak: a bimbózás a kevésbé szervezet­teknél, a hidrákhoz hasonlóan; a sejtek ki­izzadása a test különböző szerveiből, amelyek hasonló szerveket hoztak újra elő, és a szülő kisebbített másolatává növekedett; a tojások rakása, amelyeken belül a fiatal em­beri lény kifejlődött. Ezek hermafroditák voltak, és lassanként egyik nem túlsúlyra jutott, de sohasem eléggé ahhoz, hogy képviseljen egy határozott férfi vagy női nemet.


Az Élethullám áthaladása az egyik glóbuszról a másikra fokozatos, és ekkor jelentékeny haladás következett be. Emlékeztetünk arra, hogy a Földlánc A bolygója akkor kezdett alakulni, amikor a Holdlánc A bolygója a feloszlás folyamatában volt, és a Szellem elköltözése a bolygóról volt az előjele a tevékenység áthelyezésének. Ily módon az élet-tevékenység folyamatos, bár az Egóknak hosszú pihenő időszakuk volt. Egy bolygó akkor jut az „elsötétülés” állapotába, amikor a Logosz figyelme elfordul tőle, és így az Ő Világosságát visszavonta. A világosság elvonul egyfajta eszméletlenségbe, és visszahagyja az élőlények maradványát. Ezek a teremtések, úgy látszik, nem szaporodnak ezen időszak alatt. De mialatt a fajok kihalnak, s az Egók, akik bennük tartózkodtak, elköltöztek, a bolygó a belső kör terévé válik, olyan hellyé, amelyre átmeneti állapotban levő Egók különleges kezelés végett áthelyezhetők oly célból, hogy fejlődésüket siettessék. A bolygó, amelyre a Logosz figyelmét irányítja, tevékeny életre kel, és átveszi azon Egók áradatát, akik készek útjukon előbbre jutni.


Egy másik pont, amely feljegyzésre érdemes, a típusok visszatérése a fejlődés színvonalán, ahol csak átmeneti fokot képeznek. Miként manapság az emberi embrió fejlődésében megjelenik a hal, a csúszómászó és az alacsonyabb emlősállat-típusok, megismételve néhány rövid hónap alatt a múltnak aeonokon át tartó fejlődését, úgy látjuk mi mindegyik körben, hogy a megismétlés időszaka megelőzi az új haladás időszakát. A harmadik kör fáradságosan részletekben kidolgozta azt, amit a harmadik faj a negyedik körben viszonylagos gyorsasággal megismételt, míg a második faj hasonlóképpen visszatükrözte a második kört. Ha ezt a világos alapelvet egyszer megértettük, akkor a tanulmányozás könnyebbé válik, amint a körvonal világos, amelybe a részleteket kell illeszteni.





VII. Fejezet


A NEGYEDIK KÖR KORAI FOKAI


Amikor bevezetésként madártávlatból szemléljük a negyedik kört, fontos és messzeható változást veszünk észre a környezetben, amelyben az emberi fejlődés előrehalad. A megelőző három körben az elemi esszencia az emberektől gyakorlatilag érintetlen marad, s csak a dévák vagy angyalok hatottak rá, akiknek befolyásától fejlődött. Az ember még nem volt annyira fejlett, hogy komolyabb mértékben befolyásolhassa. De ebben a körben az ember befolyása már nagyon fontos szerepet játszik, és önmagára irányuló gondolatai az őt környező elemi esszenciában örvényeket idéznek elő. Az elementálok szintén kezdenek nagyobb rosszindulatot tanúsítani vele szemben, amint az állati állapotból felkerül az uralkodó emberi állapotba, mivel az ő szempontjukból ezzel az ember már nem állat az állatok között, hanem egy független és zsarnokoskodó lény, aki valószínűleg ellenséges és támadó.


Egy másik nagyon fontos jellegzetessége a negyedik körnek, amely a hét közepe, az, hogy benne az állati birodalom kapuja bezáródott az emberiség felé, míg az Ösvényhez vezető kapu kinyílott. Mindkét állítás általános. Elvétve néha egy állat, nagyon különleges segítséggel, mégis fejlődhet egy pontig, amikor az emberi testetöltés lehetséges a számára, de majdnem minden esetben jelenleg lehetetlen olyan emberi testet találnia, amely eléggé alacsony fejlettségű lenne a megtestesítésére. Éppúgy lehetséges volna, hogy egy ember, aki elérte az arhatságot, vagy még többet a Holdláncon, még magasabb fokot érjen el. De mindazok ezen a rangon alul, akiknek teljes kauzális testük volt, nem léphettek a Földlánc fejlődésébe másként, mint a késői harmadik és a korai negyedik gyökérfajba.


A Marson a negyedik kör alkalmával számos vadembert találunk, akik még nem haladtak eléggé ahhoz, hogy elhagyhassák ezt a bolygót, és a Földre menjenek, amikor az Egók tömege a megelőző kör alatt idejött. Mindegyik bolygón akadnak egyesek, akik elmulasztják az előrehaladást, s visszamaradnak, amint a bolygó megkezdi az elsötétülés korszakát. Ezek visszatérnek ugyanarra a bolygóra, amikor az ismét megkezdi a tejes tevékenységét, s rajta egy nagyon hátramaradt osztályt képeznek. Ezek nagyon szegényes fajtájú kosár-fonatúak voltak, állatias és kegyetlen vademberek, akik közül némelyek a félelem és a harag által individualizálódtak.


A Mars a negyedik kör idején a vízhiányt érezte, és a Hold Urai – akik az E bolygón érték el az arhatságot – kitervelték a csatornarendszert, és a kosár-fonatúak készítették el azt, az ő utasításaik nyomán. A Mars tengerei nem sósak, és a sarki havas csúcsok, amikor elolvadnak, szállítják az öntözéshez szükséges vizet, s így teszik lehetővé a talaj megművelését, s a termés megérését.


Az ötödik marsi gyökérfaj fehér volt, és jelentékeny haladást tett, és a kosár-fonat teljes kauzális testté fejlődött. Ezek jók, jóakaratúak és barátságosak voltak, bár képtelenek nagy gondolatokra, a szeretet messze kiterjedő érzéseire vagy önfeláldozásra. Már egy egészen korai fokon elkezdték a táplálék felosztását, ahelyett, hogy veszekedtek volna érte, s így bizonyos mértékben kifejlesztették a szociális érzést.


Az első és második gyökérfaj a Földön előrehaladt, mielőtt a Mars elhagyatott lett, mivel néhány lény hasznavehető volt ezekre a primitív feltételekre, akiknek a Mars későbbi fokain túlságosan haladott volt ahhoz, hogy befogadja őket, és a Logosz teljes figyelme ezekben a korai időkben nem a Föld felé irányult. A Hold Urai, kik a Holdlánc D bolygóján érték el az arhatságot, ezekbe a korai fajokba bizonyos számú hátramaradt lényt hoztak úgy, hogy ezek különös noszogatókként szolgáltak a lusták számára, akik közül sokan visszafizették a rájuk fordított gondoskodást, és beléptek a harmadik gyökérfaj első alfajába annak legalacsonyabb típusaként. Ezeknek tojásformájú feje volt, egy szemmel a fejük tetején, egy kolbász alakú henger képviselte a homlokot, és előreálló álkapcsuk volt. A tojásfejű típus nagyon hosszú időn át megmaradt, de a harmadik gyökérfaj későbbi alfajában nagyon módosult, s találtak közülük egyes példányokat a későbbi lemúriai időkben. A kék emberek, akik a hatalmas hatodik alfajt képezték, és a fehérek, akik a hetedik alfajt alkották, már tökéletesebb típusok voltak, de még lemúriaiak, s viselték a tojásfejűség nyomát, amely a visszavonuló homlokban nyilvánult meg.


A Föld népessége az első és második gyökérfaj tartama alatt nagyon korlátozott számú volt, s úgy látszik, hogy ez a különleges segítség azért adatott neki, mivel a negyedik lánc negyedik bolygóján „a kapu bezárult”. Azon felül minden lehetőt megtettek, hogy mindenkit, akiből lehetett valamit csinálni, előre vigyenek, mielőtt a Láng Urainak eljövetele (a harmadik gyökérfaj közepén) az emberi és az állati birodalmak közötti szakadékot majdnem áthidal­hatatlanná tenné. A Marsnak a hetedik gyökérfaj végén na­gyon tekintélyes számú lakossága volt, amelyet a Földre szórhatott, s ezek jöttek, és elárasztották a harmadik gyökérfajt, hogy vezessék azt addig, amíg a jobban haladott egók jöhettek a Holdláncról, hogy átvegyék tőlük a vezetést. Ezek a kosár-fonatúak, akiknek kauzális testei be voltak fejezve, tekintélyes haladást értek el a Marson, és ezek most előkészítették az utat a már jobban haladott emberek számára, akiknek nemsokára meg kellett érkezniük. Ők voltak azok, akik küzdöttek azokkal a vad csúszó-mászó teremtésekkel, akik nyálkásak és hátgerinc nélküliek voltak. A Dzyan Stanzák „borzalmas és rossz vízi-manói” a megelőző körök újra testet ­öltött maradványai, akik a Marson „vízi manók”, tehát kétéltű, pikkelyes, fél-emberi állatok voltak.


A sok szaporodási módszer, amely a harma­dik körre jellemző, újra megjelenik ebben a harmadik gyökérfajban, és a Föld különböző részein egyidejűleg működött. A népesség több­sége előrehaladt az egymásután következő fokokon keresztül, és főként tojássá vált, de azért voltak különféle melléktünetek, amelyekben még a korábbi módszerek működtek. Úgy látszik, hogy különféle szaporodási módszerek megfelelőek voltak a fejlődés különböző fokain álló egók számára és fenntartották azokat a lusták hala­dása számára, miután a népesség tömege túlhaladta őket. A tojás-rendszert csak nagyon las­san tették félre. A hüvely mindig vékonyabb és vékonyabb lett, s benne az emberi lény kétnemű­vé fejlődött. Utána kétnemű lett belőle egy uralkodó nemmel és azután egynemű lény. Ezek a változások körülbelül tizenhat és félmillió évvel ezelőtt kezdődtek, és körülbelül öt és félmillió évtől egészen hat millió évig ter­jedő időt vettek igénybe, mivel a fizikai tes­tek csak nagyon lassan változnak, és visszaüté­sek gyakran megtörténnek. Azon felül az eredeti szám kicsiny volt, és időre volt szüksége a sza­porodáshoz. Amikor ez az utolsó típus állandó­sult, akkor a tojást megtartották a női testen belül, és a nemzés felvette azt a formáját, amely még jelenleg is fennáll.


Hogy röviden összegezzük: itt van az első gyökérfaj, amely megismétli az első kört, éte­rikus felhők ide-oda úszkálnak egy forró, ne­héz atmoszférában, amely beborított egy ismét­lődő kataklizmáktól szétszakadt világot. Ezek osztódás által szaporodtak. A második gyökérfaj, megismételve a második kört, „hurka” tí­pusú volt, amelyet mi már a második kör alatt ismertettünk. Ezek bimbózás útján szaporodtak. A korai harmadik gyökérfaj, megismételve a harmadik kört, ember-gorilla alakú volt, és a szaporodás eleinte a sejtek eltaszítása útján történt, amiről a Titkos Tanítás mint „veríték-szülöttekről” emlékezik meg. Azután jön a tojó fok, s végül az egyneműség.


A tojások némelyikénél egy bizonyos na­gyon különleges kezelést alkalmaztak. Ezeket a Hold Urai vették magukhoz, gondosan magneti­zálták, és megfelelő hőmérsékleten tartották mindaddig, amíg egy emberi forma – ezen a fokon hermafrodita – bújt ki. Ezt azután különleges módon táplálták, és gondosan fejlesztették, s amikor készen voltak vele, a Hold Urainak egyi­ke birtokba vette. A Hold Urai közül sokan inkarnálódtak oly célból, hogy a fizikai vi­lágban dolgozzanak s ők hosszú időszakon át használták ezeket a gondosan előkészített tes­teket. Néhány Déva szintén felvett néhányat ezen előkészített testekből. Úgy látszik, hogy ez csak néhány évszázaddal a nemek különválása előtt történt.


Mialatt a késői tojás-szülöttek voltak birtokban, a kosár-fonatúak legjobbjai jöttek be, egyenesen a lánc-közötti Nirvánából, s ezeket gyorsan követték azoknak legalacsonyabbjai, akik a Holdon nyerték el teljes kauzális testü­ket. Az előbbiek legmagasabbjai és az utóbbiak legalacsonyabbjai között csak kis különbség volt. Az utóbbiak első hajórakománya olya­nokból állt, akik csak keveset fogadták el a Gyökér-Manu befolyásából. Ezek a Holdlánc C, F és E bolygólyáról származtak, a többségük a C bolygóról, a legbárgyúabbak mindazok közül, akik elnyerték a teljes kauzális testeket. A második hajórakományban nagy számban voltak a G glóbuszról, továbbá egy alacsony csoport az F glóbuszról s azonkívül egy még alacsonyabb az E glóbuszról. A harmadik a C glóbusz legjobbja­it tartalmazta, továbbá néhány elég jót az F glóbuszról és a jókat az E glóbuszról. A negye­dik hajórakományban az F glóbusz legjobbjai és az E glóbuszról valamennyien, a legeslegjobbak kivételével, voltak. Az ötödik hajórakomány az E glóbusz legjobbjait hozta, s mellettük egy ke­veset a D glóbuszról. Mindezeket úgy látszott, inkább „kor”, mint „típus” szerint válogatták ki, és tényleg közöttük az összes típus elő­fordult. Megfigyeltünk egy embert, aki egy vad szárazföldi törzs főnöke volt, s akit Mars a Holdon ejtett foglyul. Ez egyike volt azok­nak, akik félelem útján individualizálódtak. Mindezek, néhány százezren, a tojás-szülöttek között öltöttek testet.


Ezután következett, tíz-tizenegymillió év előtt, amikor a nemek elválasztása már tel­jesen létrejött az a fontos fokozat, mikor ezen testet öltött Hold Urai közül néhányan le­szálltak a hétágú Lemúriai Sarkcsillagra, és éterikus képmásokat készítettek magukról, amelyeket azután nagyobb sűrűségre materiali­záltak és sokszorosítottak a bejövő Egók hasz­nálatára. A Hold Urai különböző típusúak vol­tak, a „Hét ember, mindegyik a maga örökségé­ben”, és olyan testeket készítettek, amelyek megfeleltek a hét sugárnak, vagy az emberiség vérmérsékleti típusainak. Ezeket a formákat a Csillag csúcsain készítették.


Ezen a fokon négy emberi osztály létezett, egyik a másikat kényszerítve arra, hogy jobb emberi formákat nyerjenek. Ezek a következők voltak:

  1. Az előbb említett legjobb kosár-fona­túak csoportja, akik az öt hajórakománnyal a G, F és E glóbuszokról jöttek, s akik teljes kauzális testtel rendelkeztek.

  2. A kosár-fonatúak a Marsról.

  3. Az a társaság, amely mindezen idő alatt itt tartóz­kodott.

  4. Akik azokból tevődtek ös­sze, akik csak most érkeztek fel az állatvilág­ból. Ezek alatt voltak még az állatok, a növé­nyek s az ásványok, amikkel azonban most nem kell foglalkoznunk.


Ezeknek a jövetele az éterikus formákba, amelyekről a Hold Urai gondoskodtak részükre, valahogyan a küzdelem jellegével bírt, mivel gyakran megtörtént, hogy egyetlen formára sok igénylő akadt, és az egyik, akinek sikerült meg­szereznie egyet, nem tarthatta azt meg néhány percnél tovább. Ez a jelenet felidézi a görög fogalmat, hogy az Istenek a világot nevető-or­kán kíséretében készítették, mivel határozot­tan megvolt a komikus íze annak, amikor az Egók küzdöttek a formákért, s amikor már elnyerték, nem tudták kezelni azokat. Ez az anyagba való leszállásnak egyike, az ember testének végső materializációja, az „ember bukásának” betető­zése. Lassanként megszokták az új „bőr-ruhát”, és letelepedtek, hogy sokszorosítsák a hét nagy vérmérsékleti típust. A világ különböző részein, hosszú időszakokon keresztül a nemzés­nek más módszerei érvényesültek. Az egymásután következő fokok nagyon kiálltak egymás fölött, amit a fejlődésben előforduló nagy különbségek okoztak, és azok az osztályok, amelyek más körök­ből jöttek ide, nem szerepeltek a Föld korai gyökérfajában. Azok a törzsek, amelyek a koráb­bi módszereket követték, lassanként meddővé váltak, míg az igazi férfiak és nők nagyban sokasodtak, míg az emberiség, amint azt mi ma ismerjük, az egész világra végleg megalakult.


A formák, amelyeket a Hold Urai kivetettek, meglehetősen csinosak voltak, de mivel éteri­kus anyagból készültek, nagyon könnyen módosít­hatók voltak, és a belépő Egók nagyon eltorzítot­ták őket. Megszületett gyermekeik határozottan csúnyák voltak, valószínűleg azok, akik hasz­nálták azokat, megszokták, hogy tojás-formájú fejre és kolbász-henger alakú homlokra gondol­janak, és ezért ezek újra megjelentek.


Miután az éterikus formákból leszállt, jól megalapított emberi lények sok ivadéka ki­fejlődött, az Arhatok azokat sürgették, akik elhagyták a Holdlánc A, B és C glóbuszait – mivel ők nem érhettek el ott további fejlődést –, hogy leszálljanak és inkarnálódjanak azon tes­tekben, amelyek most készek a befogadásukra. Ezek három hajórakományt tettek ki. Több mint 2 millió narancsszínű ember az A glóbuszról, valamivel kevesebb, mint 3 millió arany-sárga színű a B glóbuszról, s valamivel több, mint 3 millió rózsaszínű a C glóbuszról, összesen kö­rülbelül 9 millió ember. Ezeket a világ felü­letének különböző területeire vezették azon célból, hogy törzseket képezzenek. A narancs­színűek, amikor látták a nékik felajánlott tes­teket, megtagadták a belépést, nem holmi go­noszságból, hanem büszkeségből, lenézve a nem vonzó formákat, s talán ősrégi gyűlöletük miatt a nemi egyesülések iránt. De a sárgák és rózsaszínűek vezethetők voltak, és engedelmeskedtek, s lassanként megjavították a testeket, amelyek­ben tartózkodtak. Ezek alkották a IV. lemúria­i alfajt, az elsőt, amely az embrió-állapotban levő kivételével egyáltalán emberi volt. És ezt keltezhetjük a formák adásától kezdődőleg. Érdekes feljegyezni, hogy H.P. Blavatsky a Tit­kos Tanításban ezen IV. alfajról mint a „sár­gáról” tesz említést, nyilván jelezve az arany­sárga emberek érkezését a Holdlánc B glóbuszá­ról. Ő bajosan tulajdoníthatta azt a IV. al­faj megállapított színének, mivel az fekete volt, és a fekete szín még folytatódott a hato­dik alfaj alacsonyabb osztályaiban is, amely al­faj felsőbb osztályai egészen tűrhetően kék színűek voltak. De még ezeknél is megvolt a fekete színnek egy megalapozó árnyalata.


A narancs-színű törzsnek kiutalt terület így szabad maradt s a testeket, melyeket nékik kellett volna használni, boldogan ragadták meg az állatvilágból éppen most felmerült lények, a legalacsonyabbak az előbb említett osztályok közül, a legszegényesebb embertípus. Ezek, nem természetellenesen, csak kis különbséget éreztek maguk és azon osztályok között, amelyekből éppen felmerültek, s innen származott az „esztelenek bűne”.


Érdekes feljegyezni, hogy milyen karma szár­mazott abból, hogy a narancs-színű emberek vis­szautasították az őket megillető hely elfoglalását a világ benépesítésének munkájában. Később az Evolúció törvénye kényszerítette őket a tes­tet öltésre, s nékik alacsonyabb és durvább teste­ket kellett elfoglalni, mivel a Hold Urai más munkára tértek át. Ilyenformán ők egy hát­ramaradt fajjá váltak. Ravaszak voltak, de nem jók, és sok kellemetlen tapasztalaton mentek keresztül. Számuk folyton kisebbedett, mi­vel folyton összeütközésbe kerültek a közrend­del, míg végül, főként szenvedések által, ren­des néppé kalapálták őket. Egy kevesen – akik erősek, kegyetlenek és lelketlenek voltak – a Sötét Arc Urai lettek Atlantiszban. Néhány látható volt az észak-amerikai indiánok kö­zött, finomult, bár kemény arccal. Egy keve­sen még léteznek még a mi napjainkban is, a lelkiismeretlenek a pénzkirályok között, Bismarkhoz hasonló államférfiak, Napóleon-sze­rű hódítók. De ezek lassanként eltűnnek, mivel sok keserű leckét kellett tanulniuk. Azok, a­kiknek szíve nincs, akik mindig viszálykod­nak, mindig mindent mindenütt elleneznek, általános elv szerint a törvény birodalmában végül is helyes formába kalapálódnak. Nagyon kevesen a fekete mágiába torkoltak, de az ál­landó nyomás túl erős a többség számára. Ke­mény útja ez a haladásnak!


A LÁNG URAINAK ÉRKEZÉSE


A nagy Lemúriai Sarkcsillag még tökéletes volt, és az óriási Sarló még kiterjeszkedett az Egyenlítő mentén, magába foglalva Madagaszkárt is. A tenger, amely azt a helyet foglalta el, amelyet most a Góbi sivatagnak ismerünk, még csapdosta hullámaival az Északi Himalája lej­tőinek akadályait, és minden elő volt készítve a Föld történelmének legdrámaibb percére, a Láng Urainak érkezésére.


A Hold Urai és a harmadik gyökérfaj Manu­ja minden lehetőt elkövettek, hogy felemeljék az embereket arra a pontra, amelyen az elme csíráját meg lehetett eleveníteni, és az Ego leszállása lehetővé válhatott. Az összes této­vázót előretaszították. Az állati sorokban már nem voltak olyanok többé, akik képesek let­tek volna felemelkedni az emberi fokra. A Kaput az állatvilágból az emberi birodalomba igyekvő további bevándorlók elől csak akkor zárták be, amikor már senki sem volt látható, sem pedig nem lett volna képes azt elérni egy óriási ösztönzés ismétlése nélkül, amely csak egyszer történhet meg egy Rendszer fejlődésében, éspedig annak a középpontjában.


Egy nagy asztrológiai eseményt, amikor a bolygóknak egy nagyon különös összeállása kép­ződött, és a Föld delejes állapota a legkedve­zőbb lehetett, választották erre alkalmas idő­pontul. Ez körülbelül 16 és fél millió évvel ez­előtt történt. Semmi más tennivaló nem maradt hátra, kivéve azt, amit csak Ők tudtak elvé­gezni.


Ekkor, a kiszámíthatatlan magasságokból való gyors leszállás hatalmas dörgésétől kísér­ve, körülvéve a tűz lángoló tömegeivel, amelyek száguldó lángnyelvekkel borították az eget, átrobogott a föld feletti tereken a Tűz Fiainak, a Láng Urainak hintója, a Vé­nuszról. A „Fehér Sziget” felett lebegve, amely mosolyogva feküdt a Góbi-tenger öblében, meg­állt. Zöld volt és illatos, sokszínű virágok­ tömegétől ragyogó. A Föld felajánlotta a leg­jobbat és legszebbet, hogy üdvözölje érkező Királyát. Ott állt Ő, „a tizenhat nyarú IFJÚ – SANAT KUMARA –, az Örökké Szűz Ifjú”, a Föld új Uralkodója, eljött a birodalmába. Vele jöttek a Tanítványai, a három Kumara, akik az Ő segítői voltak körülötte. Harminc hatalmas lény volt még ott, akik földi becslésen túl na­gyok voltak, bár rangfokozatokra osztott rend­ben, dicső testekkel felruházva, melyeket Ők Krijashakti által teremtettek. Az első Okkult Hierarchia, az egy kiterjedő Banyan-fa ágai, a jövő Adeptusok szülőhelye, minden okkult é­let központja. Az Ő tartózkodási helyük volt, és még most is az Elpusztíthatatlan Szentelt Föld, amely fölött folyton ragyog a fénylő Csillag, a Föld Uralkodójának a szimbóluma, az állandó Pólus, amely körül Földünk élete állan­dóan pereg.


(Ezeknek az okkult szimbólumoknak a haszná­lata abba a tévedésbe ejtette a Titkos Tanítás olvasóit, sőt talán az íróját is, hogy az Ok­kult Kommentárban említett „Pólus” és „Csillag” azonosak volnának a fizikai Északi Sarkkal és Északi Csillaggal. Én is követtem ezt a téves fogalmat „Az ember származása” című könyvemben. – Annie Besant.)


Egy katekizmus ezt mondja: „A hét Kumara közül négyen feláldozták magukat a világ bűnei­ért és a tudatlanok oktatására olyképpen, hogy megmaradnak a jelen Manvantara végéig… Ezek a következők: a Halhatatlan Tudás Feje, a Szíve, a Lelke és a Magja”. Ehhez H.P. Bla­vatsky még hozzáfűzi: „a Négynél a Földön épp­úgy, mint az Égben, csak Egy van, Aki magasabb – a még titokzatosabb és Magányos Lény” – a Hall­gatag Figyelő.


A Láng Urainak érkezéséig a lánc-közötti Nirvánáról jövő hajórakományok külön érkeztek, de most, a nyert óriási ösztönzés folytán, a termékenység, mint minden más egyéb is, gyorsan növekedett, és egész hajórajokra volt szükség, hogy hozza az Egókat, akik beköltözzenek a testekbe. Ezek tódulva jöttek, míg mások, az ala­csony típusúak, birtokba vették az összes, az értelem csíráival rendelkező állatokat, akik az Érkezés alkalmával individualizálódtak. A Láng Urai egy perc alatt megtették milliók érdeké­ben azt, amit most egyesekért teszünk, hosszú gondoskodás segítségével.


És most az Arhatok az A, B és C glóbuszok­ról jöttek inkarnálódni, hogy segítségére le­gyenek a Manunak, a lemúriai V., VI. és VII. alfajok megalapításában és kiművelé­sében. A IV. alfaj megmaradt a valóságos tojásfejű, 24-27 láb (körülbelül 8 és fél mé­ter) magasságig terjedő termettel, lazán és idomtalanul felépítve, s a színük fekete volt. Egynek, akit megismertünk, a magassága 25 láb volt.


(Néhányan kíváncsian kérdezhetik, hogy ho­gyan mértük mi meg őt. Először mellé álltunk, és a térdig, illetőleg egy kissé alacsonyabban értünk, azután felállítottuk őt a Székház egy első emeleti erkélye mellé, ahol felemelt ke­zeit a korláton pihentette. Később lemértük a korlát magasságát. A szegény alakot nem szíve­sen üdvözölték, mikor fejét az erkély fölé helyezte: „vigyétek el őt – szólt az erkély tu­lajdonosa – nagyon csúf, és képes mindenkit megijeszteni”. Szegény feje, bizonyára olyan is volt.)


Az épületeik arányosítva voltak az ő ter­metükhöz, küklopszi szerkezetűek, s hatalmas kövekből készültek.


A későbbi alfajokban az arhatokból lettek a királyok, a regék király-beavatottai, amely regék igazabbak, mint a történelem.


Egy király-beavatott maga köré gyűjtött bizonyos számú személyt, egy törzset ala­kítva, és tanította ezt a törzset a civilizá­ció egynéhány művészetére, valamint irányíthat­ta és segíthette őket városok felépítésében. Egy nagy várost állítottak fel ilyen irányítás alapján azon a helyen, hol most Madagaszkár fekszik, és még sok másikat is építettek hason­lóan. Az építkezés stílusa, mint már előbb em­lítettük, küklopszi volt, s óriási volta miatt hatásos.


Az ilyképpen igénybevett hosszú időszak alatt a lemúriaiak fizikai megjelenése megvál­tozott. A fej tetején lévő központi szem, amint megszűnt működni, visszahúzódott a fej felületéről annak belsejébe, és ebből képződött a tobozmirigy, míg a két szem, amely eleinte a fej mindegyik oldalán volt elhelyezve, működni kez­dett. A küklopszokról szóló görög legenda nyilvánvalóan a korai lemúriai korszakról maradt hagyo­mány.


Találkoztunk néhány állatszelídítési eset­tel. Láttunk egy tojás-fejű lemúriait, amint körülvezetett egy pikkelyes szörnyeteget, amely majdnem olyan visszataszító volt, mint a gazdája. Az állatok minden fajtáját nyersen ették meg – némely törzsben az emberhúst sem vetet­ték meg –, és oly állatokra, amelyek megfelelnek a mi csigáink, gilisztáink osztályának, csak sokkal nagyobbak voltak, mint az ő elkorcsosult utódaik, mint ínyenc falatokra, megkülönbözte­tett örömmel tekintettek.


Mialatt a hatodik alfaj fejlődött, a lánc-­közötti Nirvánából nagyszámú beavatottat és tanítványaikat küldték a Földre, hogy segít­senek a 4. gyökérfaj Manujának oly módon, hogy inkarnálódjanak a legjobb testekben, amelyeket ő addig kifejlesztett. (Itt meg kell jegyez­nünk, hogy míg az általános szabály az volt, hogy a kevésbé fejlődötteket kell először a Földre küldeni, azért mégis kivételeket tettek ott, ahol segítségre volt szükség, mint példá­ul ebben az esetben, ezzel a különleges hajó­rakománnyal.)


A legeslegjobb testeket azoknak adták, akik már kimerítették karmájukat, s így képesek voltak azokat elfoglalva megjavítani, és kihoz­ni a testekből mindazt, amit azok képesek vol­tak nyújtani. Ezek az arhatok és tanítványaik a Hold Urainak, valamint a 3. és 4. gyökérfajok Manuinak vezetése alatt dolgoz­tak. A 7. alfaj, a kékes-fehér, az ő se­gítségükkel fejlődött, és jobb típusú férfiakat és nőket szállított, hogy azokat a 4. gyö­kérfaj Manuja tovább fejlessze.





VIII. Fejezet


A NEGYEDIK GYÖKÉRFAJ

A HIERARCHIA FFJE, majdnem közvetlen megérke­zése után, megkezdte rendelkezéseit a negye­dik gyökérfaj megalapítása végett, s utasítot­ta a jövendő Manut, hogy válassza ki a rendel­kezésre álló lemúriai típusokból a legkisebbe­ket, a legsűrűbbeket és a legjobbakat. S mia­latt a lemúriaiak között a király-beavatottak alatt a civilizáció megalapítása és növekedé­se előre haladt, az eljövendő faj Manuja buz­gón kereste a céljaira alkalmas egókat, kivá­lasztva részükre a megfelelő inkarnációkat. Ő egy alkalommal emberek ezreit gyűjtötte össze, s végül kiválasztott egyet közülük, miután sok évi próbának vetette őt alá. Nyilvánvalóan sok nehézséget kellett tapasztalnia, míg faja szá­mára a megfelelő ősöket megtalálta. A törzse­ket elkülönítette, tagjaik hosszú időszakokon át csak egymás között házasodhattak, s a Manu kiválasztott jónak ígérkező egyedeket és át­telepítette őket. Ő és tanítványai inkarnálód­tak ezeknek az ivadékaiban, hogy emeljék a fi­zikai színvonalat. Egyidejűleg különféle kísér­leteket folytatott a Csillag hegyein, hasznosítva az éghajlat eltéréseit. Eleinte reménytelen feladatnak tűnt fel, mintha nége­rek és mulattok egymás közötti házasságából megszülethetne egy fehér faj. De egy törzsön belül, a kiválogatás ivadékai után, kiválaszt­hatott egyet vagy kettőt, és párosíthatta őket más eggyel vagy kettővel, akiket hasonló módon egy másik törzsből választott ki. A harmadik faj Manuja egy kék típust fejlesztett ki a hatodik alfaja számára, és egy kékes-fehéret a hetedik számára, bár a lemúriaiak tömegei feketék maradtak. A negyedik alfajból néme­lyek szintén keveredtek a kékkel, s lassan, nagyon lassan a lemúriai típus megjavult. Még figyelemre méltó jelenség, hogy amikor a világ más részeiben egy világosabb színű vagy jobb típus jelent meg, azt elküldték a Manuhoz, és ő igyekezett részére egy megfele­lő férjet vagy feleséget találni. Megfi­gyeltünk egyet, akit ily módon küldtek ide Ma­dagaszkár városából, és másokat is, akik hason­lóan máshonnan érkeztek.


Már sokkal gyorsabb haladást értek el azon Beavatottak megérkezése után, akikről az előző fejezet végén megemlékeztünk, akik a testek legjobbjait megjavították a bennük la­kás által. Ezeket a Manu felhasználta, hogy megalakítsa az első alfaját. A negyedik faj ilyenformán végeredményben nagyon kitűnő alapításnak és gondozásnak örvendhetett, há­la a fejlődött emberek nagy számának, akik megragadták a vezetést, és a dolgokat siettet­ték. A Manu végül képes volt felhasználni a hetedik alfaj testeit – amelyeket az a körül­mény, hogy a Beavatottak használták azokat, megjavított –, mint a negyedik gyökérfaj el­ső alfajának, a rmoahalnak magvát. Mindazok, akiket felvettek a negyedik gyökérfajba, a Beavatottak és tanítványaik voltak ezek­ben a testekben. Senkit ezen a fokon nem használtak fel azok közül, akik előzően fejlődtek a Földláncon.


Subba Row megkülönböztette a lemúriaia­kat, mint kék-feketéket, az atlantisziakat, mint vörös-sárgákat, s az árjákat, mint bar­na-fehéreket. Úgy találjuk, hogy a negyedik faj Manuja kiküszöböli a kéket népének színéből, áthaladva a bíbor színen keresztül a Rmoahal alfaj vörös színébe, azután a hato­dik lemúriai alfaj kék-fehér színébe való keveréssel megszerezte az első alfajt, amely úgy látszott, teljesen emberi, s amelyet el tud­nánk képzelni úgy, mintha közöttünk élne. Mi­után a fajtípust teljesen megalapította, a Manunak megvolt az anyaga, a harmadik alfaj, a Tolték élénk vörös-barna színe számára, akik az atlantiszi népek közül a legnagyszerűbbek és leguralkodóbbak voltak, s akik több tízezer éven keresztül kormányozták a világot. A türelmes munka hosszú időszaka után, miután körülbe­lül egy millió évet töltött el szerfölötti ve­sződséggel és gonddal, a Manu elért egy megle­hetősen jó hasonlatosságot ahhoz a típushoz, amelyet néki adtak, hogy létrehozza azt. Ekkor véglegesen megalapította a fajt, ő maga inkar­nálódott, s felhívta tanítványait, hogy öltsenek testet saját családjában, s ily módon az ő leszármazottai képezzék a fajt. Egy faj Manuja a leginkább szószerinti értelemben annak ősapja, mivel a Manu az egész faj fizikai elődje.


Mégis, még a Manu közvetlen leszármazottjai sem képeztek – a mi jelenlegi mértékünkkel ítélve – nagyon vonzó látványú társaságot, bár óriási javulást mutattak a környező lakosság­hoz képest. Kisebbek voltak, de nem volt oly idegrendszerük, amelyről beszélni érdemes vol­na, s asztrális testeik alaktalanok voltak. Rendkívüli dolog, hogy egy ilyen testből mit csinált ő a maga részére, hogyan alakította és formálta azt a saját asztrális és mentális testei után, módosítva a bőrben levő festék­anyagot, míg át nem dolgozta azt arra a színre, amelyet kívánt, a faja részére.


Ezután sok nemzedék elmúlt, mielőtt a fiatal faj birtokába vette kontinensét, Atlantiszt, de ettől az időponttól kezdve az egók hajórakományai kezdenek érkezni a lánc-közötti Nirvánából, hogy lakják a negyedik faj teste­it. A Manu úgy állapodott meg a Gyökér-Manuval, hogy nagyszámú egót küld néki, akik készek az inkarnációra, olyanokat a Holdlánc D glóbuszá­ról, akik teljes kauzális testtel rendelkeztek, s akik a negyedik és ötödik holdi körben indi­vidualizálódtak. Egy részük a Tlavatli alfajba jutott, és később mások a Tolték alfajba, ami­kor az már kifejlődött. És ekkor ő ismét inkar­nálódott az utóbbiban, és megalapította az Arany Kapuk Városát, az elsőt a sok egymásután követ­kező hasonló nevű város közül. Az alapítás kö­rülbelül egy millió évvel ezelőtt történt, és százötvenezer évvel az első nagy katasztrófa előtt, amely szétszakította az Atlantisz kon­tinenst.


Ez időben a tolték volt az uralkodó faj, nagy felsőbbségének folyományaként. Harcias faj volt, amely keresztül-kasul járta a világot, s leigázta annak lakosait, de az ő tiszta típusai soha, sehol sem képezték az alacsonyabb osztályokat. Még az Arany Kapuk Városában is csak az arisztokrata és a középosztály volt tolték. Az alacsonyabb osztályok kevertvérű­ek voltak, és főként olyan férfiakból és nőkből tevődtek össze, akiket más alfajokkal vívott harcaikban ejtettek foglyul, s kényszerítettek legyőzőik szolgálatára.


Ebben az időben érkezett meg a Földre az egók egy hajórakománya, amelynek egy egy­mással nagyon összetartó csoportja különösen érdekel bennünket, minthogy sok régi barátunk volt közöttük, így Szíriusz, Orion, Leo és még mások. Ezek közül néhánynak megérkezését jelez­te Vaivasvata Manu – az ötödik faj Manuja –, mint a jövőbeli anyagának egy részét. Ettől fogva számítja H. P. Blavatsky az ötödik faj megalapítását, mint ami egy millió év előtt történt, bár ez csak 79997 évvel Krisztus előtt lett kivezetve Atlantiszból. Ezek később azon csoportot képezték, amelynek átlagos időköze a halál s újraszületés között 1200-1000 évi átlagot tett ki.


A halál és az újraszületés közötti idő­köz ebben az időben természetesen valamivel rövidebb volt. Minthogy ezekben a primitív éle­tekben gyűjtött anyag nem volt elégséges ahhoz, hogy egy hosszabb időközt tegyen lehetővé, bár­mennyire ritkásan volt szétterjesztve. A nép még nem volt képes mély érzésre, jóllehet va­lamit sikerült felhasználni az égi életből. Ezek az egók a mennyei világban összetartottak, és azon hártyaszerű lények, akik velük az intu­íciós világban össze voltak kapcsolva, erős ro­konságot tanúsítottak egymás iránt. Az alacso­nyabb világokban látszólag egy unalmas, tapogatózó „hi­ányérzet” volt, mintha ők nagyon homályosan éreznék az előző életek és a lánc-közötti idő­közben régi barátoknak a távollétét, kik még alvó állapotban voltak a lánc-közötti Nirváná­ban, s még négyszázezer évig nem érkezhettek a Földre. Ezek a hétszáz éves emberek érintkezésben álltak az intuíciós világban az ezerkét­száz évesek csoportjával, de csak amidőn az előbbiek megérkeztek a Földre, vált lehetséges­sé, hogy elérkezzék az ideje az egók általános örvendezésének a magasabb mentális világban. Ez főként azok megérkezésének köszönhető, aki­ket a legmélyebben szerettek és tiszteltek – a jövő Mestereinek. Azok, akik közvetlenül kapcsolatban voltak a korábbi csoport némelyi­kével, még abban a Nirvánában voltak, bár má­sok a Földre jöttek az 1200 éves csoporttal, közöztük a két leendő Mester, akik most angol testet viselnek. (Az egykori Sir Thomas More és „Philalethes” Thomas Vaughan.) Sokszor az újraszületésnek csekély visszatartását vagy siettetését vették igénybe azon célból, hogy a csoportot, amidőn ikarnálódott, együtt tart­sák.


Ezen korai életek egyikében Corona, (a későbbi történelem Julius Caesarja) – egy na­gyon kiváló harcos – eljött az Arany Kapuk Vá­rosából, és legyőzte a Tlavatli törzset, amely­ben a mi barátaink inkarnálódtak. Bár nem volt tudatában azon köteléknek, amely közöttük fenn­állt, az mégis befolyásolta őt, és ő barátsá­gosan bánt el a törzzsel, ahelyett, hogy mint rabszolgákat elhurcolta volna őket. Különböző javításokat vezetett be náluk, s bekebelezte a törzset a Tolték birodalomba. Sirius többször született a tlavatli alfajban s ezután átment a tolték alfajba. Előre pillantva láttuk őt, amint egyszer a rmoahal alfajba született avé­gett, hogy együtt lehessen Ursával és mások­kal. Azután több életet töltött a turáni, ne­gyedik alfajban – a kínai színtéren – és szá­mosat az akkád, hatodik alfajban. Megfigyeltük őt, amint üzleteket kötött egy olyan nép körében, amely hasonlított a későbbi idők föníciaihoz. Ő nem vette az alfajokat egy bizonyos különös sorrendben, és jelenleg nehéz ebben a kérdésben általánosítani.


Az egók hajórakományainak érkezése foly­tatódott, és az elkülönítés fő oka úgy látszik, az individualizációnak módszere volt. Minden sugarú vagy különböző vérmérsékletű egó, aki hasonló általános fejlődést ért el, össze volt keverve, míg olyanokat, akiknek újraszületé­si időközei különbözőek voltak, nem keverték össze. Azon kívül nem voltak összekeveredve a holdemberek és az állat-emberek nagy kiterjedésű osztályai. Kivéve, hogy ha egy individuum ke­resztül ment a belső körön, és alávetette magát annak a különleges gyorsított fejlesztésének, amikor átlépett a fölötte lévő osztályba, a megkülönböztetés széles vonalai megmaradtak, s egy osztály sem érte utol a másikat. Még akkor is, amikor a kosár-fonatúak kiegészítet­ték kauzális testeiket, eredetük észrevehető­en megmaradt.


Az első hajórakomány, amely a 700 évesek csoportját tartalmazta, körülbelül Krisztus előtt 600.000 évvel érkezett meg a Földre, 250.000 évvel az első nagy kataklizma után, amely szétszakította Atlantisz világrészt. Velük jöttek a jövendő Mesterek, Mars és Mer­kúr és még mások. Mars a tlavatli alfaj terü­letének északi részén született, s atyja Surya és anyja Merkur volt. Herakles szintén a csa­ládhoz tartozott, mint idősebb nővére. Surya volt a törzs főnöke és Mars, aki a legidősebb fia volt, nemsokára a törzs legelső harcosa lett, Tizenöt éves korában, halottnak vélve, egy csatatéren hagyták hátra, de testvére, aki szenvedélyesen ragaszkodott hozzá, felkutatta és megtalálta őt, s ápolta, amíg csak egészsé­ges nem lett. Atyja után ő következett, mint főnök, s akkor nyerte a földi uralkodásában első tapasztalatait.


Volt ott egy egészen kicsiny, de érdekes csoport, mindössze 105 főnyi, amely körülbelül ugyanezen időszakban, 600.000 évvel Kr. e. ér­kezett, de akik nem a Holdból jöttek. Ezt a társaságot a Hierarchia Feje bizonyos célra szolgálóan állította össze, és úgy látszott, hogy olyanokból tevődött össze, akik a Vénuszon a Láng, Urainak kedvenc állatai voltak, s akik ragaszkodásukkal oly erősen voltak Hozzájuk láncolva, hogy nélkülük nem tudtak volna tovább fejlődni. Ők a Vénuszon individualizálódtak, és áthozták őket ide, és Ő mindegyiküket el­helyezte az első és második sugár fejlődésé­be. Voltak ott más kis csoportok is, amelyeknek fejlődése rendellenes volt. Így egy kis csoportot, amely a harmadik körhöz tarto­zott, elküldték a Merkúrra, hogy az ottani vi­szonyok mellett lehetséges különleges kezelés­nek vessék alá, s azután visszakozták őket ide. Némelyek alávetették magukat ilyen irányú ke­zelésnek oly célból, hogy előkészítve legye­nek az ötödik gyökérfajra. Meg kell jegyez­nünk, hogy H. P. Blavatsky említést tesz néme­lyekről, akik a Merkúrról jöttek a Földre.


Herakles harmadik születése a Földön u­gyanabban a törzsben történt, mint amelyikben a csoport sok tagja volt újra egyesítve. Ők már egy bizonyos mértékű civilizációval ren­delkeztek, de házaik csak kunyhók voltak, és mivel az éghajlat meleg volt, ruházatuk hiá­nyos. Az életre rányomta jelét a Scorpióval való nem kívánatos kapcsolat újra felvétele, és ezért ennek bizonyos fontossága volt azok­ra nézve, akikre vonatozott. A törzset, amely­ben Herakles harcos volt, megtámadta egy nagyon vad törzs, amelyhez Scorpió tartozott. Ez utób­binak az volt a terve, hogy meglepik a másik törzset, s mint az ő istenségüknek hozott áldo­zatot lemészárolják azt, vagy ha a terve nem sikerülne, akkor öngyilkosságot követnek el, s ez által hatalmat nyernek arra, hogy az ellen­ségeiket a másvilágról kínozzák. Obeah-szerű mágikus szertartásokat végeztek, amelyeket bár titokban csináltak, úgy látszik, mégis Herak­les tudomására jutottak. A befejező öngyilkos­ság szükséges volt a halál-utáni tevékenység teljes tervének sikeréhez, és az iszonyatos varázslatok, sok félelmetes átokkal és eskü­vel, azután sikerrel jártak. Az így elért e­redmény észrevehetően épp annyira félelemmel töltötte el ellenségeiket, mint amennyire ér­tékelték ők magukat. A megrohanás nem sike­rült, s ők a másik eshetőséghez folyamodtak, az általános öngyilkossághoz, undok szertar­tások kíséretében. Herakles, részben mivel vallása tiltotta az öngyilkosságot, részben babonás félelemtől indíttatva és részben a­zon meggondolástól vezérelve, hogy ezekből a vadakból jó izmos rabszolgák válhatnának, köz­belépett, és számosat közülük megmentett, s eze­ket foglyul ejtette, s megkötözte. Később ez a népség összeesküdött, hogy orozva meggyilkol­ja őt, mire ő kivégeztette őket. Így kezdő­dött újra ebben az időben a Földön az ellen­ségeskedések egy hosszú sorozata, amely még mindig nincs kimerítve.


Érdemes feljegyezni, mint az egyének kö­zött felépített kötelékek szilárdságának iga­zolását és az életek százain keresztül érvé­nyes tartósságát, hogy ettől az időtől kezdő­dően a személyek egy csoportja, az 1200 és 700 éves emberek nagy tömegén belül egy csoport, amelyet a megkülönböztetés kedvéért elneveztünk „Családnak”, bár a világon majdnem minden országot meglátogattak, álta­lában összetartottak és különösen Siriust ritkán találtuk, hogy a kis csoporton kívül házasodott volna. Madártávlatból nézve észre­vesszük, hogy előfordultak az egész nagy „Csa­lád” alkalmi összejövetelei, mint az Arany Kapuk Városának esetében, amikor Mars volt a király, Peruban, amikor ő volt a császár, a szárazföldön a Fehér Sziget közelében a Manu alatt, és a második és harmadik alfaj kelet­kezésénél és vándorlásainál, hogy a sok kö­zül csak néhány példát említsünk. Herakles kivált mint harcos szellemű személy, aki szo­rosan ragaszkodott Marshoz. Sirius békésebb természetű volt, aki állandóan Merkúrt követ­te. Alcyone Mizarral együtt ugyanilyen volt. Nagyon sokan, akik a nagyobb csoporthoz tartoz­tak, s akikkel azokban a korai napokban meghitt barátságban voltunk, mégis úgy látszik, útközben kiestek, s nem találkoztunk velük ebben az életben. Lehetséges, hogy néhányan éppen most a mennyei világban vannak. A Teozófiai Társulat egy másik példája ugyanezen „Család” gyülekezésének, s minden időkben be­lépnek ide emberek, akikről kiderül, hogy régi barátaink. Mások viszont, mint például Corona, épp most várakoznak egy kedvező alkalomra, hogy inkarnálódhassanak.


A hajórakományok érkezése hosszú ideig folytatódott, s csak avval a katasztrófával szűnt meg, amely Kr. e. 75.000 évvel történt, így az a mondás, hogy „az ajtó be lett téve”, nyilvánvalóan csak az állatok feljöve­telére az emberiségbe vonatkozik, s nem azokra, akiknek kauzális teste már kifejlődött. Az em­ber formájú majmok, akikről H. P. Blavatsky úgy beszélt, hogy azoknak még megengedhető az em­beri testekbe való belépés, a Hold, s nem a Föld állatbirodalmához tartozhattak. Ezek oly testeket vettek fel, amelyeket az „esztelenek bűne” hozott létre, s ezek: a gorillák, a csim­pánzok, az orángutánok, a páviánok és a gibbo­nok. Ezeket Afrikában találhatjuk, és ott inkar­nálódhattak a még létező lemúriai típusú na­gyon alacsony emberi fajokban.


Lejőve az Arany Kapuk Városába Kr. e. 220.000 évvel, ott találjuk Marst, aki mint császár uralkodik, és örökségképpen viseli az „Isteni Uralkodó” címet, amelyet azok adtak át, akik a múltban uralkodtak, az előző idők nagy Beavatottjai. Merkúr a fő Hierophant, az állam­vallás feje volt. Csodálatos, hogy ezek ketten miként jöttek le együttesen korszakokon keresz­tü1, az egyik mindig az uralkodó, a harcos, a másik mindig a tanító, a pap. Feljegyzésre ér­demes még az a tény, hogy mi sohase láttuk Marst női testben, holott Merkúrnak időről-­időre volt női testet öltése.


Ebben az időben nagy mértékben gyülekezett a „Család”. A trónörökös ekkor Vajra volt, és Ulysses, aki a határon vezérként sikereket ért el, volt a császári testőrség kapitánya. Ez a testőrség válogatott emberekből állt, még a közlegények is a felsőbb osztályokból származ­tak, és palotaszolgálatot végeztek. Nem volt feltételezve, hogy ők hadba vonuljanak, hanem inkább hogy feszítsenek fényes egyenruháikban, hogy kiszolgálják az uralkodó személyét a szer­tartások alatt, s növeljék az ő pompáját. Mégis később, Ulysses halála után, Vajra lett a test­őrség kapitánya, és ő rábeszélte atyját, hogy engedje meg neki, hogy csapatát elvihesse egy hadjáratba. Lévén mindig lázongó és nyugtalan ember, nem volt azzal megelégedve, hogy fitog­tató és fényűző életet éljen, és katonái, akik imádták őt a kurucsága és bátorsága miatt, eléggé hajlamosak voltak, hogy felcseréljék aranyos mellvértjeiket a nehezebb harci fel­szereléssel. Közöttük találjuk a mi „Család­unk” számos tagját. Ott voltak: Herakles, továb­bá Pindar, Beatrix, Gemini, Capella, Lutetia, Bellona, Apis, Arcor, Capricorn, Theodoros, Scotus és Sappho. Heraklesnek három tlavatli ifjúja volt, mint szolga-fiúk, akiket atyja háborúban zsákmányolt, s neki ajándékozott, Hyhiela, Bootes és Alcmene. A katonák határo­zottan kötekedők voltak, hódoltak az evés és ivás orgiáinak, s azután duhajkodtak városszer­te. De megvolt az érdemük, hogy megbecsülték a tudományt, tisztelettel adóztak a papoknak, és részt vettek szertartásokon, amit palotabeli kötelességük egy részének tekintettek. Volt nékik egy becsület-kódexük, amelyet szigorúan betartottak, s amely tartalmazta a gyengék vé­delmét. Otthonaik valahogyan nem voltak fi­nomság nélkül, bár nem alkalmazkodtak a modern fogalmakhoz.


Ulyssesnek, a testőrség kapitányának halá­la mellett nem haladhatunk el észrevétlenül, mivel az feloldhatatlan kötelékkel kapcsolta össze a három főként érdekelt személyt. Mars, az uralkodó, a kapitány kezére bízta, Vajra gondozását, a dacos, szeleburdi legényt. Mivel az idők veszélyesek voltak, s az össze­esküvések gyakoriak az Arany Kapuk Városában, a trónörökös személyének elfogása nagy diadal lett volna az összeesküvőknek. Ezért Ulysses nem engedte meg a hercegnek, hogy elhagyja a palota területét, ami ezen fiatalembernek na­gyon a kedve ellenére volt. Egy napon a kapi­tány és a herceg a palotától nem messze ültek, amikor az összeesküvők egy csoportja nagy vak­merőséggel a bokrok oltalma alatt fellopód­zott, és hirtelen rájuk ugrottak. A herceg, akit leütöttek, eszméletlenül terült el, de Ulysses megvédelmezve testét, szenvedélyesen küzdött a támadók ellen, és segítségért kiáltott. Ki­áltásait meghallották, és amikor többszörösen megsebezve fiatal urának vérző testére bukott, az őrség néhány katonája jött fel rohanva, és az összeesküvők kereket oldottak. A két esz­méletlen testét hordágyra fektették, és a pa­lota tróntermébe vitték, ahol a császár ült, s annak lábai elé helyezték. A haldokló kapi­tány felpillantott császárára: „Felséges uram, bocsáss meg, én megtettem minden tőlem telhetőt”.


A császár lehajolt, s bemártotta ujját a kapitány melléből kiömlő vérbe. Megérintette azzal a haldokló homlokát, saját homlokát és lábait, s a csendben muzsikálva szólott a hang­ja. „A vér erejénél fogva, amelyet én értem és fiamért ontottál, a közöttünk fennálló köte­lék soha sem fog elszakadni. Költözz el bé­kességben, hű szolga és barát”.


A szavak még elérték a már érzéketlenné váló füleket, Ulysses mosolygott, és meg­halt. A fiatal herceg, aki csak el volt kábul­va, feléledt. A kötelék kitartott, évezredek és évezredek után, és a Mester és tanítványa között fennálló kötelékké vált, amely örökre szétszakíthatatlan.


Herakles életei hosszú időn keresztül semmiképp sem voltak rendkívüliek. Amidőn fér­fi testben volt, akkor harcolva töltötte el azokat, s midőn női testben, akkor nagyon szá­mos kicsinyei voltak.


A fekete mágia elterjedése Atlantiszban a második nagy katasztrófához vezetett, 200.000 évvel Kr. előtt, s ez a nagy kontinensből, amely összekapcsolta Európát Amerikával, meghagyta mint maradványokat az óriási szige­teket, Ruta-t és Daitya-t. Ezek megmaradtak egészen a Kr. e. 75.025 évvel történt katasz­trófáig, amikor is az óceán vizei, amelyet ma az Atlanti óceánnak nevezünk, őket is elte­mették.


A következő százezer év alatt Atlantisz népe bőségesen virágzott, és egy hatalmas, de túl fényűző civilizációt épített fel. Központ­ja az Arany Kapuk Városa volt – a nevet fenn­tartották – de szétterjedt messze és terjedel­mesen az egész világon keresztül, úgy Afriká­ban, mint Nyugaton. Szerencsétlenségre a civi­lizációval együtt ismét elterjedt a természet­feletti uralomnak tudása, amely önző célokra felhasználva a fekete mágiához vezet.


A „Család” tagjai jöttek ide, többen vagy kevesebben, néha beleszületve családok­ba, amelyek elmerültek abban, ezután elmene­kültek, néha húzva-halasztva a dolgot, egy kissé meg lettek fertőzve. Alcyone néhány ta­pasztalata, amelyek egy későbbi életében álmok formájában gyakran megkínozták őt, legyenek itt feljegyezve, Ezek egy, körülbelül 100.000 évvel Kr. e. életében történtek, amikor Corona volt az Arany Kapuk Városának Fehér Császára, Mars volt hadvezér alatta és Herakles Mars felesége volt. Egy nagy lázadás volt tervezve, és egy rendkívüli és gonosz tudással bíró em­ber – egy „Sötét Arc Ura” – szövetkezett a sötét Föld-szellemekkel, akik a „Pán Birodalmát” alkotják, félig emberi, félig állati teremté­sek, akik a görög szatírok eredetei. Ez fokoza­tosan maga köré gyűjtött egy óriási hadsere­get, amely követte őt, mint császárt, az Éjféli Nap Császárát, a Sötét Császárt, s elindult a Fehér Császár ellen. A vallásnak, amelyet ő megalapított, ő maga volt a központi Bálványa – a templomokban óriási, róla felvett képmások voltak elhelyezve. Ez az istentisztelet érzé­ki és kicsapongó volt, megfogva az embereket az állati szenvedélyeik kielégítésével. Az Arany Kapuk Városában a Beavatás Fehér Barlang­jával szemben létesítettek egy sötét barlangot, amelyben Pán – a Föld Isten – misztériumait ün­nepelték. Minden egy másik nagy katasztrófa irányában dolgozott.


Alcyone, körülbelül 120 élettel megelőző­en, egy olyan ember fia volt, aki követte e sötét kultusz förtelmes szertartásait, de ő nagyon távol tartotta magát, irtózva az álla­tiasság vad orgiáitól, amelyek leláncolták az imádók tömegeit. De, mint az gyakori eset, beleesett a hálóba, amelybe egy asszony szépsége csalogatta, és fájdalmas sors érte. A törté­netet elmondjuk, minthogy fényt vetnek azon állapotokra, amelyek később Atlantisz súlyos végzetét okozták, amelyet az Okkult Hierarchia kimondott.





IX. Fejezet


FEKETE MÁGIA ATLANTISZBAN (Egy epizód)


Alcyone félig alva, félig ébren egy gye­pes parton fekszik, amely egy fodrozódó patak felé lejt. Arca zavart, sőt aggodalmas s vis­szatükrözi nyugtalan kedélyét. Gazdag és ha­talmas család fia, amely család a papsághoz tar­tozik, az „éjféli nap papságához”, amely az alvilág istenének tett fogadalmat. Ezeket az isteneket a papok az éjszaka sötétségében ke­resték fel, titkos földalatti barlangokban, amelyek oly folyosókba nyíltat, amelyek lefelé – lefelé, ismeretlen mélységek felé vezettek.


Ebben az időben Atlantisz nagy civilizált népei két szembenálló táborra szakadtak. Az egyik, amely az ősi Arany Kapuk Városára, mint az ő szent fővárosára tekintett s fenntartotta fajának hagyományos Nap imádatát. A Napot, felkeltének szépségében, a hajnalha­sadás ragyogó színeiben, körülvéve udvarának sugárzó ifjúival és leányaival. A Napot dicsfé­nyének zenitjén, delelésének lángoló erejét szétszórva az életnek s a hőnek fényes sugarait. A Napot az ő pompás nyugtában, amint a felhőket, amelyeket mintegy visszatérésének zá­logát hátrahagy, a legpompásabb halvány színek­be festi. A nép karénekkel kísért tánccal hó­dolt neki, tömjénnel és virágokkal, örömteljes dalokkal, valamint arany s drágakövek felaján­lásával, kacagással és karénekkel, vidám já­tékkal és testgyakorlatokkal. A fénylő Nap ezen gyermekei felett a Fehér Császár uralkodott, és az ő törzse hosszú évezredeken át tartotta a soha kétségbe nem vont uralmat. De lassan­ként a külső királyságok, amelyeket helytar­tói kormányoztak, függetlenekké váltak, és el­kezdtek egy szövetségbe tömörülni. Egy ember alatt egyesültek, aki megjelent közöttük, s aki figyelemreméltó, de gonosz volt.


Ez az ember, akinek neve Oduarpa, termé­szeténél fogva ravasz és becsvágyó. Megérez­te, hogy ha szilárdságot akar biztosítani a Szövetségnek, s el akar járni a Fehér Császár ellen, szükséges, hogy segítségül hívja a sö­tétebb mágia segélyforrásait, hogy megegye­zést kössön az Alvilág lakóival, s megalapítson egy olyan istentiszteletet, amely érzéki gyönyöreivel vonzaná a népet, amelyet ilyen­formán iszonyatos szentségtelen erők által adeptusai elérhettek. Ő maga egy szerződés által a normális koron túl meghosszabbította az életét, s amidőn harcba indult, biztosítot­ta magát lándzsa és kardvágás áthatatlanságá­ra olyképp, hogy a teste fölé materializált egy ércből való ujjast, amely úgy elhárította a fegyvereket, miként egy páncéling. Ő a legfőbb hatalomra törekedett, és már jó úton járt, hogy azt elérje. Arról álmodozott, hogy megkoronázva ül az Arany Kapuk Városának palo­tájában.


A mi ifjúnk atyja az ő legbizalmasabb barátai közé tartozott, és ismerte legtitkosabb terveit, s mindketten remélték, hogy a fiú fel­ajánlja magát a becsvágyaik elősegítésére. De az ifjúnak megvoltak a maga álmai és reményei, amiket csendesen táplált a szívében. Az éj­szaka vízióiban látta Marsnak – aki a Fehér Császár, Corona hadvezére volt – méltóságos alakját, beletekintett mély, parancsoló sze­meibe, és hallotta, mintha a távolból szólt volna hozzá: „Alcyone, te az enyém vagy, az én népemből való, biztosan hozzám fogsz jönni, és tudd meg, hogy hozzám tartozol. Ne kösd le magad az én ellenségeimnek, te az enyém vagy”. És fogadalmat tett magában, hogy aláveti magát neki, mint egy vazallus az urának.


Erre gondolt Alcyone, amint töprengve feküdt a folyó mellett, mivel egy másik be­folyás is hatással volt reá, és a vér forrón lüktetett az ereiben. Atyja és Oduarpa csaló­dottan, hogy az ifjú közömbös istentisz­teleteik iránt, sőt visszahőköl tőle, még a külső szertartásoktól is – mint az állati áldozat és erős italok kiöntött feláldozása –, azt tervelték ki, hogy bevonják a titkos misztériumokba egy leány csábításának segítsé­gével. Cygnus, aki fekete és szépséges volt, mint a csillagokkal kirakott éjféli ég, na­gyon szerelmes volt belé, de mindaddig még nem sikerült neki, hogy bájaival meghódítsa ifjú szívét. A nő sötéten csillogó szemei és az ifjú félig megigézett tekintete között lebe­gett az ifjú víziójának tündöklő képe, s ő újra hallotta a szívre ható suttogást: „Te az enyém vagy”.


Végül mégis a nő – akit anyja, egy való­ságos boszorkány rábeszélt feladata elvégzé­sére, amennyiben azt mondta neki, hogy csak oly módon nyerheti el az ifjú szerelmét – rá­bírta, s magkapta ígéretét, hogy elkíséri a földalatti barlangokba, amelyekben a mági­kus szertartásokat végzik. Ezek a szertartások kicsalogatták az alvilág lakóit elvonultságuk­ból, és itt elnyerték tőlük azt a tiltott tudást, amellyel az embert átváltoztatták álla­ti alakká, ily módon nyújtva alkalmat az ember­ben elrejtett állati szenvedélyeinek, a buja­ság és az öldöklés szenvedélyeinek szabad já­tékára. Cygnus ügyesen játszott az ifjú szí­vével, amely ügyességre saját szenvedélye taní­totta, s lángra tudta lobbantani közömbösségét, bár nem tartósan, de melegen. Ma a szenvedély nagyon forrón hatalmába kerítette, és a nő csábításának ereje megingatta, mivel a nő éppen most hagyta őt el, miután hízelgés­sel rábírta arra az ígéretre, hogy napnyugta után találkozik vele azon barlangok közelében, amelyekben a misztériumokat végzik. Most ő küz­dött vágyódása között, hogy kövesse a leányt és iszonyodása között a rejtett jeleneteken, amelyekben elvárták, hogy ő is részt vegyen. A nap letűnt a láthatár mögött, s az ég besöté­tült, mialatt Alcyone még töprengve feküdt. Megborzongva talpra ugrott, de szándéka most már határozott volt, és lépteit a találka he­lye felé irányította.


Meglepetésére jelentékeny társaság gyűlt össze e helyen. Atyja volt jelen papi barátai­val és Cygnus egy hold-sarlóval a fején, ami a menyasszonyság jele, s egy sereg leány körü­lötte, áttetsző, csillagoktól tarka ruhában, amelyen keresztül sötéten csillogtak a barna karcsú idomok. Az ő korának megfelelő ifjak serege, akik között felismerte legközelebbi ba­rátait, szintén várakoztak, pettyes állati bő­rökbe öltözötten, s miközben körültáncolták őt, miként a faunok, könnyű cintányérokat ütöget­tek össze.


Ezt kiáltották: „Üdv Alcyone, a Sötét Nap Kegyence, az Éjszaka Gyermeke! Nézd, hogy a te Holdad s az ő csillagai hol várnak téged. De előbb meg kell őt szerezned magadnak mitőlünk, védelmezőitől”.


Hirtelen elragadták a leányt a táncosok közé, s az eltűnt a barlang sötétjében, amely szemben szélesen tátongott. Ezután megragad­ták Alcyonét, lehúzták öltönyét, s egy olyan bőrt vetettek reája, mint amilyen a többieken volt. Megmámorosodva, megőrjítve futott a leány üldözésére nevetés és tapsolás közepette: „Rajta, fiatal vadász, siess, külön­ben a kutyák elorozzák a te őzedet!”


Néhány perc alatt Alcyone a kiáltozó tömeggel a sarkai mögött átfutott a külső barlangokon, s elérkezett egy óriási csarnok­ba, amely vörös színben volt megvilágítva. A közepén hatalmas vörös mennyezet emelkedett, nagy karbunkulusokkal telerakva, amelyek úgy vetítették vissza a fényt, mintha tüzes vért locsolnának. A mennyezet alatt egy réz­trón állt, berakva arannyal, és előtte tá­tongó mélység, amelyből komor és morajló láng­nyelvek lobogtak fel. Szokatlan tömjén nehéz felhői telítették a levegőt mámorítóan, meg­őrjítően.


A rohanás idehozta őt, és a táncosoknak vadul tomboló örvénye vette körül, amely ujjongott, ordított, vadul a levegőbe ugrált a mennyezetes trón körül forogva, és ezt kiál­tozták: „Oduarpa, Oduarpa, jöjj, vágyódunk utánad!”


Halk mennydörgés moraja terjengett a bar­lang körül, folyton hangosabbá és hangosabbá válva, s egy félelmetes csattanással végződött, éppen a fejük fölött. A lángok felszöktek, s közöttük felemelkedett Oduarpa hatalmas a­lakja, acél-szürkén, mágikus vértezetében, szigorúan, fenségesen, komoly, sőt szomorú arccal, mint egy bukott arkangyal, aki mind­amellett erős, hajthatatlan büszkeséggel és vasakarattal. Elfoglalta helyét a trónon, ahol ülve maradt mindazon események alatt, a­melyek következtek, csendesen és komoran, s nem vett részt a tivornyában. Intett a kezé­vel, s az őrült orgia megkezdődött. A legva­dabb táncosok megfürödtek a lángokban, amelyek felcsaptak a mélység széle fölé, s feldobták magukat magasan a levegőbe. Alcyone észrevette Cygnust az ifjak és leányok közepette, s őrült izgalommal feléje iramodott. A leány kitért e­lőle, őrsége feltartóztatta őt, s tapasztalhat­ta, hogy csak láthatja a leányt, de nem érheti el. Végül vadul lihegve egy kétségbeesett rohamot intézett, mire a védőkíséret nevető sikoltozással elmenekült, minden ifjú egy le­ánnyal, s ő odaugrott Cygnushoz, s a karjaiba szorította.


Folyton vadabbá és vadabbá fajult a tivornya. Rabszolgák jelentek meg, akik erős ital­lal telt óriási korsókat hoztak, s kíséretük­ben mások, poharakkal. Az ital őrületét adták hozzá a mozgás őrületéhez, és a halvány fények vörös félhomályba csökkentek. Az orgiát, amely erre most következett, jobb elrejteni, mint le­írni.


De nézd csak! Abból az átjárásból, amelyből Oduarpa feltűnt, vad menet jön. Szőrös kétlábúak, hosszú karokkal és karmos lábakkal, álla­ti fejekkel és vállaikra hulló sörénnyel, bor­zalmasak, rémisztők, nem emberiek, s azért mé­gis iszonyúan emberiek. A karmokhoz hasonló kezeikben üvegcséket és dobozokat tartottak, s miközben elvegyültek a legvadabb táncosok kö­zött, átadták holmijaikat az olyan dorbézolóknak, akik az italtól és a kéjtől már a legté­bolyodottabbak voltak. Ezek tagjaikra kenték a dobozokban levő kenőcsöt, megitták az üvegcsék tartalmát, és íme, ezek mind eszméletlenül rakásra hullnak a földre, de mindegyik rakás­ból egy állati alak ugrik ki, morogva, őrjöngve, s azután eltűnik a barlangból a külső éj­szaka sötétségében.


A fényes Istenek megsegítik a vándorokat, akik találkoznak ezekkel az ördöggé tett asztrális materializációikkal, amelyek kegyetlenek és lelkiismeretlenek, mint állatok, s mint embe­rek kegyetlenek és ravaszok! De a fényes Iste­nek most alszanak, és csak az Éjféli Nap seregei, a kísértetek, rémek s egyéb gonosz terem­tések vannak kinn. Ezek a teremtmények vissza­térnek, a szájukról csorog a vér, a bőrük beszennyezve piszokkal, s mielőtt a hajnal hasad­na, leguggolva a barlang kövezetén összezsúfolt alakokhoz, beléjük furakodnak, és eltűnnek.


Oduarpa időről-időre rendezett ilyen orgiákat, amelyeket arra használt fel, hogy a be­folyását a népe fölött növelje, és sok helyen rendezett hasonló rítusokat, s mindezekben ma­gát tette meg főszemélynek úgy, hogy valósággal imádat tárgya lett. Így egyesítette népét a maga iránti hódolatban, míg ő lett az elismert uralkodó. Összeköttetése az alvilág lakóival, akiket az utóbbi időben – mint előbb említettük – „Pán birodalmának” ne­veztek, nagyban szaporította a hatalmát. Meg­bízható helyettesei voltak, akiket közös tudá­suk láncolt hozzá, s részvételük ezen birodalom iszonyú utálatosságaiban mindig készségessé tette őket, hogy végrehajtsák a parancsait.


Végül sikerült összegyűjteni egy igen nagy hadsereget, s elindította azt a Fehér Uralkodó ellen az Arany Kapuk Városának irányába. Úgy remélte, hogy megfélemlít és győz, nemcsak nyílt fegyveres támadással, hanem a pokoli szövetségesei terrorjával, valamint a fekete va­rázslók állati alakokban történt borzalmas át­változásaival. Ő maga egy mágikus állatokból álló testőrséggel volt körülvéve, hatalmas vágy-formák, fizikai testekké materializálva, amelyek óvták őt, s elpusztítottak bárkit, aki ellenséges szándékkal közeledett feléje. Amikor az ütközet tombolt és kimenetele kétséges volt, akkor Oduarpa hirtelen rászabadította ellenségeire démonikus szövetségesei hordáját, amely belerohant a verekedésbe, széttépte fo­gaival és karmaival a megdöbbent ellenséget, és pánikot keltett benne. Amidőn ellenségei már menekülni kezdtek, akkor üldözésükre küldte ezeket a gyors démonjait, és a varázslók csapatai hasonlóképp állati alakokat vettek fel, s felfalták a legyilkoltak testeit.


Így verekedte ki magának az odavezető utat, mindig északi irányban, míg közel nem ért az Arany Kapuk Városához, ahol a Fehér Uralkodó utolsó serege volt csatarendben felállítva. Alcyone mint katona küzdött a seregben, rész­ben varázslat alatt, de mégis eléggé ébren ahhoz, hogy szenvedjen a környezete miatt. Cygnus más hölgyekkel együtt elkísérte a tábort. A döntő ütközet napja felvirradt. A császári had­sereget maga Corona, a Fehér Uralkodó vezette, a hadseregének jobb szárnya legmegbízhatóbb hadvezérének, Marsnak vezénylete alatt állt. A megelőző éjszaka folyamán Alcyonét ismét meglátogatta korábbi látomása, és hallotta a kedves hangot: „Alcyone, te az igazi urad el­len harcolsz, és holnap találkozol velem, szem­től-szembe. Törd el akkor lázadó kardodat, s add meg magad nekem. Meg fogsz halni az oldalamon, de az úgy mégis jó lesz”.


És tényleg úgy is történt. Az ütközet vad rohamában, midőn a császári csapatot meghátrál­tak a császár leölése után, Alcyone, bátran küzdve az őt elárasztó túlerő ellen, megpillan­totta víziójának képét, Mars hadvezért. Egy kiáltással előtte termett, kettétörte kardját, s egy lándzsát felfogva Mars háta mögé ugrott, vadul átdöfve egy katonát, aki hátulról Mars­ra támadt. Ebben a percben Oduarpa a dühtől ma­gánkívül nekirontott Marsnak, s leütötte őt, s egy kiáltással, amely végighangzott a csataté­ren, magához parancsolta Cygnust, akit gyors varázslattal vadállattá változtatott át, s ez a fogait vicsorgatva rohant Alcyonéra, aki a vérveszteségtől már elájult. De így cselekedve, a szerelem, amely Cygnus életét betöltötte, kiszabadította magát lelkéből, s megmentette őt, mivel erős áradata a ragadozó düh alakját átváltoztatta szerető nővé, s egy elhaló csókkal Alcyone haldokló arcán, kile­helte a lelkét.


Heraklest, Mars feleségét zsákmányul ejtette Oduarpa abban az ütközetben, amely soron következett az Arany Kapuk Városában, s amely betetőzte a győzelmet. Herakles méltatlankodva utasította vissza ajánlatait, s felkapva egy tőrt, teljes erejével feléje szúrt. De a tőr az ércvédőn félrecsúszott, s Oduarpa nevetve leütötte, s meggyalázta őt, amint a földön fe­küdt félig aléltan. Miután Herakles vissza­nyerte eszméletét, Oduarpa előhívta borzalmas állatait, s azok darabokra tépték és felfalták őt.


Oduarpát, akit egy halom holttest fölött, s körülvéve állati és félállati őrségével ül­tették trónra, az Arany Kapuk Városának Csá­szárává koronázták, s ő felvette az „Isteni Uralkodó” megszentségtelenített elnevezést. De a diadala nem tartott sokáig, mivel Vaivas­vata Manu nagy sereggel vonult ellene, s az ő puszta jelenléte menekülésre késztette Pán birodalmának lakóit, miközben ő megsemmisítette a fekete mágia mesterséges gondolatformáit. Egy megsemmisítő győzelem szétszórta a császár hadseregét, s őt magát bezárták egy toronyba, ahová veresége után menekült. Az épületet felgyújtották, s ő nyomorúságosan elpusztult, amennyiben materializált érc-héjában a szó szo­ros értelmében halálra főtt.


Vaivasvata Manu megtisztította a várost, helyreállította a Fehér Császár ural­mát, s felavatta erre a tisztségre a Hierarchia egy megbízható szolgáját. Egy ideig a dolgok jól mentek, de lassanként a gonosz ismét erőt gyűjtött, és a déli központ ismét erőre kapott. Míg végül ugyanaz a Sötét Arc Ura újra testet öltve megjelent, s ismét küzdve az akkori Fehér Császár ellen, felállította ellene trón­ját. Ekkor a Hierarchia feje kimondta az ítélet szavait, s mint az okkult kommentárok el­mondják: „a Ragyogó Arcú Nagy Király”, a Fehér Császár üzent testvér vezéreihez: „Készü­lődjetek! Keljetek fel ti, a Jó Törvény embe­rei, s vonuljatok ki az országból, amíg az száraz. A Négyek – a Kumarák – jogara emel­kedett. Az óra ütött, a fekete éjszaka készen van. A Nagy Négyek szolgái figyelmeztették népüket, és sokan megmenekültek. Királyaik utolérték őket vismana-ikban (kocsik, amelyek a levegőben repültek – a régi repülőgépek), s el­vezették őket a tűz és az érc (kelet és észak) országaiba”. Gázkitörések, árvizek és földrengé­sek elpusztították Ruta-t és Daitya-t, Atlan­tisz óriási szigeteit, amelyek 200.000 évvel Krisztus előtti katasztrófából megmaradtak.


Csak Poszeidonisz szigete maradt meg, mint az egykor óriási Atlantiszi kontinens végső ma­radványa. Ezek a szigetek a Krisztus előtti 75.025. évben semmisültek meg, Poszeidonisz fennmaradt Kr. e. 9564. évig, amikor szintén elmerült az óceán alatt.






X. Fejezet


ATLANTISZ CIVILIZÁCIÓJA

Atlantisz sok országot népesített be alfa­jaival, és sok nagyszerű civilizációt épített fel. Egyiptom, Mezopotámia, India, Észak- és Dél-Amerika ismerte azokat, és azok a birodalmak, amelyeket emeltek, sokáig megmaradtak, és a di­csőségnek oly fokát érték el, amelyet az árja faj még eddig nem tudott elhomályosítani. A je­len mű XI. - XIII. fejezetei, amelyek Perut és Kaldeát tárgyalják, bemutatják nagyságaiknak maradványait, és ezeket kiegészítjük néhány hiányzó részlettel.


Scott-Elliot így írja le a híres Arany Kapuk Városát: „A várost gyönyörűen fásított parkszerű táj vette körül. Ezen a nagy terüle­ten szétszórva álltak a gazdagabb osztályok nyaraló kastélyai. Nyugati oldalán hegysor te­rült el, ahonnan a város a vízellátást nyer­te. Maga a város egy domb lejtőjén épült, amely a síkság fölé körülbelül 500 lábnyira (150 mé­terre) emelkedett. A domb tetején álltak a császár kastélya és kertjei, amelyeknek a kö­zepén egy soha nem szünetelő vízsugár szökött fel a földből. Ez elsősorban a palotát és a kertben levő szökőkutakat látta el vízzel, s onnan a négy világtáj felé folyva, mint vízesés zuhogott egy csatornába vagy árokba, amely kö­rülvette a kastély területét, és így elválasz­totta azt a minden oldalán alatta elterülő vá­rostól. Ebből a csatornából négy csővezeték vitte a vizet a város négy negyedén keresztül olyan vízesésekhez, amelyek a maguk részéről vízzel elláttak egy másik körülvezető csator­nát, egy alacsonyabb szinten. Három olyan csa­torna volt ott, amelyek egy központosított kört képeztek, s közülük a legkülsőbb s a legalacso­nyabb még mindig a síkság szintje fölött volt. A negyedik csatorna, amely ezen a legalacsonyabb síkon volt, de derékszögben tervezve, befogad­ta az állandóan folyó vizeket, s a maga részé­ről kiürítette azokat a tengerbe. A város a síkság egy részén terjeszkedett, fel az emlí­tett legszélső nagy árok széléig, amely körül­vette és megvédte őt egy sor vízmederrel, ame­lyeknek kiterjedése körülbelül tizenkétszer tíz mérföld négyzetterületnyi volt”.


Ilyképpen úgy látszott, hogy a város három övezetre volt beosztva, mindegyik beke­rítve a saját csatornáival. A legfelsőbb öve­zetnek, amely közvetlenül a kastély területe alatt feküdt, a jellegzetességei egy kör alakú versenypálya és nagy nyilvános kertek voltak. Az udvari hivatalok házainak legtöbbje szintén ebben az övezetben állt, s itt volt még egy intézmény, amelynek mását nem találjuk a mai modern időkben. Nálunk az „Idegenek háza” ki­fejezés közepes külsőt és piszkos környezet képét idézi fel. De ez egy palota volt, ahol minden idegent, aki a városba jöhetett, megven­dégeltek oly sokáig, amíg csak maradni kívánt, s mindezen idő alatt a kormányzat vendégeinek tekintették őket”.


A lakosság elkülönített házai és a különböző templomok az egész városban szét­szórtan foglalták el a másik két övezetet. A tolték virágzás napjaiban úgy látszik, nem létezett igazi szegénység – még a legtöbb ház­hoz beosztott rabszolga személyzetet is jól táplálták, és ruházták –, de azért volt úgy az északra néző legalacsonyabb övezetben, mint a tenger irányában lévő legszélső csatorna külső oldalán egy bizonyos számú, aránylag szegényes ház. Ennek a résznek a lakosai leginkább ha­józással foglalkoztak, és házaik, bár el voltak különítve, mégis egymáshoz közelebb épültek, mint a többi kerületben”.


Más nagy városokat, amelyek a síkságon é­pültek, hatalmas földtöltések védelmeztek, amelyek a város irányában lejtősödtek, s né­melykor lépcsőzetesen voltak parkozva, mialatt a külső oldaluk vastag, egymáshoz kapcsolt érc­lapokkal volt borítva. Ezeket még támogatták a nagy fagerendák, amelyek közül az egyenesen állókat mélyen a földbe verték. Amikor ezeket már elhelyezték, s egymással nehéz keresztfák­kal összekapcsolták, azután a lemezeket hozzá­juk erősítették, lépcsőzetesen beborítva, s az űrt, amely a földmunka és a sánc között ke­letkezett, földdel betöltötték, és szilárdan le­döngölték, az egész gyakorlatilag bevehe­tetlen akadályt képezett lándzsák, kardok, íjjak és nyilak ellen, amelyek az akkori idők szokásos fegyvereit képezték. De az ilyen vá­ros szükségszerűen nyitva feküdt a fentről jö­vő támadások ellen, és az atlantisziak a légha­jók – ma repülőgépeknek neveznénk – gyártásában a kiválóságnak igen magas fokát érték el. És egy ilyen város megtámadása esetén ezeket a harci madarakat küldték oda, amelyek felette lebegtek, s ledobták még a levegőben robbanó bombáikat, amelyek az emberi életet pusztító nehéz mérges gőzök esőjét bocsátották ki. Er­re vonatkozó hivatkozásokat találhatunk a hin­duk nagy epikus költeményeiben és puránáiban elbeszélt ütközetekben. Voltak még olyan fegy­verek is, amelyek kivetítették a tüzes hegyű nyilak csomóját, amelyek szerte-szét szóród­tak, amint zúgtak a levegőn keresztül, gyil­kos röppentyűk módján. És volt még sok más hasonló fajtájú fegyverük, amelyeket mind o­lyan emberek szerkesztettek, akik a tudományos ismeretek magasabb ágaiban igen jártasak vol­tak. Ezek közül sok van leírva az erre a tárgy­ra vonatkozó nagyon régi könyvekben, s úgy em­lítik azokat, mint némely felsőbb lény adomá­nyát. Az ilyen fegyverek megszerkesztéséhez szükséges tudást sohasem tették bárkinek is hozzáférhetővé.


A toltékok ország-rendszerét a Perura vo­natkozó fejezetekben fogjuk ismertetni. A sze­génység hiánya és a lakosság általános jóléte nagyrészt az általános elemi nevelésről gondos­kodásnak köszönhető. A kormányzat egész rend­szerét a Bölcsek tervelték ki az összesség ja­vára, nem pedig speciális osztályok a maguk előnyére. Ennél fogva az általános kényelem mérhetetlenül nagyobb volt, mint a modern ci­vilizációkban.


A tudomány messzire haladt előre, minthogy a tisztánlátás használata megszokott volt, s így a természet folyamatait, amelyek jelenleg leg­többünknek láthatatlanok, akkoriban kényelme­sen megfigyelhették, s így számos esetben hasz­nosan felhasználták azokat a művészetekben és a mesterségekben. Felhasználták a napsugara­kat, amennyiben színes üvegeken bocsátották keresztül, növények és állatok növekedésének előmozdítására. Gondosan megvalósították a tudományos tenyésztést, hogy megjavítsanak sokat ígérő fajtákat. Kísérleteket végeztek keresztezésekkel. Például: a búza keresztezé­se többféle füvekkel különböző fajtájú gabonát hozott létre. Már kevésbé kielégítők vol­tak azok a kísérletek, amelyek arra irányul­tak, hogy méhekből darazsakat állítsanak elő, a hangyákból fehérhangyákat. (A búzát, a méhe­ket és a hangyákat a Láng Urai hozták magukkal a Vénuszról, és ezeknek keresztezése a már a földön lévő fajtákkal hozta létre az említett eredményeket. A természet-szellemek, akikre az állati és növényi fejlődés bizonyos területei voltak bízva, a maguk részéről szintén iparkod­tak utánozni a rendelkezésükre álló tisztán földi segédeszközökkel ezeket a más bolygókról történt behozatalokat. Az ő törekvéseik, amelyek csak részben voltak sikeresek, felelősek az előbb említett nagyon kellemetlen eredmények némelyikéért.)


A magtalan banán egy dinnyéhez hasonló elődből fejlődött, amely – miként a dinnye – nagy számú magot tartalmazott. Olyan erőket ismert az akkori idők tudománya, amely ismere­tek elvesztek. Ezen erők egyike volt az, a­melyet úgy a lég- mint a vízi hajók hajtására használtak fel. Egy másik erő úgy megváltoz­tatta a nehéz testek viszonyát a földhöz, hogy a föld visszataszította azokat ahelyett, hogy vonzotta volna, így téve a legnagyobb kényelemmel lehetővé óriási kövek nagy maga­sokba való felemelését. Ezek közül a finomabba­kat nem alkalmazták gépezet által, hanem csak akaraterő alkalmazásával, felhasználva az embe­ri test tökéletesen megértett és kifejlesztett szerkezetét, amelyet az ezerhúrú „vinához” ha­sonlítottak.


Az érceket nagyon használták, és csodála­tosan kidolgozták. Aranyat, ezüstöt, aurichalsumot használtak fel leginkább díszítésre és házi eszközök készítésére. Ezeket gyakrabban alkimista módszerrel állították elő, mintsem hogy a föld kérgében keresték volna, és nagyon gyakran művésziesen bevezették díszítési min­tákba, ragyogó színes kivitelben, hogy gazda­gítsák azt. A fegyvereket pompásan beborítot­ták velük, s amelyeket csak látványosságok és szertartások alkalmával mutogattak, azok gyak­ran kizárólag nemesfémekből készültek. Ilyen alkalommal arany sisakokat, mellvérteket és lábvédőket viseltek, a legdrágább színű skarlát, narancs és nagyon pompás bíborszínű díszkabátok és lábbelik fölött.


Az élelmezés a különböző osztályok sze­rint változott. A nép tömegei húst, halat, sőt csúszó-mászó állatokat is ettek. Talán nem he­lyes, ha azt mondjuk, hogy „sőt”, visszaemlé­kezve egyházatyáink teknősbékáira. A leölt állatok testét minden tartalmával együtt, miu­tán lehasították a mellét és a gyomrát, egy nagy tűz fölé akasztották. Amikor az már teljesen át­sült, akkor eltávolították a tűztől, a tartal­mát kiürítették, és az előkelőbbek között kitá­lalták, amíg a köznép az állati hulla köré gyülekezett, belemártva kezeiket annak belse­jébe, és kiválogatták az ínyenc falatokat – o­lyan szokás, amely néha civakodást idézett elő. A maradékot elhányták, vagy a házi állataiknak adták, mivel magát a húst hulladéknak tekintet­ték. A magasabb osztályok hasonló élelmezésben részesültek, de azok, akik közvetlenül az ud­varhoz tartoztak, többnyire csak titokban vet­tek részt az ilyen lakomákban. Természetesen az Isteni Király és azok, akik vele szoros összeköttetésben voltak, csak gabonából össze­állított, s különböző módon elkészített étele­ket, főzelékeket, gyümölcsöket ettek, és a te­jet vagy mint folyadékot itták, vagy pedig mint sokféle édes készítményt fogyasztották. Gyümölcsnedvek is gyakran szerepeltek, mint ita­lok. Meg lehetett figyelni, hogy némely udva­ri ember és méltóság, mialatt nyilvánosan részt vett ezeken a szelídebb lakomákon, észrevétle­nül belopódzott a saját magánlakásába, és kielé­gítette magát ízletesebb ennivalókkal, amelyek között a hal, mint állott és modern vadpecse­nye, nem is jelentéktelen szerepet játszott.


A kormányzat önkényuralom volt, és a tol­ték civilizáció virágzó napjaiban, az Isteni Királyok alatt, semmilyen más rendszer nem lett volna szerencsésebb a nép számára. De amidőn a korlátlan hatalom, amellyel ők kormányoztak, fiatalabb lelkek kezeibe került, visszaélések keletkeztek, és zavarok támadtak, mivel itt is, mint minden más helyen, a hanyatlás a legmaga­sabbak romlásával kezdődött. A rendszer olyan volt, hogy a kormányzók felelősek voltak tar­tományaik jólétéért és boldogságáért, és a bűnt és az ínséget úgy tekintették, mint az ő ha­nyagságuk és tehetetlenségük bizonyítékát. Fő­ként a felsőbb osztályokból vették őket, de különösen sokat ígérő gyermekeket, bárhol is találták azokat, kiemelték a magasabb iskolák­ba, ahol kiképezték őket az állam szolgálatá­ra. A női nem nem volt alkalmatlansági ok, mint az manapság, nem egy állami hivatalban. (Angliában a nők kizárása a politikai hatalom­ból – emlékezzünk csak reá – a demokrácia nö­vekedésével kezdődött, és az ebből származó fel­fogással, hogy a fizikai erő, nem pedig az in­telligencia vagy karakter legyen a kormányzat alapja. Ez a politikai életnek a legalacsonyabb foka, amint az okkult rendszer a csúcspontja.)


A gazdaságnak és fényűzésnek mérhetetlen növekedése lassanként aláaknázta a legnagyszerűbb civilizációt, amelyet a világ valaha látott. A tudást megfertőzte a személyes nye­reségi vágy, és a természeti erők feletti ural­mat nem a szolgálatra, hanem a zsarnokságra használták fel. Ettől kezdve Atlantisz hanyat­lott, dacára vívmányai dicsőségének és biro­dalmi hatalmának, és a világ vezetése egy kö­vetkező faj, az árja faj kezeibe került, amely­nek a javára ugyan a múltban már nagyszerű teljesítmények írandók, de ez a faj még nem érte el dicsőségének és hatalmának csúcspont­ját. Azonban néhány évszázad elmúltával még magasabbra fog emelkedni, mint Atlantisz emel­kedett a legdicsőségesebb napjaiban.


Mi két testvér-civilizációt választottunk ki, amelyek későbbi időben emelkedtek, távol a negyedik gyökérfaj nagy központjától – az e­gyik a harmadik alfajból származott, s ez a tolték faj, a másik a negyedik alfajból, s ez a turáni faj – oly célból, hogy élénkebb és részletesebb leírását adhassuk annak a színvo­nalnak, amelyet az atlantisziak elértek. Ezek nem képezték részét azoknak a kutatásoknak, a­melyek 1910 nyarán történtek, és a jelen könyv­ben fel vannak jegyezve. Ezeket a kutatásokat a XIX. század utolsó évtizedeinek folyamán a jelen szerzők végezték a Teozófiai Társulat néhány olyan más tagjával együtt dolgozva, akik­nek neveit titokban kell tartanunk. Jelen szer­zők egyike ezeket cikkek alakjában megjelen­tette a „Theosophical Review” című folyóirat­ban, és ezeket a cikkeket, mint egy nagyobb munka részeit, a maguk illő helyén itt újra kiadtuk.





XI. Fejezet


KÉT ATLANTI CIVILIZÁCIÓ:

A tolték a régi Peruban, Kr. e. 12.000

(Megjegyzés: A régi Peru leírásának kezdő sorai, amint azt a Theosophical Review-ban közread­tuk, függelékeiben található meg, s ott rövi­den vázoljuk azokat a körülményeket, amelyek között eredetileg megíródott.)


Peru civilizációja a Kr. e. a tizenharma­dik évezredben olyannyira hasonlított a Tol­ték birodalom virágkorát élő civilizációjá­hoz, hogy miután gondosan áttanulmányoztuk ezt a korszakot, az atlanti civilizáció jellemzé­sére példaként ezt használjuk fel. Egyiptom és India történelmüknek atlanti korszakában e­gyéb jellegzetes példákkal szolgálhatnak, a­zonban alapjában véve a tolték birodalom leglényegesebb sajátságai az itt leírt Peruban elevenedtek meg. A kormányzás formája az au­tokrácia volt, másmilyen kormányforma elkép­zelhetetlen volt abban a korban.


Hogy ennek az okát érthetőbbé tehessük, gondolatban vissza kell mennünk egy sokkal ré­gebbi korszakba, a nagy negyedik gyökérfaj legelső különválasztásának korába. Így egé­szen nyilvánvalóvá válik, hogy midőn a Manu és tisztjei – egy sokkal magasabb evolúció­ból származó nagy Adeptusok – testet öltöttek a még ifjúkorát élő fajban, amelynek kifejlesz­tésén munkálkodtak, azon emberek számára, mind tudás, mind erő szempontjából a szó legszoro­sabb értelmében Istenek voltak ők, annyira magasabban álltak azoknál minden elképzelhe­tő tekintetben. Ilyen körülmények között más kormányforma, mint az autokrácia nem lett vol­na lehetséges, hiszen az Uralkodó volt az e­gyetlen, aki valóban tudott is valamit, és így neki kellett mindent irányítania. Ezért ezek a Nagy Lények a gyermekkorban lévő emberiség­nek természetes uralkodói és irányítói lettek, és nekik mindig készségesen engedelmeskedett mindenki, mivel belátták, hogy csupán a bölcses­ség adhat tekintélyt, s hogy a tudatlan akkor nyeri a legnagyobb segítséget, hogyha őt irányítják és oktatják. Így az új társada­lom rendje – amiképpen minden valódi rendnek minden időben keletkeznie kell – fölülről származott, nem pedig alulról. Amint az új faj gyarapodott, ez az elv megmaradt, s ezen az alapon létesültek a régmúlt korok hatalmas mo­narchiái. A legtöbb esetben eleinte beavatott királyok uralkodtak, s a kezdeti nehézségeken az ő bölcsességük és erejük vezette át e gyer­mek államokat.


Így történt azután, hogy midőn az erede­tileg kormányzó Isteni Uralkodók tanítványaik­nak adták át a tisztségüket, a kormányfor­ma alapelvét valódi értelemben tartották fenn, és ezért minden új királyság alapításakor fenn­állt az a törekvés, hogy habár új körülmények között is, mégis olyan hűen, ahogy csak lehet, lemásolják azokat a magasztos intézményeket, amelyeket az isteni bölcsesség adott immár a világnak. Csak amidőn önzés ütötte föl a fejét mind a népek, mind az uralkodók között, válto­zott meg fokról-fokra ez a régi rend, s új formákkal való kísérletezésnek adott helyet, ami bölcsnek igazán nem volt mondható, olyan kormányzatok alakultak, amelyeket a kapzsiság és a becsvágy vezérelt a kötelességteljesítés akarata helyett.


Abban a korszakban, amelyet most tárgya­lunk, Kr. e. 12.000-et írnak – sok ezer éve van már, hogy az Arany Kapuk régebbi városai felett összecsaptak a tenger hullámai, s bár Poseidonis sziget királyainak feje még most is bitorolta azt a szép címet, amely egykor meg­illette őket, esze ágában sem volt utánozni an­nak a kormányzatnak módszereit, amely az embe­ri intézmények közös sorsán olyannyira túlme­nően biztosította államuk szilárd fennmaradá­sát. Néhány évszázaddal azelőtt a ma Perunak nevezett ország uralkodói jól meggondolva a dolgot, kísérletet tettek arra, hogy – bár természetesen sokkal szerényebb keretek között – felélesszék a régi rendszer alatt folyta­tott életet. Abban az időben, amelyről most beszélünk, ez a megújhodás teljes erővel folya­matban volt, sőt talán dicsőségének fénykorát élte akkor, bár hatása sok évszázaddal később is fennmaradt, Most tehát a Perui Birodalomnak ez az újjáéledése érdekel bennünket.


Kissé nehéz fogalmat nyújtani arról, hogy fizikai megjelenésében milyen volt az a faj, amely ezt az országot lakta, mivel nem él manapság olyan faj a földön, amely annyira hason­lítana ahhoz, hogy azt összehasonlításra használhatnánk fel anélkül, hogy egyik vagy másik irányba félre ne vezetnénk az olvasót. Az atlanti gyökérfaj nagy harmadik alfajának azon képviselői, akiket földünkön még ma is láthatunk, elfajultak és elkorcsosultak, ha azzal állítjuk párhuzamba, ami a faj fénykorá­ban volt. Ennek a mi perui népünknek kiugró volt az arccsontja, arcának jellege olyan volt, mint amilyen képet alkotunk mi magunk­nak a vörös bőrű indiánok legnemesebb fajtá­járól, mégis fő vonásai oly elváltozásokat mu­tattak, amely inkább az árjákhoz tette hason­lóvá, semmint az atlantiakhoz. Arckifejezése lényegesen különbözött korunk legtöbb rézbő­rűjétől, mivel rendszerint őszinte, vidám és szelíd volt, a felsőbb osztályoknál pedig nem egyszer a magasabb értelmi képességek és az igazi jóakarat jeleit tükrözte.


Színük bronzvörös volt, világosabb a felsőbb osztálybelieknél, az alsóbbaknál vi­szont sötétebb, bár az osztályok közötti ke­veredés oly nagy volt, hogy még ezt a különb­séget is alig lehetett észlelni.


A nép általában boldog, megelégedett és békés hajlamú volt. Csak kevés, de jól meg­szerkesztett törvényük volt, és ezeket helye­sen hajtották végre, így a nép természetesen törvénytisztelő volt. Az éghajlat jórészt i­gen kedvező volt, s lehetővé tette számukra, hogy minden felesleges fáradság nélkül végez­hették el a föld megműveléséhez szükséges mun­kát, amely kevés megerőltetéssel is bő termést hozott. Ez az éghajlat mindenképpen alkalmas volt arra, hogy megelégedetté tegye ezt a népet, és képessé tegye arra, hogy életét a legjobban rendezze be. Nyilvánvaló, hogy mivel a nép ilyen lel­kületű volt, mindenek előtt ez a tény már ma­gában is hallatlan előnyt jelentett az ország uralkodóinak.


Amint már megjegyeztük, az a királyság abszolút monarchia volt, annyira különbözött azonban mindentől, amit ezen a néven ismerünk, hogy a puszta megállapítás önmagában még egy­általán nem nyújt fogalmat a valóságról. Az egész rendszernek alaphangja a felelősség vi­selés volt. A királynak teljhatalma volt, ez kétségtelen, azonban mindenért ő viselte a teljes felelősséget is. Abban a felfogásban ne­velték őt kora ifjúságától kezdve, hogy ha bár­hol is, hatalmas birodalmában csak egyetlen rossz dolog is létezik, amit el lehetne kerül­ni, csak egy olyan ember is van, aki bár dolgoz­ni akarna, mégsem kaphat képességeinek megfe­lelő munkát, csak egy olyan beteg gyermek is van, aki nem részesül illő gondozásban, ez szégyenfolt az ő kormányzásán, beszennyezése az ő uralkodásának, személyes becsületének meg­bélyegzése.


Népes uralkodó osztály segítette őt munká­jában, s ő az egész roppant nemzetet a legkörültekintőbb, a legrendszeresebb módon az ő vezetésük alá osztotta be. Mindenekelőtt tar­tományokra volt az egész birodalom felosztva, s mindegyik élén egy alkirályféle állt. A­kik ezek alá voltak rendelve, azokat mi megyei helytartóknak nevezhetnénk, alattuk pedig vá­rosok és kisebb kerületek kormányzói álltak. Mindegyikük közvetlenül felelős volt a rangsor­ban fölötte állónak az ő körzetébe tartozó min­den egyes ember jólétéért. A felelősségnek ez a felosztása addig tartott, amíg el nem érkez­tünk a centúriók egy bizonyos fajtájához. Olyan tisztviselő volt ez, akinek száz család tartozott a gondviselése alá, ezekért ő tel­jes mértékben felelős volt. Ez volt az uralko­dó osztály legalacsonyabb rangú tagja, ami őt illeti azonban, rendszerint ő is segítséggel élt, minden tizedik házból kinevezett egy ön­kéntes segédtiszt-félét, hogy a legsürgősebben hozzon neki értesítést mindenről, ha valamire szükség van, vagy ha valami nem megy úgy, aho­gyan kellene.


(Megjegyzés: a régi hindu irodalom olvasói bizo­nyára fel fogják ismerni a hasonlatosságot e között és azon rendszer között, amely az árjáknál történelmüknek kezdetén uralkodó volt. Ez egészen természetes, hiszen az egy­mást követő Manuk mind ugyanannak a Hierarchiá­nak a tagjai, és hasonló munka végzése a fe­ladatuk.)


Hogyha a tisztviselők e végtelen pontos­sággal felépített hálózatának egy tagja mun­kájának valamely részét elhanyagolta, csak egy szót kellett közvetlen felettesének szól­ni, hogy azonnal meginduljon a vizsgálat, mert hiszen a felettes tisztviselőnek saját becsü­lete forgott kockán, ha a hatáskörébe tarto­zó egyének megelégedettségéről és jólétéről volt szó. Arra, hogy mindenki oly éberen őrkö­dött a közszolgálati kötelességek pontos tel­jesítése felett, nem annyira a törvény ereje kényszerítette őket (bár kétségtelen, hogy erre is voltak törvényeik), mint inkább a kor­mányzó osztályban uralkodó érzület, ez az ér­zés olyan, mint a gentleman-i becsületérzés. Olyan erős kényszerítő hatalom ez, amilyen egy tisztán külső törvény parancsa sohasem lehet, mi­vel itt valójában egy magasabb törvény műkö­dik, amely az ember belsejében él, az ébredező Egó ad itt irányítást a személyiségnek, még pedig olyan dologban, amelyet tud.


Látni fogjuk, hogy egy olyan rendszerrel ismerkedtünk most meg, amely a modern haladás elnevezést maguknak bitorló eszmékkel minden tekintetben ellentétes alapon keletkezett. Az a tényező, amely egy így megalapozott kormány­zatot lehetővé és működőképessé tett, ez a közösség összes osztályaiban kialakult, s igen felvilágosult közvélemény volt, olyan erős és határozott, olyan mély gyökeret vert közvéle­mény, hogy a gyakorlatban lehetetlenné tette, hogy az állam iránti kötelességét bárki is megszegje. Ha pedig ezt valaki mégis elkövet­te volna, arra úgy néztek volna, mint egy ci­vilizálatlan lényre, aki méltatlan arra a magasztos előjogra, hogy polgára legyen a „Nap Gyermekei” hatalmas birodalmának – ezek a régi peruiak ugyanis így nevezték magukat –, többé-kevésbé avval a borzadással és szánalom­mal tekintettek volna reá, mint a kiközösítet­tekre a középkori Európában.


Az ügyek ilyen állása következtében – annyira távol esik mindattól, amit ma tapasz­talunk, hogy csupán elgondolni tudjuk, milyen lehetett – még egy olyan dolog jött létre, amelynek teljes megértése csaknem ugyanilyen nehéz a számunkra.


Gyakorlatilag nem voltak törvények a ré­gi Peruban, s ennek következtében börtönök sem. Valóban a szóban forgó nemzet előtt teljesen értelmetlennek látszott volna a mi megtorló

és büntető rendszerünk. A birodalom polgárá­nak élete volt szemükben az egyetlen élet, amelyet érdemes volt élni, azonban tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy mindenki csak avval a feltétellel tarthatja meg helyét a közösségben, ha megfelel a velejáró kötelezett­ségeknek is. Ha valaki bármiképpen nem tett volna ennek eleget, (ez azonban csaknem sohasem ta­pasztalt esemény volt a közvélemény hatalma miatt, amint azt már fentebb leírtuk), az il­lető kerület vezetésével megbízott tisztviselő magyarázatot kért volna tőle, ha pedig a vizs­gálat folyamán vétkesnek bizonyult volna, az illetékes tisztviselő őt feddésben részesítet­te volna. A huzamos kötelességszegés éppúgy a visszataszító bűnök sorába tartozott, mint a gyilkosság vagy a lopás, s mindezen cselekmé­nyekre csak egy büntetés létezett: a száműze­tés.

Az az elmélet, amely ez intézmény alap­jául szolgált, rendkívül egyszerű volt. A pe­ruiak úgy vélték, hogy a civilizált ember lé­nyegileg abban különbözik a vadembertől, hogy megérti, és tudatosan megfelel azoknak a köte­lességeknek, amelyekkel az államnak tartozik, annak az államnak, amelynek ő az egységét képezi. Ha pedig valaki nem teljesítette eze­ket a kötelességeket, úgy egyszeriben veszélyes­sé vált az államra nézve, méltatlannak mutat­kozott arra, hogy az állam nyújtotta előnyök­ben részesüljön, ennek következtében kiűzték onnan, és a birodalom határain élő barbár tör­zsek között tengethette életét. Valóban, ta­lán jellemző arra, hogy milyen volt a peruiak felfogása ebben a dologban, az a kifejezés, amellyel ezeket a törzseket jelölték, ez ugya­nis szó szerint lefordítva annyit jelentett: „a törvény nélkül élők”.


Mégis, igen ritkán megesett, hogy szüksé­gessé vált a száműzetés végső eszközéhez fo­lyamodni, legtöbb esetben a tisztviselőket szerették és tisztelték, s egy intésük elegen­dő volt ahhoz, hogy bármely nyugtalan lelket is visszavezessenek a rend ösvényére. Még azt a néhányat sem, akiket száműztek, nem zárták ki mindörökre szülőhazájukból, bizonyos idő elteltével megengedték nekik, hogy próbaidőre visszatérjenek régi helyükre, a civilizált em­berek közé, és hogy amint méltóknak bizonyul­tak arra, újból élvezhessék a polgári jogok nyújtotta előnyöket.


A tisztviselők (az „atyák”, amint őket nevezték) sokirányú működése közé tartozott a bíráskodás is, de minthogy a gyakorlatban nem voltak végrehajtandó törvények, abban az értelemben, ahogy mi használjuk ezt a kifeje­zést, inkább annak feleltek meg, amit mi döntőbíró alatt értünk. Az emberek között fel­merült vitás kérdések eléjük kerültek, és ebben az esetben éppúgy, mint bármely más eset­ben, az, aki úgy érezte, hogy a hozott hatá­rozat őt nem elégíti ki, mindig fellebbezhe­tett a közvetlen feljebbvaló tisztviselőhöz, így fennállott az az eshetőség is, hogy a fo­gas kérdés feljut egészen a királyi székig.


A magasabb tisztséget betöltők minden ere­jükkel azon voltak, hogy könnyen hozzáférhetővé legyenek mindenki számára, s az e cél megvalósítására felállított tervezet egy része gondosan kidolgozott ellenőrző látogató-rend­szerből állt. E cél elérésére maga a király beutazta minden hét évben a birodalmat, és éppen így egy kormányzónak minden évben be kellett járnia a tartományát, az ő alárendelt­jeinek pedig személyesen kellett állandóan fi­gyelniük, hogy rendben megy-e minden azoknál, akik az ő vezetésük alá tartoznak, s hogy an­nak, aki tanácsot akar kérni tőlük, vagy dön­tésért kíván fordulni hozzájuk, arra minden al­kalmat megadjanak.


Ezek a királyi és hatósági utazások fé­nyes pompával zajlottak le, s alkalmat nyújtot­tak a népnek örömujjongása kifejezésére.


Egy dolog volt legalább ebben a kormány­rendszerben, ami a mi korunk hasonló intézmé­nyével azonos, s ez az volt, hogy egy mindent magába foglaló pontos jegyzékrendszert vezet­tek be, a születéseket, házasságokat, halálo­zásokat lelkiismeretes gondossággal foglalták jegyzékbe, s ezekből egészen a modern eljárás szerint statisztikákat állítottak össze. Mind­egyik centúriónak részletes jegyzőkönyve volt a hatáskörébe tartozó személyek neveiről, s mindegyik számára egy különös kis táblácskát tartott fenn, amelyre az illető életének fő eseményei lettek feljegyezve, megtörténtük sorrendjében. Főnökének ezzel szemben nem ne­vekkel tett jelentést, hanem számokban: en­nyi beteg, ennyi egészséges, ennyi születés, ennyi halálozás, stb. Ezek a rövid jelentések azután fokozatosan egymás mellé kerültek, és összeadták őket, amint a tisztviselők hierarchi­ájában mind feljebb és feljebb kerültek, végül is ezeknek egy kivonata időről-időre eljutott magához a királyhoz is, akinek így mindig a rendelkezésére álltak birodalmának ezek az ál­landó népszámlálásszerű adatai.


Még egy más pontban is hasonlított az ősrégi rendszer a mienkhez, ez pedig nem más, mint az a rendkívüli gondosság, amellyel a földet fölmérték, felosztották, és mindenek­fölött az anyagát vizsgálták, s mindeme ku­tatásnak fő célja az volt, hogy az ország min­den részére nézve megtalálhassák a földművelés legmegfelelőbb berendezésének módját, hogy a legalkalmasabb terményt vessék el ott, és az általában elérhető legnagyobb eredményt érjék el vele. Valóban elmondhatjuk, hogy csaknem nagyobb fontosságot tulajdonítottak azon tárgy tanulmányozásának, amit ma tudományos földmű­velésnek neveznénk, mint sok másfajta munka­ágazatoknak.


Ez egyenesen arra indít bennünket, hogy végig tekintsük ennek az ősi fajnak minden in­tézménye közül a legnevezetesebbet, a földmű­velő rendszerét.


Ez az egyedül álló berendezés oly kitűnő­en megfelelt az ország viszonyainak, hogy az a sokkal alantasabb fajta, amely évezredekkel később leigázta és rabszolgává tette a mi perui népünk elkorcsosult ivadékait, minden tőle telhetőt megtett, hogy amennyire csak le­het, fenntartsa ezt a rendszert, és a benyomuló spanyol támadók legnagyobb csodálatát vívták ki ennek a rendszernek az ő mégérkezésükkor még teljes működésben levő maradványai. Min­den esetre kétséges lehet, vajon megvalósít­ható-e ilyen nagy sikerrel ez a tervezet, ke­vésbé termékeny és sűrűbben lakott országokban is, az azonban biztos, hogy nagyszerűen érvé­nyesült abban az időben és azon a helyen, ahol most így teljes működésében szemlélhetjük. Feladatunk most az, hogy megkíséreljük e rend­szert megmagyarázni a jobban érthetőség kedvé­ért. Először csak nagy körvonalaiban foglalko­zunk vele, több lényeges fontosságú pontot el­hagyunk, hogy más helyen tárgyaljuk majd azo­kat.


Minden város és falu számára a körülötte fekvő ilyen termőföld bizonyos mennyiségét u­talták ki megművelés céljából, s ez a mennyi­ség szoros arányban állt az illető helyiség lakosainak számával. Minden egyes esetben e lakosok között nagyszámú munkást találunk, az ő dolguk volt a föld megmunkálása, s ezt nevezhetnénk valójában dolgozó osztálynak, nem mintha a többiek semmilyen munkát nem vé­geztek volna, csupán csak őket választották ki erre a különleges munkanemre. Hogy hogyan toborozódott ez a dolgozó osztály, annak a meg­magyarázását későbbre hagyjuk, egyelőre legyen annyi elég, hogy mindegyik tagja életének ta­vaszán, erejének teljében volt, 20 és 45 é­ves kor között. Nem találunk a soraikban sem öreget, sem gyermekeket, sem gyenge vagy beteg embereket.


Az a föld, amelyet bármely falu részére művelés céljából kiutaltak, mindenek előtt két részre oszlott, amelyet mi magánkézen lévő és köztulajdoni földnek fogunk nevezni. Mind­két fél részt a földmunkások művelték meg, a magánföldet a saját hasznukra és életfenntar­tásukra, a közföldet a közösség javára. Ez te­hát azt jelenti: úgy tekinthetjük a közösségi föld megművelését, hogy ez töltötte be a mi modern államunkban fizetendő adók és egyéb terhek helyét. Természetesen azonnal felötlik bennünk a gondolat, hogy egy olyan adó, amely az ember fél jövedelmével egyenlő, a végzett munka idejének és a reá fordított energiának felét követeli meg (ez a mi esetünkben teljesen egyre megy), az olyan adó súlyos, s nagyon is igazságtalan. Csak addig várjon az olvasó, ameddig meg nem tudja, hogy mi is történt en­nek az adónak a hozamával, hogy milyen szere­pet játszott a nemzet életében, mielőtt erő­szakos, elnyomó megsarcolásnak bélyegzi azt. Gondolja meg az olvasó, hogy ennek a rendsza­bálynak eredménye a gyakorlatban semmi esetre sem volt olyan kegyetlen. A magán és a közös­ségi földek megművelése egyaránt sokkal kevés­sé nehéz munkát jelentett, mint amilyen az an­gol földmunkás osztályrésze. Míg ugyanis éven­te legalább kétszer néhány héten át reggeltől estig tartó megszakítás nélküli munkát köve­telt meg, hosszú szünetek is voltak, amikor is a teljesítendő munkát napi két órában ké­nyelmesen el lehetett végezni.


A magán használatra szolgáló földet – amellyel először fogunk foglalkozni – a leglel­kiismeretesebb méltányossággal osztották szét a lakosság között. Minden évben a termés be­gyűjtése után bizonyos meghatározott mennyisé­gű földet osztottak ki minden felnőtt számára, akár férfi volt, akár nő, jóllehet a megműve­lés a férfiak dolga volt. Így egy gyermekte­len házasember kétszer annyit kapott, mint egy egyedülálló férfi. Egy özvegyembernek, mondjuk két felnőtt, ki nem házasított leányá­val háromszor annyi jutott volna, mint egy em­bernek egyedül. Ha, mondjuk egyik leánya férjhez ment, magával vitte részét, azt tehát elvették volna az apjától, hogy a férjnek ad­ják. Ha a házaspárnak gyermeke született, egy kevés föld-többletet utaltak ki nekik, s amint a gyermekek növekedtek, ennek a mennyisége is nagyobb lett. Az alapelv természetesen az volt, hogy minden egyes családnak mindig legyen an­nyija, amennyi az élet fenntartásához szüksé­ges.


Mindenkinek teljes szabadságában állt, hogy azt tegyen földjével, amit jónak lát, csu­pán megműveletlenül nem hagyhatja. Valamilyen terményt kellett termelnie rajta, addig azon­ban, amíg ő megélt belőle, a többi az ő dolga volt. Ugyanakkor pedig kívánságára a szakér­tők legjobb tanácsa mindig a rendelkezésére állt, s így tudatlansággal nem védekezhetett, ha választása alkalmatlannak bizonyult. Az o­lyan ember, aki nem tartozott a mi keze munká­jából élő „dolgozó osztályunkhoz”, tehát az, aki másmilyen módon kereste a kenyerét, vagy szabadidejében művelhette meg földecské­jét, vagy alkalmazta annak az osztálynak egy tagját, hogy saját munkáján felül végezze el ezt is, de ez utóbbi esetben a termés nem azé volt, akinek a földet eredetileg kiutalták, hanem azé, aki megmunkálta. Az a tény, hogy ily módon egy munkás két ember dolgát tudta el­végezni, és igen gyakran készséges örömmel meg is tette azt, újabb bizonyítéka annak, hogy a valóságban a kijelölt munkamennyiség elvég­zése rendkívül könnyű feladat volt.


Jól esik, ha feleleveníthetjük, hogy e földművelő munka tekintetében milyen jó nagy érzésről és segítőkészségről tettek mindig tanúságot. Az az ember, akinek sok gyermekből álló családja volt, és ezért a telke jóval nagyobb volt a rendesnél, a szomszédai szíves segítségére mindig számíthatott, amint azok a saját, sokkal könnyebb munkájukat elvégez­ték. Ha pedig valakinek megvolt az oka arra, hogy kivegye szünidejét, akkor soha sem hiány­zott egy jó barát, aki a távolléte alatt be­töltötte a helyét. A betegség kérdését nem érintjük, mindjárt nyilvánvalóvá válik majd, hogy miért.


Ami a termés felhasználását illeti, ez soha sem keltett nehézségeket. Legtöbben a gabona, zöldségfélék vagy gyümölcsök termesz­tését választották, és ezt saját maguk táplá­lékául használták fel. A fennmaradó mennyisé­get örömest eladták, vagy pedig ruházati cik­kekre és más egyéb javakra cserélték be. Leg­rosszabb esetben a kormány mindig készen állt arra, hogy minden felajánlott gabona­mennyiséget felvásároljon, meghatározott ár­folyamon, amely a piaci árnál csak egész kevés­sel volt alacsonyabb, ezt is csak azért, hogy hatalmas magtárakban halmozza fel, amelyeket állandóan telve tartottak éhínség, vagy más szükséghelyzet bekövetkezésére.


Most hát nézzük meg, mi történt a meg­művelt föld másik részének hozadékával, ame­lyet mi közösségi földnek neveztünk. Ez a köz­föld is két egyenlő részre volt osztva (egy ilyen rész tehát az ország egész megművelhe­tő földjének egynegyedét képviselte), az e­gyik részt a király földjének, a másikat a Nap földjének nevezték. A törvény pedig az volt, hogy először a Nap földjét kellett meg­munkálni, mielőtt valaki saját földjén egy göröngyöt is megforgatott volna. Azután min­denkinek hozzá kellett fognia saját telke megműveléséhez, s csak amikor az elvégzendő munka minden részével teljesen elkészült, ak­kor volt köteles kivenni részét a király föld­jének megmunkálásából. Így, ha váratlan rossz idő miatt az aratást el kellett halasztani, a vesztességet mindenek előtt a király viselte, és ha csak nem volt rendkívül kedvezőtlen ez az évszak, a nép a saját osztályrészét alig­ha csökkenthette, ami azonban a Napé volt, azt lehetőleg a legnagyobb mennyiségben igye­keztek megőrizni, kivéve, ha egyáltalán sem­mi sem termett.


Ami az öntözés kérdését illeti (igen fontos mindig ez a kérdés olyan országban, ahol a föld nagy része olyannyira terméketlen), ebben a tekintetben is ugyanaz az állandó rendszer volt megfigyelhető. Amíg a Nap föld­jei nem kapták meg a teljes vízmennyiséget, a drá­ga folyadéknak egy cseppje sem hullhatott más­hová, s amíg a magánkézben levő birtokok mind­egyike ki nem elégítette szükségletét, nem jutott víz a király földjei számára. A dolog ilyen szabályozásának értelme később egészen nyilvánvalóvá lesz a számunkra, ha majd meg­látjuk, hogy e különböző munkaágazatok által létre­hozott termést mire fordították.


Így látni fogjuk, hogy az ország egész vagyonának egynegyede egyenesen a király tu­lajdonába jutott, és így állt a dolog av­val a pénzzel is, amely a különböző ipari ter­mékekből, vagy a bányászatból származott. A felosztás mindig ugyanaz maradt: az első ne­gyed a Napé, egy fél a munkásé, a fennmara­dó negyed a királyé. Mit csinált vajon a ki­rály a mérhetetlen jövedelmével?


Mindenekelőtt a kormányzat egész gépeze­tének – amiről már megemlékeztünk – működését mozgásban kellett tartania. Az egész tisztvi­selő osztály minden tagjának fizetését, az óriási tartományok nagy pompában élő alkirályaitól le egészen a viszonylag alacsony sor­ban lévő centúriókig, ő fizette ki, de nem­csak rendes fizetésüket, hanem a különböző utazások és ellenőrző-látogatások minden költ­ségét is ő viselte.


Másodszor: ebből a jövedelemből hozta létre birodalmának hatalmas közműveit, ezek­nek puszta romjai, még ma is, tizennégyezer évvel később, csodálatunkat vívják ki.


Azok a ragyogó utak, amelyek a birodalom­ban keresztül-kasul összekötötték az egyes városokat és községeket, gránithegyekbe vol­tak vájva csodálatra méltó hidak segítségével, a legjárhatatlanabb szakadékokon vezettek át. A vízvezetékeknek pompás sorozata – s ezek az őket alkotó mérnöki tehetség szakér­telme szempontjából egyáltalán nem maradtak hátra korunk hasonló építményei mögött – tette lehetővé, hogy az életadó folyadékot e sok helyen terméketlen ország legtávolab­bi sarkába is el lehetett juttatni. Mindezt a király földjeiből származó jövedelemből al­kották meg és tartották fenn.


Harmadszor: roppant nagyságú magraktárakat építtetett, s gondoskodott arról, hogy azok mindig telve legyenek, s a birodalom minden részén egymástól nem nagy távolságra felállí­tottak ilyeneket. Megtörténhetett néha ugya­nis, hogy az esős időszak egészen elmaradt, s ekkor a szerencsétlen földművelőket az éh­ínség fenyegette volna. Így azután szabállyá vált, hogy az egész nemzet számára két évre való eleségkészletnek kellett felraktározva lenni. Ily nagymennyiségű élelmiszernek fel­halmozását a földnek egy más faja sem kísé­relte meg soha. Mégis, bármily hatalmas mé­retű volt is ez a vállalkozás, minden nehéz­séggel megküzdve hűségesen végrehajtották azt. Még ugyan a perui uralkodó iszonyú ha­talma sem lett volna talán elég e feladat megoldásához, hacsak vegyészeinek egyik ta­lálmánya, egy élelmiszersűrítő eljárása nem lett volna. Erről az eljárásról majd később fogunk beszélni.


Negyedszer: a király a neki jutó részből tartotta fenn haderejét, minthogy hadserege is volt, amely méghozzá kitűnően ki volt ké­pezve. De ezt ő sok egyéb célra kívánta fel­használni, nem csupán harcolásra, amelyre kü­lönben is nem nagyon gyakran volt szükség, amióta a birodalom körül élő kevésbé civili­zált törzsek megismerték hatalmát, és megta­nulták tisztelni azt.


Jobban tesszük, ha nem időzünk a hadse­reg különleges teendőinek leírásánál, hanem ehelyett inkább kitöltjük ez ősrégi állam alkotmányának nagy vonalakban való vázolásá­nál még fennmaradt hiányokat olyképpen, hogy a Nap papjainak szervezete által betöltött szerepet jellemezzük, amennyiben e papságnak a polgári életben végzett munkájáról van szó. Hogyan használta föl ez a testület mérhetet­len jövedelmeit, amelyek összege a király jö­vedelmének legmagasabb mértékével volt egyen­lő, s amely sokkal biztosabb volt annál, abból a szempontból, hogy még a nyomorúság és szük­ség idején sem csökkenhetett le.


A király az ország vagyonából ráeső résszel valóban csodákat vitt végbe, de az ő teljesítményei is elhalványultak, ha összeha­sonlítjuk azzal, amit a papok végeztek. Elő­ször is mindenfelé az országban ragyogóan szép templomokat tartottak fenn, mégpedig o­lyan színvonalon tartották fenn ezeket, hogy sok kis faluban az oltárdíszítések és ékít­mények aranyból voltak – ez manapság több e­zer fontot jelentene –, míg a nagyobb városok hatalmas katedrálisai oly nagyszerű pompában tündököltek, amelyet sehol a földön azóta sem közelítettek meg.


Másodszor ingyen nevelték a birodalom mindkét nembeli egész ifjúságát, s ez nem csupán az elemi fokú nevelésre szorítkozott, de technikai kiképzésben is részesítették az ifjúságot, amely szorgalmas munkával megszakí­tás nélkül több éven át tartott, egészen a húszéves életkorig, és nem egy esetben még sok­kal tovább. Hogy milyen volt ez a nevelés, azt később fogjuk részletezni.


Harmadszor (e tevékenységüknek összes fa­ja közül valószínűleg ez lesz olvasóink előtt a legkülönösebb) minden beteg gondozása teljes mértékben az ő feladatuk volt. Ez nem­csak azt akarja mondani, hogy ők csupán annak a kornak az orvosai voltak (bár ezt a hiva­tást is ők végezték), de abban a pillanatban, amint egy férfi, asszony vagy gyermek bármi módon is megbetegedett, azonnal a papok gondo­zásába került, vagy, amint azt ők kedvesen ne­vezték: „a Nap vendége” lett. A betegeket ha­ladéktalanul tökéletesen feloldották az állam iránt teljesítendő összes kötelességeik alól, és egészen a felépülésükig, nemcsak a szüksé­ges gyógyszerekkel, de táplálékkal is telje­sen, költségmentesen látták el, a legközeleb­bi Nap-templomából. Ha pedig súlyosabb volt az eset, abba a templomba vitték, mintha kor­házba szállították volna azért, hogy még gon­dosabban ápolhassák. Ha pedig egy családban a kenyérkereső volt beteg, gyógyulásáig a fele­sége és gyermekei is a „Nap vendégei” lettek. Ha korunkban is volna olyan intézmény, amely csak egészen távolról is hasonlítana ehhez, az bizonyra csalásra és betegség színlelésre ve­zetne. Ennek az az oka, hogy a modern nemze­tekben hiányzik az az igen felvilágosult és egyetemesen elterjedt közvélemény, amely ezen dolgok létezését a régi Peruban lehetővé tet­te.


Negyedszer – és ezt a megállapítást ta­lán még az utóbbinál is meglepőbbnek fogják tartani – az egész negyvenöt éven felüli né­pesség (kivéve a tisztviselő osztályt) szin­tén a „Nap vendégei” voltak. Az volt a közfel­fogás, hogy aki huszonöt éven át dolgozott húsz éves korától kezdve – akkor kellett először az állami terhekből kivennie a részét –, életé­nek hátralevő részére, bármeddig is tartson az, megérdemelte a kényelmet és a nyugalmat. Ennek következtében mindenki, aki elérte a negyven­öt éves életkort – amennyiben kívánta –, e templomok egyikéhez csatlakozhatott, és szerze­tesszerű életet élve tanulmányoknak szentel­hette magát. Ha pedig jobban szeretett tovább­ra is a rokonaival együtt lakni, mint eddig, olymódon használhatta fel a szabadide­jét, amint az neki tetszett. Minden esetben fel volt mentve az államért végzett minden mun­ka alól, és életfenntartásáról a Nap papsága gondoskodott. Természetesen egyáltalán nem volt megtiltva, hogy folytassa munkáját, úgy ahogy kívánta. Tény az, hogy valóban a legtöbb ember szeretett valamivel foglalkozni, ha más­sal nem, legalább valamilyen kedvteléssel.


Valóban igen sok értékes felfedezés és találmány származott ezektől az emberektől, akik felszabadultak attól, hogy szükségük le­gyen állandóan dolgozni. Szabadságukban állt, hogy megvalósítsák ötleteiket, és szabadidejük­ben annyit kísérletezzenek, amit egy elfoglalt ember sohasem tehetne meg.


A tisztviselő osztály tagjai ezzel szem­ben negyvenöt éves korukban nem vonultak vis­sza az aktív munkától, kivéve, ha betegek vol­tak, s éppen így a papok sem. Ebben a két osz­tályban nagyon is érezték azt, hogy a korral járó fokozott bölcsesség és tapasztalat túlsá­gosan értékes, semhogy parlagon lehetne hever­tetni, így hát a papok és tisztviselők nagy ré­sze kötelessége teljesítése közben halt meg.


Most már egészen nyilvánvaló lesz előt­tünk, hogy miért tartották legfontosabbnak a papok munkáját, s ezért volt az, hogy ha másra nem is tellett, a Nap kincstárát illető adó­nak sohasem volt szabad elmaradnia, mivel et­től nemcsak a nép vallási életének fenntartá­sa függött, de az ifjúság nevelése, a betegek és idősek ellátása is.


Amit ez a számunkra oly idegen rendszer létrehozott, ennyi volt: alapos nevelést biz­tosított minden férfinak és nőnek, s bármilyen különleges tehetséggel rendelkeztek is, minden alkalmuk megvolt, hogy kifejlesszék azokat. Eztán következett a huszonöt éven át tartó, valóban kemény munka, ez azonban sohasem volt kellemetlen fajtájú, vagy túlságosan nagy men­nyiségű munka, ami után mindenki számára biz­tosították a szabad és kényelmes életet, s ek­kor az ember fáradságának és gondjának minden fajtájától, teljes mértékben meg volt kímélve. Voltak természetesen olyanok, akik szegényebbek voltak, mint mások, de az, amit ma szegény­ségnek nevezünk, ismeretlen volt előttük. Lehetetlen volt az, hogy valaki nyomorba sü­llyedjen, hiszen ehhez még az is hozzájárult, hogy a gyakorlatban bűncselekmény soha nem fordult elő. Nem csoda, ha ebből az államból való száműzetést a legborzasztóbb földi bünte­tésnek tartották, s hogy ez a határain élő barbár törzseket is magába olvasztotta, amint azok annyira jutottak, hogy felfoghatták az állam rendszerét.


Igen érdekes lesz, ha szemügyre vesszük ezen ősi korok emberének vallásos eszméit. Ha hitüket az általunk ma ismert vallások szem­pontjából kellene osztályoznunk, a nap-imádat egy fajtájának kellene azt neveznünk, bár ter­mészetesen soha egy pillanatra sem gondoltak arra, hogy a fizikai napot imádják, mégis puszta jelképnél valahogy sokkal többet lát­tak benne. Ha megkísérelnénk vallásos érzü­letüket teozófus kifejezés módjában jellemez­ni, talán közelebb jutunk hozzá, ha azt mond­juk, hogy ők a napot a LOGOSZ fizikai testének tekintették, bár ebben az esetben az ő felfo­gásuknak olyan meghatározást tulajdonítunk, amelyet ők minden valószínűség szerint tiszte­letlennek minősítettek volna. Azt mondták volna ők a kérdezőnek, hogy ők a Nap Szelle­mét tisztelik. Belőle ered minden, s Hozzá kell minden dolognak visszatérnie. Egy hatal­mas igazságnak oly megjelenítése volt ez, amelyet ki nem elégítőnek semmi esetre sem le­het mondani.


Úgy látszik, egyáltalán nem volt tiszta fogalmuk az újjászületés tanáról. Egészen bi­zonyosak voltak abban, hogy az ember halhatat­lan, úgy gondolták, hogy az ember jövendő sor­sa az, hogy a Nap Szelleméhez menjen, talán azért, hogy eggyé váljon vele, bár ezt ilyen világos formában nem fejezték ki a taní­tásaik. Tudták azt is, hogy hosszú létezési periódusoknak kell eltelniük, mielőtt az em­ber így egyszer s mindenkorra bevégzi az útját, de semmi nyomunk nincs arra, hogy ők teljes határozottsággal úgy fogták volna fel ezt a tant, hogy az ember az előtte álló hosszú életnek csak egy részét is ezen a földön fog­ja eltölteni.


Vallásuk legkiemelkedőbb jellemző saját­sága a vidámság volt. Úgy vélték, hogy mindenfajta bánat és szomorúság nem más, mint a legigazibb gonoszság és hálátlanság, hiszen úgy tanulták, hogy az Istenség boldognak kívánja látni a gyermekeit, s ha azt látná, hogy bánkódnak valamin, Ő maga is elszo­morodna. Nem tekintették a halált meggyászo­landó eseménynek, hanem olyannak, amely alkal­mat ad ünnepélyes és tiszteletteljes örömük­ kifejezésére, mivel a Nagy Szellem egy újabb gyermekét tartotta méltónak arra, hogy közelebb jusson Őhozzá. Az öngyilkosságra ez­zel szemben – éppen a most vázolt eszme alap­ján – a legnagyobb borzadással néztek, sze­mükben az a legdurvább elbizakodottság tanú­jele volt. Az, aki öngyilkosságot követett el, hívatlan vendégként egy magasabb biroda­lomba tolakodott be, hiszen őt még nem ítél­te arra alkalmasnak ez az egyedüli hatóság, amely az e kérdés eldöntéséhez szükséges böl­csességgel egyedül volt felruházva. Azonban abban az időben, amelyről most írunk, valójá­ban az öngyilkosság gyakorlatilag ismeretlen volt, mivel e nép teljes egészében rendkívül megelégedett fajta volt.


Nyilvános istentiszteleteik a legegysze­rűbb keretek között folytak le. Minden nap hálaimát küldtek a Nap Szelleméhez, de soha sem fordultak könyörgéssel hozzá. Úgy tanul­ták, hogy azt az istenség jobban tud­ja náluk, hogy mi szükséges a jólétükhöz. Milyen jó volna látni, ha korunkban kissé töb­bet fognának fel ebből a tanításból! Templo­maikban gyümölcsöt és virágokat mutattak be áldozatként. Igazán nem gondoltak arra, hogy a Nap Isten megkívánja, hogy őt tisztel­jék, csupán tanújelét akarták adni annak, hogy mindent neki köszönhetnek. Vallásuknak egyik legfontosabb tanítása az volt, hogy minden fény, élet és erő a Napból származik, ezt az elméletet a modern tudományos kutatás e­redményei a legteljesebb mértékben igazolták. Nagy vallási ünnepeiken ragyogó körmenete­ket végeztek, s a papok bizonyos buzdító és tanító beszédeket intéztek a néphez, de még ezeknek a szónoklatoknak is legfőbb jellem­vonása az egyszerűség volt, s az egyes taní­tásokat főleg szóképek és hasonlatok segítsé­gével tették érthetőbbé.


Megtörtént egyszer, hogy valaki életének feltárására végzett kutatásaink közben az e­gyik ilyen gyülekezetbe követtük az illetőt, s vele együtt hallgattuk végig azt a prédiká­ciót, amelyet ez alkalommal egy öreg, ősz hajú pap mondott. Az ott elhangzott néhány szó­ból tisztább fogalmat lehet nyerni arról, hogy milyen volt ezen ősrégi kor vallásának igazi benső szelleme, mint bármely más leírásból, amit nyújthatnánk. A prédikáló, aki egy kü­lönleges aranyos palástot öltött magára – ez volt ugyanis tisztségének jelképe –, a temp­lom lépcsőjének tetején állt, és hallgatósá­gán nyugtatta szemét. Azután beszélni kezdett hozzájuk, szelíd, de csengő hangon. Szavai egészen meghittek voltak. Olyan volt inkább, mint egy apa, aki egy történetet mond el gyermekeinek, de semmi esetre sem olyan, mint egy komoly hangú hitszónok. Beszélt nékik Urukról, a Napról, s emlékezetükbe idéz­te azt, hogy mindent, ami csak szükséges fi­zikai jólétükhöz, Ő keltett életre. Hogy az Ő ragyogó fénye és melege nélkül a föld hi­deggé és holttá válna, semmilyen élet nem lenne lehetséges. Hogy mennyiben köszön­hető az Ő tevékenységének a gyümölcs és a gabona növekedése, amely a legfőbb táplálé­kukat képezte, de még a friss víz létezése is, amely a legértékesebb és a legszüksége­sebb minden tápanyag közül. Azután kifejtet­te nekik, miképpen tanították azt a régi i­dők bölcsei, hogy a Nap mindenki által lát­ható tevékenysége mögött van még egy másik, még sokkal magasztosabb tevékenység, amelyet ugyan senki sem láthat, de mindenki érezhet, akinek élete urával összhangban áll. Hogy a­mit a Nap egyik megnyilvánulásában testi é­letük fenntartásáért tesz, ugyanazt a munkát végzi Ő el egy másik, s még sokkal csodála­tosabb megnyilvánulásában, a lelki életük­ért. Kiemelte azt is, hogy mind a két te­vékenység teljesen megszakítás nélkül fo­lyik, és bár néha a Nap el van rejtve gyer­meke, a föld tekintete elől, az ilyen időszakos elsötétedésnek az okát a földön, s nem a Napban kell keresni. Hiszen az ember­nek csak eléggé magasra kell másznia a he­gyekben, hogy az árnyékot vető fellegeken felülemelkedjék, hogy felfedezze Urát, aki ezalatt is a maga dicsőségében ragyogott, s az alulról oly sűrűnek látszó fátyol csöp­pet sem homályosíthatta el az ő tündöklését.


Innen már könnyű volt az átmenet a szel­lemi levertségre vagy kételkedésre, ami néha úgy látszik, mintha elzárná a lelket a maga­sabb befolyások elől. A szónok lángoló meggyőződéssel hangsúlyozta, hogy bármennyi­re is ellenkezzen ez a látszattal, ez az analógia itt is megállja a helyét, hogy az em­ber mindig maga csinálja a fellegeket, s csak elég magasra kell tudnia felemelkednie, hogy rájöhessen, hogy Ő, a Nap soha meg nem változik, s hogy ugyanaz a szellemi erő és szentség áradt ki belőle mindez idő alatt, szüntelenül, mindörökké. Ezért hát le kell vetni a levertséget és a kételyt, a tudatlan­ságnak és esztelenségnek eme következményeit, és kárhoztatnunk kell ezeket, mert hálátlan­ságról tesznek bizonyságot az Alkotó iránt, akitől ered mindaz, ami jó.


A szentbeszéd második része szintén igen gyakorlatias tanításokat tartalmazott. A Nap tevékenységének áldásos mivoltát – foly­tatta a pap – csak azok érezhetik teljes mér­tékben, akik maguk is tökéletesen egészségesek. Hogy valaki minden szempontból egészséges, annak az a jele, hogy Urához, a Naphoz kell hasonlítania. Az az ember, aki teljes fizikai egészségnek örvend, maga is afféle nap, aki mindenfelé erőt és életet áraszt ki magából, úgyhogy puszta jelenlétével erősebbé teszi a gyengét, megsegíti a beteget és a szenve­dőt. Épp így az az ember is – bizonygatta tovább a prédikáló –, aki erkölcsileg tökéle­tesen egészséges, nem más, mint egy szellemi nap, szeretetet, tisztaságot, életszentséget sugároz mindenkire, aki elég szerencsés ahhoz, hogy a közelébe juthat. Ez – mondta – a kö­telessége az embernek, hogy bizonyítsa hál­áját Urának jótéteményeiért: először elő kell készítenie magát, hogy azokat teljes mértékben befogadhassa, másodszor pedig megcsorbítatla­nul kell azokat továbbadnia az embertársainak. Mind e két célt egy úton lehet elérni, csu­pán egy úton keresztül, a Nap Szelleme áldá­sos jótéteményének szüntelen utánzása által, ez vonzza az Ő gyermekeit mind közelebb és kö­zelebb Őhozzá.


Ilyen volt ez a tizennégy évezred előt­ti beszéd, s bármilyen egyszerű is az, kény­telenek vagyunk beismerni, hogy szembeszökő­en teozófiaiak a tanításai, s hogy az élet való tényeinek sokkal nagyobb ismeretéről tesz tanúságot, mint sok más, ennél ékeseb­ben szóló tanítás, amit napjainkban hirdetnek. Itt is, ott is szemünkbe ötlött néhány olyan kisebb dolog, aminek azonban kü­lönleges a jelentősége. Így például az a tény, hogy ők pontosan tudták, hogy az egész­séges ember fölösleges életereje kisugárzik, sejteti azt, hogy azok az ősök, akiktől ez a tradíció származott, birtokában voltak a tisztánlátó képességnek.


Emlékezni fogunk még arra, hogy a tisz­tán vallásinak nevezhető működésén kívül, az ország nevelésügye is teljesen a Nap papjai­ra volt bízva. A tanítás mindenhol egészen ingyen folyt, s a bevezető fokozatok ponto­san ugyanazok voltak minden osztály és mind­két nem számára. A gyermekek már egészen kis korukban előkészítő osztályokba jártak, s itt a fiúkat és leányokat együtt tanították. Amit itt nyújtottak, az többé-kevésbé megfelelt annak, amit mi elemi iskolai nevelés alatt értünk, bár az ott előforduló tantárgyak lé­nyegesen mások voltak. Valóban tanították az írást, olvasást s bizonyos fajtájú számolást is, s minden gyermeknek e tárgyakban is jár­tasságra kellett szert tennie. Maga a rend­szer azonban sokkal többet foglalt magába, és ezt kissé nehéz osztályozni. Az életet irá­nyító általános szabályoknak és a közérdekű kérdéseknek bizonyos kezdetleges és könnyű formában való megismeréséről volt itt szó, hogy a tizedik, vagy tizenegyedik életévet elért gyermek, bármely nemhez tartozott is, nem lehetett teljesen tudatlan abban a kér­désben, hogyan keresi meg az ember életfenn­tartásának fő szükségleteit, vagy hogy a közös munkát hogyan kell elvégeznie. A tanítók és gyermekek közti viszony jellemző sajátsága a végtelen gyengédség és szeretet volt, semmi olyan sem volt benne, ami a legkisebb mérték­ben is hasonló lett volna a kényszer és bün­tetés ama esztelen rendszeréhez, amely annyi­ra jelentős és olyan végzetes szerepet tölt be a modern iskola életében.


Az iskolai órák hosszú ideig tartottak, de oly sok mindenfélével foglalkoztak, s az oktatás annyi mindent felölelt, hogy nem is tarthatjuk azt igazi iskolai munkának, s ez a szükségesnél jobban sohasem fárasztotta a gyermekeket. Minden gyermek például megta­nulta, hogy hogyan kell néhány egyszerűbb é­telt elkészíteni és megfőzni, hogyan kell megkülönböztetni a mérges gyümölcsöt az egészségestől, hogyan találhatnak táplálékot és menedéket, ha eltévednek a rengetegben. Hogyan kell használni az ácsmunkához, épít­kezéshez, vagy földműveléshez szükséges egy­szerűbb szerszámokat, s ha egy helyről egy másikra akar eljutni, hogyan igazodjék el a nap és a csillagok állása szerint. Hogyan kell a kenut kezelni, azonkívül az úszást, a mászást, és megtanultak bámulatos ügyesség­gel ugrani. Abban is kioktatták őket, mit kell csinálni, ha valaki megsebesül, vagy ha baleset történik, és bizonyos növényi gyógysze­reknek használatát is elmagyarázták nekik. Ez az igen változatos és jellegzetes tananyag az ő számukra nem volt puszta elmélet, állandó­an azt kívánták tőlük, hogy mindazt, amit ta­nultak, vigyék át a gyakorlatba is. Így mielőtt elhagyhatták ezt az előkészítő iskolát, kivá­lóan ügyes kis emberkékké kellett válniuk, hogy bizonyos mértékig meg tudják állni a he­lyüket csaknem minden olyan váratlan helyzet­ben, amely meglepheti őket.


Országuk alkotmányát is nagy gonddal is­mertették meg velük, s megmagyarázták nekik a különböző szokások és szabályzatok értelmét. Másrészről azonban sok olyan dologról, amit az európai gyermekek tanulnak, őnekik nem volt tudomásuk. Egy nyelvet sem ismertek a saját­jukon kívül, s bár igen nagy súlyt fektettek arra, hogy tisztán és szabatosan beszéljenek e nyelven, ezt inkább az állandó gyakorlat révén sajátították el, semmint nyelvtani szabályok követése útján. Algebrát, mértant, vagy történelmet semmit sem tudtak, de földrajzot sem, amennyiben saját országukon túli vidé­kekről volt szó. Amint elhagyták ezt az első iskolát, egy kényelmes házat fel tudtak vol­na építeni, de vázlatrajzot készíteni róla már nem lettek volna képesek. A vegyészethez igazán semmit sem értettek, de a gyakorlati egészségtan általános alapelveit töviről-he­gyire ismerték.


A jó polgár fogalmához megkívánt eme kü­lönféle kvalifikációk mindegyikében egy bi­zonyos meghatározott színvonalat kellett elér­ni, mielőtt a gyermek elhagyhatta ezt az ele­mi iskolát. Legtöbben tizenkét éves koruk i­dejére elérték azt a fokozatot, egy-kettőnek a kevésbé fogékonyak közül még néhány évre volt szüksége.


Az előkészítő iskolák vezető tanítóin az a súlyos felelősség nyugodott, hogy eldöntöt­ték a tanuló jövő pályafutását, azaz jobban mondva tanáccsal szolgáltak nekik ebben a te­kintetben, mivel a gyermekeket soha senki sem kényszerítette arra, hogy olyan munkának szen­teljék magukat, amit nem szeretnek. Valamilyen meghatározott hivatást mégis kellett válasz­tania a tanulónak, és amint ezt eldöntötték, egy technikai iskolába kellett bevonul­ni, ennek az volt a különleges feladata, hogy a választott életpályára előkészítse. Itt töl­tötte a tanulóidejéből még hátralévő nyolc-­tíz évét, s itt főleg avval a gyakorlati mun­kával foglalkozott, amelynek munkaképességét szentelni kívánta. Egész tanítási rendszerük­nek legfőbb jellemvonása volt az, hogy viszony­lag kevés volt az elméleti oktatás, azonban, ha néhányszor már megmutattak valamit, akkor mindig odaállították a fiúkat és leányokat, hogy csinálják meg maguk azt a dolgot, és csi­nálják meg még egyszer és még egyszer, amíg el nem sajátították a szükséges ügyességet.


A rendszernek összes ilyen intézkedése mind rendkívül rugalmas volt, megengedték például, hogy egy gyermek, miután rendesen ki­próbált egy munkamenetet, és úgy találta, hogy nem alkalmas arra a különleges foglalkozásra, amelyre vállalkozott, megtanácskozva a dolgot a tanítójával, más hivatást válasszon, és az annak megfelelő másik iskolába lépjen át. Úgy látszik mégis, hogy ilyen átlépések ritkán fordultak elő, a legtöbb esetben ugyanis, mi­előtt a gyermek elhagyta volna az első isko­lát, határozott hajlamot mutatott az egyik vagy másik előtte megnyílt életpálya iránt.


Minden gyermek számára, bármilyen szüle­tésű volt is, nyitva állt a lehetőség, hogy olyan kiképzésben részesüljön, hogy az ország kormányzó osztályához csatlakozhasson, fölté­ve, hogy ő úgy kívánta, és tanítói is helyes­nek tartották azt. Mégis az eme tisztségre való kiképzés oly hallatlanul szigorú volt, oly magas kvalifikációkat kívántak meg, hogy sohasem volt szükségtelenül nagyszámú jelent­kező. A tanítók valóban állandóan figyeltek arra, hogy rendkívüli képességű gyermekeket találjanak, hogy azután megkíséreljék, hogy azokból e tekintélyes, de fáradságos tiszt­ségre alkalmas embereket neveljenek, föltéve, hogy a gyermekek hajlandók voltak erre vállal­kozni.


A kormányzó osztályon és papságon kívül sok olyan különféle hivatás volt, amelyek közül a kisfiú válaszhatott: ott volt a sokfajta i­parág, amelyek egyike – másika számos lehetősé­get nyújtott a művészi képességek legkü­lönbözőbb módokon való kifejlesztésére, azu­tán a fém-munka sokfajta ágazata, a gépkészí­tés és javítás, s az építészet mindenféle ága. De talán a legfontosabb hivatás az ország­ban a tudományos földművelés volt.


A legnagyobb mértékben ettől függött a nemzet jóléte, s ezért mindig igen nagy fi­gyelmet fordítottak rá. Több nemzedékre ter­jedő, nagy szorgalommal végzett kísérletek hosszú sorával teljesen kiderítették az or­szágban található különböző talajnemek termő­képességét úgy, hogy abban az időben, amelyet most tárgyalunk, az e tárgykörre vonatkozó ha­gyományoknak nagy gyűjteménye volt ismeretes. Ezeknek a kísérleteknek részletes leírását ott őrizték, amit mi a földművelésügyi minisz­térium oklevél-tárának neveznénk manapság, de a legfontosabb kísérleti eredményeket népszerű használatra egy sorozat rövid közmondásba fog­lalták össze, s úgy állították össze ezeket, hogy a tanulók könnyen észben tarthassák őket.


Mégis azt, aki gazdálkodással kívánt foglalkozni, senki sem kényszerítette, hogy ki­zárólag ősapái véleményére bízza magát. Éppen ellenkezőleg, minden erővel bátorították azt, aki új kísérletekbe fogott, s ha valakinek si­került egy új, jól használható trágyafajtát, vagy egy munkakímélő gépezetet feltalálni, azt a kormány nagy tiszteletben és jutalomban részesítette. Az egész országban mindenfelé állami gazdaságok álltak fenn, s a fiatal em­berek itt gondos oktatást nyertek. Itt éppen úgy, mint az alacsonyabb fokozatú iskolákban, a tanítás inkább gyakorlati volt, semmint el­méleti. Minden egyes tanuló tökéletesen megtanulta, hogyan kell a legkisebb részletekig e­gyedül elvégezni azt a munkát, amelynek elvégzésére azután majd neki kell felügyelnie.


Ezekben a minta-gazdaságokban próbálták ki az állam költségén az összes új kísérlete­ket. A feltalálónak sohasem volt az a nehéz­sége, hogy pártfogót szerezzen magának, hogy találmányának megvalósítását annak tőkéjével kísérelje meg, ez ugyanis manapság oly gyak­ran végzetes akadály a siker útjában. Egysze­rűen az illető kerület feje elé terjesztette eszméjét, akinek, ha ez szükséges volt, egy szakértőkből álló tanács volt a segítségére, s hacsak ezek valami feltűnő hibát nem találtak érvelésében, az ő saját felügyelete alatt próbálták ki a tervezetét, a gépezetét megépí­tették, anélkül, hogy őreá bármi gond, vagy kiadás hárult volna. Ha a kísérleti eredmény azt mutatta, hogy volt valami a találmányá­ban, azt a kormány azonnal elfogadta, s fel­használta mindenhol, ahol megvolt a valószí­nűsége annak, hogy hasznot fog hajtani.


A farmereknek gondosan kidolgozott elmé­leteik voltak arról, hogy a különböző talajok esetében milyen fajta trágyát kell alkalmazni. Nemcsak azt az anyagot használták, amelyet mi e célból éppen az ő országukból hozunk ma be, de megpróbálkoztak sokféle vegyi összetétel­lel, s ezek némelyike jelentős eredménnyel járó anyagnak bizonyult. A szennyvíz hasznosí­tására volt egy ötletes, de nehézkes berende­zésük, amely mégis ugyanolyan hatásosan műkö­dött, mint napjaink bármely hasonló szerkeze­te.


Jelentős haladást értek el a gépek készí­tése és használata terén is, bár ezek nagy ré­sze egyszerűbb és kezdetlegesebb volt a mie­inknél, teljesen hiányzott náluk a legkisebb szerkezeti részek oly végtelen gondossággal való összeszerelése, amely oly kiválóan jellemzi a korunkban készített munkát. Más­részről azonban, bár ezek az ő gépezeteik gyakran túl nagyok és esetlenek voltak, i­gen hatásoson működtek, s minden valószínűség szerint egyáltalán nem voltak kitéve az el­romlás veszélyeinek. Egyik példánya ezeknek, amely szemünkbe ötlött, egy különös magvető­gép volt. Szerkezetének fő része olyan volt, mintha egy rovar tojócsövéről mintáz­ták volna. Megközelítőleg egy igen széles, a­lacsony szekérhez hasonlított, s amint végigvontatták a mezőn, önműködően tíz, egymástól szabályos távolságra húzódó barázdát vágott, mindegyikbe elvetette a magot, megöntözte, s azután újból begereblyézte a földet.


Nyilvánvalóan tudtak valamit a víznyomás­ról is. Sok gépüket a víznyomás erejével tar­tották mozgásban, különösen azokat, amelyeket gondosan kidolgozott öntözőrendszerükben al­kalmaztak, ez rendkívül tökéletesített és i­gen eredményes rendszer volt. Az ország föld­jének igen nagy része dombvidék volt, s termé­szetes állapotában megművelése nem sok haszon­nal kecsegtetett. Ez az ősi lakosság azonban lépcsőzetesen teraszokba hordta a földet. Sok ilyen hasonló munkát végeznek ma Ceylon dombos részein. S aki már utazott valaha vonaton Ram­bukkana és Peradeniya között, annak figyelmét aligha kerülhette el az ilyenfajta munka ott látható számtalan példája. A régi Peruban a nagy, sűrűn lakott központokhoz közeleső telkek minden talpalattnyi helyét a leglel­kiismeretesebb gondossággal használtak ki.


A nép tudományos ismerete igen nagy volt, mégis minden tudományuk szigorúan gyakor­latias természetű volt. Egyáltalán nem volt fogalmuk a tudományok olyan elvont módon való tanulmányozásáról, mint ami nálunk folyik.


Gondosan tanulmányozták például a növé­nyeket, a növénytant, de semmi esetre sem abból a szempontból, amelyből mi. Nem volt tudomá­suk arról, de nem is törődtek avval, hogy ho­gyan lehet a növényeket egyszikűekre és kétszi­kűekre felosztani, hogy hány porzó van össze­sen egy virágban, vagy hogy milyen a levelek elrendezése a száron. Amit egy növényről tud­ni akartak, az csak annyi volt, hogy milyen sajátsággal bír, fel lehetne-e gyógyításra vagy tápanyagul használni, lehet-e festéket készíteni belőle. Csak ennyit tudtak, de ezt aztán alaposan.


Épp így voltak a vegyészettel is, sem­mit sem tudtak például egy bizonyos szénvegyü­let atomjainak számáról és elrendezéséről, va­lóban legjobb tudomásunk szerint éppenséggel fogalmuk sem volt az atomok és molekulák lé­tezéséről. Csupán azok a vegyi anyagok érde­kelték őket, amelyeket valamely hasznos cél­ra lehetett alkalmazni, azok, amelyekből ha­tásos trágyafélék vagy növényi tápanyag volt előállítható, vagy azok, amelyeket különböző ipari cikkek készítésénél lehetett felhasznál­ni, amelyekből szép festékeket vagy használha­tó savat nyertek. A tudományos tanulmányok­nak valamely különleges gyakorlati szempont volt az alapja. Mindig arra törekedtek, hogy feltaláljanak valamit, de ennek mindig az em­beri élettel összefüggő határozott célja volt, sohasem történt kizárólag az elvont ismeret kedvéért.


Legjobban talán a csillagászati tanulmá­nyaikkal jutottak az elvont tudomány közelébe, ezt nem annyira csupán világi, mint inkább a valláshoz tartozó ismeretágnak tekintették. Ez abban különbözött a többitől, hogy tiszta hagyományon alapult. Semmit sem tettek azért, hogy már a meglévő adataik sorát növeljék e­zen a téren. Ez az ismeret-összességük nem volt túlságosan nagy, de bármeddig terjedt is, az éppenséggel elegendő volt. Tisztában vol­tak azzal, hogy a bolygók különböznek a többi csillagtól, s azokat a Föld nővéreinek em­legették, minthogy felismerték, hogy a Föld is közéjük tartozik, néha „a Nap idősebb gyermekeiként” beszéltet róla. Azt is tudták, hogy a Földnek gömbölyű alakja van, hogy a nappalt és az éjjelt tengely körüli forgása okozza, az évszakokat pedig az, hogy évenként megfordul a Nap körül. Tudatában voltak an­nak is, hogy az állócsillagok a naprendsze­ren kívül vannak, s úgy vélték, hogy ez a többi Nagy Lény küldi az üstökösöket hír­nökül az ő Urukhoz, a Naphoz. Nagyon is kétséges az azonban, hogy a szóban forgó égites­tek valódi nagyságáról még csak megközelítő­leg is volt-e helyes ismeretük.


A nap- és holdfogyatkozásokat tökéletes pontossággal tudták előre megmondani, ezt a­zonban nem megfigyelés útján érték el, hanem egy hagyományos formula használata segítségé­vel. Nagyon jól tudták, hogy miben állnak, de nem tulajdonítottak nagy fontosságot ezeknek. Számtalan nyilvánvaló példa bizonyítja, hogy azok, akiktől e hagyományokat örökölték, vagy önmaguk képesek voltak arra, hogy közvetlen tudományos megfigyeléseket folytassanak, vagy különben olyan tisztánlátó képes­ség volt a birtokukban, amely az ilyen megfi­gyelést fölöslegessé tette. A peruiaknak azon­ban vizsgálatunk időpontjában nem volt egy ilyen előnye sem. Amint láttuk, csupán egy olyan kísérletet hajtottak végre, amely sze­mélyes megfigyelésnek volt mondható: úgy álla­pították meg pillanatnyi pontossággal a de­let, hogy gondosan megmérték a templomudvar egy magas oszlopának az árnyékát, s hogy e­gészen pontosan megjelöljék azt, egy sorozat kis cöveket mozgattak kőcsatornákban ide-oda. Ugyanezt a kezdetleges készüléket használták fel a téli és nyári napforduló megállapításá­ra, minthogy ezen időszakokhoz különleges is­tentiszteletek fűződtek.


Ezen ősrégi faj építészete sok tekintetben különbözött az előttünk ismert építési módok­tól, s tanulmányozása végtelenül érdekes volna az e tárgykörben szükséges technikai ismeret­tel rendelkező tisztánlátó számára. Éppen ezen ismeret hiánya teszi számunkra nehézzé azt, hogy lelkiismeretes pontossággal részletes képet adjunk róla, mégis talán remélhetjük, hogy si­kerülni fog érzékeltetni azt a hatást, amit az építészet az első tekintetre századunk szemlélőjére gyakorol.


Méreteiben emberfölötti és mégis igényte­len volt ez az építkezés, sok e­setben évekig tartó türelmes munka nyomát vi­selte magán, szemmel láthatólag használatra, nem pedig gyönyörködtetésre volt szánva. Sok épületük óriási nagyságú volt, mégis a modern szem számára a legtöbbjük bizonyos fokig aránytalanul hatott volna, mivel a mennyezet a helyiségek terjedelméhez képest csaknem mindig túlságosan alacsony volt. Nem ment pél­dául ritkaság számba az, hogy a Kormányzó pa­lotájában több, körülbelül a Westminster Hall nagyságának megfelelő terem volt található, de a padlótól a mennyezetig 3 és fél méternél egyik sem volt magasabb. A pillérek használa­ta nem volt ismeretlen előttük, mégis igen szűkösen alkalmazták azokat, s ott, ahol mi­nálunk kecses oszlopsort találnánk, Peruban rendszerint nyílásokkal sűrűn átvágott fal hú­zódott. Az alkalmazott pillérek igen erőtelje­sek voltak, s nem egyszer egyetlen kődarabból faragták azokat.


Nyilvánvalóan nem ismerték a zárókővel ellátott valódi boltozatot, bár egyáltalán nem volt szokatlan a félkör alakú felső véggel é­pített ajtó, vagy ablak. Ha nagyobb építmények­ről volt szó, akkor néha nehéz fémből készítet­tek ilyen félkör alakokat, és azokat erősítet­ték a nyílás kétoldali tartólapjára, általában mégis teljes mértékben megbíztak abban az igen erős tapadó anyagban, amit vakolat helyett használtak. Nem tudjuk, hogy valójában milyen volt ez az anyag, de minden bizonnyal igen ha­tásos volt. A legnagyobb pontossággal farag­ták ki és illesztették össze roppant nagyságú kőtömbjeiket, úgyhogy az egybeeresztés helye alig hogy éppen észrevehető volt. Azután minden eresztéket kívülről agyaggal tapasztottak be, majd forró és folyékony állapotban beleöntöt­ték ide a „vakolatukat”. S bármilyen keskenyek is voltak az egyes kövek közötti hasadékok, ez a folyadék megtalálta, és kitöltötte azokat, s amikor az lehűlt és megszilárdult, olyan volt, mint a kovakő, valóban egészen úgy hatott, mintha kovakő lett volna. Azután lekaparták kívülről az agyagot, és a fal készen állt, s ha évszázadok múltán az építményben valahol is repedés támadt, az bizonyosan nem az össze­illesztés helyén keletkezett, mert az magánál a kőnél is erősebben tartott.


A parasztházak legnagyobb részét olyan anyaggal építették, amit téglának kell nevez­nünk, mivel agyagból készült, ezek a „téglák” azonban hatalmas kockák voltak, mindegyik élükre 30 cm-nyi esett. Az agyagot azonban nem é­gették, hanem valami vegyi készítménnyel ke­verték, és néhány hónapig a szabad levegőn hagyták, hogy megkeményedjen. Alakja és szi­lárdsága szempontjából inkább cementtömbre ha­sonlított, semmint téglára, s a belőle épített házak alig maradtak a kőházak mögött.


Minden ház, még a legkisebb is, a középudvaron alapuló klasszikus és eredeti terv szerint épült, s mindegyiknek olyanok vol­tak a falai, hogy azokat ma iszonyúan vastag falaknak tekintenék. A legegyszerűbb és leg­szegényebb kunyhónak is négy szobája volt, mindegyik a kicsiny udvar egy oldalán, s e felé fordult mind a négy. Mivel ezeknek a szobáknak rendszerint nem volt külső ablakuk, ezek a há­zak kívülről nagyon pusztának és unalmasnak hatottak. A városok és falvak szegényebb része­iben csak egészen kevéssé igyekeztek kívülről díszíteni a házakat, rendesen csak afféle egészen egyszerű mintájú homlokzatdísszel enyhí­tették a kunyhók puszta falainak egyhangúságát.


A bejárat mindig a négyszög egy sarkában volt, korábban az ajtó egyszerűen egy hatal­mas kőlemezből állt, amely egy csapóajtó, vagy pedig egy modern toló ablak mintájára fel s alá járt az árkában ellensúlyozó nehezékek se­gítségével. Ha a kapu be volt zárva, a súlyo­kat zsámolyokra lehetett helyezni, és el lehe­tett oldozni azokat úgy, hogy a kapu a szó szoros értelmében megmozdíthatatlan tömegként állt ott, ez kétségtelenül elvette volna a kedvét a rablónak, ha ugyan lett volna ilyen ebben az oly jól berendezett államban. A gaz­dagabb osztályok házaiban ezt a kapu-kőlemezt nagy gonddal faragták ki, és a későbbi időszak­ban gyakran vastag fémlemezzel helyettesítették. Kezelésének módja azonban alig változott, bár láttunk néhány példát arra is, hogy a ne­héz fémkapuk csapokon forogtak.


Eredetileg a nagyobb házak is tökéletesen ugyanazon terv alapján épültek, bár sokkal több díszítéssel, ami nemcsak abban állt, hogy e kőbe mintákat faragtak, hanem abban is, hogy a felületeket széles fémszalagokkal tet­ték változatossá. Az ilyen éghajlat mellett az ilyen erősen megépített lakóhelyek csaknem örökké tartottak, s abban az időben, amelyről mi írunk, a már fennálló, vagy még épülőben levő házak legnagyobb része ehhez a fajtához tartozott.


Néhány későbbi korból való háznak ezzel szemben – nyilvánvalóan azokban a századokban épültek ezek, amikor a népesség már teljes mér­tékben meggyőződött a kormányrendszer szilárd­ságáról s arról, hogy ennek megvan a törvény­tisztelet biztosításához szükséges hatalma – az udvarát két sor szoba vette körül éppúgy, amint bármely modern házban láthatnánk ezt. Az egyik sor az udvarra nézett (őnáluk ez szé­pen rendezett kert volt), a másik sor kifelé, a környező tájra tekintett. Ez utóbbi szoba­sornak igen nagy ablakai voltak – inkább nyí­lások voltak ezek, mert bár többfajta üveget készítettek, ezeket az ablakoknál nem használ­ták fel – ez ablakokat ugyanazon elv alkalma­zásával lehetett bezárni, mint a kapukat.


Mégis meg fogjuk látni, hogy a magánház építészet általános stílusa a kisebb és na­gyobb házaknál egyaránt bizonyos fokig komor és egyhangú volt, bár csodálatosan alkalmazko­dott az éghajlathoz. A tető legtöbb esetben nehéz és majdnem lapos volt, s csaknem kizá­rólag minden változtatás nélkül vagy kőből, vagy fémlemezekből készült. Házépítésük egyik legnevezetesebb sajátsága az volt, hogy a faa­nyag majdnem teljesen hiányzott, ezt tűzveszé­lyes mivolta miatt nem alkalmazták, s ezen óv­intézkedés következtében a tűzvész a régi Pe­ruban ismeretlen volt.


A házakat egészen különleges módon építet­ték. Nem használtak állványzatot, de amint há­zat emeltek, azt mindig földdel töltötték meg úgy, hogy amikor a falak elérték teljes magas­ságukat, sima felületű földtömeg volt közöt­tük. Erre fektették a tetőzet köveit, s azu­tán szokásuk szerint forró cementet öntöttek közéjük. Amint ez megülepedett, kiásták onnan a földet, hogy a tető önmaga tartsa fenn sa­ját iszonyú súlyát, s ezt a feladatot – hála a csodálatos cement hatásának – úgy látszik, mindig tökéletes biztonsággal teljesítette. Valóban az egész építmény, amikor elkészült, te­tejével és falaival együtt, tulajdonképpen e­gyetlen szilárd tömbbé változott, mintha az egészet terméskőből vájták volna ki, ezt a módszert egyébként alkalmazták is a hegyvidék némely helyén.


A fővárosban néhány házra még egy első e­meletet építettek, bár ez az eszme általános népszerűségre sohasem tett szert, s az ilyen merész újítások végtelenül ritkák voltak. Va­lamit, ami hasonlított az egymás felé emelke­dő emeletek sorozata által keltett hatáshoz, különleges módon értek el néhány építménynél, ahol a Nap papjai és szerzetesei laktak, a­zonban ez az elrendezés nem volt olyan, hogy egy sűrűn lakott városban nagy mértékben vala­ha is alkalmazni lehetett volna. Először földből hatalmas emelvényt készítettek, nem kevesebb, mint kb. 350 méter volt az alapja, és mintegy 4 és 5 méter közt a magassága. Azután minden oldalról a sarok­tól befelé 15 méternyire egy ú­jabb roppant nagy 275 méter hosszú, négyzet alakú emelvényt építettek, ezen megint egy másik épült, aminek egy oldala 240 méter volt. Ezen a negyedik 210 méter méretű, és minden egyesnek a nagysá­ga fokozatosan csökkent, míg csak el nem érték a tizedik fokot, amely csupán 35 méter hosszú négyszög volt, s ennek az utolsó emelet­nek a közepén egy kis szentélyt emeltek a Nap számára.


Az egész kissé azt a hatást tette az em­berre, mint egy nagy, lapos alakú piramis, amely széles, alacsony lépcsőfokokban emelkedik fel­felé, (egy teraszokba szabdalt Primrose Hill- féle). E hatalmas földemelvények mindegyikének homlokzati részébe szobákat, valójában cellá­kat vájtak, itt éltek a szerzetesek és a vendégeik. Minden cellának volt egy külső és egy belső helyisége, ez utóbbi a világosságot csupán az előbbin keresztül kapta, s ez a kife­lé néző oldalon a levegőre nyitottan állt, va­lójában csak három oldala és teteje volt. Mind­két szoba padlóját és falait kőlapokkal vonták be, s ezeket a szokásos módon cementtel tették igen szilárddá. Az elől lévő teraszokat ker­tekké és sétányokká alakították, és éppúgy a cellák is nagyon derűs lakhelyek voltak. Némely esetben valamely természetes emelkedést vágtak ilyen módon lépcsőzetes teraszokba, de a legtöbb ilyen piramist mesterségesen hozták létre. Gyakran az ilyen piramis legalsó sorának köze­pébe alagutakat ástak, és földalatti kamrákat készítettek ott, ezeket gabona és egyéb szükség­leti cikkek tárolására használták fel.


Ezen nevezetes lapos építésű piramisokon kívül rendes templomai is voltak a Napnak, ezek egyike – másika igen nagy volt, és hatalmas területet foglalt el, bár az európai szem számára mindegyiknek megvolt az az állandó hibája, hogy hosszához képest túl alacsony volt. Minden esetben derűs kertek vették kö­rül ezeket, s a kertek fái alatt hangzott el legnagyobb része azoknak a tanításoknak, ame­lyekért e templomok oly megérdemelten híres­sé váltak. Ha néha a templomok külseje sokkal kevésbé volt hatásos, mint ahogyan azt kíván­ni lehetett volna, belseje kétségtelenül tú­lontúl jóvátett minden lehető fogyatkozást. A nemesfémek oly nagymértékben való fel­használása a díszítéseknél a perui élet jel­lemző sajátsága maradt még évezredekkel később is, amikor egy maroknyi spanyolnak sike­rült leigázni azt a viszonylag elkorcsosult fajtát, amely annak a népnek foglalta el a he­lyét, amelyiknek szokásairól most igyekeztünk képet adni. Abban az időben, amelyről írunk, a lakosság nem ismerte a mi aranyozási eljá­rásunkat, de rendkívül ügyesen tudták az a­ranyat nagy, vékony lapokká kiverni, s egyál­talán nem volt szokatlan dolog náluk, hogy a legnagyobb templomok a szó legszorosabb értel­mében arannyal és ezüsttel voltak bélelve. A falakat fedő lemezek vastagsága nem kevesebb, mint 6 milliméter volt, s a­mellett még finom rajzú kődomborműveket von­tak be velük, mintha megannyi papiros ív lett volna, úgyhogy mai szemmel nézve a dolgot, az ilyen templom leírhatatlan gazdagság tár­háza volt.


Az ilyen templomokat építő faj igazán nem tekintette ezt a szó mai értelemben vett gazdagságnak, hanem csupán illő és méltó díszítésnek. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az ilyen fajta ékesség egyáltalán nem volt a templomok kizárólagos sajátsága. Minden eléggé tekintélyes háznak falai valamilyen fémmel voltak bélelve éppúgy, ahogy ma nálunk tapétát hasz­nálnak, s ha egy ház belsejében a puszta kő­lapot lehetett volna látni, ez ugyanaz lett volna, mint nálunk egy meszelt fal – ilyet csak a melléképületekben, vagy a parasztság lakása­iban lehetett találni. De csak a király és a főkormányzók palotái voltak úgy, mint a templo­mok, színarannyal bélelve. A köznép számára sokfajta szép és használható ötvözet készült, s viszonylag kevés költséggel dús hatást le­hetett elérni.


Hogyha építészetükre gondolunk, nem sza­bad megfeledkeznünk arról az erődláncolatról, amelyet a király a birodalom határain emelt, hogy ezáltal sakkban tarthassa a határon túl a barbár törzseket. Itt, hogy pontos leírás­sal szolgálhassunk, és csak valamit is érő íté­letet tudjunk mondani erről az építkezésről, újból szakértő segítségére lenne szükségünk, de még a leglaikusabb civil is láthatja, hogy sok esetben az erődök helyét csodálatosan vá­lasztották meg, és hogy azok, tüzérség nem lé­vén, bevehetetlenek voltak. Némely esetben a falak iszonyúan magasak és vastagok voltak, és megvolt az a különlegességük (amint valójában minden magas falnak ebben az országban), hogy a sok méternyi vastag alaptól kezdve foko­zatosan keskenyedtek, és körülbelül 20-30 méter magasságban már sokkal természetesebb vastag­ságra csökkentek. Megfigyelő kamrákat és tit­kos folyosókat vájtak e csodálatos falak mé­lyébe, és az erőd belseje úgy volt berendezve, és oly tökéletesen el volt látva mindennel, hogy az őrsereg bizonyosan minden nehézség nélkül állta a mégoly hosszú ostromot is. A szemlélő figyelmét különösen az az ötletes be­rendezés ragadta meg, amely egymásba nyíló ka­puk sorozatából állt, ezeket szűk és tekervényes folyosók kötötték össze, s ez minden olyan sereget, amely megkísérelte volna a vár megrohanását, a védők kénye-kedvének szolgál­tatott volna ki. (Labirintus)


De a különös fajta nép legbámulatosabb műve az utak, hidak és vízvezetékek építése volt. Az utakat sok száz mérföldön át vezették keresztül az országon (egyik-másik ezer mér­földnél is hosszabb volt), s a természeti nehéz­ségek figyelmen kívül hagyásának oly ragyogó példája volt ez, hogy korunk legvakmerőbb mér­nökeit is csodálkozásra késztetné. Emberfölöt­ti méretben alkottak mindent, s bár némely e­setben a szükséges munkamennyiség csaknem ki­számíthatatlan nagyságú lehetett, nagyszerű és soká fennmaradó alkotásokat hoztak létre. Az egész utat sík lapokkal kövezték ki, s mind­két oldalon az egész úton végig árnyékos fákat és illatos bokrokat ültettek, ezek illatukkal betöltötték a levegőt úgy, hogy az egész országot kikövezett gyönyörű széles utak hálóza­ta szelte át, ezeken mindennap a király hírnö­kei haladtak föl és alá. Ezek az emberek való­ban levélhordók is voltak, egyik kötelességük ugyanis az volt, hogy mindenki számára, aki le­velet kívánt küldeni, díjtalanul szállítsák azt.


Csak amikor a hídépítők szakadékokhoz vagy folyóhoz értek, akkor mutatkozott meg leginkább ennek a fajtának kitartó tehetsége és tántorít­hatatlan szívóssága. Amint már mondtuk, nem ismerték a valódi boltozat elvét, és a hídépí­tésben úgy tudták azt a legjobban megközelíte­ni, hogy mindegyik kőréteget az alatta lévőnél kissé előbbre helyezték, amíg így a két kőhíd­pillér éppen összeért, és csodálatos hatású ce­mentjük az egész alkotmányt úgy megszilárdítot­ta, mintha tömör sziklából lett volna. Nem tudtak semmit az építkezéshez szükséges gát­szerkezetekről és a hídépítő szekrényekről, s így gyakran hihetetlen nagyságú munkát for­dítottak arra, hogy egy időre megváltoztassák a folyók futását azért, hogy hidat emelhessenek rajta, vagy más esetben móló-gátat építettek a folyamba, amíg egészen el nem érték azt a he­lyet, ahol a hídpillérnek kellett állnia, s a­zután ha evvel elkészültek, eltávolították a mólót. Éppen eme nehézségek miatt jobban szeret­tek, ahol csak lehetséges volt, az áthidalás helyett gáttöltéseket alkalmazni. Ezért az u­takat és vízvezetékeket gyakran még mély szaka­dékokon is, amelyekben hatalmas folyó hömpöly­gött, inkább úgy vezették át, hogy szabályos híd helyett egy csatorna-nyílásokkal sűrűn el­látott töltést emeltek.


Öntözőrendszerük csodálatos tökéletesség­re emelkedett, s ezt igen nagymértékben fenn­tartotta az a későbbi faj is, s annak az ország­nak, amely ma újból pusztasággá változott, jó­ része zöldellő és termékeny volt, amíg csak a vízellátás a spanyol hódítók révén még illeték­telenebb kezekbe nem került. Igen valószínű, hogy nincs a világon oly mérnöki munka, amely a régi Peru út- és vízműveit felülmúlta volna. S mindezt nem rabszolgák vagy foglyok kényszer­munkájával hozták létre, hanem az ország pa­rasztsága dolgozott, és munkáját rendesen meg­fizették, s a hadsereg is igen nagymértékben segítette őket.


A király sok katonát tartott, hogy állan­dóan készen álljon a határos törzsekkel megküz­deni, de mivel fegyverzetük igen egyszerű volt, viszonylag alig volt szükségük bármilyen kikép­zésre is, és munkaidejük igen nagy részében egyébirányú közszolgálatok teljesítésé­re lehetett őket alkalmazni. Mindenfajta közmunka kijavításának feladata teljes mértékben rájuk volt bízva. A postaszolgálat állandó fo­lyamát is az ő soraikból kikerült hírvivők látták el, akik jelentéseket és híradásokat vittek, és ők szállították a magánleveleket is mindenfelé az egész birodalomban. Úgy vélték, hogy mindeme dolog elvégzésének feladata jó helyen van a katonaság kezében, azonban, ha egy új út készítéséről, vagy egy új erőd épí­téséről volt szó, akkor általában további se­géderőket fogadtak fel.


Természetesen az is megtörtént néha, hogy háború tört ki a határon élő kevésbé civili­zált törzsekkel, mégis abban az időben, amely­ről most írunk, ezek ritkán okoztak komolyabb zavart. Ilyenkor tüstént visszakergették őket, és hadisarcot hajtottak be rajtuk, néha pedig úgy látszott, hogy magasabb civilizációra le­het őket nevelni, földjüket hozzácsatolták a birodalomhoz, s ennek a törvényeit rájuk is kiterjesztették. Eleinte természetesen sok nehézség támadt az ilyen polgárokkal, nem ér­tették meg az ország szokásait és egyáltalán nem látták be, hogy miért éljenek azok szerint, de rövid idő múltán legtöbbjük eléggé könnyen beleszokott ebbe az életmódba, a javíthatatla­nok pedig, akik erre nem voltak hajlandók, a birodalomba még be nem olvasztott más országok­ba száműzték.


A peruiak méltányosak és emberségesek voltak a háborúban, s minthogy csaknem mindig győzelmet arattak a vad törzsek felett, ez a­ránylag egészen könnyű feladat volt a számuk­ra. Volt egy közmondásuk: „sohase légy kegyetlen ellenségedhez, mert holnap az barátoddá lesz”. Amikor meghódították a környező törzse­ket, mindig arra törekedtek, hogy amennyire csak lehetséges, minél kisebb vérontással vi­gyék ezt végbe, hogy az a nép aztán örömmel térjen a birodalomba, jó polgárokká váljanak, testvéries érzéssel meghódítóik iránt.


Fő fegyverük a lándzsa, a kard és az íj volt, erősen használták a bolast is, Dél-Ameri­ka indiánjai még manapság is dolgoznak ezzel a szerszámmal. Két kődarabból vagy fémgömbből áll, ezeket egy kötél köti össze, és úgy ha­jítják el, hogy rácsavarodjon az ember vagy a ló lábára, és földhöz vágja. Amikor várat véd­tek, hatalmas sziklákat görgettek a támadókra, erre már a várépítésnél is tekintettel voltak. Rövid kardot használtak, amely inkább nagy kés­hez hasonlított, s csak akkor nyúltak ehhez, ha valakinek a lándzsája eltört, vagy ha le volt fegyverezve. Az ellenség szétzüllesztését rendszerint ügyesen alkalmazott nyílzáporra bízták, és mielőtt az még magához térhetett volna, lándzsával támadtak rá.


Igen jó fegyvereket készítettek, mivel kiválóan értettek a fém feldolgozásához. Hasz­nálták a vasat, de nem tudtak acélt készíteni belőle, és ezért ez kevésbé volt értékes szá­mukra, mint a réz vagy a különféle sárgaréz és bronz fajták. Ezeket nagyon meg tudták keményí­teni, mégpedig úgy, hogy a nevezetes cement anyaguk egy összetételével készítettek ötvöze­tet belőlük. Ennek a keményítési eljárásnak az eredménye igen figyelemreméltó volt: még ha tiszta vörösrezet vetettek is alá ennek, lega­lább is olyan vékony élt lehetett belőle készí­teni, mint a mi legjobb acélfajtánkból, s nem lehet kétséges, hogy néhány ötvözetük keményebb volt, mint bármely fém, amit mi gyártani tudunk.


Fémmunkáik legszebb sajátsága, hogy végte­lenül finomak és ízlésesek voltak. Némely faragásuk valóban csodálatra méltó volt, de csaknem túlságosan finom művű ahhoz, hogy szabad ­szemmel egyáltalán látni lehessen, legalábbis ilyen volt a mai ember szeme számára. Leg­jobbak talán a gyönyörű pókhálószerű filigrán munkáik voltak, nem tudjuk megérteni, hogyan csinálhatták azokat nagyítóüveg nélkül. Legtöbb­je olyan leírhatatlanul finom munka volt, hogy a szokásos módon nem is lehetett tisztítani. A dörzsölés vagy leporolás bármilyen óvatosan is végezték volna, egyszeribe elrontotta volna azokat, ezért aztán, ha szükséges volt, bizonyos fajta fújtató segítségével kellett őket tisztí­tani.


A fazekasság volt egy másik olyan iparág, amely különlegességük volt. Rájöttek arra, hogy az agyag bizonyos vegyi anyaggal való keverése segítségével hogyan lehet egy kelle­mesen dús bíborvörös színt nyerni, s ezt azu­tán arany és ezüst berakásokkal díszítették, ezen a módon olyan hatásokat értek el, amit soha sehol másutt nem láttunk. Itt azután a vonalak kecsessége újból legnagyobb csodálatunkat vívta ki. Más szép színeket is előállítottak, s a mindig használható kőkemény cement újabb összetételeit hozták létre, ha ezt egy bizonyos agyagkészítménnyel keverték, csaknem olyan át­látszóvá vált, mint a mi legtisztább üvegünk. Megvolt az a nagy előnye is, hogy sokkal kevésbé volt merev, mint a mai üveg, sok volt benne, ami a „hajlékony üveghez” való közeledést sej­tetett, amiről mi néha mint meséről olvasunk. Kétségtelenül ismerték annak a módját, hogyan kell egy bizonyos fajta vékony porcelánt ké­szíteni, amely meghajlott anélkül, hogy eltört volna. Látni fogjuk ezt majd, ha irodalmi tel­jesítményeik tárgyalásához érkezünk.


Minthogy e nemzetnél a faanyag használata oly kevéssé volt szokásban, ennek helyét fő­képpen a fém feldolgozással és a fazekas ipar­ral kellett betölteni, s ez sokkal job­ban sikerült, mint ahogyan mi azt manapság le­hetségesnek gondolnánk. Nem kétséges, hogy a régi peruiak állandó vegyi kutatásaik során feltaláltak néhány olyan eljárást, amely gyá­rosaink előtt még ma is titok, de idő múltá­n ez az ötödik faj is fel fogja azokat újból találni, és amikor ez már megtörtént, a mai idők sürgető szükségletei és gazdasági versenye kény­szeríteni fogja, hogy olyan különféle tárgyaknál alkalmazzák, amikről a régi Peruban még csak nem is álmodtak.


A festőművészetet igen jelentős mértékben művelték, s minden gyermeket, aki erre különös hajlamot mutatott, arra buzdították, hogy a te­hetségét minél magasabb fokra fejlessze. Az ott alkalmazott módszerek azonban teljesen elütöttek a mienktől, s ezeknek különleges természete a munka nehézségét hallatlanul megnövelte. Festő felületként sem vásznat, sem papírt, sem fatáb­lát nem használtak, hanem ahelyett egy bizonyos fajta kovaanyagból készült lemezeket alkalmaztak. Túlságosan nehéz volt ennek a valódi összetéte­lére rájönni, ez azonban olyan sima, oly kitűnő felületet nyújtott, hogy csaknem egészen azt a hatást keltette az emberben, mint a finom, máz­zal még be nem vont porcelán. Nem volt merev, hanem éppúgy hajlítható volt, mint a bádoglemez, nagyság szerint változott vastagsága, az erősebb levélpapír vastagságtól a nehéz papír­lemez vastagságig.


Erre a felületre végtelenül tiszta és ra­gyogó színeket raktak fel egy természet nyújtot­ta ecsettel. Ez egyszerűen egy közismert rostos növény háromszögletű száráról levágott darab volt. Ennek a végét körülbelül egy hüvelyk­nyi (2 és fél cm-nyi) hosszúságban kivereget­ték addig, amíg semmi sem maradt rajta a ros­tokon kívül, oly vékony volt ez, mint a haj­szál, és csaknem szívós, mint a fémdrót. Így használták ezt az ecsetet, s a ki nem rojto­zott rész volt a nyele. Az ilyen ecsetet, ha már nagyon megkopott, meg lehetett újítani, s ez az eljárás a ceruza hegyezéséhez volt ha­sonló, a művész egyszerűen levágta a kiálló rostokat, s a nyélből megint megütögetett egy hüvelyknyit. Ennek az eszköznek élesen kiraj­zolt háromszög alakja lehetővé tette, hogy a hozzáértő festő vagy egy vékony vonal húzásá­ra használja, vagy pedig széles festékfoltot rakjon fel vele, mivel az egyik esetben a há­romszög csúcsával, a másik esetben a lapjával dolgozott.


A festékek rendszerint poralakban készül­tek, és tetszés szerint lehetett őket keverni, de nem vízzel, vagy olajjal, hanem egy olyan oldószerrel, amely azonnal száradt úgy, hogy ha már egyszer érintkezett a felülettel, akkor ez már nem volt megváltoztatható. Semmilyen vázlatot nem rajzoltak, így a művésznek nagyon be kellett gyakorolnia, hogy biztos, de igen gyors ecsetvonásokkal vesse oda azt, amit ki akar hozni, és a pontos színhatást és alakot egyetlen összefoglaló mozdulattal adja meg. Így dolgoztak sokszor a freskófestészetben s némely japán munka is így készült. Színeik rendkívül hatásosak és ragyogóak voltak, s e­zek egyik – másika tisztaság és ízlés szempont­jából felülmúlta a ma alkalmazott színeket is. Csodálatos kék színük volt, a legfinomabb ult­ramarinnál is tisztább, rózsaszín és ibolya színük sem hasonlított egyetlen modern festék­anyaghoz sem, s ennek segítségével a napnyugt­a egének leírhatatlan ragyogását sokkal meg­közelítőbben tudták visszaadni, mint ahogy az manapság lehetségesnek látszik. Aranyból, e­züstből, bronzból és egy a mai tudomány előtt ismeretlen mély bíborvörös színű fémből ké­szült díszítéseket ábrázoltak egy képen, azál­tal az eredeti fémek porát használták fel er­re, amint az sok középkori illusztrációnál is megtörtént, s bármilyen különös látványt is nyúj­tott ez az eljárás a mi modern szemünk számára, letagadhatatlan, hogy a barbár gazdagságnak oly hatását érzékeltette, amely a maga módján rendkívül megkapó volt.


Helyes volt a perspektíva és a rajzolás is pontos, és teljesen mentes volt attól az e­setlen nyersességtől, ami Közép- és Dél-Afrika művészetének későbbi korszakait annyira jelle­mezte. Tájképfestészetük határozottan jó volt a maga nemében, bár a mi tanulmányozásunk idő­pontjában nem alkalmazták ezt önálló műfajként, csupán alakok háttereként használták fel. Gyak­ran vallási körmenetet választottak tárgyul, néha pedig olyan jeleneteket, amelyben a király, vagy valamelyik helyi kormányzó kimagasló sze­repet játszott.


Hogyha a festmény elkészült (s a gyakor­lott művészek roppant gyorsasággal alakították meg őket), azt egy fénymázfélével festették át, s ennek is megvolt az a sajátsága, hogy csaknem pillanatnyi gyorsasággal száradt meg. Az így kezelt festmény a gyakorlatban letöröl­hetetlenné vált, s hosszú időn át ki lehetett téve az eső és a nap hatásának anélkül, hogy ennek bármi észrevehető nyoma képződött volna rajta.


Az ország irodalma művészetével igen kö­zeli kapcsolatban állt, mivel könyveiket u­gyanúgy írták, jobban mondva ugyanazon anyaggal és ugyanazon színekkel rajzolták, mint a fest­ményeket. Könyveik bizonyos számú vékony lap­ból álltak, ezek mérete körülbelül 45x15 cm volt s ezeket néha fém­szállal kötötték össze, de legtöbbször egyszerű­en egy dobozban tartották, amelynek mélysége 7,5 – 12,5 cm volt. Ezek a dobozok különféle anyagból készül­tek, és többé-kevésbé gazdagon díszítették eze­ket, de leggyakrabban egy platinához hasonló fémből készítették ezeket, és faragot szaru­anyaggal díszítették. Ezt a fémfelületre bi­zonyos lágyító eljárással erősítették, amely szegecs, vagy cement használata nélkül igen szilárdan tapasztotta oda.


Tudomásunk szerint semmi olyat nem ismer­tek, ami a nyomtatáshoz hasonlított volna. Ezt legjobban a stencillemez egy fajtájával közelítették meg, ezzel ugyanis bizonyos hivatalos értesítéseket számos példányban sokszorosítot­tak, hogy mindenfelé a birodalomban gyorsan szét lehessen osztani a kormányzók között. Egy esetet sem lehetett megfigyelni arra vonatkozó­lag, hogy ilyen módon könyvek sokszorosítását kí­sérelték volna meg, egészen nyilvánvaló, hogy az ilyen kísérletet szentségtörésnek tekintet­ték volna, minthogy az egész nemzet mély tiszteletben tartotta a könyveket, s olyan szere­tettel kezelte azokat, akár egy középkori szer­zetes. Egy könyvmásolat készítését nagy tiszte­letben álló munkának tekintették, s legtöbbjét rendkívül szépen és művésziesen írták meg.


Irodalmuk terjedelme kissé korlátolt volt. Néhány művet határozottan mint vallásos, vagy legalábbis etikai munkát lehetett megjelölni, s ezek gondolatmenete nagyjából az öreg pap prédikációjához volt hasonló. E szónoklat rövid összefoglalását korábban ismertettük. Két­-három mű ezen felül, kimondottan misztikus i­rányzatú volt, de ezeket nem olvasták annyira, és elterjedtségük is kisebb volt azoknál a könyveknél, amelyeket egészen határozottan gya­korlati tartalmúnak ismertek el. Ezen miszti­kus munkák legérdekesebbike a kínai Classic of Purity-hoz [A tisztaság legmagasabb tudománya] olyan feltűnően hasonló volt, hogy alig lehet kétséges, hogy ez utóbbi csekély eltéréssel egy változata annak.


Irodalmuk jórészét nagyjából két csoport­ba lehet osztani: tudományos közlésekre és tanulságos történetekre. Különböző értekezé­sek és kézikönyvek foglalkoztak az országban űzött minden iparággal, kézműves, vagy művé­szi munkával. Ezek amolyan hivatalos kiadvány­félék voltak, rendszerint nem egy ember mun­kája, hanem inkább minden ismeret feljegyzése, amit az adott tárgykörben a könyv megírásának időpontjáig összegyűjtöttek. Amint ú­jabb és újabb felfedezéseket tettek, e munkák kiegészítésére pótlásokat adtak ki, s ezt tet­ték akkor is, ha valamilyen régi felfogást mó­dosítottak, s akinek csak volt abból egy pél­dánya, mindenki súlyt fektetett arra, hogy könyvét lelkiismeretesen ellássa a legújabb változtatásokkal és feljegyzésekkel. Mivel a kormányzók vállalták magukra az ilyen közlések terjesztését, a gyakorlatban ők biztosíthatták azt, hogy ezek az összes érdekelthez eljussanak, így egy bár­mely tárggyal foglalkozó perui monográfia az adott tárgykörből való összes ismeret való­di összefoglalása volt, s elődeinek az adott szakmában szerzett minden tapasztalatát sűrí­tett alakban nyújtotta.


Történeteik csaknem mind ugyanahhoz az ál­talános fajtához tartoztak, és amint már mond­tuk, tanulságos történetek voltak. Ezek hőse majd minden esetben egy király, egy kormány­zó, vagy pedig egy alárendelt tisztviselő volt, s az elbeszélés arról szólt, hogy milyen sikerrel vagy anélkül küzdött ő a munkája elvégzése során eléje tornyosuló viszontag­ságokkal. Sok ilyen történet pedig egyene­sen klasszikussá vált, s ezek mondásait a nép mindennap használta, éppoly jól ismerték ezeket, mint ahogy mi a bibliai történeteket ismerjük, állandóan hivatkoztak rájuk, és pél­daképpen idézték azokat arra, hogy mit kell, és hogy mit nem szabad cselekedni.


Csaknem minden elképzelhető helyzetben, ahol csak helyt kellett állnia, valamely e­lődjének példaképe lebegett az ember szeme előtt, hogy cselekedetének irányelvül szolgál­jon. Hogy mindezen elbeszéléseknek volt-e történeti alapja, hogy mindezek valóban megtörtént eseményekről számoltak-e be, vagy pe­dig egynéhány közülük nem volt egyéb puszta kitalálásnál, az mind bizonytalan, de az két­ségtelen, hogy általában igaznak fogadták el azokat.


Ha a történet színhelyéül valamely határ ­menti tartomány szolgált, nem egyszer a vad kalandoknak egész sorozata játszódott benne le, de (perui barátaink nagy szerencséjére) a mai regényolvasók olyannyira unalmas réme, a szerelmi regény még nem ütötte fel közöttük a fejét. Bár az elbeszéléseikben kialakuló helyzetek legtöbbje nem volt minden humor nél­kül való, ez a nemzet vidám volt és szeretett nevetni, mégis irodalmukban nem volt helye a célzatosan komikus történeteknek. A másik és ennél még sokkal sajnálatosabb fogyatkozást, a költészetnek, mint olyannak teljes hiánya jelentette. Bizonyos közmondások és kifejezé­sek, ütemes alakba öntött zengő hangzó sza­vak széles körben ismertek voltak, s folyton idézték ezeket úgy, ahogy mi a költők verseit idézzük, de bármilyen költői felfogásban is ké­szült némelyik ezek közül, formájukban sem­mi határozott ritmust nem lehetett észlelni. A különböző rövid tanító mondások esetében, amelyekre a gyermekeket könyv nélkül megtanítot­ták, az alliteráció művészi módszeréhez fordul­tak. Istentisztelet alatt bizonyos mondatokat énekeltek valamilyen dallamra, de ezeket a sza­vakat ugyanolyan módon foglalták az énekbe, mint ahogyan mi alkalmazzuk a zsoltár szavait a Gergelyféle hangnemhez, amelyben azokat ének­lik, ezeket tehát nem úgy írták, hogy egy ha­tározott dallamot kövessenek úgy, mint a mi templomi énekeink.


Ez arra indít bennünket, hogy megnézzük, milyen is volt a régi peruiak muzsikája. Több különböző hangszerük volt, láttunk ezek között egy sípot és a hárfa egy fajtáját, amelyből ők szilaj, édes, csapongó dallamokat csaltak elő. De a legfőbb és legnépszerűbb hangsze­rük többé-kevésbé a harmóniumhoz volt hasonló. A hangot egy fémnyelv rezgése keltette, de nem a láb mozgása fújtatta a levegőt a hangszerbe, hanem egy ötletes gépszerkezet. A nálunk hasz­nált billentyűk helyett ott egy sorozat kis fémrúd végei álltak ki, s a zenész ujja ezeket ütötte meg, s ezért ezen a hangszeren való játszás ellenállhatatlanul emlékeztetett a mai gépíró munkájára.


Ebből a szerkezetből rendkívül erőteljes és igen szép kifejező hangzatokat lehetett ki­hozni, de mivel a régi perui hangskála ugyan­olyan volt, mint az atlantiszi, olyan gyökeresen elütött a mienktől, hogy számunkra csaknem le­hetetlen az ilyen eszközök segítségével elért zenei hatások helyes értékelése. Legjobb tudomásunk szerint ez a nép olyasvalamit, mint egy zenedarab, amelyet le lehet írni, és bár­ki tetszés szerint lejátszhat, egyáltalán nem ismert, minden előadó rögtönzött magának. Ők zenei képesség alatt nem valamely nagy mester művének tolmácsolását értették, hanem azt, hogy mennyire gazdag a rögtönzés, és mennyire vál­tozatosak az eszközei.


Szobrászatuk is igen szépen fejlett művé­szet volt, bár az ember talán inkább úgy jel­lemezné stílusukat, hogy az merész, lendületes, igen hatásos volt, semmint hogy kecsességével tűnt volna ki. Úgy látszik, csaknem minden szob­ruk emberfölötti nagyságú, s némelyik közü­lük valóban bámulatosan megalkotott mű volt, de a görög művészet szemléletéhez szokott szem számára a régi perui szobrászat tömören erő­teljes vonalai bizonyos fokig a nyersesség ha­tását keltették. Az úgy nevezett lapos domborműben ezzel szemben rendkívül finom munkákat készí­tettek, s ezt csaknem mindig fémmel vonták be, mivel e népnek a tehetsége kiváltképpen az ötvösmunka felé hajlott, s e szakmában állan­dóan a legválasztékosabb díszítményeket hozták létre.


E nemzet mindennapi életével, szokásai­val, életmódjával kapcsolatban van néhány o­lyan dolog, amely érdekes és szokatlan mivol­tával egyszeribe magára vonja figyelmünket. A házasság körül kialakult szokások például egé­szen határozottan sajátságosnak mondhatók, mivel évente csak egyetlen napon lehetett házasságot kötni. A közvélemény elvárta, hogy mindenki házasodjék, hacsak valakinek nem volt jó oka rá, hogy ezt ne tegye, de semmi olyan nem volt a dologban, hogy ezt kényszernek tart­hatta volna az ember. A kiskorúak házasságát eltiltották, de amint az ifjak teljes korúvá váltak, épp olyan szabadon választhatták párjukat, amint az nálunk szokásos. Az esküvőt azonban nem lehetett addig megtartani, amíg el nem érke­zett az a nap, amikor a kerület vagy város kor­mányzója szabályszerű látogatást tett, s maga elé hívatott minden ifjat, aki az előző év fo­lyamán a házassághoz megkívánt korba lépett, s ezeknek hivatalos formában tudomásukra hozták, hogy joguk van házassági kötelékbe lépni. Rend­szerint a fiatalok egy része akkor már elhatá­rozta, hogy tüstént kihasználja az alkalmat, e­zek tehát a kormányzó elé léptek és előadták a kérelmüket, ez pedig miután néhány kérdést tett fel, egyszerű formaság lefolytatása után, férj és feleségnek jelentette ki őket. Ugyanakkor arról is rendelkezett, hogy a földkiutalást az új körülményeknek megfelelően igazítsák hely­re, mivel az új házas férfi és asszony többé nem számított immár az atyai család tagjának, hanem saját lábán járó, önálló felelősségű házi­gazdának. A házas embernek kétszer annyi volt a földje, mint egy magányos embernek, de még így is nagyon ritkán találta túl soknak a meg­műveléshez szükséges munkát.


E nemzet fő táplálékával kapcsolatban sajá­tos dolgot vettünk észre. Az emberek természe­tesen sokfajta élelmiszerrel táplálkoztak épp­úgy, mint manapság. Nem tudjuk, el voltak-e tiltva a hús fogyasztásától, de vizsgálatunk időszakában kétségtelenül nem ették. Bur­gonyát és yam-gyökereket termeltek, és a kuko­rica, a rizs és a tej is a legkülönbözőbb vál­tozatokban, igen nagymértékben szerepelt ét­rendjükön. Ezzel szemben volt egy különleges, egészen mesterséges eljárással készült élel­miszerük, amit legfontosabb táplálékuknak ne­vezhetnénk – ez körülbelül ugyanazt a helyet töltötte be náluk, mint minálunk a kenyér, és legtöbb étkezésüknek alapjául szolgált.


Ennek alapanyaga kukoricaliszt volt, de különféle vegyi alkatrészeket kevertek bele, s amit így nyertek, azt iszonyú nyomásnak ve­tették alá, úgyhogy e művelet elvégzése után az kemény és rendkívül összesűrített tészta alakjában került elő. A legnagyobb gondosság­gal válogattak össze a bele kerülő anyagokat, hogy a lehető legkisebb térfogatban is magába foglaljon mindent, ami szükséges ahhoz, hogy tökéletesen tápláló legyen, s ez a találmány olyan kitűnően sikerült, hogy egy kis szelet eb­ből egész napra való elegendő táplálékot je­lentett, s hosszú utazásra való eleségkészle­tet vihetett így magával az ember anélkül, hogy ez a legkisebb mértékben is kényelmetlen lett volna.


Fogyasztásának legegyszerűbb módja az volt, hogy mint a cukrot szopogatták, de ha volt rá idő, akkor sokféle módon lehetett meg­főzni vagy megsütni, s ezen esetben mindig nagyra dagadt. Önmagában alig volt valamilyen íze, de szokásban volt ízesítése a legkülönbö­zőbb ipari eljárások segítségével, s az ízek­nek a fajtáit különféle színekkel jelölték. A rózsaszín kalácsot például gránátalmával íze­sítették, a kéket vaníliával, a sárgát naranc­csal, a fehércsíkos rózsaszint guava-val és így tovább, hogy mindenki találjon ízlésére valót.


Ez a különleges módon sűrített édes tész­ta volt az ország legfőbb tápláléka, s a lakos­ság nagy része úgyszólván semmi mást nem fo­gyasztott, bár sok más ételből választhattak volna. Olyan hatalmas mennyiségben gyártották, hogy rendkívül olcsó volt, mindenki könnyen hozzájuthatott, és elfoglalt emberek számára sok nyilvánvaló előnye volt. Sok gyümölcsöt termeltek, s aki szerette, ezt is magával vit­te kalácsa mellé, de ez a ráadás ízlés és nem szükség dolga volt.


A faj a maga egészében nagyon szeretett mindenféle háziállatot tartani, és az idők folyamán rendkívüli mértékben kitenyésztették és kifejlesztették e jószágokat. Kis majmok és macskák voltak talán a legkedveltebb álla­tok, s ezek a sok keresztezés folytán csak­nem annyira elvesztették az eredeti állatfaj­tával való minden kapcsolatukat, mint manap­ság a tacskó kutyának nevezett torzalakok.


Ami a macskákat illeti, az egészen szo­katlan színek létrehozásában nagy jártasságra tettek szert, és sikerült is nekik egynéhá­nyat abban a színben kitenyészteni, amely olyan szembeszökően hiányzik a négylábúaknál: az egészen határozott árnyalatú, ragyogó kék színben.


Sokan szerették a madarakat is, nem is várhatunk mást egy olyan földrészen, ahol annyi gyönyörű színezetű példányt lehet talál­ni, s valóban nem lehetetlen, hogy az Amazonas őserdeit ma benépesítő madárvilág egynémely pompás fajtáját annak köszönhetjük, hogy ők nagyon szerették tenyészteni ezeket. A gazda­gabb hölgyek némelyikének hatalmas arany­rácsú madárház állt az udvarában, s minden szabadidejüket arra szentelték, hogy kedven­ceik értelmét és szeretetét igyekeztek kifej­leszteni.


Nemzeti öltözékük egyszerű és szegényes volt, egy fajta laza simavonalú köntös, kétségtelenül hasonlított a manapság Keleten hordott ruházathoz, azzal s különbséggel, hogy a régi peruiak kevesebb fehér ruhát hordtak, és jobban szerették a színest, mint a mai átlag indiai. A perui tömeg valamely ünnepélyes alkalmon végtelenül ragyogó látványt nyújtott, talán csak a burmaiak között talál­juk párját ennek. A hölgyeknél általában a kék színű ruházat igen nagy kedveltségnek örven­dett abban az időben, amelyről írunk, egyik legköznapibb öltözékük egy olyan ruhadarab volt, amely teljesen hasonló volt ahhoz az öltözethez, ahogy a középkori festők gyakran Szűz Máriát ábrázolták. A ruhák anyaga rendesen gyapot volt, bár néha a láma és vicuna finom, lágy gyapját is felhasználták. Igen erős posztó fajtát készítettek a maguay szálaiból, ezeket bizonyos eljárással vegyi úton kezelték, hogy erre a használatra alkal­massá tegyék.


Megvolt a nemzetnek a gyors számolás tisztán gépies módszereinek használatához szükséges minden ügyessége, ez egyébként an­nyira jellemző az atlanti fajra. Használták a számológépet, vagy számoló állványt, nagyon hasonlított ez ahhoz, amit ma ügyesen kezel­nek a japánok. Készítettek ezenkívül egy ol­csóbb helyettesítő eszközt, még pedig csomó­zott zsinegrojtokból, ez lehet talán a kipu eredetije, amelyet az országban évezredekkel később a spanyolok találtak használatban.


Amikor egy ilyen régi civilizációt tanul­mányozunk, olyan sok rendkívül érdekes tény hal­mozódik elénk, ezek a dolgok vagy hasonlato­sak, vagy pedig ellentétben állnak korunk é­letével, s amikor hű beszámolót kívánunk róla adni, inkább azt nehéz eldönteni, hogy mit hagyjunk ki belőle, semmint azt, hogy mit vegyünk bele. Nem tudjuk feleleveníteni olvasóink előtt, hogy a mi számunkra, akik láttuk azt, mennyire az élő valóság érzését jelenti mindez, de hisszük, hogy legalább néhányunk számára nem volt egészen siker­telen az a kísérletünk, hogy e rég letűnt múltat néhány rövid percre életre keltsük. S ne felejtsük el, hogy mi magunk is – sokan közülünk, akik ma élünk és a Teozófiai Társu­latért dolgozunk – éppen abban az időben is megszülethettünk a régi Peru lakosai között, sok olyan kedves barátunk, akit ma ismerünk és szeretünk, barátunk vagy rokonunk volt ebben a távoli korban is. Úgyhogy sok olvasónk kauzális teste mélyén, benn ott szunnyad öntu­datlanul mindannak emléke, amit most leírni igyekezetünk, és semmi esetre sem lehetetlen, hogy sokunkban – amint lassan átgondolják a most leírtakat – fokról fokra újjáéled ez a visszaemlékezés. S ha így valakinek sikerül­ne ez, az majd rá fog jönni arra, hogy milyen különös és érdekes e régen elfelejtett életekbe visszatekinteni, és látni, hogy mennyiben gyarapodtunk azóta, vagy mennyiben eredmény­telen a fejlődésünk.


Első pillanatra úgy látszik, hogy több igen jelentős tekintetben inkább visszafe­lé haladtunk, semmint előre. A fizikai ér­telemben vett életnek a maga összes körülmé­nyeivel, berendezése sokkal jobb volt, mint – a legjobb tudomásunk szerint – azóta bárhol is lett volna. A kormányzó osztály számára olyan alkalom nyílt az önzetlen munkára és az odaadó kötelességteljesítésre, hogy ezt talán semmi sem múlta felül azóta, mégis el kell ismernünk, hogy a kevésbé intelligens osztályoknak egyáltalában nem volt szükségük semmiféle fejtörésre vagy szellemi megerőltetésre, bár azt, akiben erre való hajlam mutat­kozott, dúsan jutalmazták.


Nem kétséges, hogy manapság sem a közvé­lemény nem áll olyan magas színvonalon, sem a kötelességérzés nem olyan erős, mint akkor volt. Mégis valójában ezt az összehasonlítást alig mondhatjuk helyesnek. Mi most még viszonylag egészen fiatal faj vagyunk, míg az, amelyet most vizsgáltunk, egyik legragyogóbb sarjadé­ka volt egy olyan fajnak, amely akkor már ré­gen áthaladt élete tavaszán. Csak tudatlan­ságunk oka annak, hogy most egy megpróbálta­tással, viharral, viszontagsággal teli kor­szakon haladunk át, de ki is fogunk belőle jutni mindannyian, amint kissé jobban kifej­lesztjük józan eszünket, hogy felemelkedjünk a nyugalom és eredményes munka idősza­kába, s ha majd hozzánk is elérkezik az a kor, ennek az evolúció törvénye értelmében az övé­kénél még magasabb színvonalat kell elérnie.


Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy bármilyen szép is volt az ő vallásuk, nem is­mertek olyan tant, amelyet valóban okkul­tizmusnak lehetne nevezni. Nem volt olyan átfogó ismeretük a világmindenség nagy tervé­ről, mint nekünk, akik abban a különös kivált­ságban részesültünk, hogy a teozófiát tanul­mányozhatjuk. Ha majd a mi ötödik gyökérfa­junk élete folyamán eléri ugyanazt a fokoza­tot, bizton remélhetjük, hogy az övékéhez hasonló, kedvező fizikai körülményekhez az igazi filozófiai tanítások ismerete és maga­sabb értelmi és szellemi fejlettség fog já­rulni, mint amilyen akkor volt lehetséges szá­munkra, amikor tizennégy évezreddel ezelőtt mi is egy része voltunk az atlanti civilizá­ció ezen ősrégi, ragyogó sarjának.






XII. Fejezet


KÉT ATLANTI CIVILIZÁCIÓ:


A turáni a régi Káldeában, Kr. e. 19.000

Van még egy ősrégi civilizáció, amely a maga nemében csaknem annyira érdekelt bennün­ket, mint a perui, s ez az Ázsiának később Ba­bilon, vagy Káldea néven emlegetett részén keletkezett civilizáció. Egy sajátságos pont­ban egyezett ez a két hatalmas ősi birodalom. Mindkettő hanyatlásának korában, sok évszázad­dal ama dicsőséges fénykora után, amelynek ta­nulmányozása a legtöbb haszonnal kecsegtetett, mindkettőt egy, a civilizáció sokkal alacso­nyabb színvonalán álló nép igázta le, s ezek ennek ellenére megkísérelték, hogy átvegyék amennyire csak tőlük telt, az általuk meghó­dított, elerőtlenedett faj összes szokását, világiakat és vallásiakat egyaránt. Éppen­ úgy, amint az a Peru, amelyet Pizarro fedezett fel, majdnem minden tekintetben csak halvány mása volt annak a régebbi Perunak, amelyről megpróbáltunk leírást adni, így ez a Babilon, amelyet a régészet tanulmányozója ismer, sok szempontból csak amolyan elfakult visszfénye egy korábbi hatalmas birodalomnak. Sok tekin­tetben ugyan, de talán nem mindenben, az le­hetséges, hogy a későbbi királyság dicsőségé­nek csúcspontján talán felülmúlta elődjét ka­tonai erejével, területének nagy kiterjedésé­vel, vagy kereskedelmével. De ami az életmód egyszerűségét, nevezetes vallásuknak tanítá­sai iránti komoly odaadást, a természet ténye­zőinek valódi ismeretét illeti, alig lehet két­séges, hogy ezen a téren a régebbi faj állt előnyben.


Talán alig lehetséges nagyobb ellentét két ország között, mint amilyet Peru és Babi­lon esetében találunk. Az előbbinek legki­emelkedőbb sajátsága nevezetes kormányrendsze­re volt, s a vallás viszonylag csak kevés sze­repet játszott a nép életében. A papoknak mint nevelőknek, mint orvosoknak s mint az ö­regkori ellátás óriási szervezete végrehajtó­inak működése a polgári életben szembeszökőbb lévén, sokkal jobban magára vonja az ember fi­gyelmét, mint ez a csak bizonyos alkalmakkor végzett munka, amely az istentisztelettel kap­csolatos imádkozásból és prédikálásból állt. Káldeában ezzel szemben egyáltalán nem volt különleges kormányrendszer. Kifejezetten a vallás volt az életük fő tényezője, mivel sem­miféle vállalkozásba sem kezdtek, ami valami különleges vonatkozásban ne állt volna azzal. Valóban a nép vallása olyannyira áthatotta é­letét, és annyira uralkodott rajta, hogy annak talán csak az indiai bráhmanák között talál­hatnánk párját.


Emlékezünk még arra, hogy a peruiaknál a vallásos tisztelet nem volt egyéb, mint a Nap-imádat egyszerű, de rendkívül szép alakja, vagy inkább a nap szellemének tiszte­lete. Ennek csak néhány, igen világos tantéte­le volt, s legfőbb jellemvonása az volt, hogy teljes egészében a vidámság szelleme járta át. Káldeában a hit komorabb és misztikusabb volt, és szertartásai sokkal bonyolultabbak. Nem csupán a nap részesült itt tiszteletben, de az ég minden serege, s e vallás valójában nem volt más, mint a nagy csillagangyalok irán­ti istentisztelet végtelenül kicsiszolt rend­je, amely, hogy a mindennapi életben gyakorla­ti irányítást nyújtson, az asztrológia egy mindenre kiterjedő, nagy gonddal kidolgozott rendszerét foglalta magában.


Halasszuk el egy percre nagyszerű temp­lomaik és pompás szertartásaik leírását, hogy szemügyre vegyük, milyen viszonyban állt ez a különös vallás a nép életével. Hogy ennek hatását felfoghassuk, meg kell kísérelnünk asztrológiai elméletük megértését, s azt hi­szem, az lesz a véleményünk, hogy ez az elmé­let a maga egészében kiváltképpen a józanészen alapul, és hogy ezt a tudomány professzorai még manapság is nagy sikerrel alkalmazhatnák.


Természetesen egyetlen pap vagy tanító sem vallotta azt az eszmét, hogy maguk a fi­zikai bolygók képesek arra, hogy az emberi ügyekre bármilyen befolyást gyakoroljanak, sőt, legjobb tudomásunk szerint, még a köznép leg­tudatlanabbika sem hitte ezt abban a korai i­dőszakban, amelyről most beszélünk. A papok birtokában egy végtelen pontossággal kidolgo­zott matematikai elmélet volt, valószínűleg korábbi tanítóktól, akiknek a természet nagy tényeiről közvetlen és elsődleges ismeretük volt, a hagyomány töretlen láncolatán keresz­tül jutott el hozzájuk. Rendszerük veze­tő eszméjéről nem nehéz képet alkotni, de úgy látszik, lehetetlen a mi három dimenziónkban létrehozni egy olyan matematikai alakot, amely minden részletében kielégíthetné az ő hipoté­zisük által felállított követelményeket – legalább­is a ma rendelkezésünkre álló tudás alapján.


Az egész rendszert ugyanis a maga hallat­lan bonyolultságában egyetlen hatalmas lénynek tekintették, s minden egyes részét a lény rész­leges kifejezésének. Fizikai összetevőinek teljessége, a nap csodálatos koronájával, az égitestek mellékbolygóikkal, óceánjaikkal, légkörükkel, az őket körülvevő különféle éte­rekkel, mindezek együttesen fizikai testét alkotják, a fizikai síkon való kifejezését. Épp így az asztrális világok együttese, (nemcsak a fizikai planétákhoz tartozó asztrális szfé­rák, de a rendszer összes láncához tartozó, tisztán asztrális bolygók is (mint például a mi saját láncunk B és F bolygója) alkotják az ő asztrális testét, s a mentális síkhoz tartozó világok együttese az ő mentális testét képezi, azt az eszközt, amelyen keresztül ezen a bizo­nyos síkon megnyilvánul.


Eddig ez a gondolat egészen világos, és teljesen megfelel annak, amire bennünket rend­szerünk nagy LOGOSZ-át illetőleg tanítottak. (Megjegyzés: Valóban azonnal kimondhatjuk, hogy az e tárgykörben alkotott káldeai elmé­let a gyakorlatban azonos sok mai teozófus felfogásával. C. W. Leadbeater a „Teozófia kézikönyve” és a „Világunk rejtett oldala” című műveiben saját kutatásai eredményeképpen olyan megállapítást tesz az égitestek által gyakorolt ha­tásról, amely minden tekintetben azonos a kál­deai papok sok évezred előtt hasonló kuta­tások eredményeként vallott hitével.)


Most tegyük fel, hogy ezekben a testei­ben, a maguk megfelelő színvonalán, különböző osztályú és típusú anyagok vannak tökéletesen egyenletesen az egész rendszerben elosztva. Ezek a típusok egyáltalán nem felelnek meg a mi alsíkokra való felosztásunknak, ez a fel­osztás az anyag sűrűségi fokán alapszik úgy, hogy a fizikai világban az anyag szilárd, folyékony, légnemű és éterikus állapotát nyer­jük. Éppen ellenkezőleg, ezek a keresztben va­ló felosztásnak ettől teljesen eltérő soroza­tát alkotják, mindegyik az összes különböző állapotba tartozó anyagot foglal magában úgy, hogy ha az egyes típusokat számokkal jelöljük, akkor kapunk az első típusba tartozó szilárd, folyékony és légnemű anyagot, a második típus­ba tartozó szilárd, folyékony és légnemű anya­got, és így tovább, véges végig.


Így van ez az összes síkon, de az ért­hetőség kedvéért korlátozzuk egy percre fi­gyelmünket egyetlen síkra. Legkönnyebben ta­lán akkor követhetjük a gondolatmenetet, ha az asztrális síkról van szó. Többször kifejtet­ték azt már, hogy az ember asztrális testében minden egyes alsíkról való anyag található, és a sűrűbb és finomabb fajta anyag aránya mutat­ja azt, hogy mennyire képes a test durvább, vagy tisztultabb vágyaknak megfelelni, és bi­zonyos mértékig jelenti azt a fokot is, amelyre az ember fejlődésében eljutott. Hasonlóképpen minden asztrális testben van minden egyes típus­ból, vagy kereszt-osztályból való anyag is, s ebben az esetben ezek aránya az ember hajlamait mutatja, hogy könnyen felizgatható-e, vagy pedig nyugodt, vérmes, vagy hidegvérű, béke­tűrő-e, vagy ingerlékeny.


Mármost a káldeai elmélet azt állította, hogy a Logosz asztrális testének minden egyes ilyen anyagtípusa és különösen a minden egyes típu­son keresztül működő elemi esszencia tömege bi­zonyos mértékben a megnyilvánulás önálló eszközét, csaknem különálló lényt képez, amely­nek megvan a maga különleges vegyi vonzása, s olyan befolyások hatása alatt képes rezgésbe jön­ni, amelyek más típusoknál aligha találnának válaszra. E típusok eltérnek egymástól, mint­hogy az őket alkotó anyag eredetileg a Logosz különböző központjaiból áramlott ki, s min­des egyet típus anyaga még most is a legerősebb összhangban áll avval a központtal, amelyhez tartozik úgy, hogy a központ állapotában tör­ténő bármilyen legcsekélyebb változás egy vagy más módon, haladéktalanul visszatükröződik a megfelelő típus anyagában.


Mivel az összes típusba tartozó anyag­ból van minden ember belsejében, egészen nyil­vánvaló, hogy e hatalmas központok bámelyikének bármilyen módosulása vagy működése kell, hogy bizonyos fokig hatást gyakoroljon e rendszer minden lényére, s hogy egy bizonyos személyre az milyen mértékben van hatással, az attól függ, hogy a befolyásolt anyag-típus történetesen milyen arányban van meg az asztrális testében. Ez azt jelenti, hogy az emberek között különböző típusokat találunk éppúgy, mint az anyagban is, és alkatuk következtében, pusztán asztrális tes­tük összetétele miatt, egyikük az egyik, másikuk a másik befolyás iránt fogékonyabb.


Az ember, ha eléggé magas síkról nézi, úgy látja az egész naprendszert, hogy ez a ha­talmas központokból van összetéve, mindegyi­ket mérhetetlen befolyás-szféra veszi körül, ezek jelölik azon határokat, amelyeken belül a rajta keresztül kiáradó erők különösképpen tevékeny. Minden egyes ilyen központnak megvan a saját, bizonyos rendszeresen időszakos válto­zása vagy mozgása, valamely végtelenül maga­sabb síkon, s ez talán a fizikai emberi szív szabályos verését tükrözi. De mivel ez idősza­kos változások némelyike sokkal sebesebben folyik le a másiknál, különös és bonyolult ha­tássorozatok keletkeznek, s megfigyelték azt, hogy fizikai égitesteknek egymáshoz való vi­szonyukban történt elmozdulása kezünkbe adja e hatalmas szférák elhelyezkedésének megfejtését minden adott pillanatban. Káldeában az volt az általános vélemény, hogy az eredetileg izzó ködfoltok fokozatos sűrűsödésekor – amely­ből az egész rendszer kialakult – a fizikai bolygók helyét e szféráknak egymással és egy adott síkkal való bizonyos metszőpontjain létrejövő örvényképződés határozta meg.


Az e szférákhoz tartozó befolyások minő­sége rendkívül különböző, s e különbségek meg­nyilatkozásának egyik módja az emberben levő és a körülötte levő elemi eszenciára gyako­rolt hatása. Sose felejtsük el azonban azt a feltevésünket, hogy ez a befolyás minden sí­kon megnyilvánul, nemcsak az asztrálison, bár mi most az egyszerűség kedvéért csupán erre korlátoztuk figyelmünket. Lehet, hogy van e befolyásoknak, sőt kell is hogy legyen, még más és fontosabb működési iránya, amelyet je­lenleg még nem ismerünk, de az feltétlenül emlékezetébe vésődik a megfigyelőnek, hogy minden ilyen szféra az elemi esszencia sok­szerű változataira a maga saját különleges hatását gyakorolja.


Az egyik például nagyon is ösztöni az esszencia azon fajtáinak működését és életere­jét, amelyek ahhoz a központhoz tartoznak, ahon­nan ez kiáradt, míg szemmel láthatólag gátolja és fékezi a többit, egy másik szféra pedig egy egészen eltérő esszencia sorozatra van erős befolyással, arra, amely az ő központjához tartozik, s ugyanakkor az előző csoport­ra a legkevésbé sem hat. E befolyásoknak mindenfajta kombinációja és permutációja lé­tezik, s egy ilyennek a tevékenysége bizonyos esetekben nagyon megerősödik, egy másik jelenléte következtében azonban máskor csaknem kö­zömbössé válik.


Itt most már elkerülhetetlen annak a kérdésnek feltevése, hogy vajon a kálde­ai papjaink fatalisták voltak-e, miu­tán felfedték és kiszámították a legnagyobb pontossággal e befolyásoknak az emberi lények különböző típusaira gyakorolt hatását, hitték­-e azt is, hogy ezek az eredmények elkerülhe­tetlen jellegűek, s hogy az emberi akaratnak nincs ereje arra, hogy ellenálljon. Ez utób­bi kérdésre ők mindig a leghatározottabb vá­laszt adták: e befolyásoknak nincs olyan erejük, hogy a legkisebb mértékben is uralkodjanak az ember akaratán, mindaz, amit megtehetnek, csak annyi, hogy némely esetben könnyebbé, némely esetben nehezebbé tehetik az akarat számára, hogy bizonyos irányban működést fejtsen ki. Mivel az ember asztrális és mentális teste a gya­korlatban ebből az életteljes, megelevenített anyagból áll, amelyet mi most elemi esszenciá­nak nevezünk, így minden olyan ösztönzésnek, amely az esszencia bármely osztályát éri, vagy ha hirtelen megnövekszik tevékenységük, két­ségtelen, hogy bizonyos mértékig hatással kell lennie érzelmi vagy értelmi világára, vagy mindkettőre. Az is nyilvánvaló, hogy ezek­nek a befolyásoknak különböző emberekre külön­bözőképpen kell hatniuk, az alkatukat képező elemi esszencia különbözősége miatt.


De azt egészen világosan megmondták, hogy ezek a hatások sohasem sodorhatják be az embert valamely tevékenységi folyamatba az il­lető akaratának beleegyezése nélkül, bár ak­kor éppen kifejtett erőfeszítéseit nyilvánva­lóan segíthetik, vagy hátráltathatják. Azt tanították a papok, hogy az igazán erős ember­nek nincs semmi oka arra, hogy az éppen emel­kedőben lévő befolyások miatt nyugtalankodjon, de az átlagember számára rendszerint nagyon is sokat ér, ha tudja, hogy melyik az a pilla­nat, amikor azt az erőt a legelőnyösebben le­het kihasználni. Lelkiismeretes gondossággal fejtették ki, hogy ezek a befolyások önmaguk­ban sem jobbak, sem rosszabbak a természeti erők más fajtáinál sem, amint azt mi ma mon­danánk éppúgy, mint az elektromosság, vagy bármely más hatalmas természeti erő, segítségünkre lehetnek, vagy árthatnak nekünk, aszerint, ahogyan használjuk őket. Éppúgy azt mon­danánk, hogy ha az ember bizonyos kísérletbe fog, sokkal valószínűbb, hogy az akkor fog sikerülni, amikor a légkör teljes mértékben elektromossággal van telítve, míg más kísérletek ilyen feltételek mellett egészen bizonyosan ku­darccal járnának. Ugyanígy ők azt mondták, hogy minden olyan erőfeszítés, amely értelmi, vagy érzelmi természetünk használatával jár, több vagy kevesebb könnyedséggel éri el a célját aszerint, hogy milyen befolyások uralkodnak akkor, amikor ez működésben van.


Avval mindig tisztában voltak, hogy eze­ket a tényezőket elhanyagolható mennyiségként teheti félre a vasakaratú ember vagy az igazi okkultizmus tanulmányozója. De mivel az emberi faj nagy többsége még mindig engedi, hogy a vágy erői­nek tehetetlen játékszere legyen, és még semmi olyat nem fejlesztett ki, ami méltó volna arra, hogy akaraterőnek nevezzük, az volt a vélemé­nyük, hogy csupán az emberek gyengesége engedi meg, hogy e befolyások olyan jelentőséget bito­rolnak, ami tulajdonképpen őket meg nem illeti.


Az a tény, hogy valamely különleges befo­lyás van működésben, sohasem teheti szükséges­sé egy esemény bekövetkezését, csak inkább va­lószínűbbé teszi azt. Annak segítségével pél­dául, amit a modern asztrológiában Mars-hatás­nak neveznek, bizonyos rezgések keletkeznek az asztrális esszenciában, amelyek a szenvedélyre haj­lamosak. Így egészen biztosan meg lehet elő­re mondani, hogy egy olyan ember, akinek már természeténél fogva szenvedélyes és érzéki hajlamai vannak, akkor, amikor e befolyás ki­váltképpen működésben van, valószínűleg el fog követni a szenvedéllyel vagy érzékiséggel kap­csolatos valamilyen bűnt. De ez a legkevésbé sem jelenti azt, hogy őt valami belekényszerí­ti ebbe a bűnbe, csupán annyit, hogy olyan ál­lapot jön létre, amelyben egyensúlyának megőr­zése sokkal nehezebbé válik a számára. Mivel ez az őreá ható tevékenység kettős jellegű, nemcsak a benne lévő elemi esszenciát serkenti nagyobb mozgásra, de a kinn levő sík megfele­lő anyagát is ingerli, és ez is visszahat rá. Gyakran emlegették azt a példát, hogy a befo­lyások egy bizonyos változata alkalomadtán a dolgok olyan állapotát hozhatja létre, amelyben az ideges izgatottság minden alakja felfokozódik, és ennek következtében általános ingerlékenység-érzet uralkodik a világban. Ilyen körülmények között a szokásosnál sokkal kön­nyebben támadnak viták akármilyen csekélység miatt, s az emberek jórészét, akiket egyébként is alig választ el valami attól, hogy elveszítsék türelmüket, még a szokásos­nál kisebb ingerlés esetén is elhagyja minden önuralma.


Még az is megtörténhet néha – mond­ták –, hogy az ilyen befolyások, a tudatlanságból fakadó indulatok parazsát felszítva azt egészen a tömegőrület kitöréséig éleszt­eti, s ebből messze ható szerencsétlenség ke­letkezhet. Ez az évezredekkel ezelőtt tett fi­gyelmeztetés szemlátomást nem kevésbé szük­séges ma is, mert ugyanez indította 1870-ben a párizsiakat arra, hogy körülrohanják az utcákat, és azt kiabálják: „á Berlin!” (Berlinbe), és sokszor épp így robbant ki a „Din! Din!” ör­dögi üvöltés, amely olyan könnyen kelti fel civilizálatlan mohamedán tömegek őrült fanatiz­musát.


E káldeai papok asztrológiája ezért el­sősorban annak szentelte magát, hogy kiszámítsa e befolyásszférák hatását és elhelyezkedé­sét úgy, hogy főtevékenysége inkább egy é­letszabályzat alkotása volt, nem pedig az, hogy előre megmondja a jövőt, de az adott jö­vendölések is inkább tendenciákra, irányza­tokra, nem pedig különleges eseményekre vonat­koztak, míg a mai asztrológia úgy látszik, telj­es mértékben a jövendőmondás ez utóbbi ágának szenteli magát. Mégis alig állhat fenn kétség aziránt, hogy a káldeaiaknak igazuk volt, a­mikor elismerték, hogy az emberi akarat ere­jével módosítani lehet a karma által kijelölt sorsot. A karma az embert bizonyos körülmények közé vetheti, vagy bizonyos befolyások hatá­sa alá juttatja, de sohasem kényszerítheti arra, hogy bűnt kövessen el, bár olyan helyzet­be hozhatja őt, hogy e bűnnek az elkerülése részéről a legnagyobb eltökéltséget követeli meg. Ezért az a benyomásunk, hogy minden, amit az asztrológia megtehet, annyi: felhívhatja az ember figyelmét azokra a körülményekre, amelyek közé majd ekkor és ekkor kerülhet, de minden határozott jövendölés arról, hogy azon körülmények között ő hogyan fog cselekedni, elméletileg csak valószínűségeken alapul, bár azt teljesen belátjuk, hogy az akarat nélküli köznapi, átlagember esetében e valószínűségek milyen közel állnak a bizonyossághoz.


A régi korok e papjainak számításai ké­pessé tették őket arra, hogy minden évben egy afféle hivatalos évkönyvet állítsanak össze, s a faj egész életét főleg ez szabályozta. Ők határozták meg azokat az időpontokat, amikor a mezőgazdasági munkáknak a legnagyobb bizton­sággal lehet nekifogni. Ők hozták nyilvánosságra azt, hogy melyik pillanat alkalmas a nö­vények és állatok szaporítására. Ők voltak a faj orvosai és egyúttal a tanítói is, egészen pontosan tudták azt, hogy a befolyások milyen állása mellett leghatásosabb a külön­féle orvossságok nyújtása.


Híveiket osztályokba sorolták, s minde­gyiket avval jelölték meg, amit mi ma az ő vezető csillagának neveznénk, s így a nap­táruk tele volt a különböző osztályokhoz inté­zett figyelmeztetésekkel, mint például: „A he­tedik napon azok, akik Marsot tisztelik, külö­nösképpen álljanak résen az oktalan izgalommal szemben”. Vagy „A tizenkettedik naptól kezd­ve a tizenötödik napig az érzelmekkel kapcso­latos dolgokban az elhirtelenkedések veszélye áll fenn, főleg Vénusz hívei számára”, és így tovább. Afelől nem lehet kétségünk, hogy ezeknek az intéseknek igen nagy volt a haszna a népesség többsége számára, bármilyen furcsának is tűnhet manapság némelyi­künknek egy ilyen kidolgozott rendszer, amely kisebb véletlen eseményektől óv meg.


A népességnek e sajátságos típusokba va­ló felosztásából – ez ugyanis az azon befo­lyás-központok helyét jelentő bolygók szerint történt, amelynek hatására leginkább fogé­konyak voltak – még egy szintén nagyon külö­nös intézmény keletkezett, amely mind a nyilvános templomi istentiszteletekben, mind a hí­vek egyéni ájtatoskodásában megnyilvánult. A nap bizonyos óráiban való imádkozás, amelyet a nap látható mozgása határozott meg, minden­kinél egyformán megfigyelhető volt, napkelte­kor, délben és napnyugtakor, bizonyos him­nuszokat vagy verseket énekeltek a papok e templomban. A vallásosabb emberek nagy súlyt fektettek arra, hogy rendszeresen megjelen­jenek e rövid istentiszteleteken, akik pedig nem tudtak azon megfelelően részt venni, mégis megemlékeztek minden ilyen óráról azáltal, hogy elmondtak néhány dicsőítő vagy könyörgő vallásos mondást.


De az így szokásos tiszteletadáson kívül, amely úgy látszik, mindnyájuknál közös volt, mindenkinek megvolt a maga imája, amelyet ahhoz a külön istenséghez intézett, amelyhez születé­sénél fogva tartozott, és az ennek megfelelő időpont csillagának mozgása szerint állandóan változott. Valószínűleg azt a pillanatot tar­tották a legkedvezőbbnek, amikor a csillaga a delelő ponton áthaladt, ezután pedig a felkelé­sét közvetlenül követő, vagy pedig a lenyugvást közvetlenül megelőző néhány percet. Ámbár amíg fenn van a horizonton, bármikor lehet fo­hászkodni hozzá, sőt még mialatt a határ alatt van a csillag istensége, még akkor sem telje­sen elérhetetlen, bár ebben az esetben csak akkor fordultak hozzá, ha valamilyen rendkívü­li szükséghelyzet merült fel, s a végzett szer­tartás a maga egészében teljesen eltérő volt.


Azok a különleges naptárak, amelyeket min­den egyes ilyen csillagistenség hívei számára készítettek a papok, részletes útmutatást tar­talmaztak arról, hogy melyek az imádkozásra legmegfelelőbb órák és melyek azok a legalkal­masabb versek, amelyeket mindegyiken el kell mondani. Minden bolygóról kiadták azt, amit mi afféle időszakos imádságos könyvnek jelöl­hetnénk meg, s mindazok, akik ehhez a planétá­hoz tartoztak, ennek egy példányát gondosan beszerezték maguknak. Valóban az ilyen naptár valahogy több volt, mint az imádkozás órájá­ra való puszta figyelmeztető. Különleges csil­lagzatállások mellett készítették azokat (mind­egyikét saját istenségének befolyása alatt) s úgy vélték, hogy különféle talizmánszerű sa­játságaik vannak úgy, hogy minden ilyen csil­lagzatnak a híve mindenhová magával vitte csillagzatának legújabb ilyen naptárát.


Ebből azután az következett, hogy a vallá­sos káldeai ember számára az imádkozásnak és istentiszteletnek nem volt olyan szabályos órá­ja, amely napról-napra mindig ugyanaz maradt volna, mint ahogy az manapság van, hanem ehe­lyett meditációjának és vallásgyakorlásának időpontja változó volt, néha reggel, néha dél­ben, néha este, néha éppenséggel éjfélkor kö­vetkezett be. De bármikor is állt be ez az idő, sohasem mulasztotta el, hogy betartsa, bármilyen kellemetlenül is ütközhetett ez az óra üzleti elfoglaltságával, szórakozásával, vagy pihenő idejével. Súlyos kötelességszegésnek tekintet­te volna, ha ez alkalom kihasználását elmulaszt­ja. Legjobb tudomásunk szerint egy pillanatig sem gondolt arra, hogy a bolygó szelleme bár­miképpen is rossz néven veszi, ha ő akkor ezt elhanyagolja, vagy éppenséggel, hogy az ilyen szellem egyáltalán képes arra, hogy haragot érezzen, inkább az a gondolat vezette, hogy az istenség ebben az időpontban árasztja ki áldását, s nemcsak balgaság, de hálátlanság volna, ha az ilyen kegyesen nyújtott alkalmat figyelmen kívül hagyná. Ez mégis a nép e­gyéni ájtatosságát jelentette csupán, de vol­tak hatalmas, pompás, nyilvános istentisztele­teik is. Minden bolygónak évente legalább két nagy ünnepnapot szenteltek, míg a nap és a hold kettőnél jelentősen többet foglalt le magának. Minden ilyen planéta szellemének meg­volt a maga temploma az ország minden részé­ben, s rendes körülmények között hívei megelégedtek a legközelebb eső templom gyakori láto­gatásával. A nagy ünnepeken azonban, amelyekre már céloztunk, mérhetetlen tömegek gyülekeztek a fővárosuk szomszédságában elterülő hatalmas síkságon, ahol nagyszerű templomok csoportja emelkedett, ezek a maguk nemében egyedülál­lók voltak.


Ezek az építmények önmagukban is figye­lemreméltóak voltak, mint a történelem előt­ti építészeti stílus kiváló példái, de leg­nagyobb érdekességük abban állt, hogy el­rendezésük a naprendszert akarta ábrázolni, s ha az ember megértette az elrendezés a­lapelvét, ez kétségtelenül azt bizonyította, hogy tervezői e tárgykörben tekintélyes tu­dással rendelkeztek. Mind között a legnagyobb és legfényesebb a Nap óriási temploma volt, mindjárt szükségessé válik, hogy kissé rész­letesebben írjuk le ezt. A többieket, amelyek fokozatosan növekvő távolságra emelkedtek et­től, első pillanatra úgy tűnhetett fel, hogy úgy építették, amint az a legalkalmasabb volt, nem pedig valamilyen terv alapján.


Közelebbi vizsgálatra azonban mégis ki­tűnt, hogy ezeknek volt terve, még hozzá igen figyelemreméltó, hogy nemcsak a kisebb temp­lomoknak a főtemplomtól való fokozatosan növekvő távolságának volt meg a maga határozott értelme és határozott jelentése, de még e ré­gi templomok egyes bizonyos fontosabb részei­nek viszonylagos mérete sem volt véletlen, mert megfelelő módon jelképezték az egyes bolygók nagyságát s a naptól való távolságát.


Mármost mindenki előtt, aki csak valamit is ért a csillagászathoz, nyilvánvaló, hogy az a kísérlet, amely templomokkal akarná meg­alkotni a naprendszer mértékarányos minta­képét, már jó előre sikertelenségre volna kár­hoztatva, mármint abban az esetben, ha ezek a templomok egyúttal szabályszerű istentisz­teletre is alkalmasak volnának. A nap és a család kisebb tagjai közötti nagyságkülönbség olyan hallatlan, egymástól való távolságuk olyan mérhetetlen, hogy hacsak ez épületek nem vol­nának csupán játékházak, egy ország sem volna elég nagy arra, hogy magába fogadja az egész rendszert.


Vajon az a káldeai bölcs, aki ezt a csodálatos templomcsoportot megtervezte, ho­gyan gondolta, hogy legyőzheti ezeket a nehézségeket? Pontosan úgy, ahogy azok, akik a modern csillagászati könyvek számára ábrákat készítenek: két teljesen eltérő mértékarány használata segítségével, mindegyik terve­zetben külön-külön megtartva a viszonylagos arányokat. Semmi olyan nincs ebben a régi ko­rok tehetségéről tanúskodó csodálatos emlék­műben, ami azt bizonyítaná, hogy tervezője egyáltalán ismerte a bolygók abszolút nagysá­gát és távolságát, bár természetesen az is lehetséges, hogy tisztában volt ezzel, csak annyi bizonyos, hogy tökéletesen tudta, milyen a relatív nagyságuk és távolságuk. Vagy meg­tanították rá, vagy pedig önmaga rájött Bo­de törvényére, hogy ennél tovább meddig ért a tudása, építményei csupán találga­tásra utalnak bennünket, kivéve azt a tényt, hogy egészen bizonyosan volt valami adata a csillagászati nagyságokat illetően, bár az ezekről alkotott számításai bizonyos mérték­ig eltérnek a nálunk ma elfogadott adatoktól.


A belső bolygóknak ajánlott szentélyek olyan szabálytalan csoportot alkottak, amely úgy látszott, hogy szorosan a hatalmas Nap­templom falai alatt húzódik, míg a nap-csa­lád óriás külső tagjai folyton növekvő távolságban szóródtak el a síkságon, végül az, amely a távoli Neptunuszt jelképezte, csak­nem eltűnt a messzeségben. Az épületek terve igen eltérő volt, s alig lehet kétséges, hogy minden változatnak megvolt a maga különös jelentősége, bár sok esetben nem vagyunk ké­pesek azt észrevenni. Mégis mindnyájan osztoztak egy sajátságban: mindegyiknek a köze­pén félgömb alakú kupolája volt, amely szemmel láthatóan arra volt szánva, hogy a jelképezett égitesttel különleges kapcsolatot tartson fenn.


E félgömbök mind ragyogó színekben tün­dököltek, mindegyik azt az árnyalatot viselte magán, amelyet a káldeai hagyomány az il­lető bolygóhoz fűzött. Egyáltalán nem vilá­gos előttünk, hogy milyen elv alapján választották ki ezeket a színeket, de vissza kell majd térnünk rájuk, ha majd a nap ünnepélyes istentiszteleteit fogjuk szemügyre venni. Ezek a kupolák semmi esetre sem álltak mindig ugyanazon arányban templomaik méretével, de ha az ember összehasonlította őket egymással, akkor azt találta, hogy teljesen megfelelnek a jelképezett bolygók nagyságának. Ami a Merkúrt, a Vénuszt, Holdat és a Marst illeti, ezek relatív nagyságáról alkotott káldeai méretek pontosan megegyeztek a mienkkel, de a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz és a Neptunusz, bár összehasonlíthatatlanul nagyobbak voltak a belső csoportnál, határozottan kisebbek voltak annál, mint amilyenek akkor lettek volna, ha ugyanazon mértékarány szerint, a korunkban ismert számítások alapján alkották volna meg őket.


Lehetséges, hogy ezt annak kell tulajdonítani, hogy ez óriási glóbuszok számára el­térő léptéket használtak, bár előttünk sokkal valószínűbbnek látszik az, hogy a káldeai arányok voltak helyesek, és hogy a modern csillagászatban mi becsültük túlságosan felül a külső bolygók nagyságát. És éppen­séggel nincs megállapítva, hogy a felület, amit a Jupiter és a Szaturnusz esetében észle­lünk, egy mély, sűrű felhőburokhoz tartozik-­e, nem pedig e bolygó testéhez, s ha ez így van, akkor a káldeaiaknak az égitestekre vonatkozó ábrázolása éppen olyan pontos, mint tervezetük többi része. Egy másik pont is ezt a feltevést erősíti, mert ha ezt elfogad­nánk, az a rendkívül alacsony sűrűség, amelyet csillagászaink a külső bolygóknak általában tulajdonítanak, közelebb kerülne ahhoz, hogy megegyezzen az ismeretkörünkbe tartozó vilá­gok természetével.


Több különös részlet, amelyet összeállí­tottunk, bizonyítja előttünk, hogy a rendszer milyen alapos ismeretével kellett a gyönyö­rű szentélyek tervezőjének rendelkeznie. A Vulkánuszt – a Merkúron belüli bolygót – szabály­szerűen ábrázolták, s a tervezetnek azt a he­lyét, ahol a mi Földünknek kellett volna kö­vetkeznie, a Hold temploma foglalta el. Igen nagy templom volt ez, bár az ezt koronázó félgömb aránytalanul kicsinynek hatott, mivel pontosan ugyanazon lépték szerint al­kották, mint a többit. E Holdtemplom köze­lében, egy fekete márványpillérek által tartott, magában álló kupola emelkedett, amely nagysá­gáról ítélve nyilvánvalóan a Földet kívánta jelképezni, de semmiféle szentély nem tarto­zott hozzá.


A Mars és Jupiter közötti (egészen he­lyesen kiszámított) távközben semmilyen temp­lom nem volt található, csupán több oszlop, mindegyik egy kicsiny, s szokás szerinti fél­gömb alakot viselő kupolában végződött, ezek – úgy véljük – az aszteroidákat akarták megjele­níteni. Minden olyan bolygónál, amelynek mellékbolygói voltak, lelkiismeretesen jelez­ték azokat a főkupola köré elhelyezett, meg­felelően arányos mellékkupolák segítségével, s a Szaturnusz gyűrűit is egészen világosan fel­tüntették.


Bármely bolygó fő ünnepein az illető istenség hívei, (akik az alatt a csillag­zat alatt születtek – mondanánk ma) rendes öltözékük felett vagy ahelyett olyan színű köpenyt vagy palástot viseltek, amelyet a bolygó szent színének tekintettek. Ezek mind rendkívül ragyogó színek voltak, és a viselt anyagnak bizonyos fénye volt, mint a fényes selyemnek úgy, hogy ez rendszerint egészen megkapó hatást keltett, különösen azért, mivel sok színnek valamilyen más árnyalatú színezés volt az alapja, úgy, mint annál az anyagnál, amelyet „changeant” selyemnek neveznek. E szí­nek felsorolása igen érdekes lesz, bár – amint azt már megjegyeztük – a megválasztásukat irá­nyító szempont nem mindig világos. Az az öl­tözék, amelyet a Nap követői viseltek, egy igen szép, választékos, selymes anyag volt, amelyet arany szálak szőttek teljesen át úgy, hogy valódi aranyszövetnek hatott. De az a­ranykelme, amint mi azt most tudjuk, vastag, merev szövésű, míg ez a kelme olyan hajlékony volt, hogy úgy lehetett hajtogatni, mint a muszlint.


A Vulkán színárnyalata a tűz-szín volt, megragadó, pompás, és feltűnő, valószínűleg a Vulkánnak a Naphoz való végtelen közelségét jellemzi, és bizonyára az ott létező igen for­ró fizikai viszonyokat.


A Merkúrt egy citromszínnel vegyített, ragyogó narancsszín árnyalat jelképezte, ezt az árnyalatokat nem ritkán láthatjuk az e boly­góhoz tartozók aurájában és öltözékében egy­aránt, és bár némely esetben az aura uralkodó színei a kiválasztás lehetséges magyaráza­tát adják, vannak más esetek is, amelyeknél aligha lehetne ezt alkalmazni.


Vénusz hívei igen szép tiszta égkékben jelentek meg, e szín alatt világoszöld szö­vés húzódott, s ez, ha viselője mozgott, akkor az egésznek vibráló, színjátszó hatást kölcsönzött.


A Holdnak szánt ruházat természetesen fehér anyagból készült, de olyannyira át volt szőve ezüst szálakkal, hogy a gyakorlatban ezüst kelmének lehetett nevezni éppúgy, mint a napét arany kelmének. Mármost, bizonyos meg­világításban ez a Hold-díszöltözék gyönyörű halvány ibolya árnyalatban tündökölt, ami ha­tását még felemelőbbé tette.


Mars nagyon is jellemzően pompás ragyo­gó skarlátvörösbe öltöztette követőit, ez a­latt azonban erős bíbor árnyalat húzódott, s ez valósággal elfoglalta annak a helyét, ha bizonyos szemszögből nézték. Ez a szín nem volt összetéveszthető, és élesen eltért a Vul­kánétól és a Merkúrétól. Vagy aurikus jelenségek sugallták, vagy a fizikai bolygó vöröses szí­ne.


Jupiter gyermekeit csodálatosan tündöklő ibolyakék anyagba öltöztette, amelyet minde­nütt ezüstös pettyek tarkítottak. Nem könnyű dolog ennek valamilyen értelmét meghatározni, hacsak újból az aurával való kapcsolatnak nem tulajdonítjuk.


Szaturnusz hívei a napnyugta égboltjának halványzöld színébe voltak öltözve, gyöngy­szürke árnyalatok húzódtak ezalatt, míg az Uránusz jegyében születettek nagyszerű dús mély­kéket viseltek, Dél-Atlantisznak ezt az elkép­zelhetetlen színét, amelyet senki sem ismer, csak az, aki látta. A Neptunusznak megfelelő öl­tözék volt a legkevésbé kivehető mind között, egy egyszerűen ható sötét indigószín volt, amely erős fényben szintén váratlanul nagy színgazdagságban pompázott.


E bolygók egyikének fő ünnepén azok, akik ehhez tartoztak, teljes díszben jelentek meg, és hosszú menetben vonultak a templomához, vi­rágokkal és füzérekkel borítva, zászlókat és aranyozott botokat vittek magukkal, zengő é­nekkel betöltötték a levegőt.


De mindennél nagyszerűbb látványosságot nyújtott a Napisten egyik nagy ünnepe, amikor az egész nép összegyülekezett, mindenki saját védő-istenségének öltözékét viselte, és az egész mérhetetlen sokaság hajtotta végre a Naptemplom körüli ünnepélyes felvonu­lást. Ilyen alkalomkor azok, akik a napot i­mádták, zsúfolásig megtöltötték a hatalmas épületet, míg a falakhoz legközelebb Vulkán­ csoportja haladt, ő utánuk legközelebb Merkúré, azután Vénusz követői, és így tovább, minden bolygót a Naphoz való helyzetének rend­jében jelképezték. Az egész embertömeg, így ragyogó színekből álló koncentrikus körökbe rendezve, lassan szüntelenül körbe hullámzott, mint egy mérhetetlen élő kerék, és abban az eleven fényáradatban, amely az igazi tropikus napból áradt, olyan elragadó látványt nyújtott, amilyet a világ csak valaha látott.


Hogy egy kis beszámolót adhassunk azok­ról a még érdekesebb szertartásokról, amelyek ilyen alkalmakkor a hatalmas Naptemplom bel­sejében lezajlottak, szükséges, hogy megpró­báljuk leírni, milyen hatást tett ez az emberekre, és hogy milyen volt e templom terveze­te. Alaprajza kereszt alakú volt, egy óriási kör alakú térséggel (ezt egy félgömbkupola fedte), s itt futottak össze a kereszt szárai. Sokkal helyesebb képet nyerünk róla, hogy ha a szokásos, kereszt alakú, hajóval, oltárhel­lyel és kereszthajóval ellátott templom he­lyett hatalmas kör alakú kupolás termet alko­tunk képzeletben magunknak, és ezután elgon­doljuk, hogy négy roppant nagyságú hajó nyílik abból a világ négy tája felé, mivel a kereszt mind a négy szára egyenlő hosszú. Miután a képnek ezt a részét teljesen tisztáztuk, ak­kor ehhez még további négy nyílást kell csatol­nunk a kereszt szárai között, ezek hatalmas csarnokokba vezettek, amelyeknek falai körbefutottak, és a terem végében találkoztak, hogy így az illető helyiségnek egy óriás falevél vagy virágszirom alakját kölcsönözzék. Való­ban, e templom alaptervét úgy lehetne leírni, hogy az egy egyszerű négyszirmú virágra oly­képpen ráhelyezett egyenlő szárú kereszt, hogy a szárak a szirmok közé essenek. Aki a köze­pén, a kupola alatt állt, annak számára minden irányban terjedve messzi kilátás nyí­lott. Az egész építési szerkezet igen gondo­san volt világtájak szerint irányba állítva úgy, hogy a kereszt szárai pontosan a négy ég­táj felé fordultak. Déli vége nyitottan állt és a főbejáratot képezte szemben a nagy oltár­ral, amely az északi szárny végét foglalta el. A keleti és nyugati szárny is oltárokat fog­lalt magában. A mi szemünk számára mérhetet­len nagyságúak voltak ezek, bár sokkal kiseb­bek az északi végben emelkedő fő-építménynél.


Ezek a keleti és nyugati oltárok – úgy lát­szik – többé-kevésbé ugyanazt a helyet töltöt­ték be, amit a Szűz Máriának és Szt. Józsefnek szentelt oltárok egy katolikus székesegyház­ban, mivel az egyiket a Napnak, a másikat a Holdnak szentelték, és ott a két égitesthez fűződő szokásos napi istentiszteletet végez­ték. Mégis a hatalmas északi oltár volt az, amely körül a legnagyobb tömeg gyűlt össze, s a legnagyszerűbb szertartások mind ennél folytak le. Berendezése és felszerelése igen különös és érdekes volt.


A mögötte lévő falon, azon a helyen, ame­lyet egy rendes templomban a „keleti ablak” foglal el, avval a különbséggel, hogy ez itt észak felé nézett, roppant nagyságú homorú tükör függött, sokkal nagyobb, mint amilyet valaha is láttunk. Fémből, minden valószínű­ség szerint ezüstből készült, s a lehető leg­tökéletesebben volt kifényesítve. Valóban észrevehető volt, hogy gondozását, ragyogásá­nak és a portól való tisztaságának megóvását, a legerősebb vallási kötelességnek tekintet­ték. Hogy hogyan lehetett ilyen tökéletesen egy ilyen mérhetetlen tükörfelületet metszeni, hogyan volt az, hogy saját iszonyú súlya nem torzította el ezt, ezek a problémák a mi mo­dern kézműveseinknek igen nagy fejtörést o­koznának, de ezek a hosszú idővel ezelőtt élt emberek sikeresen oldották meg a feladatukat.


Ezen óriási északi kereszt-szárny tetejé­nek közepében egy égre néző keskeny hasadék húzódott úgy, hogy minden olyan csillagnak, amely történetesen éppen a meridiánon volt, egyenesen a templomba sütött be a fénye, és a hatalmas tükörre hullott. Jól ismert sajátsá­ga az a homorú tükörnek, hogy maga előtt a levegőben megalkotja képét mindannak, ami benne visszatükröződik, s ezt az elvet igen ügyesen alkalmazták a papok, mivel minden va­lószínűség szerint úgy helyezhették el azt, hogy összegyűjtse és kihasználja minden boly­gó befolyását abban a pillanatban, amikor az a legerősebb. A tükör gyújtópontja a­latt a padlóra serpenyőt tartó állvány volt erősítve, és éppen amikor a bolygó a délponthoz érkezett, és besütött fénye a tető hasadékán, egy kevés édes illatú tömjént dobtak az izzó faszénre. Erre világosszürke füst szállt fel, és ennek a közepében tovább ragyogott a csillag élő képmása.


Akkor a hívek meghajtották a fejüket, és felcsendült a papok boldog éneke. Ez a szer­tartás bizonyos fokig a katolikus templom­ban végzett szentségfelmutatásra emlékezte­tett bennünket. Ha szükséges volt, még egy másik szer­kezetet is működésbe hoztak, ez egy kör ala­kú lapos tükör volt, amelyet a tetőről kötele­ken lehetett leereszteni, hogy pontosan a nagy tükör gyújtópontját foglalja el. Ez fel­fogta a bolygó visszavert képét, s ha ezt el­fordították, akkor a homorú tükörből nyert összefutó fényt a templom padlózatának bizo­nyos helyeire lehetett vetíteni. E pontokra helyezték azokat a betegeket, akikről megál­lapították, hogy ez a bizonyos befolyás igen jót tenne nekik, s azalatt a papok azért fo­hászkodtak, hogy a bolygó szelleme árasszon gyógyulást és erőt rájuk, s kétségtelen, hogy fáradozásaik jutalma gyakran a beteg fel­épülése volt, bár az is igen lehetséges, hogy az eredmény elérésében a hit is nagy szerepet játszott.


Bizonyos szent tüzek lángra lobbantását is ugyanezen szerkezet segítségével hajtották végre, amikor maga a nap haladt át a delelő­ponton, bár az effajta szertartások egyik leg­érdekesebbje mindig a nyugati oltárnál folyt le. Ezen az oltáron állandóan égett az, amit a „Hold szent tüzének” neveztek, és ezt é­vente csak egyszer hagyták kialudni, a tava­szi napéj-egyenlőséget megelőző éjjelen. A következő reggelen a keleti oltár fölötti nyíláson áthaladó napsugarak a nyugati végre hullottak, és egy útjukba függesztett, vízzel töltött üveggömb segítségével, amely len­cseként működött, maga a nap élesztette fel a szent Hold-tüzet, ezt azután lelkiismerete­sen gondozták, és életben tartották egy éven keresztül.


A hatalmas kupolának belső felületét úgy festették ki, hogy az az éjjeli égboltot áb­rázolja, és egy bonyolult szerkezet segítsé­gével, a fő csillagzatokat pontosan úgy moz­gatták rajta, mint amilyen mozgást tettek az igazi csillagok kint úgy, hogy az imádkozó a nap bármely órájában, vagy akár egy fel­hős éjjelen a templomban mindig meg tudta ál­lapítani a zodiákus bármely jelének vagy a velük kapcsolatban álló különböző bolygóknak pontos helyzetét. A bolygók jelképezésére fénylő testeket használtak, és e vallás első idejében teljeses úgy, mint a Misztériumok első idejében, ezek a testek adeptus tanítók által életre keltett valódi materializációk voltak, és szabadon mozogtak a légben. Később mindkét esetben, amikor kevésbé fejlett embe­reknek kellett e magasztos lények helyét el­foglalni, akik nehéznek, vagy éppen lehetet­lennek találták e materializációs munkát, öt­letes géptalálmányokkal helyettesítették, ez afféle óriás méretű planetárium volt.


E mérhetetlen kupola külső felét vékony aranylemezekkel borították be, s igen figye­lemreméltó módon, sajátságos pettyes fényha­tást hoztak létre a felületen, hogy így jel­képezzék azt, amit napfoltoknak neveznek.


Egy másik érdekes jellegzetesség a temp­lom földalatti helyisége vagy kriptája volt, ezt kizárólag a papok használatára tar­tották fenn, nyilvánvalóan avval a céllal, hogy meditációra és önfejlesztésre szolgál­jon. Ide csupán azt a fényt engedték be, amely különféle színű, kristályszerű anyagból készült vastag lemezeken keresztülhaladt, amelyek a templom padlójába voltak beeresztve, de arra is felállítottak berendezéseket, hogy a nap sugarait vetítsék ezen a közvetítő eszközön keresztül, ha szükséges. A meditációját vég­ző pap ezt az idevetített fényt testének kü­lönböző központjaira hullatta, néha szemei közé, néha hátgerince tövére, és így tovább. Ez nyilvánvalóan jósló, tisztánlátó és intuí­ciós képességeinek fejlődését segítette elő, és az is nyilvánvaló volt, hogy az alkalmazott sajátos színű fény nem csupán az elérni kí­vánt céltól függött, hanem attól a bolygótól vagy típustól is, amelybe a pap tartozott. Azt is észrevettük, hogy a thyrsust, az elektro­mos, azaz eleven tűzzel töltött üres rudat is használták itt, éppen úgy, mint a görög misz­tériumokban.


Ezen ősrégi vallás tanulmányozá­sának igen érdekes részéhez jutunk, ha meg­kíséreljük pontosan megérteni, hogy mit ér­tettek tanítói az alatt, ha csillag-angyal­ról, vagy csillag-szellemről beszéltek. Kis­sé behatóbb kutatás megmutatja, hogy ezek a kifejezések, bár néha azonos értelműek vol­tak, nem mindig jelentik ugyanazt, mert úgy látszik, három, teljesen különböző fogalmat vontak a „csillag szelleme” megnevezés alá.


Először is minden bolygóval kapcsolatban, hittek egy fejletlen, félig értelmes, mégis végtelenül hatalmas lény létezésében, amelyet mi legjobban talán úgy jelölhetnénk meg teo­zófus kifejezésmódunkban, hogy az a bolygó elemi esszenciájának egyetlen roppant nagysá­gú teremtményként felfogott összessége. Tudjuk, hogy az ember esetében az asztrális teste felépítésében résztvevő elemi esszen­cia hogyan válik tulajdonképpen önálló lén­nyé, amelyet néha vágy-elementálnak neveznek, hogy sok különféle típusa és osztálya hogyan tömörül ideiglenes egységbe, amely arra is ké­pes, hogy saját védelmére határozott tevékeny­séget fejtsen ki, például a halál után beálló feloszlási folyamat ellen. Ugyanilyen módon fel tudjuk fogni, hogy egy bizonyos bolygó e­lemi világnak a teljessége egységként műkö­dik, akkor pontos képet nyertünk a káldeai­aknak a bolygó-szellem első fajtáját illető­leg vallott elméletéről, ennek számára így a „bolygó elementálja” elnevezés sokkal kife­jezőbb lenne. Ennek a bolygó elementálnak befolyása (vagy talán magnetizmusa) volt az, amelyet ők bizonyos bántalmakban szenvedő em­berekre próbáltak összpontosítani, vagy pedig későbbi használat céljára talizmánba zárni.


A papok úgy vélték, hogy a látható fizi­kai bolygók magának a Logosznak testében lévő központok helyzetét vagy állapotát jelölik, és hogy minden ilyen nagy központon keresztül annak a tíz esszenciatípusnak egyike árad ki, amelyből – szerintük – minden felépül. Minden ilyen esszenciatípust magában véve a bolygóval azonosítottak, és ezt is gyakran a bolygó szellemének nevezték, más és egészen eltérő értelmet adva így e kifejezésnek. Ilyen értelemben beszéltek az egyes bolygók szelle­méről, mint amely az egész naprendszerben min­denütt jelen van, mint amely benne működik minden emberben, megnyilatkozik annak cseleke­deteiben, bizonyos növényekben és ásványokban is megnyilvánul, és különleges sajátságokat kölcsönöz azoknak. Természetesen ez az ember belsejében levő „bolygó-szellem” volt az, amely­re hatást gyakorolhatott annak a nagy központ­nak állapota, amelyhez tartozott, és erre hi­vatkoztak, amikor asztrológiai figyelmezteté­seiket nyilvánosságra hozták.


Mégis, ha a káldeaiak egy bolygó szelle­mének áldásáért fohászkodtak, vagy pedig ko­moly és odaadó meditációval igyekeztek felemel­kedni Őhozzá, ezt a kifejezést egészen más ér­telemben használták. Úgy gondoltak minden ilyen nagy központra, hogy az a nagy szellemek egy egész hierarchiáját hozza létre, és rajtuk keresztül működik, és minden ilyen hie­rarchia élén áll az a nagy lény, aki legelső­sorban viseli „a bolygó szelleme” nevet, vagy gyakrabban a „Csillag Angyala” elnevezést. Az Ő áldását kérték azok, akik különösképpen az Ő befolyása alatt születtek, és csak jobbára úgy tekintettek rá, mint ahogy az arkangyalok­ra, „az Úr trónja előtt álló hét szellemre” tekint a hívő keresztény, mint a Logosz isteni erejének hatalmas minisztereire, mint vezeték­re, amelyen keresztül ez a kimondhatatlan fé­nyesség megnyilvánul.


Az a hír terjedt el, hogy amikor az egyes ilyen bolygók ünnepeit tartották a nagy temp­lomban, és amikor a kritikus pillanatban a csillag képe ragyogóan felvillant a tömjénfüst-felhő közepén, azok, akik kinyitották szemü­ket, forró odaadásukban néha látták a csillag-­angyal hatalmas alakját, amint a lángoló gömb alatt lebegett úgy, hogy annak fénye hom­lokára sütött, és jóságosan tekintett le hí­veire, akiknek fejlődéséhez őt oly szoros szá­lak fűzték.


Ennek az ősi hitnek egyik tantétele volt, hogy némely ritka esetben az angyaluk iránti benső odaadással eltelt magas fejlettségű emberek számára fennáll az az eshetőség, hogy hossza­san gyakorolt meditáció erejével saját világukból felemelhetik magukat az Övébe, hogy megváltoztassák evolúciójuk egész menetét, és biztosítsák azt, hogy legközelebb többé nem ezen a bolygón, hanem ez Övén fognak megszületni. A templomi feljegyzések beszámoltak olyan papokról, akik ezt megtették, és így át­lépték az emberiség határát. És az a hit volt elterjedve, hogy egyszer vagy kétszer megtör­tént ez a történelemben a csillag-istenségek még azon sokkal nagyobb rendjével kap­csolatban is, amelyeket az állócsillagokhoz tartozóknak véltek, általában igen nagy mes­szeségben a mi naprendszerünktől. Ez utóbbiról azonban úgy gondolkoztak, hogy az vakmerő re­pülés az ismeretlenbe, és hogy ajánlatos-e, arról még a magas rangú papok legnagyobbjai is hallgattak.


Bármily különösnek is látszanak ma nekünk ezek a módszerek, hiszen olyannyira eltérnek mindentől, amire bennünket teozófiai tanulmá­nyaink során tanítottak, részünkről balgaság lenne bírálni azokat, vagy kételkedni bennük, mert akiknek szánták ezeket, azok számára ugyanolyan hatásosak lehettek, mint nekünk a mi módszereink. Tudjuk, hogy sok Mester tarto­zik a Nagy Fehér Testvérségbe, és hogy az Ös­vény minden egyes fokához megkívánt kvalifi­kációk ugyanazok minden jelölt számára, mégis minden nagy Tanító az előkészítés azon módszerét alkalmazza tanítványa számára, ame­lyet ennek a legmegfelelőbbnek vél, és hogy mivel mindezek az Ösvények egyaránt a hegy­csúcs felé vezetnek, nem a mi dolgunk annak eldöntése, hogy felebarátunk számára melyik a legrövidebb vagy a legjobb út. Minden ember számára van egy ösvény, amelyik a legrövi­debb, de hogy melyik az, az attól függ, hogy

honnan indul el. Elvárni azt, hogy mindenki a mi kiindulópontunkra jöjjön át, annyit je­lentene, hogy képzelődésből és tudatlanságból származó számításba esünk, ami pedig elvakítja a vakbuzgó hívő látását. Minket nem tanítottak arra, hogy a nagy csillag-angyalokat imád­juk, hogy már egy viszonylag korai fokon cé­lul tűzzük ki magunk elé a déva-evolúcióhoz való csatlakozás lehetőségét, de sohasem sza­bad elfelejtenünk, hogy vannak az okkultizmus­nak más útjai is azon a különleges alakján kí­vül, amelybe a teozófia vezetett be bennünket, és hogy még erről a mi saját ágazatunkról is csak egészen keveset tudunk.


Talán jobb lenne, ha elhagynánk az „imád­ni” szó használatát, amikor arról írunk, hogy milyen érzést tápláltak a káldeaiak a csil­lag-angyalok iránt, minthogy az nyugaton mindig félreértésre vezet. Inkább az a mély szere­tet, tisztelet és hűség volt, olyan, ami­lyet mi a Bölcsesség Mesterei iránt érzünk.


Ez a káldeai vallás közel állt népének szívéhez, és kétségtelenül a legtöbb esetben valóban jó és becsületes emberéleteket hozott létre. Papjaik a maguk módján bizonyos irány­ban igen nagy tanultsággal rendelkező férfiak voltak, történelmi és csillagászati tanulmá­nyaik igen mélyrehatóak, és éppen nem volt természetellenes az, hogy ezt a két tu­dományt összekapcsolták, és a történelmi ese­ményeket a különböző csillagászati ciklusok­kal való feltételezett összefüggéseik szerint osztályozták. Jártasak voltak a vegyészetben is, és néhány ilyen kémiai hatást szertartása­ikban is felhasználtak. Egy esetben egy pap volt látható, amint az egyik templom lapos tetején állt, és egyéni ájtatosságában az egyik bolygó-szellemhez fohászkodott. (Megjegyzés: Erato, egyik társunk a Teozófiai Társulatban, egyike azoknak, akiknek életeit magában foglalja a „Hasadékok az idő fátyolán” a „Theosophist”-ban.) Kezében hosszú botot tartott, ennek hegye valamilyen bitumen-szerű anyagból volt, de fohászkodását avval kezdte, hogy botjával a bolygó asztrológiai jelét rajzolta az előtte lévő kövezetre, és az az anyag ragyogó­an foszforeszkáló jelet hagyott maga után, a kő vagy vakolat felületén.


Rendszerint minden pap valamilyen különleges tanulmányozásába fogott, és leginkább en­nek szentelte képességeit. Az egyik csoport az orvostudományban szerzett szaktudást. Ezek ál­landóan vizsgálták, hogy milyen sajátságokat mutatnak a különféle növények és gyógyszerek, ha ilyen vagy olyan csillagászati befolyások összevetése mellett készülnek el. Egy másik kizárólag a földművelés felé fordította a fi­gyelmét, ezek eldöntötték, hogy milyen talaj­félék a legalkalmasabbak bizonyos termények számára, és hogy hogyan lehet azokat feljavítani. Mindenfajta hasznos növény művelésén és új változatok létrehozásán is munkálkodtak, s különféle színű üvegek alatt serkentették azo­kat gyorsabb és erősebb növekedésre, és így tovább. A növekedés elősegítésére való színes üveg használata valamennyi régi atlanti faj­nál megtalálható, és egy részét képezte a ma­gában Atlantiszban eredetileg hirdetett taní­tásnak.


Egy másik osztály egy időjárás-kutató hi­vatal-félébe tömörült, és figyelemreméltó pon­tossággal mondta meg előre mind az időjárás rendes változásait, mind pedig minden különle­ges zavarát, viharokat, ciklonokat, felhősza­kadásokat, ez később afféle állami hivatallá vált. Az olyan papokat, akik pontatlan idő­jóslást adtak, képesség hiányában elmozdították.


Mérhetetlen jelentőséget tulajdonítottak a születés előtti befolyásoknak, s az anyát ar­ra utasították, hogy gyermek születése előtt és után néhány hónapig vonuljon el, és szerze­tesszerű életet éljen. Az ország nevelési intézményei nem voltak közvetlenül a papok kezében, mint Peruban, bár számításaik­kal ők határozták meg – nyilvánvalóan némely esetben tisztánlátás segítségével –, hogy milyen bolygóhoz sorolható a gyermek. Az ugyanazon bolygóhoz tartozó gyermekek ennek e bolygó iskoláját látogatták, s olyan ta­nítókhoz kerültek, akik ugyanolyan típusba tar­toztak, mint ők maguk, így semmi esetre sem engedték meg, hogy a Szaturnusz-gyermek Jupiter iskoláját látogassa, vagy hogy a Vé­nusz-gyermekeket Merkúr egy híve tanítsa. A különféle típusok számára kijelölt kiképzési anyag is jelentősen eltért, minden esetben az volt a cél, hogy kifejlesszék azokat a jó tu­lajdonságokat és leküzdjék azokat a gyengesé­geket, amelyek az ebbe a fajtába tartozó fiúk­tól és lányoktól várhatók, amint arra a ne­velőket hosszú tapasztalat készítette elő.


Náluk a nevelés célja csaknem kizárólag a jellem alakítása volt, a puszta ismeret­közlés egészen alárendelt szerepet játszott. Minden gyermeket megtanítottak az ország kü­lönös hieroglif írására és az egyszerű számo­lási alapelemekre, de ezen kívül éppenséggel semmivel sem foglalkoztak, amit tantárgynak tekinthetnénk. Számos vallási, vagy inkább e­tikai szabályt tanultak meg könyv nélkül, mind arról szólt, milyen a „Mars bolygó fiától” elvárt magatartás – vagy Vénusz, vagy Jupiter, amilyen esetről éppen szó volt – a különböző körülmények szerint, amelyek közé csak kerül­het.


Az egyedüli irodalom, amit tanulmányoztak, egy ezekkel foglalkozó, vég nélküli terjedelmes kommentár volt, telve kalandokról és különös helyzetekről szóló végtelen történetekkel, ame­lyekben a hősök néha bölcsen cselekedtek, néha pedig balgán. Megtanították a gyerekeket ar­ra, hogy bírálják ezeket, és mindjárt indokol­ják meg, hogy miért éppen ilyen véleményt alkottak azokról, és írják le, hogy hasonló körülmények között mennyiben cselekedtek volna más­képpen, mint a történet hőse.


Bár a gyermekek több évet töltettek az is­kolában, egész idejüket arra fordították, hogy megbarátkozzanak (nemcsak elméletileg, hanem amennyire csak lehetséges gyakorlatilag is) az elég nehézkes „Kötelesség Könyvének” – így ne­vezték ezt – tanításaival. Azért, hogy a fe­ladatokat a gyermekek emlékezetébe véssék, megszemélyesítették velük e történetek különböző alakjait, és lejátszatták az egyes jelene­teket, akár a színházban. Minden olyan ifjú, aki kifejlesztette magában a történelem, matematika, földművelés, vegyészet, vagy orvostu­domány iránti hajlamot, amikor elhagyta az iskolát, amolyan inasféleként csatlakozhatott bármelyik paphoz, akinek az egyik ilyen tárgy­körben szakképzettsége volt. De maga a tanterv nem foglalt magába egy ilyen tudományágat sem, és arról sem gondoskodott, hogy a tanulók fel­készüljenek azok tanulmányozására azon az ál­talános előkészítésen kívül, amelyről feltéte­lezték, hogy mindenkit képessé tesz arra, hogy minden lehető helyzetben megállja a helyét.


E faj irodalma nem volt nagyon terjedel­mes. A hivatalos feljegyzéseket nagy gonddal őrizték, a földbirtok átruházását jegyzőkönyv­be foglalták, a király rendeleteit és kiáltvá­nyait is összeállították, hogy hivatkozni le­hessen rájuk, és bár ezek az oklevelek kitűnő, noha ugyan kissé száraz anyagot szolgáltattak volna a történetírónak, semmi nyom sincs arra, hogy ezzel kapcsolatban volt-e náluk történet­írás. A szájhagyomány tanította a történelmet, és ennek egyes epizódjait a csillagászati cik­lusokkal összefüggésben szedték sorrendbe, de azok a feljegyzések csupán időrendi táblázatok voltak, s nem lehetett azokat a szó mai értel­mében vett történelemnek nevezni.


A költészetet egy sorozat szent könyv képviselte, ezek egészen jelképesen és nagyon szemléltetően számoltak be a világok keletke­zéséről és az ember származásáról, és számos balladában és mondában dicsőítették a legendás hősök cselekedeteit. Ez utóbbiak mégsem voltak leírva, csupán az egyik előadótól a másikhoz vándoroltak. Ez a nép, mint annyi keleti faj, végtelenül szeretett történeteket hallgatni és ilyeneket ki is találni, és az ilyen hagyo­mányos történetanyagnak jórészét századokon át adták szájról-szájra oly időtől fogva, amely­nek nyilvánvalóan egy sokkal kezdetlegesebb ci­vilizáció távoli korszakának kellett lennie.


Néhány ilyen hősi legenda alapján nagy körvonalakban rekonstruálható a faj történel­mének korai időszaka. A nemzet túlnyomó több­sége – ez egészen világos volt – a turáni törzs­ből származott, amely az atlanti gyökérfaj negyedik alfajához tartozik. Nyilvánvaló, hogy ere­detileg népük több-kisebb törzsből állt, ezek között állandó volt a torzsalkodás. A földmű­velés egy kezdetleges formájával tartották fenn életüket, építészetről, vagy a kultúra bármely más fajtájáról igen keveset tudtak.


(Ilyen viszonyok között voltak Kr. e. 75.000 körül, amikor Vaivasvata Manu kis karavánját átvezette földükön.) Ilyen félvad állapotban éltek, amikor Kr. e. 30.000-ben egy keletről jött nagy vezér állt az élükre, Theodoros, aki egy más fajba tartozott. Ugyanis miután az árják meghódították Perzsiát és Mezopotámiát, és ezeken a területeken megszervezték a Manu uralmát, a Manu őt, saját unokájának, Coronának idejében – mivel a Manu után Corona lett Perzsia uralkodója – kormányzóul küldte oda. (Megjegyzés: Lásd a XVII. fejezetet.)


A régi Káldea uralkodói ága Theodoros­tól származott. Az uralkodó család külső meg­jelenése egészen más volt, mint az alattvaló­ké, erőteljes arcvonásai és bronz arcszíne volt, mélyen bennülő, villogó szemekkel. Az előttünk ismeretes, sokkal későbbi babilóniai szobrok egészen helyes képet nyújtanak erről a királyi típusról, bár abban az időben az árja vér már csaknem az egész fajt átjárta, míg abban a korban, amelyről beszélünk, még egyáltalán alig volt ilyen keveredés.


A dicsőséges virágzás hosszú idősza­ka után ez a hatalmas káldeai birodalom lassan-lassan hanyatlani, pusztulni kezdett, míg végül fanatikus barbár hordák betöré­se teljesen megsemmisítette. Ez utóbbiaknak valamilyen sokkal kezdetlegesebb hitük volt, és igazi puritán vakbuzgósággal gyűlöltek min­den olyan vallásos érzés megnyilatkozását, amely nemesebb és szebb volt az övéknél, és az utol­só kőig lerombolták azokat a pompás templomo­kat, amelyeket híveik annak idején oly szerető gonddal emeltek a csillag-angyal istentiszte­lete számára. E hódítókat pedig az északi hegyes vidékről való akkádok verték ki, at­lantiak voltak ezek is, de a hatodik alfaj­hoz tartoztak. Ezek, miután fokozatosan összeolvadtak a régi faj maradványaival és egyéb turáni fajtájú törzsekkel, létrehozták a sumér-akkád nemzetet. Ebből fejlődött ki a későbbi babiloni birodalom, de amint ez gya­rapodott, mind erősebben és erősebben az árja vérkeveredés lett úrrá benne, előbb az arab (szemita), azután az iráni alfaj révén, s mi­re az ember az általában történelmi időnek nevezett korhoz ér, az asszíriai szobrokban és mozaikokban ábrázolt arcokon alig látható ré­gi turáni vonás.


Ennek a későbbi fajnak, legalább is kez­detben, nagyszerű elődjétől származó erős ha­gyományai voltak, s mindig azon igyekezett, hogy az elmúlt korban uralkodó viszonyokat és istentiszteletet újjáélessze. Erőfeszítéseit részben siker koronázta, azonban idegen hittel vegyítve, összezavarva újabb hagyományok emlé­kével – amelyek az összetételben az erősebb fél szerepét töltötték be – csak halvány és torz mását képezték a csillag-angyalok ama pompás kultuszának, amely az aranykorban vi­rágzott (amelynek megpróbáltuk leírását adni).


A múltnak így megrajzolt képe, bármilyen fakónak és élettelennek hasson – kivéve azok számára, akik saját szemükkel látták –, vizs­gálata mégis nemcsak végtelenül érdekes az ok­kultizmus tanulmányozója számára, de egyúttal nagyon hasznára is válik. Segíteni fogja abban, hogy látókörét kiszélesítse, és néha egy-­egy futó pillantást enged be annak a mérhetet­lenül nagy egésznek munkájába, amelyben mindaz, amit mi haladásról és evolúcióról el tudunk képzelni, nem más, mint egy hatalmas gépezet egy kicsiny kis kereke, kis csapat a ki­rály roppant seregében. Bizonyos fokig buzdításul is szolgál számára, megismerni egy kis részét annak a dicsőségnek és szépségnek, ami valaha a mi öreg földünkön virágzott, és tudni azt, hogy ez csupán előrevetített halvány fé­nye annak a dicsőségnek és szépségnek, ami még csak ezután fog majd jönni.


Azonban nem hagyhatjuk el ezen Aranykor e­me két kis részletrajzának jelentéktelen váz­latát – amely kicsiny képrészletként a világ­történelem hatalmas festményébe illeszkedik – anélkül, hogy ne utaljunk arra a gondolatra, amely elkerülhetetlenül felmerül mindenkiben, aki ezeket tanulmányozza. Mi, akik szeretjük az emberiséget, s akik – bár csekély erőnkkel – azon fáradozunk, hogy segítsük meredek útján, olvashatunk-e olyan viszonyokról, mint amilye­nek a régi Káldeában vagy talán még inkább a régi Peruban uralkodtak, amely viszonyok kö­zött egész nemzetek éltek boldog, vallásos életet, megóvva a mértéktelenség átkától, a gyötrő nyomorúság borzalmától? Vajon olvas­hatunk-e ilyen viszonyokról gyanakvó kétely nélkül, anélkül, hogy fel ne tegyük magunknak a kérdést: „Hát lehetséges az, hogy az emberi fajta valóban előre halad? Hát az emberiség javát szolgálja az, hogy ha egyszer már ilyen civilizációt ért el, az újból csak szét­forgácsolódhat, és nyom nélkül elpusztulhat, és hogy ő utánuk mi ide kerüljünk”?


Igen, mivel tudjuk, hogy a haladás törvé­nye a ciklikus változás törvénye, s hogy e törvény alatt személyiségek, fajok, birodal­mak, világok múlnak el, és nem jönnek többé vissza, abban az alakban. Minden formának, bármilyen szép is legyen az, el kell vesznie, hogy a bennük lakozó élet növekedhessen és kiteljesedhessen. És tudjuk, hogy ez a tör­vény egy Akarat megnyilatkozása, magának a Logosz isteni Akaratának, és ezért működése a legnagyobb mértékben javát szolgálja annak az emberiségnek, amelyet annyira szeretünk. Soha senki nem szerette annyira az embert, a­hogyan Ő, aki feláldozta önmagát, hogy az ember léte lehetővé váljon, Ő elejétől vé­gig ismeri az egész evolúciót és megelégedett avval. Az Ő kezében (abban az embert megáldó kézben) van az ember sorsa letéve, s van-e egy szív is közöttünk, aki nem boldog, hogy ez így van, akit lelke mélyéig ki nem e­légít, ha hallja a szavát, amint egy nagy Mester szólt egykor tanítványához: „Amit én tudok, azt te ma még nem tudod, de te is tud­ni fogod majdan”.






XIII. Fejezet


AZ ÖTÖDIK GYÖKÉRFAJ KEZDETE

A Titkos Tanítás azon állítása, hogy az ötödik gyökérfaj egymillió évvel ezelőtt kez­dett kialakulni, úgy látszik – amint azt már megállapítottuk – arra céloz, hogy akkor kezd­te meg Vaivasvata Úr, a faj Manuja az anyag kiválasztását. Ő a Hold egyik Ura volt, első beavatását a hetedik körben, a G bolygón érte el, és ugyanott érte el az arhátságot is. Kö­rülbelül egymillió évvel ezelőtt pedig néhány egyént kiválasztott abból a hajórakományból, amelybe a mi 1200 évenként újjászülető cso­portunk is beletartozott. Úgy remélte, hogy őket alkalmassá fejlesztheti saját faja számá­ra, és ezért összeköttetést tartott fenn ve­lük. Négyszázezer évvel később még néhányat kiválasztott hozzájuk. Az egész olyan volt, mintha egy juhnyájat tartott volna szemmel, kiválasztva belőle a legalkalmasabbakat. Ezek közül útközben néhányan kiselejteződtek, és így időről időre a kiválasztottak köre kisebb lett.


Ennek az embercsoportnak elkülönítése a negyedik gyökérfaj ötödik alfajából (a holdszínű faj volt ez, a­mint azt a Dzyan Stanzái költőien írják), amely a Rutától északra elterülő hegyek kö­zött élt, volt az első döntő lépés a faj fel­építése szempontjából, és ez Kr. e. mintegy 100.000 évvel történt. Az ötödik alfaj – itt közbevetőleg megjegyezhetjük – általában a hegyi élet iránt mutatott hajlamot, és korunk­ban az Atlasz hegység kabiljai a legjellegze­tesebb képviselői ennek az alfajnak. Az ő val­lásuk különbözött a síkságlakó toltékok val­lásától, és ezt a tényt a Manu igen jól hasz­nálta fel arra, hogy ezt az alfajt elkülönít­se. Testvére, a Boddhiszattva, aki később Gautama Buddhává lett, egy új vallást ala­pított, s akik ennek híveivé váltak, azokat kü­lön csoportba tömörítették, és ezt az elkülö­nülést fenn is kellett tartaniuk, minthogy a többi törzzsel való összeházasodás meg volt tiltva. Az ő tanítványai más országokba vándo­roltak, majd közülük néhányan újból összegyűl­tek, és ezek később csatlakoztak a csoport zömé­hez. Megmondták nékik, hogy egy napon mes­sze más országba fognak vándorolni – ez lett számukra az „ígéret földje” –, és hogy ők egy király és egy Úr vezetése alatt állnak, aki­ket azonban testileg nem ismernek, így azután szüntelenül egy Nagy Lény eljövetelére való felkészülés állapotában kellett élniük. Az Ő feladata volt az, hogy őket tovább vezesse, Ő volt arra hivatva, hogy népét a biztonság földjére irányítsa, ahol majd elkerülhetik a fenyegető katasztrófát, azt, amely Kr. e. 75.025-­ben következett be. (Megjegyzés: Általában ezt nevezik a Kr. e. 80.000-ik évben bekövetkezett­nek.) A héber elbeszélések néhánya valószí­nűleg ezeken a tényeken alapul, ámbár annak a népnek elkülönülése, amelyet a történelem hé­ber néven ismer, csak később következett be. Ezek az ő őseik, a szó legszorosabb értelmé­ben „kiválasztott nép” voltak, akiket egy ma­gasztos cél érdekében különítettek el.


A kivándorlás közvetlen oka az volt, hogy küszöbön állt a fehér alfajnak a Sö­tét Uralkodó által való leigázása, és a Manu távol kívánta tartani népét ettől a befolyás­tól. Így azután 79.797-ben Kr. előtt a tenger­parthoz irányította őket, hogy onnan elhajóz­hassanak a Szahara-tengeren át, ahonnan azu­tán gyalog haladtak tovább Dél-Egyiptomon ke­resztül Arábiába. Egy csekély számú flottát – szám szerint harminc hajóból állt – szerel­tek fel, a legnagyobb közülük sem látszott többnek ötszáz tonnásnál, és azok közül há­rom egyárbocos bárka nagyságú hajó volt, ame­lyek csupán élelmiszert szállítottak. Igen esetlen külsejű hajók voltak, jól haladtak kedvező szél esetében, szél ellen azonban a­lig. Néhánynak a vitorlázaton kívül evezői is voltak, és ezek minden bizonnyal nemigen lehettek alkalmasak hosszú tengeri utazásra. Mindenesetre, a nyílt tengeren keresztül csu­pán a Szahara-tenger bejáratánál kellett átvág­niuk (ez ugyanis az Atlanti óceánra nyíló be­mélyedő öbölféle volt), s ezután a tenger csak­nem teljesen szárazfölddel körülzárt vizein haladtak tovább. A flotta mintegy kétezer ki­lencszáz embert szállított át, partra tette őket a Szahara-tenger keleti végén és vissza­tért a hajóra szállás helyére a következő szállítmányért. Ezt az utat háromszor tették meg, és a kis nemzet, amelyben a férfiak, asszonyok és gyermekek száma kilencezerre emelkedett avval a néhánnyal együtt, akik máshonnan csatla­koztak hozzájuk, gyalogosan haladt tovább ke­leti irányban. (Megjegyzés: öt-hatezer a kilenc­ezer közül az ötödik alfajhoz tartozott, egy tizenketted akkád volt, egy tizenketted pe­dig tolték, mindegyik fajtájának legjobbika.) Bizonyos számú állatot is vittek magukkal, e­zek a bivaly és az elefánt kereszteződésének látszottak, volt valami bennük a sertésből is, leginkább azonban a tapírra, erre a felemás állatra emlékeztették az embert. Táplálékul is használták ezeket, ha minden más élelmi­szerük kifogyott, de rendesen túl értékesnek tartották őket az ilyen felhasználásra. A hajóra szállás és kirakodás egész folyamata, a társaik megérkezésére való várakozás, a gyalogszerrel való utazásra való felkészülés több évet igényelt, és a Manu néhány más hierarchiai tisztviselővel együtt azt az utasí­tást kapta a Hierarchia fejétől, hogy vezes­se őket Arábia magas fennsíkjára, ahol egy ideig ott kellett maradniuk.


(Az atlantiak elfoglalták Egyiptomot, és ebben a korszakban ők uralkodtak ebben az ország­ban. Ők építették a piramisokat, amelyeket sok ezer évvel később Keopsz a saját nevéről nevezett el, s amikor egy árvíz öntötte el Egyiptomot, mintegy hetvenhétezer esztendővel ezelőtt, az emberek, amint a víz mind jobban emelkedett, ezekre a piramisokra próbáltak felkúszni, hogy megmentsék magukat, ez azon­ban nem sikerült, minthogy a piramisok olda­la túlságosan sima és csúszós volt. Ez a ha­talmas atlanti civilizáció elpusztult, ezután jött az áradás, majd egy negroid uralom, új­ból egy atlanti birodalom, majd pedig egy árja (12.500-ban Kr. e.), mindezek bizonyára az előtt, amelyet a történelem Egyiptom néven ismer. Most azonban hagyjuk el ezt az igen érdekes kitérést.)


Elég az hozzá, hogy egy ragyogó tolték civilizáció élte virágkorát Egyiptomban, ami­kor vándoraink ezen ország mellett elhaladtak, és Egyiptom uralkodója, híven ahhoz a tolték tradícióhoz, hogy a többi faj csak azért létezik, hogy a toltékok őket kizsákmányol­hassák, megkísérelte, hogy országában való letelepedésre csábítsa őket. Néhányan enged­tek is a kísértésnek, és Alsó-Egyiptomban marad­tak, a Manu utasításával ellenkezve, így azu­tán rövidesen az uralkodó toltékok rabszolgái lettek. A többiek elérték Arábiát azon az úton haladva, amelyet ma Szuezi-csatornának neveznek, és itt a Manu őket csoportokban telepítette le a nagy arab hegyvidék különböző völgyeiben. Ez a vidék csak igen ritkán la­kott volt, egy negroid fajta lakta, és a völ­gyek igen termékenyek voltak, ha öntözték ő­ket. Mégis az idevándoroltak nem nagyon sze­rették új lakóhelyüket, és amíg a népességnek azon többsége, amelyet Vaivasvata Manu még Rutában készített elő, egyenesen fanatikus odaadással volt iránta, az ifjabb nemzedék igen sokat zúgolódott, minthogy ez valóban út­törő munka volt, nem pedig „személyesen ve­zetett Cook-féle társasutazás”.


A völgyek egyikében nagy számban talál­tuk az 1200 és 700 évi csoportok tagjait, so­kan voltak a Család tagjai közül is közöttük, és az ő odaadásuk kétségtelenül vad fanatiz­mussá erősödött. Meg akartak ölni mindenkit, aki nem tisztelte teljes odaadással a Manut, és megtettek minden előkészületet arra, hogy leszámoljanak azokkal a hűtlenekkel, akik ké­nyelmükben Egyiptomban telepedtek meg. Ezzel magukra vonták az egyiptomiak haragját, ebből pedig öldöklő küzdelem keletkezett, és a mi fanatikusainkat teljesen szétverték.


Mars és Corona hősiesen állták az egyip­tomiak támadását, míg egy oldalcsapatot –Herakles, mint ifjú legény is velük volt –, amely tévesen ítélte meg az ellenség támadásá­nak irányát, az egyiptomiak megsemmisítettek. Vaivasvata Manu erre segítséget hozott, és megfordította az aznapi szerencsét, s visszaűzte az egyiptomiakat, akiknek egy oldalseregét meg éppen egy sokkal erősebb csapat támadta meg, közöttük Sirius, Herakles atyja volt a leg­kiválóbb, aki lángoló haragra gyulladt, amikor fiát a holtak között megtalálta. Ismerve az országot, az egyiptomiakat egy kráterszerű mélyedésbe terelték. Ennek meredek oldalait lazán álló sziklakövek fedték, amelyeket nagy örömmel görgettek alá a körülzárt ellen­ségeikre. Ezen alkalommal végül már csak an­nyit láttunk Siriusból, amint egy kőlavina közepette leszáguld a meredek lejtőn lándzsá­ját lóbálva, és egy kedvesnek éppen nem mondha­tó csatadalt harsogva, hogy végül is az ös­szezúzott emberekből és nehéz kövekből álló véres tömkelegbe olvadjon, amely a kráter leg­mélyebb részét töltötte be. Azt a néhány egyip­tomi katonát, akik végül is megmenekültek és elérték Egyiptomot, kíméletlenül lemészárol­ták, minthogy vereségükkel szégyent hoztak a hadseregre.


Ezután a telepesek egy ideig békében él­hettek, völgyeiket művelték, amelyek éghajla­ta meglehetősen hideg volt télen, nyáron vi­szont égetően forró. Több, különböző fajta magot hoztak Atlantiszból, és ezek közül néhány az új környezetben is felhasználható volt. Bizonyos, az almához hasonlító, de ízetlen gyümölcsöt termeltek, és a völgy forró éghajlatú részének lejtőin egy igen nagy gyümölcsöt tenyésztettek ki, amely ember­fej nagyságú volt, és ragadós és erősen tapa­dós mivolta következtében a datolyához hason­lított. Egy bizonyos kráter, mivel a sziklák idevetítették a napfényt, melegházul szolgált, és itt egy kókuszdió nagyságú gyümölcsöt termesztettek, erre úgy látszik, rendkívül büsz­kék voltak. Ez igen tápláló volt, és ha vízben megfőzték, a víz elpárologtatása után cukrot nyertek belőle, míg a gyümölcs többi része lisztet szolgáltatott, amelyből egy különleges édes tésztát csináltak. Siriusnak két ilyen cipó volt a zsebében, amikor a ha­lál-lejtőn lenyargalt. Egy későbbi inkarná­ciójában Herakles magas, sovány, és eléggé megkapó külsejű ifjú asszonyként jelenik meg, amint nyafogós bébi öccsét, Sapphot kéregböl­csőben egy tamarindszerű fára akasztja.


Az ötödik atlanti alfajból kiválasztot­tak száma rendkívül megnövekedett és megsok­szorozódott, és mintegy kétezer év alatt egy többmilliós nemzetté lett. A külvilágtól egy homok övezet teljesen elszigetelte őket, ezt az övezetet csupán karavánok szelhették át, feltéve, hogy elegendő vizet vittek ma­gukkal. Csak egy út vezetett rajta keresztül, ahol fű és víz is volt, még pedig körülbelül ott, ahol ma Mekka terül el. Időről-időre ki­vándorló csoportok váltak el a törzs zömétől, néhányan Palesztina déli részén telepedtek meg, néhányan pedig Dél-Egyiptomban, ezt az elvándorlást a Manu képviselői is elősegítet­ték, mivel a fennsík nagysága korlátolt volt, és így túlzsúfoltsága kellemetlen méreteket öltött. A kevésbé kívánatos típusokat kiván­dorlókként küldték el, a pusztaság által bezárt körben pedig a maguk tisztaságában megőrizte a Manu azokat, akik a legkiválóbbnak ígérkez­tek. Időről-időre azt javasolták, hogy egy telepes karaván induljon el, létesítsen egy telepet, vagy alapítson egy várost, ezek e­gyikében tenyésztették ki a lovat. Néha maga a Manu is inkarnálódott és az ő ivadékai egy elkülönült, bizonyos mértékig kifinomult tí­pusú osztályt képeztek. Rendszerint azonban nem volt jelen fizikai testében, csupán a tisztjein keresztül intézte a dolgokat. Ju­piter és Mars voltak ezek közül a legkiválób­bak.


A nép pásztorkodó és földművelő volt, nem laktak nagy városokban, így a fennsík olyan sűrűn lakottá lett, hogy háromezer év eltel­te után az egész egyetlen hatalmas falunak látszott. Ezért a Manu egy igen nagyszámú em­bercsoportot küldött ki Afrikába, hogy ott egy hatalmas gyarmatot alapítsanak, hogy ezál­tal a központi település létszámát csökkentse. Ez a gyarmat-telep később egészen elpusztult.


Alig néhány évvel a Kr. e. 75.025 évbeli katasztrófa előtt történt, hogy – mivel üze­netet kapott a Hierarchia fejétől – saját le­származottai közül mintegy hétszázat kivá­lasztott, hogy őket észak felé vezesse. Ezek­ből az emberekből újból egy új felfogású (nem ortodox) szektát alkotott, akik szigorúbb sza­bályok szerint éltek, mint szomszédjaik, és az ortodoxok, akik között éltek, nem nézték őket jó szemmel. Azt tanácsolta nekik, hogy kö­vessék őt egy olyan országba, ahol majd béké­ben élhetnek, megmenekülve az ortodoxok üldö­zése elől. Ez az ország több évnyi út távol­ságra volt onnan. Még azokat sem avatta bizalmába, akik a tisztjei voltak, ezek egy­szerűen követték az utasításait, s ezek kö­zött többen voltak olyanok, akik ma már Mes­terek, mások pedig a földünkről máshova tá­voztak el.


Minthogy az Ő követőinek száma csekély volt, csupán egyetlen karavánt alkottak, és a Manu üzenetet küldött a sumér-akkád biroda­lom uralkodójának, szabad átvonulást kérve az uralma alá tartozó területeken át, amelyekbe tartoztak: a mai ázsiai Törökország, Perzsia és az azon túl fekvő területek. Minden nehéz­ség nélkül érkezett e birodalom határához. A császár barátságosnak bizonyult, és útleve­lével egyenesen Turkesztánba jutott el, majd a turáni hűbéres államok egy szövetségével kellett tárgyalnia, ebbe tartozott bele a mai Tibet is. Hegyláncolatok között haladt tovább, ezek egyike a mai Tienshan láncolat; a Góbi tenger határát jelezték ezek, és felhúzódtak egészen az Északi Jeges tengerig. Áthaladt Mezopotámián és Babilónián észak felé tart­va, s a hegyek, amelyeket át kellett szelnie, nem voltak túlságosan magasak. A turáni Szö­vetség engedélyt adott, hogy áthaladhasson, egyrészt mivel népe szám szerint nem volt elég nagy, hogy félelmet okozhasson, más­részt mivel a Manu kijelentette, hogy külde­tést hajt végre, amelyet a Legmagasabb bízott reá. Néhány évi vándorlás után elérte a Gó­bi tenger partjait, azonban megemlékezve az utasításra, amit kapott, nem maradt a síksá­gon, hanem észak felé a hegyekbe tartott, ahol egy nagy sekély vizű tenger terült el északon, egészen a Jeges tengerig, és így az Északi Sarkig ért. A lemuriai csillag már egészen más alakot öltött ebben az időben, és legközeleb­bi pontja mintegy ezer mérföldre volt észak felé.


Néhányat követői közül egy északkelet felé néző magaslaton helyezett el a Manu, de a többséget egy termékeny kráterszerű völgy­katlanban telepítette le. Olyan volt ez, mint a Surrey-i „Devile Punch-bowl”, azonban sokkal nagyobb annál. Ennek egészen belföld jellege volt, bár egy közeli csúcsról számuk­ra kilátás nyílt a tengerre. Erről a fokról, amely magasba nyúlt fel, a Góbi tengert lát­hatták és azt a földet, ahová majd egyszer költözniük kell. Ez volt az ő lakhelyük egé­szen a nagy katasztrófa bekövetkeztéig, amely már igen közel volt. A Fehér Sziget, amely délkeletre terült el, egyáltalán nem látszott ide, bár később, amikor hatalmas templomok épültek rajta, láthatóvá vált erről a helyről is. A hegyfok és a környező vidék sziklás ré­tegződésekből állt, s ennek a földrengések csak igen keveset árthattak, föltéve, hogy az egész területet meg nem rázták. Itt addig szán­dékozott maradni, amíg minden veszély el nem múlt, és csupán néhány évük volt a letelepedés­re. Igen sokan pusztultak el útközben és a meg­érkezés után is, és a Manu maga is testet öl­tött, hogy minél jobban gyorsítsa e faj tökéle­tesedését.


Mint már fentebb említettük, ez a népesség valóban az Ő saját családja volt, testi érte­lemben is az Ő ivadékaiból állt, s amint az egyes testek elhaláloztak, újabb és fejlettebb testekbe öltöztette az egókat.


Atlantiszban újból a reinkarnálódott Érc-ember uralkodott, akit régebbi tapasztalatai szemmel láthatólag nem tettek bölcsebbé. Az A­ranykapu Városa tartozott uralma alá, és a ne­mesebb fajtához tartozó atlantiak nagy elnyo­matásban éltek.


A várost egészen váratlanul pusztította el a tengerár, amely gázrobbanás okozta hatal­mas repedéseken keresztül rontott be a város­ba, azonban nem úgy, mint azon katasztrófa e­setében, amikor Poszeidonisz sziget huszonnégy óra alatt elsüllyedt. Ezek a természeti csapások egy kétéves időszakon át tartottak. További robba­nások keletkeztek, újabb repedések jöttek lét­re, földrengések rázták meg ezt a földet, mivel minden robbanás újabb zavart hozott létre. A Himaláják valamivel feljebb emelkedtek, India déli részének földje lakosságával együtt elme­rült, Egyiptomot is elöntötte az ár, amelyből csak a piramisok emelkedtek ki. Az a földnyelv, amely Egyiptomtól a mai Algériáig és Marokkóig hú­zódott, eltűnt, és e két földdarab szigetté vál­tozott, amelynek partjait a Földközi és a Szaha­ra-tenger mosta. A Góbi-tenger kör alakú belten­gerré változott, egy földrész merült fel a ten­gerből – a mai Szibéria –, amely elválasztotta az Északi Jeges-tengertől. Közép-Ázsia is kiemel­kedett, és a nagyszámú rohanó folyó, amely a pél­da nélkül álló esőszakadásból keletkezett, mély szakadékokat vájt a lágy talajban.


Mialatt ezek a földtani változások lezaj­lottak, a földfelület szüntelen hasadozása és megváltozása közepette a Manu híveinek közös­sége sértetlenül élte életét, mégis a folyton ismétlődő földrengések állandó rémületben tar­tották az embereket, s csaknem megbénította őket a félelem, hogy a nap (amelyet egy eszten­dőn át láthatatlanná tettek a főleg finom por­ból álló felhőtömegek) mindörökre eltűnt. Le­írhatatlan volt az időjárás, szörnyű esőtöme­gek hullottak csaknem szüntelenül, gőztömegek és porfelhők burkolták be a földet, és besötétí­tették az eget. Semmi sem nőtt rendesen, és ke­serű nélkülözéseket kellett elszenvedniük. A közösség, amely eredetileg hétszáz emberből állt, és amely már ezerre növekedett, azon megpróbáltatások következtében háromszázra csökkent, csak az erősebb élte ezt túl, a gyöngébb elpusztult.


Az ötödik év végére településüket ismét helyreállították, a kráterszerű völgy­katlan tóvá változott, a viszontagságos éveket néhány évi meleg időjárás követte, nagymennyi­ségű szűzföld merült elő a tengerből, és így meg tudták művelni a földet. Időközben azon­ban a Manu korban nagyon előre haladt, és így parancsot kapott, hogy népét a Fehér Szigetre vigye. Amint meghallotta a parancsot, már neki is fogott a végrehajtásnak.


Ott maga a Hierarchia Feje pergette le előtte a jövő nagy tervét, amely ezer és tízezer esztendőkre terjedt. Az Ő népe a száraz­földön fog élni, a Góbi-tenger partjain, szá­muk meg fog növekedni, és erőben gyarapodni fognak. Az új faj megalapítása pedig magán a Fehér Szigeten fog megtörténni, és ha már meg­sokasodtak, hogy legyen hol lakniuk, hatalmas várost fognak majd a szemben lévő parton építe­ni, egyúttal a város tervét is körvonalazták. A Góbi-tenger partjai mentén vagy húsz mér­föld távolságban egy hegylánc húzódott végig, lankás dombok nyúltak a hegyláncból a part felé. Négy hatalmas völgy terült ott el, a hegy­láncból a tengerig húzódva, de közbeeső dom­bok által teljesen el voltak egymástól vá­lasztva. Bizonyos kiválasztott családokat szán­dékozott Ő ezekben a völgyekben letelepíteni, és azokban négy különálló alfajt kifejleszteni, amiket későbben a világ különböző részeibe kí­vánt küldeni. Ezután saját népéből is elküld majd néhányat, hogy máshol szülessenek meg, hogy azután visszahozza őket, és így új keresz­teződéseket hozzon létre, minthogy azok azután az Ő családjába házasodnak be, és ha e típus már készen áll, akkor Ő is testet fog majd öl­teni benne, és véglegessé teszi azt. A gyökér­fajnak ugyanis kereszteződésre is volt szüksé­ge, mivel a típus nem volt teljesen kielégítő.


Így ki kellett fejleszteni a főtípust és több altípust, és a különbözőségek kialakítá­sát pedig már aránylag nagyon korán meg kel­lett kezdeni, így nyertek különböző irányban fejlődő csoportokat. Igen érdekes, ha megje­gyezzük, hogy miután nemzedékeken keresztül tökéletesítette népét a Manu, és megtiltotta, hogy házasodjanak azokkal, akik rajtuk kívül állnak, mégis később szükségesnek találta, hogy vérüket kis mértékben idegen vérrel is vegyítse, hogy azután elkülönítse az idegen ős ivadékait.


A Manu azután folytatta népének letele­pítését (kb. 70.000-ben Kr. e.) meghagyva nekik, hogy falvakat építsenek a szárazföldön, hogy ott sokasodjanak és gyarapodjanak néhány ezer esztendőn keresztül. Nem kellett mint vadaknak a legelején kezdeniük, mivel ők már civilizált nép voltak, és jó néhány munka­kímélő gépezetet használtak. A part mentében messze elszórt városok egyikében néhány isme­rős arcot vettünk észre. Mars, a Manu egy uno­kája, volt a közösség feje. Feleségével, Mer­kúrral és családjával, amelybe Sirius és Alcy­one is beletartozott, egy hatalmas kerttel és szép fákkal övezett derűs házban lakott. (Lásd függelék III.) Corona is ott volt és Orpheus is, mint nagyon megbecsült, köztiszteletben álló előkelő idősebb úr. Jupiter volt a kor­mányzója a tartománynak – ha ugyan a fajembrió egész települését annak nevezhetjük, amely mintegy hétezer lelket számlált –, s oly tekin­téllyel bírt, amelyet a Manutól nyert, aki a kö­zösség elismert királya volt és Shamballában székelt.


Amint a várost figyeltük, egy csapat fér­fi vágtatott be nagy zajjal. Szemmel látható­an hadjáraton voltak, lóhoz hasonló, otromba külsejű állatokon lovagoltak. Vajra vezette őket, Marsnak, Vajra bátyjának házához nyar­galtak, majd rövidesen tovább vágtattak, u­gyanolyan nagy zajt csapva, mint idejövete­lükkor. Egy másik városba követtük őket, ez is a Góbi-tenger partján feküdt, ennek Viráj volt a feje. Fia, Herakles is a portyázó csa­patba tartozott, és Ulyssest is észrevettük közöttük.


Több ismerős arcot láttunk itt. Cetus és Ulysses hadilábon álltak egymással, előbb egy állaton vesztek össze, mindegyik azt állítot­ta, hogy ő ejtette el, azután egy birtokré­szen, amelyet mindketten magukénak kívántak, végül pedig egy asszonyon, aki után mindketten vágyakoztak. Pollux és Herakles nagyon jó ba­rátok voltak. Pollux megmentette egy csatában Herakles életét, de úgy, hogy ő maga csak­nem életét vesztette. Herakles egyik leánya, Psyche, jól megtermett, magasra nőtt leányzó, magára vonta a figyelmünket, éppen tizennégy éves volt akkor, ő ugyanis éppen ölében vitte kis öccsét, Fidest, amikor egy hatalmas kecs­ke támadta meg. A kecskének igen erős, alul görbe, végén hegyesedő szarvai voltak, de a leány mégsem rémült meg, szarvainál ragadta meg a kecskét és a hátára fektette, majd a hátsó lábainál fölkapta, és hatalmas erővel a földhöz vágta. A kis Fides úgy látszik, a csa­lád kedvence volt, mivel láttuk, amint Herak­les a vállán hordozta őt.


Néhány év múlva igen sok izgalmat okozott a Manu, aki ekkor már nagyon öreg ember volt, mivel Ő Jupitert, Coronát, Marsot és Vajrát magához hívatta. Amikor ezek visszatértek, az ő parancsának engedelmeskedve, néhány gyer­meket választottak ki lakóhelyükről, és azokat Shamballába küldték. Ezek a gyermekek a közös­ség legjobbjai voltak és azóta már mesteri fok­ra emelkedtek, ezek Alcyone fiai, Uránusz és Neptun, leányai Surya és Brhaspati voltak, Sza­turnusz és Vulkánusz, két kisfiú és Vénusz, egy kisleány is a kiválasztottak között volt. Néhány asszonyt is küldtek velük, hogy azok a gondjukat viseljék. A gyermekeket Shamballá­ban nevelték fel. A dolgok természetes rendjében Szaturnusz elvette Suryát, és a Manu az ő leg­idősebb fiukként született meg, hogy magasabb szinten indítsa útnak újból a faj fejlődését.


Időközben ugyanis a szárazföldön az ese­mények nagyon gyorsan követték egymást. Rövid­del a fent említett gyermekek eltávolítása után a közösségre pusztító áradatként zúdultak a turániak, az volt ugyanis az az esemény, amely­re a Manu előre figyelmeztette tisztjeit, s amelytől a gyermekeket megmentették. A táma­dókat hősiesen több ízben visszaverték, de egyik horda a másikat követte. Végül is a har­coló férfiak zöme elesett, és a küzdelem mé­szárlássá fajult, egyetlen férfi, asszony, vagy gyermek sem maradt életben. Régi barátunk, Skorpió volt az egyik törzs feje, aki ismét felújította Heraklessel való örökös viszályát. Jó egynéhány kiválónak ígérkező gyermeket öl­tek le, végeredményben azonban ez nem számí­tott sokat, mivel mindnyájan, nagyszülők, szü­lők és gyermekek együtt hagyták el a földi é­letet, és készen álltak, hogy bármikor vis­szatérjenek, amint a Manu megalapítja a csa­ládját. Mars még előbb visszatért, Shamballá­ban született meg a Manu egy ifjabb öccseként, míg Viráj az ő húga volt.


Azután minden újból kezdődött, azonban immár magasabb szinten. Feltaláltak, vagy in­kább újból feltaláltak sok hasznos dolgot, és néhány ezer esztendő alatt népes és virágzó civilizáció létesült. Régi barátaink újból ott voltak az úttörők sorában, Herakles ezút­tal mint Mars fia. Így ők, akik a Szolgá­lattevők csoportjából akkor a Földön voltak, keményen dolgoztak vezetőik irányítása alatt, mindent megtettek, hogy végrehajtsák azok aka­ratát. Bár gyakran makacsfejűek és ostobák voltak és sok hibát csináltak, mégis hűsége­sek és teljes szívvel odaadóak maradtak min­dig, és ez közel fűzte őket azokhoz, akiket szolgáltak.


Hatalmas házakat építettek, hogy azok több nemzedéket fogadhassanak be (valójában egy család valamennyi tagját) és e házakat nagyon megerősítették. Csupán egy bejáratuk volt, az ablakok egy belső nagy udvarra nyíl­tak, ahol az asszonyok és gyermekek biztonság­ban lehettek.


Egy idő múlva, a falvakat és városokat e­rős falakkal vették körül, ez további véde­lemül szolgált, mivel a vad turániak szüntele­nül a település határain portyáztak, vad csata­kiáltásaikkal és hirtelen lecsapásaikkal halálra rémítve a lakosságot. A szélen fekvő falvak állandó riadalomban éltek, míg a tengerpart lakóinak békessége sokkal za­vartalanabb volt.


Amikor a faj újból egy kisebb nemzet nagy­ságára gyarapodott, a turániak újból elszánt támadást indítottak ellenük, amelyet végül újabb öldöklés követett, és ekkor szintén csupán né­hányan, egy-két gyermek és az ő gondozóik me­nekültek meg, s ezeket is Shamballában nevel­ték fel. Említésre méltó, hogy még a vérszom­jas turániak sem támadták meg a Fehér Szigetet, mivel a legmélyebb tiszteletben tartották. Így a faj ősképét szüntelenül megőrizték, annak ellenére, hogy a faj zömét kétszer is elpusz­tították. Mindegyik esetben a Manu és a tiszt­jei – amint csak lehetett – testet öltöttek benne, és azt még tisztultabbá tették. Így mindjobban kialakult az a típus, amelyet a Manu létrehozni kívánt.





XIV. fejezet


A NAGY VÁROS ÉPÍTÉSE

A faj másodszori elpusztítása után a Manu úgy vélte, hogy fajának még egy kevés tolték vérkeveredésre van szüksége – nem szabad elfe­lejtenünk, hogy csupán egy tizenketted rész tolték vér volt benne. Így utasította Marst, aki a legutóbbi háború kezdetén elesett, hogy Poseidonisban, a legtisztább tolték családban öltsön testet, és amikor Mars huszonöt éves lett, a Manu felhívta őt, hogy térjen vissza az Ő, még gyermekkorát élő közösségébe. A Ma­nu saját lányai közül a legszebbet és a legjob­bat, aki gyermekkorában megmenekült a második öldöklés elől, feleségül adta Marshoz, ez pedig nem volt más, mint Mars hosszú életeken át volt barátja és tanítója, Jupiter. Viráj az ő gyerme­kükként jött a világra, és e ragyogó emberpél­dány egyesítette magában legkitűnőbb sajátsá­gait annak a két fajnak, amelyből származott. Szaturnusszal kötött ő házasságot, és Vaivasvata Manu az ő fiukként született ismét. Az ötödik vagy árja fajnak, ennek a valóban sikeres alko­tásnak kezdetét ettől az időponttól számíthat­juk, minthogy ezután többé nem pusztult el. Körülbelül 60.000-ben Kr. e. történt ez. Ez a civilizáció, amely az elvetett magból lassan fejlődött ki, kifinomult és tiszta volt, és mivel igen nagymértékben el volt zárva a vi­lág többi részétől, rendkívül felvirágzott.


A Manu ivadékai addig maradtak a Szigeten, amíg a számuk százra nem nőtt. A Manu úgy hatá­rozott, hogy amint elérték ezt a számot, men­jenek át a szárazföldre, és kezdjenek a város felépítésén dolgozni, ezt a várost az Ő fajá­nak jövő székhelyéül szánta. A tervezet egé­szen ki volt dolgozva, amilyennek csak a Manu városát látni kívánta, hogyha majd az építés befejezést nyert. Az utak ki voltak jelölve, szélességük meghatározva, a főépületek nagysá­ga meg volt állapítva, és így tovább. A Fehér Sziget volt a középpont, és a város főútjai felé tartottak úgy, hogyha áthaladhattak vol­na a közbeeső tengeren, a Szigeten futottak volna össze. Alacsony sziklák álltak ki a ten­gerből, s innen a föld fokozatoson emelkedett a húsz mérföldre elterülő, elragadó bíborszín­ben tündöklő hegyekig. Kitűnően alkalmas fek­vésű volt e hely egy város számára, ámbár é­szakról a hideg szelek szabadon érték. A város legyező alakban terült el a partszegély körül, teljesen elfoglalva a hatalmas lágyan emelkedő lejtőséget, s a főutak oly szélesek voltak, hogy még a végükről is lehetett látni a Fe­hér Sziget dombjait. Ez a Sziget, az egész vá­ros fölé emelkedő jelenség úgy látszik, uralko­dott a város életén, amikor a ragyogó terv a maga egészében megvalósult. A várost ezer esz­tendővel azelőtt építették, hogy megjelent az a nép, amelynek lakául szánták. Nem épült olyan rendszertelenül, mint London, és úgy látszott, hogy a száz főből álló kis csoport – a Manu gyermekei – csaknem képtelenül gyenge arra a hatalmas feladatra, amelyet meg kellett kezde­nie, s amelyet az ő leszármazottjaik fognak majdan bevégezni. Ideiglenes szállást vertek fel maguknak olyan helyen, amely a tervezet meg­valósítását nem akadályozta, s hogy életüket fenntarthassák, megfelelő mennyiségű földet kellett megművelniük. Minden idejüket, amelyet nem kellett feltétlenül saját életszükségleteik kielégítésére fordítaniuk, az építkezés elő­készítésére szentelték. A terv rendelkezései szerint felmérték a földet, kijelölték a széles főutakat, sok fát kidöntöttek és ezeket saját lakóhelyük felépítésére használták fel. Legott elküldték néhányukat a hegyek közé, hogy alkalmas kőzetet és érceket keressenek, azok bányákat ástak, és kőfejtőket állítottak fel. Fehér, szürke és zöldszínű köveket fej­tettek ki innen, ezek egészen márványszerűek voltak, de úgy látszik, keménységük az általunk ismert márványnál nagyobb volt. Lehetséges, hogy valamilyen titkos eljárással keményítet­ték meg ezeket a köveket, hiszen Atlantiszból jöttek, ahol az építészet nagy tökéletességre emelkedett. Később azután tovább haladtak a bányászásban, és ragyogó bíborszínű porfírköve­ket találtak, s ezeket igen hatásosan használták fel. Valóban különös dolog volt munkában látni egy jövendő város eme építőit. Ivadékai a Manunak, mind hasonló nevelésű és képzettsé­gű, egy családként éreztek és cselekedtek még akkor is, amikor a számuk immár több ezerre növekedett. Kétségtelen, hogy a Manunak és a tisztjeinek a jelenléte éltette így az érzületüket, s a folyton növekvő közösséget ez kovácsolta igazi testvériséggé, amelynek mindegyik tagja ismerte e többieket. Dolgoztak, mert boldogok voltak, hogy dolgozhatnak. Érez­ték, hogy annak a kívánságát hajtják végre, a­ki Atyjuk és Királyuk volt egy személyben. Mű­velték a földeket, úgy látszik, ismerték a búzát, a rozst és a zabot, megfaragták és kiformál­ták a hegyekből szállított hatalmas köveket, szíves örömest tették mindezt, vallási köte­lességnek és dicsőséget hozó tevékenységnek fogták fel, s bármilyen munkáról volt is szó, a legnagyobb készséggel végezték azt.


Építészeti stílusuk a küklopsz-építés volt, mérhetetlen nagyságú köveket használtak fel, ezek még a karnakiaknál is nagyobbak voltak. Gépekkel is dolgoztak, a hatalmas köveket hengereken csúsztatták. Néha, ha nagyon nehéz volt a munka, a Manu útbaigazítással látta el őket, és ezzel megkönnyítette a dolgukat, valószínűleg bizonyos magnetizáló módszerrel történt ez. Megengedtetett nekik, hogy min­den erejüket, minden szellemi képességüket felhasználják, amikor e roppant nagyságú kövek­kel dolgoznak, amelyeknek egyike - másika 164 láb (53 méter) hosszú volt, s sikerült a köveket az utakon végigvontatniuk. Amikor azonban a ki­jelölt helyükre kellett ezeket feljuttatni, akkor a Manu és a tisztjei okkult eszközök segítségével tették azokat könnyebbé. Néhányan ezek közül a tisztek közül, a Mesteri fokozat fölött, a Hold Urai voltak, s azután a Sugarak Chohánjaivá lettek. A dolgozók között jártak-keltek, felügyeltek azok munkájára, a Maha­rishi-k gyűjtőnév alatt emlegették őket. Né­mely név kifejezetten torokhangokból állónak hangzott, mint Rhuhdra, egy másik név, amelyet hallani lehetett, Vásukhya volt.


(Jegyzet: a legnagyobb mértékben meglepett ben­nünket, amikor a szanszkrit egy formájára bukkantunk itt, amely mérhetetlen idővel ez­előtt is felismerhető alakban létezett. Úgy látszik, hogy ez a szanszkrit ősnyelv volt az, amelyet a Vénuszról a Tűz Urai hoztak – való­ban „isteni nyelv”, és amíg a nép érintkezés­ben állt Velük, ez minden különösebb válto­zás nélkül maradt fenn). Az épületek az egyip­tomi méretek alapján készültek, de sokkal könnyedebbnek hatottak, különösen a Fehér Szi­get épületeinél volt ez megfigyelhető, ahol a kupolák nem alkottak teljes gömböt, hanem az alapnál öblösek voltak, és hegyes csúcsban végződtek, mint egy még teljesen zárt lótuszbimbó, amelynek beburkolt leveleit mintha meg­sodorták volna. Olyan volt ez, minta a két csi­gaalakot helyeztek volna egymásra, amelyek kö­zül az egyik menete jobbra, a másiké balra forduló lett volna úgy, hogy a vonalak ke­resztezték egymást, s ezt az egészet az alul öblösödő lótuszbimbóra vitték volna át. A mér­hetetlen nagyságú építmények alsó része hallat­lan szilárdsággal volt megalkotva, azután kö­vetkezett a minaretekből álló homlokzat, és a bolthajtások. Ezeknek az íveknek, egészen kü­lönleges, rendkívül finom volt a hajlása, s végül is az épület ormán állott a tündéri szép lótuszbimbó kupola.


Az egész építkezés több évszázados munka volt, azonban amikor befejezték, a Fehér Szi­get csodálatos tüneménnyé változott. Maga a sziget felfelé emelkedett, középső része felé, s az építők igen előnyösen használták ezt fel. Bámulatos templomokat építettek rajta, mindet arany díszítéssel, berakott fehér márványból, ezek foglalták el az egész szigetet, s azt e­gyetlen szent várossá tették. Mindezek az é­pületek fokozatosan emelkedtek a középponti hatalmas templom felé, amelyet a fent említett minaretek és bolthajtások koszorúztak, és kö­zépen magaslott a lótuszbimbó kupola. Ez a ku­pola hajolt a nagy terem fölé, hol a Négy Ku­mara bizonyos alkalmakkor megjelent, nagy val­lásos ünnepélyek és nemzeti jelentőségű szer­tartások esetén. (Megjegyzés: Azok, akik a „Hasadékok az idő fáty­lán-t” olvasták a Theosophist 1910. júliusi számában, emlékezni fognak az Alcyone X. sz. éle­tében a Kivándorlás Vezetői gyűlésének leírá­sára, amely ebben a teremben folyt le, s azon a négy Kumara is megjelent.)


Bizonyos távolságból – mondjuk a Város útjai egyikének végéről, tíz mérföldről – a hatás, amelyet a szemlélőben e fehér s arany város ébresztett, amely a kék Góbi-tenger (jegyzet: a Góbi tenger ebben az időben valamivel kisebb volt, mint a mai európai Fekete-tenger) közepébe helyezett fehér kupolának tetszett, s úgy látszott, hogy minden épület a tiszta légbe emelkedve a középpont felé nyújtózik. Az egészet a tündéri kupola koronázta, amely csaknem a levegőben lebegett, ez a hatás va­lóban rendkívül szép volt és mély benyomást keltett.


Amikor mintegy léghajóban feléje emelke­dünk, és letekintünk reá, egy kereszt által felosztott köralakban tűnt elénk a Fehér Vá­ros, mivel az utakat négy sugárként alkották meg, s ezek a központi templomnál futottak össze. Ha pedig északnyugat felől, az előbbi település hegyfokáról néztünk errefelé, egé­szen rendkívüli látvány tárult a szemünk elé, s ez aligha lehetett véletlenség. Az egész o­lyan volt, mint a szabadkőműves szimboliszti­ka nagy Szeme, csupán megfordítva oly módon, hogy a hajlatok henger alakúvá váltak, és a szárazföldi város sötétebb körvonala képezte az íriszt.


A Fehér Sziget templomait kívül s belül egyaránt (dombormű) faragások ékesítették. Több ezek közül szabadkőműves jelképeket áb­rázolt. A szabadkőművesség ugyanis a Miszté­riumoktól örökölte a szimbólumait, és mind az árja misztériumok, a beavatás ezen ősrégi szék­helyéről származnak. A középső templomhoz tar­tozó egy helyiségben – ezt szemmel láthatólag oktatás céljaira használták – egy sorozat fa­ragás volt található, a fizikai atom ábrázolá­sával kezdődött, és egészen a kémiai atomig ment el, rendszerbe foglalva a különböző összetételeket jelző, magyarázó feliratokkal ellátva. Valóban semmi új nincs a nap alatt. (Megjegyzés: ha a jelen mű íróinak idejében tu­domásuk lett volna e dombormű-faragások létezéséről, az okkult kémiában folytatott ku­tatásaik során igen sok fejtörést takaríthat­tak volna meg.)


Egy másik szobában sok minta-alak volt elhelyezve, ezek egyikében Crookes nyolcas a­lakú idomait láttuk egymással keresztben be­állítva, hogy egy négyszeres rózsájú atomot képezzenek. Több tárgy domború alakban volt ábrázolva, mint például a prána-atom, az oxi­gén kígyó és a nitrogén gömb. Óh mily kár, hogy a nagy katasztrófa romba döntötte ezeket a hatalmas épületeket, e nélkül ezer és ezer esztendőkön át dacolhattak volna az idővel!


A szárazföldi város azokból a különböző színű kövekből épült, amelyeket a hegyvidék kőbányáiból fejtettek ki, némely épülete va­lóban nagy hatást keltett a szürke és piros színek keverékével. Egy másik kedvelt össze­tételük rózsaszín és zöldből állt, és he­lyenként a bíborszínű porfírt is megkapó sikerrel alkalmazták.


Amint sok évszázadra a jövőbe néztünk, láttuk a még mindig folyamatban lévő építke­zést, bár a dolgozók száma nagymértékben meg­növekedett, amíg csak ki nem alakult a Város a maga teljes nagyszerűségében, egy uralkodásra hivatott népnek évezredeken át épült fővárosa. A munkások, amint számuk növekedett, mind kül­sőbb és külsőbb területeken dolgoztak, s hogy életüket fenntarthassák, az igen termékeny föld mind nagyobb részét vették művelés a­lá. Hol a mezőkön dolgoztak, hol pedig ember­fölötti nagyságú templomaikon. Minden évszá­zaddal csak folytatódott ez a terjeszkedés a Góbi-tenger partjai mentén, s a nagy lejtősé­geken fel a nagy hegyek irányában, gondosan követve a Manu eredeti tervét.


Aranybányák is voltak a hegyekben, s olyan bányák is, amelyekben drágaköveket s minden más fajta értékes követ leltek. Erősen használták az aranyat az épületeknél, különösen azoknál, amelyeket fehér márványból készítettek, s ezek e rendkívül nagy, s teljesen tiszta gazdagsá­got tükrözték vissza. A díszítéseknél nagymér­tékben használták fel az ékköveket is, amelye­ket ragyogó pontokként színes formákba foglal­tak. Kalcedon-kő lemezekből díszítő ábrákat képeztek, és egy drágakőből, amely a mexikói ónixhoz hasonlított, különböző mintákat alkot­tak. A nagy középületek díszítésénél kedvelt és nagyon hatásos eljárásmód volt a sötétzöld jáde bíbor porfírkővel való kombinálása.


Az épületek mind külsején, mind belse­jében nagy mértékben alkalmaztak faragásokat, azonban festmények nem voltak megfigyelhetők, sem rajzok valamely sík felületen, és pers­pektívát sem láttunk sehol. Hosszú homlokzat­díszek húzódtak végig, domborműben körmene­ket mutattak be ezek, de az összes alak e­gyenlő nagyságú volt, a távolság fogalmát nem érzékeltették az alakok nagyságának csökkentése által. Fák és felhők nem szolgáltak háttérül, és teljesen hiányzott a térhatás. Ezek a homlokzatdíszítések az Elgin-féle már­ványfigurákra emlékeztettek, ezeket végtelen finomsággal alkották meg, és igen természetesek voltak. E homlokzat kiképzés egyes alakjait gyakran kifestették, éppúgy, mint néhány külön­álló szobrot. Ilyen sok volt felállítva mind a közutakon, mind magánházakban.


A várost a Fehér Szigettel egy rendkívül szilárd, gyönyörű híd kötötte össze, e hídszerkezet oly nevezetes volt, hogy a város a ne­vét tőle nyerte, s ezért a Híd Városának nevezték. (Megjegyzés: nevezték Manovának, a Manu városá­nak is.) Igen kecses vonalú függőhíd volt ez, válasz­tékosan megmunkált, erőteljes tartószerke­zettel volt megtervezve, s ahol a hídvégek a szárazföld szikláit és a szigetet érték, hatalmas szoborcsoportok díszítették. A raj­ta átvezető út kövei 160 láb hosszúak (53 mé­ter) voltak, és ennek arányában megfelelően szélesek is. E magasztos építmény méltó volt a Szigethez is, amelyet csak rajta keresztül lehetett megközelíteni.


A város Kr. e. 45.000-ben állt virágzásának tetőfokán, s ekkor fővárosa volt az óriási birodalomnak, amely magába foglalta egész Kelet- és Közép-Ázsiát, Tibettől a tengerpartig, és Mandzsúriától Sziámig, és e­zenkívül hűbérbirtokának tekintette a Japán­tól Ausztráliáig terjedő összes szigetet. Uralmának nyomai még ma is láthatók e terüle­tek némelyikében. Az árja vér kitörülhe­tetlen jelét hordozzák magukon oly primitív fajok, mint a „Hairy Ainu” Japánban és az úgynevezett ausztráliai bennszülöttek.


Dicsőségének tetőpontján építészete fen­séges volt, amint azt már leírtuk. Méreteire nézve küklopsz stílusú, mégis mély ízlésességgel kidolgozott, s igen nagymértékben kifinomult volt. Láttuk, amint az építők csodálatos temp­lomokat emelnek, amelyek emberfölöttien hatal­mas romjait bámulattal szemléli mindenki, aki manapság Shamballában látta azokat. (Shambal­la ma is a „Soha el nem pusztuló Szent Föld”, ahol a négy Kumara lakozik, és hétévenként itt gyűlnek össze minden nemzet Beavatott­jai.) Ők voltak azok, akik megajándékozták a világot e páratlanul nagyszerű híddal, amely a Szent Szigetet kötötte egykor a parttal össze. Még ma is látható a híd, ugyanúgy áll a maga fenségében, mint egykoron, bár ma már csak a puszta futóhomok hullámzik alatta. Amint láttuk, szobrászművészete is nemes volt e népnek, ragyogóan bánt a színekkel, s mér­nöki tehetsége is jelentőségteljes. Alkotásá­nak fénykora egyáltalán nem volt méltatlan arra, hogy Atlantisszal hasonlítsuk össze, és bár fényűzése soha sem volt oly nagy, er­kölcsi szempontból határozottan tisztább volt.


Ilyen volt a hatalmas város, amelyet Vaivasvata Manu tervezett meg, és gyermekei építettek fel. Sok nagy város volt Ázsiában, legtündöklőbb mégis a Híd Városa. A város fe­lett szüntelenül ama hatalmas Lények jelen­léte őrködött, akiknek földi lakóhelye akkor is és ma is a Szent Fehér Sziget, amelyet egyedül a föld összes városa közül közvet­len közelségüknek soha el nem múló áldásával ajándékoztak meg.





XV. fejezet


A KORAI ÁRJA CIVILIZÁCIÓ ÉS AZ ÁRJA BIRODALOM


A Manu gyermekei semmiképpen sem voltak primitív nép, hiszen Atlantiszban töltött sok százezer évi civilizált élettel és Arábiában és Észak-Ázsiában a Manu vezetése alatt folytatott több évezredes működéssel a hátuk mögött indultak neki útjuknak. Az egész népesség tudott írni és olvasni, még azok is – amint mondanánk –, akik a legalantasabb munkanemeket végezték. Egyaránt tiszteletre méltónak tartottak ugyanis minden munkát, a Manuért és az Ő munkájaként végezték azt, mindegy, milyen munkáról volt szó. Észre vettük, hogy amikor egy ember az utat tisztogatta, egy fényes öltözékű, igen méltóságteljes, nyilvánvalóan magas tisztséget betöltő papi férfi jött arra, s barátságosan szólította meg az utcaseprőt. Mint testvérével, mint egyenrangúval, mint a Manu gyermekeiből alkotott nagy család testvériségébe tartozóval beszélt vele. A faj-testvériség érzését táplálták, csodálatos mély egyenlőség – amelyet néha a szabadkőműveseknél láthatunk – volt ez, s szívélyes udvariasság egymással szemben, bennük az egyéni érdem teljes elismerése, a kiválóbb emberek tiszteletben tartása, s az azok segítségéért érzett hála a nyers önhittség tökéletes hiányával párosult. Megvolt bennük az a jó érzés, hogy mindenkiben azt látták, ami benne a legjobb, minden esetben feltételezték, hogy a másik csak jót akart, így elkerülhették a viszályokat. Ebben a tekintetben ez az árja civilizáció rendkívül különbözött a kicsiszoltabb, fényűző atlantitól, ahol mindenki csak a maga javát kereste, saját kiválóságát akarta elis­mertetni, s ahol az emberek nem bíztak egy­másban, s egyik a másikra gyanakodott. Ebben a népben mindenki bízott a másikban, az adott szó teljesen elegendő volt. Megszegése árjához nem méltó cselekedet lett volna.


A másik különös dolog az volt, hogy úgy látszik, min­denki igen sok embert ismert. Mint manapság egy kis faluban, úgy náluk egy hatalmas városban úgy látszik, századokon keresztül az emberek többé-kevésbé ismerték egymást. Amint a népesség gyarapodott és ez lehetetlenné vált, a tisztviselők kötelességévé lett, hogy kerületük lakosságát ismerjék, s a nagyszámú ember ismerete volt az egyik olyan képesség, amely a tisztségviselésre alkalmassá tett.


A testvériség érzése mégis csupán a faj­testvériségre korlátozódott s nem terjedt az árja népen kívül állókra, mint például a turá­niakra. Másfajta törzshöz tartoztak azok, és más volt a kultúrájuk is, ravaszok és furfan­gosak voltak, s nem lehetett bennük bízni. Velük szemben az árják igen határozott és méltóságteljes tartózkodást tanúsítottak. Nem voltak ellenséges érzülettel az idegenekkel szemben, azt sem lehet mondani, hogy meg­vetették azokat, csupán tartózkodással bántak velük, mint olyanokkal, akik nem tartoznak a családhoz. Az idegen nemzetekhez tartozókat nem engedték be a házaik belsejébe, csupán a házak külső udvarába. Külön házakat és udva­rokat tartottak fenn a külföldiek számára, ilyen azonban kevés élt közöttük. Néhanapján kereskedő karavánok érkeztek, vagy más nemzetek küldte követségek, ezeket nagy vendégsze­retettel és szívélyességgel fogadták, azonban mindig avval a nyugodt tartózkodással, amely áthághatatlan válaszfalat képezett. Amikor más nemzeteket kormányoztak, amint később ez megtörtént, alkalomadtán igen keménynek mutatkoztak, egy helytartónál figyeltük ezt meg, aki a turániak élére volt állítva. Nem volt elnyomó, sem kegyetlen, de szigorú és bizonyos mértékben hajthatatlan. Ez a szigorú magatar­tás úgy látszik, többé-kevésbé jellemző volt az idegen nemzeteken való uralkodásukra, és ez összeegyeztethető volt a saját fajuk iránt érzett meleg testvériség-érzettel. Úgy látszik, itt is, mint mindenütt máshol, a fizikai vi­lágban megvalósított testvériség megkívánta a bizonyos közös alapon nyugvó nevelést, művelt­séget, erkölcsiséget és becsületérzést. A kö­zösség tagja „árja”, azaz „nemes ember” volt, s ez a tény külön becsületbeli szabályokat és különleges szokásokat foglalt magában, amelye­ket senki sem hagyhatott figyelmen kívül. Az­zá kellett válnia, amit ma „gentleman”-nek neveznénk, s életszínvonalában a társadalmi kötelezettségek bizonyos fokát kellett megva­lósítania. Bármilyen fajta munkát végzett is, avagy a tanultság bármilyen magas fokára e­melkedett is fel, volt a jó modornak és az il­lő jó viselkedésnek egy bizonyos legkisebb mértéke, s ez alá nem süllyedhetett. Ebből szár­mazott azután a tartózkodás érzete azok iránt, akik a „sorompón túl” voltak, mint akiknek é­letmódja, szokásai, erkölcse, sajátságai isme­retlenek voltak előttük. A Manu gyermekeinek nemzete a szó valódi értelmében arisztokra­tákból állt, akik büszkék voltak magas szár­mazásukra, és teljesen tudatában voltak annak, hogy ez milyen kötelezettségeket ró rájuk. Számukra a „Noblesse oblige” nem volt üres frá­zis.


Civilizációjuk derűs és boldog volt, telve zenével, tánccal és vidámsággal, s ezt vallásuk segítette elő, amely elsősorban dicső­ítésből és hálaadásból állt, és minden természeti erő mögött felismerték a Dévák jelenlétét. Minden reggel örömteli szívvel dicsérő énekeket zengtek a Hajnal Leányaihoz és a Nap Szelleme volt istentiszteletük fő tárgya. A négy Kumarát istenként tisztelték, s az Ő jelenlétüket bizonyára megérezte az a nép, amely oly igazán közelében élt a Természet­nek, és ehhez képest szenzitívvé vált, és pszi­chikai képességek fejlődtek benne. A központi templom nagy termében, a Kumarák Fejének trónusa mögött hatalmas arany Nap ragyogott, a falból kiugró félgömb volt ez, s az ünnepsé­gek napjain vakító fényben izzott. A Vénusz bolygót is istentiszteletük egy tárgyaként jelenítették meg, talán az a tradíció volt en­nek oka, hogy a Tűz Urai a Vénuszról száll­tak le. Magát az égboltot is tisztelték, s egy időben istentiszteleteket tartottak az atom­nak is, amely minden dolog eredője, az isten­ség miniatűr megnyilvánulása.


Az egyik évenként tartott szertartásuk például szolgálhat arra, hogy milyenek voltak a nagyobb vallásos ünnepélyeik.


A nap egy korai órájában látni lehe­tett az egész népet, férfiakat, asszonyokat, gyermekeket, amint hosszú menetben haladtak az összefutó sugárutakon végig a hatalmas híd­dal szemben elterülő nagy félhold alakú tér­ség felé. Dús, selymes szövésű kelmék lobog­tak az ablakokból s zászlórudakról, az utak virággal voltak telehintve, hatalmas serpenyők­ből tömjénfüst felhők szálltak az ég felé. Sokszínű selymekbe öltözött a nép, gyakran számos ékszer díszítette öltözéküket, tündök­lő koralldíszeket hordtak, virágkoszorúkkal és füzérekkel ékesítették föl magukat, a szí­nek valóságos tündérvilága volt ez, így ha­ladtak tova érctányérok dobbanása és tülkök harsonája közepette. Szabályos rendben vonultak a hídon át. Amint a hídra léptek azonban, minden zaj egy­szeribe megszűnt, mély csendben haladtak a fenséges templomok között a középen lévő ősi dóm felé, s tovább egyenesen a terembe. Az aran­nyal bevont, ékkővel gazdagon díszített, ter­méskőből faragott hatalmas trónszék sziklae­melvényen állt, felette szétszórtan aranyba kovácsolt fenséges szimbólumok tündököltek, előtte egy oltár emelkedett, amelyre most ma­gasra halmozták az illatos rőzsét. Fölötte az óriási Arany Nap halványan izzott és a Vénusz bolygó függött a levegőben, magasan a bolto­zat alatt. Amikor a terem teljesen megtelt, ki­véve azt a térséget, amely a nagy trónus előtt s mellette húzódott el, a háttérből egy magasztos csoportozat lépett be, megtöltötte azt a helyet, s ekkor mindenki mély alázat­tal a földig hajolt.


Ott állt a három Manu, hivataluk öltözékét felöltve, a Mahaguru, aki annak a korszaknak Bodhiszattvája volt, va­gyis Vyasa, aki Vaivasvata mellett állt. Ott volt Surya is, hatalmas testvére és elődje mö­gött közvetlenül, a három Kumara a trónushoz legközelebb állt. Bár a nézők tömege nem látta őket, csak homályosan érezte jelenlétüket, éber várakozással figyelt. Bí­borban s ezüstben tündöklő magasztos Dévák, mint az ünnepség résztvevői, hatalmas félkört alkotva lebegtek a légben. Egyszerre mély csönd borult az egész rengeteg gyülekezetre, mintha az emberek még lélegzeni is alig let­tek volna képesek, s lágyan, édesen, alig érezhetően törve meg e csendet, gyönyörű dal­lam hangjai csendültek halkan fel, vallásos ének kíséreteként. A Legmagasztosabbak és Legszentebbek, akik a trónszék körül álltak, intonálták e dallamot, amely fohász volt az Úrhoz, az Uralkodóhoz, hogy jöjjön el az Övéi közé. A halkan, ünnepélyesen zengő hangzatok beleolvadtak a csendbe, azután egyetlen ezüs­tös hang csendült fel, mintegy válaszképpen, az óriás Arany Nap vakító fényben lángolt fel, és alatta éppen a trónus felett, tündöklő csil­lag fénye villant fel, s a várakozó tömeg feje fölött kilövellő villámcsóvaként sugárzott. Ő is ott volt, a Hierarchia Legfelsőbb Ura: a trónuson ült, a Napnál s a csillagoknál is ragyogóbban sugárzott, valóban úgy látszott, hogy ezek is Tőle nyerik fényüket. Mindnyájan arcra borultak, hogy elrejtsék szemeiket jelenlétének vakító ragyogása elől.


Ő ezután szelíden letompította e dics­fény ragyogását úgy, hogy mindnyájan fele­melhették szemüket, s láthatták Őt, Sanat Ku­marát, az Örök Szüzet (Megjegyzés: e név, amely szanszkritból van lefordítva, „örök szüzet” jelent, a szóvégződés mutatja, hogy a „szűz” kifejezés hímnemű). Változatlan ifjúságá­nak teljes szépségében láthatták Azt, aki minden korok legidősebbje. Az imádat és a cso­dálat mély sóhaja tört fel a rajongó tömeg­ből, s az egyszerű, szeretettől s hódolat­tól csillogó alázatos tekintetükre tündöklő mosollyal felelt, amely arcának rendkívüli fenséges szépségét még elragadóbbá tette.


Ezután kezét az előtte emelkedő oltár fölé nyújtotta, azon tűz gyulladt ki, s láng­nyelvek törtek föl a levegőbe. Azután eltűnt, a trónus üressé vált. A Csillag eltűnt, az Arany Nap már csak sápadtan izzott, s csak a tűz, amelyet Ő élesztett fel, lobogott válto­zatlan fénnyel az oltáron. Ebből azután egy-­egy darab parázsló fát kaptak a papok, a kü­lönböző templomok oltárai számára, s minden jelenlévő házfő is kapott abból. (Megjegyzés: később, amikor a Város népessége igen nagyra szaporodott, akkor a tisztviselők kapták ezt, hogy szétosszák a kerületük házai között, s ők egy befedhető edényben vették át azt, ahol az élő tűz mindaddig, amíg a házi oltár­ra át nem vitték, kiolthatatlanul maradhatott fenn.)


A menetek újból megalakultak, s csendben elhagyták a szent helyet. Újból a híd felé tartottak és azon keresztül elérték a várost, ekkor azonban vallásos énekek törtek fel be­lőlük, s az emberek kéz a kézben haladtak to­vább, jókívánságokat váltottak, az idősebbek megáldották az ifjabbakat, s mindnyájan na­gyon boldogok voltak. A szent tüzet a családi oltárra helyezték, s felélesztették azt ve­le. Egy esztendőn át kellett ezt a tüzet meg­őrizniük, s azon meggyújtott tűzcsóvákat vitték azoknak a házaiba, akik nem voltak je­lem, mert az ünnepély visszatértéig, amíg a következő esztendőben sor nem került rá, sen­ki sem szerezhetett ilyen tüzet, hogy megszen­telje vele családi szentélyét. Ezután zene, lakoma, tánc következett, amíg a boldog város álomba nem merült.


Ilyen volt a szent Tűz ünnepe, amelyet minden évben a nyári napforduló napján ültek meg.


A közösség néhány tagja csaknem teljesen a tanulmányoknak szentelte magát. Nagy töké­letességre tettek szert az okkult tudományok­ban, hogy azután a közszolgálat bizonyos ága­inak szenteljék magukat. Tisztánlátókká vál­tak, elsajátították azt, hogyan uralkodjanak a különböző természeti erőkön, megtanultak gondolatformákat alkotni, és azt is, hogy tetszés szerint elhagyják fizikai testüket. Ezeknek a tanulmányoknak oktatói, nem felejt­ve el, hogy milyen szomorú eredménnyel járt Atlantiszban az okkult erők használatának az önzetlenségtől és az erkölcsiségtől való füg­getlenítése, a legnagyobb gonddal választot­ták ki tanítványaikat, és az ilyen tanuló­osztályok felett a Manu egyik tisztje gyakorol­ta a főfelügyeletet. A tanulók néhányára – ha tanulmányaikban már nagy szaktudásra tet­tek szert –, az állam azt a különleges köte­lességet rótta, hogy tartsák fenn az érintke­zést a birodalom különböző részei között. Új­ságok nem voltak, mégis azt a működést, amit ők folytattak, mi hírszolgálati irodának ne­veznénk. A híreket rendszerint nem tették köz­zé, de ha valaki valami hírt akart tudni bár­ki másról, a birodalom bármely részéből, elme­hetett ebbe a központi hivatalba, és ott meg­kaphatta azt. Így a különböző országrészek­nek megvolt a maga biztosa, s ezek mindegyike arról a vidékről adott okkult úton nyert fel­világosítást, amely az ő hatáskörébe tartozott. A békés megbízással, vagy háborús céllal ki­küldött expedíciókat ily módon tartották szem­mel, s így lehetett róluk híreket kapni, mint a modern időkben drótnélküli vagy egyéb táví­rón keresztül.


Egy alkalommal, amikor Corona egy távoli országot kormányzott, a Manu nem volt képes utasításaival ellátni őt. Így parancsot adott az okkult tudományok e gyakorlott tanulmányo­zói egyikének, hogy hagyja el a fizikai tes­tét és az asztrális síkon jusson el Coronához, és materializálódon újból, amint megérkezik hozzá. Ezzel az eljárással eljuttatták az ü­zenetet Coronához, éber öntudatában. E­zen a módon a Manu maradt az igazi uralkodó, a Birodalom határai bárhogyan is kiterjeszked­tek.


Különböző anyagokra írtak. Észrevettük, amint egy ember éles szerszámmal egy hosszúkás tokban lévő viaszos felületre írt, mintha karcolatot készített volna. Azután újból végigment az íráson egy üres tollal, amelyből színes folyadék ömlött, s ez száradáskor meg­keményedett. Így az írás fennmaradt, viaszba ágyazva. Előfordult az is, hogy valaki egyé­ni írásmódot talált fel.


Gépezeteik nem emelkedtek a fejlettség olyan magas fokára, mint Atlantiszban. Egy­szerűbbek voltak, s a munkának nagyobb részét kézzel kellett elvégezni. A Manu nyilvánvaló­an nem kívánta, hogy Atlantisz határtalan fényűzése újjáéledjen az Ő népében.


A Kr. e. 60.000-beli szerény kezdet óta fokozatosan kialakult e sűrűn lakott király­ság, amely körülvette a Góbi-tengert, és fok­ról fokra megszerezte az uralmat sok szomszé­dos nemzet felett, beleértve a turániakat is, akik az ősapáikat oly kegyetlenül öldösték le. Ez volt minden árja nemzet gyökértörzse, s eb­ből szakadtak ki Kr. e. 40.000-től kezdődően azok a hatalmas kivándorló csoportok, amelyek­ből az árja alfajok alakultak ki. Ez a faj addig maradt ősi szülőföldjén, amíg négy ilyen elvándorló csoportot meg nem indított nyugat felé. Hatalmas kivándorló csoportokat hódí­tóként küldtek Indiába, s ezek leigázták ezt az országot, és birtokukba vették azt. A faj utolsó maradványai csak röviddel Poszeidonisz elsüllye­dése előtt, Kr. e. 9564-ben hagyták el hazá­jukat, és csatlakoztak azokhoz, akik előremen­tek Indiába. (Megjegyzés: Ezt a gyökértörzset nevezi általában a teozófiai irodalom „első alfajnak”, nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy ez nem más, mint az eredeti gyökérfaj, amelyből a többi ág, az alfajok kiszakadtak. Az első elvándorlást nevezik „második alfaj­nak”, és így tovább. Azok, akik Indiába vándo­roltak, mindnyájan ebből az ázsiai törzsből jöttek, és ők az „első alfaj”.) Ezeket azért küldték el akkor, hogy megmenekülhessenek attól a pusztulástól, amit ez az iszonyatos természeti csapás hozott létre.


Kr. e. 60.000-től Kr. e. 44.000-ig rend­kívül gyarapodott és felvirágzott ez az ős­törzs, s első felvirágzásának fénypontját Kr. e. 45.000-ben érte el. Meghódította Kínát és Japánt, amelyet főleg mongolok, a hetedik atlanti alfaj lakta, innen észak és kelet fe­lé mentek, amíg csak a hideg éghajlat meg nem állította útjukat. Birodalmukhoz csatolták Formosát és Sziámot, amelyet turániak és tla­vatliak – akik a negyedik és a második atlanti alfajokhoz tartoztak – népesítették be. Szu­mátrát, Jávát és a környező szigeteket is gyarmatosították az árják, ezek a szigetek akkor még nem voltak annyira szétforgácsolód­va, mint ma, általában ezeken a területeken a bennszülöttek szívesen fogadták őket, akik isteneket láttak a fehér arcú idegenekben, s inkább vallási tiszteletben részesítették őket, semmint hogy harcoltak volna ellenük. A településeik egy érdekes maradványa, amely Celebesben még ma is fennmaradt, egy Toala nevű hegylakó törzs. Ez a sziget is, amely Borneótól keletre terül el, uralmuk alá került, és tovaterjeszkedtek azon a terüle­ten, amelyet ma Maláji félszigetnek nevezünk. Kiterjesztették uralmukat a Fülöp szigetek, a Liu-Kiu szigetek, a keleti szigettenger és a pápua szigetek fölé (ezek a szigetek az Ausztráliába vezető úton terülnek el), s ma­gára Ausztráliára is, amelyet sűrűn laktak a lemuriaiak, a harmadik gyökérfaj.


Itt találtuk Coronát Kr. e. 50.000 körül, aki e szigetekkel teletűzdelt tengereken egy hatalmas királyságot kormányzott. Ő ugyanis ezen a vidéken született meg, s egy király­ságot alapított magának, a Manut ismerve el legfőbb uralkodójának, követve a tőle kapott utasításokat. A számtalan királyságból álló mérhetetlen Birodalomnak a Manu volt a leg­főbb hűbérura, akár testet öltött, akár nem, a királyok az Ő nevében kormányoztak, s Ő időről időre utasításokkal látta el őket, hogy hogyan hajtsák végre ezt a munkát.


Kr. e. 40.000 körül a hanyatlás jelei kezdtek a Birodalomban mutatkozni. A szige­tek és a távolabbi tartományok bizonyos gyar­mati önállóságra tettek szert. A Manu alka­lomadtán még most is testet öltött, de rend­szerint magasabb síkról irányította a dol­gokat. A központi királyság ragyogó civili­zációja ennek ellenére változatlanul fenn­maradt továbbra is, több mint huszonötezer esztendőn át nyugodt megelégedettségben, s ezalatt a fajfejlődést elősegítő működés súlypontja más irányba tolódott át. Ez az alfajok megalkotása s a világ különböző tá­jaira való eljuttatása volt.





XVI. fejezet


A MÁSODIK, AZ ARAB ALFAJ

Emlékezzünk vissza, hogy amikor a Manu – miután kis nyáját Arábiából ideiglenes északi nyugvóhelyére vezette, és a Kr. e. 75.025. év­ben bekövetkezett nagy katasztrófa után a Fehér Szigetre vitte – Shamballába ment, a Hierarchia Feje megmutatta neki a tervet, amit fajának kialakításában követnie kell. Négy hosszú völgyet – amelyek a Góbi-tenger partjától 20 mérföldnyire elterülő hegylán­con keresztül vezettek, és a közbeeső hegyek által egymástól el voltak különítve – hasz­nált fel a négy alfaj különválasztására és megedzésére. Ennek a munkának kellett most elkezdődnie.


A Manu úgy kezdte el a dolgot, hogy a Szolgálók nagy csoportjából – akiknek a ne­mes árja civilizációban kellett kifejlődni­ük – kiszemelt néhány családot, akik készek voltak arra, hogy mint úttörők működjenek, és elhagyván a csodás Híd Városát, kimenjenek a vadonba, hogy az új telepítést megalapítsák. A népesség egy nagy csoportját, akiknek leg­nagyobb része a mai időkben tagja vagy tagja volt a Teozófiai Társulatnak, választotta ki erre az úttörő munkára,19 és ezek közül küldött ki néhány családot, hogy az utat mutassák. A harmadik generációban ezek leszármazói között született Mars és Merkúr, s azután a Manu és néhányan a Nagyok közül öltöttek testet ott, hogy a típust specializálják. A Manu különle­ges testet készített elő a típusnak, amelyet célul tűzött ki, ebben öltött testet, amikor ez a megkívánt fokot elérte.


A magasan fejlett személyiségek ezen csoportja alakítja ki a típust mindig, ha egy új fajt alapítanak, és a típus akkor mutatkozik a legjobbnak. Ez az Aranykor, amelyre min­den nemzet visszatekint későbbi napjaiban. Ezután következnek a fiatalabb Egók, és viszik azt tovább, természetesen képtelenek a mega­lapított színvonalat fenntartani. Mindegyik esetben a fiatal Egók csoportját küldik ki, hogy előkészítsék az utat, azután következnek az idősebbek, akiknek soraiban néhány Mester is van, ezektől kapják testüket a még nagyob­bak és megalapozzák az új típust. Ezután a fiatalok áramlanak be, és megteszik a tőlük telhető legjobbat, először az idősebbek ál­tal vezetve, de később magukra hagyatva, hogy tapasztalat által tanulják meg a feladataikat.


Azok között a fiatalok között, akiket kiválasztottak arra, hogy az első úttörő csa­ládokat alkossák, észrevettük Heraklest, Co­rona és Theodoros fiát, Siriussal, fe­leségével. Sirius magas, meglehetősen izmos asszony volt, az igazi háziasszony típusa, és igen gondos nagy családjához, akik között Alcyonét, Mizart, Uránuszt, Selenét és Neptunt figyeltük meg. Herakles néhány tlavatli főnemest hozott, mint hadifoglyokat egy hódító had­járatból, és ezek egyikének fia, Apis feleségül vette unokahúgát, Geminit, nagy bosszúságára a büszke árja családnak, akik ezt a házasságot messalliance-nak tekintették – a tiszta vér méltatlan keveredésének. Azonban valószínűleg a Manu intézte csendben így a dolgot, hogy tlavati keveredés is történjék. Gyermekeik Spica és Fides ikrek voltak, helyes kis párocs­ka. Hektor és Aurora egy másik házaspár volt ezek közül a kivándorolt családok közül, és le­ányuk Alcyone, Selenéhez ment férjül. Gyermekük Merkúr volt. Uránusz Andromédával kötött házas­ságot, és Mars és Vénusz születtek ide. Vulkán pedig mint Alcyone fia jelent meg.


Meg kell említeni, hogy ketten, akik je­lenleg Mesterek, Uránusz és Neptunusz a második generációban születtek, Mars és Vénusz, mindket­ten Mesterek jelenleg, ezeknek a családjában, a harmadik generációban születtek, Merkúr most Mester, szintén a harmadikban született, mint Selene gyermeke, és Vulkán, szintén Mester most, a harmadikban Alcyone gyermekeként. A negye­dik generációban pedig a Manu jelent meg, mint Mars és Merkúr fia.


Ebben az időben néhányan éltek barátaink közül a Híd Városában, közöttük Castor Rheával való házasságban. Ők úgy gondolkoztak, hogy a­zok, akik a völgybe mentek, nagyon botorul cse­lekedtek, mert a létező civilizáció nagyon meg­felelő volt, és nem volt semmi értelme annak, hogy kivándoroljanak, és egy új civilizációt al­kossanak, répát ültessenek egy soha nem hallott völgyben, ahelyett, hogy a város kultúrájában és rendjében éljenek. Azonkívül a völgylakók által követett új vallás is teljesen felesle­ges volt, lévén a régi sokkal jobb. Barátaink közül egy másik, aki Castort követi a korsza­kokon át, Lachesis tehetős kereskedő volt, fia Velleda elhamarkodott, ingerlékeny ember volt, udvariatlan a vevőkhöz, nagy bosszúságára ud­varias atyjának. Lechesis Amaltheát vette fe­leségül, aki azonban megszökött Calypsoval, olyan viselkedés volt ez, amit akkor igen illet­len dolognak tartottak. Mivel őt és szerelmét nem fogadták be a városba, a völgybe vándorol­tak, de itt sem találtak melegebb fogadtatás­ra.


Poseidonisból egy tolték herceg jött lá­togatóba a városba, akiben régi barátunkat Cruxot ismertük fel, kíséretében volt egy má­sik régi ismerősünk, Phocea.


Századokon át növekedtek és szaporodtak a völgy lakói, a gondos specializálódás tovább tartott, míg végül a Manu Kr. e. 40.000-ben e­lég számosnak és előkészültnek gondolta őket arra, hogy kiküldhesse a világba. Mars vezeté­se alatt küldte ki őket, akit Corona és Theo­doros támogattak, hogy visszafelé újból köves­sék az utat, amelyen oly sok ezer év előtt jöttek, hogy megpróbálják arizálni a hátrahagyott arabok leszármazottjait, mert az összes atlantiszi közül ezek voltak a leginkább az új jellegzetességeknek a birtokában. Ezek ez arabok még mindig ott voltak, ahová a Manu le­telepítette őket. Egy csomó félig civilizált törzs, akik elfoglalták az egész arab félszi­getet, és a szomáliai parton is alapítottak néhány települést. Egy erős és barátságos hatalom lé­tezett abban az időben a most Perzsiának és Mezopotámiának nevezett vidéken, és a Manunak, aki később csatlakozott az emigránsokhoz és hadait vezette, nem került nagy nehézségek­be, hogy megszerezze hadserege számára az át­vonulás iránti engedélyt, egy gondosan kije­lölt és biztosított úton végig. Feljegyzésre méltó, hogy ez a kivándorlás különbözik a ké­sőbbi évekétől. Abban a vándorlásban, amely India fennsíkjáról szállt alá, az egész törzs vándorlásnak indult az öreg emberektől a cse­csemőkig. Ez utóbbi esetben azonban az öre­geknek és a sok gyermekes családoknak azt ta­nácsolták, hogy maradjanak vissza, és a kiván­dorlás a harcosokra és azok feleségeire és a­ránylag kevés számú gyermekre korlátozódott. Sokan közülük nőtlen fiatal emberek voltak. A har­cosok száma 100.000 körül volt, az asszonyok és gyermekek kitettek még 100.000 főt.


A Manu két évvel a kivándorlás előtt hír­nököket küldött ki, hogy az arab törzseket előkészítsék jövetelére, amit azonban nem nagyon kedvezően fogadtak, így ő sem volt kedvező fogadtatásra elkészülve. Amikor átszel­te azt a sivatagot, amely akkor, mint most is, elválasztotta Arábiát a világ többi részétől, és az első települések látókörébe jutott, egy csapat felfegyverzett lovas jelent meg az arc­vonal előtt, és azonnal megtámadta az elővédeket. A támadást könnyen visszaverték, és né­hány foglyot ejtve igyekeztek megmagyarázni nekik, hogy küldetésük békés. A nyelv annyira megváltozott, hogy az érintkezés nagy nehéz­séget okozott, a Manu azonban módot talált arra, hogy bátorságot öntsön foglyaiba, és el­küldte őket, hogy eszközöljenek ki egy talál­kozást a főnökükkel. Némi nehézségek és né­hány üzenetváltás után megérkezett a főnök gyanakodva és engesztelhetetlenül, de hosszas tárgyalás és magyarázat után magatartása né­mileg megváltozott és úgy gondolta, hogy ezt a különös fajta betörést a saját céljaira használhatja ki. Halálos ellenségeskedésben élt egy szomszédos törzzsel, s míg gyengének érezte magát, hogy szembeszálljon a Manu se­regével, úgy gondolta, hogy ha meg tudja nyer­ni ezeket az idegeneket a maga számára, rövi­den végezhet ősi ellenségével. Így tehát mérsékelte magát, és beleegyezett abba, hogy az idegenek letelepedhetnek egy nagy elhagyott völgyben, amely országa határán terült el.


Ők hálával fogadták ezt az ajánlatot, és a völgy egész kinézését hamarosan megváltoz­tatták. Mivel előrehaladott civilizációval bíró nemzetből származtak, ismerték a kutak ásásának tudományát, és hamarosan az egész völ­gyet hatékonyan öntözték. Egy nagy folyam folyt le a középen. Egy éven belül az egész országrészük meg volt művelve, és meglehető­sen jó minőségű gabonát termeltek, három év alatt pedig teljesen megalapozták gazdaságos és önálló közösségüket.


A főnök azonban, aki fogadta őket annak­idején, a legkevésbé sem volt a dologgal meg­elégedve, féltékeny szemet vetett az általuk eszközölt berendezésekre. Úgy gondolta, hogy mivel ez a terület az ő országának egy része volt, az ő népének és nem holmi idege­neknek kell annak előnyeit learatni. Azután, amikor a Manut arra kérte, hogy csatlakozzon rabló hadjárataihoz, azt a választ kapta, hogy bár ő hálás vendéglátójának, és kész őt megvé­deni minden támadástól, de nem vesz részt sem­miféle békés népek ellen kiprovokált támadás­ban. A főnök mindezért igen bosszús lett, an­nál inkább, mert nem látta módját annak, hogy hogyan kényszerítse ki parancsait. Végül is békét kötött ősi ellenségével, és rávette őt, hogy csatlakozzon hozzá abban a törekvésében, hogy az újonnan jötteket kiirtsa.


Ez a terv azonban kudarcot vallott. A Manu legyőzte és megölte mindkét főnököt, és magát tette meg uralkodóul mindkét ország fe­lett. Alattvalóik, amikor a harcnak vége volt, filozófiai nyugalommal elfogadták az új uralkodót, és hamarosan tapasztalták, hogy sokkal kedvezőbb és boldogabb helyzetben vannak az új uralom alatt, bár kevesebbet harcolnak, és többet dolgoznak. Így a Manu biztosította a megtelepedését Arábiában, és erre azonnal kö­vetkezett az új alattvalók arizálása oly gyor­san, amint az csak lehetséges volt. Hébe-hóba más törzsek is megtámadták őt, de változatla­nul olyan súlyos veszteségekkel verte őket vis­sza, hogy azok jobbnak látták, hogy békét hagynak neki. Az évek múlásával birodalma ha­talmasan virágzott, és mindig erősebb lett, míg a többi törzset véres viaskodások gyengítet­ték és pusztították. Mindennek meg lett a ter­mészetes következménye. Lassanként, amint az alkalmak adódtak, egyik törzset a másik után olvasztotta magába, rendesen vérontás nélkül, és a többség beleegyezésével. Negyven évvel később bekövetkezett halála idején Arábia fel­ső fele a hatalma alatt állt, és véglegesen árjának lehetett tekinteni. Uralmát Arábia déli felére is kiterjeszthette volna, de egy vallási fanatikus megjelenése, aki azt hirdet­te a népnek, hogy ők kiválasztott fajta, meg­akadályozta ebben. Ez az ember, akivel később még találkozni fogunk, és ezért megkülönböztető nevet adunk neki, nevezzük őt Alastornak, fajtája figyelmét saját Manujuknak az ősrégi időkben adott azon törvényeire hívta fel, amely megtiltotta nekik az idegenekkel való összeházasodást. Nem szabad ennélfogva semmi áron sem keveredni ezekkel a pogányokkal, a­kik ki tudja honnan jöttek, az ő elbizakodott civilizációjukkal és gyűlöletes zsarnokságuk­kal, amely az embert még attól az elidegenít­hetetlen jogától is meg akarja fosztani, hogy szabadon meggyilkolhassa embertársait, amikor neki tetszik. Ez visszhangra talált az arab jellemnek abban a kiemelkedő vonásában, hogy a fensőbbséget nem tűri, és a déli törzsek, akik évszázadokon át civódtak egymással, most ténylegesen egyesültek és szembeszálltak rein­karnálódott vezérükkel. A saját nevében szálltak szembe vele, amennyiben eredeti ren­deletét a faji tisztaságot illetőleg megszeg­ték vele szemben.


Furcsa volt, hogy Vaivasvata Manut saját maga ellen használják fel, de Alastor valójá­ban anakronikus volt csupán, aki nem tudott elmozdulni a kerékvágásból. Amikor a Manunak elkülönült népre volt szüksége, akkor megtil­totta a kívül levőkkel való összeházasodást, amikor azonban régi követőinek a leszármazóit akarta arizálni, az összeházasodás lényeges lett. Alastor számára azonban – amint a faj­tájabeliek közül sok mások is – a fejlődés és alkalmazkodás eretnekség volt, és kihasználta követőinek fanatizmusát.


Amíg ez a hosszas viaskodás tartott, a Manunak egy aránylagosan békés időszakban megvolt az az öröme, hogy fogadhatta hatal­mas testvérének, a Mahagurunak – a leendő Buddhának – látogatását, aki eljött a máso­dik alfajhoz, mielőtt az megkezdte győzelmes életfutását, hogy megtanítsa neki az új val­lást, amit Egyiptomban tanított, mint az ős­régi hitnek itt uralkodó reformját.


Az egyiptomi nagy atlantiszi birodalom, amely ellentétben állt a Manuval, amikor né­pét a Kr. e. 75.025-ben bekövetkezett nagy katasztrófa elől elvezette, hogy leteleped­jen Arábiában, elpusztult abban a katakliz­mában, amelyben Egyiptom víz alá került. Ami­kor később a mocsarak lakhatóvá váltak, az országot egy időre egy negroid faj foglalta el, akiknek uralmát a hátrahagyott kőeszkö­zök és másmilyen foglalkozást jelző maradványok jelezték. Ezután következett a második atlantiszi birodalom, az isteni kirá­lyok nagy dinasztiájával, s azoknak a hősök­nek nagy részével, akiket a görögök később félistenekként tiszteltek, mint Herakles a tizenkét munkájával, akinek a tiszteletét a görögök is átvették. Ez az atlantiszi biro­dalom körülbelül Kr. e. 13.500-ig tartott, ami­kor az árják India déli részeiről eljöttek, és az árja faj gyökerének birodalmát alapoz­ták itt meg. Ez az atlantiszi birodalom ennél­fogva Kr. e. 40.000-ben, amikor a Manu ismét Arábiában tartózkodott, még uralmon volt, és a civilizáció igen magas fokát érte el. Hatalmas templomai voltak, mint a karnaki, igen hosszú és homályos folyosókkal, díszes szertartásokkal és kidolgozott vallá­sos tanítással.


Az egyiptomiak mélyen vallásos faj vol­tak, s a vallásukhoz tartozó történeteket oly intenzitással és valósággal élték át, amely­nek csak halvány visszfényét láthatjuk manap­ság a római és anglikán katolikusok között olyan napokon például, mint a nagypéntek. Pszichikusok voltak, és érezték a fizikai fe­letti befolyások játékát, amiért is nem kétel­kedtek a magasabb lények és világok létezésé­ben, vallásuk volt az igazi életük. Hatal­mas templomokat építettek, hogy a végtelenség és nagyság benyomását éreztessék, hogy tisz­teletet csepegtessenek bele az alacsonyabb néposztályok lelkületébe. Az élet minden színessége és ragyogása vallásukat vette kö­rül. A nép rendszerint fehér öltözéket viselt, de a vallásos körmenetek a ragyogó színek pompás áradata volt az arany és drágakövek csillogásában. Az Osiris halálának ünnepével összekapcsolt szertartások a valóság erejé­vel bírtak, a megölt Isten felett való gyász volt az, a nép zokogott és hangosan jajgatott, s az egész sokaságot magával ragadta a szen­vedélyes érzelem, és úgy kérték Osiris vissza­térését.


Ehhez a néphez jött annak idején a Mahaguru mint Tehuti vagy Thot, akit később a görögök Hermésznek neveztek. Azért jött, hogy a „Belső Világosság” nagy tételét tanítsa a templomok papjainak, Egyiptom erőteljes papi hierarchiájának, amelynek az élén a fáraó állt. A főtemplom belső udvarában taní­totta őket „a Világosságra, amely minden em­berben világít, aki a világra jön”, amely tant továbbadták korszakokon, és ez visszhangzik a negyedik evangélium kora egyiptomi színezetű szavaiban. Arra tanította őket, hogy a Vilá­gosság egyetemes, s hogy a Világosság, ami az Isten, minden ember szívében lakozik: „Én vagyok a Világosság”, és meghagyta nekik, hogy ismételjék, „a Világosság én vagyok”. A „Világosság – mondta – az igazi ember, bár az emberek lehet, hogy fel nem ismerik, bár megtagadják azt. Osiris a Világosság; Ő a Világosságtól jött, a Világosságban la­kozik, Ő a Világosság. A Világosság rejtve mindenütt jelen van, minden sziklában, min­den kődarabban. Ha az ember eggyé válik Osi­rissel, a Világossággal, akkor eggyé válik az egésszel, amelynek addig a része volt, s akkor képes meglátni mindenben a Világosságot, bár­mennyire is eltakart az, elnyomott vagy be­börtönzött. Minden egyéb nincsen, de a Világosság van. A Világosság az emberek élete. Minden emberhez közelebb van ez a Világosság, mint bármi más, benne lakozik szíve legbelse­jében, bár vannak a papoknak különböző köte­lességeik, amelyeket meg kell tenniük, és sok­féle mód van, amellyel segíthetnek az embere­ken. A Valóság minden ember számára közelebb van, mint a szertartások, mert csak befelé kell fordulnia és meglátja a Világosságot. Ez a célja minden szertartásnak, és a szertar­tásokat nem kell félredobni, mert nem azért jöttem, hogy leromboljam, hanem hogy betel­jesítsem a törvényt. Ha az ember felül tud emelkedni a szertartásokon, eljut Osirishez, eljut a Világossághoz, Amun-Rahoz, ahonnan minden ered, és ahová minden visszatér”.


S ezután: „Osiris a mennyekben van, de Osiris ott van minden ember szívében is. Ha a szívekben levő Osiris felismeri Osirist a mennyekben, akkor ez ember Istenné lesz, és Osiris, az egykor szétszakadt, ismét eggyé válik. De lásd! Osiris az isteni Szellem, Isis az Örök Anya, életet adtak Hórusznak, aki az Ember, aki mindkettőtől született, s mégis egy Osirissel. Hórusz elvegyült Osirissel és Isis, aki az Anyag volt, az Élet és Bölcse­sség Királynéja lesz általa. És Osiris, Isis és Hórusz mind a Világosságtól születtek”.


Hórusz születése kettős, Isistől szüle­tett, az Isten megszületett az emberiségbe, testet véve az örök Anyától, az Anyagtól, az Örök Szűztől. Osirisben született újból, fel­szabadítván anyját férjének az egész földön szétszórt töredékei után való keresése alól. Osirisban születik, midőn Osiris, aki a szí­vekben van, meglátja Osirist a mennyekben, és felismeri, hogy a kettő egy”.


Ezeket tanította, és a papok között a böl­csek örvendeztek ennek.


Az uralkodónak, a fáraónak ezt a jel­szót adta: „Keresd a Világosságot”, mivel azt mondta, hogy csak az a király képes he­lyesen uralkodni, aki meglátta a Világosságot mindenkinek szívében. S a népnek ezt a jel­szót adta: „Ti vagytok a Világosság. Világít­satok hát”. S ezt a jelszót vésette föl a nagy templom pylonjaira, felhaladva az egyik oszlopon és lefelé haladva a másikon. S ez volt felírva a házak ajtaja fölé, s a pylonokból, amelyekre ez volt felírva, kis modelleket készítettek értékes fémekből, égetett agyag­ból úgy, hogy a legszegényebb is vásárolha­tott kis kék agyag modelleket, barna erezet­tel és fényezve. Egy másik kedvelt jelszó volt: „Kövesd a Világosságot”, s ez később így változott meg: „Kövesd a Királyt”, ami azután nyugatra is elterjedt és az Asztalkör jelszava lett. S a nép megtanulta, hogy így beszéljen halottairól: „Átment a Világos­ságba”.


S Egyiptomnak örömteli civilizációja még örömteljesebbé lett, mert Ő lakozott közöt­tük, a megtestesült Világosság. A papok, a­kiket Ő tanított, továbbadták tanításait és titkos utasításait, amelyeket azután Miszté­riumaikba foglaltak bele, és az összes nemze­tből jöttek tanítványok, hogy megtanulják „az egyiptomiak bölcsességét”, és az egyiptomi iskolák híre messze földre elterjedt.


Ebben az időben Ő Arábiába ment, hogy tanítsa az itt letelepedett alfaj vezetőit. Mélységes örömmel telt el mindegyikük szíve, midőn a hatalmas Testvérek kezet szorítottak és egymás szemébe néztek, s számkivetettsé­gükben visszagondoltak messze otthonukra, a Híd Városára és a fehér Shamballára. Mert a Nagyok is elfáradhatnak néha, amikor a tudat­lan emberek kicsinyességei között élnek.


Így jött el a második alfajhoz a Legfőbb Tanító, és átnyújtotta nekik a Benső Világos­ságról szóló tanítást.


De térjünk vissza az Arábiában letelepe­dett nép növekedésének történetéhez. Alastor által a Manu ellen délen támasztott ellensé­geskedés következményeképpen az Arab félsziget két részre oszlott, és a Manu utódai sok gene­ráción keresztül megelégedtek azzal, hogy sa­ját királyságuk felett uralkodjanak anélkül, hogy annak határait kiterjeszteni igyekeztek volna. Néhány század elteltével egy becsvá­gyóbb uralkodó került a trónra, és felhasznál­va a délen keletkezett helyi egyenetlenségeket, hadseregével egészen az óceánig hatolt előre, és magát Arábia császárának kiálltatta ki. Új alattvalóinak megengedte, hogy megtartsák sa­ját vallásos eszméiket, s mivel az új kormány­zat sok tekintetben tökéletesebb volt a régi­nél, a hódítók nem találtak tartósabb ellenál­lásra.


A délieknek egy bizonyos fanatikus cso­portja azonban kötelességének tartotta, hogy tiltakozzék az ellen, amit ők a gonosz diada­lának tartottak, s egy egyszerű és tüzes ékes­szólású próféta vezetése alatt elhagyták le­győzött hazájukat, és a szemben lévő Szomáliai parton telepedtek le közösségben.


Itt a próféta és utódai kormányzása a­latt éltek néhány évszázadon át, számban i­gen megnövekedve, míg egy esemény következett be, amely komoly viszálykodást okozott. Felfe­dezték, hogy az uralkodó próféta, amíg a faj fanatikus tisztaságát hirdette, maga a föld­rész belsejéből származó néger nő iránt ér­zett vonzalmat. Amikor ez kiderült, nagy volt a felzúdulás, de e próféta feltalálta magát, és mint új kinyilatkoztatást, azt az eszmét tette közzé, hogy az összeházasodás ellen való szigorú tartózkodás csak azért volt szükséges, hogy az északi jövevényekkel való keveredést gátolja, de egyáltalán nem vonatkozik a nége­rekre, akiket ténylegesen inkább mint rabszol­gákat, mint javakat, vagy vagyontárgyakat te­kintettek, mintsem feleségeket. Ez a merész kinyilatkoztatás két részre osztotta a közös­séget, a többség elfogadta, először habozva, azután lelkesedéssel, s fekete „rabszolgákat” mohón vásároltak. Egy elég tekintélyes kisebbség azonban lázadozott e kinyilatkoztatás el­len, s ezt csupán esetlen csalafintaságnak tar­totta, ami arra jó, hogy egy kicsapongó papot fedezzen. Amint pedig leszavazták őket, irtó­zattal fordultak el, s kijelentették, hogy nem lakhatnak többé eretnekek között, akik minden elvet megtagadnak. Egy buzgó prédikátor, aki mindig a vezetői rangra törekedett, állt az élükre, nagy karavánt alakított, és erényes megbotránkozással kivándorolt. Az ádeni öböl partjain vándoroltak körül, fel egészen a Vö­rös tenger partjáig, míg végül megtalálták az utat az egyiptomi területre. Különös történe­tük megragadta e korszak fáraójának képzele­tét, és felajánlotta birodalmának egy kívül eső kerületét, ha ott le akarnak telepedni. Az ajánlatot elfogadták, s itt századokon át elég békésen éltek, virágzásnak indulva a jóakara­tú egyiptomi uralom alatt, és semmiképpen sem ke­veredtek el velük.


Egy időben valamelyik fáraó adókat ve­tett ki rájuk, és közmunkát kívánt tőlük, ame­lyet kiváltságaik megsértésének tekintettek. Ezért ismét kivándorolt az egész népség, s most Palesztinában telepedtek le, ahol mint zsi­dókat ismerjük őket, akik még most is meg vannak győződve, jobban mint valaha, arról, hogy ők a kiválasztott nép.


A Szomáliai földön hátramaradt többségnek azonban szintén megvoltak a maga kalandjai. A rabszolga-kereskedés következtében ismerteb­bek lettek a földrész belsejében lakó törzsek előtt, akiket eddig szigorúan kizártak soraik közül, s ezek a vad törzsek ráeszméltek arra, hogy a félig civilizáltak kirablása által va­gyonra tehetnek szert. A törzsek számos támadást indítottak a telep ellen, ami annyira kifárasztotta annak tagjait, hogy évekig tar­tó harcok után, amelyben ezrek vesztették éle­tüket, s miután tartományuk is minden évti­zedben jobban és jobban kisebbedett, elhatá­rozták, hogy elhagyják otthonukat, és ismét visszavándorolnak az öblön át atyáik földjé­re. Barátságosan fogadták őket, és hamar beol­vadtak a népességbe. Az „igazi arabok”-nak nevezték magukat, bár kevésbé volt ehhez jo­guk, mint bárki másnak, s még ma is megvan az a hagyomány, hogy az igazi arabok Ádenben szálltak partra, és lassanként szivárogtak é­szak felé, s még ma is fel lehet ismerni a földrész déli felének hamita arabjai között a sok ezer év előtti néger vérkeveredés fél­reismerhetetlen nyomait. Még ma is hallhatjuk azt a legendát, hogy az északi mostiri arab hosszú idő előtt Ázsiába ment messze Perzsián túl, s azután visszatért, sok jelét hozván ma­gával az idegen országban való időzésének.


A második alfaj sok ezer éven át növeke­dett, szaporodott és virágzott, s uralmát majd egész Afrikára kiterjesztette, kivéve azt a részt, amely az egyiptomiak kezében volt. Egy­szer sokkal később Egyiptomot is meghódítot­ták, s rövid ideig mint Hyksos királyok uralkodtak, de győzelmes napjaik azok voltak, amikor a nagy algíri sziget felett uralkodtak, s útjukat a keleti part mentén vették egészen a Jóreménység fokáig, s oly királyságot ala­pítottak, amely a Matabi földet, Transvaalt és a Lorenzo Marques kerületet is magába foglal­ta.


Az úttörők csapata, Arábiában való né­hány testöltés után részt vett ennek a Dél-Af­rikai birodalomnak a felépítésében is, s itt látjuk Marst, mint uralkodót s hűséges Herak­lesét, mint egy alatta levő tartomány kor­mányzóját. Sirius is testet öltött Mashonában, ahol Alcyonet vette feleségül, és néger szolgái között megtaláljuk a sok életen át hűséges szolgálóleányt, Boreast. Matabe-földön a kör­nyezet igen szép volt, a völgyek tele gyönyörű fákkal és antilop nyájakkal. Nagy városok épültek fel a kedvelt masszív típusban, hatalmas templomok, és a fokozatosan kiépült civilizáció egyáltalában nem volt méltatlan. A két nép, a bennszülött afrikai és a hódító arab között elterülő szakadék túlságosan széles volt ah­hoz, hogy áthidalható legyen, és az afrikaiak megmaradtak munkásoknak és házi cselédeknek, és végképpen el voltak nyomva.


Az arabok Afrika partjain is alkottak településeket, de itt összeütközésbe kerül­tek Poszeidonisz lakóival, és végül is vissza­verték őket. Madagaszkárba is betörtek, éspe­dig a déli császárság próbálta elfoglalni azt, azonban csak néhány települést sikerült elérni bizonyos ideig a partvidék különböző pontjain.


Amikor a nagy Sumér-Akkád Birodalom, amely Perzsiát, Mezopotámiát és Turkesztánt foglalta magában, végülis apró és torzsalkodó álla­mokra oszlott, egy arab uralkodónak az a me­rész eszméje támadt, hogy saját vezetése a­latt ismét egyesíti őket. Meg is támadta sere­geivel, s húszévi fáradhatatlan küzdelem u­tán meghódította Mezopotámia síkságait is, majdnem egész Perzsiát egészen a khorasaui nagy sós tóig, ahol most a sivatag terül el. Nem tudta meghódítani Kurdisztánt, s nem tud­ta leigázni a hegylakó törzseket sem, akik támadásaikkal zavarták hadseregeit útjukon. Azután meghalt, és fia bölcsen inkább konszo­lidálni igyekezett birodalmát, mint kiterjesz­teni. Jól össze is tartotta századokon át, és sokkal tovább is fennmaradhatott volna, de magában Arábiában zavarok keletkeztek, és Perzsia kormányzója, az arab király unoka­testvére, felhasználta az alkalmat, és függet­lennek kiáltotta ki magát. Az általa így a­lapított dinasztia 200 évig állt fenn, de folytonos háborúskodás közepette. Azután ismét a felfordulás és a kis törzsekre való szakadás korszaka következett, és a Közép-Á­zsiai vad nomádok állandó betörései, akik e vidék történetében oly kiemelkedő szerepet játszanak. Egy arab királyt megkísértettek azok a hírek, amelyek India mesés gazdagsá­gáról hozzá eljutottak, s hajóhadat küldött a tengeren át, hogy megtámadja azt. Vállal­kozása kudarcot vallott, mert hajóhadát meg­semmisítették, embereit megölték vagy foglyul ejtették.


A perzsiai és káldeai arab uralom végleges összeomlása után az anarchia és vérengzés évszázadai következtek, és a tartományok majd­nem elnéptelenedtek, így a Manu végül elhatározta, hogy a megmentésükre siet, és elküldi harmadik alfa­ját, amely a nagy Iráni-perzsa birodalmat ala­pozta meg.





XVII. Fejezet


A HARMADIK, AZ IRÁNI (PERZSA) ALFAJ

Ismét visszatérünk a Híd városába, amely még hatalmas, bár ragyogása hanyatlóban van, mivel már közeledünk a Kr. e. 30.000 évhez. Tízezer éves időköz telt el a második alfaj elküldése után, míg a Manu kiküldte a harma­dikat. Erre a munkára kiszemelt embereket századokon át gondosan készítették elő, ha­sonlóan a többiekhez. A Manu elkülönítette őket a hegyvidék völgyeinek egyikében, és ad­dig fejlesztette őket, amíg egészen elkülö­nült típust nem alkottak. Az Atlantiszban történt eredeti kiválasztásba a hatodik at­lantiszi alfaj legjobbjaiból egy kis részt be­lefoglalt, s most azokat a családokat használ­ta fel, amelyek ezt az akkád vért a legjob­ban megőrizték, s az úttörők csoportját ezek­be a testekbe küldte inkarnálódni. Egyet vagy kettőt közülük messzebb küldött el, hogy vis­szahozzon egy kevés akkád vért messze nyu­gati otthonából. Így megfigyeltük Heraklest, egy erős, csinos fiatalembert, amint szülő­otthonából, Mezopotámiából egy karavánnal a Híd városába érkezett. Hosszúfejű, tiszta vé­rű akkád volt. Csupán kalandvágyából vezé­reltetve csatlakozott a karavánhoz azon if­júi kívánságtól, hogy világot lásson, s bizo­nyára a leghalványabb eszméje sem volt arról, hogy őt küldték, hogy Mezopotámiában szüles­sen, és hogy azért kellett visszamennie Közép-­Ázsiába, hogy régi barátaihoz csatlakozzon megszokott úttörő munkájukban. Végtelenül von­zotta őt az ősrégi rendezett civilizáció szép­sége és ragyogása, ahová megérkezett és azon­nal horgonyt is vetett itt, beleszeretvén Orionba, Sirius leányába.


Ezt az esetet Sirius és felesége Mizár nem jó szemmel nézték, mert Sirius a fiata­labbik fia volt Vaivasvata Manunak és Mer­kúrnak, és nem tetszett neki, hogy a fiatal akkádot családja körébe vezették. De egy intés a Manu részéről elég volt ahhoz, hogy engedékenységre bírja őt, mert mindig tekin­télytisztelő volt, és a Manu atyja és királya is volt egyúttal. A Manu által hozott tör­vény szerint szükséges volt, hogy Heraklest egy árja család fogadja örökbe, és így tehát Osiris családjába fogadták be, aki Siriusnak idősebb testvére volt.


A Manu már nagyon öreg volt ekkor, és mivel Siriust nem kívánták utódjának, csa­ládjával együtt továbbították abba a völgy­be, amely a harmadik alfaj felépítésére volt kiválasztva. Családja és veje Herakles és ennek gyermeke is vele mentek. Pallas, a ké­sőbbi történelem Platónja ott volt, mint pap, és Helios mint papnő egy magas, parancsoló alak, méltóságteljes taglejtésekkel.


E völgynek népessége amikor megsokasodott, inkább állattenyésztő, mint földművelő volt, terjedelmes birkanyájakat és marha­csordákat és nagyszámban lovakat is tartot­tak.


A Manu, aki erre az alkalomra nagyban átalakította megjelenését, ebbe az alfajba az ötödik generációba jött először, és megenged­te, hogy a nép körülbelül kétezer évig sza­porodjék, míg végül képes volt 300.000 har­cost kiállítani, akik készek voltak magukat viszontagságos és fáradhatatlan menetelések­nek alávetni. Akkor aztán testet-öltésbe küld­te Marsot, Coronát, Theodorost, Vulkánt és Vajrát, a hadseregének kapitányait, és maga vezette tova őket. Ezúttal nem volt rendes népvándorlás, csupán egy menetelő hadsereg. Az asszonyokat és gyermekeket hátrahagyták a völgyben, ahol Neptunusz, Mars felesége és Osiris, Corona felesége, erős és nemes matró­nák vették kezükbe az ügyek vezetését, és helyesen kormányozták a közösséget.


Fiatal, nőtlen emberekből álló gárda teljesített szolgálatot, mint kíséret a ve­zérek mellett, készen arra, hogy üzeneteket vigyen minden irányban. Igaz büszkék voltak magukra, és nagyon vidámak voltak, lelkesed­tek az eszme iránt, hogy a Manu vezetése alatt fognak igazi jó harcba menni.


Nem volt valami ünnepi menetelés, mert az utazás nehéz vidékeken keresztül tartott, néhány hágó a Tiensan hegylánc végén ke­resztül, ahol a Kashgar kerületbe kanyaro­dik, 3000 méter magasan feküdt; az út egy részét egy folyó mentén, amely hegyszorosokon és völgyeken keresztül folyt, tették meg. A Manu nagyszerű 300.000 harcos­ból álló seregével elözönlötte Kashgart, kön­nyen legyőzvén azokat a nomád hordákat, ame­lyek meg merték őt támadni, amint áthatolt a sivatagon. Ezek a törzsek körülzsongták a sereg széleit, és sok csatározás folyt itt le, de egyáltalában nem voltak említésre méltó harcok. A fegyverek, amelyeket használ­tak, hosszú és rövid lándzsák és dárdák, rö­vid erős kardok, parittyák és íjjak voltak. A lovasok lándzsákat és kardokat használtak, és hátukra csatolt kerek pajzsokat viseltek, a gyalogosok dárdákat hordtak, azután voltak nyilasok és parittyások is, az előbbiek kö­zepén, az utóbbiak a széleken meneteltek.


Néha, amikor egy faluhoz közeledtek, a lakosok – akik rettegtek és gyűlölték a há­borút kedvelő hegyi törzseket – elébük men­tek, és üdvözölték őket, marhát és egyéb élel­miszereket hozva. Kimerítve a fosztogatások által, gyakran megtámadva, kirabolva és le­gyilkolva, a síkságok népe szívesen látott volna egy hatalmat, amely rendet teremt és tart is.


Perzsiát nem sok nehézséggel két év alatt leigázták, azután Mezopotámiát hódí­tották meg. A Manu katonai őrsöket hagyott, megfelelő távolságokban, felosztván főnökei között az országot. Erődöket építettek, elő­ször földből, később kövekből, míg egész Perzsiát behálózták, hogy megóvják a hegyek felől jövő támadásoktól. Nem igyekeztek meg­hódítani a háborúskodó törzseket, de gyakor­latilag be voltak zárva erősségeikbe, és nem engedték meg nekik, hogy a síkságok békés lakóit kirabolják.


A gárda, most már szakálas, kipróbált harcosok, mindenhová követte főnökeit, és az ország meg volt hódítva lefelé egészen a déli síkságig, felfelé az északon elterülő Kurd hegyekig. Néhány évig még voltak alkal­mi csatározások, és mindaddig, amíg az ország nem volt egészen békés és rendezett, a Manu nem hívta az asszonyok és gyermekek hatalmas karavánját, amelyet a harmadik alfaj völgyé­ben hátrahagyott.


A karaván megérkezése nagy örömünnep volt, és a házasságok napirenden voltak. He­rakles és Alcyone ugyanazon fiatal nőbe, Fi­desbe, egy csinos, határozott orrú leányba szerettek bele. Ő Alcyonét részesítette előnyben, és a vigasztalhatatlan Herakles elhatározta, hogy öngyilkos lesz, nem lévén az életnek értelme számára. Atyja, Mars rájött a dologra, összeszidta őt, és elküldte egy felkelő főnök elleni büntető expedícióval. Herakles ily körülmények között kigyógyult bánatából, le­győzte ellenfelét, és visszatérvén feleségül vette Psychet, Mars egyik unokahúgát, aki örökbefogadott volt, miután atyját a harcban megölték.


A következő ötven évben a Manu saját közvetlen vezetése alatt tartotta ezt az új birodalmat, számtalanszor meglátogatta azt, és családja tagjait nevezte ki kormányzóknak. Kevéssel halála előtt saját trónjáról Közép-Ázsiában unokája, Mars javára lemondott, Mars legközelebbi testvérét, Coronát nevezte ki Perzsia független királyának, alatta The­odorosszal, mint Mezopotámia kormányzójával. Ez időtől kezdve a harmadik alfaj gyorsan növe­kedett erejében. Néhány század elteltével egész Nyugat-Ázsiát uralta a Földközi tenger­től a Pamíri fennsíkig és a Perzsa öböltől az Aral tóig. Bizonyos változásokkal ez a bi­rodalom egészen Kr. e. 2000-ig tartott.


Ez alatt a 28.000 éves hosszú idő alatt egy esemény emelkedik ki, mint igen nagy fon­tosságú, és pedig a Mahaguru, mint az első Zarathustra eljövetele, a Tűz vallásának megalapítása Kr. e. 29.700-ban.


Az ország szépen megszilárdult a Coro­nát követő királyok alatt, akiknek sorában Mars, ez idő uralkodója – természetesen új testben – volt a tizedik. A katonai uralom elmúlt, bár alkalmi betörések emlékeztet­ték a lakosságot zavargó szomszédjaira az e­rődöv túlsó oldalán, ami most jól megépített és erős volt. Főként földművelő ország volt, bár terjedelmes nyájakat és csordákat tar­tottak, és különösen ezek csábították betörés­re a hegylakókat.


Mars második fia Merkúr volt, és az ő testét választották ki a Legfőbb Tanító eszközéül. Surya volt a főpap, a hierophant abban az időben az államvallás feje. A val­lás természet- és csillagimádat keveréke volt, s a főpap nagy tekintélynek örvendett, fő­ként hivatalánál fogva, de részben azért is, mert királyi vérből való volt. Azt, hogy Mer­kúrt választották ki arra, hogy átengedje testét a Mahagurunak, atyával közölték, s ugyanúgy a főpappal is, és gyermekkora óta gondosan gyakorolták e dicső cél érdekében. Surya viselt gondot e nevelésére, és az atyja tőle telhetőleg együttműködött vele.


Elkövetkezett a nap, amikor a Mahaguru első nyilvános megjelenésének meg kellett történnie. Ő a Shamballából jött finomabb testében, és birtokába vette Merkúr testét. Nagy körmenet indult a királyi palotától a város fő templomához. Jobb oldalon haladt a körmenetben a király arany mennyezet alatt, a főpap drágakövekkel kirakott mennyezete a baloldalon csillogott, s közöttük vittek váll­magasságban, hogy mindenki láthatta egy a­rany széket, amelyben ült a király jól ismert másodszülött fia. De mi volt az, ami a meg­lepetés és csodálkozás moraját előidézte, a­mint a menet elhaladt? Vajon valóban a her­ceg volt az, akit gyermekkora óta mindnyájan jól ismertek? Miért vitték őt magasan a me­net középpontjában, míg a király és a főpap alázatosan mellette haladtak? Mi volt az az új méltóságteljesség, az az eddig ismeret­len fenség, az a tekintet, oly átható és mé­gis oly szelíd, amely a sokaságon végigsöpört? Nem ilyen volt a viselkedése, nem így tekin­tett rájuk a herceg, aki közöttük nőtt fel.


A körmenet tovább hömpölygött és bevo­nult a templom tágas udvarába, amely tömve volt az ünnepnapok tarka öltözetét viselő néppel. Ilyenkor mindenki az uralkodó bolygó­ja színére festett köpenyt hordott. A templom nagy ajtaja előtt elterülő teraszhoz vezető lépcsők oldalain sorakoztak a papok hosszú, fehér köntösükben és szivárványszínű selyem felső köpenyben. A terasz közepén egy oltár emelkedett, amelyen fa, illatos gyanta és tömjén volt felhalmozva, de füst nem emelkedett, mert a máglya a nép meglepetésére nem volt meggyújtva.


A körmenet a lépcsők lábaihoz ért, s itt mind megálltak, kivéve a három alakot kö­zépen, ezek felmentek a lépcsőn, a király és a főpap az oltár jobb és baloldalán helyez­kedtek el, és a herceg, aki a Mahaguru volt, mögöttük középen.


Ezután a főpap, Surya szólt a papokhoz és a néphez, megmondván nekik, hogy az, aki ott áll az oltár mögött, többé nem herceg, a­kit ismernek, hanem hírnöke a Legmagasabbnak és a Tűz Fiainak, akik messze keleten laknak, ahonnan atyáik jöttek egykoron, hogy az Ő szózatukat tolmácsolja, amit tisztelettel és engedelmességgel fogadjanak, s hallgassák meg, amit a nagy Hírnök az Ő nevükben mondani fog. Azután, mint a vallás feje, tiszteletteljesen üdvözölte Őt.


Azután a hallatva figyelő tömeg felett megcsendült a Mahaguru ezüstös hangja, s min­denki azt gondolta, hogy neki beszél egyedül. Azt mondta nekik, hogy a Tűz Fiaitól, a Láng Uraitól jött hozzájuk, akik a Fehér Sziget Szent Városában, a messze Shamballában laknak. Kinyilatkoztatást hozott Tőlük, egy jelképet, amit mindig eszükben kell tartaniuk. Megmondta nekik, hogyan van az, hogy a tűz a legtisztább elem és minden dolog megtisztítója, s hogy ezért a legszentebb jelképének kell lennie ezentúl számukra. Hogy a Tűz az egek­ben levő Napban van megtestesítve, és bár rejtve, ott ég az emberek szívében. Az a melegség, az a világosság, az egészség, az erő, és benne és általa él és mozog minden. Sokat be­szélt még nekik ennek mély jelentőségéről, és hogy hogyan láthatják minden dologban a tűz rejtett jelenlétét.


Azután felemelte jobb kezét, és íme: ott ragyogott a kezében egy pálca, amely mintha villámokból lett volna összefonva, és mégis villanásait minden irányban kilövellte, s ezzel a pálcával a keleti égboltra mutatott, s pár szót kiáltott ismeretlen nyelven. Az égbolt lángtengerré változott, tűzeső zuhogott az ol­tárra, és egy csillag ragyogott feje felett, s mintegy fürdeni látszott annak fényében. A nép és a papok arcra borultak, és Surya és a király hódolttal hajoltak meg lábainál, míg illatos füstfelhők szálltak fel az oltárról, s hármukat pár pillanatra eltakarták szem elől.


Ezután kezeit áldásra emelve, a Mahaguru leszállt a lépcsőkön, és a királlyal és a fő­pappal visszatért a körmenetben a királyi palotába, ahonnan jöttek. A nép nagyon csodál­kozott és örvendezett, mert őseik Istenei megemlékeztek róluk, és a béke szavát küldték nekik. Hazavitték a virágokat, amik az égből záporoztat alá, amikor a lángok elhalványod­tak, és gondosan eltették ládáikba, mint becses örökséget utódaik számára.


A Mahaguru jelentékeny ideig maradt a vá­rosban, minden nap a templomba ment, és tanítot­ta a papokat. Megtanította nekik, hogy a Tűz és a Víz minden egyéb megtisztítója, és so­ha sem szabad beszennyezni, s hogy még a vizet is a tűz tisztítja meg, s hogy minden tűz a nap tüze, hogy benne van minden dologban, és a tűz által megnyilvánulhat. Hogy a tűzből és a vízből származik minden, mivel a tűz és a víz a hét Szellem, vagyis a Tűz az élet, és a Víz a forma.20


A Mahagurut Mesterek és más kevésbé haladottak dicső gyülekezete vette körül. Ezeknek hagyta meg, hogy tovább vigyék taní­tásait, ha eltávozik.


Távozása éppoly drámai volt, mint első prédikációja.


A nép egybegyűlt, hogy beszédét hallgas­sa, amit időközönként szokott mondani, s nem is gondoltak arra, hogy utoljára történt az most. Ott állt a nagy emelvényen, mint min­dig, s ahol most nem állt oltár. A tudás el­nyeréséről és a szeretet gyakorlásáról beszélt, erősen meghagyva nekik mindezt, s megparancsol­ta, hogy Suryát kövessék, és neki engedelmes­kedjenek, akit maga helyett hagy hátra, mint tanítót. Azután megmondta, hogy most elmegy, megáldotta őket, felemelte kezeit a keleti égbolt felé, és hangosan kiáltott. Egyszerre az égből egy örvénylő lángfelhő szállt alá, beburkolta Őt, amint ott állt, s azután még mindig örvényelve a magasba lövellt, keletre repült, és Ő nem volt ott többé.


A nép akkor arcra borult, s hangosan ki­áltotta, hogy Ő Isten volt. Ujjongtak, hogy közöttük élt, csak a király volt szomorú, és napokon át gyászolta távozását. S Merkúr, aki finomabb testében mindig közelében tartózko­dott szolgálatára, vele tért vissza a Nagyok­hoz, és egy ideig békében pihent ott.


Eltávozása után a csillagimádat nem tűnt el azonnal, mert a nép tanításait újításnak, de nem a régi vallás helyettesítésének tekin­tette, s még mindig imádta a Holdat és a Vé­nuszt és a csillagképeket és egyéb bolygókat, de a tüzet szentnek tartották, mint a napnak tükörképét, jelképét és lényegét, és az új vallás a régit nem helyettesítette, de inkább magába foglalta. A tűz vallása fokozatosan erősebbé és erősebbé vált, a csillagimádat Perzsiából Mezopotámiába szorult vissza, ahol megmaradt uralkodó vallásnak és tudományos alakot vett fel. Az asztrológia itt érte el zenitjét, és az emberek ügyeit, úgy a magán, mint a közügyeket tudományosan irányította. Papjaiknak okkult tudásuk volt, és a mágusok bölcsessége híres lett szerte keleten. Perzsi­ában a tűz vallása diadalmaskodott, és későb­bi próféták vitték tovább a nagy Zarathustra művét, és kiépítették a zoroasztriánus vallást és irodalmat, ami egészen napjainkig fenn maradt.


A harmadik alfaj körülbelül egy millió főt számlált, amikor letelepedett Perzsiában és Mezopotámiában, s a kedvező körülmények között gyorsan szaporodott új otthonában. Ma­gába olvasztotta a gyér népességet, amely az országot lakta, amikor azt elfoglalták.


A Perzsa birodalom 28.000 éve alatt ter­mészetesen sok emelkedés és hanyatlás történt. Az idő legnagyobb részében Perzsia és Mezopotámia külön uralkodók alatt voltak, akik közül hol az egyik, hol a másik volt a névszerinti császár, néha a két ország, apró államokra szakadt, egy központi királynak tartozván bizonyos feudális hűséggel. Egész történetük alatt újból és újból nehézségeik voltak egyrészt a nomád mongolokkal, másrészt Kurdisztán és Hindu-Kush hegylakóival. Néha egy időre visszavonultak a törzsek elől, néha előbbre vitték a civilizáció határát, és viss­zaszorították a vadakat. Volt korszak, ami­kor Kis-Ázsia legnagyobb részén uralkodtak, és időleges településeket szerveztek a Föld­közi-tengert szegélyző országokban. Egy idő­ben Ciprust, Rodoszt és Krétát is uralmuk a­latt tartották, de általában a világnak ezen a részén az atlantiszi hatalom még oly erős volt, hogy elkerülték a velük való viszályt. Királyságuk ezen nyugati határán erős szkíta és hettita szövetségek vitássá tették birtokaikat történetük különböző időpont­jaiban, egyszer legalábbis meghódították Szíriát, de haszontalan szerzeménynek tartot­ták, és hamar felhagytak vele. Két ízben vi­szályba keveredtek Egyiptommal, de ellene csak keveset tehettek. E hosszú időszak legnagyobb részén át magas fokon tartották a civilizációt, és nagyszerű építészetük számos relikviá­ja fekszik eltemetve a sivatag homokjában. Különböző dinasztiák támadtak közöttük, és több különböző nyelv uralkodott tarka törté­nelmük folyamán. Indiával elkerülték az el­lenségeskedéseket, vad terület választotta el őket egymástól, egyfajta senki földje. Arábia is keveset zavarta őket, mert itt is­mét egy hasznos sivatag terült el közöttük. Kereskedők, iparosok voltak, inkább letele­pedett nép, mint a második alfaj, és határozottabb vallásos eszmékkel. A jelenlegi parszik legjobb fajtái fogalmat adnak megjelenésük­re. Perzsia jelenlegi lakosaiban még sok van az ő vérükből, bár nagyban keveredtek az arab hódítókkal. A kurdok, az afgánok és a beludzsik is nagyrészt ezekből származnak, bár különböző keveredésekkel.





XVIII. Fejezet


A NEGYEDIK, VAGY KELTA ALFAJ21



Ebben az időben a nagy közép-ázsiai faj már igen messze haladt a hanyatlás útján, a Manu azonban gondoskodott róla, hogy két ágban megóvja a méltóságot, erőt és az eredeti életképességet, és ezeket az ágakat különlege­sen és sokat gyakorolta. Ezek voltak a negye­dik és ötödik alfajok magvai. Itt némileg más­ként rendezte a dolgokat, mint az előző külön­választásoknál. A gyökérfaj típusát, azokat a pontokat, ahol eltér az atlantiszitól, most pontosan megállapította, s így képes volt arra, hogy figyelmét egy másfajta specializációnak szentelje.


Azokat, akiknek a negyedik alfajt kellett megalkotni, szokás szerint félrevonták, egy nagy völgybe a hegyek között, nem messze a fő­várostól. A Manu kiválogatott egy csomó embert a leginkább kifinomultak közül, akik a Város­ban találhatók voltak, az új faj csírájaként. A telepen azután osztályokra osztódások kelet­keztek, mert a Manu arra törekedett, hogy bi­zonyos új jellemvonásokat fejlesszen ki, hogy felébressze a képzelőerőt és művészi érzékeny­séget, bátorítsa a költészetet, szónoklást, festészetet és zenét. Azok pedig, akik erre alkalmasak voltak, nem végezhettek földműves és más nehéz testi munkát. Mindenkit, aki az iskolában bármilyen művészi tehetséget mutatott, különleges kiművelésre elkülönítették. Így például megfigyelték Neptunt szavalás közben, és külön figyelmet szenteltek annak, hogy kifejleszthesse a művészi képességet, amit szavalása elárult. Ő rendkívül csinos volt. A testi szépség ennek az alfajnak hang­súlyozott jellemvonása volt, főként a művész­osztályban. Az embereket abban is gyakorol­ták, hogy lelkesedjenek és vezetőik iránt o­daadók legyenek. Sok száz éven át kínlódtak azzal, hogy ezeket a jellemvonásokat kifej­lesszék, s a munka oly hatásos volt, hogy ez maradt a kelták különleges jellege. A völgyet gyakorlatilag úgy igazgatták, mint különálló államot. A már említett művészeteknek túl­súlyt biztosítottak, s a művészeteknek vala­mennyi fajtáját különféle módokon támogatták. Az alfaj ezen kezelés folytán idő múltával némileg gőgössé vált, és úgy tekintett le a birodalom többi részére, mintha az lenne, amit mi ma korlátolt embernek neveznénk. A valóságban hiúságuk nagyban igazolt volt, mert rendkívül tetszetős nép volt, kiművelt és kifinomodott ízléssel és sok művészi te­hetséggel.


A világba küldetésük idejét kb. Kr. e. 20.000-re tették, és azt az utasítást kapták, hogy vonuljanak végig a Perzsa birodalom északi határán, és szerezzenek maguknak ott­hont azon a hegyvidéken, amit ma Kaukázusnak nevezünk. Azt ebben az időben egy csomó rab­ló néptörzs tartotta megszállva, és állandóan kellemetlenkedtek Perzsiának. Ezt felhasznál­va a Manu úgy állapodott meg a perzsa ural­kodóval, hogy nemcsak átengedi és ellátja é­lelemmel ezt a hatalmas sereget, de még egy erős hadat is küld velük, hogy segítse őket a hegylakók leigázásában. Ez a feladat még ilyen segítség mellett sem bizonyult könnyű­nek. Az újonnan jöttek hamarosan kiharcolták az élethez szükséges helyet, és könnyen lever­ték a törzseket, ha rá lehetett őket venni a nyílt ütközet kockázatára. Ha azonban gerillaharcokra került a sor, akkor korántsem voltak oly eredményesek, és sok év múlt el, amíg magukat a támadásoktól valóban bebiztosítottnak te­kinthették. Először valahol az Erivan körzeté­ben telepedtek le, a Sevanga tó partján, de a­mint a századok múltak, és nagymértékben elsza­porodtak, fokozatosan kiirtották a törzseket, vagy pedig leigázták őket, míg csak az egész Grúzia és Mingrelin a kezükbe került. Kétezer év alatt meghódították Örményországot és Kurdisztánt is, később pedig uralmukat kiterjesztették Phrygiára úgy, hogy majdnem az egész Kis-Ázsia a Kaukázussal együtt övék volt. Hegyi otthonuk­ban nagyszerűen virágzottak, és hatalmas nemzet­té lettek.


Inkább a törzsek szövetségét alkották meg, mint valódi birodalmat, mert országuk annyira szét volt tagolva völgyekbe, hogy a szabad közlekedés lehetetlen volt. Még amikor már a Földközi tenger partvidékét is gyarmato­sítani kezdték, akkor is a Kaukázusra tekin­tettek vissza, mint otthonukra, s ez valóban má­sodik központ volt, ahonnan az alfaj dicsősé­ges sorsa elé kirajzott. Kr. e. 10.000-ben kezd­ték meg nyugatra vonulásukat, de nem úgy, mint nemzet, hanem törzsekként. Ezért viszonylag kicsiny hullámok voltak, amelyekkel Európába jutottak, aminek meghódítására rendeltettek. Még a törzsek sem mentek el teljes egészükben, hanem egy részüket hátrahagyták a maguk völgyei­ben, hogy folytassák tovább a művelődés munká­ját. Ezek összeházasodtak más fajokkal, és le­származottaik – némi szemita keveredéssel ere­ikben – a mai grúzok. A törzs csak azok­ban az esetekben hagyta el régi otthonát egész­ben, ha olyan országban szándékoztak leteleped­ni, ami már alfajuk kezében volt.


Az első csoport, amely Kis-Ázsiából Euró­pába ment, a régi görögök voltak, nem a mi

ókori” görögjeink, hanem azok távoli előd­jei, akiket néha pelaegoknak neveznek. Emlé­kezhetünk, hogy Platón „Timaeus”-ában és „Kritias”'-ában említést tesz egyiptomi papok­ról, akik egy későbbi göröggel beszéltek arról a pompás fajról, ami az ő népét megelőz­te ugyanazon a földön. Beszélnek arról, hogyan verték vissza ezek egy hatalmas nyugati nem­zet invázióját, azét a hódító nemzetét, amely megelőzőleg mindent leigázott, amíg csak szét nem forgácsolódott ezeknek a görögöknek hősi értékein. Ezekkel összehasonlítva azt mondják, a modern görögök – a mi történelmünk görögjei, akiket oly nagyoknak látunk – csak törpék. Ezektől származtak a trójaiak, akik a modern görögökkel harcoltak, és Agadé váro­sát Kis-Ázsiában az ő leszármazottaik népesí­tették be.


Ezek azután hosszú ideig hatalmukban tar­tották Kis-Ázsia tengerpartjait, Ciprus és Kré­ta szigeteket, és a világ e részének egész kereskedelmét az ő hajóik bonyolították le. Re­mek civilizáció épült ki fokozatosan Kréta szigetén, s ez több ezer évig tartott, és még Kr. e. 2.800-ban is virult. Minos nevére mindig emlékezni fogunk, mint ennek alapítójára, főépítőjére, ő pedig ezek közül a régi görö­gök közül való volt, még Kr. e. 10.000-ből. A végső oka annak, hogy ők Európában hata­lomként megjelentek, Poseidonis császárának táma­dó mozdulata volt.


A Földközi tengeri partok és szigetek több száz éven át egy csomó kis nemzet ke­zei között voltak. Ezek legtöbbje etruszk vagy akkád volt, volt köztük néhány sémi. Alkalmi viszályoktól eltekintve, ezek a népek rendszerint békés kereskedők voltak. Egyszer azonban Poseidonis császárának eszébe jutott, hogy ezeket az államokat mind bekebe­lezi birodalmának kiterjesztése által, és ver­senyre kel őseinek hagyományaival. Nagy had­sereget és hatalmas hajóhadat szerelt fel te­hát, és elindult a hódító úton. Nehézség nél­kül meghódította a nagy algériai szigetet, végigdúlta a spanyol, portugál és olasz partokat, és kényszerítette mindezeket a népeket, hogy alattvalói legyenek. Egyiptomban, amely nem volt erős tengeri hatalom, már azon vitáztak, vajon ajánljanak-e szerződést neki, vagy haragját keltsék fel ellenállásukkal, aminél attól féltek, hogy reménytelen lenne. Mikor azonban már biztos volt terveinek sikerében, egy egész váratlan oldalról támadt nehézsége. A levantei görög hajósok egyáltalán nem vol­tak hajlandók meghajolni imponáló ereje előtt, és visszautasították az ügyeikbe való beavat­kozást. A császár olyan biztos volt győzelmé­ben, hogy hajóhadát két részre osztotta, és csak a fele volt közvetlen készenlétben. Ezzel a felével azonban megtámadta az arcátlan görö­göket, akik komoly vereséget mértek rá, ezrével fojtva vízbe katonáit, és nem hagyva egyetlen hajót sem a sok támadó közül. A csata hasonló volt ahhoz, amikor az angolok elpusztítot­ták a nagy spanyol armadát. A görög hajók ki­sebbek voltak, mint az atlantisziak, nem vol­tak olyan erősen felfegyverkezve, de gyorsabbak és sokkal könnyebben kezelhetők voltak. Azon­kívül tökéletesen ismerték tengerüket, és sok esetben olyan helyzetbe csalták ellenfelüket, a­melyben a nagyobb hajó elvesztése biztos volt. Az időjárás is kedvezett nekik, mint a spanyol armada esetében. Az atlantiszi hajóknak nagy evezőpadjaik voltak, s általában nehézkes, lassú mozgásúak voltak, alkalmatlanok vihar idején és a gyors hajózásra. Csak mély vízben tudtak mozogni, a mozgékony görög hajók pedig olyan csatornába menekültek, amik számukra hajózha­tók voltak, de nehéz ellenfelük számára végze­tesnek bizonyult, mert egy-kettőre zátonyra futottak.


Az atlantisziak hajóhaduknak második felét sietve összegyűjtötték, s még egyszer támadtak, de nem több sikerrel, mint első ízben, bár a tá­madás visszaverésében a görögöknek is súlyos veszteségeik voltak. Maga az atlantiszi uralko­dó megmenekült, s Szicíliában ért partot, ahol csapatainak egy része is kikötött, de mihelyt ismeretessé vált, hogy hajóhada elpusztult, a meghódított nép fellázadt ellene, s neki hazamenet úgy kellett magát végig küzdenie egész Itálián. Visszavonulóban magával vitte a különféle helyőrségeket is, amiket alapított, mégis mire el­érte a Riviérát, már csak néhányan követték teljesen kimerülve. Dél-Franciaországon álruhában ment át, és saját birodalmát egy kereskedő hajóval érte el. Természetesen szörnyű bosszút esküdött a görögök ellen, és azonnal elrendelte az előkészületeket egy másik hatalmas expedícióra. De az a hír, hogy serege és hajóhada tel­jesen elveszett, saját szigetországának külön­féle elégedetlen törzseit is arra bátorította, hogy állandóan lázongjanak, s ezért uralkodá­sának hátralévő idejében soha többé nem volt abban a helyzetben, hogy idegen országok meg­támadására vállalkozzon.


A görögök sikere hatalmasan megerősítette helyzetüket a Földközi tengeren, s a következő században több telepet létesítettek partjain. Most azonban Poseidonis császáránál gonoszabb ellenség támadta meg őket, s egy időre le is győzte, bár végül ez az eset kedvezőnek bizo­nyult. Ez az a szörnyű özönvíz volt, amit Poseidonis elsüllyedése okozott Kr. e. 9564-ben, s ami a legtöbb településüket elpusztította, és súlyosan megrongálta a megmaradtakat is. A Góbi-tenger és a Szahara-tenger is száraz­földek lettek, és a legborzasztóbb átalakulások történtek.


Mindez azonban az alfaj fő törzsét hegyi hazájában csak kevéssé érintette. A csaknem elpusztult kivándorlók követei elérték a Kau­kázust, és sürgős segítséget kértek, törzsről törzsre járva, s felrázva a népet, hogy küld­jenek sürgős segítséget szenvedő testvéreik­nek. Részben bajtársi érzésből, részben azt kívánva, hogy saját életfeltételeiket javít­sák, és vagyonukat tovább növeljék kereskedel­mük segítségével, a törzsek, mihelyt bizonyos­nak látszott, hogy a katasztrófa elmúlt, szövetkeztek kutató expedíciók kiküldésére, hogy megbizonyosodjanak tengeren túli testvéreiknek sorsáról. Amikor ezek visszatértek, további nagyszabású segélymozgalmat szerveztek.


A korábbi görög települések mind a ten­gerparton voltak, s a gyarmatosítók merész ha­jósok voltak. A belsőbb népek nem mindig vol­tak barátságosak, de megfélemlítette őket a görögök bátor fellépése és vitézsége. De amikor ez utóbbiakat csaknem mind elpusztítot­ta az özönvíz, a néhány megmaradót gyakran üldözték, sőt egyes esetekben rabszolgává tették a belsőbb törzsek. Amikor a Szahara-tenger feneke felemelkedett, akkor a vize átömlött az Egyiptom és Tunisz közötti nagy szoroson, a mai Tripolisz helyén, és az árvíz elpusztította a partokat, bár a belsőbb részek csak keveset szenvedtek. Ezek a partok voltak éppen a görög települések helyei, így ők szenved­tek a legtöbbet. A Szahara fokozatosan újra lesüllyedt, és egy új tengerpart emelkedett ki, azt az alakulatot vette fel, amit a mi afrikai tengerpartként ismerünk. A nagy Algír sziget a szárazfölddel kapcsolódott, s az új földdel megalkotta Afrika északi partját.


Majdnem valamennyi hajó egyszerűen megsem­misült, s új hajókat kellett építeni. De a görögök energiája olyan nagy volt, hogy néhány év alatt Kis-Ázsia minden kikötője újra munka­képes lett, és új hajók egész áradata vonult ki belőlük, keresve, hogy milyen segítségre van szükség a tengereken túl, újratelepítve a gyarmatokat, s megmentve a görög név becsületét azzal, hogy felszabadították az idegen járom­ban sínylődőket. Mindez meglepően rövid idő a­latt történt, s az a tény, hogy ezek a régi görögök voltak az elsők, akik a nagy özönvíz okozta megrázkódtatásból felocsúdtak, megadta nekik az alkalmat, hogy az új partvonal leg­jobb kikötőit birtokukba vegyék. S mivel Egyiptom kereskedelmének legnagyobb része szintén az ő kezükben volt, a Földközi-tenger száza­dokon át gyakorlatilag görög tenger maradt. Eljött az az idő is, amikor a föníciaiakkal és a punokkal osztozkodtak, de ez sokkal később volt. Kereskedelmüket még kelet felé is kiter­jesztették, egy különítményük egészen Jáváig elhatolt, és gyarmatot alapított ezen a szige­ten, amellyel az összeköttetés sokáig fennmaradt.


A föníciaiak a negyedik fajból való nép volt, és a szemitáktól és akkádtól származ­tak, az ötödik és hatodik atlantiszi alfajból, az akkád vér erős túlsúlyával. A punok később szintén akkádok voltak arab kevere­déssel és egy kevés néger vérrel. Mindkettő ke­reskedő nép volt, és a sokkal későbbi időkben, amikor Kartágó hatalmas várossá lett, csapatai csaknem kizárólag zsoldosok voltak, akiket az afrikai törzsek közül, Líbiából és Namíbiából soroztak.


A kivándorlás Kis-Ázsiából Európába majd­nem folytonos volt, s nem könnyű dolog azt kü­lönálló hullámokra bontani. Ha a régi görögöket vesszük az első alcsoportnak, akkor talán az albánokat számíthatjuk másodiknak, s az itáliai fajt harmadiknak. E két utóbbi körülbelül azt a földet foglalta el, mint ahol őket most ismerjük. Azután egy bizonyos időköz múlva egy negye­dik, bámulatra méltó életerejű hullám következik, az, amire a mai népkutatók a „kelta” nevet kor­látozzák. Ez lassan uralkodó fajjá lett Észak-Itáliában, az egész Franciaországban és Belgium­ban, a Brit szigeteken, Svájc nyugati felében és Németországnak a Rajnától nyugatra eső terü­letén. A mi „ókori történelmünk” görögjei ke­verék faj, s az első hullámból származik, amelybe a második, harmadik és negyedik telepesei keveredtek, és az északról jött és Görögország­ban letelepedett ötödik alfaj is beszivárgott. Ezek adták a ritka és sokat megcsodált aranyhajat és kék szemet, amit néha a görögök között is meg lehet találni.


Az ötödik hullám gyakorlatilag Észak-Afri­kában veszett el, és ma már ebből a vérből csak nyomokat lehet találni, erősen keveredve a sémivel – ez a név eredetileg az atlantiszi ötödik alfajé volt, s az árja faj második alfaját, az arabokat is nevezik néha így – a berberek, mórok és kabilok között, sőt még a Kanári szi­getek guancsói között is, ez utóbbi esetben a tlavatlival keverve. Ez a hullám a spanyol fél­szigeten összeütközött és keveredett a negye­dikkel, és létének későbbi szakaszában – kb. 2000 évvel ezelőtt – az utolsót szolgáltatta abból a sok összetevőből, ami Írország népessé­gét alkotja, mert ezekhez tartoztak a Miléziai bevándorlók, akik erre a szigetre Spanyolor­szágból jöttek. Néhányan közülük megalapítot­ták Franciaországban a Miléziai királyok dinasztiáját, és a mágia egy különös formájával tartották uralmukban.


Az ír népességnek azonban egy sokkal ra­gyogóbb összetevője jött ide megelőzőleg: mégpedig a hatodik hullámból, amely Kis-Ázsiát e­gészen más irányban hagyta el. Északnyu­gatnak húzódtak, amíg csak elérték Skandináviát, és itt bizonyos mértékben elegyedtek az ötödik alfajjal, a teutonnal. Erről a következő feje­zetben fogunk beszélni. Ezek tehát Írországba északról ereszkedtek le, s az ír történelem úgy ünnepli őket, mint a Tuathade-Danaan-okat. és in­kább úgy beszél róluk, mint Istenekről, sem mint emberekről. Ennek az utolsó hullámnak a könnyű teuton keveredés bizonyos jellegzetességet a­dott, mégpedig úgy a belső alkat, mint a sze­mélyes megjelenés tekintetében. Ebben külön­böznek alfajuk többségétől.


Általában a negyedik vagy kelta alfaj em­berét barna vagy fekete hajúnak és szeműnek és kerekfejűnek írhatjuk le. Szabály szerint nem voltak magas termetűek, és jellemük tisztán mu­tatta a Manu ezer évekkel azelőtti erőfeszíté­seinek eredményét. Megvolt a képzelőerejük, ékesszólók, költészetre és zenére hajlamosak voltak, és megvolt a képességük arra, hogy lelkes odaadással viseltessenek vezetőjük iránt, és rendkívül bátran kövessék, bár balsiker ese­tén hirtelen lehangoltságra is hajlamosak vol­tak. Úgy látszik, hiányzott náluk az, amit üzleti érzéknek nevezünk, és igazságérzékük is hiányos volt.


Az első Athén – vagyis az a város, ami a jelenlegi Athén helyén épült – Kr. e. 8000-ben épült. (A mi történelmünk Athénját kb. Kr. e. 1000-ben kezdték építeni, a Parthenon pedig Kr. e. 480-ban épült.) A Kr. e. 9564-ben történt katasztrófa után a régi görögök közül néhányan Hellászban telepedtek le, és elfoglalták az országot. Itt jött le hozzájuk a Mahaguru, a Legfőbb Tanító, Orpheus, a legrégibb orpheusi miszté­riumok alapítója, amikből a későbbi görög misztériumok mind származtak. Ő kb. Kr. e. 7000-ben jött, főként a vadonban élt, s itt gyűjtöt­te maga köré tanítványait. Akkor nem volt ki­rály, aki vendégszeretetét felajánlja, sem fényes udvar, aki őt ünnepelje. Úgy jött, mint dalnok, vándorolt az országban, szerette a ter­mészet életét, a napsütötte helyeket, az árnyé­kos erdők magányát, idegenkedett a városoktól s az emberek tömegtanyáitól. Tanítványok csapata gyűlt köré, akiket az erdőségek tisz­tásain tanított, ahol csend volt, csak madár­dal és az erdei élet kedves hangjai szóltak, de mégsem törték meg a csendet.


Dallal és zenével tanított, a hang és a hangszer zenéjével. Megalkotott egy öthúrú zeneszerszámot, valószínűleg Apolló lantjának eredetijét, és öthangú hangsort használt. Ezzel a kísérettel énekelt, és dala csodálatos volt, odavonzotta a dévákat is, hogy hallgassák a túlfinomult hangokat. Hang segítségével dol­gozta meg, tisztította és kiterjesztette ta­nítványai asztrális és mentális testét. Hang segítségével vonta el a finomabb teste­ket a fizikaitól, és szabadította meg őket a magasabb világokban. Zenéje egészen más volt, mint azok a hangsorok, amiket újból és újból ismételnek, s amikkel a gyökérfajnál ugyanazt az eredményt érték el, s amiket a gyökérfaj Indiába is magával vitt. Itt ő dallammal dol­gozott, s nem hasonló hangok ismétlésével. Minden éterikus központ felébresztésének meg­volt a maga dallama, ami azt tevékenységre sar­kalta. Tanítványainak zene által teremtett eleven képeket mutatott, a görög misztériumokban ezeket ugyanígy alkották meg, a Tőle szár­mazó hagyomány alapján. Azt tanította, hogy minden dolognak megvan a hangja, és hogy ha az ember összhangban volna önmagával, akkor az isteni harmónia rajta keresztül nyilvánulna meg, és az egész természetet boldoggá tenné. Így vonult végig Hellászon énekelve, s kiválasztva itt-ott egyet-egyet azok közül, akik követni fogják. A népnek is énekelt, de másként, s há­lót font egész Görögországon át zenéből, ami­nek gyermekeit széppé kellett tenni, s országa művészi géniuszát kellett táplálni. Tanítvá­nyainak egyike Neptun volt, egy rendkívüli szépségű ifjú, aki mindenhová követte Őt, s gyakran vitte a lantját.


Sok szájhagyomány maradt meg és terjedt el a nép között róla. Ő lett a Napisten, Phoe­bus Apolló, északon pedig Balder, a szépséges. Mert mint láttuk, a hatodik, kelta hullám északra, Skandináviáig jutott, s magával vitte Hellász dalnokának legendáját.


Ha elgondolkodunk a szimbolizmusról, amit ez a magasrendű Tanító használt, aki Vyasa, Hermész, Zarathustra és Orpheus alakjában jött, felismerjük a szimbólumok különbözőségében is a tanítás egységét. Mindig az élet egységét tanította, s azt, hogy az Isten egy a világával. Vyasánál ez a Nap volt, a mindent melegítő és életet adó, Hermésznél ez a Világosság volt, a földön és égen egyaránt fénylő, Zarathustránál ez a tűz volt, ami minden dologban benne rej­tőzik, Orpheusnál ez az összhang volt, amiben minden együtt rezeg. De nap, fény, tűz, hang, mind ugyanazt az egy üzenetet hozzák: a minde­nek fölött, mindeneken túl, és mindenekben lé­vő Egy Életét és Egy Szeretetét.


Hellászból tanítványai közül néhány Egyip­tomba ment, és barátságot kötött a belső vilá­gosság tanítóival, néhány pedig, útközben tanítva egészen Jáváig hatolt. S így a Hang to­vább hatolt egészen a világ végéig. De a Leg­magasabb rendű Tanító soha többé nem jött el, hogy egy alfajt tanítson. Csaknem hétezer év múltán még egyszer utoljára eljött ősi népé­hez egy olyan testben, amit közülük Indiában választott, elérte a végső megvilágosodást, befejezte életeinek sorát a földön, és Buddha lett.





XIX. Fejezet


AZ ÖTÖDIK, VAGY TEUTON ALFAJ

Most vissza kell térnünk ismét Kr. e. 20.000-be, hogy megkeressük az ötödik alfaj nyo­mait a bölcsőjénél kezdve, mert ezt az alfajt a negyedikkel egyidejűleg készítették elő, bár eltérő módon. Ennek számára a Manu egy elkülö­nített völgyet jelölt meg, távol a fővárostól, a Góbi-tenger északi partján és mérsékelt mér­tékben olyan tényezőket vitt bele, amik a ne­gyedik alfajban nem voltak meg. Hozott bele néhányat harmadik alfajának legjobb példányai­ból, Perzsiából, ahol ebben az időben ez az al­faj már teljesen specializálódott, úgyszintén egynéhányat a szemitákból, Arábiából. Különösen magas és jó növésű embereket választott ki, s amikor maga is megszületett benne, mindig o­lyan testet használt, amely kifejezetten mu­tatta ezeket a jellemvonásokat. Emlékezzünk rá, hogy a Manu minden alfajt ugyanúgy indít el, mint a gyökérfajnál tette: maga ölt testet benne, és a forma, amit magának választ, nagyjából meghatározza, hogy milyennek kell lenni az alfaj külső megjelenésének. Ez az ötödik alfaj nagyon erős és életképes típus volt, sokkal magasabb, mint a megelőzők, nyú­lánk, jól nőtt, hosszúkás fejű, világos hajú és kék szemű. Jelleme ugyancsak különbözött a kelta alfajétól, kitartó és állhatatos volt, s csak kis mértékben olyan nekibuzduló, mint a negyedik. Erényei nem művészi termé­szetűek voltak, hanem inkább az üzleti érzék, józanész és gyakorlatiasság tulajdonságaiból tevődtek össze. Nyers és igazságszerető, szókimondó és egyenes lelkű, s inkább a konkréttal, mint a költőivel törődő.


Mialatt a negyedik alfaj a maga szép és művészi típusát fejlesztette saját völgyében, a komolyabb ötödik a maga kijelölt lakóhelyén szintén építette a saját típusát, s így a két különböző fejlődés egyidejűleg haladt. Abban az időben, amikor mindketten készek voltak ar­ra, hogy megkezdjék vándorlásukat, a különb­ség kettőjük között világosan kialakult, és bár Közép-Ázsiát együtt hagyták el Kr. előtt 20.000-ben, és Perzsián is együtt haladtak át, mégis végleges rendeltetésük egészen más volt.


A kis számú ötödik alfajt úgy irányítot­ták, hogy a Kaszpi-tenger partja mentén halad­jon végig, és telepedjen le Dagesztán terü­letén. Itt több ezer évig lassan szaporodott, s fokozatosan terjeszkedett a Kaukázus északi lejtőire, és elfoglalta a Terek és Kuban kerületeket. Itt mindaddig maradt, amíg a nagy ka­taklizma Kr. e. 9564-ben le nem zajlott. Csak­nem ezer esztendő múlt el ezután, amikor meg­kezdték nagy felvonulásukat a világuralom fe­lé. De a várakozás hosszú évei alatt sem voltak tétlenek, mert már addig is több különbö­ző fajtára bomlottak szét.


Azután, mint egy jelre, mivel most már a nagy közép-európai mocsarak lakhatóvá váltak, egy hatalmas seregben északnyugat felé vonul­tak, egészen addig, ahol most Krakkó van Len­gyelországban. Itt néhány századig pihentek, mert a lápok még nem voltak eléggé kiszárad­va a nyugodt lakhatáshoz, ezért járványok ke­letkeztek, és megritkították soraikat. A végső kirajzások főként ebből a másodlagos központ­ból indultak útnak. Az első ezek közül a szláv volt, és ez két fő irányban ágazott el. Egy rész keletnek és északnak fordult, ezek­ből lettek nagyjából az oroszok. A má­sik rész inkább déli irányt vett, s ezt kép­viselik ma a horvátok, szerbek és a bosnyákok. A második hullám volt a lett, bár ezek nem messzire mentek, ezekből fejlődtek a mai let­tek, litvánok és poroszok. A harmadik hullám volt a germán. Ennek legalább is egy része tovább hatolt, mert míg azok, akiket külön­legesen teutonoknak neveznek, Dél-Németország­ban terjedtek el, addig más ágai, akiket gó­toknak és skandinávoknak hívnak, Európa északi pontjaira sodródtak. A skandinávok későbbi leereszkedése Normandiába, a gótoké Dél-Európába, ennek az ötödik alfajnak elter­jedése Ausztráliában, Észak-Amerikában, és Dél-Afrikában, továbbá uralma Indiában, ahol a gyökérfajhoz tartozók telepedtek le, mind­ez már a modern történelemhez tartozik.


Elődeihez hasonlóan ennek az alfajnak még ki kell építeni a maga világuralmát, bár ennek kezdete már szemünk előtt történik. A XVIII. századnak azt a szörnyű baklövését, ami Nagy Britanniától elszakította Észak-Ameri­kai gyarmatait, jóvá lehet tenni a kettévá­gott két fél közötti védő és támadó szövetség által, és egy hasonló szövetség Németországgal, a teuton alfaj még megmaradó nagy csoport­jával, az egészet elegendően egybeforraszthat­ná egy szövetséges birodalom kialakításához. A közelmúlt eseményei azt mutatják, hogy India is felemelkedik az őt megillető helyre ebben a megnagyobbodó birodalomban, ami arra van ren­delve, hogy keleten úgy, mint nyugaton hatalmas­sá váljék.


Amint ez a Világbirodalom a maga delelőjét az eljövendő századokban eléri, azt a cso­portot, amelyről a 60. oldalon szó volt, s a­mely a leginkább lángeszű emberekből alakult, le­küldik, hogy testet öltsenek benne és felemel­jék a tudományos és irodalmi nagyszerűség legmagasabb csúcsaira, amíg csak felül nem múl­ja az eltűnt birodalmakét, amiket az arabok, perzsák és rómaiak alapítottak, az árja gyökér második, harmadik és negyedik alfajai. Mert a korszakok ellenállhatatlan folyásának, amint az Isteni Tervet kibontakoztatják, el kell érni a maga célját, amíg csak az ötödik faj el nem játssza a maga szerepét. Ezt követi azután a hatodik és hetedik faj, ezek fogják kialakítani azt az emberi tökéletessé­get, aminek a földlánc negyedik körében a mi földünkön meg kell valósulni. A félig fejlett ember nyelvén nem lehet elmondani, hogy az el­képzelhetetlen ragyogás micsoda magasságait takarja a távolabbi jövő.





XX. Fejezet

A GYÖKÉRFAJ INDIÁBA VÁNDOROL

Nagy és durva vonásokban végignyomoztuk az árja gyökérfaj 2, 3, 4, és 5. alfajá­nak kirajzását Közép-Ázsiából. Láttuk nagyszerű civilizációját, birodalmának hatalmas kiterje­dését, és azt, hogy Krisztus előtt 40.000-től kezdve lassan hanyatlik. Kr. e. 40.000-től Kr. e. 20.000-ig Vaivasvata Manu már elvégezte munká­jának fő részét alfajaira vonatkozóan, és eza­latt a 20.000 év alatt úgy ő, mint közvetlen csoportja testet öltött azokban a különleges körzetekben, amiket ezen alfajoknak előkészíté­sére kijelöltek. Az eredeti birodalom, miután már régen túl haladt fénykorán, elhervadt, mint minden emberi intézmény, míg alfajai neki indul­tak, hogy eljátsszák kijelölt szerepeiket. A szétbomlás folyamata már igen messze haladt elő­re. A mongol és turáni fajok, amiken oly soká­ig uralkodott, visszanyerték függetlenségüket, és a Híd Városa körül alakult királyság már csak kicsiny volt. Az emberek nem építkeztek többé, őseik nagy művének romjai között éltek. A nagy műveltségre törekvő lángeszű Egók a nagy utód-civilizációkban öltöttek testet, így az anyaállamban a tanultság síkja állan­dóan süllyedt. A kereskedelem csaknem semmivé zsugorodott, és a népesség csak földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozott. A központi királyság még egybe tartozott, de a szélső ré­szek letöredeztek, és függetlenekké lettek.


Kr. e. 18.800-ban azonban az alfajok kialakításának és szétküldésének fáradságos munkája egy időre be volt fejezve. A Manu a kirajzáso­kat mind megszervezte, s látta, hogy alfajai határozott formát öltöttek, most tehát figyel­mét még egyszer a gyökérfaj felé fordította. Ősi otthonuktól fokozatosan el akarta őket tá­volítani, s Indiában letelepíteni, azon a földön, ami további fejlődése számára volt kijelölve. Indiában a ragyogó atlantiszi civilizáció fej­lődött ki attól az időtől kezdve, hogy a Hima­lája szorosain átömlő hatalmas atlantiszi fa­jok, miután a föld már eléggé kiszáradt a le­településhez, az országot meghódították. Ezt megelőzően egy óriási atlantiszi királyság volt a távoli délen, s terjedt az óceánig, ami a Krisztus előtt 75.025-ben történt katasztrófa előtt északon elhatárolta. Ez a túlságosan fényűző civilizáció most már erőtlenné vált, és a tolték alfajhoz tartozó magasabb osztálya­i önzők és nem törődők voltak. A tisztult iro­dalomból azonban sok megmaradt, és az okkult tudásnak nagy hagyománya is megvolt. Mindket­tőre szükség volt a jövendő munkában, és ezért meg kellett őrizni. A harcos szellem már nagymértékben kihalt, s az ország óriási mére­tekben és pazarló módon fitogtatott gazdagsága kihívta egy olyan életerősebb nép hódító vágyát, amelynek örökölni és célhoz segíteni kell majd a megérdemelt folytatódást.


A faj közép-ázsiai otthonából való tel­jes eltávolítása szükségen volt azért, hogy

1./ Shamballa a megkívánt magányosságban maradjon. Az a munka, amit a külső világgal szoros kapcsolatban kellett végrehajtani, egy időre be volt fejezve, és a fajt engedni kel­lett, hogy külső felügyelet nélkül növekedjék.

2./ Indiát arjanizálni kellett.

3./ A fajnak el kellett menni az útból még a bekövetkezendő kataklizma előtt, mert a közép-ázsiai vidéknek nagyban meg kellett vál­toznia.


A Manu nem öltött testet a gyökérfajban, mióta a 4. és 5. alfajt kivezette belőle, tehát kb. 1200 év óta, mert most, mint már említet­tük, Kr. e. 18.800-ban vagyunk. Ő ezért már meg­lehetősen mítosszá vált Közép-Ázsiában, és néhány századdal előbb véleménykülönbségek keletkeztek arra nézve, hogy a beházasodási törvényei érvényesek-e még. Voltak, akik már elavultnak tar­tották, mivel a kitűzött célt már elérték, és néhány család beházasodott a tatár uralkodók közé. Szakadás keletkezett ily módon, és azok, akik inkább az elválást választották, elhagyták a királyságot, és különálló közösséget alapítot­tak. A beházasodás tekintetében azonban nem mentek tovább, és azt lehet gondolni, hogy ez a néhány megtörtént külső házasság azért jött létre, hogy egy kevés, de szükséges idegen vér ömöljön a fajba, és talán, hogy egy kívánatos elkülönülést okozzon. Az egyenetlenség eredeti okának eltűnése a közösséget nem vitte közelebb egymáshoz, sőt a valóságban századok múltával az ellenségeskedés még nagyobb lett, és a központi királyság növekvő népessége a kiváltakat egyre jobban visszaszorította a völgyekbe és az északi hegyekbe.


Mars a fent említett időben egy ilyen kivált törzs királya volt, és ez a törzs igen sokat szenvedett a nagyobb nemzet betöréseitől. Az állandó harcok alig tet­ték lehetővé, hogy saját magát fenntartsa, és bizonyos volt, hogy hamarosan elpusztul. Tanítója, Jupi­ter azt tanácsolta neki, hogy ne harcoljon, de ez nem segített rajta, és ő kétségbeesve gondolkodott és könyörgött, hogy megtalálja népe biz­tonságának útját, azét a népét, amely oly derék és hűséges, de oly reménytelenül kisebbségben maradt.


Ekkor, tanácstalanságának tetőpontján ál­mában megjelent neki a Manu, és arra utasította, hogy vezesse népét délnyugat felé – India szent földjére, ami a faj tartózkodási helyéül volt kijelölve. Azt mondta neki, hogy a jövendő ott­hona felé vezető úton olyan keveset harcoljon, a­milyen keveset csak lehet, senkit se támadjon meg, aki a békés átvonulást megengedi, és nyomuljon előre India legdélibb részéig. A jövőben az egész faj követi majd, és ő, Mars, a következő kirajzásokban rendszeresen részt fog majd ven­ni. Az eljövendő időkben ő és felesége, Merkúr fogja végezni azt a munkát, amit most még a Manu végez.


Ily módon felbátorítva és telve örömmel, Mars hozzálátott az előkészület munkájához, kö­zölte álmát népével, és utasította őket, hogy legyenek készek az útra. Csaknem valamennyien hittek neki, csupán egy régi arábiai barát, Alastor fordult ellene ismét. Ez élére állt egy kis csoportnak, amely megtagadta, hogy Marst kövesse, és azt mondta, hogy nem hajlandó a ré­gi földet és régi tanításokat elhagyni egy a­gyondolgozott és kétségbeesett ember hisztéri­kus álma miatt. Így ő hátra maradt, elárulta né­pének útvonalát az ellenségeknek, és halállal bűnhődött, amikor a következő kivándorlás meghiúsult.


Mars Kr. e. 18.875-ben indult el a kijelölt utat követve, és sok fáradalom és nem kevés küzdelem árán – mert bár soha nem támadott, gyakran megrohanták – elérte India nagy síkságait. Egy időre Virájnak, több életben volt baj­társának vendégszeretetét élvezte, aki mint Podishpar király, Észak-India nagyobb részén uralkodott. A szövetséget Podishpar fiának, Co­ronának házasságával fűzték szorosra, aki el­vette Brihaspatit, Mars leányát és Vulkán özve­gyét. Vulkánt a vándorút alatt egy csatában megölték. Dél-India ekkor egy nagy birodalom volt Huyaranda, vagy Lahira – a mi Szaturnuszunk – uralma alatt. A birodalom főpapja a mi Suryánk volt Byarsha név alatt, a főpap helyette­se pedig Osiris. Surya már érkezésük előtt pár évvel közölte Szaturnusszal, hogy az idege­nek az Istenek parancsára jöttek, úgyhogy a király a trónörököst, Cruxot küldte eléjük, szí­vesen látta őket, és letelepítette országában. Surya kinyilatkoztatta, hogy az „északról jött hajlott orrú idegenek” a papi hivatásra alkal­masak, és hogy e papi hivatalt nekik kell vi­selni örökölhetően. Azok, akik ezzel egyetér­tettek, Dél-India brahmanáinak őseivé lettek, tartózkodtak attól, hogy összeházasodjanak a korábbi bennlakókkal, s elkülönült osztályként éltek.


Mások összeházasodtak a tolték arisztokráciával, s így fokozatosan átárjássították az ország felsőbb osztályait. Dél-India békés úton árja fennhatóság alá került, mert Crux, aki Szaturnuszt követte, utód nélkül halt meg, és a nép Heraklest, Mars második fiát választotta meg az üres trónra, ily módon árja uralkodóházat létesítve. Az említett kiraj­zástól kezdődően, minden Indiába bevándorlóról úgy beszélnek, mint az „első alfajról”, mivel az egész gyökérfaj, az ősi törzs, átment Indiába. Az ebbe való születést úgy tekintik, mint az első alfajban születést, akár Indiában magában, akár azokban az országokban történt, amelyeket ők gyarmatosítottak és árj­ásítottak.


Ezek közt a kivándorlók között egy csomó régi barátot találunk, a már említetteken kí­vül, Mars legidősebb fia Uránusz volt, aki Nilghiri remetéje lett, harmadik fia Alcyone volt, aki Osiris lemondása után – ennek öreg­sége miatt – a főpap helyettese lett. Második leánya Demeter volt. Egy különös példája volt annak, hogyan hoztak baráto­kat idegenből, Taurusnak, (dr. Jerome Andersen) a fiatal mongol törzsfőnöknek megérkezé­se, aki idősebb testvérének haragja elől mene­kült, és Mars közép-ázsiai királyságában ta­lált menedéket. Taurus magával hozta Procyont, (Rudolf Steiner) mint feleségét, Cygnus pedig, (Dick Balfour Clarke), akit Ariessel (Sir. Wm. Crookes) adott össze, egyik leánya volt.


A dél-indiai árja királyságból kb. Kr. e. 13500-ban egy fontos kiküldetés indult Egyiptom­ba. A rendelkezés a Hierarchia Fejétől jött a Manu útján, s a vállalkozás útja Ceylon szigetén át vezetett, majd a Vörös-tengerre vízi úton, ez még akkor alig volt több, mint egy öböl. A vállalkozást nem gyarmatosításnak szánták, mert Egyiptom már hatalmas császárság volt, hanem inkább arra, hogy Egyiptom uralma alatt megtelepedjen itt egy éppannyira nagy és jótékony, mint magasrendű civilizált erő.


A vállalkozás élén Mars állt, Surya pedig Egyiptomban volt a főpap, úgy, mint Indiá­ban is csaknem 3000 évvel azelőtt. Mint akkor is, az érkező árják útját egyengette, közölte a fáraóval jövetelüket, és azt tanácsolta neki, hogy fogadja őket szívesen. A tanácsot megfo­gadták; kissé később pedig azt ajánlotta a fáraónak, hogy adja leányát Marsnak, s nevezze ki ez utóbbit utódjának. Ez meg is történt, s így békésen, de annál hatékonyabb módon, Egyiptomban árja uralkodóházat alapítottak az ural­kodó fáraó halála után. Ez az uralkodóház di­csőségesen uralkodott több ezer éven át, egé­szen Poseidonis elsüllyedéséig, az árvíz Egyip­tomot is elárasztotta, és az egyiptomi nép a he­gyekbe menekült. Az árvíz azonban aránylag ha­marosan visszahúzódott, és nemsokára az ország is magához tért. Manetho történelme nyil­ván ezzel az uralkodóházzal foglalkozik, Unast – akinek idejét Kr. e. 3.900-ben adja meg, holott az 4030-ban volt – teszi meg az ötödik dinasztia utolsó királyának. Az arab Hyksos királyokat Kr. e. 1500-ra teszik. Az árja fáraók alatt Egyiptom nagy iskolái még híresebbek lettek, és hosszú ideig élén álltak a nyugati világ tanításának.


Ez a második hatalmas birodalma volt az első alfajnak, ha a gyökérfaj birodalmát szá­mítjuk elsőnek. Egyiptomból ömlött az árja vér a különféle kelet-afrikai törzsekbe. Úgy lát­szik, mintha néha alacsonyabb típusú tes­tekre volna szükségük a kevéssé fejlett egók­nak, akik már több előző alfajon mentek át, és csak kevéssé haladtak előre. A magasabb fajokkal való érintkezésbe azért szorították őket, hogy ezáltal kényszerítsék őket előre. A civilizált negyedik és ötödik árja alfajok nyomortanyáinak lakói közül némelyek, akik a legalacsonyabb típust képviselik, nyilvánvalóan ala­csonyabban állnak, mint a zuluk. Másrészről a civilizálatlan törzsekben az árja vér hatása olyan jellemvonásokat adhat, amik azok felja­vítására szükségesek.


A dél-indiai királyságot a Manu kise­gítő kisugárzó központként más alkalommal is használta, nemcsak Egyiptom árjásításánál. Gyarmato­sítókat küldött Jávába, Ausztráliába és a Poli­néziai szigetekre. Innen származik az árja vo­nás, amit még mai nap is meg lehet figyelni az úgynevezett barna polinéziaiakban, megkülönböz­tetésként a melanéziaiaktól.


Mialatt mindezt Dél-Indiában így elrendezték, a Manu tovább is azon dolgozott, hogy faj­táját Közép-Ázsiából fokozatosan elszállítsa India északi részeibe. A korai bevándorlások közül az egyik Panjab-ban telepedett le, és hos­szas harcok után békét kötött a bennlakókkal, részben kizsákmányolva, részben pedig védelmez­ve őket. Egy másik hullám kelet felé fordult, és Assam-ban és Észak-Bengáliában telepedett meg. Az az expedíció, ami közvetlenül előtte járt annak, amelynél néhány percig időzni fogunk, kb. Kr. e. 17520-ban indult el. Ennek egy ré­sze biztonságban eljutott rendeltetési helyére azon az úton, amin Mars járt több mint ezer esztendővel előbb. Egy kisebb csoport viszont megsemmisült, miközben a ma Khyber szorosnak nevezett úton iparkodott keresztül hatolni. Kr. e. 17455-ben egy harmadik hullámot küldtek ki Mars vezetése alatt, aki akkor legidősebb fia volt a Központi Királyság uralkodó fejedelmének, Jupiternek. Jupiter felesége Szaturnusz volt, Merkúr pedig a nővére. Mars a vállalkozás résztvevőit nagy gonddal válogatta ki, a talál­ható legerősebb és legéletteljesebb férfiakat és nőket különítve el. Ezek között volt Psyche, s felesége, Arcturus, három fiukkal, Alcyone, Albireo és Letoval. Capella és felesége, Judex is a kiválasztottak között volt. Vulkán a nagyvezér volt, a harcos, akiben Mars leginkább bí­zott, s ő az alá rendelt Vajrával vezette az expedíció egyik szárnyát, míg Mars volt a feje a másiknak.


Az expedíció két szárnya tervszerűen találkozott, az asszonyokat és gyermekeket egy igen megerősített táborba telepítették le azon a helyen, ami a mai Jammu és Gujranwala között terül el, s azután tovább hatoltak a mai Delhi pontjáig. Itt építették fel az első várost, e­zen az uralkodó helyen, s elnevezték Ravipurnak, a Nap városának. Útjuk folyamán összeütközésük volt egy skirmish hatalmas törzsfővel, Castor­ral, (A. P. Sinnett), de sikerült tovább jutniuk, s mikor az új város készen volt, áthozták az asszonyokat, gyermekeket s az őrizetükre ren­delteket. Ekkor kezdődött Delhinek, mint fő­városnak élete. Mars királyságát legidősebb fiára, Heraklesre hagyta, akit nagy mértékben támogatott legkedvesebb barátja, a nála kilenc évvel idősebb Alcyone.


A Központi Királyságból a legnagyobb ki­rajzás Kr. e. 15950-ben történt. Ekkor Mars, mint fővezér három nagy hadsereget alakított. A jobb szárny vezényletét Coronának adta, aki­nek Kasmíron, Panjab-on és a manapság Egyesült Tartományoknak nevezett területeken át kellett Bengálba menni. A balszárnynak Tibeten keresz­tül Bhutánba, innen Bengálba kellett menni, a középső résznek pedig Mars vezénylete alatt, akinek helyettese Merkúr volt, Tibeten át Nepál­ba, majd innen Bengálba kellett menni. Bengál volt az egész találkozó helye, jövendő ott­honuk. Corona azonban negyven éven át azzal töltötte az időt, hogy saját maga alapítson királyságot, és Bengált csak akkor érte el, amikor Mars, hosszú uralkodás után már öreg volt. Marshoz csatlakozott, és végül Assamban telepedett meg. Mars maga, Vulkán segítségével meghódította Bengált, és kétségbeesett har­cok után Orissát, végül pedig fővárosát Közép-Bengálban jelölte ki. Mikor megöregedett, leg­idősebb fiát, Jupitert ültette a trónra, és visszavonult a világtól.


Hogy milyen nagy fontosságú volt ez a mes­sze ható kivándorlás, azt az a tény jelzi, hogy tízen vettek részt benne olyanok, akik ma Mesterek: Mars, Merkúr, Vulkán, Jupiter, Brhaspati, Osiris, Uránusz, Szaturnusz, Neptunusz és Viráj. Más ismert nevűek ugyancsak nagy számmal vol­tak a gyülekezetben.


Ettől az időtől kezdve állandóan jöttek át Közép-Ázsiából Indiába, némelykor csak bandák, máskor tekintélyes hadseregek. A régebbi lete­lepülők gyakran ellenálltak az újaknak, s az újak kirabolták a régieket. Hullám hullám után gördült az ezredévek folyamán. A gondolkodóbb természetű árják némelyike tanulmányozta a tol­ték bölcseletet. A toltékokat nágáknak is ne­vezték. Az atlantiszi népesség alacsonyabb osztályait, többnyire a barna tlavatlikat dasy­áknak hívták, a lemuriai származású feketéket pedig, akiket borzalommal néztek, daityáknak és taksháknak nevezték.


A liberálisabb árják némelykor összeháza­sodtak a toltékokkal. Így azt találtuk, hogy Alcyone kb. Kr. e. 12850-ben nagyon vonzódott Psychéhez, (Phoebe Holbrook) egy atlantiszi méltóság, Orfeusz fiához (Subramania Eyer), és nőül vette az utóbbi leányát, Mizart (Nitya­nanda), bár saját atyja, Algol fanatikus árja volt, és gyűlölte az atlantisziakat és civili­zációjukat. Ily körülmények között ő, valamint ifjú felesége földönfutók lettek, azonban Vesta, (Minnie Holbrook) egy árja vezér, feje egy benyomuló csapatnak, menedéket adott nekik s az ő rokona Draco, (Charles Blech) valamint en­nek felesége, Cassiopeia, (Madeleine de Bryas) egy már régen letelepedett csapat tagjai, hozzásegítették, hogy birtokot szerezhessenek. Így aztán igen baráti kapcsolatban volt Ale­theiával, (Johann v. Manen) egy gazdag atlantiszival. Nyilvánvaló tehát, hogy némely esetben legalábbis barátságos viszony volt a fajok között, és ezt nem zavarta meg egy nagy árja csoport betörése sem. A csoportot újból csak Mars vezette, aki útjában áttört a szomszédos birodalmakon, hogy maga alakítson császárságot Közép-Indiában.


A közép-ázsiai királyságot ezek az állandó kirajzások kb. Kr. e. 9700-ban már megfosztot­ták lakóitól. A földrengések, amik a Kr. e. 9564-ben bekövetkezett katasztrófát követ­ték, romba döntötték a Híd Városát, és a Fehér Sziget legtöbb nagy templomát is lerombolták. Az utolsó csapat nem könnyen érte el Indiát. Ezek kb. 2000 évig tartózkodtak Afganisztán­ban és Beludzsisztánban, és sokat lemészároltak a mongol betörők. A megmaradtak lassan utat találtak a már sűrűn benépesített síkságra.


Amikor népét így véglegesen áttelepítette Indiába, az a veszély keletkezett, hogy az árja vérnek csak nyomai fognak megmaradni az atlantisziak és atlantiszi - lemuriaiak óriási nagy többségében. Ezért a Manu újból megtiltotta a beházasodást, és kb. Kr. e. 8000-ben elrendelte a kasztrendszert a további keveredés megakadályozására, és hogy az eddig történt keveredés megmaradjon. Kezdetben csak három kasztot ala­pított – a brahmana-t, rajan-t és a vish-t. Az első a tiszta árja, a második az árja-tolték, a harmadik az árja-mongol volt.


A kasztokat ettől kezdve varná-nak hív­ták, vagyis színeknek. A tiszta árja fehér, az árja-tolték keveredés vörös bőrű, az árja-­mongol sárga volt. A kasztok egymás közötti házasodása meg volt engedve, de hamarosan az az érzés kerekedett felül, hogy a házasságokat a kasztra kell korlátozni. Később azokat, akik egyáltalában nem voltak árják, a shudra álta­lános gyűjtőnévvel foglalták egybe, de még itt is sok esetben bizonyos kis mennyiségű árja vér lehetséges volt. A hegyi törzsek közül sok részben árja, néhány egészen az, mint a siaposh nép és a cigány törzsek.


Az Indiába való kirajzások folyamán egy törzs a többitől eltérő irányban indult el, és arra a gondolatra jutott, hogy a Susamir kerü­let egyik völgyében telepszik le. Itt a világtól elfeledve élvezte a maga kezdetleges pásztoréletét sok századon át, kb. Kr. e. 2200-ban egy nagy katonai vezér született a mongol tör­zsek között, s ezek végigdúlták mindazt, amit Ázsiából elérhettek, teljesen elpusztítva töb­bek között a perzsa birodalom maradványait is. A tatár vezért végül is legyőzték, és hor­dáit szétszórták, de utána teljes pusztaság maradt vissza. Száz év múlva valahogyan hírek érkeztek a mi völgylakó árjáinkhoz egy termé­keny, de meg nem hódított földről. Ezek kiküld­ték kémeiket, hogy hírt hozzanak, s mikor ezek megerősítették a történetet, az egész népesség átvándorolt Perzsiába. Ezek voltak a zend nyelven beszélők, és késői leszármazottaik vol­tak okai annak a különösen rendezetlen állapotnak, amelyben ez az ország még az utolsó Zoroaster idejében is volt. A harmadik alfaj­ maradványai, amelyeket csak otthonukból űztek ki, de amelyek megmenekültek az általá­nos mészárlásból, azután idővel visszatértek, és összekapcsolták sorsukat a mi törzsünkkel. Ettől kezdődik a legutolsó perzsa császárság­nak fokozatos kifejlődése.


Az ősrégi Peru


Amikor az ősrégi Peruról szóló cikkek a Theosophical Review című folyóiratban megjelen­tek, Leadbeater a következő bevezetést ír­ta hozzájuk 1899-ben:


Amikor a tisztánlátásról írván arra hi­vatkoztam, hogy micsoda nagyszerű lehetőségeket nyújt a történelem tanulmányozója részére a múlt feljegyzéseinek vizsgálata, számos olvasó azzal biztatott, hogy a teozófiai nyilvá­nosság számára mély érdeklődéssel bírnának ilyen kutatások eredményei, ha azokkal megismer­kednének. Ez kétségkívül igaz, de mégsem oly könnyű ennek a javaslatnak eleget tenni, mint azt képzelnék. Emlékeztetni kell arra, hogy a kutatások nem történhetnek csupán a dolog kedvéért, sem a puszta kíváncsiság kielégíté­séért, (okkult engedelmesség) hanem csak akkor, ha az valamilyen munka kellő elvégzése érdekében szükséges, vagy pedig tanulmányunk valamely homályos pontjának megvilágítása érdekében. A világ elmúlt történetének legtöbb jelenete, amelyek annyira érdekelték és gyönyörködtették kutatóinkat, kerültek elénk vizsgálataink so­rán, az egymásra következő életek egyikének vagy másikának vizsgálatai során, amelyeket messze a régmúlt időkbe követtünk abból a cél­ból, hogy információt szerezzünk a karma és reinkarnáció törvényeinek működéséről úgy, hogy amit mi a messze múltról tudunk, az in­kább egy sorozat bepillantás, mint átfogó nézet, inkább képtár, mint történelem.


Mindazonáltal, éppen az ilyen aránylag al­kalmi és összefüggéstelen módon véghezvitt ku­tatásnál sok rendkívüli érdekesség tárult fel szemeink előtt – sok minden nemcsak Egyiptom, India és Babilon ragyogó civilizációival kap­csolatosan, valamint Perzsia, Görögország és

Róma inkább modern államberendezéseivel, hanem más, még ezeknél is nagyobb, nagyobb terjedelmű és nagyszerűbb fokon állókkal is –, amelyekhez viszonyítva az előbbiek csak mint fiatal haj­tások tűnnek felt, hatalmas birodalmak, amelyek­nek kezdete az ősrégi pirkallatba nyúlik vissza, bár nyomaik töredékei még megmaradtak a földön azok számára, akik látni tudnak.


A legnagyobb ezek között talán az ősrégi atlantiszi Arany Kapu városa isteni uralko­dóinak nagyszerű és világot átfogó birodalma volt, mivel – kivéve a közép-ázsiai tenger partjainál elterülő első árja civilizációt – majdnem az összes birodalom, amelyet az em­berek azóta nagynak neveztek, csak halvány és részleges másolatai voltak csodás szervezett­ségének, mivel előtte nem létezett semmi, ami­vel összehasonlítható lett volna. Mindaddig egy valóban nagy kormányzat iránt való kísérletek csak a tojásfejű lemuriai alfajban és a korai Atlantisz nyugati részén lévő sánc­építő tlavatli fajban történtek.


A világnak az a része, amelyre most fi­gyelmünket kell fordítanunk, Peru ősrégi királysága, az a királyság, amely sokkal nagyobb területet ölelt fel a dél-amerikai kontinens­ből, mint a jelenlegi perui köztársaság, vagy az az ország, amelyet a spanyolok a XVI. szá­zadban az inkák birtokában találtak. Igaz, hogy ennek a késői királyságnak kormányzati rendszere, ami Pizzaro csodálkozását is felkeltette, annak a korábbi és nagyszerűbb civilizációnak állapotait igyekezett utánozni, amelyekről most beszélni fogunk. Mégis bár ezt a halvány másolatot is csodálatosnak is­merték fel, nem kell elfeledni, hogy az mégis csak másolat volt, amelyet több ezer évvel ké­sőbb, egy már alantasabb faj szervezett meg, abban a törekvésben, hogy a hagyományokat új­raélessze, amelyeknek néhány legjobb részlete már feledésbe ment.


Kutatóinknak első pillantása ebbe a rendkívül érdekes korszakba akkor történt, amikor a testet öltések hosszú sorát próbáltuk visszafelé nyomon követni. Úgy láttuk, hogy a hős Erato, akinek történetét követtük, két fáradságos és nehéz élet után, (amely egy még előzőbb életben elkövetett komoly hibának volt a következménye), igen kedvező körülmények kö­zött született újra ebben a nagy perui biroda­lomban. Itt olyan életet élt, amely bár épp olyan munkával teljes volt, mint ez előbbiek, mé­gis abban különbözött ezektől, hogy tisztelet övezte őt, boldog és eredményes volt a közönsé­ges sorsot messze meghaladóan.


Természetesen figyelmünket azonnal megra­gadta ennek az államnak a látványa, amelyben az összes társadalmi probléma megoldva látszott lenni, ahol nem volt szegénység, elégedet­lenség és gyakorlatilag bűn sem, bár abban az időben nem volt módunkban hosszabban időzni ott, és azt közelebbről megvizsgálni. Amikor azonban később azt tapasztaltuk, hogy az életek különböző vonalai, amelyek érdekeltek bennünket, szintén átvonultak ezen az orszá­gon a kérdéses időben, s így jobban és jobban megismerkedtünk szokásaikkal és életmódjukkal, lassanként felismertük, hogy egy valóságos fi­zikai utópiára bukkantunk, olyan korra és helyre, ahol az ember fizikai élete mindenesetre jobban volt megszervezve, boldogabb volt és hasznosabb, mint az talán azóta bárhol is volt.


Kétségkívül lesznek sokan, akik azt kér­dezik maja magukban: „Hogyan tudhatjuk, hogy ez a beszámoló más, mint a többi utópiáról szó­ló? Hogyan lehetünk bizonyosak abban, hogy a kutatók nem csalják meg önmagukat szép álmok­kal, és nem szövik-e be saját vagy olvasott el­méleti eszméiket látomásaikba, amelyekről azt beszélik be önmaguknak, hogy tényleg látták a­zokat? Hogyan biztosíthatjuk magunkat tényleg, hogy mindez több mint csupán egy tündérmese?”


Az egyedüli felelet, amit ilyen kérdezős­ködőnek adni lehet az, hogy számukra nincs bizonyosság. Maguk a kutatók biztosak kutatásaik­ban, biztosak a sokféle bizonyíték össze­halmozódása folytán, amelyek önmagukban véve csekélyek lehetnek talán, de ellenállhatatla­nok másokkal kombinálva. Biztosak tudásukban is, amelyet lassanként szereztek sok türelmes kísérlet által, amelyben megismerték a különbséget a megismerés és képzelődés között. Jól tudják, milyen gyakran találkoznak egészen váratlan és elképzelhetetlen dolgokkal, és milyen sűrűn és határozottan dőlnek halomra a dédelgetett, előre megalkotott véleményeik. A tényleges kutatók sorain kívül vannak néhányan, akik gyakorlatilag ugyanazon bizonyosságot szerezték meg, vagy intuíciójuk, vagy azok személyes tudása folytán, akik a munkát elvé­gezték. A világ többi része számára ily mes­sze a múltba való minden kutatás szükségképpen csak hipotetikus lehet. Ezek tekinthetik ezt az ősrégi perui civilizációról szóló beszámolót tényleges tündérmesének, de ha így gondolkoznak, úgy gondolom, hozzájárulnak ahhoz, hogy igen szép tündérmese az.


Úgy képzelem hogy a tisztánlátás ilyen módjait kivéve, lehetetlen lenne az általunk vizsgált civilizációk bármily nyomát is felfedezni. Nincs kétségem aziránt, hogy még léteznek nyomok, de valószínűleg nagy ki­terjedésű és fáradságos ásatásokra volna szükség, hogy elegendő tudást szerezzünk róluk, és biztonsággal megkülönböztethessük őket a másféle és későbbi fajoktól. Lehetséges, hogy a jövőben régiséggyűjtők és régészek figyelmü­ket jobban fogják e csodás dél-amerikai orszá­gok felé fordítani, mint eddig tették, és talán akkor képesek lesznek szétválasztani a külön­böző fajok lábnyomait, amelyek egymásután foglalták el és uralkodtak rajtuk. Jelenleg azonban mindaz, amit az ősrégi Peruról tudunk (kivéve a tisztánlátó kutatást), az a kevés, amit a spanyol hódítók beszéltek el nekünk, és az a civilizáció, amit ők annyira csodáltak, csak halvány és távoli visszfénye volt a régibb és nagyobb valóságnak.


A faj maga is megváltozott, mert bár azok, akiket a spanyolok birtokban találtak, még né­mileg leszármazottjai voltak annak a ragyogó atlantiszi harmadik alfajnak, amely annyival több szilárd erővel és vitalitással volt ellát­va, mint bármelyik az őt követők közül, mégis nyilvánvaló, hogy ezek a leszármazottak sok tekintetben hanyatlásuknak már az utolsó fokán álltak, sok tekintetben barbárabbak, de­generáltabbak, kevésbé kifinomultak, mint a sokkal régibb ág, amelyről beszélnünk kell.


Ez a kis lap a világ igazi történetéből, ez a pillantás a természet óriási képtárának egyik képére, elibénk tárja, milyen lehet egy ideális állam bármihez is hasonlítva mai nap­jainkban, és az másrészt azért olyan érdekes szá­munkra, mert mindazon eredményeket, amelyek u­tán a modern társadalmi reformátoraink törek­szenek, itt már tökéletesen keresztülvitték, de teljesen ellenkező módszerekkel a mai java­soltaknál. A nép békés volt és boldoguló, a szegénységet nem ismerték, bűnözés sem volt, senkinek sem volt oka az elégedetlenségre, mert szellemének kifejlesztésére (ha volt neki) mindenkinek megvolt az alkalma, és mindenki azt a hivatást vagy tevékenységi területet választ­hatta, ami jól esett. A munka soha sem volt túl kemény, és soha sem nehezedett súlyosan az emberekre, mindenkinek bőven volt ideje arra, hogy bárminő kedvelt elfoglaltságnak vagy ki­képzésnek szentelje magát. A nevelés teljes, szabad, és hathatós volt, sőt a betegekről és öre­gekről fényűzően gondoskodtak. S ezt az egész, a fizikai jólét előmozdítására szolgáló nagyszerűen kidolgozott rendszert egy olyan autokrácia vitte, és amennyire mi meg tudtuk ítélni, csakis az vihette keresztül, amely a legabszolútabb volt, amelyet e világ valaha is­mert.


Egyiptom árjásítása


Három ízben hivatkoztunk a könyvünkben arra az expedícióra, amelyet a Manu Dél-Indiából küldött ki azzal a határozott céllal, hogy Egyiptom nemesi családjait árjásítsa. Míg a könyv sajtó alatt volt, további kutatásokat folytat­tunk, amelyek további fényt vetettek a tárgyra, és bizonyos mértékben kapcsolatba hozták azt az elfogadott egyiptomi történelemmel.


Hivatkozva a XX. fejezetben lévő azon megjegyzésünkre, hogy „Manetho történelme nyil­vánvalóan ezzel az árja dinasztiával foglalko­zik”, most már látjuk, egészen ésszerűen, hogy Egyiptomnak a Manu alatt való újraegyesülésével kezdi, s hogy a dátum, amelyet kutatásaink az újraegyesülés idejének jeleznek, (bár még nem teljes pontossággal beigazoltan), Kr. e. 5510 év körül van, amely a legutolsó meghatá­rozása a legelőkelőbb élő egyiptológusnak az első dinasztia kezdetéül. Ezen új egyiptológiai elméletek Unas fáraó idejét 200 évvel előbbre teszik, mint mi.


Alcyone életei c. könyv egyik fejezetében az első nagy árja vándorlást követtük nyomon, amely az akkori közép-ázsiai tenger partjairól az indiai félsziget déli részéig tartott. Azt a vallásos birodalmat, amelyet az árják itt meg­alapoztak a századok folyamán, használta fel a Manu, mint már mondtuk, a kisugárzás segítő központjául.


Hasonlóképpen küldte Indiából az expe­díciót Egyiptom árjásítására, amelyet sokban ha­sonló módon és sok ugyanazon Egóval vitt ke­resztül, mint amelyek 5000 évvel ezelőtt szerepet játszottak a szóban forgó Közép-Ázsiá­ból való kivándorlásban.


Kr. e. 13.500 év körül Viráj volt a nagy Dél-Indiai Birodalom uralkodója. Felesége Brhaspati volt és egyik fia Mars. A Manu asz­trálisan megjelent az uralkodó előtt, és utasí­totta őt, hogy Marst küldje át a tengeren Ceylonon át Egyiptomba. Viráj engedelmeskedett, és Mars elindult a hosszú útra, magával vitt (híven az utasításhoz) egy csapat ifjú férfit és nőt, akik közül 12-t ismertünk fel: a férfi­ak közül Ajaxot, Betelgeuset, Demetert, Leót (Mátyás k.) Perseust és Theodorost (Roosewelt), a nők közül Arcturust, Canopust, Olympiát (Da­modart), Vulkánt, Pallast (Platón) és Osirist.


Egyiptomba való megérkezésükkor akkor tolték uralom volt, és Jupitert találták ott, mint annak az időnek a fáraóját. Csak egy gyermeke volt – egy leány, Szaturnusz –, mivel felesége gyermekágyban halt meg. A főpapot, Suryát a Mahaguru egy látomásában utasította, hogy az idegeneket tisztelettel fogadja és tanácsolja Jupiternek, hogy leányát Marsnak adja fele­ségül, amit ő meg is tett. Aránylag rövid idő alatt házasságok jöttek létre a jövevények és az akkori nemesség között.


Bármilyen csekély volt is ez az árja vér, néhány nemzedék múltán már átfestette az e­gész egyiptomi nemességet, mert amióta a fáraó beleegyezését adta ezekre a vegyes házasságok­ra, az összes patrícius családok buzgón verse­nyeztek a jövevények fiaival vagy leányaival való házasságok után. A két faj keveredése egy új előkelő típust hozott létre, amelynek árja arcvonásai voltak, de tolték színeződése, az a típus, amelyet oly jól ismerünk az egyipto­mi szobrokról. Oly erőteljes az árja vér, hogy még most is megmutatja félreismerhetetlen nyo­mait, még a felhígítás századai után is. Ettől az időtől kezdve Egyiptom vezető osztályaiba való testet öltés az ötödik gyökérfaj első alfajába való születésnek számított.


Sok változás történt a századok múlásával és az árja megfiatalodással adott lendület lassan elhalt. Az ország sohasem ért el oly a­lacsony fokot, mint Poseidonisnak párhuzamos civilizációja, főként azért, mert az árja ha­gyományt bizonyos osztály, melynek tagjai az­zal dicsekedtek, hogy közvetlenül Mars és Sza­turnusz királyi véréből származnak, megőrizte. Az árjásítás után több mint ezer éven át ez az osztály uralkodott az ország felett és a fáraó volt mindig a fejük, de jött egy idő, amikor politikai okokból az uralkodó idegen hercegnőt vett feleségül, aki lassanként oly nagy befo­lyásra tett szert felette, hogy képes volt őt eltéríteni atyái hagyományaitól, és oly isten­tiszteletet megalapítani, amelyet a nemzetiség mint egész nem akart aláírni. Az ország megún­va az árja pontosságot, követte uralkodóját a szabadosságban és fényűzésben, a nemzetiség azonban összetömörítette tagjait szigorú el­lenzéssel, és ez időtől kezdve tagjai tüntetően távol tartották magukat, nem utasították vis­sza a hivatalokat, sem a hadseregben, sem az állami szolgálatban, de csak egymás között há­zasodtak, és célul tűzték ki a régi szokások gyakorlását s azt, amit a vallás és faj tisz­taságának neveztek.


Miután közel négyezer év telt el, olyan állapotokat találtunk, amelyben az egyiptomi bi­rodalom vallása, sőt nyelve is, hanyatlóban volt. Csupán a konzervatív törzs soraiban találhatjuk meg Egyiptom korábbi napjainak halvány visszfényét. Ebben az időben a törzs papjai között néhány próféta támadt fel, a­kik Egyiptomban is visszhangozták azt az üzenetet, amit Poseidonisban kaptak, egy intést, hogy ezeknek a hosszú és hatalmas civilizációknak a gonoszsága miatt azok pusz­tulásra vannak ítélve, s hogy néhány igaznak meg van engedve, hogy elmeneküljön az eljö­vendő katasztrófa elől. Éppen úgy, mint ahogy a fehér hegylakók jelentős része elhagyta Poseidonist, a nemzetiségnek tagjai is egy tömegben, lerázták lábaikról Egyiptom porát, áthajóztak a Vörös-tengeren, és Arábia hegyei között menedékre találtak.


Mint tudjuk, a jóslat a meghatározott időben valóra is vált, és Kr. e. 9564-ben Po­seidonis szigete elsüllyedt az Atlanti-óceán­ban. A kataklizma hatása a világ egyéb részeire is komoly következményekkel járt, de kü­lönösen Egyiptomra volt romboló hatású. Eddig Egyiptomnak kiterjedt nyugati tenger­partja volt, és bár a Szahara-tenger sekély tenger volt, mégis elegendő arra, hogy az aránylag kisterjedelmű hajók flottái a köz­lekedést Atlantisz és az algériai szigetek között lebonyolíthassák. A nagy katasztrófa folytán a Szahara-tenger feneke felemelkedett, és hatalmas szökőár árasztotta el Egyiptomot, amelynek majdnem egész lakossága elpusztult. Miután mindez lezajlott, az ország vadon lett, amit nyugaton nem határolt a szép bé­kés tenger, hanem sivár, sós mocsár, és amint a századok múltak, barátságtalan sivataggá száradt ki. Egyiptom dicsőségéből csak a piramisok maradtak meg magányos elhagya­tottságukban tornyosulva, amely elhagyatott­ság 1500 évig tartott, amíg végül az önkéntes számkivetettségben levő nemzetség visszatért hegyei menedékéből, és nagy nemzetté növekedett.


De mindezek előtt hosszú ideig félvad törzsek merészkedtek e földre, primitív har­cokat vívtak a nagy folyam partjain, amely egy­kor egy hatalmas civilizáció kereskedelmi flottáit hordozta, és még egyszer tanúja lett ezen ősi dicsőség újjáéledésének, hogy vissza­tükröződjenek benne Osiris és Amon Ra méltóságteljes templomai. Professzor Flinders Petrie öt ilyen korábbi fajtát ír le, amelyek az ország különböző részeit elárasztották, és céltalanul háborúskodtak egymás között.

1. Egy sasorrú fajta, a libio-amorita típus, amely az ország nagy részét foglalta el, és tovább tartotta birtokában, mint a töb­biek, a civilizációt századokon át elég ma­gas fokon tartva.

2. Hettita faj göndör hajjal és fo­natos szakállal.

3. Hegyes orrú nép hosszú hajfonatok­kal, hegylakók, hosszú vastag ruhákat hordtak.

4. Rövid, ferdeorrú nép, akik az ország közepén telepedtek meg egy ideig.

5. E faj egy másik változata, hosszabb orral és előre álló szakállal, akik főleg a Földközi-tenger közelében levő mocsaras vidéket foglalták el. Mindezeket tisztánlátó úton is meg lehet figyelni, de an­nyira összevegyültek, hogy gyakran nehéz meg­különböztetni őket, s mindehhez hozzájön egy vad negroid faj Afrika belsejéből, amely még valószínűleg korábban volt a színtéren, s a­mely nem hagyott nyomot elmúlásáról.


A kevert fajoknak ebbe az összevisszaságába érkezett a mi nemzetségünk, papjai által vezetve a tengeren át az arab hegyek­ből, és fokozatosan megvetette lábát Felső-Egyiptomban, fővárosát Abydosban alapítva meg. Lassanként mindig több és több környező föl­det vettek birtokukba, amíg végül felsőbbren­dű civilizációjuk súlya alatt mint uralkodó hatalmat ismerték őket el. Politikájuk a korábbi évszázadok alatt inkább a beolvasz­tás volt, mint a harc, a népek káoszából olyan fajt építeni ki, amelyre rá legyenek nyomva saját örökletes jellemvonásaik. Ezer év telt el megérkezésük óta, amikor Mars ural­kodott egy már jól megszervezett birodalom felett, de még egyezernégyszáz évvel később történt, hogy a Manu maga, (nevét Menesre fordították most) egész Egyiptomot egy uralom alatt egyesítette, és ugyanakkor megalapítot­ta az első dinasztiát és nagy városát, Mem­phist, így vezetve be személyesen egy másik fokozatát a munkának, amit vezetése alatt, Kr. e. 13500-ban kezdtek meg.






Az emberiség jövője

ELŐSZÓ


Ami itt következik, kísérlet arra, hogy a hatodik gyökérfaj legelső kezdeteit vázol­ja, amelyeket az ötödik gyökérfaj kezdetéhez Arábiában hasonlíthatunk. Sok, sok ezer év tűnik le, mielőtt a hatodik faj elfoglalja a maga helyét, és birtokába veszi saját szá­razföldjét, amely most lassan, mintegy dara­bonként emelkedik ki a Csendes-óceánból. Észak-Amerika addigra darabokra hull, az a nyugati sáv, amelyen az első település lesz, az új földrész egyik legkeletibb sávja lesz.


Amíg ez a kis település legkezdetlege­sebb formában működik, az ötödik faj elérte csúcspontját, és benne fog összpontosulni a világ minden pompája és dicsősége. A te­lepülés igen satnya dolog lesz a világ szemében, ábrándozók gyülekezete, akik vezető­jük iránt rabszolgai odaadással viseltetnek.


Ez a vázlat eredetileg a Theosophist­ban jelent meg, és teljesen kollegám mű­ve.


Annie Besant



I.fejezet


BEVEZETÉS: ASHOKA KIRÁLY LÁTOMÁSA

Mintegy harminc évvel ezelőtt nagy elnökünk (A. Besant) és én belefogtunk Olcott ezredes előbbi életei egynéhányának megvizsgálásába. A Társulat legtöbb tagja előtt nem ismeretlen, hogy eme utolsó élete előtti inkarnációjában Ashoka volt, a nagy buddhista király. Azok pedig, akik elolvas­tak egy kis megemlékezést előző történeté­ről, amely egy amerikai közgyűlés számára í­ródott, emlékezni fognak, hogy amikor annak az életének a vége közeledett, nyomott han­gulat és kétség vett rajta erőt, amelyet eloszlatandó, Mestere két figyelemreméltó képet mutatott neki: egyet a múltból és e­gyet a jövőről.


Ashoka azon búsult, hogy nem tudta minden tervét megvalósítani, és legnagyobb kétsége az iránt volt, hogy állhatatos tud-e majd maradni mindvégig, hogy fenn tudja-e tartani kapcsolatát Mesterével, amíg csak eléri a célt. Hogy ezt a kétséget eloszlas­sa, Mestere először egy, a múltba való lá­tomás segítségével megmagyarázta neki, hogyan létesült eredetileg a kapcsolat köztük ré­ges-régen Atlantiszban, és hogyan ígértetett akkor meg, hogy ez a kapocs sohasem fog meg­szakadni. Azután egy, a jövőbe tekintő lá­tomással megmutatta neki önmagát, mint a ha­todik gyökérfaj Manuját, és Ashoka királyt, mint az alatta szolgáló helyettesét.


Ennek az utóbbi látomásnak színtere egy szép, parkszerű vidék volt, ahol virágzó dombok lejtői húzódtak le a zafírkék tengerig. M. Mester ott állt, körülvéve tanítványok és más segítők kis seregétől, és éppen mikor a megbűvölt király a gyönyörű jelenetet figyelte, belépett K.H. Mester, akit az ő tanítványainak csoportja követett. A két Mester összeölelkezett, a tanítványok csoportjai örömteli üdvözlések kíséretében összekeveredtek, a csodás kép pedig eltűnt elragadtatott szemeink elől.


Ámde az élénk benyomás, amit keltett, elhomályosíthatatlanul megmaradt bennünk, és ez egy bizonyos tudást ad, ami minden ki­fejezést meghaladóan különös és tiszteletet parancsoló. A látás, amit akkor használtunk, a kauzális test látása volt, ennélfogva az Egókat, amelyekből az a tömeg állt, vilá­gosan meg tudtuk különböztetni. Sokat közü­lük azonnal felismertünk, másokkal, akiket akkor nem ismertünk, azóta találkoztunk a fizikai világban. Valóban minden kifejezést meghaladóan különös az, hogy találkozunk (esetleg a világ túlsó oldalán) egy taggal, akit fizikailag sohase láttunk, a háta mö­gött pedig szemeink összetalálkoznak, mint­egy táviratozva egymásnak, hogy felismertük őt, hogy „ez is egyike azoknak, akik velünk lesznek mindvégig”.


Azt is tudjuk, kik nem lesznek ott, de ebből hála Istennek, nem kell hátrányos kö­vetkeztetéseket levonnunk, mert tudjuk, hogy igen sokan, akik nem lesznek ott a faj meg­indításánál, később fognak csatlakozni hozzá, aztán meg vannak más munkaközpontok is, amelyek a Mester munkájához kapcsolódnak. Ez a bizonyos központ, amit láttunk, az új gyö­kérfaj megalapításának különleges céljából fog létezni, és ezért a maga nemében egyedülálló lesz, és csak azok vehetnek részt ben­ne, akik előzőleg gondos önneveléssel alkal­massá tették magukat arra, hogy különleges munkáját megosszák.


Azért engedtetett meg nekünk, hogy tag­jaink elé tárjuk annak a jövő életnek azt a vázlatát, hogy világosan megismerjék annak a munkának a természetét és a hozzá vezető nevelésnek jellegét. Az az önnevelés a leg­végsőkig menő önfeláldozást és szigorú ön­megtagadást követel, amint ez történetünk folyamán ki fog tűnni, azonkívül feltételezi a Mesterek bölcsességében való teljes bizal­mat. Társulatunknak sok jó tagja még nem rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal, ezért bármennyire fejlettek is más irányban, nem foglalhatnak helyet a munkálkodók e csoportjában. Mert a Manu munkái szigorúak, és Neki nincs sem ideje, se vesztegetni való ereje berzenkedő segítőkkel vitatkozni, akik azt hiszik, ők mindent jobban tudnak. A Társulat külső munkája mindazonáltal még folyni fog azokban a jövő századokban, és óriási módon elterjedt szétágazásaiban, lesz elég hely mindenki számára, aki csak segíte­ni akar, ha még nem is képes arra a teljes önmegtagadásra, ami a Manu segítőitől megkívántatik.


Mindaz, amit akkor láttunk a király­nak abban a látomásában, nem adott semmifé­le támaszpontot arra nézve, hogy mikor lesz annak ideje, és hogy hol lesz, ámbár most már teljes felvilágosítást kaptunk minder­ről. Akkor csak azt tudtuk, hogy az egy fontos alkalom volt az új faj megalapításá­val kapcsolatban, vagyis ennyit mondtak meg Ashoka királynak, mi pedig tudva, hogy milyen hivatalokat töltenek szeretett Mestereink majd be a hatodik gyökérfajban, könnyen következtethetünk, és összefüggés­be hozhattuk a két dolgot.


A dolog ennyiben maradt jó ideig, és mi nem vártunk semmi további felvilágosí­tást reá nézve. Hirtelen, látszólag pusz­ta véletlen folytán, a kérdés ismét elénk került, és egy tudakozódás a tanítás egyik ága iránt, amely egyáltalában nem volt összefüggésben a hatodik gyökérfaj megalapításával, egyszerre a történet kellős közepébe vezetett, és fényözönnel ön­tötte el módszereit.


A történet többi részét elmondja az, akit kiválasztottak, hogy továbbadja.

A.B. és C.W.L.






A DÉVA SEGÍTŐ


Barátaim egy csoportjával beszélgettem az INANESHVAI azon szakaszáról, amely leírja a jógit, mint aki „hallja és megérti a Dévák nyelvét”, és megpróbáltam megmagyarázni nekik, hogy a nagy Angyalok bizonyos rendjei a színek és hangok milyen csodás extázisában fejezik ki magukat. Ekkor észre­vettem, hogy jelen van egy Angyal, aki előzőleg többször jóságosan a segítségemre volt, amikor azon iparkodtam, hogy megértsem dicső létezésük titkait. Úgy vélem, látta mostani próbálkozásaim elégtelenségét, hogy leírjam, amiről beszéltem, ezért két különösen élénk kis képet tett elém, és ezt mondta: „Tessék, írd le nekik ezeket”.


A képek mindegyike egy nagy templom belsejét mutatta, amelyeknek építészeti stílusa nem hasonlított semmihez, amit ismerek. Mind­egyikben egy Déva működött papként, és vezette egy nagy gyülekezet ájtatosságát. Egyik­ben a pap kizárólag a színek leírhatatlanul pompás váltakozásának kezelésével érte el a kívánt eredményt, a másikban pedig a zene volt az az eszköz, amivel ő egyrészt a gyülekezet érzelmeire hatott, másrészt kifejez­te az Istenséghez való aspirációkat.


Ezeknek a templomoknak részletesebb le­írását és a bennük használt módszereket ké­sőbb fogjuk ismertetni, egyelőre vegyük szemügyre a többi kutatást is, amelyeknek ez csak a kiinduló pontja volt. A Déva, aki ezeket a képeket mutatta, megmagyarázta, hogy abból a jövőből való jeleneteket ábrázolnak, ahol a Dévák a mostaninál sokkal szabadabban fognak az emberek között mozogni, és segíteni fogják őket nemcsak ájtatosságaikban, hanem sok más módon is. Megköszönve szíves segítségét, leírtam barátaimnak a gyönyörű képeket, amennyire tudtam, az Angyal pedig itt-ott a tanácsával segített.


LÁTJUK A JÖVŐT


Az összejövetel után saját szobám ma­gányában nagy kedvteléssel újból felidéztem magam előtt ezeket a képeket, bevéstem el­mémbe a legkisebb részletekig, és megpróbál­tam felfedezni, mennyire lehet velük össze­függésben más környező körülményeket meglát­ni. Nagy gyönyörűségemre észrevettem, hogy ez tökéletesen lehetséges, hogy valamelyes erőfeszítéssel látásomat ki tudtam terjeszteni a templomoktól a városra és a körülfekvő tájra, és ily módon megláthattam és leírhattam ezt a jövőbeni életet.


Ez természetesen felszínre hoz egy cso­mó kérdést: milyen fajtájú az a tisztánlátás, amivel így lehet a jövőt látni, milyen mérték­ben tehető fel az, hogy a jövő előre meg van határozva, mindaz, ami látható a jövőből, mennyire és egyáltalán módosítható-e azoknak az akarata által, akik a drámában szerepelnek? Mert ha minden már el van rendelve, és ők nem változtathatják meg, nem állunk-e ismét szemben a predesztináció elcsépelt ta­nával? Nem vagyok és sem illetékesebb annál a sok ezernél, akik a szabad akarat és a pre­desztináció problémájáról írtak, hogy ezt a kérdést kielégítően eldöntsem, de én lega­lább egy minden kétséget kizáró tényről bi­zonyságot tehetek, és ez az, hogy van olyan színvonal, ahonnan nézve a múlt, jelen és jövő elveszítették sajátos jellegzetességeiket, és mindegyikük egyformán ténylegesen és feltétlenül jelen van a tudatban.


Sok esetben vizsgáltam a múlt feljegy­zéseit, és nem egyszer leírtam, milyen fel­tétlenül valódiak és élők azok a feljegyzé­sek a kutató számára. A kutató egyszerűen benne él a felkutatott jelenetben, és gyako­rolhatja magát, hogy tetszés szerint vagy csak kívülről nézze mint néző, vagy hogy a tudatát egyesítse egy időre valamelyik résztvevő személyével, és ilyképpen meglegyen az a nagy előnye, hogy a szóban forgó tárgyról időszerű véleményt kap.


Csak annyit mondhatok, hogy ebben az első hosszú és összefüggő jövőbe való látásban, amire vállalkoztam, pontosan ugyanazt tapasztaltam, hogy ez a jövő is minden tekin­tetben éppolyan tényleges, éppolyan jelenlevő, mint bármelyik másik, a múltból való jelenet, vagy ez a szoba, amelyben most ülök és írok. Ebben az esetben is pontosan ugyanaz a két lehetőség állt fenn: vagy hogy mint néző tekintsem az egészet, vagy hogy egyesítsem magamat valakinek a tudatával, aki benne él, és ezáltal pontos fogalmat kapjak az ő indítóokairól és arról, hogy milyennek látja ő az életet.


Kutatásaim egy részének folyamán mellet­tem volt valaki fizikai testben, akiről vilá­gosan láttam, hogy részt vesz a jövőnek eb­ben a közösségében, ezért bizonyos külön erő­feszítést tettem, hogy meglássam, mennyire lehetséges annak az Egónak a közbeeső évszá­zadokban folytatott tevékenységei által megakadályozni azt, hogy részt vegyen abban a mozgalomban, vagy iránta való magatartását megváltoztatni. Ismételt és igen gondos vizsgálat után megbizonyosodtam, hogy nem kerülheti el, se nem módosíthatja számba vehetően ezt az előtte fekvő rendeltetést, de ennek az oka az, hogy a Monádja, a legbelse­jében élő szellem, amely a még kifejletlen részén, az egón keresztül működik, már elha­tározta ezt, és megindította azokat az okokat, amelyeknek elkerülhetetlenül ez lesz a követ­kezménye. Kétségkívül az egónak ezekben a közbeeső századokban nagymennyiségű szabadság áll rendelkezésére. Letérhet a kijelölt út­ról jobbra vagy balra, siettetheti haladását, vagy lassíthatja, de mégis az a kérlelhetet­len kényszerítő erő (amely tulajdonképpen az ő legigazibb Énje) nem fog olyan teljes és végleges letérést megengedni, amely azt okoz­ná, hogy elveszítse az előtte álló alkalmat. Az igazi ember akarata kialakult, és ez az akarat minden bizonnyal győzedelmeskedik.


Nagyon jól ismerem a nehézségeket, ha erről a tárgyról kezdünk gondolkodni, és én legkevésbé sem állítom, hogy új megoldást találtam, ám egyszerűen csak bizonyságtétel alakjában egy kis hozzájárulással akarok szolgálni a tárgy tanulmányozásához. Legyen elég erre a pillanatra annak a leszögezése, hogy én a magam részéről tudom, hogy amit itt leírok, az pontos képe annak, ami elkerülhe­tetlenül meg fog történni. Ennek a tudatában olvasóink elé tárom, mint olyan valamit, ami­ről azt hiszem, mélyen fogja őket érdekelni, és ami nagy buzdításul szolgál majd azoknak, akik képesek elfogadni. Legkevésbé se kí­vánom azonban azokat meggyőzni akarni, akik még nem szerezték meg a bizonyosságot, hogy lehet a távoli jövőt meglátni még a legap­róbb részleteiben is.

I. fejezet


A KÖZÖSSÉG

Felfedeztük, hogy ezek a pompás temp­lomi szertartások nem képviselik a világ ama korszakának általános istentiszteletét, ha­nem hogy egy, a világ többi részétől különélő közösségben élő személyek közt lesznek csak találhatók, és csak egy kevés további kutatásra volt szükség, hogy észrevegyük, hogy ez ugyanaz a közösség, amelynek megala­pítása képezte az alapját annak a látomásnak, amit régente Ashoka királynak mutattak. Ez a közösség tulajdonképpen a hatodik gyökérfaj Manuja által kiválasztottak gyülekezete, de ahelyett, hogy elvezette volna őket valami távol eső, és a világ többi része számára el­érhetetlen sivatagba – amint az ötödik gyö­kérfaj Manuja tette volt –, a mi Manunk egy népes ország közepébe telepíti őket, és a kö­zösséget a korábbi fajokkal való keveredés­től csupán erkölcsi határral választja el.


Éppen úgy, amint az ötödik gyökérfaj anyagát az atlantiszi törzs ötödik alfajából kel­lett venni, úgy kell azokat a fizikai teste­ket, amelyekből a hatodik gyökérfajnak kell majd kifejlődni, a mi jelenlegi árja fajunk hatodik alfajából kiválasztani. Ezért telje­sen természetes, hogy ez a közösség ott települjön le, amint hogy azt is találtuk, hogy tényleg letelepült, a nagy észak-amerikai szárazföldön, ahol már most történnek előké­születek a hatodik alfaj kifejlesztésére. Ugyanolyan természetes az, hogy a szárazföldnek azt a részét választják ki erre a célra, amelyik tájilag és éghajlatilag is legjobban megközelíti a mi ideálunkat a Paradicsomról, vagyis Alsó Kaliforniát. Úgy találtuk, hogy az Ashoka király látomásában előforduló ese­mények kelte – vagyis a közösség tényleges megalapítása – mostantól számítva körülbelül hétszáz év múlva lesz, de a Déva által muta­tott képek (valamint azok, amelyeket a belő­lük származó kutatások révén ismertünk meg) egy még későbbi, százötven évvel azutáni korszakhoz tartoznak, amikor a közösség már teljesen berendezkedett, és a maga erejéből működik.


A KÖZÖSSÉG MEGALAPÍTÁSA


A terv a következő. A jelenlegi és a jövő századok Teozófiai Társulatából a jövő faj Manuja és főpapja – akik az „Alcyo­ne életei” című műben Mars és Merkúr név a­latt szerepelnek – kiválasztják azokat az embereket, akik teljesen komolyan felajánlot­ták magukat az Ő szolgálatukra, és ezeknek megadják az alkalmat és lehetőséget, hogy ebben a nagy munkában az ő segédeik legyenek. A munka tagadhatatlanul igen fáradságos lesz, és a legvégső áldozatot fogja megkívánni a­zoktól, akik abban a kiváltságban részesül­nek, hogy részt vehetnek benne.


A LOGOSZ, mielőtt létrehozta naprendsze­rének ezt a részét, elméjében részletes ter­vet dolgozott ki, hogy mit fog vele tenni, hogy milyen színvonalat kell mindegyik fajnak minden körben elérnie, és milyen tekintetben kell elődeitől különböznie. Hatalmas gondolat­formája teljes egészében még most is megvan az Isteni Elme síkján, és amikor egy Manut kineveznek egy gyökérfaj vezetőjének, első dol­ga az, hogy ezt a gondolatformát materiali­zálja valamely olyan síkon, ahol mindig kéznél van neki betekintésre. Az ő feladata az­tán az, hogy az akkori világból kiszedje azo­kat az embereket, akik leginkább megközelítik a megkívánt típust, hogy ezeket elvonja a többitől, és fokozatosan kifejlessze bennük, amennyire lehetséges, azokat a tulajdonságokat, amelyeknek az új faj különlegesen jel­lemezniük kell.


Ha ezt a folyamatot annyira vitte, amen­nyire az adott anyaggal lehetségesnek véli, ő maga testet ölt a kiválasztott csoportban. Mivel ő már régen kimerített minden akadályozó karmát, teljesen szabadon formálhatja min­den eszközét: a kauzális, mentális és asztrá­lis testet, még pedig pontosan a LOGOSZ által elébe állított minta szerint. Kétségtelenül nagy hatást gyakorolhat a fizikai testére is, bár ezt a szülőknek köszönheti, akik mégis csak az ötödik gyökérfajból valók, noha ők is nagymértékben specializálódtak.


Csak azok, akiknek testei fizikailag e­gyenesen az ő leszármazottai, alkotják az új gyökérfajt. Mivel pedig neki is nyilván­valóan a régi ötödik gyökérfajba kell házasod­ni, amikor a sor reá kerül, világos, hogy a típus nem lesz egészen tiszta. Az első nemzedékben az ő gyermekeinek is a régi fajból kell élettársakat venniük, bár ez is a kü­lön választott csoport határain belül van csak megengedve. De ez után a nemzedék után már nincs keveredés a régi vérrel, minden ve­gyes házasság az újonnan megalapított családon kívül feltétlenül meg lévén tiltva. Ké­sőbb a Manu ismét testet ölt, valószínűleg a saját dédunokájaként, és így tisztítja to­vább a fajt. Eközben szakadatlanul azon fá­radozik, hogy minden testüket, beleértve a fi­zikait is, mind közelebbi hasonlatosságba formálja a LOGOSZ-tól kapott mintához.


A TAGOK ÖSSZEGYŰJTÉSE


Hogy a különleges formálásnak ez a mun­kája a lehető leggyorsabban és legteljeseb­ben történjék, mindenekfelett szükséges, hogy ezekbe az új testekbe születő egók tel­jesen megértsék azt, ami történik, és a leg­végsőkig ennek a munkának szenteljék magukat. Ezért a Manu maga köré gyűjti ebből a célból tanítványainak és segítőinek nagy részét, és olyan testekbe teszi őket, amelyeket Ő maga készít nekik, azzal a megállapodással, hogy teljesen ennek a feladatnak szentelik magu­kat, és mihelyt szükségesnek látják egyik tes­tüket letenni, azonnal másikat vesznek fel.


Ezért, amint említettük, rendkívül fá­radságos munka vár azokra, akik az Ő segédei lesznek, egyik testet öltésből a másikba kell menniük a más világokban töltött szokásos szünetek nélkül, ezenkívül a fizikai életek e megszakíthatatlan láncolatának mindegyike feltétlenül önzetlen kell, hogy legyen, tel­jesen az új faj érdekeinek szentelve, az én, vagy személyes érdekek legcsekélyebb gondo­lata nélkül. A tény az, hogy aki erre vállal­kozik, sok századon keresztül nem önmagának, hanem a fajért kell, hogy éljen.


Nem kis terhet vesznek evvel magukra. De másrészt meg kell állapítani, hogy azok, akik vállalkoznak reá, elkerülhetetlenül abnormá­lisan gyorsan fognak haladni, és nemcsak az lesz a dicsőségük, hogy vezető szerepük lesz az emberiség fejlődésében, hanem meglesz az a felbecsülhetetlen kiváltságuk is, hogy sok életen keresztül a Mesterek közvetlen fizikai irányítása alatt dolgozhatnak. Akiket olyan forrón szeretnek. Azok pedig, akik olyan áldottak, hogy megízlelték az Ő jelenlétük é­dességét, jól tudják, hogy abban a jelenlét­ben nincs fáradságos munka, se legyőzhetet­len akadály. Minden nehézség eloszlik, és cso­dálkozva tekintünk vissza a tegnap botlásai­ra, lehetetlennek tartva annak a megértését, hogyan érezhettük magunkat bátortalannak vagy kétségbeesettnek. Ez az érzés azonos azzal, amit az Apostol így fejez ki igen találóan: „Mindent meg tudok tenni Krisztus által, aki erőt ad nekem”.


BELÉPÉS A BIRTOKRA


Ha közeleg az idő, amelyet Ő legalkal­masabbnak vél a faj tényleges megalapítására, arra fog ügyelni, hogy mindazok a tanítványok, akiket Ő kiválasztott, megszülessenek abban a hatodik alfajban. Amikor mindnyájan elérték a nagykorúságot, Ő (vagy Ők együttesen) meg- vesznek egy nagy birtokot valami megfelelő helyen, és mindnyájan odautaznak, és megkezdik életüket közösségként. Ez, vagyis a terület birtokba vétele, volt az a jelenet, amit Ashoka királynak megmutattak, és az a bizonyos hely, ahol a két Mestert láttuk, a birtok ha­tárához közel fekszik.


Ezután elvezetik követőiket a terület központjához, amelyet már kiválasztottak a közösség fővárosa helyéül, és ott elfoglal­ják a lakóhelyeket, amelyeket már előzetesen elkészítettek a számukra. Mert már régen ez előtt a Manu és közvetlen tisztjei felügye­lete alatt nagyszerű épületcsoportot emeltek erre az alkalomra – a nagy központi épületet vagy katedrálist, óriási épületeket, amely könyvtárakul, múzeumokul és tanácstermekül szolgálnak, és ezek körül körülbelül négyszáz lakóházat, amelyek mindegyike saját területén áll. Stílusban és részletekben ugyan igen különböznek egymástól, mégis ezek a házak mind egy bizonyos általános terv szerint épültek, amelyet később fogunk leírni.


Mindezt a munkát egy vállalkozó alatt dolgozó közönséges munkások végezték – ennek a nagy embercsoportnak tetemes része messzi­ről jött ide. Magas fizetést kapnak, hogy a munka elsőrangú volta biztosítva legyen. A település munkájához sok bonyolult gépezet szükséges, és eleinte kívülről jött embereket alkalmaznak, hogy ezeket ellássák, és a tele­pülőket megtanítsák a használatukra. Néhány év múltán azonban a települők megtanulnak mindent, amire jólétükhöz szükségük van, el­készíteni és kijavítani, és így nincs szükségük többé kívülről jövő segítségre. Már az első nemzedékben a település önfenntartó lesz, ettől fogva pedig semmi munkát nem hoznak be kívülről. Óriási összegeket költenek a település megalapítására és működésbe állításá­ra, de ha egyszer megvan, akkor teljesen ön­fenntartó, és független a külvilágtól. Mind­azonáltal a település nem szakítja meg az é­rintkezést a világ többi részével, mert mindig gondosan ügyel arra, hogy megismerjen minden új felfedezést és találmányt, valamint a technikai haladás eredményeit.


A MANU GYERMEKEI


A mi fő kutatásaink azonban ennél körül­belül százötven évvel későbbi korszakra vo­natkoznak, amikor a település már óriási mó­don megnövekedett, és tagjainak száma százezer körül van, akik mind a Manu egyenes fizikai leszármazottai, egynéhány kivételével, akiket a külvilágból bevettek bizonyos feltételek mellett, amelyeket később fogunk ismertetni. Előszörre valószínűtlennek tűnt fel előttünk, hogy egyetlen ember leszármazottai ilyen rö­vid idő alatt olyan nagyszámúra növekedhetnek, de a közbeeső időszak utólagos megvizsgálása azt mutatta, hogy mindez egészen természetesen történt.


Ha a Manu jónak látja megnősülni, bizo­nyos, általa kiválasztott tanítványai készen vannak önként letenni régi testeiket, amint ő újakat tud nekik adni. A Manunak tizenkét gyermeke van. Felemlítésre méltó, hogy ő úgy rendezi a dolgokat, hogy mindegyik egy bizo­nyos befolyás alatt szülessen – az asztroló­gusok úgy mondanák, hogy mindegyik a zodiá­kus más-más jelében. Mindezek a gyermekek, ha felnőttek, a közösség más tagjainak ki­választott gyermekeivel házasodnak össze.


Minden intézkedést megtesznek, hogy tö­kéletesen egészséges és megfelelő környeze­tet teremtsenek, és így gyermekhalandóság egyáltalán nincs, és a mi fogalmaink szerint igen nagy családok vannak napirenden. A kö­zösség megalapítása után ötven évvel a Manunak már száznégy unokája él. A kezdettől számított nyolcvan én múlva annyi az utód, hogy nem lehet hirtelenjében áttekinteni, de ha találomra kiveszünk a száznégy unoka kö­zül tízet, látjuk, hogy ennek a tíznek ki­lencvenöt gyermeke van. Ezt átlagnak véve, abban a nemzedékben ezer egyenes leszárma­zottat kapunk, nem számítva az eredeti ti­zenkét gyermeket és a száznégy unokát. Ha még egy negyedszázaddal tovább megyünk, va­gyis a közösség megalapításától számított százöt év múlva, már teljes tízezer egyenes leszármazottat találunk. Így világossá válik, hogy a legközelebbi negyvenöt év alatt min­den legkisebb nehézség nélkül számíthatunk százezerre.


KORMÁNYZÁS


Szükséges lesz, hogy leírjuk közössé­günk kormányzatát, hogy meglássuk, mik az Ő nevelési és istentiszteleti rendszerei, va­lamint viszonya a külvilághoz. Ez a viszony teljesen barátságosnak látszik, a közösség fizet valami egészen névleges adót birtokáért az államnak, ennek ellenében az állam kormánya őket csaknem teljesen magukra hagy­ja, annál inkább, mert maguk csinálják útjaikat, és a külső kormánytól semmiféle szolgálatot nem várnak.


A közösségre általában a nép nagy tisz­telettel tekint, tagjait nagyon jó és komoly embereknek tartja, bár sok tekintetben túl­zottan aszkétikusnak. Jönnek néha a külvilágból csoportosan látogatók, amint a huszadik században a turisták jártak idegen országokban, hogy megbámulják a templomokat és más épületeket. Ezeket nem gátolják legkevésbé sem, noha nem is buzdítják. A látogatóknak általában ilyenfélék a megjegyzéseik: „Igen, mindez nagyon szép és érdekes, de én nem sze­retném, ha úgy kellene élnem, amint ezek élnek”.


Mivel a közösség tagjai másfélszázad óta el vannak választva a külvilágtól, a régi családi kötelékek háttérbe szorultak. Néhány esetben emlékeznek még ilyen kötelékekre, és látogatják egymást. Erre nézve nincs semmiféle korlátozás, a közösség bármelyik tagja kimehet, és meglátogathatja barátait, vagy szabadon meghívhatja őket magához, akár szállóvendégül is. Az egyetlen szabály az, hogy a közösség tagjai és a külvilágban élők közt a házasság szigorúan tilos. De még a fent leírt látogatások se gyakoriak, mert a közösség egész gondolatmenete olyan tökélete­sen célirányos, hogy a külvilági személyek valószínűleg nem találják érdekesnek a maguk számára annak mindennapi életét.


AZ ÚJ FAJ SZELLEME


Ami legjobban szembeötlik ebben a közösségben, az a szellem, amely áthatja. Mind­egyik tagja tudja, hogy ő egy bizonyos meghatározott célért van ott, amelyet soha, egy pillanatra se téveszt el szem elől. Mindnyá­jan a Manu szolgálatára esküdtek fel, az új faj haladásának előmozdítására. Mindnyájan igen komolyan fogják ezt fel, mindegyiküknek a lehető legteljesebb bizalma van a Manu böl­csességében, és sohase gondolna arra, hogy ren­deletei felett vitatkozzék. Nem szabad elfe­lednünk, hogy ezek az emberek kiválasztottak a kiválasztottakból. A közbeeső évszázadok folyamán igen sok ezren vonzódtak a teozófiá­hoz, és ezekből választották ki a legkomolyabbakat és ezekkel az eszmékkel legjobban átita­tottakat.


Legtöbbjük a közelmúltban gyorsan átment számos testet öltésen, és ezeknek a testet öltéseknek emlékezetét nagymértékben magukkal hoz­ták, azonkívül mindezekben az életekben tud­ták, hogy az új fajban eltöltendő életeiknek legvégsőkig önfeláldozónak kell lenni annak a fajnak a kedvéért. Ezért gyakorolták magu­kat abban, hogy félretegyenek minden személyes kívánságot, ennélfogva rendkívül erősen az önzetlenség felé hajlik a közvélemény, és így a személyeskedés legcsekélyebb megnyil­vánulását is szégyennek és tisztességtelennek tekintenék.


Erősen bennük gyökerezik az az eszme, hogy ezáltal a kiválasztás által dicső alka­lom nyílt számukra, és hogy kitörülhetetlen folt esne a becsületükön, ha méltatlanoknak bizonyulnának, és következésképpen el kellene hagyniuk a közösséget, s a külvilágba kellene költözniük. Ezenfelül a Manu dicséretében azok részesülnek, akik előrehaladnak, akik valami újat és hasznosat tudnak indítványozni, s a közösség kifejlődéséhez hozzájárulnak, nem azok, akik bármit tesznek, ami legkevés­bé is személyes. A közvélemény e nagy ere­jének létezése egészen feleslegessé teszi a szó köznapi értelmében vett törvényeket. Az egész közösséget találóan hasonlíthatjuk egy harcba szálló sereghez, ha volna is személyes nézeteltérés az egyéni katonák között, mind­ez elvész a tökéletes együttműködés egyetlen eszméjében, hogy legyőzzék ellenségeiket. Ha a közösség két tagja közt felmerül bármilyen nézeteltérés, azt azonnal a Manu, vagy taná­csának legközelebbi tagja elé terjesztik, és senki se gondolna arra, hogy ezeknek a hatá­rozatát vitassa.


A MANU ÉS TANÁCSA


Mindebből kitűnik, hogy a szó mindenna­pi értelmében vett kormányzás alig létezik ebben a közösségben. A Manu rendelkezései el­vitathatatlanok, ő pedig maga köré gyűjt leg­magasabb fejlettségű tanítványaiból körülbe­lül egy tucatot, mint tanácsot, ezek egynéhá­nya már az Asekha fokon levő Adeptus, akik egyszersmind az ügyvitel szakosztályainak fejei, és ezek folyvást új kísérletekkel pró­bálkoznak a faj jólétének és hatékonyságának gyarapítására. A Tanács minden egyes tagja eléggé fejlett ahhoz, hogy szabadon működjön az összes alsóbb világokban, legalább is a kauzális test színvonaláig. Ennélfogva úgy képzelhetjük őket, hogy tulajdonképpen sza­kadatlanul üléseznek – folyvást tanácskoznak, még adminisztrációs teendőik közepette is.


Semmi olyan, mint törvényszék vagy ren­dőrség nem létezik, de nincs is szükség rá­juk, mert természetesen az ilyen teljesen egyazon célnak szentelt néptömeg közt nincs se bűnözés, sem erőszak. Világos, hogy ha el is lehetne képzelni, hogy a közösség bár­melyik tagja vét a közösség szelleme ellen, az egyetlen ráróható és rárovandó büntetés a kiközösítés volna. Mivel ez azonban az illető minden reményének meghiúsulását, sok életen át táplált törekvéseinek végleges kudarcát jelentené, nem tehető fel, hogy bárki a legcsekélyebb mértékben is megkoc­káztatná.


Az emberek általános képességeit számba ­véve nem szabad elfelednünk, hogy a pszi­chikai észlelés bizonyos foka úgyszólván általános, és így mindenki közvetlenül, saját tapasztalatai alapján ismeri azoknak az erőknek a működését, amelyekkel dolgoznia kell. A Manunak, a Főpapnak és ezek tanácsá­nak mérhetetlenül nagyobb fejlettsége nyil­vánvaló és elismert, mint határozott és el­vitathatatlan tény, és így mindenki szeme előtt van az okok legnyomósabbja, hogy az elhatározásaikat elfogadják. A közönséges fizikai életben, még ha teljesen bíznak is az emberek uralkodójuk bölcsességében és jóakaratában, meglehet a kételyük, hogy az uralkodó bizonyos dolgokról tévesen lehet tájékozva és ennélfogva elhatározásai eset­leg nem mindig egybehangzóak az elvont i­gazsággal.


Itt azonban ennek a kételynek még az árnyéka se lehetséges, hisz a mindennapi tapasztalás révén mindenki tudja, hogy a Manu a közösség dolgait illetőleg mindentudó, s ezért lehetetlen, hogy bármely kö­rülmény kikerülje a figyelmét. Még ha az Ő ítélete valamely dologban különbözne is attól, amit vártak, emberei teljesen megérte­nék, hogy ez nem azért van, mert a rá vonat­kozó körülmények bármelyike Őelőtte ismeretlen volt, hanem inkább azért, mert Ő figye­lembe vett előttük ismeretlen körülményeket.


Így látjuk, hogy ebből a közösségből hiányzik az a két emberfajta, amelyik a min­dennapi életben folyvást nehézségeket okoz: az egyik az, amelyik készakarva megszegi a törvényeket avégből, hogy hasznot húzzon, a másik az, amelyik zavart okoz, mert azt kép­zeli, hogy háttérbe szorítják, vagy nem ér­tik meg. Az első fajta itt nem létezhet, mert csak azokat veszik be a közösségbe, a­kik kis énjüket félretéve teljesen a közös­ség javának szentelik magukat. A második a­zért nem létezhet itt, mert mindenki előtt világos is, hogy félreértés vagy igazságta­lanság lehetetlenség. Ilyen körülmények közt a kormányzás problémája könnyűvé lesz.






III. Fejezet


A VALLÁS ÉS A TEMPLOMOK

Az a tény, hogy gyakorlati értelemben mindenféle szabályzat hiányzik, igen figye­lemreméltó szabadság légkörét teremti meg, bár ugyanakkor a céltudatosság lég­köre is igen erőteljesen hat ránk. Az embe­rek igen különféle fajtájúak, és fejlődésük vonalán az ész, odaadás és cselekvés mozgat­ja őket. De valamennyien egyformán elismerik, hogy a Manu nagyon is jól tudja, mit csinál, s hogy ezek a különféle utak csak az ő szolgá­lásának más és más módjai, hogy akármilyen fejlődési utat járjon is valaki, az sem őérte magáért van, hanem a fajért, azért, hogy ezt átadhassa gyermekeinek. Nincsenek többé különféle vallások abban az értelemben, ahogy ezt a szót mi használjuk, bár az egy tanítást különféle jellegzetes alakban adják. Maga a vallásos istentisztelet azonban an­nyira fontos dolog, hogy egy külön fejezetet szentelünk tárgyalására. Ezt követi majd az új nevelési rendszerek, azután a közösségben folyó személyes, társadalmi és testületi é­letek leírása.


A KÖZÖSSÉG TEOZÓFIÁJA


Mivel a Teozófiai Társulatot alapító Mesterek is vezetői a közösségnek, egészen természetes, hogy a vallásos közvéleménynek annak kell lenni, amit mi most teozófiának nevezünk. Mindaz, amit mi most tudunk, bele­értve a legbensőbb körök tudását is, közhit a közösségben, és sok olyan dolgot, amit mi csak félig-meddig értünk, ott már tökéletesen felfognak, és részleteiben is megértenek. A teozófiai alapigazságokon már nem vitáznak, mert azok ott bizonyosságok, s a halál utáni élet tényei és a magasabb világok létezé­se és természetrajza a telep úgyszólván minden tagja részére a kísérleti tudomány tárgyát alkotják.


Itt is, csakúgy, mint manapság, a különféle embereket a tanulmányok különféle irányai vonzzák. Vannak, akik főként a magasabb böl­cseletről és metafizikáról gondolkodnak, míg a többség vallásos érzületét inkább szereti kifejezni azokban az irányokban, amik számuk­ra a különféle templomokban nyílnak. Erős gya­korlati érzék vonul végig mindannyijuk gondol­kodásán, s nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a közösség vallásának lé­nyege: megtenni, amit mondanak neki. A vallást és a tudományt semmi sem választja el egymás­tól, mert mindkettő egyformán egy dologra i­rányul, és csak az állam kedvéért van. Az em­berek nem tisztelnek többé különféle meg­nyilvánulásokat, mert mindenki egészen biz­tosan tudja, hogy a Napistenség létezik. So­kaknak még megvan az a szokásuk, hogy üdvöz­lik a felkelő napot, de mindenki jól tudja, hogy azt úgy kell tekinteni, mint egy csomó­pontot az Istenség testében.


A DÉVÁK


A vallásos élet kimagasló jellemvo­nása, hogy a Dévák nagymértékben vesznek részt benne. A huszadik század több vallása beszél az elmúlt Aranykorról, amikor az angyalok, vagy istenségek szabadon jártak az emberek között. Ez a boldog idő azonban meg­szűnt, mert a fejlődésnek az a fokozata túl durva volt. Közösségünkben ez e tény újra valóság lett, mert a nagy Dévák rendszeresen eljönnek a néphez, és elhozzák számukra a fej­lődés sok új lehetőségét. Minden Déva a­zokat vonzza magához, akiknek természete ro­kon az övével. Ez ne lepjen meg bennünket, mert éppen a huszadik században sokakat se­gítettek a Dévák azok közül, akik a segítsé­get el tudták fogadni.


A mi időnkben ilyen tanulási alkalmak, a haladás ilyen útjai a többség számára nem voltak nyitva, de ez nem azért volt, mert a Dévákból hiányzott a készség, hanem mert az emberek még messze hátul jártak a fejlő­dés útján. Mi az élet iskolájában akkor nagyjából abban a helyzetben voltunk, mint a gyermekek az elemi iskolában. A nagy egyetemi tanárok néha eljöttek a mi iskolánk­ba is, hogy tanítsák a haladottabb tanítvá­nyokat, mi néha meg is láttuk őket a távol­ból elvonulni. De az ő szolgálataik ma még semmi közvetlen haszonnal nem járnak a szá­munkra, egyszerűen azért, mert nem vagyunk a fejlődés azon a fokán, vagy abban a korban, amelyben hasznosíthatnánk őket. Az osztályok megvannak, a tanítók jelen vannak, és rendelkezésünkre állnak, mihelyt elég idő­sek leszünk. Közösségünk már elég idős lett, s ezért learatja azt a jótéteményt, amit e­zekkel a nagy lényekkel való állandó érint­kezés és az ő gyakori tanításuk jelent.


A TEMPLOMI ISTENTISZTELETEK


Ezek a Dévák nemcsak szórványosan jelennek meg, de határozott munkát végeznek, mint egy szabályos szervezettség részei a Főpap irányítása alatt, aki a közösség vallásos fejlődésének és nevelésügyi osztá­lyának teljes irányítását végzi. A vallás külső kifejezéseként azt találjuk, hogy különféle fajtájú templomi szertartásról gon­doskodtak, és ezek vezetése a Dévák különleges ténykedéséhez tartozik. Négyféle templomot lehetett megfigyelni, és bár a szer­tartások tárgya és alapvonalai mindegyik­ben ugyanazok, mégis külalakban és módszer­ben feltűnő különbséget mutatnak. Ezeket most megkíséreljük leírni.


A templomi istentiszteletnek alapelve az, hogy minden embernek, mivel egy külön­leges típushoz tartozik, van egy bizonyos iránya, amelyen át legkönnyebben elérheti az Istenit és fordítva, amelyen át legkönnyebben eléri őt az Isteni befolyás. Némelyekben ez a csatorna a szeretet, másokban az odaadás, az együttműködés, vagy az értelem. Mindezek számára négyféle templom van, és a cél vala­mennyiben az, hogy az ember kimagasló tulaj­donságát tevékeny és tudatos kapcsolatba hoz­za a Logosz azon megfelelő tulajdonsá­gával, aminek az övé a megnyilvánulása, mert ily módon lehet az embert magát a legkönnyeb­ben fölemelni, és rajta segíteni.


Így tehát egy időre az embert az erő és szellemiség olyan magaslatára lehet fölemelni, ami jóval fölötte van a rendes körülmények között számára lehetségesnek. Minden ilyen szellemi felemelkedésre irányuló erőfeszítés a legközelebbi hasonló erőfeszítést könnyebbé teszi, és így egy kissé megemeli rendes színvonalát is. Min­den istentisztelet, amin az ember részt vesz, arra van szánva, hogy határozott és kiszámí­tott hatással legyen rá, és egy évnek, vagy több év sorozatának istentiszteletei gondo­san a gyülekezet átlagos fejlettségére való tekintettel vannak elrendezve, azzal az a­lapeszmével, hogy a híveket egy bizonyos pont magasságáig elvezessék. Ebben a munká­ban igen értékes a Déva együttműködése, mert Ő úgy ténykedik, mint igazi pap és közvetí­tő a nép és a Logosz között. Befogadja, ös­szegyűjti és fölfelé sugározza a nép feltö­rekvő erőáramait, s szétosztja, hozzáhangol­ja és az ő színvonalukra hozza le az Isteni befolyás folyamát, ami válaszként érke­zik felülről.


BÍBORSZÍNŰ TEMPLOM


Az első templom, amit megvizsgálás cél­jából meglátogattunk, azok közül való volt, amit a Déva eredetileg mutatott a képein. Azok közül való volt, amelyekben főként sze­retet által lehet haladni. Ebben az isten­tisztelet legfőbb jellemzője az azt kísérő tündöklő színfolyam, ez valóban vala­mennyi elsőrendű kifejezése. Képzeljünk el egy hatalmas kör alakú épületet, némi­leg egy székesegyházhoz hasonlót, amelynek építészeti rendszere azonban semmilyen ma ismertbe nem illik bele, és amely a szabad levegőnek sokkal inkább nyitva van, mint az bármely székesegyház számára is lehetséges a szokásos európai éghajlat alatt. Képzel­jük el, hogy ájtatos gyülekezet tölti meg, és hogy a Déva-pap ott áll a középen a gyü­lekezet előtt egy finomművű gúlaszerű, vagy kúpos emelvény csúcsán úgy, hogy egy­formán látható a nagy épület minden ré­széből.


Említésre méltó, hogy minden ájtatoskodó, amint belép, nyugodtan és tisztelettudóan helyet foglal a padlón, behunyja szemeit, s azután értelmi látása előtt elvonultatja a színekből álló lemezeknek vagy felhőknek egymásutánját, mint ahogy az némelykor köz­vetlenül elalvás előtt a sötétben elvonul az ember szeme előtt. Minden embernek megvan a maga sajátos színegymásutánja, és ezek nyil­ván bizonyos mértékben az ő személyes kife­jeződései. Ez olyannak látszik, mint az a bevezető ima, amit a huszadik századbeli templomokban belépéskor mondanak, és célja az, hogy az ember általa lecsendesedjen, gon­dolatait összegyűjtse, ha elkóboroltak, s összehangolódjon a környező légkörrel és an­nak szándékaival. Amikor az istentisztelet megkezdődik, a Déva formát ölt a gúla csú­csán, erre az alkalomra nagyszerű és meg­dicsőült emberi formát véve fel. Ebben a templomban gazdag bíborszínű, omló köntöst hord (a szín a templom típusával válto­zik, mint mindjárt látni fogjuk.)


Első ténykedése az, hogy feje fölött ragyogó színköteget villant fel. Ez némileg a nap színképéhez hasonló, azonban a külön­féle alkalmakkor a színek másként csoporto­sulnak, és egymáshoz való arányukban is külön­böznek. Gyakorlatilag lehetetlen pontosan leírni ezt a színköteget, mert sokkal több, mint puszta színkép: olyan, mint egy kép, és mégsem az. Benne geometriai alakok vannak, de ma még nincs rá eszközünk, amellyel eze­ket lerajzolni, vagy visszaadni lehetne, mert több dimenziójúak, mint amit érzékeink jelen­legi megalkotottságukban ismernek.


Ez a köteg az alaphangja vagy szövege a szóban forgó istentiszteletnek, és azoknak, akik megértik, jelzi a pontos tárgyat, amit elérni szándékozik, s az irányt, amelybe a gyülekezetnek érzelmeit és törekvését ki kell árasztani. Ez a Dévák színnyelvén kifejezett gondolat, és mint ilyen, az egész gyülekezet számára megérthető. A fizikai világban is anyagszerűen látható, úgyszintén az asztrális és mentális világban is, mert bár a gyülekezet többségének megvan legalább is az asztrális látása, mégis lehetnek olya­nok is, akiknél ez a látás csak időleges.


Most azután minden jelenlévő megkísér­li utánozni ezt az alaphangot vagy szöveget azzal, hogy akaraterejével az előtte lévő térben kialakít egy kisebb színköteget az előbbihez annyira hasonlót, amennyire csak képes. Egyeseknek ez jobban sikerül, mint másoknak úgy, hogy minden ilyen kísérlet nem­csak a Déva által jelzett tárgyat fejezi ki, de a megalkotójának a jellemét is. Némelyek oly határozottan tudják ezt megteremteni, hogy a fizikai világban is láthatóvá válik, mások viszont csak az asztrális és mentális világban tudják ezt megtenni. Néhányan azok közül, akik a legragyogóbban és legsikerül­tebben utánozzák a Déva által teremtett ala­kot, nem hozzák azt le a fizikai világig.


Ezután a Déva kiterjeszti karjait a nép fölé, és a színalakzaton át csodálatos befolyás-áramot bocsát rájuk. Ez az áram mindenkit a maga megfelelő színformáján át ér el, és pontosan annyira emel fel, amennyi­re az illetőnek sikerült a maga színformáját a Déváéhoz hasonlóvá tenni. A befolyás nemcsak a Déva-papé, mert fölötte, rajta e­gészen túl és távol a templomtól vagy az anyagi világtól a magasabb Dévák gyűrűje van, akiknek ereje számára ő csak vezeték­ként működik.


A kiáradás asztrális hatása figye­lemreméltó. A Déva óriási auráját hal­vány bíborszínű tenger önti el, és árad ki belőle nagy hullámokban a gyülekezet fö­lé. Így hat rájuk, és kavarja fel érzelmei­ket nagyobb tevékenyégre. Ebbe e rózsaszín tengerbe mindenki belelövelli a maga külön­leges alakzatát, de bármily szépek is ezek, természetszerűleg alacsonyabb rendűek, mint a Déváé. Egyénileg durvábbak és kevésbé ragyogóak, mint a ragyogásnak az a teljes­sége, amibe belevillámlanak, s azt a különös és szép hatást keltik, mintha mély bí­borszín lángok hatolnának keresztül a ró­zsaszín tengeren, mintha egy tűzhányó lángjai lövellnének fel pompázatos naplemen­te előtt.


Annak megértéséhez, hogyan jön létre a szimpatikus rezgéseknek ez a hatása, tud­nunk kell, hogy a Déva aurája sokkal ki­terjedtebb és sokkal hajlékonyabb, mint az emberi lényé. Az az érzelem, ami a közönsé­ges emberben üdvözlő mosolyként fejeződik ki, a Dévában aurájának hirtelen kiterjedé­sét és kifényesedését okozza, és nemcsak színben, de zenei hangban is megnyilvánul. Ha egy Déva üdvözli a másikat, az egy nagysze­rű zenei akkord, vagy még inkább futam, két Déva közötti beszélgetés olyan, mint egy fúga, s ha valamelyik szónokol, az egy nagyszerű oratórium.


A közönséges fejlettségű Rupadéva aurájának átmérője rendszerint több száz méter, és ha valami iránt érdeklődik, vagy valami felkelti a lelkesedését, akkor a­zonnal óriására megnövekszik. A Déva-pap tehát egész gyülekezetét belefoglalja az aurájába, és ezért a legbensőségesebb módon tud rájuk hatni, kívülről úgy, mint belül­ről. Az olvasók talán elképzelhetik maguk­nak ezt az aurát, ha a Látható és láthatatlan ember arhatjáéra gondolnak. Azonban úgy kell erre gondolniuk, mint ami kevés­bé rögzített, folyékonyabb, tüzesebb és szikrázóbb, mintha majdnem egészen lükte­tő, tüzes sugarak alkotnák, amik mégis azt az általános hatást keltik, mintha színek lennének. Mintha a színgömbök megmaradná­nak, de ezek tüzes sugarakból alakulnak, amelyek állandóan kifelé áramlanak. S a­mint a sugárirányú szakaszokon áthatolnak, felveszik azok színeit.


KAPCSOLÓDÁS A LOGOSSZAL


A befolyás eme első kiáradásának a népre az a hatása, hogy mindenkit a maga legmagasabb síkjára emel fel, és a legneme­sebb szeretetet hívja belőle ki, amire csak képes. Amikor a Déva látja, hogy minden­ki helyesen van felhangolva, akkor megfordítja erőáramát, auráját kisebb gömb alak­jára összpontosítja, és elhatárolja. Ennek felső részéből azután egy óriási fölfelé törő oszlop emelkedik ki. Most a karjait nem a nép felé tárja ki, hanem a feje fölé emeli. Erre a jelre a gyülekezet valamennyi tagja szeretetének és fölfelé törek­vésének egész gazdagságát a Déva-pap felé küldi, és hódolatban és szeretetben ontja ki önmagát az Istenség lábánál. A Déva mindezt a tüzes áramlást önmagába vonja, és fölfelé árasztja, mint egy hatalmas, sokszínű láng-szökőkutat. Ez a szökőkút emelkedése közben kiterjed, és azután a várakozó Dévák serege ragadja meg, ők magukon keresztül bocsátva átalakítják, s egy pontra irányítják, mint lencse a fénysugarakat, mígnem eléri a nagy Dévát, a megfelelő sugár fejét, azt a hatalmasságot, aki látja a LOGOSZ-t magát, és vele kapcsolatban ezt a sugarat képviseli.


Ez a nagy vezér világának minden ré­széből hasonló áramokat gyűjt össze, eze­ket mind egy hatalmas kötelékké fonja, s ez a kötél odaköti a földet ISTENE lábá­hoz. Ezekből az áramokból állítja össze azt a folyamot, ami körülfolyja az Ő lába­it, s a mi lótusz szirmunkat közel hozza a virág szívéhez. Ő pedig válaszol. Magának a LOGOSZ-nak fényében egy pillanatra még na­gyobb ragyogás tündöklik fel, s a nagy Dé­va-vezérhez villan vissza ez az azonnali el­ismerés. Az erő-folyam Rajta keresztül a lentebb várakozók köréhez folyik, ezeken át pedig a maga csúcspontján befogadásra váró Déva-papot érinti, aki most megint lebocsátja a karait, és népe fölé áldásra terjeszti ki. Minden leírással dacoló pom­pázatos színfolyam tölti meg az egész ha­talmas székesegyházat. Cseppfolyós tűzzuha­tag, amely árnyalataiban mégis finom, mint az egyiptomi naplemente, fürdet mindent a maga sugárzásában. Ebből a nagyszerűségből minden­ki annyit vesz át, amennyire képes, amennyi­nek befogadására őt a fejlődési fokozata ké­pesíti.


Az isteni erőnek ez a csodálatos lezúdu­lása minden jelenlevő testeit a lehető leg­nagyobb tevékenységre serkenti, és egy pilla­natra mindenki addig a mértékig, ameddig csak a képességei elérnek, felfogja, hogy mit is jelent valójában az isteni élet, és hogy ennek hogyan kell mindenkiben nyilvánulni, mint fe­lebaráti szeretetnek. Ez sokkal teljesebb és sokkal személyesebb áldás, mint ami az isten­tisztelet kezdetén kiáradt, mert itt olyasmi van, ami minden emberhez pontosan hozzáidomul, erősíti őt ott, ahol gyenge, s ugyanakkor mind­azt, ami benne a legjobb, a legmagasabb lehe­tőségekig kifejleszti. Nemcsak hatalmas és felsőbbrendű élményt nyújt neki egy időre, de egy olyan emléket is, ami sok eljövendő na­pot fog izzó fényével besugározni. Ez a min­dennapi istentisztelet azoknak mindennapi vallásos gyakorlata, akik ehhez a szeretet-sugárhoz tartoznak.


Az istentiszteletnek nemcsak a jelenle­vőkre van meg a jó befolyása, sugárzása nagy körzetben kiterjed, és tisztítja az asztrális és mentális légkört. Ezt a hatást határozot­tan megérzi minden csak mérsékelten érzékeny ember is, még a templomtól négy-öt kilométer­nyire is. Azonkívül minden ilyen istentiszte­let óriási kitöréshez hasonlóan rózsaszínű gondolatformákat lövell ki, amik a környező vidéket szeretet-gondolatokkal árasztják el úgy, hogy az egész légkör tele van velük. Magában a templomban hatalmas bíbor tölcsér emelkedik, és ez nagymértékben állandó úgy, hogy aki a templomba belép, azonnal megérzi befolyását. Ez ugyancsak állandóan sugárzik a környező vidékre. Ehhez járul még az is, hogy az istentisztelet minden résztvevője, ha hazatér, maga is nem is alacsonyren­dű erőközpont, és otthon a belőle kiáradó su­gárzást erősen érzik a szomszédok is, akik nem vehettek részt az istentiszteleten.


A SZENTBESZÉD


Néha ezzel kapcsolatban, vagy esetleg külön istentisztelet formájában, a Déva o­lyasvalamit is kiszolgáltat, amit színpré­dikációnak lehetne nevezni. Ehhez azt a színalakzatot használja, amiről azt mondtuk, hogy ez a nap alaphangja, vagy textusa, s ezt többnyire szavak nélküli megvilágító fo­lyamatban magyarázza meg a népnek. Ekkor e­setleg egy sorozat változatban vonultatja el, amiknek az a céljuk, hogy különböző magyará­zatokat szolgáltassanak. Egy rendkívül élet­erős és benyomást keltő színezetbeszédnek az volt a célja, hogy megmutassa a szeretet­ hatását, másoknak különféle tulajdonsága­ira, amikkel érintkezésbe kerül. A rosszin­dulat fekete felhőjét, a vörös haragot, a piszkos zöld álnokságot, a kemény barnásszür­ke önzést, a barnás zöld féltékenységet, és a nehéz, tompa, szürke lehangoltságot sorban alávetették a szeretet izzó bíbor tüzének. Megmutatták azokat a fokokat, amiken ezek át­mennek, és világosan látszott, hogy végül e­gyik sem tudott ellenállni az erejének. Vé­gül valamennyi beléolvadt, és felszívódott.





A TÖMJÉN


Bár a most leírt istentiszteletben a fő tényező mindenképpen a szín, a Déva mégsem veti meg, hogy hasznosítsa a látástól külön­böző, más érzékek vezetékeit. Az egész is­tentisztelet folyamán, sőt azt megelőzően is égő tömjént tartanak lengő tömjénezőkben az arany gúla alatt, ahol két fiú szolgálja ki azokat. Az elégetett tömjénfajta az isten­tisztelet különféle részeivel együtt válto­zik. Az emberek sokkal érzékenyebbek az il­latok iránt, mint mi, korábbi századok gyer­mekei. Képesek arra, hogy pontosan megkülön­böztessék a tömjén különféle fajtáit, e­gészen biztosan tudják, hogy melyik fajta mit jelent, és milyen célra használják. Sokkal több ily módon elérhető kellemes szag van, mint manapság, s ezek az emberek még valami módszert is felfedeztek, amivel sokkal illé­konyabbá tehetik azokat úgy, hogy az épü­let minden részébe azonnal elhatolnak.


A szagok valamiképpen az éteri testre hatnak, mint a színek az asztrálisra, és részük van abban, hogy az ember összes testi burka­it gyorsan összhangba hozzák. Ezek az embe­rek sok új dolgot tudnak arról is, hogy mi a szagok hatása az agyvelő bizonyos részeire, amint azt jobban látni fogjuk, ami­kor majd a nevelési módszereket tárgyaljuk.


A HANG


Minden színváltozáshoz természetesen meg­felelő hang is társul, és bár ez csak aláren­delt tényezője az előbb leírt színtemplomnak, mégis nem mondható hatás nélkülinek. Most azon­ban meg kell kísérelni leírni egy némiképp ha­sonló istentiszteletet olyan templomban, ahol zene az uralkodó tényező, és a szín csak a ze­ne hatását segíti, egészen úgy, mint ahogy a hang segítette a színt a szeretet templomában. Egyszóval azokat a templomokat, amelyekben főként a szeretet fejlődése által haladnak – „bíbor templomnak” nevezik –, először azért, mert mindenki tudja, hogy a bíbor az aura azon színe, ami a szeretetet jelzi, s ezért ez az uralkodó színe annak a ragyogó kiára­dásnak, ami a templomban végbemegy. Másod­szor, mert ennek a ténynek elismeréseként az architektúra kecses vonalait bíbor vo­nalak jelzik, sőt vannak templomok egészen ebben a színárnyalatban.


E templomok többségét szép halványszür­ke kőből építik, aminek felülete meg van csi­szolva a márványhoz igen hasonlóan. Ebben az esetben csak a külső díszítéseknek van meg az a színük, ami a belül bemutatott istentiszte­letek természetét jelzi. Néha azonban a szeretet templomait egészen egy bájos hal­vány rózsaszíntű kőből építik, s ez csodálato­san szépen üt el a fák élénk zöldjétől, amivel ezek a templomok mindig körül vannak véve. A templomokat, amikben az uralkodó té­nyező a zene, hasonló módon „kék templomoknak” ismerik, mert ezek fő ténykedése a lehető legmagasabb odaadás felébresztése, és kék az a szín, ami a legfeltűnőbb istentisztelete­ikkel kapcsolatban. Ennek következtében a kék színt is fogadták el úgy a külső, mint a bel­ső díszítésekre.


A KÉK TEMPLOM


A kék templomban folyó istentisztelet ál­talános körvonalaiban igen hasonlít ahhoz, a­mit már leírtunk, azonban ebben az esetben a hang foglalja el a szín helyét, mint fő sze­repvivő. Éppen úgy, mint ahogy a színtemplom­ban a törekvés az volt, hogy minden emberben felbuzdítsák a szeretetet az isteni szeretet­tel való kapcsolat tudatos megteremtése által, úgy ebben a templomban a cél az: az emberi fejlődést az áhítat tulajdonságával előmozdí­tani. Ezt a tulajdonságot a zene használata óriási módon felemeli, megerősíti és közvet­len kapcsolatba hozza tárgyával, a Logosszal. Úgy, mint a bíbor templomban megvan a legmaga­sabb rendű és legnemesebb szeretetből alakult állandó örvény, itt a zene templomában is ha­sonló légkör van önzetlen áhítatból, és ez azonnal hatással van minden belépőre.


Ebbe a légkörbe lépnek be a gyülekezet tagjai, s valamennyien magukkal hoznak egy kü­lönös hangszert, ami semmi azelőtt a földön ismerthez nem hasonlít. Nem hegedű, inkább ta­lán olyan, mint egy kicsiny kör alakú hárfa, valami fénylő fémből készült húrokkal. De en­nek a furcsa hangszernek sok nevezetes saját­sága van. Valójában sokkal több, mint puszta hangszer. Tulajdonosa számára különlegesen van magnetizálva, és senki másnak nem szabad használni. Tulajdonosa számára van felhangol­va, és tulajdonosának kifejeződése. Olyan töl­csér, amelyen át őt a fizikai világban meg le­het közelíteni. Az illető játszik rajta, és mégis ugyanakkor őt magát is hatások érik. Rajta keresztül kiad és befogad rezgéseket.


AZ ÁHÍTAT ISTENTISZTELETE


Amikor az áhítatos ember belép a templomba, elméjében egy sorozat szép hangot idéz fel, olyan zenedarabot, ami számára ugyanazt a sze­repet tölti be, mint a színtemplomban a dol­goknak ugyanabban az időpontjában az ember szeme előtt elvonuló színsorozat. Amikor a Dé­va testi alakot ölt, hasonló hangszert vesz magához, és az istentiszteletet azzal kezdi, hogy megüt egy akkordot (vagy inkább futamot), és ez az alaphang szerepét tölti be, mint a színtemplomban már láttuk. Az akkord hatása igen megkapó. A Déva hangszere csak kicsiny, és látszólag nem nagy hangerejű, bár a hang­ja csodálatosan szívhez szóló, de amint megüti, úgy tűnik fel, mintha a hang köröskörül vissz­hangozna, mintha ezer láthatatlan zenész is­mételné. A templom egész nagy kupolája vissz­hangozza, s a gyülekezet fölött, mint a harmó­nia özöne, mint zúgó hangtenger árad szét.


Most azután a gyülekezetnek minden tagja megpendíti saját hangszerét, először igen fi­noman, de fokozatosan nagyobb terjedelműre növelve a hangot, míg végül mindenki részt vesz ebben a csodálatos szimfóniában. Ily módon úgy, mint a színtemplomban is, minden résztvevőt összhangba hoznak azzal a főeszmével, amit a Déva a szóban forgó istentiszteletben hangsú­lyozni kíván. Ebben az esetben is úgy, mint a másikban, áldást árasztanak a népre, ami min­denkit a számára lehetséges legmagasabb síkra emel föl, s egyúttal gyors választ is vált ki belőle, s ez színben és hangban egyaránt mutatkozik.


Tömjént itt is használnak, és mint a má­sik esetben, az istentisztelet különféle szakaszaiban mást és mást. Ha azután a gyülekezet már tökéletesen fel van hangolva, akkor minden ember játéka határozottá kezd lenni. Mindenki szerepe világosan felismerhető, ámbár ez nem tűnik fel olyan­nak, mintha megelőzőleg elrendezték, vagy próbálták volna. Amint ez a részlet már teljes működésben van, a Déva-pap összevon­ja az auráját, és a maga hangját befelé kez­di zengetni, nem pedig a nép fölött kifelé. Mindenki egész életét beleadja a játékba, s határozottan a Dévához csatlakozik úgy, hogy rajta keresztül emelkedhessék. A ha­tás a nép magasabb érzelmeire igen figye­lemreméltó. A gyülekezet áhítatát a vezető Déva hatalmas áramban fölfelé önti a fölötte lévő Dévák nagy köréhez, akik, mint az előbb is, magukba olvasztják, a ma­gasabb síknak megfelelően átalakítják, és még hatalmasabb áramban küldik tovább ah­hoz a nagy Dévához, aki a sugár feje. Őben­ne ilyen áramoknak ezrei egyesülnek, a föld minden áhítata, s Ő ezeket mind összegyűjti és egybefonja. Ezek azután, föl­felé küldve, magával a Nap-Logosszal kapcsolják Őt össze.


Ezáltal pedig részt vesz abban a hang­versenyben, ami a rendszer valamennyi világából származik, s ezek az összes vilá­gokból érkező áramok valahogyan azt a hatal­mas tizenkét húrú lantot alkotják, amin ma­ga a Logosz játszik, rendszerének lótusz­virágán ülve. Lehetetlenség azt szavakkal kifejezni, a szerző azonban látta és tudja, hogy így van. Ő hall, válaszol és rendszerén Ő maga játszik. Most első ízben pillantunk bele futólag abba a szédítően nagy éltbe, ahogyan Ő él a többi LOGOSZ­-ok között, akik Vele egyenrangúak. A gondo­lat azonban csődöt mond ez előtt a nagysze­rűég előtt, elménk nem elég ahhoz, hogy megértse. Annyi mindenesetre világos, hogy a nagy Zene-Dévák a maguk teljességében a LOGOSZ számára zenét képviselnek, és Ő önmagát világai számára zenében fejezi ki általuk.



AZ ÁLDÁS


Ezután jön a válasz. Az elrendezett han­goknak leömlő áradata, ami túl óriási ahhoz, hogy leírni lehessen, visszaáramlik a Sugár­nak vezetőjén át a Déváknak alatta álló kö­réhez, tőlük pedig a templomnak Déva-papjához, minden fokon az alacsonyabb síknak meg­felelően átalakítva, úgy, hogy végül a templomi szolgálattevőn át olyan alakban árad ki, amilyenben a gyülekezet felszívhat­ja. Ez a finom, lágy és dagadó hangóceán, az égi zene a kitörése, körülveszi, beburkolja és elborítja őket, és mégis, ki­nek-kinek a maga hangszerén keresztül, oly eleven és oly felemelő rezgéseket önt beléjük, hogy működésbe hozza a magasabb testeiket, és a tudatukat olyan síkra emeli, amit külvilági életükben még csak meg sem tudnak közelíteni. Hangszerét mindenki maga alatt tartja, és ezen keresztül keletke­zik az a csodálatos hatás. Úgy tűnik, mintha a nagy szimfóniából minden hangszer a neki megfelelő akkordokat vá­lasztaná ki, azaz sajátos akkordját tu­lajdonosának, akinek kifejezését alkotja. És mégis minden hárfa valamiképpen nemcsak kiválaszt és visszhangoz, de többet is hoz létre, mint a maga hangterjedelme.


Az egész légkör túl van telítve a Gandharvákkal vagy zene-Dévákkal úgy, hogy valóban minden hang megsokszorozódik, és minden egyes hang mellett a földöntú­li édességű és szépségű felhangok és alhangok nagy akkordja jön létre. Ez a felülről jövő, áldást hozó válasz egy egészen csodálatos élmény, azonban ha kifejezést akarunk találni rá, akkor a szavak teljesen cserbenhagynak. Látni, hallani és érezni kell, hogy valamikép­pen is megérthessük.


Ez a nagyszerű, végső felfokozás az emberekkel hazáig velük zeng, bennük él még akkor is, amikor az istentiszteletnek már vége, és igen gyakran megkísérlik ki­sebb méreteken, mint egy kis magán-isten­tiszteletet otthon is megismételni. Eb­ben a templomban is lehetséges az, ami a szentbeszédnek felel meg, de ebben az e­setben a Déva a maga hangszerével adja elő, és az emberek a sajátjukkal veszik át. Nyilvánvaló, hogy ez nem ugyanaz minden­kinél, egyesek többet, mások kevesebbet vesznek át a Déva szándékából és abból a hatásból, amit Ő létrehozni kíván.


AZ ÉRTELEM


Mindezek a hatások, amiket a bíbor templomban a szeretet hoz létre a nagysze­rű színtenger segítségével, azt itt az áhítat éri el a zenének evvel a csodálatos használatával. Nyilvánvaló, hogy mindkét esetben a hatás elsősorban az embereknek intuíciói és érzelmi testét éri. Az intuí­ciót közvetlenül azoknál, akik magukat már az együttérzés fokozatáig kifejlesztették, a többieknél pedig, akik kevésbé haladot­tak, az intuíciót az érzelmi testen át. Az értelmet a hatás csak úgy éri, mint visszatükrözés ezekről a síkokról, a követ­kező leírandó templomfajtánál azonban a mű­ködés megfordított. Itt az ösztönzés köz­vetlenül az értelmet éri, és csak rajta ke­resztül és általa ébred fel az intuíciós. Az eredmények kétségtelenül ugyanazok, de a folyamat sorrendje különbözik.


A SÁRGA TEMPLOM


Ha a bíbor templom embereire úgy gondo­lunk, mint akik a színek által fejlődnek, a kék temploméra pedig, mint akik a hangot hasznosítják, akkor a formát jelölhetjük meg annak a keretnek, amit a sárga templom­ban elsősorban alkalmaznak. Mert sárga a színe a főként értelmi fejlődésnek szen­telt templomnak, mivel azt a fejlődést az ember különböző testeiben a sárga szín jelképezi.


A templom felépítése és belső szer­kezete megint csak ugyanaz, kivéve, hogy a díszítések és a körvonalak sárgák, s nem bíbor vagy kék színűek. Az istentiszte­let általános rendje is azonos, elő­ször szöveg, vagy alaphang, ami mindent egységbe foglal, azután nép fölfelé törekvé­se, imája, illetőleg erőfeszítése, ami a LOGOSZ feleletét hívja le.


A tanításnak az az alakja, amit jobb hiányában szentbeszédnek neveztünk, szintén szerepel minden istentiszteletben. Hasonlóképpen tömjént is használnak, bár szembetűnő a különbség a fajták közt a sárga, kék és bíbor templomoknál. Az ör­vény ebben az esetben az értelmi tevékeny­séget ösztönzi úgy, hogy már a templomba belépésnél is úgy érzi az ember, hogy ér­telmileg sokkal elevenebb, jobban tud megérteni és értékelni.


Ezek az emberek nem hoznak magukkal semmiféle fizikai szerszámot, és ahelyett, hogy szemeik előtt a színfelhők soroza­tát vonultatnák el, amint helyet foglalnak, azonnal hozzálátnak, hogy bizonyos mentá­lis alakokat jelenítsenek meg. Mindenkinek megvan a maga saját formája, ami világosan arra van szánva, hogy őt magát kifejezze, mint az a fizikai hangszer, vagy a szere­tet templom ájtatoskodóinak színalakzatainál is történt. Ezek a formák mind külön­bözőek, és sokban határozottan benne van az az erő, hogy a fizikai agyban egyné­mely egyszerűbb négydimenziós alakzatot jelenítsen meg.


A megjelenítő erő természetesen külön­bözik, s azért egyesek sokkal teljesebb és határozottabb alakokat képesek létrehozni, mint mások. Különös azonban, hogy a hatá­rozatlanság úgy látszik, a sor mindkét vé­gén mutatkozik. A kevésbé kiművelt gondol­kodók – akik még csak tanulnak gondolkodni – gyakran alkotnak nem világosan kirajzolt formákat, vagy ha kezdetben képesek is a világos formaalkotásra, nem tudják ezt úgy megtartani, és állandóan visszaesnek a ha­tározatlanságba. Tulajdonképpen nem öntik fizikai alakba, hanem csak a mentális a­nyagból alakítják ki erőteljesen. Úgy lát­szik, hogy erre majdnem mindenki képes, még az egészen kezdeti fokokon is.


Az alakokat először nyilván előírják, s azt mondják nekik, hogy inkább eszköznek tekintsék, mintsem a szemlélődés tárgyai­nak. Ezek világosan arra vannak szánva, hogy alkotójuk kifejeződései legyenek. Az emberek további haladása magával hozza majd a formák módosulását, bár lénye­gesen nem változnak meg. A gondolkodónak ezeken keresztül kell gondolkodni, és rez­géseket kell általuk átvenni éppúgy, mint ahogy a zene emberei vették át a hangszerükkel, vagy a színgyülekezet tagjai a szín­formákkal. Az eszesebb embereknél a formák határozottabbak és bonyolultabbak lesznek, de néhány a leghatározottabbak közül ismét olyan külsőt vesz fel, ami határozat­lanságra mutat. Ez azért van, mert a forma már egy magasabb síkon kezd életre kelni, mert egyre többdimenzióssá válik, és an­nyira életteli lesz, hogy nem lehet féken tartani.



AZ ÉRTELEM ÖSZTÖNZÉSE


Amikor a Déva megjelenik, Ő is alkot egy formát. Nem a saját kifejeződésének formáját, hanem, mint a más templomokban is, olyat, aminek az istentisztelet alaphangjának kell lenni, s meg kell határozni azt a különleges célt, amire ezen alkalom­mal a Déva törekszik. A gyülekezet tagjai ekkor belemerülnek a maguk formáiba, és megkísérlik, hogy ezeken át válaszoljanak a Déva formájára, és megértsék azt. Ez a forma némelykor változó, olyan, ami egy sor egymásra következő mozgásban nyilvá­nul meg. Ennek kialakításával és azon ke­resztül, a Déva-pap gyülekezetére nagy áradatban sárga fényt önt ki, s ez a fény erősen ösztökéli az embereknek az értelmi képességeit abban a különleges irányban, amit a Déva kíván.


Ez a fény erősen hat úgy a kauzális, mint a mentális testre, de viszonylag ke­véssé az érzelmi, illetőleg intuíciós testre. Azokban, akik mentális teste rendszerint nem tudatos, ezen eljárás ál­tal a mentális test tudata felébred úgy, hogy most először egészen szabadon tudják használni, és tisztán látnak vele. Másokban, akikben rendes körülmények kö­zött nincs meg, most első ízben ébreszti fel a négydimenziós látás képességét. Kevéssé haladottakban viszont csak azt éri el, hogy a dolgokat kissé világosabban látják, és időlegesen felfognak olyan eszméket is, amik szokás szerint túlságosan metafizikaiak a számukra.


AZ INTELLEKTUÁLIS ÉRZELEM


Az értelmi erőfeszítés mellől nem hiányzik egészen az érzelmek kísérete sem, mert legalább is nagy élvezetet je­lent a felfelé jutás, bár még ezt az él­vezetet is majdnem kizárólag a mentális test által érzik. A hívek gondolataikat valamennyien, gondolatformáikon át a Déva-papba öntik, mint megelőzőleg is lát­tuk, s ezt az egyéni hozzájárulást föl­ajánlják a LOGOSZ-nak, mint egyfajta ál­dozatot a legjobból, amijük csak van. Benne és általa adják oda magukat teljes önátadással a felülről jövő izzó fénynek, elmerülnek benne, és beléje vetik magukat. Ez az intellektualitás fehér izzása, a legmagasabb hatványra felfokozva. Mint a többi templomban is, a Déva-pap egység­be foglalja össze mind a felébe küldött különféle formákat, s összevegyíti az erő­áramokat, mielőtt a fölötte lévő kör felé irányítaná. Ez esetben ez a kör abból a különleges osztályból áll, amit most sárga déváknak fogunk nevezni, vagyis akik az értelmet fejlesztik, s akiknek az az örömük, hogy segítik és vezetik azt az emberben.


Mint előbb is láttuk, ezek a Dévák elnyelik az erőt, de csak azért, hogy egy magasabb síkon mennyiségben óriási módon megnövelve újra kiárasszák, a nagy vezér, sugaruk feje felé, aki az erők kicserélődésének úgyszólván központját alkotja. A LOGOSZ értelmi kiáradása működik rajta keresztül felülről, és vi­szont, minden emberi értelem hozzá és raj­ta át emelkedik fel alulról. Ő befogadja, és felfelé irányítja mindazt, amit a templom nyújt, és megfordítva, megnyitja az isteni értelem zsilipjeit. Ez az áram­lás, útjában több fokon át süllyedve, vé­gül a várakozó emberekre árad, és őket hétköznapi magukból kiemelve azzá teszi, amiknek a jövőben lenniük kell.


Az ilyen leáradás ideiglenes hatá­sa majdnem kiszámíthatatlan. A jelenlévő egókat mind élénk tevékenységre sarkalja, és a kauzális test tudatát működésbe hozza mindazokban, akikben ez valami módon csak lehetséges. Vannak, akiknél ez csak nagyban fokozott értelmi tevékenységet jelent, némelyeket azonban úgy kiemel ön­magukból, hogy valóságosan elhagyják a testüket. Vannak, akik a samâdhi egy faj­tájába esnek, mert a tudat olyan burokba kerül, ami még nem elég fejlett ahhoz, hogy kifejezhesse.


A felülről jövő felelet nem csupán ösztönző erő. Nagy tömeg forma is van benne, úgy látszik, a kérdéses nap különleges irányának minden lehetséges formája. Ezeket a formákat ugyancsak magukévá teszik a gyülekezet azon tagjai, akik hasznosítani tudják, és feljegyzésre érdemes, hogy ugyanaz a forma az egyik embernek sokkal többet jelent, mint egy másiknak. Például egy olyan forma, ami bizonyos érdekes részleteket szolgáltat valakinek a fizikai fejlődést illetőleg, másnak talán a kozmikus fejlődés egy egészen nagy korszakát képviselheti.


Sokaknak ez olyan, mintha látható alakban jelennének meg a Dzyan Stanzái. Valamennyien megkísérlik, hogy gondolatai­kat ugyanabba az irányba tereljék, de mé­gis ezt különböző módon cselekszik, s ezért a rendelkezésükre álló óriási sza­bályos rendszerből különböző formákat vonzanak magukhoz. Ebből a sokaságból mindenki azt vonja ki, ami neki legjob­ban megfelel. Egyesek például egyszerű­en új megvilágításban látják a tárgyat azzal, hogy saját gondolatformájukat egy másikkal helyettesítik, ami a valóságban semmiképpen sem magasabbrendű, csak egy­szerűen egy másik oldala a kérdésnek.


Ezen az úton az emberek nyilvánvalóan felemelkednek az intuíciós tudatig. Megfeszített gondolkodással s az össze­futó áramoknak megértésével először is értelmileg fogják fel a mindenség­ szerkezetét, azután pedig az erő­teljes fölfelé hatolás által valósággá teszik, s keresztül törnek. Ez rohamszerű­en történik, s az embert csaknem elsodor­ja, annál is inkább, mivel a maga vona­lán megelőzőleg kevés gyakorlata volt az emberiség érzelmeinek megértésében. A ma­ga értelmi álláspontjából az embereket filozófiailag vizsgálta és boncolta, mint a növényeket a mikroszkóp alatt. Most pe­dig egy pillanatban rátör a megismerés, hogy ezek is olyan isteni természetűek, mint saját maga, hogy telve vannak a maguk érzéseivel és érzelmeivel, megértéseivel és félreértéseivel, hogy ezek többek, mint testvérek, mert valóban benne vannak, s nem rajta kívül. Ez megrázza az embert, aki átéli, s időre van szüksége, hogy hely­reigazodjon, és olyan más tulajdonságokat fejlesszen ki, amiket eddig bizonyos mér­tékben elhanyagolt. Az istentisztelet sok tekintetben úgy végződik, mint a többiek, és mindenki mentális formája némikép­pen állandóan javul a gyakorlat révén, amin átment.


MENTÁLIS MÁGIA


Itt is megvan az oktatásnak az az alakja, amit szentbeszédnek neveztünk, s az ebben az esetben rendszerint azoknak a változásoknak kifejtése, amik egy for­mában, vagy egy formasorozatban végbemen­nek. Ebben az esetben a Déva alkalomad­tán kimondott szavakat is használ, bár csak keveset közülük. Ez olyan, mintha váltakozó vetített képeket mutatna, és meg­nevezné őket, amint elvonulnak előttük. Erős és világos anyagi alakot ad a külön­leges gondolatformáknak, amiket mutat, és a gyülekezet minden tagja megpróbálja lemásolni ezt a maga mentális anyagában.


Egy megfigyelt esetben az előbb leírt eljárás abból állt, hogy megmutatták, hogyan mennek át a formák egyik síkról a másikra. Ez a mentális mágia egy neme, és azt mutatja, hogyan lehet valamely gon­dolatot egy másikká átváltoztatni. Az a­lacsonyabb mentális síkon megmutatja, hogyan válhat az önző gondolat önzetlenné. Ezek közül az emberek közül senki sem nyersen önző, mert különben nem lehetne bent a közösségben, de az én-központú gondolkodás finomabb alakjai még meglehetnek. Az értelmi büszkeség némi veszedelme is megvan még, s ezzel kapcsolatban megmutat­ják, hogyan lehet ezt átalakítani a LOGOSZ bölcsességének imádatává.


Más esetekben igen érdekes átváltozá­sokat mutatnak, formákat, amelyek azáltal alakulnak át egy másikká, hogy belsejüket kifelé fordítják, mint egy kesztyűt. Ily módon például a dodekaéder ikozaéderré lesz. Ezeket a változásokat nemcsak megmutatják, de megmagyarázzák belső értelmüket is a különböző síkokon. Itt is igen érdekes látni az egymást követő ezoterikus jelenté­sek kibontakozását, és megfigyelni, ho­gyan áll meg a gyülekezet némely tagja valamelyiknél, megérezve ezt a lehető leg­magasabb fokozatig, s látszólag önmagukkal igen megelégedetten, amiért ezt meg tudták látni. Mások viszont egy, két, sőt több fokozattal is túlmennek ezen, egészen a jelentőség valódi szívéig. Amit a gyülekezet többsége csak úgy tekintett, mint saját gondolatainak átváltoztatását, az annak a néhánynak, aki tovább hatolt, a kozmikus erők átalakítását jelenthe­ti, egyik síkról a másikra. Az ilyen szentbeszéd valódi gyakorlása a mentális erő­teljesség és cselekvőképesség, s ugyancsak éberen kell figyelni, hogy kö­vetni lehessen.


Ezekben a templomokban egyformán igen nagy súlyt helyeznek az akaraterő gya­korlására. Ez szükséges ahhoz, hogy a figyelmet egy pontra irányítva lehessen megtartani, mégpedig a változatok va­lamennyi különféle részletében: a képekben, zenében, gondolatformákban. Mindezt a legszembeszökőbben a kauzális testek erőteljes izzása mutatja, de visszahat a mentális testekre, sőt még a fizikai agyra is, ami egészében véve a hatodik faj ezen úttörőinél megkülönböztethető­en nagyobb, mint az ötödik faj embereinél. Sokan azt gondolják, hogy a sok tanulmá­nyozás és értelmi fejlődés nagyban elősegí­ti a megjelenítő erő megbénítását vagy tönkretételét, ez azonban egyáltalán nem fordul elő a sárga templom hívőinél.


A különbség talán az, hogy régebben a ta­nulmányozás főként a puszta szavak ta­nulmányozása volt, míg ezen emberek esetében az történt, hogy ők sok éle­ten át szentelték magukat meditációnak is. Ez pedig szükségképpen magával hozta a megjelenítő erő nagymérvű állandó gyakorlását is.


A ZÖLD TEMPLOM


Még egy fajta templom maradt leírandó, egy olyan templom, amit bájos halvány zölddel díszítenek, mert a bennük megte­remtett gondolatformáknak pontosan ez a színük. A már említett templomok közül a bíbor és a kék úgy látszik, sok közös vonással bírnak, s ugyanígy látszanak kapcsolódni a sárga és a zöld. Azt lehet­ne mondani, hogy a kék és a bíbor megfe­lel annak a két típusnak, amit Indiában bhakti jógának neveznek. Ebben az eset­ben a sárga templomról azt lehetne gondol­ni, hogy a jnâna jógának, a zöld templom pedig a karma jógának van szentelve. Ma­gyarul úgy jellemezhetnénk, mint a szeretet, odaadás, értelem és cselekvés templo­mait.


A zöld templom gyülekezete is fő­ként a mentális világban dolgozik, de a különleges irányzata, hogy a gondolkodást cselekvéssé alakítsa át – megtenni a dol­gokat. Rendszeres istentiszteletének egy részlete az, hogy céltudatosan elrende­zett gondolatáramokat küldjön ki, első­sorban a saját közössége felé, de rajtuk keresztül az egész világ felé is. A többi templomban is gondolnak a külvilágra, mert szerető, vagy odaadó gondolataikba zárják, vagy intellektuálisan foglalkoz­nak vele, a zöld templom embereinél alap­eszméje azonban a cselekvés mindennel kapcsolatban. Ők úgy vélik, hogy addig nem fogtak fel biztosan egy gondolatot, amíg azt tetté nem változtatták.


A sárga templom emberei viszont ugyanazt a gondolatot egészen másként fogják fel, és tökéletesen lehetségesnek tartják a teljes megértést cselekvés nél­kül. A zöld templom hívői azonban nem tudják átérezni, hogy betöltötték helyü­ket a világban, ha nincsenek állandó te­vékeny mozgásban. A gondolatforma számukra mindaddig nem hatásos, amíg nem tartal­maz valamit az ő tipikus zöldjükből – mert mint mondják, hiányzik belőle a rokon­szenv – és így minden erejük cselek­vésben, cselekvésben és megint csak cse­lekvésben fejeződik ki. A cselekvésben van az ő boldogságuk, és a tevékeny önfel­áldozásban érnek célhoz.


Fejükben erőteljes és egy pontra irányí­tott terveik vannak, és egyes esetekben meg lehet figyelni, hogy némelyek össze­kapcsolják a tervek kidolgozását a dolgok megtevésével. Lelkiismeretesek abban, hogy több tudást gyűjtsenek a különleges irányuknak kiválasztott tárgyban. Gyakran valamennyien kiválasztják a világ va­lamely helyét, és ebbe öntik egy bizonyos tárgyra vonatkozó gondolatformáikat. Va­laki például előveszi a nevelést Grönlandon, vagy a társadalmi reformot Kamcsat­kában. Ők természetesen azért foglalkoz­nak ehhez hasonló távol eső helyekkel, mert ebben az időben már minden elképzelhetőt megtettek minden olyan helyen, amiről va­laha is hallottunk a mindennapi életben. Hipnotikus erőt nem használnak. Semmi mó­don sem próbálnak bárki akaratán is uralkodni, akiknek segíteni kívánnak. Egy­szerűen megkísérlik, hogy gondolataikat és javító szándékukat az illető agyá­ba belepréseljék.


A GYÓGYÍTÓ DÉVÁK MÓDSZERE


Ezek istentiszteletének általános rendszere ismét csak hasonló a többiekéhez. Nem hoznak magukkal semmiféle fizikai szerszámot, de megvannak a mentális formáik úgy, mint az intellektuális embereknek, csak­hogy ebben az esetben ezek a formák mindig cselekedetek tervei. Mindegyiknek van valami különleges terve, aminek magát szen­teli, de ugyanakkor ezen át a LOGOSZ-nak is. Tervüket és annak megvalósítását maguk elé tartják ugyanolyan módon, mint ahogy a többi­ek teszik a gondolat- illetőleg színformák­kal. Említésre méltó, hogy ezek a tervek mindig igen magas szempontból vannak megfo­galmazva.


Például, ha valaki kiterveli, hogyan kellene megszervezni egy hátramaradt orszá­got, az főként lakóinak értelmi és erkölcsi felemelésének gondolatát tartalmazná, és aköré csoportosulna. A zöld templom emberei tulajdonképpen nem emberbarátiak a szó régi értelmében, bár szívük telve van emberbarátaik iránti rokonszenvvel, és ez az őket jellemző szín igen szép árnyalatában fejeződik ki. Valóban, amennyire a külvilág­ba bele lehetett pillantani, nyilvánvaló­nak látszott, hogy a közönséges emberbará­tiság egészen szükségtelen, mert a szegény­ség eltűnt. Ezek a tervek mind az emberek megsegítésére, vagy az életfeltételeknek valami úton-módon való megjavítására vonat­koznak.


Mindenfajta javaslat és mindenféle te­vékenység helyet talál itt, s ezek a cse­lekvő, vagy gyógyító Dévákat hívják elő, azt a típust, amit a keresztény misztika Rafael arkangyal hierarchiájával azono­sít. A Déva-pap, mint szöveget, vagy mint az istentisztelet uralkodó eszméjét, olyasvalamit állít eléjük, ami minden gondolatuk egy oldalának a megnyilvánulá­sa lesz, és valamennyit erősíteni fogja. A hívek megpróbálják világosan bemutatni a maguk különféle rendszereit, és ezeken át fejlődnek maguk is abban, hogy megkí­sérelnek más emberekkel rokonszenvezni, és őket segíteni. Az előzetes felhango­lás és megnyitó áldás után újból fel­ajánlják terveiket. A megnyitó áldást úgy lehet elgondolni, hogy az meghozza a Déva rokonszenvét valamennyiük terve­zetei iránt, és hogy ezáltal a Déva-pap mindegyikkel azonosítja magát.


Amikor a felfelé törekvés időpontja elérkezik, akkor mindenki felajánlja a maga tervét, mint valamit a sajátjából, amit ő ad, amivel ő járul hozzá a dolog­hoz, mint az ő eszének gyümölcsét, amit az Úr lábai elé tesz le. Ilyenkor az a gondolata is van, hogy önmagát és életét belemeríti a maga rendszerébe, mint a LOGOSZ-ért hozott áldozatot. Most újból azt a nagyszerű hatást látjuk, a ragyogó felületet és a forrásokat, a naplemente halványan fénylő zöldjének nagy izzó tengerét, benne pedig a sötétebb zöld lángokat, amelyek a gyülekezet minden je­lenlévő tagjának rokonszenv gondolataiból lövellnek ki. S úgy, mint már láttuk, mind­ezt a Déva-pap egy pontba gyűjti össze, azután fölfelé küldi a Gyógyító-Dévák kö­réhez, rajtuk át pedig a sugár vezéréhez, aki megint csak a LOGOSZ-nak mutatja be a világnak ezt a megnyilvánulását.


Amikor a résztvevők ily módon felajánlják önmagukat és gondolataikat, akkor visszafordul a válasz nagy áradata, a jóakarat és áldás kiáradása. Ez viszont megvilágosítja az áldozatot, amit ki-ki a maga által kiszabott úton felajánlott. A nagy Dévák úgy látszik, magnetizálják az em­bert, és megnövelik erőit. Ezen és ehhez rokon vonalakon, és magasabb szintekre is emelik, még akkor is, ha megnövelik őket. A válasz­adás nemcsak megerősíti a már meglévő jó gondolatokat, de egyúttal megnyit termékeny lehetőséget a gondolataik további tevékenysége számára. Ez határozott kivetítés, amit az áldás befogadása utáni csendes meditáció időszakában végeznek.


Ebben a gyülekezetben sokféle fajtájú egyén van, s ezek mentális testükben különféle csakrákat, vagy központokat hoznak működésbe. Gondolaterejük áramait előbb az egyik, majd a másik csakrából vetítik. A végső áldásnál úgy látszik, mintha a LOGOSZ Déváin át önmagát öntené beléjük, azután pedig rajtuk keresztül az ő rokonszenvük tárgyaira. Így az erő még egyszer átalakul, és a cselekedetük csúcspontja az, hogy a LOGOSZ tevékenységének cselekvő közvetí­tői lesznek. Erős együttérzés az az érzés, amit ezek a résztvevők leginkább gyakorolnak, ez az alaphangjuk, amelynek segítsé­gével a mentális és kauzális testen át lé­pésként fölemelkednek az intuícióig. Itt találják meg az együttérzés csúcspontját, mert itt az együttérzés tárgya már nem rajtuk kívül, de bennük van.


A szentbeszéd ebben az esetben több­nyire annak a kifejtése, hogyan alkalmaz­kodnak az elementál-esszencia különféle fajtái a kívánt gondolaterőhöz. Mialatt a szentbeszéd folyik, azt szemléltetik is, és a Déva a gondolatformákat a gyülekezet előtt állítja össze, és materializálja úgy, hogy pontosan megtanulhassák, mi a megalko­tásuk legjobb módja, s mi az a legalkal­masabb anyag, amiből fölépíthetők.


A FÜGGETLENEK


Az említett templomok különleges fejlődési irányában láthatóan van valamelyes utalás a mentális sík négy alsík­jára, ahogyan ezek a halál utáni élet folya­mán mutatkoznak. Mert emlékezzünk reá, hogy az egyik alsík fő jellemvonása a szere­tet, a másiké az odaadás, a harmadiké az Istenségért való cselevés, a negyediké pedig az igazság világos megfogalmazása az igaz kedvéért. Egészen nyilvánvaló azon­ban, hogy nincsen különbség azon egók haladási fokában, akik az egyik, vagy a másik irányt követik. Mindezek az ösvé­nyek nyilván egyenrangúak, s valamennyi egyformán a közönséges emberiség szint­jéről fokonként a Szentség Ösvényére ve­zet, s innen fölemelkedik az Adeptusság szintjére. A közösség népének nagy többsége az egyik vagy másik típushoz tartozik úgy, hogy ezek a templomok mind minden nap tel­ve vannak a híveiknek tömegeivel.


Vannak azonban néhányan olyanok is, akik egyik istentisztelethez sem csatla­koznak, egyszerűen azért, mert számukra egyik sem a legmegfelelőbb útja a fejlődé­süknek. De a legkisebb mértékben sem érez­hető, hogy ezért ez a néhány ember vallás­talan volna, vagy pedig bármi tekintetben alacsonyabb rendű lenne, mint a legrend­szeresebb látogatók. Tökéletesen fölisme­rik, hogy a hegycsúcsra sok ösvény vezet, s hogy minden ember teljesen szabadon vá­laszthatja azt, ami neki a legjobbnak lát­szik. A legtöbb esetben az ember kiválaszt­ja a maga ösvényét, és azt meg is tartja, de sohasem történik meg vele, hogy elítél­né embertársát, mert az másként választott, vagy éppen egyiket sem választotta a meg­lévőkből.


Mindenki tőle telhetőleg megkísérli, hogy saját útján képesítse magát a jövő­ben elvégzendő munkára, valamint azt is, hogy a jelenben adódó munkát a legjobb ké­pessége szerint végezze el. Senki sem ad helyt annak az érzésnek: „Én így helyesebb úton vagyok, mint ez vagy amaz” csak a­zért, mert mást másként lát cselekedni. Az egyik templom rendszeres látogatói elég gyakran látogatják a másikat is. A valóságban vannak némelyek, akik sorba próbálják valamennyit, meglehetősen pil­lanatnyi érzésüknek megfelelően, ilyenfé­leképpen szólván önmagukhoz: „Azt hiszem, ma reggel a sárga hatásra van szükségem, hogy tágítsam értelmemet”, vagy „én talán túlságosan metafizikaivá lettem, próbál­junk meg valamit a zöld templom erejéből”. Vagy ellenkezőleg: „Legutóbb keményen dol­goztam az értelmi vonalon, forduljunk most kissé a szeretet vagy az odaadás felé”.


HALOTTAK GYÜLEKEZETE


Sokaknak szokása az is, hogy részt ­vegyenek azokon a nagyszerű, bár kezdet­legesebb istentiszteleteken, amiket gyak­ran tartanak a templomokban, bevallottan a gyermekek számára. Ezeket részletesen leírjuk majd, ha a nevelés kérdésé­hez érünk. Érdekes megfigyelni, hogy a közösség templomai istentiszteletének kü­lönleges természete láthatóan magára von­ja az asztrális világ figyelmét, mert igen sok halott ember szokott részt venni az istentiszteleteken. Ők rájöttek arra, hogy a Dévák is részt vesznek az istentisz­teleteken, és hogy ezért óriási erők árad­nak rajtuk át, s szeretnének ennek előnyé­ben részesülni. A halottak említett gyülekezete csakis a külvilágból toborzódik, mert a közösségben nincsenek halottak, hi­szen mindenki amint a fizikai testét fél­retette, azonnal egy másikat vesz fel he­lyette, hogy folytassa a munkát, aminek magát szentelte.


A VALLÁS MESTERE


A közösség életének vallásos és neve­lésügyi részét K. H. Mester igazgatja. Ő maga is megteszi, hogy sorban végiglátogatja a templomokat, s elfoglalja a vezető Déva helyét. Ezzel mutatja meg a tényt, hogy benne a lehető legnagyobb mértékben meg­van az összes típus valamennyi tu­lajdonsága. A vallással és neveléssel kap­csolatban működő Dévákat mind az ő parancsai vezénylik. Vannak a közösségnek tagjai, a­kiket a Dévák különlegesen gyakorolnak, s valószínűnek látszik, hogy az ilyenek majd átmennek a Déva fejlődés vonalára.




IV. Fejezet


A NEVELÉS ÉS A CSALÁD

A GYERMEKEK NEVELÉSE


Amint bizonyára elvárjuk, ebben a közösség­ben nagy figyelmet fordítanak a gyermekek nevelésére. Olyan nagy fontosságúnak tekin­tik, hogy semmit se hanyagolnak el, ami bármilyen módon előmozdíthatja. Mindenféle segítőeszközt működésbe hoznak, így a szí­neket, a fényt, a hangokat, formákat, a villamosságot, mindezt szolgálatra kénysze­rítik, és azonkívül a Dévák, akik olyan nagy szerepet visznek a munkában, igénybe ­veszik a természeti szellemek seregeinek segítségét. Belátták, hogy sok olyan dolog­nak, amiről azelőtt nem tudtak, vagy amit figyelmen kívül hagytak, mert nem tartották fontosnak, megvan a helye és hatása a neve­lési folyamatokban, hogy pl. a matemati­ka tanulmányozásához legelőnyösebb környe­zet nem szükségképpen ugyanaz, mint az, ami legalkalmasabb a zenéhez vagy földrajzhoz.


Az emberek megtanulták, hogy a fizikai agy különböző részeit különböző fények és színek stimulálhatják, hogy némely tárgy­nak egy villamos árammal kissé telített légkör hasznos, másoknak pedig egész határozottan káros. Mindegyik osztály sarkában ezért áll egy villanygépre szerelt készü­lék, amelyiknek a segítségével a környező légkört tetszés szerint lehet változtatni. Némelyik szobát sárgával vontak be, kizá­rólag sárga virágokkal díszítettek és sár­ga fénnyel árasztották el. Másokban vi­szont kék, piros, lila, zöld, vagy fehér uralkodik. Stimuláló hatása van némelyik illatnak is, úgy találták, ezért ezeket is egy szabályos rendszer alapján alkalmaz­zák.


A legfontosabb újítás talán mégis a természeti szellemek munkája, akik élén­ken élvezik azt, hogy a rájuk bízott fela­datot elvégzik, és élvezik a gyermekek se­gítését és serkentését, hasonlóan ahhoz, amint kertészek élvezik a különösen szép növények létrehozását. Többek között fel­veszik a fény és színek, hangok és villa­mosság megfelelő befolyásait, és összpon­tosítják, és mintegy rászórják a gyermekek­re úgy, hogy a lehető legjobb hatást idéz­zék elő. Használják őket a tanítók is egyé­ni esetekben. Ha pl. valamelyik tanuló egyik osztályban nem érti az eléje tárt kérdést, a tanító hamar küld egy termé­szeti szellemet, hogy agyának egy bizo­nyos központját érintse és serkentse, ami után egy pillanattal megérti a dolgot. Minden tanítónak tisztánlátónak kell lenni, ez elengedhetetlen feltétele ennek a hivatásnak. Gyakran elő­fordul, hogy Dévák materializálódnak kü­lönös alkalmakkor, vagy hogy bizonyos lec­kéket adjanak, de úgy látszik, az sohase fordul elő, hogy ők vállalják az egész felelősséget az iskoláért.


Az a négy nagy típus, amit a templo­mok szimbolizálnak, itt is látható. A gyermekeket gondosan megfigyelik, és a megfigyelés eredményének megfelelően ke­zelik. A legtöbb esetben már igen zsenge korban belekapcsolódnak a fejlődési irányok valamelyikébe, és megadnak nekik minden alkal­mat, hogy azt válasszák, amit legjobban sze­retnek. Itt nincs nyoma semmiféle eről­tetésnek. Még a kicsi gyermekek is tökéle­tesen tisztában vannak a közösség céljával, és teljesen belátják, hogy kötelességük és kiváltságuk életüket aszerint rendezni. Nem szabad elfelednünk, hogy ezek mind rögtöni újraszületések, és hogy legtöbbjük elmúlt életeiknek legalább valamelyes visszaemlé­kezéseit magukkal hozták úgy, hogy ezek számára a nevelés egyszerűen ennyit tesz, mint olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak le­het, uralmuk alá hajtani új testeiket, és felújítani amilyen gyorsan csak lehet, mind­azokat a kapcsolatokat, amelyek az egyik fizikai testből a másikba való átmenet fo­lyamata által veszendőbe mentek.


Természetesen nem következik az semmi­képpen, hogy az olyan embernek, aki mondjuk zeneileg fejlett, a gyermekei is zenészek lesznek. Mivel a szülők és tanítók mindig ismerik a gyermekek előbbi életeit, megad­nak nekik minden lehetőséget, hogy vagy az utolsó életük fejlődési irányát kövessék, vagy bármilyen más irányt, ami iránt leg­inkább mutatnak hajlandóságot. A szülők és tanítók közt a legteljesebb az együttműkö­dés. Egy bizonyos tag, akit megfigyeltünk, elvitte gyermekeit a tanítóhoz, megmagyará­zott neki minden rájuk vonatkozót részlete­sen, és folytonosan látogatta a tanítót, hogy megvitassa vele, mi volna a gyermekek számára a legjobb. Ha pl. a tanító úgy véli, hogy egy bizonyos szín különösen kívánatos egy bizonyos tanítvány számára, ezt a gondo­latát közli a szülőkkel, akik aztán ezt a színt sokféleképpen hozzák a gyermek kör­nyezetébe otthon is, az iskolában is. Körülveszik vele, használják a ruháihoz, stb. Minden iskola K. H. Mester igazgatása alatt van, és minden egyes tanító sze­mélyesen felelős neki.


A KÉPZELŐTEHETSÉG KIFEJLESZTÉSE


Vegyük például az egyik iskola módszerét, amelyik iskola a sárga templom­hoz tartozik, és lássuk, hogyan kezdik a legalsóbb osztályban az értelmi fejlesz­tést. Először a tanító elébük tesz egy kis fénylő gömböt, és felszólítja őket, hogy elméjükben alkossanak róla képet. Némelyik egész pici, és már egész jól meg tudja ezt tenni. Mondja a tanító:


Látjátok az arcomat, most hunyjátok le a szemeteket, látjátok-e még? Most nézzetek erre a gömbre. Be tudjátok csukni a szemeiteket, és mégis látni azt?”


A tanító tisztánlátó lévén, látja, hogy a gyermekek kielégítően megalkotják-e a gondolatképeket, vagy nem. Azokat, akik meg tudják alkotni, naponta gyakoroltatja mindenféle egyszerű formákkal és színekkel. Azután felszólítja őket, hogy képzeljék el, hogy a pont mozog, és maga mögött hagyja nyomát, mint a hullócsillag, ezután pedig, hogy képzeljék el a fénylő nyomot, vagyis egy vonalat. Azután felszólítja őket, hogy képzeljék el, hogy ez a vonal mozog önmagá­hoz derékszögben, minden pontja hasonló nyomot hagyva maga után, így gondolatban megalkotják maguknak a négyszöget. Azután elébük teszi a négyszög mindenféle per­mutációját és felosztását. Felbontja külön­féle háromszögekre, és megmagyarázza nekik, hogy a valóságban ezek mind élő szimbólu­mok, amelyeknek megvan a maguk jelentősége. Már az egész kicsi gyermekek tanulják eze­ket a dolgokat.


Mit jelent neked a pont?” – „Az Egyet”. – „Ki az Egy?” – „Isten”. – „Hol van Ő?” – „Mindenütt”.


Nemsokára aztán megtanulják, hogy a kettő jelenti a szellem és anyag kettőssé­gét, hogy egy bizonyos fajtájú és színű három pont jelenti az Istenség három as­pektusát, míg három másfajta színű az em­ber lelkét. Egy magasabb osztály ismer még hármat, amely e kettő között van, és amely nyilvánvalóan a Monádot jelenti. Ilyen mó­don, vagyis azáltal, hogy nagy eszméket összefüggésbe hoznak egyszerű tárgyakkal, már az egész kicsi gyermekek is tudnak egy csomó teozófiai tanításról, ami bámultba ejtene mindenkit, aki megszokta a régibb és kevésbé intelligens nevelési rendszereket. Megfigyeltünk egy igen elmés szerkezetű óvodai gépezetet: valami elefántcsontszerű golyót – legalább is elefántcsontnak lát­szott –, amely egy rugó megnyomása után ki­nyílik kereszt alakúvá, rajta a rózsa raj­zával, hasonló a Rózsakereszt szimbólumá­hoz, belőle pedig kipattan több kis golyó, amelyek ismét mind szétválnak. Egy másik mozdulattal ismét bezáródik, de a gépezet ügyesen elrejtve marad mindvégig. Mindez arra való, hogy jelképezze és ábrázolja azt a fogalmat, hogy az Egyből sok lesz, azután a sok ismét visszatér az Egybe.


ELŐBBREHALADOTT OSZTÁLYOK


Egyik magasabb osztályban az a bizo­nyos fénylő négyszög sajátmagához derék­szögben mozog, és kockát hoz létre, még ké­sőbb pedig a kocka mozog önmagához derék­szögekben, ami által tesseract22 jön lét­re, amit a legtöbb gyermek képes látni, és a képét világosan megteremteni az elméjé­ben. Azokat a gyermekeket, akik tehetsége­sek, megtanítják festeni: képeket, fákat és állatokat, tájképeket és történelmi je­leneteket, és minden gyermeket megtanítanak arra, hogy festményét megelevenítse. Meg­tanítják, hogy gondolatának összpontosítá­sával ténylegesen megváltoztathatja a fi­zikai képet, a gyermekek pedig büszkék, ha ez sikerül nekik. Ha egy képet megfestet­tek olyan jól, ahogy csak tudják, a gyer­mekek rá összpontosítják a figyelmüket és megpróbálják javítani, gondolatukkal meg­változtatni. Ha ezt az összpontosítást na­ponta egy bizonyos ideig gyakorolják, ak­kor körülbelül egy hét alatt jelentékeny módosításokat tudnak létrehozni. Egy tizen­négy éves fiú például, akinek már több a gya­korlata, egész gyorsan meg tudja csinálni.


A gyermek, miután megváltoztatta képét, megtanulja, hogy belőle gondolatformát ké­szítsen, megnézze, komolyan szemlélje, azu­tán csukott szemmel vizualizálja. Először közönséges fizikai képeket vesz, azután ad­nak neki egy színezett gázzal töltött edényt, ezt a gázt neki akaratának megfeszítésével bizonyos alakokká kell formálnia – vagyis gondolat által formába kényszeríteni –, az edény belsejében gömbbé, kockává, tetraéder­ré, vagy más ilyenfajta alakulattá változ­tatnia. Sok gyermek egy kevés gyakorlat után könnyen meg tudja ezt tenni.


Azután felszólítják őket, hogy emberi alakba formálják, azután pedig, hogy annak a képnek formájába, amit az előbb néztek. Ha ezt a gáznemű anyagot már meglehetős könnyen tudják kezelni, megpróbálják ugyan­azt az éteri anyaggal, azután az asztrális­sal, aztán a tisztán mentális anyaggal. A tanító maga készít számukra materializáció­kat, hogy szükség esetén ezeket megvizsgál­hassák, ilyenképpen hatolnak mindjobban fel­felé, és képesek előbbre haladott gondolat­teremtésekre. Mindezek az osztályok szaba­don látogathatók, így gyakran megtörténik, hogy szülők, barátok és más idősebb emberek szeretnek részt venni, és gyakorolni a gyer­mekek feladatait.


AZ ISKOLARENDSZER


Nincs itt semmi olyan, mint bennlakó intézet, a gyermekek mind boldogan élnek otthon, és azt az iskolát látogatják, ame­lyik nekik legjobban megfelel. Némely eset­ben a Déva-papok nevelnek gyermekeket arra, hogy helyeiket elfoglalják, de még ezekben az esetekben sem viszik el otthonról a gyermeket, bár rendesen védőburokkal ve­szik körül, hogy más rezgések ne zavarják a Déva által reá árasztott befolyást.


A gyermekek nem tartoznak osztályokba a ré­gi módszerekben ismeretes beosztás szerint, mindegyik gyermeknek van egy számsorozata a különböző tantárgyakra vonatkozólag. Egyik tárgyból például lehet, hogy az első osz­tályban van, egy másik tárgyból a harmadik­ban, még egy másikból pedig talán az ötö­dikben. Még a kicsi gyermekeknél is sok­kal inkább olvasóteremszerű a berendezés, mint tanterem. Ha meg akarjuk ezt a rendszert érteni, egy pillanatra se szabad elfeled­nünk a rögtöni újraszületés hatását és azt, hogy következésképpen ezek a gyermekek nem­csak általában sokkal okosabbak és fejlet­tebbek más velük egykorú gyermekeknél, ha­nem egyenlőtlenül fejlettek is. Némelyik gyermek négyéves korában többre emlékszik előbbi testöltéseiből, és hogy akkor mit tanult, mint más nyolc vagy kilencéves. Viszont némely gyermek egyes tárgyra világo­san és részletesen emlékszik, más tárgyak­ra vonatkozó tudásukat pedig majdnem telje­sen elfelejtették, még ha ez a tárgy semmi­vel se nehezebb annál. Itt tehát teljesen rendkívüli körülményekkel van dolgunk, és a használt módszereket hozzájuk kell alkal­mazni.


A tanulás megkezdése előtt mindnyájan felállnak, és énekelnek. A reggeli tanidő alatt négy tanórájuk van, de ezek rövidek, és mindig van köztük játszásra szánt szabadidő. A többi házhoz hasonlóan a tante­remnek nincsenek falai, hanem oszlopok tartják a tetőt, és így tulajdonképpen a gyermekek egész élete, csakúgy, mint a közösség minden többi tagjáé, a szabadban folyik le. Mindazonáltal a gyermekeket még ebből a szobának alig nevezhető helyi­ségből is kiküldik minden leckeóra után, és hagyják őket az iskolát körülvevő parkban játszani. Fiúk és leányok megkülönböztetés nélkül együtt tanulnak. A reggeli tanidőt azok a tárgyak foglalják el, amiket kötele­zőknek lehetne nevezni, azok a tantárgyak, amiket mindenki tanul. Délután vannak külön leckék egyes tantárgyakból olyanok számára, akik ezek iránt érdeklődnek, de a gyermekek tekintélyes része megelégszik a reggeli munkával.


A TANTERV


Az iskolai tanterv más, mint a husza­dik század tanterve. Még a tantárgyak is nagyobb részt mások, de még azokat is, ame­lyek ugyanazok, egészen másképpen tanítják. A számtant például igen nagyon leegyszerű­sítették. Nincs semmiféle bonyolult súly vagy egyéb mérték, mert mindent levezet­tek a tízes rendszerre. Keveset számolnak, és a hosszú számsorok részletes kidolgozá­sát tűrhetetlenül unalmasnak nyilvánítanák. Nem tanítanak semmit, ami nem gyakorlati­lag hasznos az átlagember későbbi életére: minden egyébnek utánanézhetnek a szakköny­vekben.


Korábbi évszázadokban voltak logaritmus könyvek, amelyeknek segítségével elkerül­hették a hosszadalmas és bonyolult számítá­sokat. Most ez a rendszer megvan, csakhogy óriási módon megnövekedve, de egyszersmind összesűrítve. Olyan rendszer ez, amelynek segítségével bárki, aki ismeri a könyvet, néhány perc alatt rájöhet bármilyen nehéz számítás eredményére. A gyermekek tudnak számolni csakúgy, mint a felnőtt tud loga­ritmusokat kiszámítani, de rendesen mégis könyvet vesz a kezébe, hogy hosszú számokat magába foglaló unalmas folyamatokra ne pazarolja az idejét.


A számtan náluk nem önálló tantárgy, hanem csak arra való, hogy lehetővé tegye a szilárd testekkel és magasabb dimenziók­kal foglalkozó mértan számításait. Az egész dolog annyira különbözik az előző eszméktől, hogy nehéz világosan megmagyarázni. A gyermekek számtani feladataiban pél­dául soha sincs szó pénzről, se valami bo­nyolult számításról. Elég, ha megértik a feladatot és tudják, hogyan kell megoldani. A tanító elmélete az, hogy ne terhelje a gyermekek agyát gépies dolgokkal, hanem hogy kifejlessze képességeiket, és megmond­ja nekik, hol találják meg a tényeket. Sen­ki sem gondolna például arra, hogy egy hat­ számjegyű számsort ugyanolyan számsor­ral szorozzon, hanem vagy elővesz egy szá­mológépet (ezek közhasználatban vannak), vagy azoknak a könyveknek egyikét, amelyek­ről már beszéltem.


Az írás és olvasás problémája egyálta­lán sokkal egyszerűbb, mint volt azelőtt, mert mindent fonetikusan írnak, és így a kiejtés mindig helyes, ha a leírtat min­dig egyformán ejtik ki, vagyis egy bizonyos szótagnak mindig ugyanaz a kiejtése. (Ez főleg az angol nyelvre vonatkozik, ahol annyira bonyolult a kiejtés. – Ford.) Az írás kissé hasonlít a gyorsírásra. Van rajta elég tanulni való, de ha egyezer megtanulták, sokkal jobb és hajlékonyabb eszköz, mint bármelyik régi nyelvé, mert majdnem olyan gyorsan lehet írni, amilyen gyorsan az átlag ember beszél. Sok rövidí­tés is van benne, és így gyakran egy egész mondatot egy jellel ki lehet fejez­ni, mintha villám cikázna végig a papíron.


A nyelv, amit beszélnek, természetesen angol, hisz a közösség angol nyelvű ország­ban keletkezett, de tekintélyesen megvál­tozott. Sok igeforma megváltozott, és né­mely szó is más. Minden tantárgyat egészen másképpen tanulnak. Senki sem tanul történel­met, egyes különálló érdekes történeteket kivéve, de mindenkinek van a házában egy olyan könyv, amely magában foglalja az egész történelem összefoglalását. Földrajzot ta­nulnak még, de csak korlátolt mennyiség­ben. Tudják, hogy élnek a különböző fajok, és igen pontosan ismerik a fajok közti kü­lönbségeket és az általuk kifejlesztett tulajdonságokat. De az üzleti oldala a do­lognak eltűnt végképp. Senki se törődik Bulgária exportjával, senki se tudja, hol készítenek gyapjúkelméket, de nem is akar­ja tudni. Mindezeket a dolgokat egy szem­pillantás alatt megtalálják azokban a könyvekben, amelyek minden ház bútorzatá­hoz tartoznak, és időfecsérlésnek tekinte­nék, ha valaki ilyen értéktelen tényekkel terhelné az emlékezetét.


Az egész tanterv szigorúan a hasznos­ságon alapul. Nem tanítják a gyermekeket semmire, amit a lexikonban könnyen megta­lálhatnak. A tantervük úgy van kidolgozva, hogy a nevelés a szükséges és értékes tu­dásra szorítkozik. A tizenkét éves fiúnak megvan maga mögött, fizikai agyában, a teljes emlékezete mindannak, amit előbbi életeiben tudott. Szokásos egy talizmánt magával vinni egyik életből a másikba, ami segíti a gyermeket, hogy új eszközeiben újból emlékezzék, ezt a talizmánt már elő­ző életében is hordta, és így telítve van annak az életnek a magnetizmusával, és most újból felélesztheti ugyanazokat a rezgéseket.


GYERMEK – ISTENTISZTELETEK


Még egy érdekes mozzanata a nevelés­nek az, amit gyermek-istentiszteletnek neveznek a templomban. A gyermekeken kívül sokan mások is részt vesznek ezekben, kü­lönösen azok, akik még nem egészen érték el a már leírt istentiszteletek színvona­lát. A gyermek-istentisztelet a zene-temp­lomban rendkívülien szép, a gyermekek elő­adnak egy sorozat kecses mozdulatot és amint körüljárnak, énekelnek, és hangszereken játszanak. A szín-templomi hasonlít egy különösen pazar operai pantominra, és nyilvánvaló, hogy sokszor, gondosan próbál­ták.


Egyik esetben előadják a babiloni papok kórustáncát, ami a bolygóknak a nap körüli keringését jelképezi. Ezt egy nyílt téren adják elő, amint az Asszíriában szo­kásos volt, és a gyermekek csoportonként különleges színekbe öltöznek (ezek a külön­böző bolygókat jelentik), és harmonikusan mozognak, és így egyúttal csillagászati leckét kapnak. Nem szabad azonban elfeled­nünk, hogy ők teljesen tudatában vannak an­nak, hogy szent vallási szertartásban vesz­nek részt, és hogy ha jól és alaposan végzik, nemcsak saját maguknak lesz hasznára, hanem ez szolgálataiknak felajánlása is az Isten­ségnek. Megmondták nekik, hogy ezt tették egy régi vallásban is sok ezer évvel ezelőtt.


A gyermekek nagy gyönyörűséget találnak benne, és versengenek azért, ki játssza a Nap szerepét! A büszke szülők is nézik az előadást, és örülnek, ha azt mondhatják: „az én fiam ma Merkúr szerepét játssza”, és így tovább. A bolygóknak mindnek vannak holdjaik, némely esetben több mint aze­lőtt ismeretes volt, így világos, hogy a csillagászat haladt. A Szaturnusz gyű­rűit figyelemreméltón jól ábrázolja egy gyermekcsoport, amelyik folytonosan mozgás­ban van, a négyes (quadrilla) tánc egyik figurájához hasonló alakulatban. Különösen érdekes az, hogy a Szaturnusznak még a bel­ső fátyol (?) gyűrűjét is ábrázolják, amen­nyiben azok a gyermekek, akik a legközeleb­bi gyűrűn belül vannak, lenge köntöseiket lebegtetik úgy, hogy azt jelképezzék. A holdak egyes gyermekek vagy párok, akik a gyűrűn kívül keringőznek. Mindezen idő alatt, bár óriási módon élvezik, sohase felejtik el, hogy vallási szertartást végeznek, és hogy ezt Istennek ajánlják fel. Egy másik tánc nyilvánvalóan az élet átvitelét jelzi a Holdláncról a Földláncra. Ilyen módon kapnak a gyermekek mindenféle oktatást, ami félig játék, félig vallásos szertar­tás.


SZIMBOLIKUS TÁNCOK


Vannak nagy ünnepélyek, amelyeket minden templom megtart ilyenféle különleges előadásokkal, és ilyen alkalmakkor minden­ki a legjobbját nyújtja hatalmas díszíté­sek dolgában is. Az épületek úgy vannak elrendezve, hogy a körvonalak folytonos foszforeszkálás-szerű fényben ragyognak, nem lámpákkal, hanem olyan izzással, ami az anyagból látszik kiáradni. Az építkezés vonulatai kecsesek, és pompás hatást kelte­nek. A gyermekek istentisztelete színek­ben való nevelés. A színösszetételek és vegyületek valóban csodaszépek, és a gyer­mekek fegyelmezettsége tökéletes. Nagy tömegek azonosan vannak felöltözve a leg­gyönyörűbb színekben, amelyek halványak és mégis ragyogók, és ki- s belejtenek egymás közt a legbonyolultabb figurákban.


Kórustáncukban tudják, mert tanították őket reá, hogy a csillag színét nemcsak azért viselik, mert az a szemnek szép, ha­nem hogy meg kell próbálniuk, mentálisan ugyanazt a színt megalkotni. Utasítják ő­ket, hogy próbálják elképzelni magukat, mint azt a színt, és hogy gondolják, hogy ők ténylegesen részei a Merkúr vagy Vénusz bolygónak, aszerint, hogy mi a szerepük. Mozgásuk közben énekelnek és játszanak, minden egyes bolygónak meglévén a maga kü­lönleges akkordjai, úgy, hogy a bolygók, amint a nap körül keringenek, a szférák zenéjének utánzatát hozhatják létre. Ezek­ben a gyermek-istentiszteletekben gyakran részt vesznek a Dévák is, és segítenek a színekben és a zenében is. Kâma Dévák és Rûpa Dévák egyaránt egészen szabadon mo­zognak az emberek között, és részt vesznek a mindennapi életben.


Rendkívül érdekes a sárga Templommal összefüggésben lévő gyermek-istentiszte­let. Itt a táncok gyakran mértani formák­ban folynak, de az alakulatokat nehéz le­írni. Egyik előadás például rendkívül szép és hatásos. Aranybrokát köntösökbe öltö­zött harminckét fiú áll bizonyos meg­határozott rendben, nem egy szinten, hanem emelkedő fokokon. Nyilvánvaló, hogy valami szilárd test szögeit jelképezik. Keze­ikben aranyszínű vastag kötelet tartanak, még pedig úgy, hogy egyiket a másikkal összekötve egy bizonyos figura, mondjuk a dodekaéder körvonalait jelzik.


Hirtelen, egy előre megbeszélt jelre, elejtik a kötél egyik végét, vagy egy má­sik fiúnak dobják oda, és a körvonal egy pillanat alatt az ikozaéder körvonalát mu­tatja. Rendkívül hatásos ez, és figyelemre méltó látszatát kelti annak, hogyan válto­zik át egyik szilárd test egy másikká. Mindezek a változások bizonyos rendben történnek, ami valamiképpen összefügg az anyag fejlődésével a síkokon egy naprend­szer kezdetén. Egy másik mozgás nyilvánva­lóan az atomok keletkezését a buborékokból iparkodik szemléltetni. A gyermekek képvi­selik a buborékokat. Néhány kirohan kö­zépről, és bizonyos módon helyezkedik el. Azután ismét berohannak középre, és ismét kijőve, másképpen helyezkednek el, nagyobb távolságra a középponttól. Mindehhez sok gyakorlatra van szükség, de a gyermekek na­gyon lelkesnek látszanak.


AZ ALAPVETŐ ESZME


Nevelés és vallás annyira egymásba kap­csolódnak, hogy nehéz őket egymástól vilá­gosan elválasztani. A gyermekek a templom­ban játszanak. Az alapvető eszme, amit sze­mük előtt tartanak az, hogy mindez csak a fizikai oldala valami sokkal nagyobbnak és nagyszerűbbnek, ami a magasabb világokhoz tartozik, és így érzik, hogy mindennek, amit tesznek, van belső oldala, és remélik, ezt megvalósíthatják, közvetlenül láthat­ják és megérthetik. Ezt mindig a szemük elé tartják, mint erőfeszítéseiknek a végső ju­talmát.


SZÜLETÉS ÉS HALÁL


Azokat a különböző befolyásokat, ame­lyeknek olyan jelentős szerepük van a gyer­mekek nevelésében, már születésük előtt al­kalmazzák. Ismételten hangsúlyoznunk kell azt, hogy ha születést várnak, nemcsak az apa és anya, de mindenki, akit illet, tel­jesen tisztában van avval, hogy milyen egó jön hozzájuk, ezért ügyelnek arra, hogy hó­napokkal a tényleges megszületés előtt a környezet mindenképpen megfeleljen annak az egónak, és olyan legyen, hogy tökéletes fi­zikai testet hozzon létre.


Nagy súlyt helyeznek a szép környezet be­folyására. A leendő anyának mindig gyönyörű képek és kecses szobrok vannak a szemei e­lőtt. Az egész életet áthatja a szépségnek

ez az eszméje, olyannyira, hogy a közösség elleni gonosztettnek tekintenék, ha bárme­lyik tárgy csúnya vagy esetlen volna. Az építészetben mindenütt a vonalaknak éppúgy, mint a színeknek szépsége a legelső szempont, de ugyanez áll az élet apróbb szükségleti tárgyaira vonatkozólag is. A gyermek szüle­tése előtt már előkészületeket tesznek neki: anyja főképp bizonyos színekbe öltözik, és olyan virágokkal és fényekkel veszi magát körül, amelyekről úgy tartják, hogy a legmegfelelőbb fajtájúak.


A szülőket az illetékes felek közösen állapítják meg, a halál pedig rendesen ön­kéntes. Mivel ennek a közösségnek a tagjai teljesen egészséges életet élnek és tökéle­tes egészségügyi berendezésekkel veszik magu­kat körül, a betegséget úgyszólván kiküszöbölték, és így egy-egy szerencsétlenség ritka esetét kivéve senki se hal meg mástól, mint öregségtől, és senki se veti le a testét addig, ameddig hasznát tudja venni. Nem is érzik azt, hogy otthagyják az életet, hanem csak azt, hogy kicserélik egyik elhasznált eszközüket. A töprengés és az egészségtelen körülmények teljes hiánya minden bizonnyal nagyban hozzájárul a fizikai élet meghosszab­bításához. Senki se látszik öregnek nyolcvan ­éven alul, de sokan elérik a száz évet is, sőt túlélik azt.


Amikor valaki úgy érzi, hogy erői kezdik elhagyni, elkezd körülnézni kívánatos újra­születés után. Kikeres egy apát és egy a­nyát, akikről azt hiszi, hogy illenek hozzá, és elmegy hozzájuk megkérdezni, hajlandók-e őt magukhoz venni. Ha igen, akkor megmondja nekik, hogy előreláthatólag nemsokára meg fog halni, azután átadja nekik személyes ta­lizmánját, amelyet egész életében viselt, azonkívül elküldi nekik mindazokat a szemé­lyes értéktárgyait, amelyeket át akar vinni a következő életébe. A talizmán rendesen az egónak megfelelő különleges típusú ékkő, a zodiákus ama jeléhez tartozó, amelyhez ő mint egó tartozik, az a befolyás, ami alatt ő el­érte az egyéniesülést. Ezt ő mindig viseli, úgy, hogy teljesen megteljék az ő magnetiz­musával, és gondosan úgy intézkedik, hogy a következő életében átadják neki, mert ez se­gíti majd az új testben feléleszteni az elő­ző életek emlékezetét, és így könnyebb neki megszakítatlanul megőrizni életének, mint egónak tudatát.


Ez az amulett mindig az ő egó-nevével egyezik, azzal a névvel, amit magával visz egyik életből a másikba. Sok esetben már a mindennapi életben használják azt a nevet, de mások azt a nevet örökítik meg, amit ak­kor viseltek, mikor beléptek a közösségbe, ezt a nevet viszik magukkal életről életre, csak a végződését változtatják meg aszerint, amint férfiak vagy nők az egyes életekben. Minden személynek tehát megvan a saját neve, az állandó neve, azonkívül pedig minden test­öltésben hozzáveszi annak a családnak a ne­vét, amelybe a sorsa, vagy a választása sze­rint beleszületett.


A személyes értéktárgyak közt nincs pénz, se semmi, ami a pénzre emlékeztet, mert pénzt már nem használnak, és senkinek sincs egyebe, mint valami házban, vagy földben, vagy más tulajdonban levő életjáradéka. De van néha néhány könyve, vagy dísztárgya, amit szeretne megtartani, ezek azok, amiket átad jövendő apjának vagy anyjának, akik mi­kor meghallják, hogy a halála közeleg, akkor elkezdhetnek reá készülődni. Ő maga nem vál­toztatja meg rendes életmódját, nem tesz semmit, ami a legkisebb mértékben is öngyil­kosságra hasonlítana, egyszerűen elveszti élni akarását, elengedi az életét, hogy úgy mondjam, és rendesen csöndben, rövid időn belül átmegy álmában. Valóban rendesen mihelyt megbeszélték a dolgot, elmegy lakni leendő szüleihez és az ő házukban hal meg.


Semmiféle temetkezési szertartás nincs, mivel a halált egyáltalán nem tekintik leg­kevésbé se fontos eseménynek. A testet nem égetik el, hanem valami retorta-félébe te­szik, amelybe valami vegyszert öntenek, valószínűleg valamiféle erős savat. A retor­tát azután légmentesen elzárják, és egy erőt, amely hasonlít a villamossághoz, csakhogy annál sokkal erősebb, átvezetnek rajta. Ami­kor kinyitják a retortát, a művelet végez­tével, nincs benne egyéb finom szürke por­nál. Ezt nem teszik el, se nem tekintenek rá semmiféle tisztelettel. A testnek ezt az elporlasztását könnyen elvégzik otthon, mert a készüléket kívánságra elviszik bárhová. Nincs semmiféle szertartás, és az elhalt ba­rátai nem gyűlnek össze erre az alkalomra.


Eljönnek azonban, és meglátogatják nem­sokára a megszületése után, mivel meglátá­suk segíti az új csecsemő testében feléleszteni az emlékezést. Ilyen körülmények közt természetesen nincsenek semmiféle imádságok vagy szertartások a halottakért, nincs arra se szükség, hogy az asztrális világban segítsék őket, mert a közösség minden egyes tagja em­lékszik elmúlt életeire, és tökéletesen jól ismeri azt a testet, amelyet el fog foglalni, mihelyt az a számára elkészül. A közös­ség sok tagja folytatja munkáját, mint a vi­lág láthatatlan segítője, de a közösségen belül semmi ilyen nem szükséges.


A Manu pontos feljegyzéseket vezet közössége minden egyes tagjának minden testet ölté­séről, és igen ritka esetekben beleszól egy egó szüleinek a megválasztásába. Általános szabály az, hogy a közösség minden tagja már maga mögött hagyott olyan durvább karmát, ami őt a választásban korlátozná. Saját tí­pusukat, valamint a nekik szükséges körülmé­nyeket is eléggé ismerik, hogy ne válassza­nak hozzájuk nem illőt, és így majdnem minden esetben teljesen szabadon választhat­ják a saját elhelyezkedésüket. A dolog azon­ban mindig a Manu tudtával történik úgy, hogy Ő megváltoztathatja a tervet, ha nem ért vele egyet.


Általában a meghaló embernek szabadságá­ban áll jövő születésének nemét megválasz­tani, és sokan úgy látszik, szokássá teszik, hogy felváltva férfi és női testet vegyenek fel. De erre nézve nincs semmiféle szabály, és minden a lehető legszabadabban van hagy­va, bár meg kell a közösségben tartani a ne­mek kellő arányát, és ha egy időre az e­gyik nem túlsúlyba kerül, akkor a Manu fel­hívást intéz önkéntesekért, hogy a dolgok ismét egyensúlyba jöjjenek. A szülők szokás szerint úgy rendezik a dolgokat, hogy egy­-egy családban tíz vagy tizenkét gyermek le­gyen, éspedig rendesen egyenlő számú fiú és leány. Nem ritka eset az ikrek, sőt a hármas ikrek sem. Egyik gyermek születésé­től a másikig többnyire két vagy három évi időköz van, nyilvánvalóan vannak erre néz­ve elméleteik. A nagy cél az, hogy tökéletes gyermekeket hozzanak a világra, és nem is lát az ember nyomorékokat, vagy eltorzított ala­kokat, gyermekhalandóság nincs. Világos, hogy a gyermekszülés fájdalmai majdnem elenyé­szőkké törpültek, valóban, úgy látszik, alig van fáradság vele, kivéve talán egy kevés az első gyermeknél.


HÁZASSÁG


Evvel eljutottunk a házasság kérdéséhez. Erre nézve nincs korlátozás, kivéve azt az egyet, hogy senkinek se szabad a közösségen kívül házasodnia. Általában azonban nem tartják kívánatosnak, hogy a vallási érzés ugyanazon típusához tartozó egyének össze­házasodjanak. Nincs ez ellen se szabály, de hallgatólagosan elismeri mindenki, hogy a Manu egészben véve jobban szereti, ha nem teszik, bár Ő nem vonja meg a beleegyezését olyan esetekben, amikor ellenállhatatlan vonzódást lát. Van azonban egy általános érvényű kifejezésük, amely gyakorlatilag minden dolgot vitán felül helyez, és ez: „Ő sem kívánja”.


Az emberek maguk választják élettársai­kat – ténylegesen szerelmesek lesznek – csakúgy, amint azelőtt, de az uralkodó eszme mindenek fölött a kötelesség. Ezért még szív­ügyekben sem enged meg magának senki olyan cselekvést vagy érzelmet, amiről nem hiszi, hogy a közösség javát szolgálja. A döntő ok sohase a szenvedély, hanem a kötelesség. A közönséges nemi szenvedélyeken megtanultak uralkodni, és így most azért egyesülnek, mert határozottan az a szándékuk, hogy előbbre vigyék a közösséget, és hogy jó tes­teket teremtsenek erre a célra. A házaséle­tet főképpen erre való alkalomnak tekintik, és mindaz, ami a létrehozásához szükséges, vallási és erkölcsi aktus, amelyet gondosan kell irányítani. Saját maguknak a LOGOSZ i­ránt való felajánlásának része ez, és így senkinek se szabad vele összefüggésben egyensúlyát vagy józanságát elveszteni.


Ha ketten szerelmesek lesznek egymásba, és amint mi mondani szoktuk, eljegyzik egy­mást, elmennek a Manuhoz magához, és áldását kérik az egyesülésükre. Rendesen megbeszé­lik a dolgot egy jövendő fiú vagy leány­gyermekükkel, és így amikor a Manuhoz mennek, elmondják, hogy ez, vagy az tőlük kíván megszületni, és engedélyt kérnek az összeházasodáshoz. A Manu megvizsgálja őket, hogy lássa, összeillenek-e, és ha be­leegyezik, akkor elmondja ezt a formulát: „Áldott legyen az együttélésetek”. A házas­ságot majdnem teljesen csak a jövendő utód szempontjából tekintik. Néha ezek rendezik el. Valaki elmegy egy másvalaki­hez, és ezt monda neki:


Előreláthatólag néhány héten belül meg fogok halni, és szeretném, ha te és X úr­hölgy lennétek a szüleim, mivel mindkettőtök­kel vannak karmikus kapcsolataim, és szeret­ném ezeket ledolgozni. Nem volna ez nektek kellemetlen?”


Gyakran úgy látszik, elfogadják az ilyen indítványt, és ez a rendszer jól működik. Egy férfit láttunk, akit találomra kikeres­tünk csak azért, hogy megvizsgáljuk. Ennél három egó akart testet ölteni, és így amikor jövendő feleségét elvitte a Manuhoz, ezt kérdezte: „Összeházasodhatunk-e mi ket­ten, mert ez a három egó nálunk akar megszületni?”


A Manu megadta a beleegyezését. Más es­küvői szertartás nincs, mint ez a Manu ál­dása, se nem csinálnak a házasság tisztele­tére ünnepélyt, ajándékokat sem adnak. Még olyasmi, mint házassági szerződés sincs. A házasságok kizárólag egynejűek, és válás egyáltalán nem fordul elő, bár a megegyezés közös megállapodással mindig felbontható. Az emberek határozottan avval a szándékkal házasodnak össze, hogy egy bizonyos léleknek eszközt teremtsenek, és ha ezt sikere­sen megtették, úgy látszik, teljesen rájuk van bízva, hogy megújítják-e a megegyezést, vagy nem. Mivel a szülőket gondosan megvá­lasztják, legtöbb esetben megújítják a meg­egyezést, és élethossziglan férj és feleség maradnak. Vannak azonban esetek, amikor vé­get vetnek a megegyezésnek, és mindkét fél új egyesülést köt. Itt is, mint minden más dologban, a kötelesség az egyetlen uralko­dó tényező, és mindenki mindig kész saját személyes kényelméről lemondani azért, a­mit a közösség számára a legjobbnak vélnek. Ezért sokkal kevesebb a szenvedély ezekben az életekben, mint a régebbi századokéi­ban. A legerősebb szeretet talán a szülők és a gyermekek közti vonzalom.


Vannak esetek, amikor az íratlan sza­bályt, hogy senki se házasodjon össze a magáéval azonos típussal, félreteszik, mint például akkor, ha olyan gyermekeket kívánnak létrehozni, akiket a Dévák nevelnek majd papoknak egy bizonyos templom számára. Abban a ritka esetben, ha valaki baleset folytán hal meg, azonnal bekerítik asztrális testébe, és rendelkeznek az újraszü­letése felől. Nagyon sokan szeretnének a Tanács tagjainak gyermekeiként születni, mindazonáltal ezeknek csak a rendes számú gyermekük lehet, nehogy a minőség elfajul­jon. A Manu családjába való születés a legnagyobb tisztesség, de az Ő gyermekeit ter­mészetesen Ő maga választja ki.


A nemek közt nincs rangkülönbség, és kü­lönbség nélkül végeznek minden adódó mun­kát. Erre vonatkozólag érdekes lehet egy akkori elme nézetét feljegyezni, amelyet erre a célra megvizsgáltunk. Ez az ember úgy látszik, nem tart sokat a férfi és nő közötti különbségről. Azt mondta, kell len­ni mindkettőből, hogy a fajt meg lehessen alapítani, de tudjuk, hogy jön jobb idő a nők számára. Érzi, hogy a gyermekviselés ál­tal a nők a munka nehezebb részét vették magukra, és ezért sajnálni és védeni kell őket. A Tanács azonban teljesen férfiakból áll, és a Manu igazgatása alatt tagjai kí­sérleteznek elme-szülte testek megteremté­sével. Létrehoztak már néhány tisztelet­reméltó emberpéldányt, de még nem sikerült nekik a Manut kielégíteni.




V. Fejezet


ÉPÜLETEK ÉS SZOKÁSOK

FAJI JELLEGZETESSÉGEK


A közösség megjelenésében még mindig ha­sonlít a hatodik alfajhoz, amelyből szárma­zott, vagyis fehér faj, bár vannak közöt­tük sötétebb hajú és barna szemű és spanyol vagy olasz arcvonású emberek. A faj testal­kata határozattan magasabb lett, mert a fér­fiak egyike sincsen hat láb (kb. 183 cm) alatt, és még a nők is csak valamivel kisebbek ennél. Az emberek mind izmosak és arányosak, és nagy figyelmet fordítanak testgyakorlásra és az izmok egyforma kifejlesztésére. Megjegyzésre érdemes, hogy szabad és kecses testtartásu­kat késő öregkorukig megőrzik.


KÖZÉPÜLETEK


Az elején megemlítettük, hogy amikor a kö­zösséget megalapították, egy nagy csoport központi épületet emeltek, s hogy az első telepesek házai ezek köré csoportosultak, azonban mindig megfelelő távolságban egy­mástól a gyönyörű kertek számára. Ebben az időben sok alárendelt város keletkezett a kerületben, bár talán a város kifejezés félrevezető lehetne a huszadik századbeli olvasó számára, mivel itt nincs semmi, ami hasonló lenne ahhoz a városhoz, amelyet mi városnak megszoktunk. A települések inkább a bájos parkok és kertek között elszórt villacsoportoknak lennének nevezhetők, de legalább is mindegyik településnek megvan a maga temploma, és így mindegyik lakó könnyen elérheti azt a templomot, amelyet e­lőnyben részesít. A birtok lakott része nem nagy területű, körülbelül 50 mérföld (80 km) átmérőjű, és így még a központi épületek is könnyen elérhetők azok részére, akiknek dolguk van ott. Rendesen mindegyik templom körül vannak nyilvános épületek is, egyfajta nyilvános csarnok, gazdag könyvtár és iskolaépületek.


HÁZAK


A közösség részére annak megalapítása alatt épített házak mind ugyanazon terv szerint épültek, és bár az azóta épültekben sok egyéni ízlés mutatkozott, a vezérelv ugyanaz maradt. Építészetüknek két fő jel­legzetessége, amely annyira megkülönbözteti azt majdnem minden előzőtől, a falak és sarkok hiánya. Házak, templomok, isko­lák, gyárak, mind oszlopokon nyugvó tetőkből állnak csupán, olyan oszlopokon, amelyek sok esetben hasonlítanak az egyiptomi templomok oszlopaihoz, csak sokkal könnyedebbek és ke­csesebbek. Gondoskodás történik azonban ar­ról, hogy az oszlopok közötti teret szükség esetén bezárhassák valamilyen olyan szerkezettel, amely a korábbi századok automatikus, gördülő, üzleti kirakatokat záró redőnyére emlékeztet, ez azonban tetszés szerint át­látszóvá is tehető. Ezt az alkalmatosságot azonban igen ritkán használják, és a népesség élete éjjel és nappal úgyszólván a szabad ég alatt folyik le. Mindenféle alakú és terjedelmű kupola igen kedvelt. Néhány hasonlít a Szent Péter bazili­káéhoz, csak kisebb, mások alacsonyabbak és terjedelmesek, mint palermói San Giovanni degli Emeriti székesegyházéi, némelyeknek lótuszbimbó alakjuk van, mint a mohamedán mecseteknek. Ezek a kupolák tele vannak ab­lakokkal, vagy maguk is valamilyen átlátszó anyagból épültek különféle színekben. Minden templomnak van egy központi kupolája, és min­den háznak is van legalább egy. A házak általános terve a kupola alatt egy kör- vagy tojás alakú csarnok, amely az általános lakó­szoba. Kerületének háromnegyed része teljesen nyitott, de a negyedik rész mögött gyakran épülnek szobák és helyiségek, amelyek külön­böző célokat szolgálnak, s amelyek az oszlo­poknak csak fél magasságáig terjednek. E felett más kisebb szobák vannak, amelyeket hálószobáknak használnak. Mindezeknek a szo­báknak, bár egymástól el vannak választva, kifelé nincsenek falaik, és így a bennük lakó emberek tulajdonképpen még mindig a sza­bad ég alatt vannak. Sarkok sehol sincsenek, mindegyik helyiség kör- vagy tojás alakú. A tetőn mindig van olyan rész, amelyen járkál­ni is lehet. Minden ház tele van virággal, szobrokkal. Egy másik meglepő jellegzetessé­ge ezeknek a víznek mindenütt levő bősége, szökőkutak, mesterséges vízesések, apró ta­vak és vízmedencék vannak mindenfelé.


A házakat mindig a tetőről világítják. Lámpákat nem lehet látni, maga a kupola su­gározza ki a fényt, amelynek színét tetszés szerint lehet változtatni. A kisebb szobák­ban a tetőzet van úgy megalkotva, hogy a vi­lágosságot hasonló módon sugározza szét. A parkok és az utcák éjjel lágy és holdszerű, de mindent betöltő fénnyel vannak megvilá­gítva, amely sokkal inkább közeledik a nap­pali világossághoz, mint minden előző kí­sérletezés.


BÚTORZAT


A bútorzat általában azzal tűnik fel, hogy nincsen. (Esetleg a távollétével tündök­lik?) A házakban alig látni székeket, és a nyilvános csarnokokban és templomokban egy­általán nincsenek ülőhelyek. Az emberek vala­milyen keleti stílusban párnákon nyugszanak, vagy talán még inkább római stílusnak nevez­hetnénk, mert nem keresztbetett lábakkal ül­nek rajtuk. A párnák maguk is igen különösek, ezek vagy légpárnák, vagy növényi készítmé­nyek, amelyek valami különleges lágy, a kó­kuszdió rostjához hasonló rostos anyaggal vannak megtömve. Ezek a dolgok moshatók, és tényleg mossák is azokat állandóan. Ha a templomba, könyvtárba, vagy valami nyilvános összejövetelre mennek, akkor rendszerint mindenki magával viszi a saját légpárnáját, de a házakban nagy számmal hevernek szerte­széjjel párnák, és bárki is használhatja a­zokat.


Vannak azután kis alacsony asztalok, vagy inkább könyvtartó állványoknak lehet­ne nevezni, amelyeket laposra lehet állíta­ni, mint az asztalt. A padló mind márvány­ból vagy márványszerűre csiszolt kőből van, gyakran bíborszínű. Az ágyak vagy levegő­vel, vagy vízzel vannak telítve, vagy abból a növényi anyagból készülnek, amelyekből a párnák, és a padlóra vannak fektetve, vagy néha felfüggesztve, mint a függőágyak, de állványokat nem használnak. Abban a né­hány esetben, ahol aránylag állandónak te­kinthető falak is vannak, mint pl. a háló­szobák között, vagy az irodahelyiség és a nagy csarnok között, ezek a falak szépen ki vannak festve tájképekkel és történelmi jelenetekkel. Különleges, hogy mindezeket a dolgokat egymás között ki lehet cserélni, de van egy hivatal is, amely ezeket a cse­réket eszközli, egyfajta díszletkölcsönző, amelynek közvetítésével bárki kicserélheti a falakat vagy szobrokat, amelyek a házát díszí­tik, ha kedve van hozzá.


RUHÁZAT


A népesség ruházata egyszerű és kecses, de egyúttal szigorúan ragaszkodnak a hasznos­sághoz. A legtöbb hasonlít a jelenlegi in­diai ruházathoz, néha pedig az ó-görög ruhá­zathoz. Egyformaság nincsen bennük, és az emberek mindenféle dolgot hordanak. Nincs azonban semmi összhangellenes, min­den tökéletesen ízléses. Úgy a ragyogó, mint a szelíd színeket egyaránt hordják a férfiak és nők is, mivel úgy látszik, semmi különbség sincs a nemek öltözködése kö­zött. Gyapjúból nem készítenek semmit sem, azt sohasem hordják. A használt anyag kizá­rólag vászon vagy gyapot, de be van áztat­va valami kémiai anyagba, amely a rostjait megvédi, és így az öltönyök hosszú ideig megmaradnak, noha naponta mossák azokat. A kémiai folyamat fényes atlaszszerű felüle­tet kölcsönöz az anyagnak, de nem szünteti meg annak lágyságát vagy hajlékonyságát. Cipőket, szandálokat, vagy bármilyen lábbelit a közösség tagjai nem viselnek, és alig né­hányan hordanak kalapot, bár van néhány a panamához hasonló, és egy-két kis vászonsapkát is láthatunk. Az az idea, hogy bi­zonyos hivatalt viselők megkülönböztető ru­hát hordjanak, teljesen eltűnt, semmiféle egyenruhát nem viselnek, kivéve, hogy az éppen szolgálatot teljesítő Déva ruhákat ma­terializál maga körül templomának színei­ből, mialatt az istentiszteletet ellátja, és a gyermekek, mint az előbb leírtuk, bi­zonyos színekbe öltöznek, ha részt vesznek a vallásos ünnepségeken.


ÉTKEZÉS


A közösség teljesen növényevő, mivel egyike a főszabályoknak, hogy semmit sem szabad megölni. Még a külső világ is túlnyomóan növényevő már ebben az időben, mi­vel kezdik felismerni, hogy a húsevés dur­va és közönséges valami, és mindenekfelett divatját múlt dolog. Aránylag kevés ember fárad azzal, hogy maga készítse el ételét vagy a saját házában egyen, bár tökélete­sen szabadságukban áll ezt megtenni, ha akarják. A legtöbben vendéglőknek nevezhe­tő helyiségekbe járnak, bár ezeket, mivel mind teljesen a szabad ég alatt vannak, inkább tea-kerteknek lehetne nevezni. Ennek a korszaknak a gyümölcs a fő tápláléka. Rendkívül sokféle gyümölcs van, és századok igyekezetét szentelték különböző gyümölcs­fajták keresztezésének, hogy a táplálkozás legtökéletesebb alakját valósítsák meg, és egyúttal a legtökéletesebb zamatot is megadják neki.


Ha megtekintünk egy gyümölcskertészetet, akkor látni fogjuk, hogy mindegyik fajta gyümölcs osztálya további alosztályokra oszlik, és mindegyik ilyen osztály a különbö­ző zamatok szerint van címkézve. Lehet pl. szőlő vagy alma, amelynek eper íze, vanília íze, szegfűszeg íze van, és így tovább, olyan keverékek, amelyek talán különösnek tet­szenek azoknak, akik nem szokták meg azt. Olyan ország ez, ahol majdnem soha sincsen eső, és így minden földművelés öntözéssel történik, és amint öntözik ezeket a különböző osztályokat, a vízbe un. „növényi táplálékot” szórnak, és ezeknek a variálásával érik el a megkülönböztető zamatokat. A táplálék va­riálásával a növekedést is meg lehet gyor­sítani, vagy lassítani, és a gyümölcs nagy­ságát is szabályozni. A közösség birtoka e­gészen fel a hegyekbe terjed, és így a különböző magaslatokon a legkülönbözőbb faj­tájú gyümölcsöket termeszthetik.


A leggyakrabban fogyasztott táplálék egyfajta anyag, amely valami pudingfélére em­lékeztet. Itt is különböző színeket használ­nak, és ezek adják a különböző ízeket, mint azt az ősrégi Peruban is használták. Nagy választék van. A táplálék különböző zamata­inak kiválasztása talán bizonyos mértékben a számos, most már letűnt szokás helyébe lépett, mint pl. a dohányzás, alkohol és édességek fogyasztása. Van valami anyag, amely a sajthoz hasonlít, de édes. Természetesen nem sajt az, mert semmiféle állati terméket sem használnak, és állatokat nem is tartanak a településben, kivéve a kedvenceket. Tejet használnak, de tisztán növényi tejet, amit néha a tehén-fának nevezett növényből nyernek, vagy egyfajta babból nyert tejsze­rű valamit. Kések és villák nincsenek, de kanalakat még használnak, és a legtöbb ember magával hozza a sajátját. A pincérnek van valami bárdhoz hasonló eszköze, amellyel kinyitja a gyümölcsöt és diót. Olyan öntvényből van ez készítve, amely az arany minden tulajdonságával rendelkezik, de éles éle van, amelyet úgy látszik, nem kell sohasem megélesíteni. Valószínűleg olyan ritka fémből való, mint az iridium. Az étkező kertekben sincsenek székek, de mindenki a padlón levő mélyedés­ben fekszik félig, s van egy márványlap, ami körben fordítható vele szemben, így ételét reá helyezheti, s ha befejezte az étke­zést, felfordítja, és víz folyik rajta át.


Általában az emberek sokkal kevesebbet esznek, mint a XX. században. A rendes szokás, hogy csak egyszer étkeznek rendesen a nap közepén, és reggel és este csak némi gyümölcsöt vesznek magukhoz. Mindenki napkel­te után reggelizik, mert kevéssel napkelte előtt már felkelnek. A könnyű esti étkezés öt óra tájban van, mert a legtöbb ember igen korán lefekszik. Amennyire meg lehet figyel­ni, senki sem eszik sokat este, de teljes egyéni szabadság van ezekben a dolgokban, így az emberek saját ízlésüket követik. Tea és kávéivást nem figyeltünk meg, általában keveset isznak, valószínűleg mivel annyi gyümölcsöt esznek.


Víz van elég mindenfelé, annak ellenére, hogy alig van eső. Óriási tengervíz-desztil­láló műveik vannak, a tengervizet nagy magasságba emelik, és aztán bőségesen szétosztják. Említésre méltó, hogy az ivásra szétküldött víz nem csupán a desztilláció eredménye, ha­nem bizonyos kémiai szereket is tesznek hoz­zá csekély mennyiségben, mivel az elmélet szerint tiszta desztillált víz nem egészséges az ivásra. A desztilláló üzem igazgatója meg­magyarázza, hogy természetes forrásvizet is használnak, amennyire lehetséges, de ez nin­csen elegendő, s ezért pótolni kell desztil­lált vízzel, ehhez azonban szükséges hozzá­adni bizonyos ásványokat, hogy friss ízű legyen, és valóban oltsa a szomjúságot.


KÖNYYTÁRAK


Az irodalmi elrendezés különös, de tö­kéletes. Minden ház ingyen van ellátva egyfajta enciklopédiával, amely állandó tartozékául szerepel, s amely igen átfogó, és röviden tartalmazza mindazt, amit tudni lehet, annyira összesűrítve, amennyire csak lehet, és mégis a részletek sokaságá­val, és így mindazt tartalmazza, amire az átlagembernek szüksége lehet. Ha vala­mely okból többet akar tudni, csak el kell mennie a legközelebbi kerületi könyvtárba, amely minden templom mellett megvan. Itt megtalálja a tökéletesebb enciklopédiát, amelyben bármely tárgyról írott cikk mindazon műveket felsorolja, amelyeket valaha is írtak arról a tárgyról, egy rendkí­vüli és óriási munka. Ha még többet akar tudni, vagy ha eredeti könyveket akar ta­nulmányozni, amelyeket régmúlt nyelveken nyomattak, vagy az ősrégi római típust, amelyet most nem használnak, csak el kell mennie a közösség központi könyvtárába, amely méreteiben körülbelül a British Museuménak felel meg. Az akkori angolra való fordítások, amelyek abban a gyorsírás­hoz hasonló írásban nyomattak, mindig hoz­zá vannak fűzve ezekhez az eredeti művek­hez.


Így mindenki számára lehetséges bár­mely őt érdeklő tárgykörnek a legteljesebb tanulmányozása, mert minden kutató eszköz és könyv ily módon ingyen a rendelkezésére áll. Új könyveket ebben az időben is írnak mindenféle tárgykörben. A napi regényiroda­lom azonban majdnem minden esetben a rein­karnáción alapszik, a személyek életről é­letre haladnak, és a karma működését példáz­zák, de a regényíró ezekben a napokban nem ír hírnévért, vagy pénzért, hanem mindig a közösség jólétéért. Néhányan rövid cikke­ket írnak, és ezek mindig közszemlére vannak téve a saját templomukhoz tartozó teremben. Bárki elmehet ide, és elolvashatja ott azo­kat, s akit érdekel, annak csak másolatot kell kérni belőle, s meg fogja kapni. Ha va­laki könyvet ír, azt ily módon teszik köz­szemlére, fejezetről fejezetre, így az egész élet közös, az emberek megosztják szomszé­daikkal, amit létrehoznak azalatt, amíg azt maguk készítik.


ÚJSÁGOK


A napi újság eltűnt, vagy inkább azt mondhatnánk, hogy javított formában éledt újjá. Hogy mindezt érthetőbbé tegyük, előre kell bocsátanunk, hogy minden házban van egy gépezet, amely a telefon és a távíró­gép kombinációja. Ez összeköttetésben van egy a fővárosban levő központi hivatal­lal, és úgy van megszerkesztve, hogy nemcsak beszélni lehet rajta, mint a telefonon, de ha bármit is leírnak, vagy lerajzolnak egy különlegesen elkészített lemezre, és beteszik egy a központi hivatalban levő gépezet dobozába, azt automatikusan leírja szalagokra, amelyek az egyes házakban levő gépezetek dobozába esnek bele. Ami a regge­li újság helyébe lépett, az ilyen módon készül. Azt lehetne mondani, hogy mindenkinek saját házában nyomják az újságját. Ha vala­milyen fontos esemény történik bármely idő­ben, azt ezen a módon azonnal továbbítják a közösség minden egyes házába, de ezeknek a híreknek különleges gyűjteményét minden reggel elküldik, és Reggeli Csevegésnek neve­zik általában. Aránylag egész kis terjedel­mű, és bizonyos mértékben tartalomjegyzékhez, vagy tárgymutatóhoz hasonlít, mert az újdon­ságoknak a legrövidebb összefoglalását adja, de minden címszóhoz egy szám tartozik, és a különböző ágazatok különböző színekben van­nak nyomva. Ha valaki teljes tudósítást a­kar valamely címszóról, csak fel kell csen­getnie a központot, és teljes tudósítást kérni erről és erről a számról, s azonnal megkapja külön vezetéken. Az újság azonban nagyon különbözik a régi időkétől. Politi­kai újdonságok alig vannak benne, mert a külső világ képe is sokban megváltozott. Sok tudósítás van tudományos tárgykörből és új elméletekről. A királyi családok ma­gányügyeiről még mindig vannak tudósítások, de egészen röviden. Van egy rovat a közös­ség hírei részére, de ez is inkább a tudo­mányos dolgokkal, találmányokkal és felfe­dezésekkel foglalkozik, bár házasságokról és születésekről is ad jelentéseket.


Ugyanezt a szerkezetet használják a há­zi enciklopédia kiegészítésére is, ha szük­séges. Külön szalagokat küldenek ki naponta, ha valami mondanivalójuk van úgy, hogy a­mint az újság is naponta szeletekre osztva jön meg, az enciklopédia különböző rovatai­hoz is kis szalagok jönnek időről-időre, amelyeket hozzáfűznek azokhoz.


NYILVÁNOS ÖSSZEJÖVETELEK


Minden templommal különböző, a nevelés­ügyet szolgáló épületek állnak összekötte­tésben úgy, hogy minden kerület oktatás­ügye a templom égisze alatt működik. A nagy központi templommal összeköttetésben terje­delmes gyülekezőhelyek vannak a szabad ég alatt, ahol, ha szükséges, majdnem az egész közösség összegyülekezhet. Inkább szokásos azonban, ha a Manu az egész népnek valamely törvényt vagy híradást akar hirdetni, akkor ő maga a nagy Központi Templomban szól, és amit mond, azt bizonyos fonografikus rend­szer segítségével egyidejűleg hallják az összes többi templomban. Úgy látszik, hogy a kerületi templomok mindegyikének van egy lejegyző fonográf-fajtája a Központi Templomban, amely a vonal másik végén meg­rögzíti mindazt, ami ott történik, és így minden részlet azonnal reprodukáló­dik.

TUDOMÁNYOS SZAKOSZTÁLYOK


Említést tettünk már a Központi Templom­mal kapcsolatban lévő nagy központi könyv­tárról. Ehhez csatlakozik még, mint az épü­lettömb másik része, egy teljes és jól be­rendezett múzeum, és az, amit egyetemnek ne­vezhetünk. A tanulmányok sok ágát lehet itt folytatni, de a kutató módozatok különböz­nek a régitől. Az állatok és növények tanul­mányozása például kizárólag a tisztánlátás útján történik, de sohasem romboló úton, s ennek a tudománynak a művelői csak azok le­hetnek, akik a tisztánlátó képességet eléggé kifejlesztették, hogy ezen a módon dolgoz­hassanak. Van egy osztály, amelyet fizikai földrajznak nevezhetnénk, amely az egész föl­det térképezte már rengeteg nagyméretű modell­ben, amelyek színes jelzésekkel és feliratok­kal nemcsak a földfelület természetét mu­tatják, hanem azt is, mi található a mélyben, az ásványokban és fosszíliákban.


Van egy fejlett etnográfiai osztály is, amelyben a földön valaha is élt minden ember­faj képviselőinek szobrai életnagyságban vannak meg, sőt azoknak a modelljei is, akik e bolygólánc egyéb bolygóin is léteznek. Van még egy osztály, amelyben a naprendszer egyéb bolygóláncaira vonatkozólag is vannak adatok. Mindegyik szoborhoz kimerítő leírás van dia­gramokkal, amelyek megmutatják, hogy miben különböznek a magasabb testeik. Az egész a Manu nézőpontjából van rendezve és tábláza­tokba szedve, hogy megismerhessék, milyen fejlődésen ment át az emberiség a különböző fajokon és alfajokon át. A jövőből is megmu­tatnak egy részt, és részletes magyarázatok­kal ellátott modellek vannak ezekről is. Ennek kiegészítéséül van egy anatómiai osz­tály is, amely az emberi és állati test min­den részletre kiterjedő múlt, jelen és jövő anatómiájával foglalkozik. Határozott orvosi osztály nincsen, mert betegség sincs többé, ezt kiküszöbölték. Baleseti sebészet van még, de ez is nagyon előrehaladt. Csak kevés ilyen­fajta orvosra van szükség, mert természetesen a baleset ritka. Nincs semmi, ami megfelelne az előző idők nagy kórházainak, csak néhány napfényes és levegős terem, amelyben a balese­tek áldozatai időlegesen fekhetnek, ha arra van szükség.


A tanulmányi központtal összeköttetésben van egy fejlett múzeum az összes addig létezett művészetről és mesterségről. Modellek vannak az összes létezett gépeze­tről, amelyek közül sok új a számunkra, mert a huszadik és huszonnyolcadik század között fedezték fel azokat. Sok atlantiszi gépezet is van, amelyet régen elfelejtettek, így az ilyenfajta tanulmány számára tel­jes berendezés található.


Történelmet még írnak, és több mint száz év óta dolgoznak az elkészítésén, de az akasha feljegyzések olvasása alapján íródik. Oly módszerrel van illusztrálva, amely egészen új nekünk. Ezzel a módszerrel levetíthetnek a feljegyzésekből egy jele­netet, amely különösen fontos. Ehhez jönnek a különböző modellek, amelyek a világ törté­nelmének minden korszakát illusztrálják. A központi könyvtárban vannak kis szobák, hasonlóak a telefonfülkékhez, amelyekbe a tanulók bevihetik a történelem bármely fontos eseményének a feljegyzését, és azt egy gépezetbe helyezve mozgásba hozhatják, és így az egész jelenet láthatóan és hall­hatóan reprodukálható lesz, a szereplők pontos ábrázolásával, szavaikkal, amelyek ugyanoly hangzásban szólnak, mint valaha.


Csillagászati osztály is van itt egy igen érdekes gépezettel, amely megmutatja az égbolt bármely időben való pontos ké­pét. Igen sok értesülés is van a csillagok világáról. Két osztálya van ennek, az egyik a közvetlen megfigyelésé a legkülönbözőbb eszközökkel, a másik a bizonyítékok által nyertek egybeállítása és táblázatokba fog­lalása. A legtöbb értesülést a Déváktól szerezték, akik a különböző bolygókkal és állócsillagokkal állnak összeköttetésben, de ezeket mindig határozottan elkülönítik a közvetlen megfigyelés által szerzett e­redményektől. A vegytan csodálatos mélységeket és magasságokat ért el. Minden lehető kombináció ismeretes, és teljesen érthető most, és a tudomány az elemi esszenciával va­ló összeköttetésre is kiterjedt, amelynek ismerete a Dévákhoz és a természetszelle­mekhez vezet, mint a tudomány egy meghatá­rozott osztályához, amelyet ismét modellek­kel lehet tanulmányozni. Van egy osztály a talizmánok számára is, és így bármely szenzitív személy a pszichometria segítsé­gével a modellek mögé láthat, és megláthat­ja a dolgokat önmagukban.


MŰVÉSZETEK


Úgy látszik, előadások tartása nem fog­lal el kimagasló helyet. Néha valaki, aki valamely tárgykört tanulmányozott, beszél néhány barátjának arról, de ha ezen felül is van valami mondanivalója, akkor azt elterjeszti a hivatalokban, és azt a napi új­ságokban közlik. Ha valaki költeményt vagy tanulmányt írt, közli azt a saját család­jával, esetleg leadja azt a kerületi csar­nokban. Festészet létezik még, de csak mint gyönyörködtetés, felüdülés. Senki sem szenteli minden idejét neki. A művészet mé­gis sokkal nagyobb mértékben hatja át az életet, mint azelőtt, mert minden, még a legkisebb napi használati tárgy is művé­szileg van elkészítve, és az emberek maguk­ból adnak valamit a munkájukba, és mindig újakkal kísérleteznek.


Nincs semmi, ami megfelelne a színház­nak, és amikor annak eszméjét egy lakos fi­gyelmébe hoztuk, oly meghatározás keletke­zett elméjében, mint olyan hely, amelyben az emberek ide-oda szaladgálnak és szavalnak, elképzelik, hogy mások, mint amilyenek tény­legesen, és nagy embereknek szerepeit játs­szák. Ősréginek és gyerekesnek tartják ezt. A nagy kartáncokat és körmeneteket lehetne színháziasnak tekinteni, de ezeket ők vallá­sos gyakorlatoknak tartják.


A játékok és az atlétika jelentős szere­pet játszanak ebben az új életben. Vannak tornacsarnokok, és sok figyelmet fordítanak mind a nők, mind a férfiak testi fejlettsé­gére. Egy a teniszhez igen hasonló játék igen kedvelt. A gyermekek éppen úgy játsza­nak, mint régen, és nagy szabadságot élveznek.


AKARATERŐ


Az akarat erejét általánosságban felismerték a közösségben, és sok dolgot visznek végbe a közvetlen hatása által. A természet­szellemeket jól ismerik, s ezek jelentős szerepet játszanak a lakosság mindennapi é­letében, a legtöbben látják is őket. Majd­nem az összes gyermek látja, és különböző módokon használja is őket, de gyakran so­kat elveszítenek ebből az erőből, ha felnő­nek. Az ily módszerek, valamint a telepátia használata egyfajta játék a gyermekek kö­zött, s a felnőttek elismerik fensőbbségü­ket ebben a vonatkozásban, így ha kö­zölni akarnak valamit egy távoli baráttal, akkor gyakran elhívják a legközelebbi gyermeket, és megkérik, hogy küldje el ő az üzenetet, mintsem hogy maguk kísérletezzenek vele. A gyermek elküldheti telapatikusan az üzenetet egy másik gyermeknek a távol­ba, aki azután azonnal közli azzal a sze­méllyel, akinek részére az szól. Ez a köz­lésnek igen megbízható és szokásos módja. Felnőttek gyakran a házasságuk alkalmával vesztik el ezt a képességüket, de néhányan megtartják azt, bár sokkal nagyobb erőfe­szítésükbe kerül, mint a gyermekeknek.


GAZDASÁGI ÁLLAPOTOK


Kísérletet tettünk, hogy a település gaz­dasági állapotait megértsük, de nem volt könnyű dolog. A közösség önellátó, vagyis mindent maga készít el, amire szüksége van. Behozatal csak különlegességekben van, mint pl. ősrégi kéziratok, könyvek és művészi tárgyak. Ezek vételárát a közösség tisztvi­selői fizetik ki, akiknek rendelkezésére áll pénz a külső világból, amit a látogatók és turisták hoztak be. Az arany és a drágakö­vek alkímiai eszközökkel való készítésének titkát is megtanulták, és mindezeket felhasz­nálják fizetésül ama kevés kívülről behozott dolgokért. Ha a közösség egy tagja akar va­lamit, amit csak a külső világból lehet behozni, előterjeszti azt a kívánságát a leg­közelebbi hivatalban, s valamilyen többletmun­kát osztanak ki rá a rendes napi munkán felül, hogy avval megkereshesse az általa kívánt dolog értékét.


Mindenki végez valami munkát a közösség­ért, de rendszerint az egyénre van bízva, hogy milyen munkát választ. Egyik fajta mun­kát sem tekintenek nemesebbnek a másiknál, és a kasztoknak (osztályoknak) az eszméje nincs meg. A gyermek bizonyos korban kivá­lasztja, hogy mit akar dolgozni, és az is szabadságában van, hogy egyik munkáról a másikra téren át, előzetes bejelentés után. A nevelés szabad, de a szabad oktatást a központi egyetemen csak azok kapják meg, a­kik azon ágakban, amelyekben ki akarják ké­peztetni magukat, már elegendő képességről tettek tanúságot. Élelmet és ruházatot min­denki ingyen kap, vagyis jobban mondva időnként mindenkinek kiosztanak bizonyos számú érmét, amelynek ellenében a nagy ebéd­lő-kertek bármelyikében étkezhet az egész településben. Vagy ha inkább tetszik neki, elmehet a nagy áruházakba, és kaphat élelmi­szert, amit otthon tetszése szerint elké­szíthet. Ez az elrendezés bonyolultnak tetszhet a kívülállóknak, de tökéletesen egyszerűen működik azok között, akik azt teljesen megértették.


Minden ember a közösségért dolgozik, és ehhez a munkához tartozik a ruházat elké­szítése és az élelem termelése is, amely aztán megkezdi körbefutását. Vegyük példá­ul a szövet gyártását. Állami üzem ez, és átlagosan a szükséges mennyiségű ruhaanyagot készíti, a termelését azonban tetszés szerint lehet fokozni vagy csökkenteni. A munkát főleg lányok végzik, akik önként vállalkoznak a munkára. Valójában versen­gés van a helyekért, mert csak bizonyos számú munkás szükséges. Ha valamilyen anyagra nincs szükség, akkor azt nem gyártják.23 A kormány szövetüzletének felügyelője ki­számítja, hogy bizonyos idő múlva ennyi és ennyi szövetre lesz szüksége, hogy raktá­ron ennyi és ennyi szövet van, s ezért még ennyire és ennyire lesz szüksége, s ehhez képest teszi meg a rendelést. Ha nincs szüksége rá, ezt is közli. A gyárat soha­sem zárják be, bár a munkaidő megfelelően változik.


Ebben a szövetgyárban a munkások több­nyire nők, egészen fiatalok, dolguk nem sok, csak felügyelnek a gépek működésére és fi­gyelik, nem mennek-e rosszul. Mindegyik egy fajta szövőszéket kezel, amelybe bizo­nyos számú mintát helyezett be. Képzeljünk el egy nagy óralap-félét, amelyen mozgatható gombok vannak. Ha a munkásnő megindítja a gépét, a gombokat a saját eszméi szerint rendezi el, s amint a gép elkezd működni, akkor bizonyos minta kerül ki belőle. Öt­venféle különböző mintájú szövetet tud készíteni, azután abbahagyja. Mindegyik le­ány másképpen igazítja a gépezetét – itt mutatkozik meg a művészi ízlésük –, mind­egyik darab különbözik a másiktól, kivéve, ha a gépet az egyik beállított mintán hagyja végigfutni. A gép megindulása után a lányoknak csak néha-néha kell egy pillan­tást vetni arra, és a gépezet olyan tökéletes, hogy gyakorlatilag úgyszólván soha sincs semmi hiba bennük. Majdnem teljesen zajtalanul működnek, így amíg felügyel­nek rájuk, addig az egyik lány felolvas a többinek.


AZ ÚJ ENERGIA


Egy sajátosság, ami leginkább megkülönböztető, az a mód, ahogyan az energiát nyerik. Sehol sincsenek tüzek többé, s ezért nincs hőség, korom és füst, és még por is alig van. Az egész világ felszabadult a gőz használata alól, vagy bármely olyan energiától, amelynek a felkeltésére hőre van szükség. Úgy látszik, volt egy közbeeső korszak, amelyben felfedezték az elektromos áram nagy távolságokra veszteség nélkül való továbbítását, és ebben az időben minden, a földön elnyerhető vízi energiát összegyűjtöttek, és szövetkezetekbe tömörítettek. A közép-afrikai és a többi félreeső helyen levő vízeséseket is felhasználták, és mindezt nagy központokba egyesítették, és nemzetközileg osztották szét. Mindazonáltal az így nyert óriási energia is most már egészen túlhaladott valami, és mindez a nagyszabású berendezés feleslegessé vált az által a felfedezés által, hogyan lehet legjobban hasznosítani azt az energiát, amely minden fizikai atomban be van zárva, s amelyet Keenly dinaszférikus erőnek nevezett.


Emlékezzünk arra, hogy Sir Oliver Lodge 1907-ben a következőket mondta: „egymillió kilowattos állomás 30 millió évre való termelése létezik a tér minden köbmilliméterében állandóan, de jelenleg még hozzáférhetetlenül”.24 Abban a korszakban, amelyről most írunk, ez az energia nem hozzáférhetetlen többé, és következésképpen határtalan energia mindenki részére szabadon kapható az egész világon. Csapon jön, mint a víz vagy a gáz, ennek a közösségnek minden lakásában, minden műhelyében és mindenütt máshol, ahol szükség van rá, és minden lehe­tő célra felhasználható, amire az energiát át lehet változtatni. Az egész világon minden­féle munkát ezen a módon végeznek el. A fű­tés és világítás egyszerűen csak ennek az energiának a megnyilvánulásai. Például ha meleg kell valami célra, akkor senki nem gondol egy civilizált országban még álmában sem a tűzgyújtás nehézkes és időrabló folyamatá­ra. Egyszerűen megcsapolja az energiát, és egy pici kis zsebben hordozható készülék segít­ségével a megkívánt magasságú hővé változ­tatja át. Több ezer fok meleget lehet azonnal produkálni, bárhol is van arra szükség, még oly kis területen is, mint egy gombostűfej.


Ez az energia hajtja a gyárakban a gépeket, amelyeket mi láttunk, és ennek egyik eredmé­nye az, hogy a munkások egész napi munka után úgy kerülnek ki a gyárból, hogy még nem is piszkos a kezük. Másik következmény pedig az, hogy a gyár többé nem az a csúf, sivár hely, amelyet a korábbi századokban kénytelenek voltunk fájdalmasan megszokni. Szépen fel vannak díszítve, az oszlopok mind szépen faragottak, és füzérszerű bonyo­lult díszítések vannak rajtuk, mindenféle szobrok állnak, fehérek, rózsaszínűek és lilák, az utóbbiak gyönyörűen csiszolt porfírból készültek. Hasonlóan a többi épü­lethez, a gyáraknak nincsenek falaik, csak oszlopaik. A lányok virágokat fonnak a ha­jukba, és valóban a virágok mindenfelé bősé­gesen díszítik a gyárakat. Építészetileg éppen olyan szépek, mint a magánházak.


MUNKAKÖRÜLMÉNYEK


A látogató, aki végig akar menni a gyá­ron, udvariasan néhány kérdést intéz a ve­zetőnőhöz, egy szép fekete fiatal leány, vér­vörös virágfüzérrel a hajában. Ő ezeket feleli:

Óh, megmondják nekünk, milyen sok lesz a dolgunk. A közösség szövet-boltjainak vezetője megfontolja, hogy mennyi szövetre lesz szüksége bizonyos időben. Néha kevesebb szükséges, néha több, de valamelyes mindig szükséges, és mi ehhez képest dolgozunk. Én megmondom a lányoknak, hogy a szükséglethez képest kell dologba jönniük, egy órára, két órára, vagy négyre, aszerint, amennyi dolog lesz. Rendszerint napi három óra az átlag, de előfordult, hogy öt órát is dolgoztak egy nap, mikor egy nagy ünnep közeledett. Óh nem, nem azért, mert sok ruhára volt szükség az ünnepre, hanem mert a lányok tel­jesen szabadok akartak lenni egy hétre az ünnep alatt. Mi mindig tudjuk előre, mennyit kell egy adott héten vagy hónapban elkészí­teni, és kiszámítjuk, hogy elkészíthetjük azt mondjuk napi két és félórai munkával. De ha a lányok egy heti szabadidőt akarnak, mondjuk egy ünnep alkalmával, két hét munká­ját összesűríthetjük egy hétre úgy, hogy napi öt órát dolgozunk ezen a héten, s akkor a következő héten zárva tartunk, s mégis el­készülünk a kívánt mennyiségű anyaggal a megadott időre. Természetesen ritkán dolgo­zunk öt órát naponta, az ünnepi hét munka­idejét inkább három előző hétre osztjuk szét úgy, hogy minden nap egy órával töb­bet dolgozunk. Egy-egy lány gyakran kíván egy napi szabadságot, s ezt mindig elrendez­heti, ha megkéri az egyik társát, hogy he­lyettesítse őt, vagy pedig az összes töb­bi lány tovább dolgozik néhány perccel. Mindnyájan jó barátnők és teljesen boldo­gok. Ha szabad idejük van, akkor rendsze­rint meglátogatják a központi könyvtárat, vagy a katedrálist, amihez egy teljes sza­bad napra van szükségük, hogy kényelmesen megtehessék.


A külső látogató szeretné tudni, hogy valaki egyáltalán dolgozik-e, ha nincsen kényszer, és megkérdezi, miért van ez, de kevés megértéssel fog találkozni a bennla­kók részéről.


Hogy gondolja? – kérdi egyikük felelet helyett – Azért vagyunk itt, hogy dolgoz­zunk. Ha van dolog, az Ő kedvéért tesszük. Ha nincs dolog, elég baj, hogy megesik, de Ő tudja a legjobban”.


Egy másik világ ez!” – kiált fel a láto­gató.


De milyen más világ lehetséges még? – kérdi az idegenkedő telepes – Miért van az ember egyáltalán?”


A látogató kétségbeesve abbahagyja ezt a pontot, és tovább kérdez: „De ki mondja meg, hogy dolgozzatok, és mikor, és hol?”


Minden gyermek elér egy bizonyos fokot. – felel a telepes – Tanítók és mások gondosan figyelték őt, hogy meglássák, milyen irány­ban halad a képessége a legmegfelelőbben. Ezután ehhez képest tökéletesen szabadon választ, de mások segítő tanácsainak figye­lembevételével. Ön azt hiszi, hogy a munká­nak ebben vagy abban az időben meg kell kez­dődnie, pedig ez a munkások közötti megegye­zés tárgya minden egyes nap”.


Bizonyos nehézséggel lehet csak ezt a beszélgetést követni, mert bár a nyelv ugyanaz, jó sok új szó keletkezett, és a nyelvtan is sokban módosult. Van például egy általános névmás, amely mind a férfit, mind a nőt jelenti. Lehetséges, hogy ezt a­zért vezették be, mivel az emberek vissza­emlékeznek, és gyakran mind a két nembeli testet öltésről beszélnek.


Általában az összes meglátogatott gyár­ban nagyjából ugyanaz a munkamódszer. Mindenütt gépek végzik a munkát, és az embe­rek csak ellenőrzik azokat, s csak alkalmi­lag érintenek irányító gombokat, vagy újra megindítják a gépeket. Egészben ugyanolyan rövid munkaidő a szabály, kivéve az étkezőkerteket, ahol az elrendezés valamelyest más. Ebben az esetben a személyzet nem le­het együttesen és egyidejűleg távol a munka­helyétől, mert étkezni minden időben lehet, ennélfogva állandóan szolgálatban van néhány munkás, és senki sem mehet el egész napra előzetes megbeszélés nélkül. Minden olyan helyen, ahol folytonos jelenlét szükséges, mint a vendéglőkben és bizonyos javító üze­mekben, továbbá más kerületekben, a helyet­tesítésre előre kidogozott rend van. Itt a személyzet mindig jóval a szükségleteken fe­lül van, és így csak a kis része van egy ­időben a munkában. A főzést és az ételek elő­készítését például minden egyes étkezésnél egy férfi vagy nő végzi – egy a déli nagy étkezéshez, egy másik a reggelihez, egy má­sik a teához –, mindegyik körülbelül napi három órát van elfoglalva.


A főzés forradalmasítva lett. A nő, aki ezt a munkát végzi, egy hivatali asztalhoz hasonló bútordarab előtt ül, a gombok e­gész erdejével a keze ügyében. Telefonon kap­ja az értesítést, hogy mire van szükség, majd megnyom egy gombot, erre a követelt zamatot befecskendezik a pudingba, ezután egy bizonyos fajta csőbe lövelli, és a kertben várakozó pincér elé helyezi. Néha a meleg alkalmazása szükséges, de ezt is bizonyos gombok segítségével szolgáltatja anélkül, hogy a helyéről elmozdulna. Egy csomó kis leány üldögél körülötte, és kiszolgálja, kis lányok nyolc és tizennégy év között. Ezek nyilván tanulók, akik tanulják a dolgot, látni, amint különböző dolgokat öntenek kis üvegekből, s más ételeket kis tálakban kever­nek. Még ezek között a kis lányok között is, ha valamelyik egy napot vagy egy heti szabad­ságot akar, akkor megkér egy másikat, hogy helyettesítse őt, és a kívánságának mindig eleget tesznek, s bár természetesen a helyet­tes valószínűleg még gyakorlatlan, társai buzgón segítenek neki, és így semmi nehézség sem támad. Ezekben a dolgokban sok köl­csönösség és csere van mindig, de mégis a legfeltűnőbb az az általános buzgó jóakarat, amely mindenütt megmutatkozik, mindenki igyekszik mindenkinek segíteni, és senki sem gondolja, hogy vele méltánytalanul cseleked­tek vagy „kijátszották”.


Azt is jól esik látni, amit már egyszer megemlítettünk, hogy egyik munkát sem tekin­tik alantasabbnak a másiknál. De valóban nincs is már semmiféle megvetendő vagy pisz­kos munka többé. Bányászattal nem foglalkoz­nak, mivel minden szükségest kémiai úton, sokkal kevesebb fáradsággal előállíthatnak. A kémia belső oldalának ismerete lehetővé te­szi, hogy ezen az úton majdnem mindent elő lehet állítani, de néhány dolog nehéz, és e­zért a rendes használatra nem praktikus. Sok fémvegyület van, amely a régibb világban nem volt ismeretes.


Minden földművelő munkát gépek végeznek, és senkinek sem kell kézzel ásni, vagy szán­tania a földet. Az ember még a saját kis kertjét sem ássa maga a kezével, hanem ahe­lyett egy különös kis gépezetet használ, amely hasonlít egy lábakon álló hordóhoz, amely megássa a szükséges mélységű és távolságú lyukakat a beállításnak megfelelően, és automatikusan halad a soron tovább, s csak figyelni kell, és a sor végén megfordítani. Kézi munka nincs a szó régi értelmében, mert a gépezeteket is más gépezetek készí­tik, és bár a gépezeteket meg kell olajozni, ezt is egészen tiszta módon végzik. Tényleg nincs szükség alacsonyrendű és piszkos mun­kára. Még csatornák sincsenek, mivel mindent átalakítanak kémiai úton, s a hulladékot vé­gül is szagtalan szürke por alakjában a ha­muhoz hasonlóan a kert trágyázásához hasz­nálják fel. Mindegyik háznak megvan a saját átalakító készüléke.


Cselédekre nincsen szükség ebben az életrendszerben, mert ezek részére nincs is semmi dolog, de mindig sokan vannak, akik készek a segítségre, ha arra szükség van. Minden asszony életében vannak idők, mikor időlegesen nem képes elvégezni a háztartá­si teendőket. Ilyen esetekben mindig jön valaki segítségére, néha egy barátságos szomszéd, máskor valamilyen segítő egylet tagja, akik azért jönnek, mert nekik öröm a segítség, nem pedig bérért. Ha ilyen se­gítségre szükség van, a segítségre szoruló egyszerűen kérést intéz a közlekedő eszkö­zök egyikének igénybevételével, és azonnal jelentkezik valaki.


A MAGÁNTULAJDON


A magántulajdon eszméje csak igen kis mértékben van meg mindenben. Az egész tele­pülés például a közösség tulajdana. Az em­ber bizonyos házban lakik, és a kert annyi­ban az övé, hogy úgy változtathatja meg és rendezheti be, ahogyan neki tetszik, de nem zár ki abból senkit sem, és nem használhat­ja azt a szomszédok terhére. A közösségben az elv nem az, hogy birtokoljuk a dolgokat, hanem hogy élvezzük őket. Ha valaki meghal, mivel már úgy akarja, gondja van arra, hogy minden dolgát elrendezze. Ha felesége élet­ben van, az asszony tartja a házat halálá­ig, vagy újra férjhezmeneteléig. Mivel e­gészen kevés kivételtől eltekintve mindnyá­jan késő öregkort érnek el, majdnem lehetet­len, hogy gondozatlan gyermekek maradjanak hátra, de ha ez az eset mégis megtörténik, akkor mindig akad önkéntes jelentkező, aki szívesen örökbe fogadja őket. Mindkét szü­lő halálakor, amennyiben a gyermekek há­zasok, a ház visszaszáll a közösségre és a legközelebbi fiatal párra száll át, akik a szomszédságban éppen akkor összeházasodtak. A szokás az, hogy a fiatal párok új házat kapnak, de vannak esetek, amikor a szülők megkérik a gyermekek egyikét vagy másikát, hogy maradjanak velük, és gondozzák a házat helyettük. Egyes esetekben kibővítik a há­zat a házasuló unoka számára, azért, hogy szorosabb összeköttetésben maradjon az öre­gekkel, de ez az eset kivételes.


Semmiféle megszorítás sincsen abban, hogy az emberek ingó vagyont gyűjtsenek, és átad­ják azoknak, akiket a következő életükre szülőkül választottak. Ezt mindig megteszik a talizmánokkal, amint azt már említettük, néha egynéhány könyvvel vagy kedvelt fest­ménnyel, vagy más művészi tárggyal. Az ember, mint már említettük, szerezhet pénzt, ha akar, és vásárolhat dolgokat a közönséges úton is, de nem szükséges, hogy ezt tegye, mivel élelem, lakás és ruházat mind ingyen van, és semmi különös előny nem származik abból, hogy egyéb tárgyakat magáénak mondjon.


PARKSZERŰ VÁROS


Bár ebben a közösségben olyan nagyszá­mú ember gyűlt össze egy központi városban és más alárendelt központokban, zsú­foltság egyáltalán nincs. Nincsen semmi sem, ami a legkevésbé is emlékeztetne a korábbi századok városközpontjaira. A nagy központi város szíve a katedrális a csatlakozó múzeum-blokkal, egyetemmel és könyvtárépületekkel. Mindez emlékeztet valamelyest a washingtoni Capitolium-ra és kongresszusi könyvtárra, de még nagyobb szabású. Éppen mint ott, ezt is nagy park veszi körül. Az egész város, s úgy­szólván az egész közösség egy nagy park­ban él, parkban, amelyben szökőkutak, szob­rok és virágok vannak bőségesen elszórva. A víz különleges bősége mindenfelé egyike a legfeltűnőbb vonásoknak. Minden­felé látunk gyönyörű szökőkutakat, amelyek a régi Crystal Palace-hoz hasonlóan magas­ra szökellnek. Sok esetben az ember öröm­mel fedezi fel a régi, meghitt szép dolgok­ pontos másolatait, így például egyik szökőkút pontos utánzata a római Fontana di Trevi-nek. Az utak egyáltalán nem utcák a szó régi értelmében, hanem inkább kerti utak, s a házak mindig jó távol vannak tőlük. Nem szabad őket egy bizonyos távolságnál közelebb építeni egymáshoz.


Por úgyszólván nincs, így utcaseprők sincsenek. Az úttest egy darabból van, nem összeállított darabokból, mivel nincsenek lovak, amelyek elcsúszhatnának rajta. Az útburkolat szép csiszolt kő, a márványhoz hasonló felülettel, és mégis szemcsés, mint a gránit. Az utak szélesek, minden oldalon kőszegéllyel befoglalva, vagy jobban mondva az út kissé lesüllyed két oldalt a fű széle alá, és a szegélykövek olyan magasak, mint a fű. Az egész így olyan, mint egy sekély, csiszolt márványból készült csatorna, amelyet minden reggel elárasztanak vízzel, és így az utakat tisztán tartják anélkül, hogy szükség volna az utcaseprők szokásos seregére. A kövek különböző színűek. A nagy utak legtöbbje gyönyörű halvány rózsaszínű, de némelyik halvány zölddel van kirakva.


Így az emberek semmi máson nem járnak, mint füvön és finom csiszolt kövön, s ez magyarázza meg azt, hogy mindig járhatnak mezítláb, nemcsak a legkisebb kényelmetlenség nélkül, hanem a lehető legkényelmesebben. Még hosszú séta után is alig piszkosak a lábak, mindennek ellenére minden ház vagy gyár ajtaja előtt van egy mélyedés a kőben – sekély teknőféle –, amelyen át folyvást friss víz áramlik. Mindenki, mielőtt belép a házba, beleáll ebbe a teknőbe, és a lábai azonnal hűsek és tiszták lesznek. A templomokat mind körülveszi egy sekély vízmedence folyóvízzel, amely kör alakban futja körül az épületet, és így min­denkinek bele kell ebbe lépnie, mielőtt a templomba lép. Mintha a templomhoz vezető egyik lépcső ilyen sekély teknőféle volna, és így senki se vihet be a templomba egy mákszemnyi port se.


KÖZLEKEDÉS


Ez az egész parkszerű elrendezés és a házak közötti nagy térségek határozottan „a pompás távolságok városává” teszi a kö­zösség fővárosát. Ez azonban nem okoz semmiféle legcsekélyebb kényelmetlenséget se, mert minden háznak van több könnyen futó, kecses kinézésű kocsija. Ezek egyáltalán nem az autó változatai, inkább hasonlíta­nak valami könnyű fémből, valószínűleg alu­míniumból készült tolókocsihoz, rendkívül rugalmas anyagbó1 készült kerekekkel, ame­lyek azonban nyilvánvalóan nem pneumatikusak. Tökéletesen simán futnak, és nagy sebességet érnek el, de olyan könnyűek, hogy a legna­gyobbat is egy ujjal könnyen lehet tolni. Az egyetemes energia hajtja őket, ha valaki útra akar kelni, az energiacsapból megtölt egy lapos dobozfélét, amely az ülés alá illik. Ez ele­gendő arra, hogy újratöltés nélkül végigvi­gye a közösség területén. Ha pedig többet akar, akkor egyszerűen beszól a legközeleb­bi házba, és engedélyt kér, hogy az akkumulá­torát néhány pillanatra bekapcsolhassa an­nak energiacsapjába.


Ezeket a kis kocsikat folyvást hasz­nálják, ezek tulajdonképpen a közönséges közlekedési eszközök. A szép kimélyített, csiszolt utak úgyszólván teljesen az ő számukra léteznek, mert a gyalogosok legtöbbnyire a fűben levő kis ösvényeken járnak. Nehéz fuvar alig van, nagy, esetlen kocsikat nem lehet látni. Mindenféle nagy mennyiségű árut vagy anyagot kis kocsikra elosztva szállítanak, még a nagy szálfákat és gerendákat is kis teherautókon szállítanak, amelyeken megoszlik a súlyuk. Repülőgépeket megfigyeléseink szerint használnak a külvilágban, de nem divatosak a közösségben, mivel a tagok úgy érzik, hogy jobb, ha asztráltesteikben mozognak szabadon ide-oda, s ezért kissé megvetik a légi közlekedés egyéb eszközeit. Az iskolákban megtanítják őket arra, hogy asztrális tudatukat használják, sőt rendszeres tanfolyam van arról, hogyan kell az asztrális testet kivetíteni.


EGÉSZSÉGÜGYI BERENDEZÉSEK ÉS AZ ÖNTÖZÉS


Az egészségügyi berendezés nem okoz semmiféle nehézséget. Az előbb említett vegyi átalakítás rendszere magába foglalja a szagtalanítást is, és az ebből kiáradó gázok se károsak egyáltalán. Úgy látszik, főleg a szén és a nitrogén illan el, egy kevés klórra, de semmi széndioxid. A gázokat vízen át vezetik, amelyben valami oldat van, mivel erősen savanyúnak érzik. Mindezek a gázok teljesen ártalmatlanok, szintúgy a fennmaradó csekély mennyiségű szürke por. Mindenféle rossz szag törvényellenes, még a külvilágban is. A városban nincs szorosan vett üzleti negyed, bár egyes gyárak aránylag közel épültek egymáshoz a különféle termékek kicserélé­sének megkönnyítésére. Olyan csekély külön­ben is a különbség a gyárak és a lakóházak közt, hogy nehéz őket megkülönböztetni, s mivel a gyárak nem terjesztenek se rossz sza­got, se zajt, a közelségük nem okoz semmi kifogásolni valót.


Nagy előny ezeknek az embereknek az éghajlatuk. Igazi tél nincs, a télnek megfelelő évszakban az egész országot éppen úgy elborítják a virágok, mint máskor, ön­töznek ott is, ahol nincs földművelés, az öntözési rendszert kiterjesztették sok he­lyen a földekre és erdőkre, sőt általában az egész országra, még ott is, ahol nincs szorosan vett földművelés. Az escholtzia­nak nevezett növényt, amely már századokkal előbb igen gyakori volt Kaliforniában, kü­lönlegesen tenyésztik, és sok változatát ki­fejlesztették. Skarlátpiros és ragyogó na­rancsszínekben pompázik, és mindenfelé kiül­tették, sőt hagyták elvadulni.


Nyilvánvaló, hogy kezdetben nagy mennyiségű magokat hoztak be a világ minden ré­széből. Sokan növesztenek kertjeikben olyan növényeket, amelynek több melegre van szük­ségük a tél folyamán, ezeken nem úgy segí­tenek, hogy melegházba zárják őket, hanem körülveszik őket az egyetemes energia hő alak­jában készült kis szökőkútjaival. Egyelőre még nem volt szükség arra, hogy a közösség határvonalának a közelségében építkezzenek, és nincsenek városok vagy falvak a határ túlsó oldalának a közelében. Mielőtt megvet­ték, az egész birtok egy óriási farmféle volt, és főleg kicsi farmok veszik körül. A külső világ törvényei sem érintik a közösséget, se nem zavarják, a szárazföld kormányzata pedig semmiképpen sem avatkozik az ügyeibe, mivel bizonyos évi adót kap tő­le. A közösség tagjai jól vannak értesülve a külvilág dolgairól, még az iskolás gyere­kek is ismerik a világ főbb városainak ne­vét és fekvését.




VI. FEJEZET


BEFEJEZÉS: A NEMZETEK SZÖVETSÉGE

Ennek a kutatásnak egész célja az volt, hogy annyi felvilágosítást kapjunk, amennyit lehetett, a hatodik gyökérfaj meg­alakulásáról és arról a közösségről, amit erre a célra a Manu és a Főpap alapítot­tak. Természetes, hogy éppen ezért nem fordítottunk különös figyelmet a világ egy másik részére se, mint arra. Mindazon­által némi bepillantást kaptunk egyes más helyekre, és talán érdekes lesz ezeket fel­jegyezni. Ezeket azonban csak úgy írjuk le, ahogy megfigyeltük őket, semmi igényt sem támasztva rendszerességre vagy teljesség­re.


Gyakorlatilag az egész világ poli­tikailag szövetkezett. Európa úgy látszik, egy nagy szövetség, valami parlament-félé­vel, amibe mindegyik ország küld képviselő­ket. Ez a központi testület intézi a dolgo­kat, és a különböző országok királyai fel­váltva elnökei a Szövetségnek. A politikai gépezetnek ez az újjárendezése, ami ezt a csodás változást idézte elő, Julius Cae­sar munkája, aki a huszadik század folya­mán inkarnálódott, a Világtanító eljövete­lével kapcsolatban, hogy újból hirdesse a Bölcsességet. Minden irányban óriási javu­lás mutatkozik, és az ember önkéntelenül megdöbben a rendkívüli jólét láttára, mert nyilvánvaló, hogy vagyonokat költöttek mind­arra. Caesar, miután sikerült neki megala­kítani a Szövetséget és rábírta az országo­kat arra, hogy hagyjanak abba a háborúsko­dással, elrendezi, hogy mindegyik ország egy bizonyos számú éven keresztül tegye fél­re felét vagy egyharmadát annak az összeg­nek, amit felfegyverzésre szokott költeni, és valami, őáltala meghatározott szociális feljavításra adja.


Ennek a tervnek folyományaként az egész világ adózása fokozatosan csökkent, de ennek ellenére elég pénz van félretéve, a szegények ellátására, a nyomortanyák el­pusztítására és csodás berendezések beveze­tésére a városokban. Elrendeli azt, hogy azok az országok, ahol be volt vezetve a kötelező katonai szolgálat, egy ideig meg­tartsák ezt a szokást, de a besorozottakat az államért dolgoztatják úgy, hogy azok csi­nálják a parkokat és utakat, bontják le a nyomortanyákat, és megnyitják mindenfelé a közlekedést. Afelől is intézkedik, hogy a régi terhek fokozatosan megkönnyebbüljenek, és mégis eléri azt, hogy ami megmarad belőlük, avval megújítja a világot. Valóban nagy ember ő, legnagyobb mértékben csodála­tos géniusz.


Úgy látszik, eleinte volt némi za­vargás és veszekedés, de ő mégis összehoz egy felette tehetséges embercsoportot, valami kabinetfélét a világ eddigi legjobb szervezeteiből – Napóleon, Scipio Africanus, Akbar és mások reinkarnációit – a prakti­kus munkára való embereknek egyik legnagy­szerűbb testületét, amit a világ valaha lá­tott. A dolog óriási méretekben folyik. Amikor összegyűlt az összes király és minisz­terelnök, hogy elhatározzák a Szövetség alap­ját, Caesar erre az alkalomra egy kerek csar­nokot építtet, köröskörül sok ajtóval, és így mindnyájan egyszerre léphetnek be, és egyik hatalom sincs előnyben a másik előtt.


A VILÁGTANÍTÓ VALLÁSA


Caesar intézi ennek a csodás forrada­lomnak a gépezetét, de munkáját főként a Vi­lágtanító megnyilvánulása és prédikálása teszi lehetővé. Így itt egy minden tekintet­ben új korszak áll előttünk, nemcsak külső elrendezéseiben, hanem belső érzésben is. Mindez sokkal az előtt az idő előtt történt, amelyet mi most vizsgálunk, és a Világtanító megnyilvánulása már egy kissé mitikussá vá­lik az emberek előtt, hasonlóan ahhoz, amilyen a palesztinai megnyilvánulása volt sok ember számára a huszadik század elején.


A világ vallása most nagyjából az, amit Ő alapított, bár természetesen nagyban módosult a századok folyamán. Ez most „A vallás”, nincs is más számottevő rajta kívül, bár van néhány maradvány más vallásokból, amelyekre a világ általában kissé megvető elnézéssel tekint, inkább mint maskaravallá­sokra, vagy furcsa babonákra.


Minden erősen szabadelvű lett, és sen­ki se törődik embertársai vallási nézeteivel. Ezeket mint mindenkinek kizárólagos magán­ügyének tekintik. A teozófia által évszázadokkal azelőtt tanított igazságok általános elfogadása természetesen meghozta a tökéletes szabadságot és toleranciát, akként fanatizmust vagy a mások nézetébe való beleavatkozást nagy neveletlenségnek tekintenék.


Néhány ember képviseli még a kereszténység régebbi alakját, ezek a palesztinai Krisztus nevében elutasították Őt, amikor új alakban megjelent. A többség ezeket reménytelenül divatját múltnak tekinti. Egészben véve a dolgok állása az egész világon nyilvánvalóan sokkal kielégítőbb, mint a régebbi civilizációkban. A hadseregek és hajórajok eltűntek, vagy legfeljebb egy kis seregféle képviseli azokat, amelyet rendőri célokra használnak. A civilizált országokból a szegénység is tulajdonképpen eltűnt, a nagy városokban mindenütt lebontották a nyomortanyákat és a helyeiket nem más épületek, hanem parkok és kertek foglalják el.


AZ ÚJ NYELV


Az angolnak egy furcsa megváltoztatott alakja, amelyet gyorsírásszerűen írnak sok rövidítéssel, az általánosan elfogadott kereskedelmi és irodalmi nyelv. Rendesen minden országban beszéli minden művelt ember a saját nyelvén kívül, és teljesen világos, hogy a felsőbb és a kereskedelmi néposztályokban hamar túlszárnyalja a többi ország nyelvét. Természetesen minden országban a köznép még mindig a saját régi nyelvét beszéli, de még ők is belátják, hogy az első lépés a haladás felé a világban az, hogy megtanulják az egyetemes nyelvet. A könyvek nagy részét például csakis ebben a nyelvben nyomják, kivéve azokat, amelyek kü­lönlegességképpen a műveletleneknek vannak szán­va. Ilyen módon most a könyveknek sokkal nagyobb lehet a forgalmuk, mint azelőtt va­laha. Vannak még egyetemi tanárok és tudó­sok, akik ismerik a régi nyelveket, de ezek igen csekély számúak, és minden nyelvben meg­jelent különösebben jó könyvet régen lefor­dítottak erre az egyetemes nyelvre.


Minden országban van egy nagy csomó középosztálybeli és a felsőbb osztályhoz tartozó ember, aki nem is tud más nyelvet, vagy csak azt a keveset az ország nyelvé­ből, ami a cselédekkel és munkásokkal va­ló közlekedéshez szükséges. Ami nagymér­tékben hozzájárult ehhez a nagy változáshoz, az az írás és nyomtatás új és javított módja, amelyet legelőször az angol nyelvvel összeköttetésben vezettek be, és ezért erre jobban lehet alkalmazni, mint másokra. A mi közösségünkben minden könyvet halvány tengerzöld papírra nyomnak sötétkék nyomással, mivel az a nyilvánvaló elmélet, hogy ez kevésbé fárasztja a szemet, mint a régi szokásos fekete-fehér. Ugyanezt fogad­ták el nagyjából az egész világon. A világ sok részén, amely előbb vad és zavaros álla­potban volt, elterjedt a civilizált kormány­zás vagy gyarmatosítás, valóban most alig látni már igazi vadakat.




A RÉGI NEMZETEK


Az emberek még korántsem nőttek ki a nemzeti érzelmeikből. Az országok már nem harcolnak egymással, de mindegyik nemzet mégis büszkeséggel gondol önmagára. A leg­nagyobb előny az, hogy nem félnek egymástól, és hogy nincs gyanakvás, és ezért sokkal na­gyobb testvériség uralkodik. De egészben véve az emberek nem sokat változtak, csak az van, hogy most több az alkalmuk a jobb oldalaikat kimutatni. A nemzetek még nem nagyon keveredtek, az emberek zöme még min­dig a szomszédban házasodik, mert azok, akik a földet munkálják, majdnem mindig ar­ra hajlamosak, hogy egy helyben maradjanak. Bűntettek előfordulnak néha, de sokkal keve­sebb esetben, mint azelőtt, mert az emberek általában többet tudnak, és főleg, mert sok­kal elégedettebbek.


Az új vallás nagyon elterjedt, és a befolyása kétségkívül erős. Teljesen tudo­mányos vallás lett belőle, és így bár a vallás és tudomány még mindig különálló in­tézmények, mégis nincsenek már ellenkezés­ben, mint azelőtt voltak. Amint mondtam, a teozófia alapvető tanításait mint a kor hivatalos tudományát általánosságban elfo­gadták. Ezért sok olyan babona, amelyek a huszadik században még éltek, (mint pl. a pokolról szóló tan, vagy Isten haragja és a búcsúk) hitelüket vesztették, és minden vallásnak módosítania kell tantételeit, hogy ezeket a tudományosan bebizonyított igazsá­gokat beléjük foglalhassák. Természetesen az emberek még mindig szeretnek érvelni, bár nem a mi előttünk olyan jól ismert tár­gyakról. Például: Vitatkoznak a szellemi köz­lekedés különböző fajtáiról, és veszekednek azon, hogy tanácsos-e más kísértetekre hall­gatni, mint azokra, amelyeket az akkori or­todox hatóságok engedélyeztek és biztosítot­tak.


Iskolák vannak mindenütt, de már nem az egyház fennhatósága alatt, az egyház sen­kit sem nevel a saját papjain kívül. Ember­baráti intézményekre nincs szükség, mert tu­lajdonképpen nincs szegénység. Kórházak van­nak még, és ezek mind állami intézmények. Az élet szükségleti cikkeit ellenőrzik, és így nem lehetnek nagy árhullámzások. A luxus­tárgyak és szükségtelen dolgok még mindig a magánkereskedés kezeiben vannak, mint pl. műtárgyak és efféle dolgok. De ezekkel sincs olyan nagy versengés, mint inkább csak meg­különböztetett üzletek vannak, ha valaki pl. dísztárgyak eladására üzletet nyit, akkor nem valószínű, hogy másvalaki ugyanolyant nyit a közelben, mert egyszerűen nem volna elég eladás mindkettőjük számára, de nincs semmiféle megszorító határozat erre nézve.


FÖLDEK ÉS BÁNYÁK


A magánföldek, bányák és gyárak tulajdonjogi viszonyai igen megváltoztak. Angliában a földek legalább is nagy részét névleg a ki­rálytól bérlik, valami bérleti szerződés alapján, aminél fogva ezer év leteltével feltétlenül reá száll vissza, de joga van bizonyos kártérítéssel visszavenni. Az ezer éven belül örökölhető apáról fiúra, eladha­tó vagy felosztható, de sohasem a hatóságok beleegyezése nélkül. Vannak azonkívül tekin­télyes korlátozások arra nézve, hogy milyen fajta épületeket szabad a területek nagy ré­szén emelni. Az életszükségleteket ellátó gyárak mind az állam tulajdonai, de nincs semmiféle korlátozás, ami bárkit is megaka­dályozna, ha hasonló gyári üzemet akar kez­deni.


Bányászat még van, de sokkal kevesebb, mint régen. Észak-Európa bányaüregei és bar­langjai nagy részét a sorvadás, tüdő- és más ilyenfajta betegségek ritka ese­teinek gyógyítására szolgáló szanatóriumok­nak használják, télen-nyáron egyforma hőmér­sékletük miatt. Vannak berendezések is, a­melyek segítségével nagy mélységekből érce­ket hoznak a felszínre, amelyeket azonban nem igen nevezhetünk bányáknak, mert sokkal inkább hasonlítanak kutakra. Ezt tekinthetjük a bányák modern és megjavított típusának. A munkának csak igen csekély részét végzik em­berek a föld alatt, gépek ásnak és vágnak ki óriási szeleteket és felemelik őket. Valójá­ban ezek is az állam tulajdonai, de sok eset­ben magánemberek bérlik az államtól. A vasat kiégetik különböző földekből valami módon, az anyagot kevesebb fáradsággal nyerik, mint régen.


NAGY BRITANNIA KORMÁNYA


Anglia kormánya tekintélyesen meg­változott. Minden igazi hatalom a király kezében van, bár vannak miniszterek, akikre a külön szakosztályok vannak bízva. Parla­ment nincs, de van valami rendszer, aminek működését abból a rövid bepillantásból, amiben részünk volt, nem tudtuk teljesen megérteni. Többé-kevésbé referendumszerű természetű. Minden­kinek megvan a joga, hogy indítványokat tegyen, ezek pedig a tisztviselők testületének kezein megy keresztül, amelynek a dolga, hogy pana­szokat vagy kérelmeket átvegyen.


Ha ezek az indítványok valami igazság­talanságra mutatnak rá, gyorsan helyrehozzák anélkül, hogy magasabb hatósághoz folyamodná­nak. Minden ilyen kérelmet figyelemben részesí­tenek, ha észszerűsége kitűnik, de rendesen nem hatol fel a királyig, hacsak nincs sok ké­relem ugyanarra a dologra vonatkozólag. A monarchia még mindig öröklődő, uralkodását visszavezeti Cedric-re. A Brit Birodalom hasonlónak látszik a huszadik századhoz, de ez régebbi szövetség a nagyobbiknál, és ter­mészetesen állandóan elismer egy királyt, míg a Világszövetség folyvást változtatja elnökét. Néhányan azok közül, akik gyarmati kormányzók voltak, most öröklik a hivatalaikat, és olyanok, mint alárendelt uralkodók.


LONDON


London megvan még, nagyobb, mint valaha, de nagyon megváltozott, mert most az egész világon nincs már tűz, tehát füst se. Némelyik régi utcát és teret fel lehet még ismerni ál­talános körvonalaiban, de rengeteg sokat le­bontottak, és sok javulás is észlelhető nagy arányokban. A Szent Pál katedrális még megvan, nagy gonddal őrzik, mint régi műremeket. A Towert részben újraépítették. Az egy határ­talan energia bevezetése itt is nagy hatásokat ért el, és a legtöbb dolog, amire szükség van, úgy látszik, elérhető egy csap megnyitá­sa által. Itt is kevés ember főz már otthon, hanem kijárnak hasonlóan a közösségbeliek­hez, bár itt az ételeket másképpen tálalják.


MÁS HELYEK


Futó pillantást vetve Párizsra, lát­juk, hogy az is nagyon magváltozott. Az ut­cák mind szélesebbek, és az egész város, hogy úgy mondjam, lazább. Egész tömböket le­bontottak, és kertekké varázsolták. Minden olyan leírhatatlanul más. Hollandiára néz­ve azt látjuk, hogy olyan sűrűn van bené­pesítve, hogy majdnem egységes városnak látszik. Mindazonáltal Amsterdam világosan megkülönböztethető. Kidolgoztak valami módszert, amelynek segítségével megszapo­rították a kanálisok számát, és képesek a vizet valamennyiben naponta kicserélni. A vi­zeknek nincs természetes folyásuk, de van valami furcsa rendszerű központi szívókészü­lék, egy óriási csőrendszer központi mély kiásott üreggel.


A részletek nem világosak, de vala­hogy kimerítik a területet, és beleszivattyúznak minden hulladékot és más hasonló anyagot, ezeket aztán egy nagy csatornában a tenger alatt kivezetik nagy távolságra, és ott óri­ási erővel kifecskendezik. Ezt a helyet a hajók nagy távolságban kerülik ki, mert túl nagy az energia. Itt is, mint a közösségben, desztillálják a tenger vizét, és kivonnak be­lőle mindenfélét – anyagot sokféle dolog készítésére –, többek közt élelmiszereket, de festéket is. Az utcák némelyikén trópusi fákat növelnek a szabadban. Ezt úgy érik el, hogy körülöttük folyvást ke­ringésben tartják az energiát hő aspektusában.


Századokkal ezelőtt elkezdték az ut­cákat tetővel befedni, és ezáltal melegen tartani őket, mint a melegházakat, de ami­kor megjelent a korlátlan energia, elhatározták, hogy eltekintenek a tetőktől, amelyek sok kényelmetlenséggel jártak. Szemügyre véve a világ más részeit, alig találtunk valami feljegyezni valót. Kína úgy látszik, át­ment sok viszontagságon. A faj ott van még, nem is látszik megfogyottnak. Némely város­ban van sok felületes változás, de a faj zöme nem változott igazán a civilizációjában. A falusi nép nagy többsége még beszéli saját nyelvét, de a vezető emberek mind ismerik az általános nyelvet.


India az a másik ország, ahol kevés változást lehet észlelni. Az ősrégi indiai falu ma is indiai falu, de nincsenek már éh­ínségek. Az ország két vagy három nagy király­sága csoportosul, de mindez még mindig ré­sze egy nagy birodalomnak. Nyilvánvaló, hogy sokkal több a keveredés a magasabb osz­tályokban, mint azelőtt volt, és sokkal több a vegyes házasság is a fehér fajokkal, és így világos, hogy a művelt néposztály nagy részében a kasztrendszert többnyire le­rombolták. Tibetet úgy látszik, tetemesen megnyitották, mivel könnyen hozzáférhető a repülőgépek segítségével. De még ezek is gyakran nehézségekkel kell, hogy megküzdje­nek a levegő ritkasága miatt a nagy magassá­gokban. Közép-Afrika gyökeresen megváltozott, a Viktória Nyanza vidéke olyan Svájcféle lett, tele nagy szállodákkal.


ADYAR


Természetesen érdekes megnézni, mi történt azóta a mi székházunkkal Adyarban, és gyönyörűség látni, hogy még mindig virul, éspedig sokkal nagyobb méretekben, mint régeb­bi időkben. Teozófiai Társulat van ugyan még, de mivel első célkitűzése nagymértékben már megvalósult, főleg a második és harmadik célkitűzésnek szenteli magát. Nagy központi egyetemmé fejlődött, az e kétirányú tanul­mányok előmozdítására, a világ minden részé­ben alárendelt mellékközpontokkal.


A jelenlegi székház épületének helyét egy nagyszerű palotaféle foglalja el, óriási kupolával, amelynek középső része mintha az agrai Taj Mahal utánzata volna, csak sokkal nagyobb méretű. Ebben a nagy épületben bizo­nyos helyeket megemlékezésül oszlopokkal és felírásokkal jelöltek meg, mint pl.: „Itt volt Mme Blavatsky szobája”, „Itt írták ezt vagy azt a könyvet”, „Itt volt az ere­deti meditáció-szoba”, stb. Még szobrok is vannak ott némelyikünkről, és másolatot ké­szítettek márványból az Alapítók szobráról, amely jelenleg a nagy csarnokban áll. Még ezt a márvány másolatot is úgy tekintik, mint a távoli múltból való ereklyét.


A Társulaté most az Adyar folyó, va­lamint a túlsó parton levő terület is, hogy ne építsenek semmit oda, ami elrontaná a kilátást. A folyó medrét valami kőfajtá­val borították be, hogy tisztán tartsák. A telepet tele építették épületekkel, és hozzávettek egy körülbelül négyzetmérföldnyi területet a tengerparton. Az Olcott Gardens-en túl van az okkult vegytan kuta­tótelepe, ott vannak az eredeti ábrák meg­nagyított sokszorosításban, úgyszintén a különböző vegytani elemeknek rendkívül szép modelljei. Nagyszerű múzeumuk és könyvtáruk van, és látható néhány olyan dolog, ami itt volt már a huszadik század elején is. Látszik egy nagyon szép régi zománcozott kézirat, de kétes, hogy van-e olyan régi könyv, amely a huszadik század­ból való. Vannak példányaik a Titkos Tanításból, de ezek mind át vannak írva az egyetemes nyelvre.


A TEOZÓFIAI TÁRSULAT


A Társulat immár nagy helyet foglal el a világban. Határozott tudományágat képvisel a világ tudományai között, és sok olyan különlegessége van, amit úgy látszik, senki más nem tanít. Nagy mennyiségű irodal­mat hoz létre, olyasvalamit, amit mi kézi­könyveknek neveznénk, és ébren tartja az érdeklődést a régi vallások és az elfelej­tett dolgok iránt. Egy nagy sorozatot ad ki, ami valamelyest hasonlít a régi „Sacred Books of the East”-hez, csak sokkal nagysze­rűbb méretekben. Az éppen most kiadott kötet száma 2159. Sok pandit van ott, aki szaktu­dós a múlt dolgaiban. Mindenki úgy látszik, egy bizonyos könyvre specializálódik. Ezt tudja kívülről, és mindent tud róla, minden reá vonatkozó kommentárt is elolvasott ala­posan.


Az irodalmi osztály óriási nagy, és egy világraszóló szervezet központja. Bár még mindig használják az angol nyelvet, más­képp beszélik, de a Társulat ősi jelszavát eredeti alakjában írva használják. A Társu­lat elágazásai a világ más részeiben tulaj­donképpen autonómok, nagy berendezések és egyetemek minden főbb országban, de mind úgy tekintenek Adyarra, mint a mozgalom köz­pontjára és bölcsőjére, és zarándokhelyül tisztelik. Olcott ezredes, bár Kaliforniá­ban működik, mint a Manu helytartója a közös­ségben, ő a Társulat címzetes elnöke, és a székházat legalább kétévenként meg­látogatja. Jön, és ő vezeti az Alapítók szob­rai előtt az üdvözléseket.


AZ ÚJRASZÜLETÉS HÁROM MÓDJA


Minthogy a kaliforniai közösség meg­vizsgálásakor sok olyannal találkoztunk, akiket világosan felismertünk, mint a husza­dik századbeli barátainkat, kívánatosnak lát­szik utánajárni, hogyan kerülnek oda, újraszülettek-e többször gyors egymásutánban, vagy kiszámították-e a mennyei világban tar­tózkodásukat úgy, hogy éppen jókor érjenek oda.


Az utánajárás váratlan irányokba ve­zet, és több fáradságot okoz, mint vártuk, de felfedeztünk legalább három módot, ahogyan a közbeeső időt eltöltötték. Először: a munkások néhánya felveszi a mennyei éle­tet, de nagyon megrövidíti, és intenzívvé teszi. A megrövidítésnek és intenzívvé te­vésnek ez a folyamata jelentékeny és alap­vető változásokat hoz létre a kauzális test­ben, hatásait nem mondhatjuk se jobbnak, se rosszabbnak, de egész bizonyosan mások. Olyan típus ez, amelyik hozzáférhetőbb a Déva-be­folyások iránt, mint a többi, és ez egyike a módoknak, amelyekkel a változásokat lét­rehozták. Az a rövidebb mennyei élet nem szorítkozik a saját kis világára, hanem nagymértékben érzékeny erre a Déva-befolyásra.


Azoknak az embereknek, akik ebben az irányban haladnak, az agya más, mert megtar­tottak olyan érzékenységeket, amik másoknál elsatnyultak. Könnyebben befolyásolják őket jóra a láthatatlan lények, de megvan egy párhuzamos hajlam a kevésbé kívánatos befolyásokra is. A személyiség kevésbé é­ber, de a belső ember aránylag éberebb. Azok, akik több időt vesznek ki maguknak a mennyei világban, gyakorlatilag egész tudatukat egyszerre egy síkra összpontosítják, de az a típusú ember ezt nem teszi. Ezeknek a tudata egyenletesebben van elosztva a különböző szinteken, következésképpen rendesen kevésbé összpontosítják figyelmüket a fizikai világ­ra, és kevésbé teljesítő-képesek benne.


Vannak mások, akiknek más alkalmat ajánlottak fel, mert ezeket megkérdezték, képeseknek érzik-e magukat arra, hogy kibír­ják a gyors újraszületések sorozatát, megtölt­ve kemény munkával a Teozófiai Társulat fel­építéséért. Természetesen ezt csak olyanok­nak ajánlják fel, akik már határozottan olyan ponton vannak, ahol hasznosak lehet­nek. Olyanok, akik eléggé keményen dolgoz­nak, hogy kielégítő ígéretet tehessenek a jövőre. Ezeknek felajánlják ezt az alkalmat, hogy folytathassák munkájukat, hogy megszakí­tás nélkül egyik inkarnációból a másikba men­jenek a világ különböző részeibe, hogy arra a pontra vigyék a teozófiai mozgalmat, ahol a közösséget elláthatja avval a nagy ember­anyaggal.


A közösség abban az időben, amikor megfigyeltük, sokkal nagyobb, mint a husza­dik század Teozófiai Társulata. De a Társu­lat a közbeeső századokon át geometriai ha­ladvány sebességével gyarapodott, olyannyi­ra, hogy bár a közösségnek mind a százezer tagja a soraiból került ki (legtöbbje több testöltésben volt tagja), mégis van még egy óriási Társulat, amelynek az a hivatása, hogy folytassa, Adyarban és a világon elszórt töb­bi nagy központban a tevékenységeit.


Láttunk most már két módszert, amel­lyel a Társulat huszadik századbeli tagjai részesei lehetnek a huszonnyolcadik század­beli közösségnek: egyik a mennyei élet inten­zívebbé tétele, a másik a különleges és gyak­ran megismételt újraszületés. Van egy még má­sik módszer is, amely sokkal figyelemre mél­tóbb ezek bármelyikénél, ezt a harmadikat valószínűleg csak korlátolt számú esetben alkalmazzák. Az az eset, ami erre felhívta a figyelmünket, egy olyan ember esete volt, aki huszadik századbeli életének vége felé felajánlotta magát a Mesternek erre a munká­ra, és fenntartás nélküli odaadással készült rá.


A kijelölt előkészület teljesen szokatlan volt, mivel az illetőnek egy bi­zonyos fajtájú fejlődésre volt szüksége, hogy jellemét kikerekítse, és magát igazán hasznossá tegye, ez a fejlődés pedig csak láncunk egy másik bolygóján uralkodó kö­rülmények között volt elérhető. Ezért át­tették őt néhány élet tartamára arra a bolygóra, azután visszahozták ide. Olyan különleges kísérlet volt ez, amihez maga a Mahachohán adott engedélyt. Ugyanilyen engedélyt kapott néhány más Mester is tanítványai számára, ámbár ritkán szüksé­ges az ilyen szélsőséges rendszabály.


A közösség legtöbb tagja bizonyos számú külön testöltést vállalt, ezért mindezeken az életeken keresztül megtar­tották ugyanazokat az asztrális és mentális testeiket. Következésképpen megtartották ugyanazt az emlékezést is, ez pedig azt jelenti, hogy több életen keresztül tud­tak mindent a közösségről, és annak eszmé­je folyton előttük lebegett. Rendesen csak olyanok számára vannak az ilyen különleges és gyors egymásutánban következő testölté­sek elrendezve, akik már átmentek az első nagy beavatáson. Ezek számára magától ér­tetődik, hogy átlagosan hét ilyen élet viszi el őket az arhati beavatásig, és ­ha ezt elérték, további hét életnek ele­gendőnek kell lenni arra, hogy ledobják a fennmaradó öt bilincset, és elérjék az asheka tökéletes felszabadulását. Ez a szám a tizennégy testöltés, csak mint átlag érvényes, mert lehetséges ezt az időt nagyon megrövidíteni, különösen komoly és odaadó munkával, vagy másrészt meg is lehet hosszabbítani lanyhasággal vagy gondatlansággal. A közösség munkájá­ra való előkészülés kivétel a rendes sza­bályok alól, és bár tagjai mind határozot­tan az Ösvény felé törekednek, nem szabad azt feltételezni, hogy mindnyájan elérték már a nagyobb magasságokat.


Egy bizonyos csekélyszámú személy a külvilágból, akik már tele vannak itat­va a közösség eszményeivel, néha jönnek, és szeretnének csatlakozni hozzá. Ezek kö­zül egynéhányat be is fogadnak. Nem szabad nekik a közösségben házasodni, mert ott egész különös fajtisztaság kívántatik meg, de megengedik nekik, hogy a többiek között éljenek és éppen úgy bánnak velük, mint a­zokkal. Amikor az ilyen tagok meghalnak, a közösség családjaihoz tartozó testekben születnek újra.


A Manunak előrehaladott eszméi van­nak arra az előmenetelre vonatkozólag, amit a közösségtől, mint egésztől elvár az adott idő alatt. A fő templomban tart erről fel­jegyzésfélét, ami kissé hasonlít az idő­feljegyzésekre, vagyis vonalak mutatják, mit várt, és mennyivel több vagy kevesebb teljesült, vagy maradt el. A közösség e­gész terve a mi két Mesterünk műve, és az Ő gondos szemeik folyvást virrasztanak fe­lette. Mindaz, amiit leírtam, csak kis sugarát adja annak a világosságnak, részle­ges elővetítése annak, amit Ők majdan tesz­nek.


HOGYAN KÉSZÜLJÜNK FEL?


Minden bizonnyal megvan a kimondott oka annak, hogy Társulatunk történetében éppen most kaptunk engedélyt arra, hogy mind­ezt nyilvánosságra hozzuk, a végzendő nagy munkának első részletezett bemondását. Nem lehet kétség afelől, hogy a Nagyoknak lega­lább is egyik indítóoka, hogy ezt megenged­jék, nemcsak az, hogy hűséges tagjainkat bá­torítsák és serkentsék, hanem az is, hogy megmutassák ne­kik, milyen irányokban kell magukat fejlesz­teni, ha részesei akarnak lenni annak a fel­becsülhetetlen kiváltságnak, hogy részt ve­hessenek ebben a dicső jövőben, és hogy mit tehetnek a bekövetkező változások útjának egyengetéséért. Van valami, amit mindenki mindenhol és mindig megtehet ennek a dicső fejlődésnek előkészítéséért, és ez a Társu­lat első célkitűzésének, a különböző nemze­tek, kasztok, és hitvallások közötti jobb megértésnek komoly előmozdítása.


Ebben mindegyikünk segíthet, bármeny­nyire korlátoltak is az erőink, mert mind­egyikünk megpróbálhatja a más nemzetek tulaj­donságait megérteni és méltányolni. Minde­gyikünk, amikor valamilyen balga és előíté­letes megjegyzést hall egy más nemzetbeli személy ellen, megragadhatja az alkalmat, hogy a kérdés másik oldalát hozza előtérbe, hogy figyelembe ajánlja inkább a jó tulaj­donságaikat a gyengeségeik helyett. Mindegyi­künk megragadhatja az alkalmat, hogy különö­sen szívélyes módon bánjék az idegenek­kel, akikkel összetalálkozik, tudatában an­nak a nagy igazságnak, hogy ha idegen jön az országunkba, mindnyájan házigazdái vagyunk.


Ha megtörténik, hogy mi utazunk külföldre – és senki se mulassza el ezt az alkalmat, ha adódik neki – nem szabad elfelednünk, hogy mi mindazokkal szemben, akikkel találkozunk, országunkat képvisel­jük, és hogy annak az országnak tartozunk avval, hogy a lehető legjobb benyomást i­parkodjunk kelteni azáltal, hogy kedvesen és készségesen méltányoljuk az előttünk feltáruló sokféle szépséget, a hibákat pe­dig elhallgatjuk, vagy nem méltatjuk fi­gyelemre.


Még egy másik módon is segíthetjük az előkészülést, ez pedig az, hogy a szép­séget iparkodunk előmozdítani minden as­pektusában, még a körülöttünk lévő legkö­zönségesebb dolgokban is. A jövő közössé­gének egyik legszembeötlőbb jellegzetessé­ge a szépség iránti erős odaadása úgy, hogy még a legközönségesebb szerszám is a maga egyszerű módján műtárgy. Azon kelle­ne lennünk, hogy legalább a mi befolyásunk körzetében most már így legyen minden. Ez nem jelenti azt, hogy drága kincsekkel ve­gyük körül magunkat, hanem inkább azt, hogy a mindennapi élet egyszerű szükségleteinek kiválasztásában mindig szem előtt tartsuk az összhang, alkalmasság és báj kérdését. Ebben az értelemben és ebben a mértékben mindnyájunknak művésziességre kell töreked­nünk, ki kell magunkban fejlesztenünk a méltánylásnak és megértésnek azt az erejét, ami a művész jellemének legnagyszerűbb ol­dala.


Különösen óvakodnunk kell a szándé­kos csúnyaságnak a ma ártalmas és mesterkélt kultuszától, amit a Sötét Arc Urai jelenleg olyan nagy ügyességgel és finom­sággal iparkodnak a világunkra erőszakol­ni az újdonság és az ál-haladás álarca alatt. Bölcsesség, erő és szépség az Isten­ség lényeges tulajdonságai, ezeket a tulajdonságokat kötelességünk magunk elé állítani példa gyanánt, amennyire lehetsé­ges megpróbálni őket magunkban kifejleszte­ni, és minden lehető módon bélyegüket rá­nyomni környezetünkre. Éppen most a nyugta­lanságnak ferde beállítottságnak, minden régivel való türelmetlenségnek, bármilyen szép is az, a szelleme uralkodik a világ­ban, minden áron változásokat akarnak, még akkor is, ha azok szemmel láthatóan nem jelentenek javulást.


Egy okos ember se tagadja, hogy sok gonoszság van a világon, és hogy sok tekin­tetben keservesen szükség van változásokra, de szükség van megkülönböztető képességre is. A Gonosz erői mindig éberen figyelnek az alkalmakra, hogy rosszat tehessenek, hogy a fejlődésünket megakasszák, és így felhasználnak minden felbuzdulást, amit rossz irányba lehet ferdíteni. Áruló befo­lyásukat nemcsak a képzőművészetben, akár festészet, akár szobrászat az, de az úgyne­vezett zenében is, a táncban, a gyászosnak erkölcstelen kultuszában és a szándékosan durvában és csúfban. Mindebben és sok más dologban is, azok, akik tudnak, meglátják egy óriási és gondosan megszervezett össze­esküvés jeleit, amely annál veszedelme­sebb, mert olyan ügyesen öltözik a divat, újdonság, modernizmus álarcába. Kövessük mi legalább szent Pál egészséges taná­csát: „Ami csak igaz… ami csak tiszta… ami csak gyönyörű… gondoljatok ezekre a dolgokra”. (Fil. IV. 8.)


Amíg ilyképpen erőinket megfeszítjük, hogy a művészi jellem jó oldalát fejlesszük, gondosan el kell kerülnünk a kevésbé kívánatos tulajdonságokat, amelyeket néha magával hoz. A művészt a művészete iránti oda­adás teljesen kiemelheti közönséges minden­napi énjéből. Ennek erejénél fogva nemcsak csodás módon felemelkedik ő maga, hanem felemel olyanokat is, akik képesek az ilyen ha­tásra válaszolni. De hacsak ő nem abnormáli­san kiegyensúlyozott ember, ezt a csodálatos elragadtatást kivétel nélkül majdnem mindig követi a reakciója, a megfelelően nagy depresszió. Ez az állapot pedig nemcsak hogy rendesen sokkal tovább tart, mint az első, de az áltata kiárasztott gondolat- és érze­lemhullámok tekintélyes körzetben hatnak majdnem mindenkire, viszont minden valószí­nűség szerint csak kevesen vannak olyanok, akik a művészet felemelő befolyására képesek válaszolni. Valóban az a kérdés, vajon sok művészi temperamentumú ember nem tesz-e ál­talában sokkal több kárt, mint jót, de a jövő művésze meg fogja tanulni a tökéletes ki­egyensúlyozottság szükségességét és értékét, és így jót fog teremteni rossz oldalak nél­kül, ez pedig az, amire törekednünk kell.


Nyilvánvaló, hogy a Manu és a Főpap munkájához szükség van segítőkre, és hogy az ilyen munkában minden elképzelhető fajtá­jú tehetségnek és hajlamosságnak megvan a helye. Senkinek se kell kétségben lennie azért, hogy hasznos lehet-e, mert talán úgy érzi, nem eléggé eszes, vagy hiányzik belőle az elragadtatás érzése. Van hely mindenki számára, és olyan tulajdonságok, amelyek most talán hiányoznak, gyorsan megszerezhetők majd a közösség nyújtotta különleges körül­mények közt. Amire szükség van, az jóakarat és tanulékonyság, valamint tökéletes biza­lom a Manu bölcsességében és képességeiben, mindenek fölött pedig az az eltökélés, hogy teljesen elfelejtsük az ént, és csak annak a munkának éljünk, amelyet az emberiségért tőlünk kívánnak. E nélkül az utolsó nélkül minden más tulajdonság „csupán a sivatagot öntözi”.


Azokban, akik felajánlják magukat erre a munkára, bizonyos értelemben meg kell lenni a hadsereg szellemének, a töké­letes önfeláldozás szellemének, a vezető iránti tökéletes odaadásnak és a benne való bizalomnak. Mindenekfölött lojálisaknak, en­gedelmeseknek, fáradhatatlanoknak, önzetle­neknek kell lenniük. Lehetnek persze sok más tulajdonságaik is, és minél több van, annál jobb, de ezeknek legalább meg kell lenni. Lesz működési tere a legélesebb ér­telemnek, a legnagyobb találékonyságnak és a minden iránybeli képességeknek, de mind­ez hasznavehetetlen lesz a Mesterek iránti azonnali engedelmesség és feltétlen biza­lom nélkül. Önhittség feltétlen akadálya a hasznosságnak. Az az ember, aki sohase tud egy parancsnak engedelmeskedni, mert azt hiszi, hogy ő jobban tudja, mint a felette­sei, az az ember, aki a személyiségét nem tudja egészen elsüllyeszteni a neki adott munkában, és nem tud munkatársaival összhang­ban együttműködni, az ilyen embernek nincs helye a Manu hadseregében, bármilyen magas­rendűek is a többi tulajdonságai.


Mindez a munka előttünk van, és meg is lesz téve, akár kivesszük a részünket belőle, akár nem, de mivel felajánlották nekünk ezt az alkalmat, vétkesen balgák len­nénk, ha elhanyagolnánk. Máris megkezdődtek az előkészületek, az aratás valóban bőséges, de még túl kevés a munkás. Az Aratás Ura hív készséges segítőket, ki van köztünk, aki kész válaszolni?


C. W. Leadbeater


EPILÓGUS


Világos, hogy a kaliforniai közös­ség és a huszonnyolcadik század vázo­lása csak parányi töredéke annak a „Hová”-­nak, amely felé az emberiség útján haladni fog. Egy vagy két hüvelyknyi a mérföldek­nek abból a végtelen nagy számából, ami elterül közöttünk és láncunk célja között, és még akkor is egy még hosszabb „Hová” van azon túl. Vázlatunk a hatodik gyökérfaj el­ső kicsi kezdeteiről mesél, kezdetekről, a­melyek ugyanolyan arányban állnak annak a fajnak életéhez, mint állt annak a néhány ezernek gyülekezete a tenger partján, a­mely Ruta déli partját mosta, ahhoz a nagy ötödik gyökérfajhoz, amely most vezeti a világot.


Nem tudjuk, mennyi idő fog eltelni azoktól a békés napoktól azokig az évekig, amikor Amerikát darabokra fogják szakítani a földrengések és vulkánikus kitörések, és új földrész emelkedik ki a Csendes-óceánból, amely a hatodik gyökérfaj ottho­na lesz. Látjuk, hogy később Mexikó távol-nyugati partja, ahol a közösség él, az új földrész távol-keleti sávja lesz, míg Mexikó és az Egyesült Államok romokban fognak heverni. Ez az új szárazföld fokozatosan fog kiemel­kedni, a vulkánikus erő sok vad kitöréseivel, az a földrész pedig, amely egykor Lemuria volt, fel fog ébredni korszakos álmából, és ismét földi napjaink napsugarai alatt feküd­ni.


Feltehető, hogy ezek a nagy szeizmi­kus változások igen hosszú időket fognak igénybe venni, mielőtt az új föld kész lesz az új faj számára, és ennek Manuja és Bodhi­szattvája oda fogja őt vezetni.


Ez után következnek azok a korszakok, amikor ennek a fajnak hét alfaja fejlődik ki, uralkodik és lehanyatlik, a hetedikből választja majd ki ennek jövendő Manuja a hetedik gyökérfajt, és ez után jön annak az új Manu és testvére, az új Bodhiszatt­va hosszú munkája, amíg a hetedik faj határozott új fajjá fejlődik, és örökli a Földet. Ennek is meglesz a hét alfaja, hogy fejlődjön, uralkodjon és letűnjön - eltűnjön, amint a Föld is elalszik, és belép negyedik elsötétülésébe.


Az Élet Napja új földön fog felkelni, a Merkúr bolygón, és ez a szép gömb is át­megy majd a korszakainak a napjain, azután pedig az a Nap is lenyugszik, és beköszönt az éjjel. Új napkelte, új napnyugta, körünk F és G bolygóin, azután a kör vége, és gyümölcseinek összegyűjtése Mag-Manujának keblé­be.


Azután, hosszú nyugalom után bekövet­kezik az ötödik, hatodik és hetedik kör, mielőtt földi láncunk a múltba enyészik. Az­tán folyvást előre, a lánc-közötti nirvána után, van még egy ötödik, egy hatodik és egy hetedik lánc, amely el fog jönni és múlni, mielőtt a Mag, az Istenek Napja nyugalom felé hajlik, és a lágy, csendes éjjel virraszt a nyugvó rendszer fölött, a Nagy Megtartó pe­dig megpihen az idő sokfejű kígyóján.


De még akkor is a „Hová” kiterjed előre, a Halhatatlan Élet vég nélküli kor­szakaiba. A megvakított szemek becsukódnak, az elnémított agy pihen. De fönt és alant, minden oldalon kiterjed a korlátozhatatlan Élet, ami ISTEN, és Őbenne élnek, mozognak és vannak mindörökké az emberek gyermekei.





BÉKE LEGYEN MINDEN LÉNNYEL


Annie Besant






1 A hinduizmusban vagy kereszténység­ben használatos kifejezések, amelyek a tisztán emberi fejlődés végét jelölik.

2 Ezeket néha Planetáris Logoszoknak is nevezték, de mivel ez zavartkeltő, itt mellőztük.

3 Lásd: A. Besant és C. W. Leadbeater: Occult Chemistry, 5-11. oldalak.

4 Fizikai anyag az az anyag, amellyel min­dennapi éber állapotunkban foglalkozunk. Érzelmi anyag az, amelynek rezgését az ér­zelmek és vágyak indítják meg, s amelyet régebbi teozófiai könyvekben asztrálisnak neveztek, s amely nevet bizonyos mérték­ben meg is tartunk. Értelmi anyag az, amely hasonlóképpen felel a gondolatokra. Intuí­cionális anyag (vagy buddhikus) az, amely a legmagasabb intuíció és mindent átöle­lő szeretetnek szolgál közegül. Spiritu­ális anyag (atmikus) az, amelyben a te­remtő Akarat hatékony.

5 Balra a legfelső A, a következő alat­ta B, és így tovább egészen G-ig, a jobb­oldali legfelső bolygóig.

6 Az „Elemi birodalmak” az életnek az anyagba lefelé haladó három fokozata (involúció), és a hét birodalmat a következőképpen lehetne egy lefelé és felfelé haladó íven – hasonlóképpen a láncokhoz és bolygók­hoz – ábrázolni:

   1. Elemi Ember
         2.    "      Állat
         3.    "      Növény
         Ásvány

7 Ez a hét élethullám és még hat beára­dás a legalacsonyabb elemi birodalomba a többi hat láncban, összesen 13 egymás után következő impulzus, alkotja a rendszer számára azt, amit a teozófusok a "Második Élethullámnak" neveznek, vagyis a forma­fejlesztő áramát a második Logosz életének, a keresztény Szentháromság Fiú Istenének és a hinduk Vishnujának.

8 „Az én Atyám mind ezideig munkálkodik, én is munkálkodom”. János, V. 17. Lásd az V. fejezetben ennek leírását Földünkön, midőn a Hold Szelleme inkarnálódik ide.

9 Emlékezzünk rá, hogy az első és második főfaj jelen világunkban valamennyire hasonlóságot mutatnak ehhez, bár sokkal alacsonyabb fokon.

10 A hinduk az időt négy egymásra kö­vetkező Yugából vagy korszakból álló ciklusokra osztják. Satya az első a so­rozatban, a legszellemibb és leghosszabb. Midőn a negyedik bevégződik, új ciklus kezdődik ismét egy Satyával.

11 A Titkos Tanítás Barishad Pitriknek ne­vezi őket.

12 Ezek az Asurák a második láncban mint Barishad Pitrik ténykedtek, és a harmadikban mint Agnishvatta Pitrik és az emberfeletti Manasaputráknak, akik a Titkos Tanítás sze­rint a földünkre jöttek egyik legmagasabb osztályát alkották. Emlékeznünk kell arra, hogy ezek a fokozatok mind emberfelettiek, s határozottan a fent említett hét ösvény közül az ötödiknek emberfeletti fokozataira mutatnak rá. A Titkos Tanításban nehézséget okozott az Asura szónak használata azokra, akik a Holdlánc hetedik körének első boly­góját hagyták el, és zavart okoztak a föl­dön az által, hogy „vonakodtak a teremtés­ben részt venni”. „Az ember családfája” című könyv olvasóinak ezek és a később még követ­kező részletek szerint kell kijavítani az ott foglaltakat, mivel a szónak a Titkos Ta­nításban használt kettős értelme tévedésbe ejtett engem. Az emberi lények mint olyanok sohasem létezhetnek tovább, mint két egymás­ra következő láncban. Hogy így jelenhessenek meg, emberfelettivé kellett válniuk.

13 A Titkos Tanítás kifejezésmódja szerint a lánc Barishad Pitriei lesznek.

14 A vezetők hivatalos nevei – a Király és a Pap, a Kormányzó és a Tanító – egy gyö­kérfajban.

15 Lásd: „Hasadékok az idő fátyolán” című cikke­ket az 1910 és 1911 évi „The Theosophist”-­ban. A Mahaguru Gautama Úr, Surya Maitreya Úr. Miért kerültek ezek az állatok ily közeli összeköttetésbe azokkal, akik Mestereik lesznek majd az akkor még messze távoli Földön? Talán általuk ápolt növények voltak – amint mi ápoljuk növényein­ket mostan, magasabb esetekben – mivel Gautama Úr és Maitreya Úr emberek voltak a második láncban, vagy az alacsonyabb eset­ben állatok és növények, amelyek rokonszenv­vel viseltettek egymás iránt.

16 Lásd: C. W. Leadbeater: „A benső élet” című könyvében az „Individualizáció módjai” című fejezetet.

17 Mars háztartásához tartozik: Herakles, Siva, Corona, Vajra, Capella, Pindar, Lutécia, Theodoros, Ulyses és Aurora. Merkúr háztartásához tartoztak: Sirius, Alcyone, Mizar, Orion, Achilles, Hector, Albione, Olympia, Aldebaran, Leo, Castor, Rhea.

18 Meg kell értenünk természetesen, hogy a 700 és 1200 éves időközök „átlagok”, és mind­egyik időköz „pontos hosszúsága” az előző élet hosszától és körülményeitől függ. Az alcsoportok között az a szembetűnő különbség, mintha az egyik csoport tagjai intenzívebben élnének a mennyországban, mint a másikéi, és ily módon hasonló mennyiséget sűrítenének össze rövidebb időben.

19 Ezek most ismét azt teszik, amit azelőtt már gyakran tettek, és utat nyitnak az emberi­ség és a civilizáció új stílusa számára. Ők a nagy előrehaladó hadsereg úttörői és hidá­szai, akik a hadsereg számára az őserdőket irtják, utakat csinálnak, és folyamokat hidalnak át. A munka talán hálátlan, de szükséges, és azoknak megfelelő.

20 Lehetséges, hogy ebből a tanításból származott később az Ormuzd és Ahrimanról szóló tanítás. Egyes versek azt mutatják, hogy Or­muzd ellentétes pólusa eredetileg nem volt gonosz erő, hanem az anyag, míg Ormuzd volt a szellem.

21 A szolgáló csoportunk nem vett részt a 4. és 5. alfaj megalapításában. Ők sok országban dolgoztak, és „Alcyone életei”-ben van róluk szó.

22 tesseract: négydimenziójú test. - Ford.

23 Ha pl. szövet kell, ott a gyár, hogy el­készítse. Ha nem kell, egyszerűen vár.

24 Philosophical Magazine, 1907. április, 493. oldal.